Három gyerekkel irány Anglia!

Idővel minden rendbejön

2012-02-24T16:24:00.004-08:00

Tudjátok, van amikor minden összejön. Nekem múltkor a vásárlással voltak nehézségeim. Nem azt kaptam, amit rendeltem, ha mégis, akkor rossz volt a méret és még a könyvesboltban is kétszer számlázták a cuccot. Volt egy nagy reklamációs köröm, és örömmel jelentem, hogy minden rendben. Persze nem volt minden olyan nagyon egyszerű.

Ugye ott volt a könyvesbolt, ahol lehúzták a kártyámat, majd visszaadták, hogy nem jó és kápéval kifizettem végül amit kellett. Mivel a kezemben volt a papír, hogy nem történt tranzakció, eléggé meglepődtem, amikor itthon várt az SMS értesítés, hogy bizony mégiscsak fizettem a kártyával is. Tudom, így jár, aki magyar kártyával fizet és a magyar telefonjára kapja az SMS-t, amit persze itthon hagy. Mindenesetre papírral és SMS-sel felszerelkezve bementem másnap a boltba, és közöltem, hogy bizony én itten kétszer fizettem. Nyilván először elmondtam a pultnál állónak, ő hívta a felettesét, ő a boltvezetőt - és mind széttárták a kezüket. Merthogy SMS értesítés Angliában nincs, és ezt ők ezért nem fogadhatják el bizonyítéknak, hozzak bankkivonatot. De szerintük ők nem vették le a pénzt. Hogy ezt megerősítsék, felhívták a saját központjukat és bankjukat, akik szerint szintén nem történt tranzakció. De azt mondták, hogy szerintük a bank csak zárolta azt a pénzt és mivel náluk nem írtam alá semmit, ez a pénz csak virtuálisan tűnt el a számlámról és vissza fog jönni.
Persze végig nagyon udvariasak és kedvesek voltak, és ezerszer elnézést kértek, hogy higgyem el, ilyen még soha nem történt.
Amúgy nekik volt igazuk - a szóban forgó ötezer Ft zárolása egy hónapig tartott, de végül a bank feloldotta és most újra nálam az a pénz. Jippi.
A melltartókkal, amikből rossz méretet kaptam még egyszerűbb volt a reklamáció. Írtam nekik emilt, mondták, hogy tegyem dobozba, küldjem vissza (volt a dobozban egy megcímzett matrica) és döntsem el mit szeretnék. Pénzt vagy más méretet. A más méretet választottam. Persze amit kinéztem már nem volt a méretemben, így választottam másikat. Az két fonttal drágább volt, és kettő perc alatt levették a számlámról. Egy hét alatt megjöttek az új darabok (természetesen ezért már nem fizettem plusz postaköltséget) és mind tökéletes. Én amúgy szeretek online ügyintézni - nyoma is van, nem is kell telefonálnom.
Na, az ebay-es csajjal már nehezebb volt. Favonatnak hírdetett cuccok műanyagból voltak, így közöltem, hogy én ezt nem kérem, kérem vissza a pénzem. Mire ő közölte, hogy OK, de a postaköltséget bukom, mert ő nem azt mondta, hogy "favonat", hanem, hogy "kompatibilis a favonatokkal". Mire közöltem, hogy egy nagy túróst, mert sehol nem írta, hogy nem fa, amit kínál, másrészt meg ez nem kompatibilis a fával. Na, itt a csaj elhallgatott és semmi reakció. Három nap után felnyomtam az ebaynél, akik nem tudom, hogy mit írtak neki, de egy óra múlva ott volt a csaj válasza: küldjem vissza a vonatokat. Ennek a költségét ugyan nem fizeti ki (tehát ezt buktam) de a postaköltséget visszaadja. Ebbe belenyugodtam, végül is ha igazságos akarok lenni, a képről lehetett látni, hogy nem fa amit kínál, az én hibám is, hogy nem néztem meg jobban. (Más kérdés, hogy szerintem ennek a leírásban is szerepelni kellett volna.) Becsomagoltam, visszaküldtem. A postára nem csak ezt vittem - Magyarországra is ment pár csomag. Na most tudni kell, hogy az angol posta híresen gyors és megbízható. Gyanús ott lett a dolog, amikor már a magyar csomagok is megérkeztek, ez a csaj meg innen két megyével arrébb még mindig hallgatott. Rákérdeztem - jajj, ő nem kapott még semmit. Hát jó, vártam pár napot. Újra kérdeztem, hogy mi van a csomaggal? Megint nagy csönd. Hát újra felnyomtam az ebaynál, de már csak olyan lehetőség volt, hogy én többé a csajjal nem ebszélek, az ebay lezárja az ügyet. Nem tudom, hogy az illetővel mit bizniszeltek, de egy órán belül a számlámon volt a visszautalt pénz. Szóval döcögősen ugyan, (egy teljes hónap kellett hozzá!!!) de elintéződött az ügy.
Persze azért, hogy egyensúlyban legyen a világ és ne csak nyerjünk, a férjemtől az Egyfontosban elkoboztak egy húszfontost, mondván, hogy hamis. Mivel ezt már akkor harmadszorra mondták az embernek, nem is tiltakozott, simán odaadta. Nekem fura, hogy se egy jegyzőkönyv, se egy kérdés, hogy honnan van neki - de végül is jobb így, mintha még rendőrségre is kellett volna mennünk miatta.
Ott ugyanis amúgy is nemrég jártunk - a házunk udvarából ugyanis ellopták drága Bíborkám bringáját. Merthogy a kapu rossz egy ideje, a fagy betett neki és most bárki bejöhet. Be is jött, levágta szépen a lakatot mindkét gyerekbicajról (egy lakat alatt voltak) és Borsiét otthagyta, csak a nagylányét vitte el. Ami amúgy nem volt egy márkás cucc. Nagyon féltünk elmondani neki, de szerencsére nem vette nagyon a szívére, talán mert a nagy hideg miatt úgyis rég használtuk, de nyilván az is segített hogy megígértük neki, veszünk majd egy újat, ha ismét meleg lesz.
Szóval jó és rossz mindig vegyesen jön. De hát ez nem nagy hír, az élet mindig így adagolja.

A barátság ügy

2012-02-23T17:07:00.004-08:00

Mostanában elég sokan kérdezik tőlem, hogy vannak-e már barátaim itt Angliában. Mintha valahogy ettől függne, hogy jól érezzük-e itt magunkat. Persze formálódnak ismerettségek, amiket akár barátságnak is lehetne nevezni. Csak én nem nevezem annak. Mert szerintem ezek a külföldön kötött haverságok még nem állták ki az idő és a nehézségek próbáit.

Azt hiszem, abban mind egyetértünk, hogy attól még, mert magyarok vagyunk és véletlenül egy városba vetett minket a sors, még nem leszünk barátok. Lehetünk haverok, ismerősök, kellemes csevegőpartnerek - de a barátság szót és státuszt, bocsásson meg nekem mindenki, én nem osztogatom olyan könnyedén.
Ez talán abból is ered, hogy sokfelé vetett már az élet - sulik, munkahelyek, más országok. És valahogy azt látom, hogy egy ilyen helyen nagyon gyorsan, nagyon intenzív ismerettségek tudnak kialakulni, amikre az ember állati gyorsan ráhúzza a barátság jelzőt, de aztán ezek amilyen gyorsan jönnek, pillanatok alatt köddé is foszlanak, amint a helyzet változik.
Amikor például Németországban tanultam, volt egy olyan jó kis magyar csapat, három ember, akikkel sülve-főve együtt voltunk. Közösen buliztunk, utaztunk, tanultunk, ebédeltünk minden nap. Az egyikkel már ott tudtam, hogy nem fog tovább tartani a kapcsolat, mert nagyon másként gondolkodunk a világról. A másikat imádtam, de hiába írtam neki utána emilt, soha nem válaszolt. A harmadikkal meg összejártunk még párszor, de nekem akkor született a nagylányom, ő meg akkor kezdett dolgozni. Évente egyszer-kétszer még találkoztunk, de aztán egyre ritkultak a találkozások, és mióta neki is gyereke született, ő is elhallgatott.
De ugyanezt tapasztalja az ember akkor is, ha munkahelyet vált, vagy ha egyszerűen elköltözik. A közös légtér, élethelyzet, amit minden nap megoszt a másikkal, hihetetlen szoros köteléket tud létrehozni, és ha az ember azt akarja, láthatja ezt barátságnak is. De így negyven felé már tudom, hogy ez nem igaz. És nem akarom erőszakkal annak látni, csak azért, hogy jobb színben tűnjek fel magam előtt.
Merthogy a barátságnak sok próbája van. És az egyik a távolság. Keresem-e másikat, ha ezer kilométerrel arrébb él már? Rácsörgök? Írok neki emilt?
A legtöbb magyar barátom (és most a szó szoros értelmében használom ezt a szót) az elmúlt másfél évben nagyon jól vizsgázott. Ha nem is beszélünk minden nap, azért tudom, hogy kivel mi van. Ha hazalátogatok, minden nap kávézok valakivel és tényleg ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Ilyenkor intenzíven fürdök a szeretetükben és figyelmükben, és amit évközben virtuálisan teszünk, ilyenkor élőben is bepótoljuk. És ez nagyon jó.
De legyünk őszinték, a három gyerek és munka mellett otthon se lenne időm minden este velük cseverészni egy kávéházban. És nekik sem. Ott is gyerek, munka, szerelem veszi el az időt a barátnőzéstől. Akárcsak nálam. És ennél sokkal gyakrabban nem tudnék velük összeülni - csak akkor nem egy hétre szervezném az összes találkozóm, hanem kicsit jobban széthúznám.
Az angliai barátságok kialakulásának valljuk be Kisbende jelenléte se használ. Persze ez otthon se lenne másként. Én mindig is irigyeltem azokat a kismamákat, akiknek a gyerekei a játszóházban szép, csöndesen elvoltak, míg az anyukák egymással cseverésztek a kávéházban. Én azok közé tartozom, akik állandóan a gyerekkel vannak, utána szaladgálnak, felügyelnek, mentenek és persze involválódnak. És nem azért, mintha nem vágynék inkább arra, hogy végre nyugodtan megihassak egy kapucsinót, hanem azért, mert a gyerekeim ezt akarták, sőt követelték.
Pedig próbáltam, esküszöm, próbáltam. Igazán nem én ragaszkodom hozzá, hogy amikor csillió játék van, akkor is én legyen a központ - de be kellett látnom, hogy ameddig kicsik, nem lehet őket egyedül elengedni. Mert fellökik, mert elveszik tőle, amit fog, és akkor sír, és mutassam meg, hogyan működik, és segítsek neki, hogy felmásszon, és lökjem a hintát. És ha a barátnőmmel el is mentünk egy ilyen helyre, remélve, hogy ameddig a gyerekek tombolnak, majd mi kibeszéljük az élet dolgait, akkor a vége mindig az lett, hogy a gyerekek szuperül elvoltak, mi meg le-föl szaladgáltunk és kettő percet se tudunk dumálni.
Az én legjobb barátnőm, aki már az általános iskola óta megvan nekem, pont ugyanakkor szülte az első kettőt, mint én. Nem is lakunk egymástól messze. Természetesen sokszor megbeszéltük még a terhesség alatt, hogy mi mindent fogunk együtt csinálni. Tologatni a babakocsit a Ligetben, közösen állatkertezni, játszóterezni, egymáshoz átmenni és kávézni, sütni-főzni akármit.
A valóság? A négy gyerekből az egyik mindig beteg volt, ha meg nem, akkor vagy esett az eső, vagy mi voltunk totál kipurcanva. Ha havi egy találkozót össze tudtunk hozni, akkor már sokat mondok. Pedig vele aztán mindig csodásan éreztem magam.
A helyzet most is hasonló - a napjaimat Kisbendével töltöm. Bárhová is megyünk, délre haza kell érnem, mert akkor ő alszik. Délután meg a nagylányokkal vagyok, akikkel ilyenkor tudok találkozni. Hétvégén meg van a családi program - amibe természetesen belefér az is, hogy találkozzunk másokkal, de ha ott is van 1-2-3 gyerek, akkor ez már elég bonyolult.
Lehet, hogy mások a gyeses évek alatt találták meg életük nagy barátait, de nekem ez soha nem sikerült. Rengeteg ismerettséget kötöttem akkor is, amikor a lányokkal voltam otthon, és most is. Nem ülök otthon, nem depizek és rágom a talpam a magánytól és szvíesen és könnyen szóba állok bárkivel. Angolokkal is. Magyarokkal is. De nehéz úgy ismerkedni, hogy közben egy szaladgáló kétévest felügyelek, aki persze amint lanyhul a figyelmem a bejárati ajtó felé szalad és ki akar menni az utcára. Vagy az ölembe ül, és maga ragaszkodik hozzá, hogy most csak őt nézzem és ráfigyeljek. És még ha jól eljátszik is egy kávézóban, akkor is szaladgál, kiabál, tehát figyelni kell rá, fegyelmezni és persze, ha lehet még szórakoztatni is, hogy ne zavarjon másokat.
Valami fura módon ez mégse zavar.
Egyrészt mert mindezt a gyeses mizériát már végigéltem a lányokkal és tudom, hogy nem tart örökké. A kétévessel persze még a játszótéren is mindenhová menni kell - de az ötévest már egyedül lehet hagyni a homokozóban, míg anya elolvas egy cikket az újságban. Vagy kávézik. Egyre tovább elvannak egyedül és egyre kevésbé kívánnak minket társaságnak.
És be kell vallanom, ez csak ideig-óráig önti el örömmel az ember lelkét.
Mert persze az nagyon jó, amikor le tudunk ülni a férjemmel és meg tudunk beszélni egy komolyabb témát anélkül, hogy mondjuk tisztába tennénk valakit, vagy legalább felöltöztetnénk egy Barbie babát. És az is nagyon jó, hogy a lányok már olyan nagyok, hogyha elmegyek velük vásárolni, vagy teázni, akkor szinte tök olyan, mintha a barátnőimmel mennék. Tök jókat mesélnek ilyenkor, és már a kezüket se kell fogni, mert nem szaladnak le a járdáról, nem kell velük menni pisilni, és akár egyedül is vesznek maguknak egy pohár narancslevet, ha az kell nekik. Szóval most már egyre több benne a jó, és egyre kevésbé vagyok kiszolgáló rabszolgaszemélyzet.
Csak hát valahogy azt is sejtem, hogy ez a jó már nem tart sokáig. Pár év és az én tündéri lányaim majd a haverokkal mennek bandázni, nem az anyjukkal. Szóval most kell kiélveznem ezt a sok jót.
Ráadásul az évek alatt annyi sok emberrel összehozott már a sors, akikről azt gondoltam, hogy barátok leszünk és mégse lettünk igazán, hogy én ezt már feltétlen nem is erőltetem. Mert ha választanom kell, hogy egy félig-meddig idegen emberrel jópofizok, és közben lepattintom a gyereket, hogy hagyjon már békén - vagy ráfigyelek ebben az adott kevéske időmben, akkor nem érzem azt, hogy mindenképp valami felnőttel kell töltenem az időmet.
És most félre ne értsen senki, nem azt mondom, hogy külföldön nem lehet barátkozni, vagy hogy aki beül kávézni a barátnőjével és közben hagyja, hogy a gyerekek szétszedjék a játszósarkot, az rossz anya. Egyszerűen csak nekem már egyre kevesebb igényem van arra, hogy olyan "úgynevezett" barátokat gyűjtsek magam köré, akik azonnali komfortot adnak, de mondjuk ha elköltöznénk, soha többé nem jelentkeznének. És ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek Coventryben nagyon is helyes, aranyos anyukák, akikkel öröm összejönni és dumálni.
Csak nem feltétlen ragaszkodom ahhoz, hogy minden héten összejárjak velük. Vagy mással. Akárkivel. És ha így rákérdez valaki, akkor megmondom, nincs Angliában barátnőm. Se angol, se magyar. De én ezt nem tartom bajnak. Ez egy ilyen élethelyzet. Sok ismerősöm van, és egyre több a telefonszám a mobilomban. De a barátság ügy nekem ennél sokkal bonyolultabb.

100-szoros köszönet

2012-02-22T14:53:00.003-08:00

Már régóta lesem a számlálót, hogy hány állandó olvasóm van, és feszülten vártam, mikor éri el a számuk a százat. Mert bár a blogstatisztikából látom, hogy ennek jóval többszöröse olvas, de azért a száz "követő" mégiscsak jó kis kerek szám.

El is határoztam már régen, hogy ha a százat elérjük, akkor

játszunk.

Mert az tök jó dolog, és mert mindig imádtam más blogokon is a játékokat, bár még soha nem nyertem. :-) Mivel ha én kézműveskednék nektek valamit, azért senki nem jelentkezne, de remélem, hogy a képen látható pár kis apróság is elég vonzó lesz ahhoz, hogy érdemes legyen játszani érte.
Egy kis piros emeletes buszos kulcstartó, egy eredeti olimpiai mintás pass-tartó és egy csomag mentolos csoki. Csak mert utóbbiért az angolok amúgy teljesen odavannak és az otthoni kínálat meg se közelíti ezen a téren az ittenit. Nem mindenki szereti - engem például a világból ki lehetne kergetni vele, de ezzel nagyon erősen kakukktojásnak számítok errefelé.
Szóval a játékban az vehet részt, aki állandó olvasóm (ehhez csak meg kell nyomni a "feliratkozás a webhelyre" gombot) és a saját blogján (vagy ha az nincs neki, akkor facebook lapján) megosztani a játékot. Aki mindezt megtette, jelezze ezen tetteit itt alant a hozzászólások között (ha egy linket is hozzátesz, hogy hol lehet olvasni róla, az megkönnyíti az én dolgomat a végén.)
Én ezen hozzászólók között fogok sorsolni pontosan egy hét múlva, tehát február 29-én. Távolság nem akadály - bárhová feladom a nyereményt. Szóval gyertek, jelentkezzetek és nyerjetek!

Hajótörés

2012-02-21T12:21:00.000-08:00

A hajótörés nem metafora a mi életünkben, hanem egy izgalmas iskolai feladat. Ez ugyanis az a téma, amit ebben a harmadévben Bíborék megtanulnak.

Harmadévet mondok, de ez nem azt jelenti, hogy Bíbor harmadikos lenne. Ötödikes. Amire amúgy nagyon büszke, hiszen otthon csak negyedikes lenne, és jólesik neki a gondolat, hogy évet ugrott. Ami ugyan technikailag nem igaz, egyszerűen itt más az iskolai osztályok életkori beosztása.
A harmadév pedig csak annyit jelent, hogy Anliában a tanév nem két félévből áll (őszi és tavaszi) hanem háromból, amit "term"-nek neveznek. Az őszi term-ben Bíborék az ókori Egyiptomot tanulták, a téliben az Egészséges életmód volt a téma, amikor is sütöttek-főztek, salátákat csináltak, gyümölcsöket kóstolgattak. Most pedig a hajótörés a téma. Az első nap, a "wow day" volt, ami egyfajta nagyon erős felütése a témának. Náluk azzal hozták meg a gyerekek kedvét, hogy a tanár besötétítette az összes ablakot és leoltotta a villanyt és felforgatták az asztalokat. (Azért persze nem sötét volt, csak félhomály, tehát kb láttak, de a tanárnak zseblámpája is volt, ha kellett.) A felfordított asztal volt a tutaj, amin menekültek az elsüllyedt hajóról. Ezen volt némi kis élelmiszer, amit el kellett igazságosan osztaniuk (kis csoki, csipsz) ez persze nem sikerült mindenkinek, volt csapat, ahol egy fiú suttyomban befalta az összeset, mire a feladat kiosztásra került. De kaptak egy ponyvát és kötelet is és esővédő kiskuckót kellett készíteniük az asztallábak közé. A lányok persze hazatérve is folytatták a játékot, és túlélő készletet raktak össze, víz, banán és csoki volt benne.
Ma a project folytatásaként 3 dimenziós hajómodellt kellett építeniük fagyispálcikából, fadarabokból, anyagokból és zsinórokból. Bíbor azt mesélte, hogy neki ez elég nehéz volt, mert ő inkább kétdimenziós műveket szeret csinálni.
Ne kérdezzétek, hogy miért épp hajótörés, és mi ebben a jó - de ha belegondolok, voltaképp ugyanolyan jó, mint bármely más nagy témakör. Lehet róla olvasni, írni, kutatni - és valószínű, hogy a fiúkat jobban elbűvöli, mint ha mondjuk tündérekről tanulnának.
Borsiék is befejezték az első félév témáját, a "Csodálatos Ázsiát", melynek keretében főleg Indiával foglalkoztak, de tanultak bollywoody táncokat, meg készítettek indiai édességeket is (a szülők ették meg az előadás alatt, amúgy rémes íze volt, durván émelyítő, de nekem az összes indiai édesség ehetetlenül cukros).
Náluk már egy ideje az esőerdő a téma. Az állatok, az erdő szintjei, a növények, a fotoszintézis - de még olyan dolgokat is belevettek a témába, mint Henry Rousseau, a francia művész és az ő dzsungelos képei. Szóval tényleg mindent bele lehet vonni egy ilyen nagy projectbe, tényleg csak a tanár fantáziája a határ - vagy az sem, merthogy gyakran jönnek ezekhez segítő tanárok, akik extra ötletekkel és feladatokkal fűszerezik meg az osztály életét. (Mint tavaly a Piroskás félévben.)
A suli egyébként nemrégiben kiadott egy kétoldalas kis tájékoztatót, hogy melyik évben milyen projectek lesznek - nem mindegyik, a tanár választ közülük, egyet-kettőt-hármat. Nyilván tanártól is függ, mert az osztálytól is.
Gondoltam érdekes lehet, ezért leírom.
Az első évben (ez otthon olyan nagycsoportos életkor) Sárkány Dilemma, Háziállatok és Fel-fel-magasra a téma.
A másodikban (otthoni elsős életkor) Toy Story (igen, a film az alapja, de régi idők játékaitól kezdve tündérmesékig mindent bele lehet tenni, Borsiék csinálták, és imádták) Ebben az évben lehet még téma a Csoda a 34-ik utcában (ez egy híres karácsonyi
történet) a Halálos 60 (fogalmam sincsen mi lehet) és a Dora, a felfedező is.
Harmadik évben van a Csodás Ázsia, Esőerdők - ezt a kettőt Borsiék csinálják. De lehetett volna akár a Misztikus szörnyek vagy a Top Gear is, ami egy nagyon híres angol autósműsor.
Negyedik évben Elsősegély, Afrikai kalandok, Vissza a jövőbe és Vörös szőnyeg.
Ötödik évben: Sírrablók (az ókori Egyiptom álneve) Vigyázz, kész, főzz (egészséges élet) Fantázia Foci és a Hajótörés között lehet választani.
Hatodik évben pedig van a Scrapheap Challenge (ami egy angol szerelős műsor) a Találkozunk még (passz) Az S faktor (nyilván X faktor adaptáció, mutasd meg, miben vagy tehetséges) és az Élet játéka (környezet)
Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs mellette matek, helyesírás, vagy már tárgyak - csak azt, hogy amibe lehet, belevonják a fő témát. Az én lányaim állatira élvezik persze az egészet, mert olyan érzésük van, mintha nem is tanulnának, csak játszanának egész nap. Ami nyilván nem igaz, nagyon is pontos pedagógiai terv van a lazaság mögött.
Megjegyzem, mielőtt azt hinné valaki, hogy ez a rendszer milyen tökéletes és csodálatos, ezt is nagyon sokan támadják. Azt mondják, hogy túl laza, több szigor kéne, mert nem olvasnak, tanulnak eleget a gyerekek. De legyünk őszinték, otthon ahol szigor van, pontosan ugyanezért sírnak a tanárok. És az angol gyerekek egyáltalán nem teljesítenek rosszabbul a végén, mint a magyarok, csak épp sokkal lazább, játékosabb a gyerekkoruk.
Én amúgy sokat filózok rajta, hogy jó-e ez. Mert az egy dolog, hogy a gyerek jól érzi magát és élvezi a suliba járást (ami nem kis dolog, mert egy életre szóló jó alapot és hozzáállást kap ezzel) de azért amikor a magyar feladatlapokat csináljuk, akkor döbbenten szembesülök vele, hogy mennyire nem ismerik például a közmondásokat. Az én 10 éves lányom ugyanis úgy fejezi be az "Addig nyújtózkodj..."-ot, hogy "ameddig el nem éred, amit akarsz." És azt mondja, hogy "Sok lúd...sokat eszik" Amiken persze jót nevetünk, és aztán átbeszéljük, hogy mi is kellett volna (és meg is jegyzi ám, másnap már ő tanítja rá a középsőt) de aztán mindig az jut eszembe, hogy akkor ezzel kimarad most valamilyen általános nagy magyar közös tudásból - vagy egyszerűen azért nem ismeri ezeket, mert ma az emberek nem beszélnek közmondásokban (vagy csak ritkán) és ez egy tök elavult tudás amúgy, amit nem is kéne erőltetni.

A bajuszvédős bögre

2012-02-19T16:37:00.001-08:00

Vannak dolgok, amiket olyan teljesen természetesnek vesz az ember, hogy még beszélni se szokott róla. Ha megkérdezik, hogyan kérem a teámat, álmomból felkelve is tudom a választ: tejjel, pici cukorral. Errefelé mindenki így issza. De tegnap este belém hasított a kérdés, hogy fogalmam sincsen róla, hogy miért.

Azt persze tudom, hogy én miért iszom így. Amikor jó húsz éve először jártam Angliába, el voltam képedve, hogy milyen drága egy pohár tea a beülős helyeken. Olyan tízszerese volt a hazai áraknak. Mivel hoztak hozzá tejet is, naná, hogy beleöntöttem. Ennyi pénzért muszáj volt minden egyes kortyot elfogyasztani, amit csak odaadtak. És ízlett. Hazaérve gondoltam, hogy továbbfejlesztem a receptet - és belerakok mindent, amitől jó egy tea. Tejet és citromot is. Ha valaki nem próbálta még, elárulom, ne is tegye. Undorító a végeredmény. A citrom kicsapja a tejfehérjéket, és az egész ihatatlan túrós masszává áll össze a bögre aljában.
Azóta tudom, hogy mindent nem lehet. Dönteni kell. Tej vagy citrom.
Errefelé persze nincs választási lehetőség - citrom sehol nincs. Sőt, méz sem. Nekem ez is fura, otthon mindig mézzel ittuk a teát, nagy literes üvegekben hordtuk haza a piacról mert fogyott rendesen. Itt is kerestem a hasonló kiszerelésű mézeket, de hiába. Errefelé picike tubusban adják - de az otthoni literes áráért. Nem meglepő hát, hogy inkább cukrot tesznek az emberek a teába. Vagy semmit. A tej amúgy is megédesíti, nincs szükség még plusz cukorra.
Ha édes ízt akar az ember, akkor inkább egy kis kekszet ropogtat hozzá. Főleg "Shortbread"-et, ami olyan jó édes, kiadós vajaskeksz. Vagy csokiba mártott zabkekszet. És tényleg mindig teáznak. Nincs olyan tanfolyam, kórusösszejövetel, iskolai szülői értekezlet, ahol ne kínálnák meg az embert egy csészével. Nem csak ötkor - akár este tízkor is, vagy délelőtt is. Amikor csak lehetőség adódik rá. Egy csésze - egy filter. Nekem mondjuk ez nagyon erős, hát bőséggel rakok bele tejet is. Jópofa angol szokás gondoltam, de amikor a google segítségével utánanéztem, kiderült, hogy az egész tejes tea dolog Franciaországból jött még a 17-ik században. (Fáj is ez az angoloknak gondolom, akik azért eléggé utálják a franciákat.) A Napkirály például annyira odavolt a teáért, hogy napi 20-22 csészével ivott meg. És hogy ezt az erős italt és ízt tompítsák, ezért tettek hozzá teát.
Vagy a csésze védelmében - más források szerint. Merthogy a 17-ik századi porcelán olyan kényes volt, hogy a forró tea szétrepesztette. Így hát először tejet raktak a csészékbe, és arra öntötték a forró teát, így biztonságban volt a drága bögre.
Akárhogy is, teázni jó, ezért mi a lányokkal amikor anya-lánya napot tartunk, mindig beülünk teázni is. A belvárosban az egyik ruhaboltnak (BHS) isteni kis kajáldája van. És délután akár rendes angol teát is lehet kérni, olyat, ami mellé kis állványon adnak szendvicset, scone-t és kis eccler fánkot is. A szendvics persze akkor tökéletes, ha uborkás, a scone-t pedig a gugli fánknak, kalácsnak vagy lángosnak fordítja, de valójában egyik sem. Önmagában unalmas édes sütemény, de tesznek rá clotted krémet (ami a gugli szerint ugyan tejföl, de köze nincs hozzá, inkább egyfajta édes krémsajt, de az tuti, hogy 55% a zsírtartalma, szóval kiadós holmi) és egy kis eperlekvárral teszik tökéletessé. Nem a világ legjobb édessége, de én szeretem. Az angolok nem tudnak olyan kifinomult, izgalmas sütiket csinálni, mint a franciák, de azért ehető. Teával elmegy, mondanánk otthon, és tényleg.
"Not my cup of tea" - tehát nem az én csésze teám, vagy nem nekem való tea. Ezt a szólást gyakran használják, ha valakinek nincs ínyére valami. "Not for all the tea in Chine" hallottam már mondani, ami azt jelenti, hogy Kína minden teájáért sem. Magyarul semmi pénzért. Sokáig amúgy azt se tudtam, hogy a porecelánt úgy nevezik angolul, hogy "china" merthogy ugyebár onnan származik. De azt se tudtam eddig, hogy a szigorú protokoll szerint kifejezetten modortalan dolog körkörös irányban kavargatni a teát, mert a valódi úrinő csak egyeneses húzogatja benne a kanalat, hat és 12 óra irányban.
És hogy sok teát isznak-e az angolok? Igazából egyre kevesebbet. A elmúlt pár évben 10%-kal csökkent az ország fogyasztása, ami miatt kongatják is a vészharangot a hagyományőrzők. Merthogy az újabb generáció már inkább kávézik. Vagy kólázik. A teázós hagyományok és kiegészítők pedig átkerültek a múzeumba. Ilyen a "tea caddy" azaz teásdoboz, ami régebben gyönyörű, fából faragott ládika volt, és amiben a teafüvet tárolták. Ma már papírdobozban van a tea és filteres. De nem használnak már bajuszvédős csészéket sem, pedig a 19. században, amikor az úriemberek hosszú bajszukat viasszal merevítették szép formára, ennek fontos szerepe volt, hiszen a forró teától megpuhult és elformátlanodott volna a kackiásra pödörített férfiékesség. De ahogy kihaltak a bajuszvédők, így a bajuszcsésze is már csak a múzeumokban található. Így változik lassan a világ.

Könyvek, amik otthon nincsenek

2012-02-18T07:55:00.000-08:00

Amikor majd 15 évvel ezelőtt a férjemmel összeköltöztünk igazán kevés cuccunk volt. Pár használt bútor, pár doboz ruha, néhány edény - és rengeteg könyv. A férjem öccse volt a fő társ a cipekedésben, aki a nap végére megjegyezte, ő csakis analfabéta nőt fog elvenni, mert ennyi könyvet brutális munka költöztetni. Pedig akkor még töredéke nem volt meg a mai könyvgyűjteményemnek. A nagyja persze Magyarországon maradt - de nem panaszkodom, már itt is elég tekintélyes mennyiségű könyvet hordtam haza. Lehetetlen ellenállni, hiszen egy csomó olyan mű vehető meg itt, amikhez hasonlót se láttam még otthon.

Írtam már a "dudlik"-ról, amelyek olyan félig megrajzolt művek, amiket a gyerekeknek kell befejezni. Szerintem ez állati jó ötlet, nekünk már tucatnyi van és a csajok imádnak szöszmötölni vele. De ugyanilyen különleges és egyedi a 365 lapos művészettörténeti naptár, ahol részletesen elemeznek egy-egy festményt.
Sok ilyen apróság van itt, ami miatt izgalmas dolog a könyvesboltok polcait böngészni. Persze tudom jól, hogy nem szabad összehasonlítani a két piacot. Csak az Egyesült Királyságban hatszor annyian laknak, mint Magyarországon, de ha hozzávesszük, hogy ugyanezt az angolt beszélik a 300 milliós USA népességet, akkor nem meglepő, hogy erre a sokkal nagyobb piacra egészen elképesztő műveket is kiadnak. Merthogy nem csak a könyvek mennyisége meglepő, hanem az is, hogy milyen fura műveket is lehet találni. Ezek egyébként nekem tetszenek - azért is mutatom be őket szívesen.
A lányok nagy kedvence a zenés szorzótábla, amit amúgy állati sokféle verzióban le lehet megtalálni. Az én zenemániás lányaimnak, ez igaz nagy élvezet volt. Merthogy ezek egészen modern hangszerelésű művek, amiket a gyerekek tök szívesen hallgatnak. Nem mondom, hogy zeneileg a csúcs, de nem rosszabb, mint sok más gyerekeknek szánt tinglitangli zene. A szorzótábla mellett amúgy nekünk a kivonásról is van egy hasonló könyvecskénk, aminek a CD mellékletén eldalolják, hogy mondjuk a nulla milyen fantasztikus szám, mert ha azt kivonod, akkor a végeredmény az eredeti szám. Kicsit mondjuk döbbenet ezt először hallani, de hozzá lehet szokni, hogy a matek is dalolva megy. (Amúgy én biztos vagyok benne, hogy ezt az ötletet érdemes lenne magyarra is átültetni, biztos siker évtizedeken át. Bár tény, hogy haknizni nem fogják gyakran hívni az együttest, se szülinapi bulikra... bár lehet, hogy tévedek...)

Amikor megláttam ezt a "Csinos Rózsaszín Biblia" nevű könyvet, azonnal bementem a helyi keresztény könyvesboltba. Egészen izgalmas dolgokat találtam. Nem csak tucatnyi gyerek és baba-Bibliát, mert mondjuk nagy képes Bibliát otthon is lehet venni. De nem tudom, van-e például tini csajoknak olyan leopárdmintás szőrös borítós Biblia, vagy ékköves plüssös változat. Nekem ez nagyon jópofának tűnik - hiszen attól még, hogy valaki vallásos, még lehet divatos akár a Bibliája is, nem? Ez a Pretty Pink Bible amúgy ovis korosztálynak való, tele matricával, színezővel, de muszáj volt megvennem a csajoknak, akik élvezték, hogy kézműveskedhetnek vele, és közben persze beszéltünk a történetekről is, hiszen ahhoz, hogy az ember a Bibliával foglalkozzon nem kell még feltétlen vallásosnak se lennie - ez az egyetemes kultúra része.
Itt van néhány lap, hogyan is mesélték el az özönvíz történetét:

Itt meg Ádám és Éva várja a kígyót a Paradicsomban:

Marcia Williams óriási kedvencünk. Tucatnyi könyve van már meg nekünk, és tervezzük, hogy még többet beszerzünk.

Most csak a szigorúan vett angol kultúrához tartozókat fotóztam le, de a görög, római mitológiát is feldolgozta, Szinbád kalandjait és még nagyon sok híres művet - ezeket ő mind képregénybe ülteti, és a jópofa rajzok segítenek a történetet értelmezni és megszeretni is. Ne feledjük, hogy az angol irodalom pár száz évvel hamarabb kezdődött, mint a magyar, sok művet ma már szinte lehetetlen megérteni, olyan nyelven íródott. Viszont muszáj ismerni, mert hozzátartozik az általános műveltséghez errefelé. Szóval ez a képregény egy jó bevezetőnek tűnt. És bevallom, olyan jók a könyvek, hogy nem csak a gyerekek vannak oda érte, de én is!
Ez a részlet az Artúr mondakörből való:

Ez pedig a Twist Olivérből.

És itt van még egy különleges könyv, amit bevallom, valójában nem tudom, hogy van-e Magyarországon. Remélem, hogy igen - de még soha nem láttam egy gyerekkönyvet se, amit Braille írással írtak volna. Pedig sokat jártam otthon is könyvtárba, könyvesboltba - ezek a könyvek mégse jöttek soha szembe.

A vakoknak készült könyvek, amiket láttam, nagyon színtelenek voltak, és csakis speciális helyeken lehetett kapni őket, a nagy könyvtárakban ha vannak is, úgy kell kikérni a raktárból - és nem is feltétlen adják oda mindenkinek. Például az én anyám látássérült, és ahhoz, hogy hangoskönyvet kölcsönözzünk neki, (ami a nyolcvanas években azt jelentette, hogy egy Jókai regény olyan 100 kazettányi hosszúság volt) de ehhez be kellett vinni a vak igazolványát. A fenti könyvet meg csak úgy levettem a helyi könyvtárban a polcról, hogy megnézzük itthon. A csajok amúgy élvezték, hogy kitapogathatták a pici jeleket, és elképzelhették, milyen nehéz is lenne vaknak lenni. És lehet azt mondani, hogy minek kép egy ilyen könyvben, de egyrészt nem minden látássérült tök vak, másrészt miért ne használhatná ezt a könyvet egy olyan vak anyuka, akinek a gyereke tök jól lát. És ezzel a könyvvel ők is meg tudják kapni a közös olvasás élményét.

Hát ilyen könyvek vannak errefelé. Többek között. Nem véletlenül szeretek annyira böngészni. És ezek után szerintem az se meglepő, hogy megszállottan vásárlom a más és furcsa dolgokat. Hiszen amit itt fillérekért megveszek, azt otthon nagyon drágán adnák az angol nyelvű könyvesboltokban - és nem is biztos, hogy lenne.

És ezt élvezem

2012-02-17T16:15:00.000-08:00

A helyzet az, hogy abbahagytam a korit. A negyedik tanfolyamra már nem iratkoztam be. Nagyon jó, hogy van három szép vizsgám, tudok előre-hátra menni - de megmondom őszintén, hogy az ugrásoktól meg a fél lábon siklásoktól nagyon féltem. És bár nagyon élveztem az egészet amikor csináltam, de a félelem nem múlt el. Ezért úgy döntöttem, hogy menjenek csak a csajok tovább. Én a félelem helyett inkább kipróbálok valami mást. De mit - ez volt a nagy kérdés.

Három gyerek mellett nem könnyű sportidőt találni, pláne, ha az embernek se babysittere, se bejárónője nincs. Szokták néha kérdezni az emberek, hogy de mégis mit csinálok a szabadidőmben, de mondjuk én a kérdést se értem. Persze ezeknek nincs gyerekük, vagy csak egy. Háromgyerekes anyának lenni ugyanis azt jelenti, hogy az ember egyfolytában mozgásban van. Még a lakás egyik végéből a másikba sem megyek át céltalanul, minimum van a kezemben egy kisautó, amit a helyére kell rakni, vagy egy ruha, amit leszedtem a szárítóról, és most a helyére rakom, egy hajgumi, egy könyv, egy ceruza. Az én drága három gyerekem ugyanis nem nagy rendrakó, általában amit befejeznek, az kiesik a kezükből és ott marad. Én meg moroghatok egész nap, vagy fogom és helyre rakom, és bár tudom, hogy az előbbi lenne a helyes megoldás, de mivel nincs erőm egész nap rendőrőrmestert játszani, inkább pakolok. Nyilván azért, mert én se vagyok a rend mintaképe, és az én cuccaim, újságjaim, könyveim és jegyzeteim is szerteszét vannak. Merthogy amint bármibe belekezdek, minimum kell egy pohár víz, vagy egy másik pár zokni, de legalábbis nézzem meg, hogy milyen szépet rajzoltak.
De nem is ez foglal le igazán, hanem a házimunka, ami három gyerek és két felnőtt esetében már nem kis mennyiségű piszkos ruhát, mosatlan edényt, párosítandó zoknit és megfőzendő ebédet jelent.
A ruháskosár számára a hétfő a mélypont, amikor konkrétan három rend ruhát kell a gyerekre adni - reggel amibe suliba mennek, aztán az Uran Explorerre egy koszolnivalót, mert ott kertészkednek, szaladgálnak, mászókáznak, kirándulnak, és halál mocskosan jönnek haza. Van otthon fél órájuk, amikor is megmosakodnak és behappolják a kajájukat, majd rohannak a Brownies-ra, persze egyenruhában. Nyilván ott is bepiszkolódnak a kézműveskedés során, tehát az is szennyes. Nem ragozom - nagy család, sok munka, kevés unalom. Igazán akkor van időm magamra, amikor a gyerekek elaludtak, ami azért olyan fél tíz felé történik meg. Ilyenkor szoktam én vacsorázni, inni egy teát, megnézni mi is van a tévében, elolvasni a napi újságot - és persze dolgozni, blogolni és netelni.
Csak hát a helyzet az, hogy este, sötétben már nem szívesen mennék futni. Igazából még nappal is félek. Merthogy olyan helyre nem szívesen megyek, ahol látnak, ahol meg nincsenek, ott meg ijesztő dolog egyedül lenni. Persze nincs messze egy sportcentrum, ahol még gyerekfelügyelet is van tök ingyen - de ez a tornatermi izzadás soha nem jött be nekem. Akkor mi legyen? És ekkor jött az ötlet, hogy a gyerekek karácsonyi Wii ajándékát kéne felturbóznom. Az elhatározásban persze nagy szerepe volt annak is, hogy mostanság állandóan olyan "hogyan fogytam le" cikkeket olvasok, ahol a karcsú nőcikék a Wii Fitet jelölték meg, mint fő segítőjüket. És igazából nem is drága. Az Amazon 60 fontért hozta házhoz (olyan 20-22 ezer Ft) és ez épp akkora összeg volt, mint amennyit hatheti koriért szoktunk fejenként kifizetni. Gondoltam, amit ott megspórolok, azt akkor erre költöm.
Ez a Wii Fit (ha valaki nem tudná) úgy néz ki, mint egy sztep pad. És hozzá lehet kapcsolni a Wii játékhoz, ami már megvolt nekünk, és egy komplett edzésprogram van rajta. 65 különféle sportféleséggel, amelyeket öt nagy csoportba lehet osztani. Van rajta jóga, testépítés, aerobik, egyensúly fejlesztés és persze vicces és sportos játékok. Persze mindennek több szintje is van, és én bár már három hete játszom vele elég rendszeresen, még a felét se próbáltam ki a lehetőségeknek.
Vannak azért már kedvenceim. Először persze a játékokat próbáltam ki, mert azok egyszerűbbnek tűntek - ilyen a hulahopp karikázás, ami azért egy sztep padon, karika nélkül elég vicces, de meglepően hatékony. Hiszen a kis figura, aki engem képvisel (és akinek barna haja és barna pólója van, és nagy napszemüvege a vicc kedvéért) elég jól mutatja, hogy épp mit csinálok és ha nem riszálom elég gyorsan a seggem, akkor bizony leesnek a karikák. Nekem nagy kedvencem még a síugrás (aminél amúgy nem szabad ugrani, csak úgy csinálni), meg amikor egy nagy labdán kell egyensúlyozni és közben labdákkal zsonglőrködni. De elég jól megy a kung-fu, a box, és vicces még a repülés is, aminél a karunkkal csapkodva kell a megadott célhoz repülni (csak hogy a felsőtestre is dolgozzunk). Aztán persze idővel kipróbáltam a jógát is, és kiderült, hogy azt is élvezem. Nekem nagyon tetszik, hogy minden egyes gyakorlatot, amit csinálok elraktároz a gép és összehasonlítja a többiek eredményével, mert persze a saját régimmel is, így állandóan megvan a versenyszellem az emberben, és állandóan ott a késztetés, hogy csinálja meg még egyszer, hátha most jobban sikerül és ő lesz végre az élen, mert az milyen ciki, hogy ha mondjuk a gyere jobb. Ráadásul miközben csinálom a gyakorlatot, folyamatos visszajelzést kapok, mert a gép méri, hogy a súlypontom jól van-e, egyenesen állok-e és megkritizál ám, ha mondjuk remeg a lábam, és beszól, ha elvétem a lépést.
Aki azt gondolja, hogy ez nem elég hatékony, annak azért elmesélem, hogy tegnap volt itt vendégségben egy ismerős apuka, akivel boxoltunk kicsit, és utána olyan izomlázam lett a karomban és a hátamban, hogy még aludni is nehezen tudtam. És csak az vigasztal, hogy reggel írt egy SMS-t, miszerint neki is izomláza van ám, pedig ő pasi, ráadásul sportoló volt. Szóval azt tudom mondani, hogy az én kis puding izmaimat eléggé meg tudja dolgoztatni a gép.
Hát mostanában ezt csinálgatom esténként, ha leraktam a gyerekeket. Ami nyilván nem ideális, de Kisbende lelökdös a sztep padról és ő akar rajta ugrálni, így mellette azért ez nem megy. Van, amiben már haladóbb szinte vagyok, például akár már öt labdával is zsonglőrködhetek, de sok még a fehér folt, a kipróbálatlan terület (a Wii hógolyózás vagy fejelés még például nem volt meg, mert mindkettő olyan bizarrul hangzik) szóval úgy érzem, hogy ezt a játékot egy darabig nem fogom még megunni. Ráadásul ma találtam rajta egy olyan sztep-pad lépdelős funkciót is, ami olyan monoton, hogy a program megengedi, hogy közben tévét nézzen az ember. És lőn, miközben 1500 lépést lenyomtam 20 perc alatt (nem enged gyorsabban a kis genya) még egy fél krimit is megnéztem. Szóval nincs kifogás, csinálni kell. Persze soha nem elég, már kinéztem a Wii Zumba lemezt is, amihez olyan övet adnak, amibe bele lehet tenni a távirányítót, és így a gép pontosan érzékeli az ember seggrázását. Csak hogy kellően hatékony-e. És nem is drága... talán anyák napjára épp jó lenne, nem?

Morog és puszil

2012-02-16T15:29:00.000-08:00

Gyerekeink fejlődését figyelni izgalmas utazás. Néha csak les az ember, hogy merre visz az út. És mindig vannak meglepetések. Mert minden gyerek tud valami olyat produkálni, amit senki más, akit ismerünk.

Kisbende például mostanában egyre többet morog. Mint a kutyák. Ha nem tetszik valami neki, ha mérges, ha nem akar enni, vagy ha még álmos és aludni szeretne. De legalább már nem harap, így szerintem ez kifejezett előrelépés. A hiszti, az viszont egyre gyakoribb vendég. Ha olyan napja van, akkor félóránként veti magát a földre és üvölt hozzá. Hiába ülök le mellé a földre, ajánlom fel, hogy játszunk, meséljünk , vonatozzunk, semmi nem kell ilyenkor. A férjem szerint mindez nekem szól. Ha vele van a gyerek, tizedannyi hiszti nincs. És nem azért, mert ő olyan szuper apa (bár az) hanem mert szerinte a gyerek ezzel akarja felhívni a figyelmem. És hogy ezt most kéne leállítani, mert ez a viselkedés elfogadhatatlan. Igaza lehet. De nagyon nehéz Kisbendével szigorkodni. Merthogy a nehéz napjai mellett vannak tüneményesek is. Amikor csacsog, gyöngyözően kacag rám, megsimogat, puha, cuppanós és nyálas puszikat ad, és forgatja a fejem, hogy nézzek rá. Vagy hogy ne nézzek. A lényeg, hogy ő irányítson. Persze nekem nem szabad szót fogadni. Lesni kell ilyenkor is. És akkor nagyokat kuncog ezen a huncutságon.
De ahogyan a nappalaink is kétfélék, úgy az éjszakáink is. Pontosabban az idő, amit alvással töltünk. Kétféle alvásunk van ugyanis. Az egyiket délben szoktuk csinálni. Együtt, szigorúan. Ilyenkor jó alaposan összebújunk, kicsit még megszopiztatom és én is alszom vele. Így bírom az éjszakai munkát. Tudom, hogy nem a legjobb megoldás, de ha nem fekszem mellette, akkor a nappali zajok, a szirénázó autók, a szomszéd ajtócsapkodása fél óra múlva felébresztik. Ha viszont mellette vagyok, és belém fúrja a szuszogó orrát, akkor akár két órán át is tudunk szunyókálni.
A félóra nagyon kevés. Nekem egy gyors ebéd, de főzés már alig fér bele. Cikkírás, munka meg egyáltalán nem. Ráadásul ilyenkor morcosan és fáradtan ébred, és egész délután szórakoztatni kell.
A kétóra viszont már nekem is elég jókora mennyiség, utána kipihenten ébredünk. Ilyenkor megszerzi a szükséges anyamennyiséget, és békésebben tölti a délutánt. Én meg fenn tudok maradni éjszaka, és tudok írni.
Az esti elalvásnak ugyanis más a rituáléja. Fürdés után még könyvet nézegetünk legalább fél órán át. Boribon a nagy kedvenc. Tucatnyi van belőle, jól eltelik az idő, mire mindet végigmesélem. Mutogatjuk, hol van benne a béka, a csillag, az eper (ok, szamócának mondják, de én nem tudom, hogy mi a különbség a kettő között), megbeszéljük, hogy hová tűnt a kiscica, és hogy bizony a lufik kipukkadnak, ha nem vigyázunk. Utána bemegy az ágyikójába, néha egy kis meleg tejcit is kér még. Pohárból. Persze cici is kell. Beindítom az esti zenét, mostanában Szalóky Ági lágy dallamai ringatják álomba. Pontosabban a zene utáni mese, amit Cserhalmi György olvas fel. És így alszik el. Egyedül. A saját ágyában. És alszik reggel 6-ig. Akkor kicsit felriad, de pár korty szopi után alszik tovább. A saját ágyában. Fél nyolc, nyolc körül kel fel végleg. Na, akkor bejöhet egy kicsit az ágyunkba. Megsimogat, puszit ad. Kicsit kuncogunk. És kezdődik a nap. Van megszokott rutinunk, időbeosztásunk - ez nekem új. A lányokkal soha nem sikerült ilyet csinálni. Pedig ez nagyon jó - neki is, nekem is. Tudom, hogy mikorra kell hazaérnem, mikor tehetem ágyba, mikor alszom én is. A heti rutin is kialakult - mikor megyünk ide, mikor oda, mikor maradunk otthon, mert már annyit mászkáltunk. Jó ez a rendszeresség, ez a kiszámíthatóság. Mert unalom azért nincs benne, erről három gyerek gondoskodik. De leginkább ez a kicsi napsugár, aki minden órában más kegyencet választ magának. A kiválasztottat kézenfogja, és vele játszik. A kegyet átadni nem lehet, akkor sem, ha az illetőnek nincs most kedve. Nem opcionális. Viszont nagyon kellemes kötelesség. És aki épp nincs kiválasztva, az csak lesi, hogy milyen jó is most annak a kettőnek. De szerencsére Kisbende nagyon igazságos és nincs kedvence. Előbb-utóbb mindenki sorra kerül. Szépen, sorban. Rendszer van, kérem. És egy kicsit diktatúra is. De ez mindenkinek megfelel.

Tíz évnyi bölcsesség

2012-02-12T09:57:00.000-08:00

Az valami elképesztő, hogy az én nagylányom már tíz éves. Mert hát kérem, hová tűnt az a tíz év? És vajon ezzel most tényleg vége a gyerekkornak?

Nézem, nézem a csajt, és képtelen vagyok elhinni, hogy beléptünk a tinikorba, és mostantól majd jajj lesz nekem, mert kamaszodni kezd. Hiszen még mindig gyerek. Sőt, kislány. Aki ha választani kell az újságosnál, még mindig Disney hercegnős újságot kér. Pont mint amikor ovis volt. És még mindig nem unja. És ha megkérdezem, hogy mit szeretne csinálni, akkor nem tévézni, vagy vásárolgatni akar, még csak nem is zenét hallgatni: játszani. Órákon át és nagyon elmélyülten tud még mindig játszani a normál méretű és mini Barbikkal, meg a hercegnős Pezsgákkal, meg a Polly Pocket babákkal. Ilyenkor látom, hogy boldog.
Azon tűnődöm már napok óta, hogy milyen jót tett neki, hogy kihoztuk Angliába. Sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az egész gyerek, mint otthon volt. Merthogy komoly megfeleléskényszere van a kisasszonynak, és minimális önbizalma, azt is könnyen elveszíti. Elég egy pici kritika, máris maga alá zuhan. Idő kellett nekem is, míg rájöttem, hogy vele nagyon finoman szabad bánni, mert törékeny, mint egy porcelán baba. Nála csak és kizárólag a dicséret működik. Itt meg zsákszámra kapja az éltető szeretgetést mindenhonnan.
Mindig, minden tanfolyamon, ahol vagyok elmondják, hogy mennyire fontos a dicséret. Egyszer félórán át magyarázta egy nő, hogy ő az osztályában hányféle módon dicsér, és tucatnyi tapsot mutatott nekünk, amiket változatosan használ, ha egy gyerek jól csinált valamit. Merthogy itt kérem jellemfejlesztés is folyik, ez az iskola legfontosabb feladata, tette hozzá. És hogy egészséges ember csak abból lesz, akit nagyon-nagyon sokat dicsérnek.
Ez az én kelet-európai lelkemnek bevallom nagyon idegen. Nem vonom én kétségbe, hogy kell a dicséret, de valahogy mindig úgy gondoltam, hogy csak egészséges mértékben, keverve a megfelelő, javító kritikával. De ahogy a gyereket nézem, neki nagyon jól tett ez a dicsérethullám. És ennek hatására én is tudatosan figyelek arra, hogy többet dicsérjem, hogy minden matekpélda után tapsoljak, ha kell, hogy megöleljem, hogy matricát nyomjak a füzetébe, vagy kis virágot rajzoljak rá. Nem természetesnek veszem, hanem értékelem az erőfeszítéseit. Nehéz dolog, engem se így neveltek és az iskolában sem ezt láttam. De az eredmény döbbenetes - egy sokkal többet mosolygó, nyugodt gyerek, aki jobban tanul, szívesebben csinálja itthon is a plusz feladatokat és többször viszonozza ő is öleléssel, dicsérettel az én erőfeszítéseimet. És minő meglepetés, ez nekem is jólesik.
Néha elképeszt, hogy a lába pont olyan hosszú már most is, mint az enyém. Mármint hosszában. Elképesztő az egész vékony, magas csaj. Még bele se lendült igazán a növésbe, és mégis már a vállamig ér. Az apja nyúlánk formáit örökölte, ezt jól látni. Néha már látom, milyen csodaszép nő lesz, de most még gyerek. Nagyon. És ennek nagyon örülök. Hiszen előbb-utóbb úgyis fel kell nőni, de arra bőséggel van még ideje. Mi, felnőttek már tudjuk, hogy olyan nagyon szép és mesebeli az a gyerekkor, amit soha nem lehet majd visszahozni. És a felnőttlét a maga minden nyűgjével olyan hosszú. Anyám szerint elrontom, hogy ilyen burokban tartom, és nem jó, ha egy tízéves még mindig hisz a fogtündérben. De én örülök, hogy maradt a kislányburokban, mert otthon sokszor fájlaltam, hogy lassan elveszíti mindezt. Egy olyan osztályban, ahol akár csak egy gyerek a divattal foglalkozik, azzal, hogy milyen márkájú a ruhája, cipője, sminkel-e, milyen menő játékai vannak, ez sajnos magától jön. A gyerekek megbeszélik egymás közt, hogy nincs is Télapó, és hirtelen már nem hisznek. És ahogy elvész az ártatlanságuk, szétfoszlik a mesevilág.
Anglia egy kicsit arra adott lehetőséget nekünk, hogy meghosszabbítsuk az áldott tudatlan és gondtalan gyerekkorukat. Hiszen ahol a fele társaság nem is tudja, ki az a Télapó, kit érdekel, hogy létezik-e. Ahol egyenruha van és tilos még az ékszerviselet is, ott senki nem foglalkozik a márkákkal. És hogy a társadalmi különbségek teljesen eltűnjenek, még játékot se szabad bevinni. Az én lányomnak különösen az utóbbi fájt. Az, hogy mi van rajta, otthon se nagyon zaklatta fel, soha nem jutott még eszébe, hogy ő válassza ki, mit vegyen fel, és csak azért tiltakozik néha azellen, hogy befonjam a haját, merthogy ilyenkor kicsit húzom is, és az fáj. De az nem izgatja, hogy kislányosan néz ki.
De a játék... na, azt nagyon szerette a magyar suliban, hogy volt idő a napköziben babázni. Minden nap más játékot vitt be magával, és önfeledten és sokat játszott az osztálytársaival. Tagadhatatlan, hogy ennek is van egy kis hátulütője - irigykedés, hogy kinek, mije van, félteni kell, vigyázni rá, nehogy elvesszen, tönkremenjen, ellopják. Gondolom az angol suliban ezért nem engedik. Az elején néha próbálkoztak vele, hogy talán egy pici valamit becsempészhetnének, ami a zsebükben is elfér, de a tanárok megkértek minket, hogy ne engedjük. Ennek itt nincs helye.
Ideje az volna, mert az ebédszünet majdnem egy óra. Miután megették amit vittek, bőven van idő játszani. Ilyenkor szaladgálnak az udvaron, és persze játszani is lehet. De csak azzal, ami ott helyben van - mászókák, ugróiskolák, versenypályák, faágak, levelek... és láss csodát, ezzel is jól elvannak.
Szóval növekszik az én tízévesem, és bizony néha már nosztalgiázik is. Gyakran mondogatja, milyen jó is volt ovisnak lenni, amikor még nem kellett semmit tanulnia, ráért egész nap játszani. És néha bizony irigykedik Kisbendére, amiért ő egész nap itthon lehet velem. És néha vágyik a Balatonhoz is, ahol egész nap szabadon lehet a kertben szaladgálni. Én néha megkérdem tőle, hogy nem akar-e hazamenni Magyarországra, vagy hiányzik-e neki a hazánk. De ő erre csak azt mondja, tudod anya, mindenütt jó... mert mi mindenütt otthon vagyunk. Imádom ezt a mondatát. Mert ebből látszik, hogy bár a lelke még gyerek, az esze nagyon is jól működik. És pontosan tudja, hogy miben más Anglia és Magyarország. Van ami itt jobb, van ami ott - és ő úgy látja, most nekünk mindenütt a jó jut. És bár ez nem igaz, örülök, hogy a világába nem jut el a szomorúság, a bánat vagy az idegeskedés. Ő ezt a látásmódot tanulja itt, igen, a sok dicséret erre is jó.
És csak szorítok, nagyon-nagyon erősen drukkolok, hogy ha majd hazamegyünk, otthon is találjon olyan tanárokat, barátokat és közösséget, akik sokat simogatják, dicsérik és szeretik. Merthogy az, hogy boldogok vagyunk-e ilyen apróságokon múlik. És a belső erőn, amit most minden nap fejlesztünk. Hiszen ez legfontosabb pedagógiai feladata szülőnek, tanárnak egyaránt. És nem értem, hogy ezt nekem Magyarországon miért nem mondta soha, neki, pedig az egyetemen három félévet tanultam pszichológiát, hármat pedagógiát, és elvégeztem az egész tanárképzést, és ez a dicséret dolog soha, semmilyen formában nem merült fel. Ez azért olyan elszomorító...

Februári idegösszeroppanás

2012-02-10T05:44:00.000-08:00

Mostanában állandóan arról álmodozom, hogy máshol kellene élnünk. Tudom, röhejes, hiszen mi eleve máshol élünk. Mégis, most költöznék, mennék innen bárhová, ahol meleg van, vagy napfény, vagy legalábbis olyan minden, mint régen.

Vannak időszakok, amikor minden összejön. Nem kell nagy dolgoknak lennie, elég hozzá, ha túl sok a munka. A nyamvadt határidők, amiket egyre nehezebb betartanom. Mert jó ez az otthonról írok újságot dolog, de valahogy mindig, minden újságnak ugyanakkor van a leadási határideje, és amikor már mindennel késik az ember, az olyan szörnyen frusztráló, hogy legszívesebben le se ül a gép mellé, mert csak a lemaradása növekszik. Természetesen ilyenkor a stressz megteszi a maga hatását, így amikor végre lett is időm leülni a gép elé, na akkor jött a fejfájás. Régi jóbarát, békén hagyott egész januárban, de most persze visszatér. És nem hagy dolgozni. Ennek kellemetlenebb változata, amikor semmi nem fáj, csak a szemem előtt ugrálnak a fényes pontok, és tudom, hogy ezen csak az segít, ha lefekszem egy órácskára s sötét szobába, ami este garantált alvást jelent, tehát a munkák halasztását. Következő estére persze dupla annyi a munka, így hogy garantáltan ébren tudjak maradni jön a kávé. Nem is egy, kettő. Nagy hiba - szédülök, fáj a fejem tőle. Túlzás ennyi koffein. Irány az ágy, ahol aludni se tudok, így még fáradtabban ébredek. És hogy a jókedvem tovább romoljon, jönnek a vörös kiütések az arcomra. Nem tudom mitől, talán valami allergia. Jön-megy, ahogy kedve tartja, nem tudom megelőzni és elmulasztani sem. Itt Angliában amúgy sokkal ritkábban támad, mint otthon. De most visszatért, teljes erővel. Rögtön a szemem alá nőtt egy húszforintos nagyságú folt. Mintha bevert volna valaki. Isteni látvány, ami még jobb fáj is - húzódik a száraz bőr, hiába kenegetem, nem múlik. A stressz és a kialvatlanság csak növeli, már megfigyeltem.
Ilyenkor persze nem csak én esek szét, de az egész háztartás is. Nő a mosatlanhalom, a vasalatlan ruhák száma, elmaradnak a délutáni tanóráink, és többször vagyok ingerült, feszült a gyerekekkel is. Nem mintha ilyenkor a család nem segítene. A férj felajánl néhány szabad délelőttöt, és segít a házimunkában is. De ettől csak még rosszabb a kedvem, mert hogy ez az én dolgom lenne, az én feladatom, milyen anya, nő és háziasszony az, aki még ennyit se tud megcsinálni. Ahogy a depresszióm súlyosbodik, a hatékonyságom csökken. Hiába ülök a gép elé, képtelen vagyok megírni a kikívánkozó mondatokat. Elvesznek a szavak, és velük együtt elveszek én is.
És ilyenkor jön az álmodozás - milyen jó is lenne otthon, Magyarországon a régi lakásunkban. Bekuckózni a galérián, elővenni a régi könyveimet, látni a Hősök terén az angyalt - persze az eszem rögtön közbe is vág. Sötét az a lakás, kicsi is, utáltam a lépcsőket, a szmogot és a kutyaszaros Városligetet.
Sokkal jobb lenne Franciaországban élni, és álmodozva elkezdek francia nyelvű blogokat nézegetni, képeket Párizsról és a sikkes francia nőkről. Persze a dolog nagy szépséghibája, hogy nem beszélek franciául, karcsú és sikkes se vagyok és a franciák se feltétlen kedvesek ám az idegenekkel. De azért gyorsan befizetek egy francia internetes nyelvtanfolyamra. Hátha ez közelebb visz az álmaimhoz.
Persze Spanyolország talán még jobb lenne. Hiszen a férj beszél spanyolul. Ott aztán lenne napfény, édes gyümölcsök, bőséggel folyó Sangria, tenger és jókedv. És a spanyolok, ők igazán jó fej bulizós népek, nyitottak, kedvesek. Kár, hogy nem bírom a meleget. És spanyolul se beszélek. A tengeri herkentyűket meg utálom. De azért ez nem rossz ötlet, ne vessük el. Hiszen azon a bizonyos netes oldalon spanyol nyelvtanfolyamok is vannak. És ha már a franciát kifizettem, akkor a spanyol már féláron van. Hát upgrade-elek.
Most viszont már ez is nyomaszt. Minek fizettem ki, ha nem csinálom? De erre már végképp nincs időm. Ráadásul két nyelv. Hát megbuggyantam én? És a Wii Fit már egy hete ott porosodik a sarokban. Nem tölthetem az esti munkaidőt ugrabugrálással. Pedig jól tudom, egy kis sport segítene az összepontosításban is. És akkor nem lennék ilyen szétesett.
A férj szerint mindez normális - túl sokat vállalok, rosszul osztom be az időm és amúgy is február van. Az év hónalja. Ilyenkor mindenki elvágyódik. És higgyem el, ezen az se segítene, ha hazaköltöznénk. Ott is előadtam már párszor a hattyú halálát. De nem baj, hogy befizettem a spanyolt, azon ő is tud gyakorolni. És elviszi a gyerekeket, hogy tudjak dolgozni. És délután is lefoglalja őket. És ebédet főz és elpakol. Én meg erőt veszek a pánikon és érdekes módon, jobban megy a munka, amikor mögöttem molyol a család, mint amikor egyedül vagyok a lakásban. A folyamatos alapzaj az összpontosításban is segít. És amikor végre legyőzöm a folyamatosan támadó pánikot, akkor az derül ki, hogy a munka, amit elvállaltam megcsinálható. Ráadásul élvezetes. Hiszen ezt én szeretem! Gyűröm hát egyiket a másik után, és az eredmény egész jó lesz. És már nem gondolok arra, hogy pályát kéne módosítanom. És költözni sem akarok már. A gyerekek hógolyóznak az ablak alatt én meg írom a cikket, a blogot, mikor mit kell.
És ízlelgetem a mondatokat, amit a neten találtam.
A szennyes azt jelenti a családomnak van mit felvennie.
Mosatlan edények azt jelentik a családomnak van mit ennie.
Az ágyazás azt je lenti van puha, meleg helyünk, ahol megpihenhetünk.
A portörlés azt jelenti van bútorunk, ami a kényelmünket szolgálja.
A porszívózás azt jelenti van otthonunk, amivel törődhetünk.
A játékok pakolása azt jelenti vannak gyermekeim, akik boldogságot hoznak az életembe.
A házi feladat azt jelenti a gyermekeim tanulhatnak és egy életen át fejlődhetnek.
És ha innen nézem, akkor az én esti feladataim meg azt jelentik, hogy van munkám, hivatásom, amit még itt külföldön is csinálhatok és amit szeretek.
Szóval ha így nézzük a helyzet nem rossz - sőt, egészen kellemes. De azért a franciát nem bánom. Sőt, még a spanyolt se. Hiszen ez csak ablak a jövőre. Ami ki tudja merre vezet...

Csizmakérdés

2012-02-10T05:23:00.001-08:00

Napok óta nyavalyogtam már a családnak, amiért nincs csizmám. Ami itt Angliában nem akkora katasztrófa, mínusz 1-2 foknál nem megy lejjeb a higanyszál. De mosta hétvégén esett a hó, és a kis félcipőm mégse volt komfortos.

Ekkora családban nem kis kihívás megszervezni egy teljesen gyerekmentes órácskát, márpedig semmiképp nem akartam az egész bandával cipőt próbálni, nélkülük is tök stresszes az egész. Kezdődik azzal, hogy 35-ös a lábam. Ami már nem gyerek - és még nem felnőtt méret. Tehát általában nincs. Ha mégis, akkor azt gondolják, hogy a 35-ös lábú ember lába kifejezetten keskeny, a vádlija meg pipaszárvékony. Tehát, ha mégis találok valamit, sanszos, hogy állati szűk. Ha meg nagyobbat veszek, akkor hosszú. Szóval az egész ügy reménytelen - ennek ellenére minden évben találok magamnak csizmát, csak időt kell rá szánni. (Mondjuk az más kérdés, hogy hová a fenébe tűnnek????) Nem ragozom - viszonylag könnyedén találtam most magamnak csizmát. Pont olyan, ahogy megálmodtam - kicsi magas sarok, de telitalpú, fekete, kötős és kényelmes. És tegnap már ki is próbáltam. Örültem is neki, egészen addig, míg haza nem értünk. A csajok persze csüdig a sárban mert hát olvad, és nekik muszáj a susnyásban járkálni, akkor is ha van út. Szóval kezükbe adtam itthon egy fél csomag popsitörlőt, hogy lesznek szívesen lepucolni a csizmájukat. Borsi nagyon örült, és ez most nem vicc, kifejezetten boldog volt, mert a szünetre kaptak egy nagy listát a Brownies-któl, hogy milyen házimunkát kell végezniük, ha szeretnének kapni egy "házimunka" jelvényt. Mivel a korizással már szereztek egy "hobby" jelvényt, ez már a második lenne. Olyan feladatok vannak rajta, hogy pl. minden nap be kell ágyazniuk, le kell pucolni a saját szobájuk ablakát, el kell mosogatni legalább egyszer és effélék. És Borsi a maga kis maximalista módján rá is repült a feladatra: ágyaz, pakol, és mivel a cipőpucolás is a listán volt, azonnal neki is látott a feladatnak.
Ám Bíbor csak biggyesztette a száját. (Neki úgy látom amúgy se élete célja a házimunka jelvény megszerzése) és felemelte a csizmáját. (Amiben a hétvégén még nagyszerűen tudott hóembert építeni, mint a mellékelt ábra mutatja) "Ezt nem érdemes kipucolni..." és tetárális mozdulattal 3-4 centire visszahajtotta a csizma talpát, "hiszen amúgy is mindjárt szétesik." Mire én csak fogtam a fejem, hogy hát édes lányom, miért nem mondtad eddig, hogy esik szét a csizmád, kaptál volna másikat. Ja, hát elfelejtette - mondta - és hozzátette, hogy mert itthon mindig tanulunk, nem volt idő rá, hogy szóljon. (Ügyes védés, kis szúrással kombinálva) Este 6-kor már nem indultunk el cipőt venni, ilyenkor itt már minden zárva van. Gondoltam nem baj, majd megy a félcipőjében. Igen ám, de este elkezdett esni a hó. Szegény gyerek, mégse mehet félcipőben - talán az én csizmám jó rá, találtam ki. És igen, reggel kiderült, éppen jó. Talán fél számmal nagyobb. De ez nem számított. Mert maga sarkú, magas szárú csini darab, és Bíborka tetszését nagyon is elnyerte a felnőttes cucc. Szóval ma abba ment suliba. Én meg maradtam itthon csizmátlanul. Már megint.

Matek mindenhol

2012-02-07T13:26:00.000-08:00

Nagyon sok jópofa dolgot tanultam is a tavalyi matekórán, amiről nem írtam. Ditke blogját olvasva döbbentem rá például arra, hogy például soha nem említettem nektek, mire is jó egy félbevágott banán.

Angliában a geometriát elég korán elkezdik tanulni a gyerekek. Borsi egyik első angol szavai között volt a 3D shape és a 2D shape, és a különbséget úgy magyarázta el neki a tanár, hogy 3 dimenziós tárgy az, amikor a kezeivel úgy csinál, mintha egy gömböt tartana benne - és ez akkor lesz 2 dimenziós, ha tapsol egy nagyot. Mert akkor ugyebár a tárgy lapos lesz. Frappáns és egyszerű. Persze a tanulás nem csak ennyiből állt, meg kellett tanulni a különböző két és háromdimenziós formák neveit is. Minket, matekra járó szülőket pedig arra ösztönöztek, hogy minél többet gyakoroljuk ezt a gyerekekkel. De nem úgy, hogy előveszünk egy nagy könyvet és akkor abban mutogatjuk és gyakoroljuk a formák alakját és neveit - inkább használjuk fel, ami körülöttünk van, és csempésszük bele a matekot a mindennapi életünkbe. Ez amúgy már az egészen kicsik számára is ajánlott, Bendének a könyvei között nem is egy ezzel foglalkozó van, és amikor beadom a créche-be (ami bár nem bölcsi, mégis úgy működik) ott is gyakorolják vele az alapformák neveit.
A síkidomok között a négyzet elég egyszerű - hiszen csak elég körbenézni - a díványon a díszpárna, a keménytáblás könyvek nagy része, a villanykapcsoló körüli védőműanyag, a CD tok mind-mind négyzet alakúak. A téglalap méginkább adja magát: természetesen első körben a téglák, aztán a legtöbb újság, a hírdetőtáblák, a normál könyvek, rajzlapok vagy akár a tévé is.
A kör még egyszerűbb, hiszen az autók, biciklik kereke, a nap, a telihold, néhány jelzőtábla, a hullahopp, jelzőlámpák mind karika alakúak. A rombuszra a legjobb példa még mindig a papírsárkány, de itt az a angol gyerekeknek az egyik első esti dalocskában, a "Twinkle-twinkle little star"-ban is rögtön ezt mutatják a szülők amikor a "like a diamond" sorhoz érnek, ilyenkor felemelik a kezük, összetéve a két hüvelyk és két mutatóujjukat. És lám, a közrefogott terület a rombusz. A trapéz se megoldhatatlan, ilyen alakú a legtöbb női táska, vagy akár a Lego figurák felsőteste.
A háromszögnél mondanám a macisajtot, vagy a Camambert szeleteket, csak a kör végét kell megegyenesíteni. De errefelé a szendvicskenyeret is háromszög alakban kínálják.
Az ötszöghöz (pentagon) kell egy kis szerencse. De ha az ember elég sokáig próbálkozik és nem meghámozza a banánt, hanem kettévágja, akkor kis szerencsével egy ötszög rajzolódik ki a belsejében. (Minél éretlenebb a banán, annál nagyobb az esély, és a keresés teljesen elvarázsolja a kölyköket.)
A hatszöghöz (hexagon) nem kell más, csak egy lépesméz, a kicsi cellák a mézben pont ilyen alakúak. De a bőr focilabda is hatszögekből van összevarrva. A hétszög (pentagon) itt, Angliában nem nagy kihívás - a 20 és az 50 pennis is ilyen alakú. Otthoni példát nem találtam, de ha van valakinek ötlete, írja meg!
A nyolcszög, azaz az oktogon Budapesten a belvárosban elég nagy léptékben is megfigyelhető, de ott vannak a Stop táblák és ha az ember régi templomokban sétál, találhat ilyen alakú csempéket is.
A térbeli testek mégjobban adják magukat. A kockatest lehet bármely dobókocka. A téglatest egy cipősdoboz. A piramist otthon ugyan nehéz megtalálni, de a gyerekek többsége ennyi idősen már tudja, mi az az Egyiptom és felismeri az ott látható piramisokat. (Mondjuk nekünk van Playmobil piramisunk, de nyilván ez nem minden háztartás alapfelszerelése.) A kúp a legkönnyebben egy fagyistölcsérrel mutatható be, de a konyhai tölcsér is jó lehet, ha letakarjuk az alsó csőrét. Tökéletes csonka kúp a virágcserép. A hengerhez meg egy egyszerű konzervdoboz is elég. Aki pedig el akarja magyarázni milyen is a háromszögalapú hasáb, vegye elő a fakockákat (ez ugyebár mindenhol alapfelszerelés, ahol gyerek van) és a legtöbb készletben talál háztetőnek való alul négyzet alakú, felül keskenyedő piros kis darabot. Na, ez lesz a tuti.
A további zseniális formabontó/felismerő ötleteket várom a kommentek közé!

UI: Ditke elküldte az ő banán pentagonjának a változatát, még be is jelölte, hogy hol kell látni benne az ötszöget! Remélem, hogy már mindenkinek teljesen érthető, mire is gondoltam!

Koldus és királylány

2012-02-05T10:44:00.000-08:00

Angliában nincs farsang - de ez nem azt jelenti, hogy a gyerekek ne öltözhetnének jelmezbe. Öltöznek bizony, nem is egyszer. Az egyik alkalom épp most adódott, a Nemzeti Mesemondó hét alkalmából.

Lassan már hagyomány nálunk, hogy a jelmezbálra csak előző napon kezdünk készülni. Először magamat hibáztattam azért, hogy mindig ilyen utolsó pillanatban kapkodunk a jelmezek után, de aztán rájöttem, hogy annyira nem fontos ez az én gyerekeimnek, hogy nekik is csak előző nap jut eszükbe, hogy fel kéne venni valamit. Hogy ez másnál milyen őrületig tud fajulni, azt jól tudom, mert a barátnőmnél például már hetekkel előtte téma, hogy ki, minek öltözik, és náluk a varrni tudó nagymama több változatot is készít. Mondjuk szó, mi szó, isteni végül mindig elképesztően jó jelmezekkel rukkolnak elő, de nálunk ez a lelkesedés hiányzik. Nem csak belőlem, a gyerekekből is. Aminek azért örülök, merthogy én nem tudok varrni, és nagy bajban lennének, ha erre számítanának. Amikor kicsik voltak, akkor még jártam a boltokat, hogy a megfelelő jelmezt megtaláljam, de általában a nekik tetsző hercegnős cuccok 10 ezernél kezdődnek (néha 15-nél) és ezt nagyon erőteljesen sokallom. Még magamnak se veszek ennyiért ruhát, nem hogy nekik. Viszont rájöttem, hogy használtruha boltokban, 1000-1500 Ft-ért ugyanezeket megkapom, csak épp kishibával. Egy pici folttal, szakadással - ami azért tökéletes, merthogy nálunk gyakran van beöltözés, és a 15 ezer Ft-os ruhát félteném, de az olcsó amúgy is használtat nem kell, így nem kapok agylobot, ha abban festenek, vagy a kertben szaladgálnak.
Angliába persze nem hoztunk jelmezt magunkkal (bocsi, de valahogy nem szerepelt a fontos dolgok listáján) így hát amikor először merült fel tavaly, hogy be kéne öltözni valaminek, akkor nekiláttam boltokba járni. Szerencsére az derült ki, hogy itt is sokféle jelmez van, és sokkal barátibb áron is hozzá lehet jutni, mint otthon. Így lett a csajoknak Halloweenkor vámpírkirálylány jelmeze (4000 Ft volt a Marks&Spencerben) kalózjelmeze (2000 a piacon) aztán később ehhez jött a Télapólány jelmez (leértékelve 1500) és még egy középkori királylányos jelmez (2000). Nem nagy befektetések, de állandó használatban vannak, különösen, ha vendégek is jönnek. Merthogy ez olyankor állandó program.
Csütörtök este tehát, amikor először felmerült, hogy mégis minek kéne másnap beöltözniük, nem estem kétségbe. Csak épp arra nem számítottam, hogy a csajoknak kész ötletük lesz, mik is szeretnének lenni.
Abban mindkettő egyetértett, hogy a vadonatúj koszorúslányruháját akarja felvenni. Amit én gyorsan elvetettem, és nem csak azért, mert nem akarom, hogy időnap előtt foltokkal tarkítsák, de azért sem, mert kinn röpködnek a mínuszok, és az ujjatlan selyemruha. Márpedig ilyenkor egész nap abban parádéznak. Szóval szó sem lehet róla.
Borsi Rapunzel akart lenni, így őt átirányítottam a meglévő bársony királylányjelmezünkhöz, de a földig érő haj dilemmájára nem volt itthon megoldásom. Először fonalgombolyagot akartam szerezni, hogy abból applikáljak egy hosszú hajfonatot a fejére, de aztán eszembe jutott, hogy az Argos este 8-ig nyitva van, és ott lehet kapni Rapunzel parókát. Ez az ötlet mindenkinek elfogadható volt, így kis befektetéssel ő megoldódott.
Bíbor a lila ruhában Jázmin hercegnő akart lenni - amit így elvetettünk, és amikor benéztem a szekrénybe , az jutott eszembe, hogy de jó is lenne, ha a szürke kötött ruháját venné fel. Merthogy az jó meleg. Márcsak azt kellett kitalálnom, hogy mi lehet ebben. Hát valami szegény lány. Mondjuk Hamupipőke! És ez szerencsére neki is tetszett, így csak egy kendő kellett a fejére (még jó, hogy épp most vettem pár törlőkendőt) és volt itthon seprű is.
Kicsit először frusztrált a gondolat, hogy az egyik gyerekemből Hercegnő lesz, a másikból meg cseléd, de mivel őket nem zaklatta fel a gondolat, így én se erőltettem a témát. Külön haszon volt, hogy Bíbor úgy beleélte magát a szerepébe, hogy kitakarította a szobájukat is - míg Borsi szó szerint használhatatlan volt, mert egész délután csak a tükörben leste magát, és vetette jobbra-balra a hosszú haját.
Másnap a suliban amúgy nagy sikerük volt - Borsi hajára mindenki azt hitte, hogy valódi (ami azért elég röhejes) és Bíbort se cikizték, hogy takarítson. Ő legalább egyedi volt - mert a legtöbb kislány persze Jázmin hercegnőnek öltözött. Ami elég logikus, mert minden második gyerek indiai, akik csak elővettek egy szárit a szekrényből és kinevezték hercegnőnek a gyereket. A lányok kedvence az egyik tanárbácsi volt, akiből Hófehérke lett, és a Kártyalapból készült Szívkirálynő tanárnő. Tanítás persze nem volt - csak egy kis matekóra. Ami amúgy itt a gyerekek 80%-nak a kedvence, és ez a tény Bíbort mindig döbbenettel tölti el.
A nap végén meg kaptak egy egyfontos kupont, amit bármely könyvesboltban beválthatnak. És aki azt gondolja, hogy egy font (kb 350 Ft) milyen kicsi pénz, annak elárulom, hogy épp a Nemzeti Mesemondó Hét alkalmából minden évben kiadnak pár éppen egyfontba kerülő könyvet, tehát ha a szülők nem akarnak plusz pénzt költeni, akkor akár ezért az összegért is vehetnek mesekönyvet a gyereküknek. De persze nem kötelező innen választani. A lényeg, hogy olyat vegyen a kezébe a gyerek, ami tetszik neki. És olvasson. Nálunk szerencsére ebben nincs hiány.

A padtársak

2012-02-01T05:19:00.000-08:00

Amikor elmegyek egy matek, angol vagy egészséges életmód tanfolyamra, a legnagyobb tudást soha nem a tanároktól kapom. Megfigyelni a többi diákot és beszélgetni velük a szünetben, ennél sokkal érdekesebb.

Be kell vallanom, a mérce ezeken a tanfolyamokon elég alacsony. A legtöbben tényleg azért mennek el, mert nem tudják, hogyan kell kivonni, osztani, vagy mi is az az ige és mi a főnév. Magyar mércével nézve már ez is elképesztő. Persze nem gondolom, hogy Magyarországon nem lennének ennyire tudatlan emberek, csak nem nagyon kerülsz melléjük az iskolapadba. Itt viszont nagyon jó ingyenes tanfolyamok vannak, amire elmehet bárki, aki a tudását akarja pallérozni, és ez néha nagyon furcsa osztálytársakat hoz össze.
Szegény angoltanáromat ma nem irigyeltem, mert kilencen voltunk az osztályban. Volt egy nő, aki konkrétan az angol ABC-t tanulta, és azt kellett gyakorolnia, hogyan is kell a latin betűket megformálni. Ketten a törteket nyúzták, mi a fél, a negyed, a harmad, leírni, a képen bejelölni, felismerni. Mi, többiek a szófajokat vettük. Mind a hatan különféle nyelvi és nyelvtani tudással. Volt köztünk egy angol női is amúgy, és neki se ment jobban, mint a többieknek. Volt egy indiai csaj ő például egész jól tudott mindent - de kiderült, hogy csak szóban, mert olvasni nem tud. És igen, ott voltam én is a kis magyar szakos diplomámmal, aki meg időnként zavarba ejtőket kérdeztem a tanártól. Mentségemre legyen szólva, nem annak szántam. És igazán nem gondoltam provokatív kérdésnek, hogy vajon a "Thomas is busy" - mondatban az "is" miért nem ige. De ettől szegény olyan zavarba jött, hogy ki kellett keresnie a szótárban, hogy tényleg ige-e és méginkább zavarba jött attól, hogy az, ráadásul külön szó van rá, ez egy "helping verb".
Van egy másik kurzus, ott kézműveskedni szoktunk. Minden óra végén csinálunk a gyerekeinknek egy kis játékot. Az első órán bábot fabrikáltunk (állati egyszerű volt, az előre kiszabott, megvarrt bábra kellett öntapadós filcet ragasztani, a mi elképzelésünk szerint) a következő órán kis könyvet csináltunk és lamináltunk (kell nekem egy lamináló gép, ez már biztos!!!) most meg fonalból egy kis polipot tekertünk, aminek mind a nyolc lábát be kellett fonni. Egyszerűen félelmetes azt látni, hogy ami a mi kulturánkban teljesen természetes, hogy valaki simán ketté tud hajtani egy lapot úgy, hogy a szélek találkoznak, vagy magától értetődően vág, fon, kötöz - ezeknek az indiai, arab nőknek nagyon gyakran magyarázni kell. Egyszerűen úgy látom, hogy az ő kultúrájukban ez nincs jelen. Nyilván fantasztikusan főznek, vezetnek háztartást, gyönyörű hennadíszeket festenek a kezükre - de volt, aki bevallotta, hogy fogalma nincs róla, hogyan is kell a stift ragasztót használni. És ez nem kamu, valós példa, amit csak azért hozok fel, hogy éreztessem, milyen eszméletlen változó összetételű a csoport.
Ma beszélgettem egy 50 év körüli nővel a szünetben, aki elmesélte, hogy 15 évesen érkezett Angliába minden nyelvtudás nélkül. Indiában nőtt fel, meghaltak a szülei és a nagybátyja leszervezett neki egy itteni házasságot egy szintén indiai, nála 20 évvel idősebb pasival, akit az esküvő napján látott először. Nem is a hapsival volt amúgy baja, hanem az anyósával, aki reggel 6-kor keltette, egész nap mosott, főzött, takarított, és a házból nem engedte ki a nő. Nem engedte tanulni, se nyelvet, se mást. És bár vagy 5 nyelven beszél (mindenféle indiai nyelvjárást az urdutól a gudzsárátiig) angolul soha nem tanult meg se olvasni, se tökéletesen beszélni. Pedig a fia jogi egyetemre jár. Ő meg később 17 éven át ápolta az anyósát, pelenkázta, mosdatta nap mint nap, mert annak hat lánya volt ugyan, de egyik se törődött vele. És hogy azért az anyós utána sokszor sírva kért tőle bocsánatot, hogy milyen igazságtalan és kegyetlen volt vele. És hogy nagyon hiányzik neki India - de nincs ott már senkije. És a gyerekei, akik itt születtek, egyáltalán nem akarnak visszamenni. Amúgy ez egy nagyon helyes és vidám nőci, aki egyáltalán nem panaszkodva mesélte a sztorit, csak hát ugyebár én kérdeztem sokat tőle, és tök büszke rá, hogy amint az anyós meghalt, ő állást vállalt, és már hét éve takarít és pénzt keres, és hogy azóta kinyílt számára a világ.
A másik kedvencem egy arab anyuka, akinek 5 gyereke van, és arról mesélt, hogy van arab nyelvű billentyűzetük is a házban (nyilván ez tök evidens dolog másnak, de nekem nagyon érdekes volt) és hogy bár bonyolultnak néz ki az arab nyelv, de 24 jel elég arra, hogy leírják amit akarnak. És hogy neki nagyon fontos az arab identitásuk, ezért ő minden hétvégén viszi a gyerekeit az arab suliba, hogy megtanulják az otthoni, egyiptomi tananyagot is. Lázadoznak, naná - de ebből ő nem enged és tudja, hogy később majd hálásak lesznek, amiért hajtotta őket. És igaza van.
Rájöttem amúgy, hogy gyerekeket nem szívesen tanítanék, de felnőtteket igen, különösen most, hogy már kezdek a különféle kultúrájú, bőrszínű és ruhájú nőkkel is egyre jobban haverkodni. Ez amúgy nem feltétlen egyszerű, mert amikor a padtársadon burka van és csak a szemét látod, akkor az először nagyon zavarba ejtő. De amúgy pár óra után simán meg lehet őket különböztetni és ők is imádnak ám pletykálkodni és cseverészni, és a különbözőségekről beszélgetni. Én meg imádok kérdezni és hallgatni a sztorijaikat.

És mégse

2012-01-31T14:13:00.001-08:00

A blogolásban azt hiszem az a legnehezebb feladat, amikor az ember a családtagjairól ír. Naná, hiszen az ő életük szorosan egybefonódik a bloggerével. Szegény családtagok időnként bágyadtan tiltakoznak, hogy tán mégse kéne ezt meg azt megírni, de ha a téma olyan, akkor bizony hiába.

A férjem is mondta, hogy nem kéne ezt a munka dolgot nyilvánosságra hoznom, és várjak csak vele. De hát ez brutálisan nehéz volt. Mégis, szót fogadtam. Vártam 1-2 napot, de mikor már a kezünkben is volt a papír, nem bírtam tovább. Mert hát nem nagy titok, változik is tényleg az életünk vele, és mert bevallom, büszke is voltam a férjemre, hogy ilyen jó állást kapott. Ma el is kezdett dolgozni, és kipróbáltuk, milyen is az, amikor én viszem-hozom a csajokat, reggel a háziorvosnál kezdek (naná, hogy pont most) utána tanfolyamra rohanok, majd haza, ebédet főzni, és még délután a csajokkal is tanulok. Nem mondom, elfáradtam rendesen, de a dolgok azért elég jól mentek.
Közben az ember pedig elment a cég által szervezett tanfolyamra, aminek az lett volna a célja, hogy bevezessék a dolgok működésébe. Ő azonban ebben a pár órában azt értette meg, hogy szép ez az állás, meg jó is - de nem neki való és nem szeretné csinálni. Amiket elmondott, azt kell mondanom, én bizony maximálisan egyetértek vele, különösen azért, mert tudom, milyen nagy gyönyörűség és öröm, ha az ember imádja az állását, és milyen kínlódás, ha nem szereti. Szóval ha nem nagyon muszáj, akkor az utóbbit nem érdemes erőltetni, mert nem lesz jó vége.
Szóval a dolgok most visszaváltoztak azzá, ahogy korábban voltak. Csináljuk amit eddig, dolgozunk itthonról és úgy vélem, így se fogunk unatkozni. A szemünket meg azért nyitva tartjuk, hátha majd egy olyan álomállás is beesik, amiért érdemes feladni a mi kis szabad életünket.

Egy nap muzsika

2012-01-30T09:31:00.000-08:00

A kórussal minden hónap utolsó vasárnapját együtt töltjük. Ez az intenzív próba időszaka, amikor 10-től 4-ig gyakorlunk. Ez a hétvége azonban most különlegesebb volt, mint az eddigiek, mert most bárki eljöhetett.

A helyzet az, hogy kevesen vagyunk - a kórus létszáma ugyan 60 körül van, de - természetesen - az elkötelezettség foka mindenkinél más. A tözsgárda minden próbán ott van. Ők azok, akiknek minden pénzt megér a kórus - és ez nem kevés összeg. De nekik megéri, és lelkesen járnak versenyezni, szerepelni és profin tudják a dalokat. Mindig van azonban 10-20 ember, akik nincsenek ott. Persze ez érthető, hiszen az élet nem a kórus körül zajlik. Jönnek betegségek, gyerekszülések, munkák és aki korábban még lelkesen járt, hirtelen el-elmarad. Mások nem szeretnek versenyezni és amikor a kórus erre koncentrál, akkor passzolnak. (Amit meg is értek, mert a Convention előtt hetekig csak a két versenyszámot próbáltuk, ami iszonyú unalmas annak, aki nem izgul azon, mi lesz majd a színpadon. )
Annak, aki csak hobbiból énekelgetne, a Belles kórusa nem igazán való. Ez annál sokkal nagyobb elhivatottságot kíván. Mert ne tagadjuk - rengeteg munkával jár. A lassan, lassan lemorzsolódó tagságot azonban pótolni kell. Ehhez pedig látszani kell, szerepelni, reklámozni magunkat - akár azzal, hogy sok helyen fellépünk, akár azzal, hogy aktívan toborzunk.
A hétvégén az utóbbi történt. Már sok hete ment a reklám, aminek a szlogenje az volt: "Legyél díva egy napra!" - és azt ígérte, hogy 10 fontért cserébe bárki eltölthet egy napot a kórussal. (Pontosítok, nem bárki, csakis nők.) Ezért az összegért (ami olyan 3500 Ft) megismerkedhetnek a tagokkal, megtanulnak velünk együtt egy új dalt, kapnak egy kis zenei alapképzést és még egy jó ebédet is. Ráadásul az összeggel a Marie Curie Alapítványt is támogatta, amely a helyi rákbetegeket támogató nagy egyesület, a jelvénye egy kis sárga nárcisz, amelyet bárki megkap, aki bármilyen kicsi összeggel is támogatja őket.
Amúgy a kaja igazán terülj-terülj asztalkám volt - szokás szerint. Ilyenkor ugyanis batyusbál van, a kórus minden egyes tagja hoz valamit és bedogja a közösbe. Egy tál saláta, néhány szendvics, keksz, torta, fánk, üdítő. Soha nem beszélünk össze, a végén mégis minden van. Van, aki házilag süt-főz, van aki beugrik a boltba és hoz valami előre elkészített dolgot. Én az elején próbálkoztam azzal, hogy sütök-főzök, de az angoloknak egészen más ízlésük van mint nekem. Csak beletúrtak a franciasalátámba, nem ízlett senkinek (kivéve barátnőmet, a litván csajt, de az ottani konyha és ízlés nagyon magyaros, ezt már megbeszéltük). A mákos bejglimért se voltak oda (ami ugyebár nem lett egetrengetően jó, de azért nem volt ehetetlen). Viszont a vasárnapi büféasztal fénypontjaként ünnepelte mindenki a mentolos tiramisut, amiből én képtelen voltam egy falatnál többet enni, olyan idegen volt az ízvilága.
Mivel tudtuk, hogy most extra szájakat is kell etetnünk, mindenki többet hozott - amiből a maradék is több volt. Ilyenkor ezt az viszi haza, aki akarja. Én most egy almatortát vittem (és hoztam is, fel se lett vágva mert annyi édesség volt) és még hozzácsaptam egy fél kávétortát és egy nagy tál kijevi csirkegolyót. Mentségemre legyen mondva, nem volt érte verseny. Valahogy az angolok nem lelkesednek a maradékokért - az én kis családom viszont örülni szokott, ha viszek nekik valami madárláttát.
25 ember volt amúgy kíváncsi rá, hogy milyenek is vagyunk, reméljük olyan is akad közöttük, aki végleg beleszeret a kórusba. A karmesterünk tényleg beledobott apait-anyait, mert az új dal állati jó volt, egy nagyon pörgős-pattogós bulinóta, szerintem mindenki imádta, és még egy kis koreográfiát is tanultunk hozzá.
Elég hosszú dal volt amúgy - én csodáltam, hogy időre készen lettünk vele, de sikerült, szóval volt sikerélmény. A kottákat vissza kellett adni, mert most csak egy alkalomra fizette ki a kórus a jogdíjakat - és ezt itt bizony keményen ellenőrzik. Ha hirtelen jönne valaki a jogdíjasoktól, minden illegális kotta oldaláért 100 font bírságot kéne fizetnünk. Tavaly állítólag egy helyi általános iskolát 10 ezer fontra büntettek meg - ami olyan 3.5 millió Ft. Nem érdemes hát packázni velük. Én hasonló esetet otthonról még nem hallottam - persze lehet, hogy van már. Mindenesetre amikor én gyerekként kórusban énekeltem, akkor simán fénymásolta mindenki a kottákat, és az egyetlen gond csak az volt, hogy nagyon kevés szülő munkahelyén volt fénymásoló. (Milyen távoli is már az a világ, mi? :-)

A nagy fordulópont

2012-01-26T13:20:00.000-08:00

Jövő héttől minden megváltozik. El se tudom képzelni, hogy milyen lesz az életünk. Persze, tudom, eddig nagyon is kényelmes helyzetben voltunk. Két itthonról dolgozó felnőtt, akik kényelmesen be tudják osztani a napi feladatokat. Mostantól azonban minden másként lesz. Én hivatalos HTB leszek - az uram meg megy dolgozni. Mert munkát kapott.

Aki régóta olvassa a blogot, tudja, hogy nem volt feltétlen célunk, hogy elkezdjünk itt Angliában dolgozni - az otthoni vállalkozásunk is elég elfoglaltságot adott, és még meg is tudtunk belőle élni. Különben is, ugyebár egy évre jöttünk ide. Igaz, azóta másfél is eltelt, de azért a kitelepülés ellen azóta is nagyon határozottan tiltakoztunk. A fene se akar végleg másutt élni - de bevallom, a kaland, az utazás, az új kultúra megismerése lassan magába szippantott. Külföldön élni elég izgalmas dolog ahhoz, hogy az ember ne akarjon feltétlen hazarohanni, pláne, ha jó neki ott, ahová éppen cseppent. Mivel Anglia "bejött" nekünk, már terveket szőttünk arra nézve is, hogy esetleg utána jöhetne egy év Spanyolország. Vagy Gibraltár - ahol angol a hivatalos nyelv, de napi szinten kell a spanyolt is használni. Én Franciaországról álmodoztam, mert imádom minden városkáját, ízét és illatát. De azért teljesen nem szálltunk el - amikor ideköltöztünk, megtapasztaltuk, hogy egy új országban elég jó szinten kell tudni a nyelvet. Ügyet kell intézni, orvoshoz kell menni, beszélni kell tanárokkal, boltosokkal, szerelőkkel. És bár mindketten több nyelven is pöntyögünk, azért ezt a színvonalat csak angolul tudjuk hozni.
A másik nagy ellenérv a gyerekek érdeke. Mert azért valljuk be, elég nagy sokk volt nekik, hogy "csak úgy" belöktük őket egy teljesen idegen nyelvű közegbe, ahol senki nem tudott magyarul. Ami minden ízében nagyon más, mint amit Magyarországon megszoktak. És bár pillanatok alatt felszívták a nyelvet, a nyáron otthon töltött pár hét megmutatta, hogy ez elég labilis tudás. Egy év után elég jól beszéltek, olvastak - de például a helyesírásuk csapnivaló volt, az most kezdi utol érni az osztálytársaik tudását. És még hol vagyunk az út végétől? Most jön most a szókincsbővítés, a nyelvtani finomságok megismerése. Szóval az első év az egy jókora rúgás és őrült jó alap volt (pláne az akcentusuk tekintetében, ami eszméletlen brites) de messze van a tökéletestől. Ahhoz kell még egy év. Vagy kettő.
És azon is tűnődtünk sokat, mi történne, ha most Spanyolországban beraknánk őket egy új suliba? Vajon itt is megtanulnának 3-6 hónap alatt kommunikálni? Vagy ez már sokkal lassabban menne? Vagy épp ellenkezőleg, gyorsabban? És mi történik ilyenkor az első nyelvvel? Megmarad vagy elvész? Akinek van erre nézve tapasztalata, mesélje már el nekem, mert nekem erre nézve nincs semmiféle ötletem.
Szóval sokat agyaltunk a dolgon, és közben az is kiderült, hogy mégiscsak jó lenne egy angol állás, ha már maradunk egy darabig, egyrészt mert akkor az ember jobban belekerül az adott kulturális közegbe, másrészt, mert azért az önéletrajzában elég jól mutat az angol munkatapasztalat - bárhová is vessen utána minket a sors, haza, vagy másik országba. Egy ilyen bónuszt bűn lenne kihagyni.
Az uram el is kezdett tapogatózni, nem túl intenzíven, nem túl sokat, de azért szép lassan tökéletesítette a CV-jét, és be is adta 1-2 helyre. De nem feltétlen könnyű, mert a jó munkák többsége Londonban van. És jó darabig úgy tűnt, hogy nem is fog errefelé olyat találni, ami érdekli. De úgy látszik, csak várni kellett, mert a múlt héten felhívta egy ügynökség, hogy látták a neten a CV-jét, és lenne valami itt a közelben. Tőlünk kb 20 percnyire. A személyes interjún tetszettek egymásnak, és a hét végén egy próbafeladatot is kapott. Én nem voltam elragadtatva, hogy a szülinapját nem tudjuk rendesen megünnepelni, és nem mehetünk sehová, de elfogadom - amikor jönnek a lehetőségek, akkor kell megragadni őket. És tadam, jövő hét kedden már kezd is egy webfejlesztő cégnél, mint team leader.
A nagy boldogság után azonban most már látjuk a gondokat is. Méghozzá azt, hogy nem könnyű a három gyereket menedzselni. Mert eddig a férjem vitt minket kocsival korizni - de most nem ér haza olyan korán. Eddig ő vitte a csajokat suliba, de most hamarabb kell indulnia. Úgy jutottam el spanyolra, Kisbende alvásidejében, hogy közben ő itthon vigyázott a gyerekre. Úgy tudtam tanulni a nagyokkal, hogy ő közben játszott a kicsivel. És egyébként is, beosztottuk szépen a feladatokat. Amik most mind rám jutnak, megfejelve azzal, hogy az otthoni vállalkozásból is nagyobb részben kell segítenem. És közben ugyebár én is írnék néha cikkeket. És legyen meleg vacsora, és elegendő mozgás a kétévesnek.
Most, ahogy összeraktam az új órarendünket (kori szombat reggel, spanyol csoport szerencsés módon feloszlik, mert nincs elég tanuló és visszaadják a pénzt, az angoltanárral meg megbeszéltem, hogy emilen fogom neki küldeni a feladatokat, és csak pár percre ugrom be Kisbendével együtt). A lányok... ők meg hozzászoknak a önálló munkavégzéshez, de tény, hogy ez azzal jár, hogy sokkal többet kell előkészülnöm a feladatokra, hogy elég érdekesek és lényegretörőek legyenek és kevesebb lehetőséget adjanak az elbambulásra.
Sokat segítene persze, ha sikerülne Kisbendét bölcsbe adni - de ez eléggé reménytelen dolog. Nem az a baj, hogy drága, inkább, hogy csak 9-12-ig lehet beadni. És egyszerűennincs a közelben olyan hely, amit 5 perc alatt elérnék. Márpedig ha félórákat kell utazni-sétálni, hogy beérjünk, akkor mire hazaérek, konkrétan indulhatok is újra érte, és semmit nem nyertem vele, hogy leadtam. (Ezt azért nem adtam fel teljesen, még keresgélek, hátha mégis van közelebbi bölcsi, csak én nem leltem még rá.)
Tudom, hogy ezek nem megoldhatatlan dolgok, sőt még így is szerencsés vagyok, mert nem mindketten dolgozunk. Akkor nem is tudom, hogyan oldanám meg, hogy 9-3-ig legyen csak munkám, hiszen a suli eddig tart. Kisbendéé ugyebár meg csak félnapos, ráadásul fizetős, nem is olcsó - ha minden nap menne, az én fizetésem egy az egyben menne az ő bölcsijébe. Szóval nagyon is jó a dolgom, meg Kisbendének is, hogy itthon maradhat velem. És még jobb, hogy két évig még apa is itt volt velünk, még akkor is, ha többet láttuk a hátát a számítógép előtt ülve, mint a képes felét. De mégis itt volt, és számítani lehetett rá.
Most meg dolgozik. És valljuk be, ez meg szuper dolog, mert nem kis eredmény itt jó állást kapni, pláne korábbi angol munkatapasztalat nélkül. És ráadásul izgalmas munkája lesz. Nekem meg "csak" a három gyereket kell terelgetnem, és egy kicsit hobbidolgoznom. (Muhaha...)
Viszont a kérdés ezzel eldőlt - egyenlőre nem megyünk haza, tehát a magyarra kell erősen fókuszálni. De ebben legalább, mint afféle elfajzott magyartanár, otthon vagyok.

Viszlát fürtöcskék

2012-01-24T15:04:00.000-08:00

Az apjának már hetek óta mondogatom, hogy hosszú ennek a fiúnak a haja. De az uramat valahogy nem vitte rá a lélek, hogy belevágjon ezekbe a puha, selymes kis fürtöcskékbe. Így hát ma este anya átvette a hatalmat a pasivilágban, és radikálisan megnyírtam a fiam. Mostantól már igazi, pasis borostát simogathatok Kisbende a fején.

Délelőtti beszédfejlődés tanfolyamon kaptunk egy nagy A3-as táblázatot, amiben benne vannak a kommunikáció stációi, 0-tól 5 éves korig, négyféle szempontot is vizsgálva. A figyelem, a megértés, a beszéd és a szociális kapcsolatok területe egyformán fontos ahhoz, hogy a gyerek képes legyen megértetni magát másokkal. A mai nap legjobb híre az volt, hogy sikerült behatárolnom, hogy is áll Kisbende ezzel a témával, merthogy folyamatosan aggódom, nincs-e lemaradva. De az kiderült, hogy teljesen hozza a korosztályos átlagot. Élvezi és figyelmesen hallgatja a meséket és a mondókákat, felfigyel, ha a nevét mondják és ha megkérem, hogy mondjon ki valamit, akkor megteszi. Megérti az egyszerű instrukciókat, egyszerű képes mesekönyveket, összekombinál két szót, 50 szónál többet használ - és ami még jobb, hogy azzal, hogy mondja velünk együtt a mondókákat, illetve mutogatja, amit kell hozzá, még jobb is, mint az átlag, mert az már csak 30 hónapos kortól elvárható.
Ez az egész kétnyelvű dolog, nagyon foglalkoztat mostanság, több könyvet is olvastam róla, beszélgettem is anyukákkal, akik hasonló cipőben jártak, gyerekekkel, akik így nőttek fel. A tanfolyamon is beszélgetünk róla időnként, hogy érinti ez a tény a gyerekeink fejlődését. A legjobb csoporttársam egy olyan anyuka, aki maga öt nyelven beszél, és a gyerekei szinultán négy nyelvet tanulnak. Egy apanyelv, egy anyanyelv, egy nagymamanyelv és ugyebár az angol. És mindegyikkel szépen haladnak. Elképesztő.
Múltkor olvastam Berlitz történetét, aki a nyelviskolát alapította (és ami az én tapasztalatom szerint a legjobb módszerrel tanítja az idegen nyelveket) és azt hallottam, hogy a kis Berlitz olan közegben élt, hogy más nyelven beszélt az apja, az anyja, a szakácsnő, a dada meg a kertész és mire ő 7 éves lett, már 8 nyelven beszélt tökéletesen. És nagyon sokáig azt hitte, hogy minden embernek saját nyelve van, és mindet egyedileg kell megtanulni. Ehhez még 20 éves koráig hozzárakott másik 5-6 nyelvet és a saját nyelvtanulási tapasztalatai alapján fejlesztette ki a nyelviskola módszerét. Szóval a határ a csillagos ég, és egyáltalán nem igaz, hogy a gyerekeket lelassítja, ha két nyelven tanulnak egyszerre. Múltkor beszélgettem Király Linda anyukájával, aki azt mesélte, hogy Linda két és fél évesen már simán tolmácsolt angolról-magyarra és vissza, és soha, semmilyen módon nem gátolta a két nyelv szimultán használata. De pl. az ikerfiai sokkal lassabban tanultak meg beszélni. De szerinte ennek inkább az ikerség, mint a kétnyelvűség az oka. És ha jól belegondolok, nálunk is Borsika három évesen még nagyon rosszul és keveset beszélt, és csak négy éves korára hozta be a kortársait. De persze az ember soha nem tudhatja, hogy mikor okoz gondot ezzel a kétnyelvűséggel.
Fura módon minden könyv azt állítja, hogy csakis előnyei vannak a kétnyelvűségnek, és van olyan könyvem, amelyik azt mondja, hogy erre bármilyen szülő képes, aki csak kicsit beszéli az adott nyelvet, az is simán vágjon bele a gyerek idegen nyelvű oktatásába. Olvasom a sikerszotikat mondjuk az apukáról, aki másfél év jiddis tanulás után úgy döntött, hogy az újszülött babához kezdetektől kezdve így fog beszélni és a gyerek simán kétnyelvű lett. "Nem atomfizikát akarunk a gyereknek tanítani!" - bátorít a könyv szerzője - "Az első szavak, állatok, kérések, tiltások, egyszerű tárgyak neve gyorsan elsajátítható, és aztán majd ahogy a gyerek tudása is bővül, úgy tanulunk vele együtt mi is." A nyelvtani tévedéseinket és a rossz kiejtést meg simán tudjuk ellensúlyozni filmekkel, gyerekdalokkal, külföldi nyaralásokkal.
Nekem azonban ezzel a véleménnyel nagy gondom van. Először is, én nem hiszek abban, hogy a nyelvi CD-k majd tökéletes kiejtést adnak, mert akkor nekem se lenne akcentusom, és nyelvtani hibáim sem. Másrészt az anyanyelvben olyan szavak jönnek könnyedén az ember szájára, mint az ablakpárkány, az iá vagy a kukucs. Ezek azért nem alapszintű szavak.
Másrészt meg én igenis ismerek olyan embert, akinek kára származott belőle, hogy nem tanult meg az anyanyelvén. Még általánosban volt egy osztálytársam, aki akcentussal és nyelvtani hibákkal beszélt magyarul. Ha kijavítottuk, azzal ütötte el, hogy ő szlovák anyanyelvű. Merthogy az anyukája szlovák volt. De ha tovább kérdezett az ember, kiderült, hogy ő már nem tud szlovákul, merthogy itt született és az anyukája a kezdetektől magyarul beszélt vele. Úgy, ahogyan ő tudott magyarul. Hibásan, akcentussal - és a gyerek is így tanult meg. És nyolc évnyi általános iskola se tudta ezt felülírni.
Abban amúgy mindenki egyet ért, hogy az anyanyelvet kell nagyon erősen fejleszteni akárhol is él az ember, mert ha ez erős, akkor ehhez már könnyedén hozzákapcsolódik a másik (harmadik, negyedik) nyelv is. De szerencsére az is eléggé elfogadott, amit én csinálok, miszerint itthon a magyart használjuk, de ha elmegyünk valahová, akkor az angolt, vagy azt is. Szóval van itthoni nyelvünk és a környezet nyelve. Az a jó, hogy annyira sok szakirodalom van a témában, hogy könnyedén lehet olyan találni, ami alátámasztja, amit az ember csinál. De most, hogy a nagy, hivatalos táblázatban is jók vagyunk, kicsit megint megnyugodtam. Paramama vagyok, na. Kell a dicséret.

Zsugorodó Magyarország

2012-01-22T13:53:00.000-08:00

Az a magyar tananyag, na, az nagyon nyomaszt mostanság. Nem haladunk vele. És attól félek, ez már mindig így marad.

A baj az, hogy kevés az időnk. Nagyon örülök, hogy végre elkezdtek itt is különórákra járni a lányok, mert a sport tényleg nagyon fontos. Ráadásul a korit imádják és a Brownies is nagy álmuk volt, ami végre beteljesedett. Az csak a baj, hogy ezek az elfoglaltságok a teljes délutánt elveszik, ami miatt aztán azokon a napokon már nem tanulunk. És ha bármi munka közbejön nekem vagy az apjuknak, akkor mi marad el? Naná, hogy a tanulás. Ahhoz ugyanis két felnőtt kell - egy aki a csajok mellett ül és magyaráz, egy meg aki közben lefoglalja Kisbendét. Nem könnyű megszervezni.
És közben persze az itteni suli is adja a délutáni feladatokat. Kis lecke, kis kézműves szorgalmi és persze erősen tanácsolják, hogy olvassunk sokat angolul, hogy fejlődjön a csajok szókincse. Mi meg próbálunk úszni az árral - kis angol olvasás, kis angol versírás, kis magyar olvasás, kis nyelvtanozás, kis helyesírás - aztán már le is telt a tanulásra szánt egy óra. Merthogy mostanság ez a limit - igyekszem nem túllépni, mert bár én egész délután el tudnám őket tanítani, de valljuk be, nem ez a normális. A gyerekeknek kell pihenés, szabad játék is és nem csak a tanulás.
Amire amúgy Bíborkámat amúgy is egyre nehezebb rávenni - merthogy mire jó az, hogy tudja a magyar tananyagot, kérdi folyamatosan. Ő itt a legjobbak között van, miért nem elégszem meg ennyivel? Miért nem inkább azt tanuljuk (ha már egyáltalán valamit) amire másnap lesz szüksége? Mire jó az, hogy megtanulja mi magyarul a főnév vagy azt, hogy hol van a Dunántúli-dombság?
Közben én meg azt gondolom, hogy nagyon is fontos, hogy ezeket is tudja. Hiszek ugyanis benne, hogy ha egy nyelvet nem fejlesztünk, akkor az elsorvad. És igen, már most is látom az aggasztó jeleket. Ha például magyarul olvasunk, akkor nem mondja ki az évszámokat, csak olyan angolosan. Tehát nem 1957, hanem 19-57. Esetleg 1-9-5-7. És azt, hogy 1.9, úgy mondja, hogy egy-pont-kilenc. Tehát ahogyan a suliban, angolul hallja. Apróságnak tűnnek - de szerintem fontos, hogy ilyesmit is helyesen tudjon az ember.
És akkor még nem is beszéltünk az iskolai szókincsről? Ok, elismerem én, hogy egy normál társalgásban soha nem fog előfordulni, a "felszíni forma" vagy azt, hogy "nevező" - de ha valaki ezeket a szavakat nem ismeri, akkor azt a nyelvet nem beszéli, legfeljebb konyhaszinten. És tényleg megreked ott, abban az életkorban, amikor kijött. 8-9-10 évese. De be kell ismernem, folyamatosan fejleszteni állati nagy munka.
És igen, lassan már mi is ott tartunk, hogy egyre gyakrabban játszanak és beszélnek a lányok egymás között angolul. Én meg már egyre kevésbé örülök neki - az angol miatt már nem aggódom, megy az nekik, nagyon is jól és fejlődik, gazdagodik minden nap. De mi lesz a magyarral?
Ráadásul nagy fájdalmam, hogy a magyar tanagyag egyáltalán nem kecsegteti magát. Ott a negyedikes környezet tananyag, ami ne más, mint Magyarország földrajza és gazdasága. Unalom a köbön. Hol termelnek kukoricát, hol búzás és mennyi az éves csapadék és napsütés mennyisége. Ha elővesszük a térképet, hogy tanuljunk rajta, Bíbor máris húzza a száját. Ráadásul olyan butuska kérdések vannak a feladatlapban! "Igaz-e, hogy Magyarország gyümölcsei és zöldségei világhírűek?" - óh, igen, mi otthon szeretjük ezt hinni. De errefelé nem jegyzik a magyar élelmiszereket, vagy a konyhát, vagy a tudósainkat, vagy a találmányainkat. Olyan picikék vagyunk azon a nagy világtérképen, hogy szinte nem is lehet látni minket. Hazudjam neki, hogy igen, állati híres a magyar alma? Közben meg az arab boltban olyan finomat és zamatosat veszek, amit otthon soha nem sikerült kifogni. És ilyenkor a hazafiság veszekedik bennem az igazsággal. Mert valljuk be, Angliából teljesen láthatatlan a mi kicsi hazánk. Még a vörösiszap katasztrófa idején se kerültünk a lapok címlapjára, és most meg hiába vonul utcára mindkét oldalon millió ember, a híradóban Afganisztán és Pakisztán között kapunk 20 másodpercet. Kis színes. Ennyi. Nagyon durva azzal is szembesülni, hogy a helyi kis könyvtárban három szekrény urdu könyv van, egy szekrény lengyel, francia, német, cseh - de egy fia magyar sem. Nem csodálkozhatom hát azon, hogy a gyerek számára is egyre távolibb ez a világ, és nem akar minden délután ezzel kínlódni, ahelyett, hogy csinálná, amit igazán szeret. Olvasgatna, játszana, sportolna.
Persze olvasni, azért még olvas magyarul. De nagyon kevés az az irodalom, amit szívesen a kezébe vesz - erősen ragaszkodik hozzá, hogy nem akar halálosat, amit így tíz évesen nem is feltétlen erőltetnék rá. De akkor azonnal kiesik a Kincskereső kisködmön, a Pál utcai fiúk és még számtalan magyar klasszikus, akiket fontosnak tartanék. Ha előveszem a magyar népmeséket, máris forgatja mindkét lányom a szemét. Mert kiszúrják a királylány szemét, levágják kezét-lábát és úgy dobják a híd alá, darabokat vág ki a főhős a combjából, hogy a griffet megetesse és különben is, minden sárkányt megölnek, még akkor is, ha azok csak annyit mondanak, hogy adjon isten. Nem tagadom, hogy más népek meséi is véresek - de ők a hazaitól ettől csömörlöttek meg. És nem hibáztatom őket: nem akarnak véres meséket elalvás előtt. De hiába keresgélek, lapozgatom a könyvem, szinte mindegyik brutálisan erőszakos. Vesszük elő a magyar mondákat. És mi van benne? Háború, halál, nyomorúság. Mátyás király meséi az egyetlenek, ahol nem ölnek, de azokból lassan kifogyok. Megvettük a Magyar mondákat DVD-n, hát Nemeskürtyt innen is csókoltatom, nemhogy a gyerekek nem értik, amit látnak, de még én sem, több évnyi humán egyetemi tanulmányokkal a hátam mögött. Próbálom hát jobb híján az olvasókönyv szövegeire rászorítani a gyerekeimet, ahol olvashatatlanul hosszú, nyakatekert mondatok vannak, tele idegen szavakkal, amiket muszáj magyarázni. Mivel ott is Magyarország az idei téma, kötném a térképes feladatokhoz, de a két tankönyv természetesen köszönőviszonyban nincs egymással.
Szenvedek hát elég sokat, amikor összeállítom, hogy másnap mit tanuljunk, és hogy ők viszont minél kevesebbet szenvedjenek emiatt. De közben azt is érzem, hogy ez a negyedik valami brutálisan nagy témakör, amit nehéz heti néhány órában átfogni. Vizsga ugyan nem fenyeget bennünket, de örülnék, ha tempósabban tudnék haladni.
Ezt azonban nehezíti az is, hogy próbálom a magyar tananyagot az angol viszonyokra is átültetni. Ezt úgy kell érteni, hogy mondjuk ha megtanuljuk a magyar tájegységek neveit, tanuljuk meg az angolokat is. Hol vannak a nagy városok, nagy folyók, nagy hegyek itt is és ott is. De erre nem találok semmiféle tankönyvet. Kisiskolás korban ilyet nem tanulnak, nagyiskolásként pedig már a világ a témájuk. Így hát jobb híján én írom nekik a tananyagot. A baj csak az, hogy ha mindent igyekszem belezsúfolni a heti 4-5 órába, ami a rendelkezésünkre áll, akkor az én kudarcom borítékolható, mert lehetetlenre vállalkoztam. És nagyon félek, nehogy emiatt ők is lemaradjanak.

A vatiti-rejtély

2012-01-19T16:10:00.000-08:00

Mérföldkőhöz érkeztünk Kisbende beszédfejlődésében. Elkezdett mondatokat mondani. Méghozzá tényleg két nyelven.

Megfigyeltétek már, hogyan is fejlődik egy gyerek beszéde? Gagyarászik valami értelmetlent, mondjuk "vagyala" és akkor mi rámondjuk, igen, ott az alma. És megtapsoljuk és örülünk neki, hogy beszél. Mindenki boldog, a gyerek meg rájön, hogy hú, hát beszélni érdemes, mert akkor boldogok lesznek a szüleim, szépen mosolyognak és kapok puszit, esetleg ha anya olyan, még csokit is.
De mi van azzal a nyomorult gyerekkel, aki olyan nyelven beszél az anyjával, amit az nem ért? Hát az szívás. Kisbende ugyanis beszél, jajj már nagyon régóta - de számunkra nagyrészt halandzsa amit mond. De annyira, hogy azt még lefordítani se volt érdemes. De tegnap amikor kész lett a tesója ebédje, és letettük az asztalra, Kisbende elkiáltotta magát: "Bíbor gyere hammázni!" - és nem minket ismételt, mert ezt mi nem mondtuk (egyfelől ez Borsi ebédje volt, másrészt én nem mondom, hogy hammázni.) Annyira tisztán, szépen ejtette ki a szavakat, hogy csak néztünk egymásra az apjával nagy szemekkel, hogy jé, ez a gyerek nemhogy beszélni tud, de még a ragozás is megy neki. Ha nem lett volna ott az apja is, akkor isten bizony én azt hittem volna, hogy csak hallucináltam, annyira feltűnően szépen ejtette ki a szavakat. És a csoda nem egyszer volt, mert ma, amikor anyámat hívtam a számítógépen, akkor megragadta a mikrofont és azt mondta, "Szia Mama!" - amit szintén nem én adtam a szájába, hogy mondjad te is fiacskám, másfelől én nem is mamázom az anyámat. De itt nem áll meg a dolog, mert végre felfedezte a könyvek világát is (csucsuzás háttérbe került kicsit) és lelkesen mutogatja, hogy "béka", "eper", "felhő", "nap" - mikor mit lát a képeken. Szóval minden este Boribont kell mesélni és nagyon élvezi.
Ám ugyanennyire szereti az angol dolgokat is. Esténként hallgatja a kis angol nyelvű zenés CD-jét, amit ugyan le akartunk cserélni magyarra, de nem szerette a cserét, mi meg ráhagytuk. És sokat hangoskönyvezik is. De ami talán ennél is fontosabb, hogy hetente kétszer jár bölcsibe is, míg én tanfolyamozok, ami nem sok, másfél-két óra, de ez mégis sokat használ. Főleg azért, mert ami nekem teljes halandzsa, annak úgy tűnik, hogy angolul igenis van értelme. A mai tanfolyamra kicsit hamarabb értem oda, és jó negyedórát egyedül volt a bölcsiben, és a gondozónővel ketten mutogattuk neki az általa kiválasztott mesekönyvet. Mert először Bende csak annyit mondott, hogy "bu" - mire a bölcsis néni megerősítette, hogy igen, sok "book" van a falon. Aztán Bende mondta, hogy "in" és tényleg, zöld színű volt a polc, amiről a könyvet választotta. És ahogy hallgattam a kettejük beszélgetését, meg kellett állapítanom, hogy igen, a gyerek használja az angolt csak én ezt nem erősítem meg, mert mindig a magyart akarom kihallani. A nagy döbbenet amúgy este ért, amikor Boribon után Dr Seusst vette a kezébe a gyerek és folyamatosan ismételgette a dolgokra mutatva, hogy vatiti. Nekem persze újra fel se tűnt, hogy ennek értelme lenne. Vatiti, vatiti, hát mondogat valamit, gagyarászik. A férjem azonban megállt az ajtóban és csak annyit mondott, miért kérdezi a gyerek, hogy "what it is?" - és akkor leesett, hogy jé, tényleg ezt mondogatja. Amit a bölcsis néniktől hall - nézegetik a könyvet, és közben megbeszélik, hogy mi ez, mi az.
Amúgy sok jó dolgot csinálnak ezekben a bölcsikben. A legjobb, hogy sok könyvet nézegetnek, de van színezés, gyurmázás, festegetés és múltkor még arcfestést is, amiről előbb azért megkérdezték a véleményem, hogy engedélyezem-e. Szerintem amúgy Kisbende még kicsi ahhoz, hogy az ilyet élvezze, de legalább csináltam pár aranyos képet róla, mielőtt lemostam.
Kisbende beszéde amúgy tényleg érdekes, mert nem csak az angol és a magyar keveredik benne, hanem a jelnyelv is. Például szívesen ismételgeti amit mondok, de ha például azt kérem, hogy mondja azt, hogy cica, akkor azt semmi pénzért nem ejti ki, csak azt a jelet mutatja, amit a Sing&Sign órán tanultunk és még egy csomó dologgal így van. Amire van jel, azt nem akarja mondani, akkor sem, ha tudná. Így utólag nem tudom, hogy jót ötlet volt-e beíratni, nem hátráltattuk-e ezzel a beszédfejlődését. A tanfolyam ugyan azt állítja, hogy épp az ellenkezője az igaz, és én nem tudom bizonyítani, hogy enélkül jobb lenne a helyzet és többet beszélne a gyerek. Lehet, hogy még kevesebbet és többet hisztizne, hogy nem értjük.
Nem mondom persze, hogy nincs hiszti, de azért ennek a jelnyelvnek köszönhetően érezhetően kevesebb, mert tényleg el tudja mondani, amit akar és szép, udvarias gyerek lett. Azt például gyönyörű szépen mondja angolul,. hogy "please", miközben amúgy a jelét is mutatja a kérésnek, és ez azért szokott tetszeni az embereknek. De ha valamit szeretne és nem kapja meg azonnal és belelovallja magát a hisztibe, akkor elég rászólni, hogy kérd szépen, azonnal megnyugszik, és mondja, hogy "píz". De ha megkérdezik angolul, hogyan hívják, vagy hány éves, azokat is elég szépen tudja már mondani. Igaz, néha még keveri a két kérdésre adott választ, de ha elbizonytalanodik, akkor rám néz és én a kezemmel segítek neki. Ha a 2 ujjamat mutatom, akkor azt kell mondania, hogy "tú", ha meg fekvő nyolcast formálok a két kezem mutató és hüvelykujjával (ez a B betű jele) akkor azt, hogy "Bende". Szóval a jelnyelv nem haszontalan dolog, bár gondolom ahogy többet fog beszélni, szép lassan kikopik a használatból. Kicsit azért hiányozni fog, olyan vicces dolog.

Hajat szárítani tilos

2012-01-18T14:01:00.000-08:00

Bíbor iskolai élete új fejezetbe lépett. Mostantól egészen a nyári szünetig ötödikes lett idén, ami annyit jelent, hogy a suli minden héten úszni viszi őket. Én meg csak kapkodom a fejem, merthogy ezek az angolok...

Már az furcsa volt kicsit, hogy közölték, egyrészes fürdőruha kell. Mivel nekünk csak kétrészesek voltak, így vehettünk egy újat, de nem baj, hát végülis értem én, ezek itten már lassan tinikorba lépnek, tényleg ciki, ha félrecsúszik az a melltartó, ne borzoljuk a kisfiúk idegeit. Bíbor felvetette, hogy néhány osztálytársnője burkinit fog hordani (ez egész testet takaró fürdőruha, amit főleg iszlám nők hordanak a strandon csador helyett) és hogy az milyen érdekes, de mielőtt beleélte volna magát az izgalmas új ruhadarabba, közöltem, szó se lehet róla. Kap egy szép úszódresszet és kész. A középhaladók közé osztották be, ami korrekt - mert fenn tud ugyan maradni a vízen, de minden egyes lélegzetvételnél megáll és leteszi a lábát, ami azért az olimpiai medencében nem hasznos dolog. Merthogy ők abban tanulnak úszni, aminek már az eleje is olyan mély, hogy Bíbornak csak a lábujjhegye ér le. 1-2 gyerek van csak amúgy, aki nála jobban tud úszni, de ők eddig is jártak úszni. Az osztály nagy része meg egyáltalán semmiféle úszástapasztalattal nem rendelkezik, sokan most voltak először medencében. (Mondom én, hogy a szegénynegyedben lakunk... :-)
Ez még nem túl érdekes, annál inkább az, hogy Bíbor már előre közölte, megmondták nekik, hogy vannak ugyan hajszárítók az öltözőben, de nekik azt tilos használni. Mire én kicsit pillogtam, de úgy ítéltem, hogy a gyerek minden bizonnyal félreértett valamit. (Pedig tudhattam volna, hogy nem.) Errefelé ugyanis most épp tél van és bár nem olyan kemény fagyokkal, mint Magyarországon, de azért reggelente 1-2 fok, és délben se megy 6-8 fölé. És emlékszem, amikor oviban, suliban a gyerekek úszni mentek, jól jött az önkéntes és ráérős anyukák segítsége is, mert míg minden kislány hosszú fürtjeit szárazra fújtuk, az minimálisan is fél óra volt. És igen, hallottam én már mástól is, hogy az angoloknak ez nem olyan kardinális kérdés - de hogy tilos???
Márpedig tilos. Azzal indokolják, hogy busszal viszik-hozzák a gyerekeket, és az az 1-1 perc, amit az utcán töltenek, nem oszt, nem szoroz. Viszont ha nekilátnának hajat szárítani, akkor azzal rengeteg hasznos idő menne el. A hajak meg majd megszáradnak maguktól is. Ettől mondjuk az én anyai szemem nagyon is kerekedik, mert szerintem egy hosszú hajú kislány haja hosszú ideig szárad, és azalatt bizony nedves a háta és a pulcsija is, szóval kicsit se tetszik az ötlet, de nincs mit tenni. Itt ez a szokás, mi meg alkalmazkodunk hozzá.
És tény - errefelé se halnak meg a gyerekek a vizes haj miatt, és az enyém se lett beteg. Ok, a haja ettől még kihullhat, de erre most én még esélyesebb vagyok, mert amikor megkérdeztem, hogy azért a sapiját felvette-e, angyali mosollyal közölte, hogy eszébe se jutott magával vinni az uszodába...
Az egész úszással különben is az a legnagyobb baj, hogy csak Bíbor mehet, Borsi meg nem, márpedig ő is szeretne. Ki is nézett egy itthon kallódó prospektusban egy csütörtök délutáni időpontot, amikor a közeli sportközpontban van úszás, és közölte az apjával, hogy mehetnének együtt, és amíg apa úszik, addig ő meg tanulna. (Döbbenetes önálló néha ez a gyerek...) Ez az álma azonban nem biztos, hogy megvalósul, mert úgy tűnik, hogy már nem csak hétfőn és kedden van délutáni különórájuk, de ma kipróbálták a balettot is, és az is tetszett nekik. Na nem azért, mert balettozni akarnak, hanem azért, mert ez is kell a korihoz, hogy hajlékonyak legyenek és meg tudjanak csinálni mindenféle kunsztot a jégen, különös tekintettel a magasra emelt lábbal történő pörgésekre. Az egyetlen jó benne nekünk, szülőknek, hogy sikerült apát is bevonni. Nem, ő nem balettozik. Ő addig a szomszédos teremben gyúr.
Viszont miután hazaérnek már nem akarom elvenni az összes játékidejüket, tehát egyelőre úgy tűnik, hétfő-kedd-szerdán ugrik a tanulás. Több napot már nem áldozhatunk be.

A túlzások asszonya

2012-01-17T12:51:00.000-08:00

Kétség nem fér hozzá: a cím engem jellemez. Mert egyszerűen nem tudom, hogy hol a határ, azt feszegetnem kell, addig, míg úgy nem érzem magam, mint egy mosogatórongy. Márpedig határ van. Nem is kevés. Akkor is, ha ez nekem nem tetszik.

A helyzet az, hogy én imádok mindenféle tanfolyamokra járni. Ez a bolondériám már otthon is megvolt, csak ameddig nagyon sok pénzt kell kicsengetni, ha valami újat akarok tanulni, akkor az anyagiak valamelyest határt szabnak. Határt szab a három gyerek is, bár a férjem szerint ezt is túlzásba vittem, mert elég lett volna kettő is (esetleg egy is) de ez olyan túlzás, amelyet azért egyikünk se bánik, még akkor se, ha néha nyilvánvalóan fárasztó három csemetét terelgetni és összehangolni a generációs igényeket. (Mondjuk hogy mi, öregek beszélgetnénk, kávéznánk, pihennénk, a csajok társasoznának, Bende meg szaladgálna...) De határt szab a munka is, amelyben talán szintén túlzásokba estem. Merthogy amikor kijöttem Angliába, akkor úgy döntöttem, hogy parkolópályára teszem kicsit az újságírást - pici még a Bende, új országban vagyunk, ahol mindent szokni kell és se egy nagymama, se egy babysitter, se egy takarítónő, aki átvenné a gyerekek gondját, ha anyának épp nagyon besűrűsödik a leadási határidő. Márpedig a munka olyan, hogy mindig egyszerre jön. Néha hetekig semmi, aztán bumm, hirtelen tele a füzetem leadandó feladatokkal. Merthogy először csak az egy újságnál jelentkeztem be, hogy szívesen küldök innen is anyagot, aztán még egynél, aztán még egynél - és most már ötnek küldök rendszeresen anyagokat. Ez nem dicsekvés és nem is panasz - nagyon is jó érzés, hogy még innen is kell a munkám, és vállalják a szerkesztők a távolságból fakadó kényelmetlenségeket. Az meg külön boldogság, hogy olyan munkám van, amit gyerek mellől, külföldről is tudok végezni. Ez azonban szigorúan éjszakai elfoglaltság - napközben Kisbende mellett nem tudok annyira elmélyülni, hogy leülhessek cikket írni, hiszen azt sokkal többször átgondolom, átrágom, mint egy blogot. Ott nem csacsoghatok parttalanul, hiszen nagyon is kötött a forma és a terjedelem is.
Tehát napközben valami mást kell csinálni - persze lehetne az is egy terv, hogy minden nap lógok Kisbendével a parkban és szaladgálok utána, de ősszel-télen, amikor esik, fúj, hideg van, ez nem több órás elfoglaltság. Kell valami program - így kezdtünk zenebölcsibe járni, Sing&Sign-ra, matekra, aztán idén Urban Explorerre. De ez mindig csak heti 1-1 alkalom volt. Jó, de kevés. Ezért úgy döntöttem, hogy legyen egy kicsit több. És most, hogy igazán körbenéztem, kiderült, hogy jó helyen vagyok. Merthogy Angliában rengeteg az ingyenes tanfolyam. És most úgy tűnik, hogy talán tényleg túlzásba estem kicsit, mert most ott tartok, hogy minden délelőttre jut egy tanfolyam, amire mehetek. És most, hogy elkezdtem a hetet, az derült ki, hogy nem is egy, mert ma például három volt. Reggel kezdtem egy Beszédfejlődés kurzuson, amit kifejezetten 2-3 éves korú gyerekek szüleinek szerveznek. Kisbende a bölcsiben, amit az ingyenes tanfolyam mellé biztosítanak. Ezután elrohantam spanyolra, amit potom pénzért (50 font a 10 hetes tanfolyam) találtam, igaz, 20 percet buszozni kell, míg odaérek, de ez nagyon is jól jött, mert legalább egy szendvicset be tudtam nyomni ebéd címszó alatt. Ne kérdezzétek, miért pont spanyol, én a franciát akartam folytatni, de az ember azt mondta, hogy annak, hogy spanyol nyelvterületre tévedünk sokkal nagyobb az esélye, mint annak, hogy Franciaországba kerülünk, és mivel igaza van (mikor nem...) most nekiláttam egy új nyelv megtanulásának. (Amúgy ehhez is van ingyen bölcsi, de mivel ez pont Kisbende alvásideje, ezért ő itthon marad szunyálni.)
Azt azonban valahogy elfelejtettem, hogy a kedd a kori napja, így amikor hazajöttem, csak befaltam pár falatot, és már indulhattunk is tovább a lányokkal. Na, ez már sok volt, ezért úgy döntöttem, hogy abba fogok hagyni. Nem hirtelen felindulásból. Már hetek óta érzem, hogy eljutottam a határaimhoz. Nem tudok ugrani, egy lábon siklani, és folyamatosan azt érzem, béna vagyok. És bár a lányok imádják, végül is nekem nem kötelező velük haladni. Nem kell kísérteni az ördögöt, meg kell állni - gondoltam én. És amikor elkezdtem vizsgázni ma, akkor még valóban úgy tűnt, hogy ehhez tartani is fogom magam. Mert nem ment. Nemhogy a hátrafelé halacska, de még az előre siklás se nagyon. És akkor egyszer csak történt valami. Valami bekattant az agyamba - és hirtelen meg tudtam csinálni, amit soha. A hátrafelé halacskát. És aztán amikor azt kérték, hogy egy lábon suhanjunk, ameddig 3-ig számol az edző, akkor azt is meg tudtam csinálni. Korábban soha, csak pillanatokra sikerült felemelni a lábam, már rettegve tettem is le. És most simán ment. Nemhogy háromig, ötig is. És amikor azt kérték, hogy páros lábbal ugorjunk (nem túl nagyot) akkor az is ment. Nemhogy egyszer, többször is. És végül sikerült, megvan a hármas szintű vizsgám is. És most annyira fel vagyok ettől dobva, hogy szívesen mennék tovább is. A kérdés csak az, hogy mindezt egy napon??? Nem túl sok ez? És tudom a választ is, dehogynem! De melyiket hagyjam ki? Most épp úgy érzem, hogy mindjárt összeesek - de tudom miért. Előző este hajnal 2-ig vasaltam, az tényleg túlzás volt. De úgyse alhattam, mert Borsi kenyere a sütőben volt, és meg kellett várni, hogy elkészüljön. Igen, későn tettem oda. És igen, ez se volt feltétlenül egy végiggondolt döntés, de napközben mindig volt más dolgom, és este 10-kor döbbentem rá, hogy márpedig ezt muszáj megcsinálni, nincs mese. Akkor meg akár vasalhatok is. Azt is mindig kell.
Szóval most ott tartok, hogy nézem rettentő módon a kis órarendemet, mit vegyek ki, hogy kicsit lazább legyen, de úgy tűnik, hogy ez a kedd ilyen durva marad. Holnap reggel angol órám lesz. Ingyen van, butaság lenne kihagyni. Este kórus. Csütörtökön egy egészséges életmód kurzus, ahol minden héten másféle mozgásformát lehet kipróbálni, a jógától a zumbán át a bollywoodi táncig. Ingyen. És még Kisbendére is vigyáznak. Most komolyan, ezt hagyjam ki? Pénteken meg Bendét viszem úszni. Igen, most úgy tűnik, hogy csak a hétfőm szabad. Csak csendben vallom be, hogy erre a napra egy kreatív írás tanfolyamot találtam, de sajnos betelt, mire felhívtam őket. Így az most kimarad. De helyette kétféle játszóházba is mehetünk... vagy maradhatunk otthon is. De miért tennénk. Végül is mászkálni jó. Bendének sincsen kifogása ellene. De hogy cikket mikor fogok írni, meg főzni, meg vasalni, meg a lányok tanóráira felkészülni - azt nem tudom. Végül is az éjszakáim szabadok. Vagy ez már tényleg túlzás...?

Online olcsóbb - csak néha macerásabb

2012-01-15T03:32:00.000-08:00

Tegnap éjjel, amikor megírtam, hogy kétszer fizettem a könyvesboltban, rájöttem, hogy tele vagyok mostanában reklamációs ügyekkel. És hogy mennyire nagyon utálom az ilyet...

Bevallom, elég gyakran vásárolok online. Kényelmes, gyors, házhoz hozzák és éjjel el tudom intézni, amikor nem lóg épp a nyakamon egy gyerek sem. A méreteket elég jól tudom, ritkán tévedek. De most nagyon összejött.
Kezdődött a karácsonyra rendelt melltartókkal - mióta kiköltöztünk mindig ugyanabban a boltban vásárolok. A Bravissimo számomra a megtestesült álom - gyönyörű melltartók és még a méretemben is van. Az első személyes igazítás után voltam még párszor, így most már elég jól tudom, mi a méretem és mely fazonok állnak nekem jól. Olyannyira felbátorodtam, hogy még online is rendeltem, nem magamnak először, hanem a húgomnak, akinek hasonló, bár nem teljesen olyan a mérete, mint az enyém. És láss csodát, a dolog bejött, a választásom tökéletes volt, a húgom meg boldog. Ám amikor legközelebb mentem, valami egészen más méret állt a melltartó címkéjén. Más hátkörméret, más kosár. De mivel két melltartót is vettem akkor és mindkettőn ugyanazok a számok álltak, belenyugodtam, hogy van én változtam, vagy ők számoznak már másként. Így amikor most a nagy leárazás idején úgy döntöttem veszek pár új darabot, természetesen az új méretet írtam be. Nagy csalódás volt, amikor megjött: olyan picik voltak, hogy fel se tudtam venni őket. Az ügyfélszolgálat készséges volt - küldenek másikat, ingyen, adjam fel postán az ő számlájukra (volt ilyen cetli a csomagban, amit csak rá kellett ragasztani) és küldik is majd a következőt. (Még nem érkezett amúgy meg, de biztosan meg fog.) Mivel amit én eredetileg választottam, az az új méretben nincs, így ráment pár estém, hogy újakat keressek, de azért gondolom ez sinen van.
Nem úgy az ebay-en vásárolt vonatok, amiket "wooden train" néven hirdetett meg az eladó, és a leírásba még oda is írta, hogy minden márkás favonattal kompatibilis. Mivel Kisbende állandóan csucsuzik (a sihuhu angol neve) ezért tetszett a 10 vonatból álló készlet és nagyon olcsó is volt 12 ezer Ft-ért. Aki a szívéhez kap most, annak azért elárulom, hogy egy igazi fa Thomasos kisvonat 4-5 ezer Ft, így ez igazán akciós vétel volt és mivel a gyerek szülinapja közeleg, jó ötletnek tűnt inkább itt venni meg kicsit kopottan, mint a boltban újonnan. (Ami két nap alatt ugyanolyan kopott lesz.)
Ám amikor megérkezett a csomag - műanyag vonatok voltak benne, és amikor reklamáltam, az eladó azt mondta, hogy a "wooden" szó a termék neve és nem az anyagára vonatkozott... na most, ez azért elég béna érv szerintem. Mivel az adatlapján azt írta, ha valaki nem elégedett vele, küldje csak vissza, ő visszaadja a pénzt, én gyorsan írtam is, hogy ezt igénybe venném. A gond csak a postaköltséggel van. Szerinte azt én buktam, szerintem meg mivel ő írta le hibásan a terméket, neki kell buknia. Na, azóta nem válaszol. Már felnyomtam az ebay vevőszolgálatán is, most várok, mi fog történni... de vacak érzés, mert mi van, ha tényleg eltűnik a pasi a 10 ezer Ft-ommal, és akkor igaza lesz az embernek, aki szerint nem kéne online vásárolgatnom, és aki szerint épp elég favonata van már most is Kisbendének. (Hiába lobogtatom a szülinap zászlót, nem enyhül.)
És ha még mindez nem lenne elég, hát elárulom, hogy néha én is eladok dolgokat a vaterán. A csajok régi, kinőtt ruháit. Szépeke, olcsón. Ezek Budapesten vannak, az anyukáméknál, akik elvállalták, hogy átadják és postázzák a cuccokat. Tavaly még ömlesztve volt náluk a ruha, és szegényeknek nagyon nehéz volt a nagy kupacban megtalálni, mondjuk a "92-es piros Next szoknyát". Merthogy mondjuk apámnak a piros szoknya csak az érthető ebből az összetételből, amiből legalább 4-5 volt a dobozban. Így idén újítottam. Minden szép bezacskózva van, és van neki egy száma. Így amikor valaki megnyeri a "vagány kislány ruhacsomagot", akkor apám tudja, hogy a 122-es csomagot kell elővennie és már adja is. Szépen, flottul megy a rendszer, de most kicsit összeomlott. Elsősorban, mert a húgom, a fősegédem, állati sokat dolgozik, és nem tud mindennap átugrani anyuékhoz, hogy megcímezze a borítékokat, ha valamit postázni kell. Másrészt (és ami még kellemetlenebb) elveszett egy csomag. Egyszerűen nincs a dobozban, nem esett le mellé és nem gurult be az ágy alá sem. Eltűnt. Márpedig valaki megvette, sőt ki is fizette. Visszautalnám a pénzt - de milyen pech, épp most állt le az Erste Bank online utalási rendszere is, nem enged be valamiért. Így most ott tartok, hogy se csomag, se pénz. A húgom megkértem, hogy menjen be egy bankba, és személyesen adja már fel a pénzt, de szegénynek a munka miatt eddig nem volt erre ideje. Így hát most szorongok, mikor kapok majd egy nagy negatívat - tök jogosan.
Hát most ilyen kis zűrös, katyvaszos épp az életem. A férj szerint pihentetnem kéne az online vásárlást, de hogy is tehetném. Épp most látom, egy nagyszerű akciót a sulis egyenruhákra és a csajoknak kéne pár piros kardigán. Meg fehér kombiné. Esetleg pár blúz is... és, különben se katasztrófa minden rendelésem. A koszorúslány ruhák például álomszépek és tökéletesen illenek a gyerekekre. Márcsak magamnak kéne valami hasonlót találnom. Talán a neten...

Évkönyv dömping idén is

2012-01-14T15:24:00.000-08:00

Emlékszem, hogy amikor gyerek voltam december környékén a nagyobb újságok kiadták a maguk kis évkönyvét. Volt az Élet és Tudománynak, a Fülesnek, a Nők Lapjának. Tudom, hogy néhány kiadónak még most is van ilyen kiadványa. De az a pár elrejtőző kis szerény fekete fehér könyvecske hol van a nagy angol Annual piachoz képest...!

Errefelé ugyanis az évkönyv piac kifejezetten virágzik - tévéműsorok, sztárok, mesék, focicsapatok mind, mint kiadják a maguk kis évkönyvét sok-sok éve. Mindegyik hasonló formátumú: A4-es és végig színes. Naptár az nincs benne a hazai évkönyvektől eltérően, de egy csomó érdekes olvasmány, feladat, kép, ami másutt nem jelent meg.
Az Annualokra tavaly kattantam rá, amikor december-január környékén felfedeztem, hogy ezek bizony olcsók és az áruk folyamatosan esik. Amikor augusztusban megjelennek a jövő éviek, még 8 font az áruk. Október-november környékén már akciósan is ki lehet fogni, mondjuk hogy ha veszel egyet, a másikat féláron kapod. Aztán decemberben már csak 4 font, a két ünnep között kettő, ilyenkor januárban meg már csak 99 penny. Ami még a mostani brutál 380-as árfolyamon is piti pénz. Igaz, ekkor már sietni kell, mert ennyiért a bolondnak is megéri, tehát a menők (Barbie, Hercegnők, Tündérek, Cheryl Cole, X-faktor, Manchester United) gyorsan elfogynak. Ami pedig még utána is megmarad, azt már 50 penniért is odaadják, csak azok általában már tényleg nagyon érdektelenek. (Általában a fiúsak és valami titokzatos módon a Star Warsosak.)
Őszintén szóval eredetileg csak azért kezdtem el venni ezeket, mert ezek olcsóbbak, mint a gyerekújságok. A Barbie és Hercegnő Magazinokat a lányok 3 éves kora óta rendszeresen veszem. És mivel kidobni egyet sem lehet (szentek...) ámde önmagukban szétesnek, gyűrődnek, így otthon a könyvkötőnél mi csináltattunk belőlük évkönyveket - marha drágán. (Egy újság minimum 500 Ft, a könyvkötő meg háromezerért rakott egybe 10-20 darabot) Igaz, megérte, mert azóta is rendszeresen előveszik, olvasgatják, míg sima újságként már tényleg rég elveszett volna. Az egész gyűjtési mániának az vetett véget, amikor kiköltöztünk. Itt ugyanis olyan brutális választék van gyerekújságokból, hogy képtelenség mindet megvenni. És bár a lányok imádják és olvassák őket, megegyeztünk, hogy heti egyet kaphatnak ketten. (Esetleg kettőt, ha épp utazunk, és akkor a vonaton van mit nézegetniük.) Vettük is a Phineas&Ferb Magazin, a Csingilingeset, a BBC kézműves magazinjait, a Monster High újságot, Rovatgyűjtős magazint, Sparkiling Worldöt, Bratzot, Littlest Pet Shopost, Zoobles-osat és még ezerfélét.
Afféle pénztárcakímélő kompromisszumként kezdtem tavaly Annualokat venni - mert mondjuk egy Disney Princess Annual épp úgy néz ki, mint a hasonló című újság, ugyanolyan feladatok, képregények, mesék vannak benne - csak éppen egy font az ára ügyesen megvéve. Ráadásul keményfedeles, tehát még tartós is. És amikor erre rájöttem, beindult a fejemben a gyűjtési szenvedély. És vettem olyan 25 darabot, és osztottam szép, fokozatosan. Most ott tartunk, hogy még 3-4 darab mindig a szekrényben van, de azok fiúsak, és bár biztos vagyok benne, hogy Kisbende is imádni fogja a Karib tenger kalózait, Chuggingtont és a Star Wars trilógiát, még nem jött el az ideje.
Viszont jöttek az újak, és sajnos úgy tűnik, hogy a múlt héten volt az igazi szezon, mert a belvárosban csak ezt a hétfélét találtam, ami a kezdőképen látható. Mármint a minket érdeklő témák közül. Se Hercegnők, se Barbie-k, se Tündérek. Viszont van Brownies-os, ami ma egész délutánra programot adott a lányoknak, különösen, hogy tavaly ilyet nem láttam és vettem, szóval ez most egész új élmény volt.
Persze azért nem adtam még fel, veszek többet is. (Zsolt ilyenkor égnek emeli a fejét és nem érti, hogy miért kell már megint könyvet vennem, mikor annyi van már így is, és egyáltalán nem képes felfogni, hogy ez kifejezetten jó beruházás, és hogy most valójában éppen spórolok, nem pedig agyatlanul költekezek...)
Igaz, most nehéz védenem az álláspontom, mert az utolsó helyen jól megszívtam, kétszer fizettem ki a cuccot véletlenül. Mert először lehúzták a kártyám, ám a pénztárgép kidobta, hogy nem fogadja el. Mire én kifizettem kp-val a vásárlás összegét. Itthon várt az SMS értesítő (a telómat okosan itthon hagytam) hogy márpedig levették a bankszámlámról is a pénzt. Szóval holnap visszamegyek a kétféle számlával (a visszautasítottal és a kifizetettel) és a telefonommal, ami bizonyítja, hogy a tranzakció mégis megtörtént. És hogy visszakérjem a túlfizetésem. Kis bibi, hogy a magyar kártyámmal fizettem, amin a 13 font éppen 5070 Ft-ként jelenik meg. És hogy ezt meg fogják-e érteni, hogy bár különbözőnek tűnik, az ugyanaz az összeg... hát nem tudom. Az időpont és a bolt neve stimmel, de itt nem ismerik igazán az SMS értesítőt, szóval nem tudom, hogy hinni fognak-e nekem. Szóval előre szorongok, mert utálok minden reklamálós ügyintézést.

A Foleshill

2012-01-12T17:13:00.000-08:00

Mi a Foleshillen lakunk. Magyarországról nézve ez a szó semmit nem jelent - de Covenrty lakosai nagyon is jól ismerik ezt a környéket. Látom a szemükön, amit ha meghallják ezt a szót, kicsit összevonnak, az orrukon, amit elfintorítanak. Hát igen. A Foleshill nem a legjobb városrész.

Színes hely, a szó minden értelmében. Tele zsibongó boltokkal, amelyek a házfalon túlnyúlva szélesen elterpeszkednek az utcán. Minden bolt dobozokra, asztalokra rakja a portékáját és kivonul az utcára, mintha csak a piacon lennénk. Százféle náció, mindenféle bőrszínnel válogat, és közben soha nem hallott, ismeretlen nyelven beszélnek. Főleg urduul. Ami otthon Besenyő Pista bácsi vicce, az itt valóság. A suliban épp most szerveznek urdu nyelvórát az érdeklődő gyerekek számára ebédidőben. És a könyvtárban is sok-sok polcon állnak az urdu könyvek - magyar egy sincs. Hiába, no, mi Indiához képest nagyon kis ország vagyunk.
A Foleshill élénk világa sokakat irritál. Külföldiek, bevándorlók élnek errefelé. Itt dolgoznak, itt tanulnak, itt főznek - nagy zajjal, szaggal, jókedvvel. Merthogy a Foleshill ugyan nem jó környék, de nem nevezném veszélyesnek sem. A kóruspróbákról este 10 után sétálok haza, de mivel az utca ilyenkor még tele van emberekkel, nyitva lévő boltokkal, nem igazán kell félnem. Jó, persze a pasik néha füttyögnek, de hát ezt az Andrássy úton is megkapom. Különben is, a rendőrörs itt van a szomszédban. Mióta itt laktunk, egyszer láttunk komoly esetet, amikor testületileg kivonultak, amikor egy fiatal pasi elkezdte rugdosni a buszmegálló kukáját és brutálisan káromkodott. Persze brit volt és fehér. Szóval a közbiztonságra nem panaszkodhatom - de azért a kórusbéli csajok, ha látják, hogy indulok haza, rendszeresen hazavisznek kocsival, hogy azért ilyen későn, ilyen rossz helyen ne sétáljak egyedül. Hiába magyarázom nekik, hogy nincs mitől félnem. Számukra ez akkor is veszélyes terep.
Pedig szerintem a Foleshill zseniális hely. Tele van boltokkal, de csupa különlegessel. Mivel ez egy indiai negyed, nagyon sok a ruha és anyagbolt, ahol a kirakatban színes szárik vannak, csillogó, ragyogó selymek és kelmék, szikrázó ékszerek. A helyi nők ilyenben járnak - és gyönyörűek 15-től 70 éves korig elegánsak. Amikor a húgom itt volt, össze is szedtük a bátorságunk, és bementünk egy boltba, de kiderült, ami igazán szép, az rettenetes drága, így még nem vettem magamnak, pedig erősen vágyom rá. Még akkor is, ha tudom, hogy felesleges.
Ha ruhát nem is, zöldséget rendszeresen innen szerzünk be. Elképesztő a választék és sokkal ízletesebb, mint amit a szupermarketből hozunk. Krumpliból ötfajta, lencséből tíz, rizsből húsz a választék. És mióta itt vásárlok, új világ tárult fel előttem, még az olyan egyszerű, unalmas köretek esetében is, mint mondjuk a rizs. Míg otthon én csak az A és B rizst ismertem, és esetleg a gyorsrizsbe kevert vadrizst (tudom, kulináris szegénységi bizonyítvány) itt bátran válogatok a teljesen ismeretlen fajták között, tesztelve, melyik mit tud. Vettem puding rizst, ami tényleg önmagától besűrűsödik és varázslatos módon levet eresztve alakul át tejberizzsé a tűzön. Pergős gyorsrizst, ami soha nem ragad össze, még akkor se, ha be akarom sűríteni, szóval képtelenség a maradékok estére tejberizzsé varázsolni, de van ragacsos rizs is, amiből isteni rizibizit vagy rizottót tudok csinálni, igaz az utóbbihoz külön rizottó rizst is árulnak. Én mindenből a legkisebb kiszerelést veszem, ami egy kiló - de a rendes indiai háziasszonyok a húszkilósat veszik, amit a boltok elé raknak le, onnan lehet közvetlen a kocsiba pakolni. Áradozhatnék a fűszerekről is, a búzadaráról, amiből háromféle finomságút is lehet kapni, a durvától (ami az otthonihoz hasonlít) egészen a lisztfinomságúig, amiből sokkal lágyabb tejberarát lehet készíteni.
De amiért hetente többször is elzarándokolunk, az a helyi gyümölcs és zöldségválaszték. Nem mondom, hagyományos európai termékből nem hasítanak. Répából, gombából, karalábéból csak egyféle van. De padlizsánból háromféle közül kellett ma választanom. A sötétlila bébi, az indigókék gömb alakú, vagy az élénklila hosszúkás mind ott kellette magát. A gránátalma fillérekbe kerül, a kókusz friss, a banánból barna, zöld, kövér és hosszúkás sárga is kapható. Rengeteg friss fűszernövény, koriander, menta, zsázsa. Ráadásul hármat választhatok egy fontért, de nem tudok annyit főzni, hogy mindet fel tudjam használni. Ma a gyerekeim gránátalmát nasiztak, friss licsit, mangót és egy fura gyümölcsöt, ami úgy néz ki, mint egy hatalmas, ragyogó alma, de igazából körte íze van. Ezek nem csak kulináris kilengések a tányérunkon - errefelé a mindennapok része. Itt ugyanis ezt lehet kapni. És még annyi mindent ki se próbáltam! A kapható zöldség-gyümölcsfélék 80%-a teljességgel ismeretlen számomra, és fogalmam sincsen, hogy mire lehetne használni.
Döbbenet volt számomra, amikor legutóbb passió gyümölcsöt kaptunk Urban Explorers klubon (mindig van gyümi nasi) és láttam, hogy a friss gyümölcsnek élénk penészzöld színe van belül, ami keveredik a gyümölcs sárga magjainak tónusával. Ha otthon vágtam volna fel, biztosan megy a kukába. Romlott, gondoltam volna. És hogy mind olyan? Hát átvertek a zöldségesnél, rámsózták a vackot. De itt a klubban kiderült: ennek ilyennek kell lennie. És a zöld szín a jó. És tényleg finom volt. Szóval nem árt néha egy kis eligazítás.

Ez a Foleshill nagy előnye. Az indiai nők minden nap főznek. Minden nap frisset és ehhez a legjobb alapanyagokat hozzák el nekik a világ minden tájáról. Ráadásul fillérekért. Itt vásárolni mindig a legolcsóbb megoldás, és a legizgalmasabb is.
Persze vannak furcsább boltok is. A kezdőfotó például egy temetkezési vállalkozó kirakata, aki azt reklámozza, hányféle temetést is tudnak csinálni. Íme a kirakat másik oldala, csak hogy teljes legyen a kép:

A vallások egy részéről még nem is hallottam. (Tudom, újabb komoly hiányosság...) A rasztafariánus ugyanis nem hiszem, hogy regis temetést jelentene. Az is egy hit, kérem.
A helyiek azonban nem a halálra készülnek. Az élet pezseg, forr, a férfiak kávéznak minden egyes étteremben, én pedig egyre jobban szokom a brutálisan csípős curry ízét. Amiről ugyan én otthon még azt hittem, hogy egy fűszer, és csak itt derült ki számomra, hogy egy elképesztően finom egytálétel, amiből még az enyhe verzió is kerítés szaggató. De olyan ízek vannak benne, hogy a hasam belekordul, amikor csak rágondolok. (És milyen fura zöldségeket tesznek bele! A kókuszter adja a selymességét, de van benne okra és karala is. Többek között.)
A csadros nő lassan már mindennapos látvány a szememnek, és már a teljes arcot takaró burkás nőkön sem döbbenek meg. Beszélgettem már pár ilyennel és tudom, hogy el se tudják képzelni, hogy levegyék magukról a fejfedőjüket, ahogyan nagyanyám se vette volna le semmi pénzért a fejéről a kendőjét. Meg is szólták volna a szomszédok.
Ó igen, a kultúrák különbözősége izgalmas és jó. Még akkor is, ha azért a hátrányát is látom. Mert a Foleshill piszkosabb, mint Coventry más részei. A szemétkezelésben nem túl jók a helyiek, és néha döbbenetes szemétkupacok vannak az út szélén. És most már tudom, hogy a helyi sulik sem hasítanak. De cserébe a külföldi gyerekeket nem csúfolja senki, és az én magyar lányaim rengeteg sikert zsebelhettek be, ami jót tett az önbizalmuknak.
Ha a Foleshillen lenne számunkra a végállomás, akkor talán sötétebben látnám az életem. Mert ez tényleg a helyi szegénynegyed - és ez még akkor is nyilvánvaló, ha mi a környék legjobb házában lakunk. De én úgy nézem ezt, mint izgalmas kalandot. Illatos, ízes izgalmakkal, belépővel egy Angliától olyan nagyon eltérő világba. Foleshilli vagyok. És bevallom, nagyon élvezem.

Juli, a disznópásztor

2012-01-12T13:13:00.000-08:00

Álmomban egy faluban sétáltam és szembejött egy koszos, rasztahajú kislány, disznón lovagolva. Kérdem tőle:
- Hogy hívnak?
- Juli. - válaszol.
- Juli, a disznópásztorlány? - kiáltottam lelkesen - Hát olvasom a blogodat!
Azt hiszem, hogy túlzásba vittem tegnap a netezést.

Az ingyen cuccok

2012-01-11T15:20:00.000-08:00

Ismeritek a mondást, hogy "a világon semmit nem adnak ingyen"? Hát ez Angliában nem igaz. Nagyon nem. Itt bizony az is előfordul, hogy az embernek egyszer csak az ölébe hull egy szekrény mondjuk. Szó szerint.

Még karácsony előtt történt, hogy látom, hogy a párom kifelé bámul az ablakon, majd egyszer csak feláll és elkezd kifelé kiabálni. Észrevette ugyanis, hogy egyszer csak mindenféle cuccok repültek le az ablakunk előtti kiskertbe. Fiók, láda, tükör... rögtön rájött, hogy valami lomtalanításféle történik, ezért felkiabált, hogy figyelnek már oda a fentiek, mit és hová dobálnak, hát itt gyerekek is laknak. Mire azok lekiabáltak, hogy ők bizony most minden az előző lakó után ittmaradt cuccot kidobnak. És menjen fel nyugodtan a férjem, nézzen körül, hátha kell nekünk is valami. Felment. És öt perc múlva boldog tulajdonosai voltunk egy kis tömör fenyőfa éjjeliszekrénynek és egy behemót sokfiókos komódnak. Két nagydarab csávó még le is hozta az emeletről. Volt még akasztós szekrényük is, de az nem fér be nálunk. Igaz, kicsit karcos volt már itt-ott, de nálunk, a három gyerek mellett ez nem feltűnő. Középső lányom rögtön bele is karcolta egy egyik fiókba, hogy "Borsikáé." Egy pillanatra felment az agyvizem, de aztán rájöttem, nem ér egy sóhajt se ez a szekrény. Amennyit fizettünk érteát legyen az övé.
Így megy ez errefelé. Nincs lomtalanítás, és sok pénzt kell fizetni érte, hogy ha ki akarod dobni, amit már nem akarsz megtartani. Tehát jobban jársz, ha valakinek odaadod. Ha kis pénzt még kaphatsz érte, akkor errefelé nem a drága ebayt használják a legtöbben, hanem a Gumtreet, ahol minden sokkal olcsóbb, és lehet városok-régiók szerint is keresgélni, mit akar az ember. Ha ennél is olcsóbban kell, akkor meg ott a Freecycle, ahová az ingyen elvihető cuccokat rakják fel az emberek. A tévétől, a gyerekruhán át az ágymatracig mindent ki lehet fogni rajta. Mi mikrót lőttünk itt. Venni nem akartunk, mert van otthon, de egy idő után meguntam, hogy minden pohár meleg tej után mosogatnom kell. Ezen az oldalon a gyorsaság számít - az elsőnek emilező már indulhat is érte.
De nem csak itt kaptunk ingyen cuccot - a közeli Sainsbury ajtajában óriási tejesládákban vannak a használt könyvek, DVD-k, kazetták, CD-k. Múltkor a teljes Jóbarátok sorozatot tette ki valaki videón. (Mondjuk nem kis mennyiség volt és bár csábító volt, videónk nincs, tehát ott hagytam) de Dan Brown Da Vinci kódját ekkor találtam.
Számtalan ingyen könyvet kaptam a templomból is, ahová Bendével jártunk zenebölcsibe. Mondjuk ott ingyen elvihető konzervek és gyümölcsök is voltak mindig kirakva, de azokhoz én soha nem nyúltam. Én a könyvre utazom - egy alkalommal tucatnyi bőrkötéses ifjúsági klasszikust pakolt ki valaki, a Kincses szigettől a Tom Sawyerig. Már szinte cikinek éreztem, hogy ennyi mindent bepakolok a babakocsi aljába, de a portás bácsi mondta, hogy nyugodtan vigyek el belőle annyit, amennyi csak kell, mert tényleg ezért van. Ezért hozta be valaki. (A legtöbb amúgy vadonatúj volt, még bontatlan nylonban...)
Az angolok ugyanis szívesen adnak. Az egésznek megvan a maga hagyománya. Már az új gyerekjáték, ruha se túl drága. Leértékelve néha röhejesen olcsó. És ha már megunta a gyerek, miért őrizzék? Viszik eladni a car boot sale-re, ám ott minden 1-2 font. És ez nem mindenkinek éri meg a fáradtságot. Aki nem akar esőben-fagyban várni a vevőkre, az bizony odaadja ingyen annak, aki értemegy, vagy bedobja a szupermarketbe vagy a templomba, vagy a sok-sok jótékonysági bolt egyikébe. És a kör így folytatódik tovább - amit ennyire olcsón, vagy ingyen kapsz, azt te is így adod majd tovább. Így mindenki jól jár.
Aki pedig olyan szerencsés, hogy PKU-snak született (és ez nem az én megfogalmazásom, hanem Bíborkáé) az bizony még több ingyen cuccra is számíthat. A fotón Borsi mellett található ajándékhalom ugyanis nem karácsonyra, szülinapra vagy már alkalomra érkezett hozzánk. Hanem a hétvégi PKU-s partyn vágták hozzá a leányzóhoz. Hivatalosan "Glamour és Blitz parti" volt a neve, amire külön éttermet bérelt a kórház a gyerekeknek. A bejáratnál az embernagyságú lufifigurák melletti fotópontoknál profi fotósok várták a gyerekeket (bedughatták a fejüket mindenféle installációba), benn diszkó gömbök, tánckar, helyi Megasztáros fellépő és rengeteg kaja. (Amiből Borsi persze most sem evett, de ezen már meg se lepődünk.) Ahhoz már hozzászoktunk lassan, hogy minden angliai PKU-s eseményen kap a gyerek kb fél kilónyi édességet. Nem speciálisat - boltit, de olyat amit ő is ehet. Mit mondjak - tömény cukor. Elképzelni se tudom, hogy békíti ki magában az ellentmondást egy szakképzett dietetikus, aki elmegy ilyenkor bevásárolni, hiszen elvileg az egészséges életmódot kéne propagálniuk, ehelyett olyan tömegű édességet adnak a gyerekek kezébe, amitől szerintem simán kómába esnének, ha befalnák. Nálunk ez zacskó azonnal felkerül a hűtő tetejére (ahol nincs látótérben) és néha-néha adok nekik belőle, de bevallom nálunk nincs nagy rajongótábora cukorkáknak, gumicukroknak és nyalókáknak. Általában fél év után megy a kukába, amikor már beporosodott vagy gusztustalanul ragacsos lett az egész. De nincs gond, mert ilyenkor szokott lenni a következő PKU-s buli egy hasonló adag cuccal. Tényleg nem kis adagról beszélünk itt. Hétfőn egy tucat Brownies-nek vitt kóstolót Borsi és a zacskóról csak a púp tűnt el, bele még nem nyúltunk... Az édességcsomag tehát megszokott dolog, azt mindig adják. És emellé szoktak kapni 1-2 ajándékot is. Füzet, radírok, olcsó társas, kézműves készlet, világító szemüveg, pici plüss. Gondoltam ez lesz most is.
És volt is. Mindezt megkapták a gyerekek. Majd szép egyesével behívták őket egy sokkal puccosabb terembe, mint ahol addig voltak, ahol már várta őket a Télapó, és mindenki kapott egy akkora személyre szóló csomagot, hogy itthon a Mikulás hasonló méretű zsákokkal jár osztályoknak ajándékot adni. A csomag konkrétan Borsikám derekáig ért. És meg volt töltve mindennel, aminek csak egy 8 éves kislány örülni tud. Bratz Barbie, Mandala készítő készlet, persely, ékszerdoboz, mesekönyvek, kézműves szettek, csillámporos filc... tényleg sorolni sem tudom, ott van mellette a fotón. Az én államat a padlóról kellett összeszedni, de ők is el voltak bűvölve. Mindketten. Borsika ugyanis jó testvérként mindent megosztott a nővérével. És persze Bendével is, aki a perselybe szeretett bele és már komoly összegeket kunyerált el tőlünk, hogy bedobálhassa.
Hát így nő nálunk a csetresz és lomhalom. Döbbenetes látni, hogy az elmúlt másfél évben mennyire belaktuk azt a lakást, ahová 5 bőrönddel és pár dobozzal érkeztünk. Nem mondom, hogy nem vásároltam én is, de a cuccok nagy része tényleg ingyen került be a lakásba, ami mostanra annyira tele lett apró vackokkal, hogy már minden szekrényből és ládából kifolyik. Nem férünk el, épp úgy, ahogyan otthon se fértünk. Én csak egy megoldást látok: egy nagyobb lakást...

Jajj, nehogy már azt gondold...

2012-01-10T17:07:00.000-08:00

Kicsit összesűrűsödött a munka, ami nagyon jó. Írom sorra a cikkeket, és persze keresem a riportalanyokat is, mindenféle témában.

Ez mindig a munka nagyobbik része, és időnként elképzelni se tudom, hogy honnan fogok tudni példát és embert szerezni egy cikkre, aki névvel arccal vállalja, hogy elmondja a történetét. Nincs rá módszer, egyszer csak mindig összejön, pont úgy, mint a Szerelmes Shakespeare-ben az előadás. Ez benne a csoda. Most épp olyan szülőt keresek, aki elmondaná nekem, hogy van neki kedvenc gyereke. Merthogy ez egy nagy tabu - nem illik ilyesmiről beszélni, pedig a legtöbb családban nagyon is egyértelmű, ki a kiskedvenc. Vagy aki szívesen beszélne arról, hogy mekkora lelke van a fiúgyerekeknek, noha nem is gondolnánk. Meg olyat, aki valami speciális módon fejleszti a kicsi babáját, hogy okosabb legyen. Önkéntesek nyugodtan jelentkezhetnek.
Amúgy aki tudja, nézze meg a Nők Lapja Évszakok és a Psziché mostani számait - mindkettőbe írtam és szerintem nagyon jók lettek a cikkeim. (Kis öntömjén...) Az én kedvencem a Borgiákról szóló cikk, aki látta a tévében a sorozatot, nagyon fogja élvezni - aki nem, az tuti kedvet kap hozzá.
Szóval munka az van, idő kevés, napközben csak pillanatokra jutok a géphez, Kisbende nem hagy elmélyülni, amikor meg alszik, beájulok én is az ágyba vele együtt. Ez az éjszakai munka titka. Csak sajnos mire befejezem a munkaszerű írást, addigra éjjel 1-2 lesz és már nincs erőm a blogra, és arra, hogy rendes blogbejegyzést írjak, ami nagyon szomorú, mert millió téma van a fejemben, olyan is, amit megírni is félek, mert tudom, hogy utálni fog érte mindenki. Fura dolog ez, hogy ez az egész blog személyes családi naplónak indult, de egyre kevesebb ismerős olvassa, pont azért, mert sokakat irritál, hogy nem szenvedek úgy, ahogyan illene távol Magyarországtól. Én meg azon filózok, hogy ha nem írom meg, hogy jól érzem magam, vagy jó történt velünk, mert nem akarok senkit sérteni, bántani vele, akkor okosabb nem is írni, vagy zártkörűvé tenni az egészet és akkor tényleg majd csak a gyerekek olvassák tíz év múlva a családi naplónkat. Na, nem mintha a gyerekeknek szóló verziót nem kéne moderálni. Na, nem mintha mindent megírnék - igenis megválogatom, hogy mit adok közre és mi az, ami csak ránk tartozik.
De hogy ne legyen mégse gyászos ennek a bekezdésnek a hangulata, gondoltam, bescannelem gyorsan Borsika lányom rajzát és lehet tippelni, hogy mit ábrázol. Előre bocsátom - nem azt, és fujj és kérem és rossz az, aki rosszra gondol, azért mégiscsak egy nyolc éves kislány rajzát nézzük kérem! :-)

A Brownies nem (csak) csokis süti

2012-01-09T16:50:00.000-08:00

Ez a januári évkezdés olyan érzés, mintha az ember a nyugis, karácsonyi punnyadás után hirtelen felülne egy gyorsvonatra. Minden munka, amit elhalasztott, most hirtelen a nyakába zuhan, ráadásul visszatérnek a különórák, amik a szünetben elmaradtak, így rohanás minden napunk. Persze nem mindenki bánja ezt. A lányok például örülnek, hogy végre felvehetik a karácsonyra kapott Brownies pulcsijukat a lánycserkészek találkozójára.

A Brownies ugyanis nem csak azt jelenti, hogy csokis süti, hanem azt is, hogy tündérke. Amikor a lányok először kaptak egy ilyen című könyvet akkor még nem tudtam, hogy ezzel a vásárlással egy igazi, mély és sóvárgó vágyat ültetek el a gyerekeim lelkében. Mert azóta ők is Brownies-ok akarnak lenni. Nem tündérek - cserkészek.
Egész szeptember úgy telt el, hogy megpróbáltak kideríteni, mi is a különbség a Girl Scout és a Girlguiding között. Mindkettő lánycserkész csapat, de más a holnapjuk, más a székhelyük és másféle a ruhájuk is. Ma már tudom, hogy a kettő között nincs nagy különbség. A cserkészek (scout) eredetileg fiúk voltak, majd lett egy lánytagozatuk is. Aztán egy lánycserkész hozta létre a Girlguiding szervezetet is, ami nagyjából ugyanaz, de nincs fiúrészlegük. A kicsik a Rainbow szekcióhoz tartoznak, a 8-10 évesek neve Brownies. És ilyen helyes kis egyenruhájuk van - ami amúgy állati drága és nem is túl sok helyen lehet kapni.
Még szeptemberben jelentkeztem is mindkét szervezetbe, gondolván, hogy amelyik közelebb van, majd odajárnak a lányok. Kaptam is azonnal egy visszaigazoló emilt, hogy mindjárt hívnak, és egyeztetünk. Volt is nagy öröm itthon. De korai volt még. Mert aztán sokáig nem jelentkezett egyik sem. Hetekig vártunk. Sok hétig. November vége lett, mire a reklamáló emilek után végre felhívtak. Akkor, amikor már le is tettem volna arról, hogy a lányaimból igazi kiscserkész lesz. Persze egyszerre jött meg a programjuk, és mi a Brownies csapatot választottuk. Naná.
Bevallom, én nem nagyon tudtam még akkor sem, hogy miről is szól ez az egész cserkészkedés. Úgy gondoltam, hogy kirándulnak, meg csomókat kötnek, esetleg sütiket árulnak - hát ilyeneket lát az ember az amcsi filmekben, nem? A valóság kicsit más, de nem rosszabb. A november-december nagyjából kézműveskedéssel telt, ami amúgy az én lányaimnak nagyon is tetszett. Körjátékoztak, megtanulták a Brownies esküt és általában ismerkedtek a dologgal. Valljuk be, decemberben nem is lehet sok mást csinálni. Úgy látom azonban, hogy januárban náluk is beindult az élet.
Az új év rögtön egy fergeteges kori-partival kezdődött, (igen, 10 fok van, így pulcsiban mehettek) aminek különösen örültek a lányaim, mert most végre megmutathatták valakinek, hogy milyen sokat tanultak az elmúlt hónapokban. Négy órán át voltak a jégen (kis megszakításokkal) és a végére már tényleg fájt a lábuk, de a jégből azért nem lett elegük és a többi csajjal is elég jól összebarátkoztak.
Merthogy fura módon itthon ugyan gyakran beszélnek egymás között angolul, de ha elmennek együtt valahová, akkor azért a magyar az ő közös nyelvük. Ami azért elég kirekesztő a többi gyerekkel szemben, akik ezt nem értik. Néha nagyon jó ez a másfél évnyi különbség, mert tényleg teljesen összenőttek és bárhová is veti őket a sors, mindig ott vannak egymásnak, soha nem magányosak. Számtalan táborban, szülő nélküli programon voltak már együtt és az tényleg nagyon jó, hogy nem kell egy pillanatig se aggódnom azért, hogy egyedül lesznek - másfelől néha félek, hogy talán túlságosan is összenőttek, és nehéz az ő kis kettősükbe másnak is beférkőznie. Fura módon Bíbornak mindenütt, azonnal akad úgynevezett legjobb barátnője - míg Borsi gyakran mondja, hogy neki ilyene nincs, vagy ha mégis meg kell neveznie, ki az ő "besti"-je, akkor a nővérét mondja, vagy a nővére legjobb barátnőjét, esetleg egy fiút. (Mindig mást.) Nem tudom, hogy emiatt kell-e aggódnom. A suliban mindig azt mondják, hogy vannak barátai, nincs egyedül soha. És tényleg van olyan is, hogy valakinek nincs igazi lánybarátnője egész életében, nem feltétlen katasztrófa ez.
Mindenesetre most a Brownies-ok irányába is nyitottak és ma megvolt a következő nagy programjuk is, a powpow (azt hiszem így írják....) amiről már olvastak a könyvükben és ami a Brownies-ok éves "közgyűlése" ahol elhatározzák/megbeszélik, hogy mit is fognak csinálni ebben az évben, miközben pizzát esznek az egyik vezetőjük lakásán. Igazi party hangulat volt és nagyon lelkesen mesélték, hogy mi mindent fognak csinálni. Lesz táboruk, lesznek színházi előadások, és valami pónilovaglást is emlegettek. És még csak most kezdődött a hét...

A nagy autómánia

2012-01-08T05:16:00.000-08:00

Hogy illusztráljam, a lányos anyák számára, milyen kín is fiút nevelni, íme Kisbende kedvenc könyvének egy lapja. Az egyfontos boltban vettem és hatalmas, sok keménytáblás lapja van. Rendőrautók, tűzoltóautók és mentőautók vannak benne. Mindenféle. Ezt kell vele nézegetni naphosszat. Én kínlódok. Mert mit lehet erről mesélni?

Női szemmel ez bizony mind egyforma, de hát ott ül mellettem a gyerek és most van itt az alkalom, hogy tanítsam új szavakra, kifejezésekre. De nekem semmi más nem jut eszembe, csak ez:
- Nézd Bende, brümm-brümm! - úgy tűnik eltaláltam a megfelelő szavakat, Kisbende lelkesen bólogat és brümmög ő is.
- Izé, Kisfiam, és nénós autó is! Látod, ott a nénója! - mutatok a lámpára. Kisbendének tetszik a történet, ismételgeti is lelkesem, nénó, nénó. Én meg rohadtul töröm a fejem, mit is lehetne még elmondani.
- Látod, van kereke! - Ez jó, az összes kereket végigmutogatjuk. De aztán vége a lapnak és Kisbende várja az újabb útmutatást. Izé, hát milye van még egy kocsinak?
- Őőőőő, látod itt nyílik az ajtaja! - húh, ez jó, ajtaja is van minden kocsinek, eljátszuk, kinyit, becsuk. Új trükk kell, érzem.
- Látod, ez piros. Ez meg fehér. Ez meg fehér-piros... hát mind fehérpiros, de ebben több a piros, nevezzük pirosnak. Látod, piros! - affene, ezek rohadtul egyformák! És itt vége anya tudományának. Tenném le a könyvet vegyünk elő egy másikat, de nincs menekvés, mert a brümm-brümm az isten. És ezt végig kell mondogatni mind a 10 lapra. Egyiken van egy rendőrkutya (kicsit ugatunk, ez megtöri a brümm-brümm monotonitást)a másikon meg egy rendőrló. (nyihaha) Egy rendőrmotor és egy mentőhelikopter. De amúgy autók. Kicsik, nagyok, közepesek, létrás, tartályos, kisebb lámpával, nagyobbal.Ha végre megunja, akkor hozza a következő könyvet - ebben meg munkagépek vannak. Ide-odatolják a mesekönyvben a földet. A végén felépül a ház, benne emberek. Na az a lap már nem érdekes. Az egyetlen felüdülés a Kicsi piros autó kalandjait ismertető sorozat, ami pop-up könyv, tehát minden napon kiemelkedik egy figura és még mozog is. Na erről már lehet beszélni egy keveset. Esik a hó, fúj a szél, kismadár fészkel a morotba, a farmon állatokkal találkozik a kiskocsi. De ez is csak autós viszonylatban fogja meg Bende fantáziáját.
És hogy hol érzi magát a legjobban? Hát persze, hogy apa autójában. Már nyáron a Balatonnál is, ha azt akartuk, hogy legyen pár perc nyugtunk, és mondjuk le tudjak szűrni egy fazék forró vízben ázó tésztát, vagy apa fel tudjon ásni a kertben pár sort, akkor járóka helyett beraktuk az árnyékban álló, lehúzott ablakú autóba, és ő félórán át is boldogan elkormányozott. De amúgy is minden kerék és forgó alkatrész elbűvöli.
És hogy tényleg nagyon mások a fiúk és a lányok, arra akkor jöttem rá, amikor múltkor elvittem egy játszóházba, ami nem messze van tőlünk és tök ingyen van, viszont mindenféle maszatos dolgot lehet csinálni, amit itthon a szőnyegpadlón annyira nem pártolok. A lányokkal is jártam ilyen helyeken és bár sokat szaladgáltak, ugráltak, azért voltak leülős periódusok is, amik aztán idővel egyre nőttek. Ma már egy ilyen helyen a kedvencük a kézműveskedés, gyurmázás, festés, alkotás. De előtte is sokkal finomabban játszottak. Kisbende se durvult. De talált magának három másik hasonló korú pasicimborát, és azokkal szaladgáltak le-fel egy lépcsős-lejtős építményen. Nem ütötték meg egymást, nem lökték fel egymást, nem ordibáltak. És mindenkinek ott volt a szüleje is. Én mégis folyamatosan tombolt bennem az adrenalin, mert már a mozgásuk is durvább volt, mint a lányoké. Ahogy játszottak, abban nem volt finomság, inkább kakaskodás, versengés... szóval olyan fiús játék volt, amiben nem volt semmi rossz, csak furcsa és valahol ijesztő volt az egész vehemenciája és intenzitása. És eszembe jutott egy ovis anyuka mondata, aki annak idején azt mondta, ő direkt olyan óvó nénit keresett, akinek van fia, mert az tudja, hogy a fiúknál máshol vannak a rosszaság határai. Hát most én is ezt érzem - változnak a határaim, a tűrőképességem és a jellemem is azáltal, hogy fiús anya lettem. Komolyan mondom, soha nem álmodoztam arról, hogy fiam születik. Kislányt akartam mindig is, akivel lehet játszani, babázni. De ez a fiú tényleg sokat ad. És nagyon jókat.

Én most fiút nevelek

2012-01-06T14:21:00.001-08:00

Be ne dőljetek a képnek. A fürtös angyalka ugyanis, aki álmatagon bájolja a kamerát nagy hóhányó. Egy igazi macsó, aki döbbenetesen máshogy működik, mint a lányok.

Éveken át hallgattam a fiús anyák litániáját, akik azt hajtogatták, hogy könnyű dolgom van a lányokkal. Mert a fiúk, na azok sokkal nehezebb esetek. Én meg soha nem értettem, miért lenne nekem könnyű dolgom. Másfél év korkülönbséggel, PKU-val és egy meglehetősen nehéz természetű kisebbik lánnyal, aki mindig a saját feje után ment és a gránitszikla keménységű akarata rendszeresen megtörte a mi fegyelmezési kísérleteinket. Fiú, lány? Ugyan már. Vannak könnyű és nehéz esetek mindkét nemben, ne mondja nekem senki, hogy könnyű nekem, mikor nem alszanak, nem esznek és irdatlan hisztisek is tudnak lenni a lányok.
Szóval szilárdan hittem, hogy ez az egész csak legenda, tudjátok, mint amikor azt mondják, hogy akinek sokat ég a terhesség alatt a gyomra, annak hajas babája lesz. Ez is nagy marhaság. Az én gyomorégésem óriási volt minden egyes gyerekkel - a lányaim mégis kopaszak voltak két éves korukig. Ebből okulva egy pillanatig nem hittem ebben a fiúk teljesen mások dumában, de aztán megszületett Kisbende. És ismét kiderült, hogy az anyaság folyamatosan arra kényszeríti az embert, hogy felülvizsgálja a meggyőződését.
Merthogy Kisbende tényleg más, mint a lányok. És az csak egy dolog, hogy imádja a kocsikat. Ez ha jól belegondol az ember, nem lenne olyan egyértelmű egy olyan lakásban, ahol az egy főre eső babák, plüssállatok és apró lányos csetreszek száma a végtelen felé konvertál. Na, nem mintha nem vettünk volna azonnal Kisbendének kocsit, kék csörgőt és pár hasonlóan kemény macsó holmit. De azért ezek mennyisége logikus módon nem tud vetekedni azzal a játékdömpinggel, amit a lányok az elmúlt évtizedben felhalmoztak. Bende pedig természetesen mindent felfedez, kipakol, átrámol és megfigyel. Fiús és lányok játékokat egyaránt. És teljesen egyértelműen a fiúsakat komálja. Nem is kicsit.
A nagy kedvenc Thomas, a kisvonat - van már belőle pulcsi, tányér, pohár és persze rengeteg vonat is, amivel órákon át tud elmélyülten játszani. Felépíti a sínpályát, egymás mögé rakja a vonatokat és kocsikat, majd tologatja őket le föl, és közben lelkesen mondogatja, hogy "csucsu" - merthogy az angol kisvonatok ezt mondják, nem a sihuhut. Nekem fura ez a nagy lelkesedés - de a férjem, aki boldogan osztja meg Kisbendével ezeket a játékidőket semmi furcsát nem lát abban, mit lehet órákon át élvezni a vonattologatásban. Ő azt nem érti, hogyan lehet a Barbie babákat állandóan öltöztetni és fésülgetni. Mi a fene jó van abban. Szóval azt kell hinnem, hogy ez tényleg pasis dolog.
De még ölelni is másként ölel. Sokkal bújósabb, mint a lányok, amit szintén sok fiús anyukától hallottam korábban, de soha nem hittem el. Hiszen fiúkról beszélünk ugyebár - de igaz, sokkal többet ölel, puszil, mint a lányok. Igaz, amikor valamin feldühödik, a keze is hamarabb jár el. Odacsap, a falra, a szekrényre, akár rám is, ha épp teljesen bevadul, pedig ez utóbbi nagy-nagy tilalom alatt van. De olyankor, ha igazán felmérgesedik valamin, akkor nem érdekli semmi - még az sem, ha magának fájdalmat okoz. Megtörtént, hogy olyan erővel verte a hiszti alatt a földbe a fejét, hogy kiserkent rajta a vér, pedig szőnyegpadlónk van. Szóval temperamentum az van, kérem szépen és nem könnyű kihívás ezen finomítani.
Még akkor is, ha egy szóban kellene megfognom Kisbende jellemét, akkor azt mondanám rá: mosolygós. Egész nap nevet, kuncog, vihorászik, szeretget minket, ölelget, bújik az ölünkbe és tényleg bearanyozza mindenkinek a napját, aki csak találkozik vele. Én ilyen jókedélyű gyereket még nem láttam. Nemcsak másnál, de a magaméi között sem. Mindennek örül, mindenért hálás.
És a tesók? Na, ott aztán mégnagyobb a szerelem. Rengeteget foglalkoznak vele, játszanak vele, mondókákat tanítanak neki, szavakat, játékokat. Bíborkám mondta is, hogy ő nem érti, mert a könyvekben és a filmekben a nővérek idegesítőnek tartják az öccsüket, de Kisbendét csak imádni lehet.
Hogy akkor miért nehéz mégis? Egyrészt mert óriási a mozgásigénye. Jönne-menne egész nap. Sétálni nem tud, csak szaladni. Ha ilyenkor felemelem, mint egy rajzfilmfigurának, tovább mozog a lába, gyűri a kilométereket a levegőben is. Fura módon akkor a legboldogabb, ha útra kel a család és új helyeken járunk. Bár a szomszéd park is jó neki, ott is szívesen játszik - de a kezem például nem fogja meg, hiába kérem. És ha erőszakolom, akkor leveti magát a földre, egyszerűen kicsúszik a kezeim közül és addig ül ott, míg rá nem hagyom, jöjjön csak a maga tempójában. Ami nem lenne baj, de egyre nehezebb utolérni, és az istennek nem áll meg. Érti ő, mit jelent az állj meg, vagy a stop. Ha játékban próbálgatjuk, akkor szót fogad. De ilyenkor mégis huncutkodásnak veszi a parancsom, ezért az ő szófogadására nem bíznám az életét az út szélén.
Az etetése se könnyű mostanság - egyrészt egész nap enne, nassolna - másrészt komoly bojkottba kezdett egészséges ételek terén. Semmi gyümölcs, zöldség, főzelék - csak édes tészták, csoki, keksz. Az ebédlőasztal bohóca, mert mindenki tényárjából kér, majd a lenyalogatott és nem kívánt falatokat kedvesen visszaadja. És ragaszkodik is ahhoz, hogy a kiszemelt illető ezt megegye. Ma este az apja össze koktélparadicsomát megnyalogatta (hátha valamelyik ízleni fog neki, de nem) és aztán komótosan belenyomta mindet az apja szájába. Egyszerre persze. Igen, ez kicsit gusztustalan, de ő ezt annyi bájjal és kedvességgel csinálja, hogy lehetetlen ellenállni neki. (A csajok azért ebben a játékban nem partnerek.) Ráadásul ha visszautasítjuk a jó szívvel adott ajándékát, akkor sírni kezd. És azt senki nem bírja elviselni.
A fiús anyaságban azt hiszem az a legnehezebb, hogy az ember teljesen új területre kényszerül. Mert Kisbende könyvekben is csak az autósat szereti. A teherautót és a markolósat meg a betonkeverőt még felismerem. De fogalmam sincsen, hogyan hívják azt az autót, amelyik maga előtt tolja a homokot. Túrós autó? És bizony kiderült, hogy olyan nagyszerű vonatpályákat se tudok építeni, mint apa. Félre is tol a gyerek, ha játszani akarok vele, és hívja az istent. De még a szobatisztaság project is jobban megy apának, akivel simán elmegy a WC-re és két aktus között szárazon hagyja a pelusát. Előlem meg kacagva elszalad, ha hívom. Merthogy vannak kérem fiús dolgok. És fura most, hogy már most kimaradok bizonyos dolgokból, amikhez mint nő nem értek.
De az biztos, hogy igazi szerelem ez, ami anya-fia között úgy hallottam teljesen természetes. És nem vagyok egyedül. Kisbende meg csak fürdik a nagy szeretetben, ami mindenhonnan árad rá és valami elképesztően kedves, vidám és huncut lénnyé fejlődött, aki egy hónap múlva lesz két éves. Döbbenet, milyen nagyfiú..

Vészhelyzetre készültünk

2012-01-05T13:57:00.000-08:00

Kicsit pörgős napjaim voltak, kevés itthoni aktivitással, főleg azért, mert a szél miatt (vagy miért) besűrűsödtek a fejfájós estéim is, amikor be se kapcsoltam a gépet. Még szerencse, hogy napközben viszonylag jól voltam (kis fájdalomcsillapítós rásegítéssel) mert sokat vesztettem volna, ha itthon maradok.

Először is kezdem azzal, hogy a biztonsági faktorom nagyot emelkedett, merthogy elvégeztem egy Vöröskeresztes Elsősegélynyújtó tanfolyamot, és megtanultam, hogy alap vészhelyzetekben mi a teendőm. Az Urban Explorers csoportnak köszönhetően immáron hivatalosan is tudok újraéleszteni, szívmasszázst adni, szájból szájba lélegeztetni, stabil oldalfekvést csinálni, fulladást megszüntetni felnőttnél és gyereknél is, égést kezelni és felismerem a sokk, a szívinfarktus és a stroke jeleit. Most, hogy végigvettem a tudásom, rájöttem, hogy nagyjából ezt már mind tanultam egyszer 18 évesen, amikor a jogsit megszereztem, de ahogy én emlékszem, akkor nulla gyakorlat volt, és az elmélet egészen más. (Persze lehet, hogy azóta már mindenki élesben gyakorolja ezeket, és az is lehet, hogy csak az én autósiskolámban nem volt gyakorlati oktatás.)
Mindenesetre azt mondhatom, hogy ami kívülről nézve tök egyszerűnek tűnt, és magától értetődőnek, az a tettek mezejére lépve meglepően félelmetes volt. Még akkor is, ha csak babákkal játszottuk el a vészhelyzeteket. Mert amikor azért neki kellett látni a szívmasszázsnak, akkor egészen durva volt, hogy milyen erővel is kell nyomni, hogy igazán hatásos legyen (csak akkor kattogtak a babák) és hogy 30-szor kell nyomni, tiszta erőből, a teljes testsúlyt beleadva, és utána nem ám olyan lady módon kell a szájba fújni, hanem tátott szájjal kell rátapadni a beteg ajkaira, és úgy nyomni bele a levegőt. És hogy igazából ez egy baromi kemény és fárasztó munka már 4-5 sorozat végigcsinálása után is, márpedig azalatt az idő alatt nem jönnek ki a mentők. A tanár azt mesélte, hogy egyszer 45 percig kellett folytatnia ezt, míg megérkeztek a mentők valami istenhátamögötti rét közepére. Hát nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Fizikailag és lelkileg is. (Azért az megnyugtató, hogy a legrövidebb idő meg 2 perc volt.)
De az is csalóka, hogy megmutatták, hogyan kell felrakni egy kötést és aztán a kart rögzíteni egy háromszög alakú kendővel, és nekem még a kendő irányát se sikerült elsőre eltalálnom, de a kötés is leesett. (Komolyan nem értem, hogyan lehetett ezt elrontani!!!)
Persze nem én voltam a legrosszabb, és ezt onnan tudom, hogy a gyakorlásnál nekem jutott a csoport egyetlen öregasszonya, aki a stabil oldalfekvéshez úgy térdelt le mellém, hogy közben a hasamon támaszkodott, majd úgy akarta meghallgatni a légzésem, hogy a füle helyett a száját rakta az orrom felé. (Riasztó volt ám, egy pillanatra azt hittem, hogy a lélegeztetésnek is nekilát... brrrr)
A sok-sok bénázás után azért egész magabiztos lettem az újonnan szerzett tudásomban, amit azonnal át is akartam adni a gyerekeimnek. Egyrészt mert ez a tudás még az ő korukban is akár életet menthet, másrészt mert tényleg jó ezeket tudni. Nem mondom, nagyon élvezték. Különösen azt a részt, amikor lefeküdtem a földre és ájultat játszottam és nekik az ajtóból kellett először csekkolniuk, van-e valami veszélyforrás a lakásban, ami engem a padlóra küldött és még őket is veszélyeztetheti. (Ezt hosszan és plasztikusan játszották el, hogyan néznek körül, rettennek meg...) Majd jött a következő feladat, szólni kell a másiknak, hogy magánál van-e. De jó hangosan. Egyrészt mert teljesen felesleges időt vesztegetni azzal, hogy az ember halkan szólongatja a másikat, hátha magához tér, másrészt mert mégse illendő azonnal ráugrani egy fekvő emberre, mi van ha épp csak jógázik a nyomorult és meditálna, én meg azonnal nekilátok a szájból-szájbának. Szóval jó hangosan rámordítottak, hogy "Anya, mi történt veled, jól vagy?" és ugyebár én nem reagálhattam. Maga a légzésmegfigyelés, a stabil oldalfekvés kialakítása kevéssé is érdekelte őket, de ez a nagyokat kurjangatunk, hogy anyánk él-e még, az állati jó móka volt, így hát mindig újra és újra akarták kezdeni a játékot. Bíbor aztán mint jó improvizatőr elkezdte a pulzusomat is keresgélni, a szívverésem hallgatni, a csuklómat fogni - hiába mondtam, hogy ez nem kell, maradjon a megbeszélteknél, képtelen volt. Mire legközelebb kinyitottam a szemem már egy kisebb játék kalapáccsal állt mellettem, hogy akkor most ő ellenőrizné, működnek-e a reflexeim. Mielőtt a végbéltükrözést is kitalálták volna, én berekesztettem részvételem a játékban, a férjem meg betiltotta az ordibálást, mert az meg őt zavarta. Így lett vége a mókának. (Előtte még párszor befektettem őket stabil oldalfekvésbe, de ebben nem láttak fantáziát.)
Szóval ha elájulok, és a gyerekek nem kezdenek azonnal újraéleszteni, az nem az ő hibájuk. El se jutottunk odáig. De tudják, hogy a 999-et kell hívniuk, ha baj van. Végül is egyenlőre az is elegendő tudás. És még az is lehet, hogy most indítottam el az orvosi pályán valamelyiket. Vagy a színészin. Ki tudja...

Családi találkozó Skóciában

2011-12-31T12:22:00.000-08:00

Az elmúlt pár napban nagy családi bulin voltunk, azért nem tudtam írni. Nem, nem utaztunk haza Magyarországra. Skóciába autóztunk, hogy lássuk a rokonokat.

Szereek leveleket kapni, akár postán, akár interneten keresztül. És tényleg nem zavar az sem, ha vadidegenek faggatnak arról, hogy milyen Angliában az élet. Akinek tudok, persze szívesen segítek, ha azt kérdezik, hogy mi hogyan jöttünk ki, hogy találtunk lakást, mennyibe kerül itt az élet. De bevallom a legfontosabb kérdésre nincs válaszom - nem tudom ugyanis, hogyan lehet itt munkát találni, mert nekünk nincs angol állásunk. De az egészségügyről, vagy a sulirendszerről azért tudok mesélni és szívesen is teszem, bár főleg csak linkekkel, hiszen amit egyszer már leírtam, azt nem szívesen gépelném be újra. De attól még örülök a leveleknek - bár bevallom, egyben kétségbe is ejt kicsit, hogy ennyire megsűrűsödtek a kérdezők. Bár azt gondolom, hogy itt sok szempontból egyszerűbb és nyugisabb az életünk, akik ismernek tudják, hogy soha nem terveztem, hogy külföldön fogok élni. Az egész kaland csak egy évre szólt, és csak azért indultunk világgá, hogy a gyerekek nyelvet tanulhassanak, izgalmas kalandokban legyen részük és bár én szeretek itt élni, eszünk ágában sem volt mindent felégetni, eladni és véglegessé tenni ezt az utazást. Most épp hosszabbításban vagyunk, de nem szeretném azt gondolni, hogy itt az út vége. Pláne nem Coventryben, ami azért nem Anglia legizgalmasabb városa. Álmaimban pár évet még eltöltünk Franciaországban és Spanyolországban is, mielőtt hazamegyünk egy csomó nyelvvel és élménnyel gazdagabban.
De ha őszinte akarok lenni, ami vicces kalandnak indult - az mostanság egyre komolyabbra fordult. Másfél éve még azt mondták a barátaink, hogy bátrak voltunk, amiért három gyerekkel nekivágtunk a nagyvilágnak, ma inkább úgy tűnik, hogy ahhoz kell bátorság, hogy otthon maradjon az ember. Az egész jövőnk nyitott kérdéssé vált, ami fura módon nem zavar. De az otthon maradt szeretteinkért azért aggódom. Ezen azért szerencsére lehet segíteni - amikor találkozunk velük, akkor kicsit jobb lesz a kedvem. És szerencsére ehhez most nem kellett hazautazni: a férjem tesója nem itt lakik, de rokonlátogatásra most kijöttek és mivel a párja családja Skóciába lakik, sokat gondolkodtunk azon, hogyan is kéne minél egyszerűbben összehozni a dolgokat. Hogy ne nekik kelljen két pici gyerekkel keresztül-kasul szelni Angliát, praktikusnak tűnt, ha mi megyünk északra. Pláne, hogy már jártunk Skóciában és imádtuk, de pont Edinburgh kimaradt akkor. Ezért most egy kicsit bepótoltunk rajta.
Skócia szerencsére most nem okozott csalódást - a város gyönyörű, a természet eszméletlen szép, és még az se sokat rontott az összképen, hogy a 12 fokos Közép-Angliából hirtelen a nulla fok körüli szeles, esős skót klímában találtuk magunkat. Öt gyereknek nem könnyű közös programot találni, pláne, hogy ebből három igencsak picike, de azért a királynő palotája őket is elbűvölte, aztán jókat tomboltak a Gyerekmúzeumban, és amilyen mázlisták vagyunk, az eső épp elállt, mire a belváros karácsonyi vásárába értünk, ahol felültek az óriáskerékre, és még a nagy fáklyás viking felvonulást is láttuk a tűzijáték után. Szóval minden kerek volt, de a legemlékezetesebb az unokatesókkal való közös játék volt - Bíbor szerint legalábbis a város és kastély gyönyörű volt, de effélét láttak mostanság nem is keveset, de Mirából és Borából sokkal kevesebb jutott nekik. És bár a férjem esténként a szálloda bárjában próbálta pótolni, ami a tesójából hiányzott neki az elmúlt másfél évben, azért gondolom ő is örült volna még, ha több közös programot tudnak csinálni. De most csak ennyi jutott. Hogy a hiányt enyhítsük, csak azt tudtuk elhatározni, hogy tavasszal, amikor jobb lesz az idő mindenképp visszamegyünk - mert ez a pár nap tényleg nagyon kevés volt. Mindenre. És bár a város most csak a háttért adta a nagy családi egyesüléshez, megérdemli a főszerepet is.

Elektromos boldogság

2011-12-26T14:21:00.000-08:00

A helyzet az, hogy ma úgy ébredtem, hogy nagyon fájt a hátam. Először arra gondoltam, hogy elaludtam. Mivel Kisbende a hasamon fekve aludt hajnal óta, ez nem is lepett volna meg. De amikor kimásztam az ágyból, azt éreztem, hogy fáj a kezem, a nyakam és a derekam is. És mozgatni is alig tudom.

Hogy mindez izomláz lenne, az persze a férjnek jutott eszébe, aki azt is rögtön tudta, hogy azért fáj mindenem. Ő persze nem felejtette el, hogy tegnap milyen durván összeverekedtünk, aminek a következtében ő a padlón ütött ki. Nem is csoda, hogy fáj tőle minden izmom, mert tényleg apait-anyait beleadtam, hogy kiüssem. És ez sikerült is. Igaz, nem csak nekem. Életem 100 kilós párját még Borsika lányomnak is sikerült lenyomnia egy jólsikerült balegyenessel.
Persze nem csak verekedtünk karácsonykor, hanem eveztünk, vívtunk, frizbiztünk, teniszeztünk és repcsit is vezettük. Utóbbiban messze én vagyok a legbénább, ha nincs a katapult, akkor tucatnyi alkalommal haltam volna meg.
De a boxban jó vagyok. És ez jó érzés, még akkor is, ha csak virtuális a diadal. Mert azért ne gondolja senki, hogy a karácsony nálunk ilyen agresszív módon telt. Egyszerűen csak Wii-t kaptak a lányok karácsonyra, amiben a legjobb az, hogy többen is lehet játszani, így tényleg igazi családi időtöltés. Így hát ugráltunk, ütöttünk, ügyeskedtünk a karácsonyfa alatt és jó nagyokat röhögtünk.
Nekem kicsit felemás érzéseim vannak minden elektromos kütyüvel szemben, ami bekerül a házunkba. Az persze klassz volt, hogy a lányok visítottak a boldogságtól, amikor megkapták, mert már nagyon vágytak rá ("mindenkinek van már az osztályban!!!") - másfelől viszont már előre rosszul vagyok tőle, hogy fogjuk ezt hétközben suli után besűríteni az életünkbe, amikor ott a sport, a tanulás és sok olyan hasznos dolog, amire így se jut idő.
A világot persze nem csak én formálom körülöttük, és ez a Wii is olyan dolog, ami most nagyon divatban van, és beszélnek róla az osztálytársak, még akkor is, ha nyilván "nincs mindenkinek". De olyan ez, mint a Monster High babák, ami a második számú kedvenc lett. Ezek olyan Barbie baba-szerű figurák, ahol különböző szörnyek vannak szexi babastílusban megformálva - farkasember, zombi, vámpír, szellem. Ez tavaly is volt már mindenütt, tök olcsón - mutatták is akkor a lányok, de én úgy voltam vele, hogy a fene se vesz szörnybabát, milyen hülyeség az ötlet is. Eltelt egy év - másoknak lett, van újság, film is a babákról és most persze dupla annyiba kerül és kapni se lehet. És persze erre is nagyon vágytak és azóta le se teszik. Moralizálhatok én arról napestig, hogy szerintem mi lenne a jó ajándék - de valójában a karácsony arról szól, hogy örömöt okozzunk az ajándékunkkal, hát azt kapnak aminek örülnek. Ha ez a zombi baba, akkor legyen az.
Így akkor sem tettem megjegyzést, amikor Borsikám műkörömkészletet vett a tesójának. Ami amúgy megnyerte a harmadik legjobb ajándék címet, ami tekintve, hogy mindössze egy fontba került, mindenképp jó eredmény. Mondanom sem kell - én semmiképp nem vettem volna ilyen marhaságot a csajoknak. De megakadályozni nem akartam, hiszen nem én veszem, nem én fizetem és nem én kapom. Így fejlődik a szabad akarat és egyéni ízlés - amivel amúgy nincs semmi baj. Még akkor sem, ha persze végül nekem kell felrakni a gyerek kezére. (Szerencsére egy pillanat alatt lejött.)
Kisbende persze még nem kíván efféle extrém dolgokat: a favonat és a kismotor teljesen boldoggá tette, nem kevésbé a férjemet. Így nagy egyetértésben építgették az óriás sínrendszert és tologatták a favonatokat éjfélig. (Pasik...) Merthogy alvásról szó sem lehetett addig. Kicsit fel is borult azóta a bioritmusunk, és bár igyekeztünk, hogy kis időt a szabadban is töltsünk, ezért karácsony napján még egy nagyot parkoztunk is a gyereksereggel - de tegnap például büdöspizsamáztunk egész nap, és játszottunk a sok-sok jó kis ajándékkal, amiben azért könyv és társasjáték is volt. Ennek azonban holnap vége - mert a tervek szerint kora reggel útra kelünk, és megnézzük, hogy mit tud a híres angol leértékelés, amire egész évben várnak a népek, mert a legmárkásabb cuccokat is töredék áron lehet beszerezni. Szükségünk ugyan semmire nincs - de ünneplő ruhát, melegítőt, cipőt, farmert mindig kell venni, ahol ennyi gyerek van. Hát miért ne olcsóbban, ha lehet. Bár nekem karácsony után mindig kicsit boltundorom van, de erőt veszek magamon. :-)

Törékeny béke

2011-12-23T13:37:00.001-08:00

Amikor Magyarországon jártam, Dóri barátnőm első kérdése az volt, hogy bírjuk itt fenn északon a hideget. Akkoriban november volt, Magyarországon mínusz fokok repkedtek, itt plusz tíz volt, és a télikabát még elő se került. Mert lehet, hogy Anglia északabbra van - de a klímán ezt nem érezni.

Akkoriban állandóan arról cikkeztek az újságok, hogy milyen nehéz ezt a természetnek feldolgozni. Rajzanak a méhek, újra nyílnak a nárciszok és rügyeznek a fák. Nem panaszkodom, gyönyörű ősz volt. De most már tél van - csak erről Anglia nem vesz tudomást. Tegnap délután kabát nélkül, egy szál pulcsiban sétálgattunk a belvárosban, és még akkor se fáztunk, amikor lement a nap. A Trasport Múzeum előtti kivetítőn 11 fokot mutatott a nagy óra. Teljesen olyan volt, mintha tavasz lenne, vagy éppen ősz. Csak épp holnap karácsony. És ilyenkor az ember mégiscsak azt a havas-hideg csodát várja, amit az amcsi filmek is sugallnak. De az nincs. Nem rossz persze ez sem, a kölykök nagyon is élvezték, hogy nehéz kabátok és sálak nélkül szaladgálhatnak és nem kell fagyoskodni amikor megnézzük a karácsonyi vásárt. És mi is vidámak voltunk. Szépek a fények akkor is, ha nincs hideg és akár érezzük, akár nem a fagyot a karácsony attól még közeleg.
Jó ideje megfogalmaztam már magamnak, hogy a legjobb dolog Angliában, hogy nem kell a magyar politikával foglalkoznom. Nézni a híradót, érezni azt a felfokozott izgalmat, ami már sok-sok éve a magyar közélet sajátja. Nem mintha nem hallanám, hogy mi van otthon, olvasom is, a rokonok-barátok is mesélik. És nem tetszik. Ez az egyetlen dolog, ami folyamatos stresszforrás az életünkben - ami amúgy minden másban egészen kellemes mederben zajlik. Tudom, az én választásom is, hogy mennyire engedem be a külvilágot a családi békébe, de lehetetlen kívülállónak maradni, ha otthon vannak akiket szeretek és féltek, és ezer szál köt oda. A kérdés, hogy hazamenjünk-e egyre halványabb, mert egyre kevésbé van miért. És ha a gyerekeim jövőjét nézem se kérdés, hogy hol jobb nekik. Nemcsak a suliban, de általában is. A kérdés már nem az, hogy mit vesztenek, ha maradnak, hanem az, hogy mit vesztenének, ha hazamennénk.
És pedig mi tényleg nem akartunk kiköltözni, végleg itt maradni - de az a Magyarország, ahonnan eljöttünk már nincs, és egyre inkább zárulnak be az otthoni kapuk, nemcsak nekünk, de az ismerőseinknek is. Rettenetes látni, ahogy a világ, amit ismertem darabjaira hullik.
Amikor ma reggel megnéztem a híreket, megint elkapott a gyomorgörcs, hogy mi van, mi lesz és merre tart az egész. És hogy nem lehet kívülállónak maradni akkor sem, ha nem vagy otthon. És hiába az áldott és békés karácsonyvárás, ha kívülről lehetetlen kizárni a híreket és a félelmet.
Márpedig aki három gyerek csodájáért és szentséges karácsonyáért felelős, az nem engedheti meg magának, hogy elborítsa a szenny az ünnepeket. És ilyenkor hálát adok, hogy nem ott vagyok és megtehetem, hogy kikapcsolom a netet és nem nézem az otthoni híreket. És mélységesen sajnálom azokat, akik ezt nem tehetik meg, és félniük kell, hogy mi fog történni velük a két ünnep között, vagy utána. Szörnyű, hogy karácsonykor is ilyen dolgokkal kell foglalkozni.

UI: Megjegyzem, ez nem politikai hitvallás, csak egy teljesen szubjektív érzés. Nem fogok erről senkivel, legkevésbé ismeretlen trollokkal vitatkozni, mert láttam már sok-sok blogon, fórumon, hogy a politika kapcsán milyen szélsőséges indulatok tudnak dúlni. A nekem nem tetsző hozzászólásokat azonnal törölni fogom, vita nélkül. Akinek nem tetszik, az ne olvasson.

Olyan jó kedvem kerekedett

2011-12-22T02:38:00.000-08:00

Süt a nap és meleg van. Kifejezetten kabát nélküli, pulcsis idő. És ettől nekem ma olyan jó kedvem kerekedett, hogy csak na. Persze az is hozzájárult ehhez, hogy tegnap este kivételesen már éjfél előtt ágyba kerültem és mégis reggel 10-ig aludtam. Szóval olyan kipihent és sima vagyok.

És ami még jobb, lesz nagy karácsonyfánk. Mert egy kicsi persze eddig is volt, olyan szép, világítós műfenyő. Csinálta is a karácsonyi hangulatot eddig. De aztán egyre gyakrabban előkerült a sóhaj a gyerekek részéről, hogy de jó is volt otthon a nagy fa. És én is nosztalgiáztam, de azért ha a férjem megkérdezte, hogy ugyan már, vegyen-e fát, azért nemet mondtam, merthogy a lakásban se fér el, meg a díszek is otthon vannak, ne költsünk már erre egy vagyont. És különben is, van már egy fánk.
Tegnap azonban az ember a sarkára állt, és közölte, nem vagyunk mi olyan szegények, hogy még egy normális fánk se legyen, és díszeket is tudott ingyen szerezni a rádióból, ahol néha önkénteskedik. Ráadásul Eszter barátnőm meg adott egy csomó fényt a fára, merthogy neki volt még pár amit nem használt. És most a férj elment fát vadászni, és megszavaztatta a gyerekekkel, hogy idén mi együtt díszítünk és nem az angyalka hozza majd a fát.
És ha ennyi jó nem lenne elég, akkor tegnap elkészült a szuper bejgli is, a friss sütés végre olyan lett, mint az álom. Tészta semmi, töltelék az egész, fényes, édes, omlós és gyönyörű. Fel is került rögtön a szekrény tetejére, így is elfogyott már egy fél rúd.
Az is boldoggá tesz, hogy a sok finomságot, ami készül nem csak mi élvezzük, mert a hétvégén begyúrt zserbóból három tepsit csináltam, egyet nekünk, egy PKU-sat Borsinak és egyet Saci barátnőméknek. A bejgliből pedig a fent említett Eszter is kapott egy-egy rúddal. A férj megjegyezte, hogy jövőre nyithatnék egy magyar cukrászdát, ha ennyire lelkes vagyok, de engem meg csak simán boldoggá tesz, hogy másnak is tudok egy kis karácsonyi örömöt csempészni az életébe.
A hó az mondjuk hiányzik, de ezen nem tudok segíteni. Inkább örülök annak, hogy megnyílt a mellettünk lévő játszótér, ahol szuper nagy gyerekeknek való játékok vannak - bonyolult mászókák, nagy csúszdák, egy csomó farönk, és szikla amit mászni lehet, így még Kisbende is jól elszórakozik rajta.
Szóval gömbölyödik ez a karácsony, és ez nagyon jó érzés. A szőnyegtisztítő is megszépítette már a rémes padlószőnyegünket, és túl vagyunk már egy takarítási körön is. Persze ahol három gyerek van, ott soha nincs patikatisztaság, de azért a helyzet sokkal jobb, mint egy hete volt. Az ajándékok biztos helyen a kamrában eldugva, sok már be is van csomagolva (a férj a felelős ezért is) és roskadozik a hűtő a sok finomságtól. Illatozik a szegfűszegekkel díszített narancs is, és ünnepi díszbe öltözött a közös munkától a lelkünk is. Most már kezdhetjük élvezni az együttlétet, hiszen közeleg a karácsony!

A karácsonyi végzet

2011-12-19T15:17:00.000-08:00

Ez a kép 2006-ban készült és Borsika van rajta. Szent karácsony estéjén készült, amikor amúgy ünneplőben akartunk lenni. De adott körülmények között annak is örültünk, hogy mindenki otthon van és nem kórházban.

Borsika lányom jó beteg. Amikor rosszul érzi magát, akkor nem panaszkodik, csak alszik. Alszik nappal és éjjel is. Nincs vele gond. Vagyis a felületes szemlélő ezt gondolhatja. Merthogy összehasonlítva a nővérével, akinek pillanatok alatt szökik fel a láza 39-re és olyankor nem tud aludni, pihenni, sír, rémült és hisztis, Borsika tényleg álomjó beteg. De ez csak a látszat. Mert az, hogy alszik, valójában egyáltalán nem jó. Ő ugyanis az alvás jelszó alatt egészen súlyos állapotba tud merülni, anélkül, hogy a jámbor szülők észrevennék.
Volt már erre példa - először akkor, amikor három éves volt. Kicsit beteg volt, kicsit taknyos, de aludt a gyerek, és mi, tapasztalatlan szülők azt hittük, hogy ez jó, mert alvás közben gyógyul. Annyira nem is tűnt betegnek, hogy lemondjuk az éves PKU-s felülvizsgálatot a kórházban. Ez volt a szerencse - mert az őt vizsgáló orvos észrevette, hogy furán veszi a levegőt. Nehézlégzés, volt a diagnózis, és azonnal kórházba utalták a kis beteget, aki amúgy ott is csak aludt és álmában inhalálta be a gyógyító gázokat. Nagyon el voltunk kámpicsorodva, hogy épp karácsonykor történik ez velünk, de szerencsénk volt, mert a nagy napra hazaengedtek minket.
Gondolhatjátok, hogy milyen felkészültek voltunk! Se nagy vacsora, se tiszta lakás, se gyertyafényes ünneplés. Ráadásul kifejezetten hideget kellett csinálni a lakásban - merthogy a meleg nehezíti a gyerek légzését. És figyelni kellett egész éjjel, nem fullad-e be. Szóval kinyitottuk a nagyágyat a nappaliban, és mind összebújtunk, mint a kisegerek a vacokban. A pizsi alá pedig hosszú ujjú pólót és harisnyát adtunk mindenkire, és a mínusz 4 fok ellenére éjjel-nappal nyitva tartottuk az ablakot.
Mivel Borsika még így se volt igazán jól, nem öltöztettük ünneplőbe, és hogy ne érezze magát kívülállónak, hát mi is pizsiben maradtunk.
Volt persze fa, volt játék, volt öröm, volt közös mókázás. Borsika pedig szép lassan jobban lett. És a karácsony felejthetetlenül szép volt így is.
Ha az embernek gyerekei vannak, akkor úgysem a külsőségek számítanak, hanem az, hogy azok a gyerekszemet csillogjanak. Nekik meg úgyis csak az a fontos, hogy együtt legyen a család.
Nem akarom persze lekicsinyelni az ajándékok szerepét. Én már hónapokkal a nagy nap előtt beszerzek mindent, kicsit túlzásba is viszem a férjem szerint. De akkor, 2006-ban ez volt a szerencse. Ott volt minden a szekrény tetején elrejtve, legalább azzal nem volt gond.
Nem csodálom hát, hogy most, hogy a mi lányaink már nagyobbacskák, ők is akarnak ajándékot adni. És nem olyat, amit ők csináltak (hiába bátorítom őket erre) hanem kifejezetten venni akarnak valamit. Valami apróságot, de pénzért. Mivel mi nem adunk nekik zsebpénzt, a pénzszerzésre egyetlen lehetőségük van - takarítaniuk kell. Amikor tegnap elkezdtük a karácsonyi nagytakarítást, Borsika azonnal fellelkesedett. A fürdőszoba kitakarítása után nekilátott mosogatni, és még és még kérte a feladatokat. Egészen addig, míg össze nem gyűjtött négy fontot. Nem nagy összeg, mondhatja az, aki nem ismeri az angol boltokat, hiszen mit lehet venni 4-szer 370 forintért. Hát errefelé sokat. És ezt Borsi is tudta. Így amikor a takarítást befejeztük, elindultunk az egyfontosba, és ott mindenkinek tudott is választani valami személyre szóló apró, ámde tökéletes ajándékot. Boldog volt és elégedett. Csak épp haza akart menni. Én nem siettem volna, mert ha már útra keltünk, vettem volna még én is pár dolgot. Nem értettem, hogy miért unszol, hogy inkább fejezzük be a vásárlást. Ez nagyon nem jellemző rá.
De amikor a következő boltban beálltam az hosszú sor végére, már én is láttam, hogy nem érzi jól magát. Ott is hagytunk mindent és siettünk haza. Fájt a feje, fájt a hasa, mikor hazaértünk hányt is és persze rögtön elaludt. A láza meg ment szépen fel.
Később kiderült, hogy valójában már reggel óta rosszul volt, de nem mondta el, mert nagyon szeretett volna ajándékot venni, és nagyon nem akart betegség miatt kimaradni ebből. Mert nagyon várja már a karácsonyt. És nem csak azért, hogy mit kap majd, hanem azért is, mert adni akar nekünk is valamit. Ezért hát összeszorított foggal takarított, vásárolt - és csak akkor rogyott össze, amikor megcsinálta, amit eltervezett.
Az én kis hősöm. Aki az erős akaratával, amivel mindent elér, amit csak akar.
Amikor felkelt persze újra hányt és egyre rosszabbul lett. Én meg ilyenkor már nem nyugszom meg, hanem egyre jobban aggódom. Így hát nem is hagytam aludni, hanem keltettem és itattam félóránként. Egy-egy kortyot csak, nem többet. És kólát. Tudom, ez furán hangzik, de amikor kiszáradással került Borsi kórházba egyszer régen, akkor a Lászlóban is a kólát ajánlották. Tele van cukorral és nyugtatja a gyomrot. Csak a szénsavat kell kikeverni belőle. És bármilyen szomjas is a gyerek, nem szabad hagyni, hogy benyaljon egy pohárra, csakis kanalanként kell megengedni neki az ivást. Mert így a legnagyobb az esély rá, hogy benne maradjon. Így hát Borsi ugyan aludt, de én nem. Fennmaradtam hajnalig, és negyed-félóránként erőszakkal felültettem és itattam. Hajnalra fogyott el a két deci kóla, és ment le Borsinak is a láza. Akkorra nyugodtam meg egy kicsit én is. Különösen mert többet nem hányt.
Ma már persze jól volt a kis huncut, és csak hőemelkedése volt. Nem is akart ágyban maradni, de szigorúak voltunk és kényszerfekvére ítéltük. Csak pisilni kelhetett fel, és összesen egy órát nézhetett tévét, nehogy újra megfájduljon a feje.
Mi persze tovább takarítottunk (soha nincs vége!!!) és végre ma Bíbor is összegyűjtötte a szükséges összeget, és vele is mentem egy vásárlós kört. Zsolt pedig addig a lakást díszítette.
Minden olyan szépen készül a karácsonyra, még akkor is, ha nem a tervek szerint. Mert ahogy ezt a képet nézem, annyira hiányzik a sok-sok otthon hagyott dísz, a nagy polgári lakás a Liget mellett, ahol négyméteres fenyőfát is állíthattunk és az egész forralt boros, illatos magyar karácsony a fárasztó rokonlátogatással együtt.
De valójában azzal is beérem, ha mindenki egészségesen áll majd a picike műfenyő mellett. Mert mégiscsak ez a legfontosabb...

A nagy fa-rejtély

2011-12-17T16:20:00.001-08:00

Szeretek az erdőben járni, de mindig zavarba ejt, amikor a gyerekek megkérdezik tőlem: az micsoda? Tiszta ciki, de volt biológia tagozatosként nem ismerem fel se a fákat, se a virágokat, de még az erdei állatokat se igazán. Azért is örültem meg nagyon, amikor kiderült, hogy az Urban Exploreres Klub keretében fameghatározási feladatot kapunk.

A férjem szerint a második gyerekkorom élem, ráadásul egy olyat, amiben nem csak olvasok, hanem végre játszom is egy jót. Lehet ebben valami, mert tényleg gyermeki lelkesedéssel tudom magam belevetni az Urban Explorers foglalkozásokba. Ez a növénymeghatározás meg különösen belopta magát a szívembe.
Persze én már nem mondhatom el ugyanezt saját magamról, mert véletlenül épp volt a zsebemben egy rózsa alakú toboz, amit azonnal a nyomorult foglalkozásvezető erdész bácsi orra alá nyomtam, hogy ugyan már mondja meg, hogy mi ez. Nyomorult köpni-nyelni se tudott. Merthogy ilyet még soha nem látott.

Próbált azzal védekezni, hogy biztos egy félbevágott toboz van a kezében, de gyorsan letörtem a reményeit. Ez bizony ilyen. És nekem egy óriási zsák van belőle, amit a városközpontban lévő Lady Herbert kertjében gyűjtöttem. Ez azért egy kiskaput kinált a pasinak, és ki is siklott rajta. Merthogy ez egy ültetett kert - ahová a világ minden tájáról hoztak fákat. Nem csoda hát, hogy ezt nem ismeri. Persze piszkálta szegénynek a csőrét, és míg beszélt, végig lapozgatta a kiskönyvét, és meg is találta benne ennek a fának a nevét, aminek ilyen rózsás tobozai vannak - de ne kérdezzétek, mert fogalmam sincsen, hogy hová írtam fel. Valami hosszú és bonyolult volt. Esélytelen volt, hogy megjegyezzem.
Pláne, hogy utána sorra vettük Anglia leggyakoribb fáit - én nem tudom, hogy kinek milyen a fákkal kapcsolatos angolja, én azt hittem, hogy növényekben egész jó vagyok, de azért a felét se tudtam. Pláne összerakni a kéreg és a levél meghatározásával. Hogy mi a különbség a birch és a beech között, a hawthorn és a blackthorn között. Vagy mi a rowan és melyik fa a sycamore. És ha az ember azt gondolná, hogy tudja mi az a lime, mert ki ne ismerné a zöld citromot, akkor az is ráfázik, mert tökre nem citrusféle, és csak az egész nagyszótáram tudta megmondani, hogy ez a hársfa.
A pasas amúgy tök izgalmasan tudott mesélni - én például eddig észre sem vettem, hogy a bodzafa belül puha, szivacsos, és fogalmam se volt róla, hogy ha pl. letörjük az ágát és apró darabokra vágjuk, akkor már csak egy mozdulat kitolni a belsejét és máris nagyszerű fából készült gyöngyöket fűzhetnek a gyerekek. Vagy hogy a kőrist onnan egyszerű felismerni, hogy a zöld száron fekete rügyek vannak, és hogy ez az egyetlen fa, amelyet zölden is el lehet égetni, mert simán meggyullad. Miután megbeszéltük miről mit kell tudni, kimentünk a közeli parkba, hogy a tudásunkat a gyakorlatban is kipróbálhassuk.
Ehhez persze kaptunk segítséget - egy kifejezetten téli kéreg és ágacska határozós papírt, ami innen lehet letölteni:
Nature Decetives
Ez amúgy egy döbbenetesen jó internetes oldal, ahol millió erdei feladatlap van a gyerekeknek. Persze angolul - de ötletet az is tud lopni innen, aki nem nagyon beszéli a nyelvet. De ha mégis - na akkor ez igazi Kánaán, pláne ha szeret kirándulni.
Itt van például ez a könyvecske, amit bármilyen kirándulásra ki lehet nyomtatni, mert minden élményt bele lehet írni. Én tegnap órákon át böngésztem és egy csomó dolgot ki is nyomtattam. Amúgy emilregisztrációt kérnek, és akkor elküldik a kiválasztott aktivitás linkjét. Egyesével. Kicsit kényelmetlenné teszi a használatot, de amilyen jókat adnak cserébe, igazán megéri. Én most azon tűnődöm, hogy be kéne lépni a Klubjukba, de a férjem szerint várjunk pár napot, mert én mindennek nagyon lelkes vagyok kezdetben.
És kicsit igazat kell neki adnom, mert persze engem annyira fellelkesített a frissen megszerzett tudásom, hogy azonnal el is határoztam, hogy a hétvégén elmegyünk kirándulni és majd én villogok azzal, hogy mindennek tudom a nevét. Ami persze erős túlzás. És mi valósult meg mindebből? Hát semmi. Mert brutál hideg van és a fene se akar kimenni és az erdőben fagyoskodva ágakat és leveleket nézegetni. Ott lesz az majd a nyáron is. És nemhogy erdőbe nem mentem ma a gyerekekkel, de még a mellettünk lévő játszótérre se, pedig azt pénteken nyitották meg. A hintát és a bébi rugós motort elvitték - de van csúszda, igaz csak a lányok méretében, mert nagyon magas még a létrája is, ami ráadásul kötélből van. A mászóka is ilyen nagysulis méret - de van egy gumikerék körhinta és rengeteg fatörzs, amin lehet majd Kisbendének is mászókázni. Viszont azóta szinte folyamatosan esik, vagy legalábbis csepeg, így még annak a felfedezése is vár ránk. Azzal vigasztalom magam, hogy azért oda előbb-utóbb csak eljutunk, és fák azért ebben a parkban is vannak. És ameddig a gyerekek szaladgálnak, én majd megpróbálom meghatározni őket. Remélem legalább egyet-kettőt sikerül is.

A zene jó volt, a bejgli vacak

2011-12-16T14:42:00.000-08:00

A kórustagoknak 7-re kellett menniük. Egy teljes órával korábban, mint a családtagoknak, hogy legyen idő berendezni a termet, bemelegíteni a hangunkat és persze pár dalt gyorsan el is énekeltünk várakozás közben. Persze ki tud olyankor koncentrálni a karmesterre, amikor életem legfontosabb közönségét várom. Hiszen mit érdekel a nagy kórusverseny, az amerikai edző vagy a színpadi reflektorfény. A gyomrom jobban görcsben volt, mint eddig bármikor.

Minden ajtónyitásra összerezzentem - mikor jönnek már, mikor érnek ide, vajon rendben és időben el tudtak-e indulni, lesz-e még ülőhelyük az első sorban és vajon fog-e nekik tetszeni? Merthogy egy éve járok már hetente a kóruspróbákra, de a család még soha nem látott-hallott. Az, hogy otthon velük együtt gyakorlok nem sokat mond el a teljes élményből - van olyan dal, ahol a basszusnak percekig csak az a szövege, hogy "dumdumdumdum" vagy "swing-swing-swing-swing" ráadásul néha tök ugyanazt a hangot kell kitartani. Szóval nem minden dalunk nagy élmény, ha csak egy embert hall az ember.
Meg attól is féltem ám, hogy vajon nem lesz-e unalmas számukra tíz barbershop dal egymás után. Mégiscsak három kisgyerek és egy nem feltétlen acapella kórusokat kedvelő férj az ítélőbizottság.
És persze ott volt a fekete ló is, Kisbende. Akinek a viselkedéséről semmi jót nem vártam. Este 8-kor neki már nagyon későn van, más napokon ilyenkor már megfürödve az ágyában nézegeti a mesekönyveket a család egy szabadon választott tagjával.
És ha mindez a sok szorongás nem lenne elég, akkor ott volt a bejgli. Amit évek hosszú munkájával tökéletesre fejlesztettem és amin most csak egyetlen icipici dolgot változtattam. A tölteléket. Azt se azért, mert az eredetit olyan bonyolult lenne elkészíteni, hanem mert nincs mákdarálóm. Amikor nyár végén kijöttünk darált mákot hoztam magammal. Jó is volt, csak elfogyott. Így amikor most novemberben hazalátogattam, akkor ezt is vettem. Volna. Csak hát pont abban a boltban, ahová beszédültem nem lehetett kapni. Csak darálatlant. És egy előre elkészített máktöltelék nevű terméket, ami azt ígérte, hogy csak pár kanál tej kell hozzá és már kész is. Megnéztem a hozzávalókat: 40% mák, 50% cukor, keményítő, sűrűsítő és némi aroma. Mivel a töltelék eredeti receptje is majdnem hasonló, ezért úgy gondoltam jó lesz ez. Hülyeség ugyan cukrot is a bőröndbe rakni, de egyszerűen nem volt időm tovább keresgélni. És most jött el az idő, hogy bejglit gyúrjak.
Az igazán jó főzött máktöltelék úgy néz ki, mint a friss, koromfekete bitumen, amit az utakra kennek. Színe van, illata, lelke és fénye. Az íze meg... na hát az mennyei. És ami a legjobb benne, hogy sütés után is nedves marad. A tésztát leheletfinomra szoktam nyújtani, és csak jelzésértékű amikor feltekerem. Az egész csak azért van, hogy ezt a mennyei tölteléket összetartsa.
Hát... ez az előre elkészített töltelék nem volt fényes. Szürke volt és száraz. Hiába tettem bele több tejet, javítottam fel citromhéjjal, mézzel és lekvárral. Akkor se lett sokkal jobb. Ráadásul nem volt tökéletesen ledarálva sem. Csak úgy ropogtak a fogam alatt a mákszemek. Brrr. De nem volt visszaút - mindenkinek eldicsekedtem már vele, hogy milyen isteni és különleges mákos sütit viszek, hát sodródtam az árral. Gyúrtam, kelesztettem, pihentettem és sütöttem. Majd jött a kóstolás ideje... és a csalódásé.
Merthogy rossz lett. A tészta vastag (nem tudom, hogy miért...) a töltelék meg száraz. Ahogy a férjem mondta, mintha boltban vettem volna. Szóval nem rossz, de nagyon-nagyon messze a kulináris élvezettől. Én meg egész délután azon dilemmáztam, hogy vajon attól még vigyem el, mert hát várják - vagy inkább ne, mert ez minden bejglik szégyene. Értitek - nem rossz, csak hát nem jó.
A kérdést a férjem döntötte el, aki azt mondta vigyem csak, mert ezt a vackot ő nem fogja megenni. Szóval vittem. Kiraktam és esküszöm rá se néztem többé. De sejtem, hogy nem lett nyerő.
De amikor már az ajtó állandóan nyílt, már ez se érdekelt. Énekeltem, és félszemmel a karmestert is néztem, de lélekben nagyon másutt jártam. A torkomban dobogott a szívem és hirtelen rájöttem, hogy miért is az a sok próba, a tréning, hogy álmomból felkelve is tudjam a szöveget és a dallamot. Hogy erre aztán ne kelljen koncentrálni egy pillanatig sem. Mert amikor az ember ott áll a színpadon, akkor millió más dologra kell odafigyelnie. Pláne, ha nagy a tét. És nekem az volt.
És nagyon örültem, amikor időben megérkeztek és volt helyük az első sorban és még pár fotót is csináltak. A férjem kezelte a Nikont, a nagylányom a kisebb gépet. De aztán pár villantás után már egyik se fényképezett többé. Nem, nem az ámulat vette el a fotózós kedvük - mindkét gépben kifogyott az elem. (Hát nem tipikus????) Mondjuk a férjem amúgy se nagyon sokat fotózhatott volna, merthogy Kisbende nagyon megörült, hogy lát engem - csak azt nem értette, hogy miért nem jöhet oda az anyukájához. Nyújtotta a kis kezét, hogy öleljem át, vegyem ölbe - én meg ugyebár daloltam, és próbáltam koncentrálni, de egyre kevesebb sikerrel. A kórusban többen kuncogtak, mert persze Kisbende nagyokat kurjongatott is, és végre megtanulta a "Mami" szót is, amit be-bekiabált. (Naná, hogy a legjobbkor fejlődik a gyerekek szókincse.) Szerencsére a próba végére jöttek, még az előadás kezdete előtt, így csak egy dalt kellett Kisbendének nélkülem senyvednie, és az egyik csaj oda is jött hozzám, hogy ne aggódjak, itt most egymás közt vagyunk - család és barátok. És ha Kisbende oda akar jönni hozzám, hát jöjjön.
Na, jött is. Így volt dal, amit úgy daloltam, hogy a lábam ölelte, volt amikor ölbe vettem és olyan is, hogy leguggoltam hozzá. Amikor a karmester a közönség felé fordult, hogy felkonferálja a következő dalt, Kisbende azonnal odapenderült a helyére és elkezdett mutogatni a kórusnak, hogy énekeljünk, ne hagyjuk abba. És aztán boldogan táncikált előttünk.
És utána az apja kivitte. Egy szomszédos terembe, ahonnan ők hallottak ugyan minket, de Kisbende produkciója már nem volt látható. Merthogy ugye aranyos egy ilyen színpadon bohóckodó gyerek 1-2 percig - de valljuk be, utána már idegesítő. Hiszen nem ezért jöttek az emberek, hanem hogy a szeretteikben gyönyörködjenek. Amikor lementek a dalok mi nem maradtunk ott enni (én még a bejglis edényt is otthagytam) és tombolát se vártuk meg. Siettünk haza, mert addigra már minden gyerek hullafáradt volt. De azért dicsértek. Mondták a lányok, hogy szép voltam, meg azt is, hogy büszkék rám, amiért ilyen szépen énekeltünk.
De a legnagyobb bókot a férj mondta, aki szerint tök profi kórus vagyunk. És hogy élőben végre összeállt a kép, és nem csak a kép de a hang is jobb így, mint amikor a kis képernyőn néz minket. Mert ez állati jó és erős volt. És hogy végre érti, hogy én ebben mit szeretek, és hogy mostantól sokkal jobban fogja viselni, ha egész hétvégékre eltűnök próbálni, meg azt is, ha itthon dalolok. Még akkor is, ha neki ebből sokáig csak a "dumdumdum" jut. Szóval dicsérve vagyok kérem. És ez jó.

Linzer mindig kétféle módon

2011-12-13T15:52:00.000-08:00

A PKU-s diéta, amit Borsinak folytatnia kell nem valami ördöngösség. Voltaképp mindent meg lehet főzni PKU-s módra is, csak tudni kell az átváltás titkát.

Az első dolog, amit a PKU-s gyerekek anyukái megtanulnak, hogy mit mivel lehet helyettesíteni. Ahol a recept lisztet ír, ott speciális fehérjeszegény lisztet használ az ember. Ahol tejet, ott speckó tejet, ami köszönőviszonyban nincs a bocival. Ahol tojást, ott tojásport veszünk elő. Ahol pedig húst - na, ott kerül elő a gomba. Persze azért van néhány trükk, mert mondjuk a túrónak vagy a máknak nincs fehérjeszegény alternatívája. De ilyenkor jönnek a dietetikusok trükkjei, akik elmondják, milyen nagyszerű bejglit lehet csinálni gesztenyéből és a zserbóba diót helyett akár kókuszreszeléket is lehet tenni.
Az igazi szívás nem is az, hogy az ember megfőzze a PKU-s dolgokat, hanem az, hogy mindent kétszer csináljon meg. Kétféle sütemény, kétféle fasírt, kétféle tészta - minden egyes ebédnél. Kétszer annyi munka és kétszer annyi mosatlan. Mióta Angliában élünk és mosogatógép nélkül senyvedünk, tagadhatatlanul ettől szenvedek a legjobban.
De ha megmérem a dolgokat és a serpenyőbe dobom a sok negatív és pozitív dolgot, amit a PKU hozott az életünkbe, be kell ismernem, hogy sokkal több dolgot köszönhetünk a PKU-nak, mint amennyit elvett tőlünk. Sok ismerős, barát, élmény mellett én például a PKU miatt tanultam meg igazán főzni. Muszáj volt. Mert a PKU-sok számára sokat kell főzni. És nem könnyű. Mert az ő tésztájukat egészen máshogy kell főzni, a lisztjükből gyúrt tésztának még a tapintása is más, és a tojáspor... na, annak semmi köze a tojáshoz.
Magyarországon évente két sütőstúdiót rendezett a kórház a PKU-s családok számára, ahol irányított módon okulhattunk és próbálhattuk ki, mit, hogyan is kell csinálni, hogy jó legyen. A gyerekeim pici koruktól imádták - lelkesen gyúrtak, kevertek. A kóstolás soha nem volt olyan népszerű program, mert Bíbor nem is kóstolja meg a PKU-s dolgokat (tényleg más az ízük) Borsi meg, akiért az egész volt, nagyon is bizalmatlan az új ízekkel szemben (ez elég tipikus PKU-s tulajdonság.) Itthon is sokat sütünk együtt - Bíborral a normál ételeket, Borsival a PKU-sokat. De ez hiba volt.
Erre akkor jöttem rá, amikor kb fél éve kiderült, hogy Borsi nem tud feltörni egy tojást. Bíborral persze már évek óta gyakoroltuk, ő profin el tudja választani a fehérjét a sárgájától. Borsi se esik kétségbe, ha ki kell kevernie a PKU-s tojásport - de az igazi tojás... na, az nem megy neki. Merthogy ilyet ő soha nem ehet. Nem is adtam hát a kezébe. Persze amikor kérte, azért nem tiltottam meg neki - ő meg tiszta erőből nekivágta a pohár szélének és minden csupa maszat lett. Sírt szegény, hogy nem akarta én megy alig győztem vigasztani - honnan is tudhatná. És miért is kéne neki tudni? Mire Bíborka lányom felvilágosított: Borsinak igenis tudnia kell a normál kajákat is elkészítenie, mert hogyan fog akkor főzni a férjének? Vagy a gyerekeinek? Hát igen, erre tényleg nem gondoltam. Szóval azóta Borsit is bevonom mindenbe, és Bíbor is csinálja a PKU-s dolgokat, hiszen nem tudjuk, nem hordozza-e ő is a PKU génjét (25% az esély rá) és még előfordulhat, hogy neki is szüksége lesz erre a tudásra.
Szóval amikor a múlt héten megláttam, hogy mellettünk a St Barnabás templomban sütőstúdiót indítanak gyerekek számára nagyon belelkesedtem - hiszen főzni jó. Kicsit ugyan féltem, hogy Borsi mit fog szólni, hiszen ő főzhet ugyan, de nem kóstolhat, de ez persze őt nem zavarta. Az oktatókkal is beszéltem, akiket megnyugtattam, hogy Borsi nem eszik - de ha mégis meg akar kóstolni valamit, akkor ne tiltsák meg neki, hiszen ő tudja nagyon pontosan mit ehet, és ne féljenek, attól, hogy megérinti, nem lesz baja. A tanárok pedig megnyugtattak, hogy nem is nagyon lesz itt más, csak zöldség-gyümölcs, hiszen amúgy is az egészséges ételek elkészítése a cél. Ehhez képest az első héten rögtön "mince pie" volt terítéken, ami egy speciális diós-mazsolás pite. A vicces a dologban, hogy előre elkészített tésztát használtak fel hozzá a gyerekek (semmi helyben gyúrt maszatolós dolog) és még a töltelék is bolti, előre bekevert változat volt. Mondanom sem kell - egyik gyerek se kóstolta meg. Borsi tudta, hogy neki nem szabad, Bíbor meg utálja a mazsolát. De azért élvezték. Mert főzni jó, még így is.
De mennyivel jobb itthon! Élvezik a mérést, a gyúrást, a szaggatást és persze az evést is. A mi karácsonyi családi kedvencünk a linzer. Csak nagyon hamar elfogy, így vagy ipari mennyiséget csinálok belőle és eldugom a falánkok elől, vagy vállalom, hogy karácsony előtt 4-5 alkalommal is nekilátunk. Persze mindig kétféle változatban.
Ez a csodálatos linzer, amelynek eredeti neve linzer "Kiss Katalin módra", de az én lányaim csak virágos sütinek hívják az egyik dolog, amit a PKU-nak köszönhetünk. Merthogy először a PKU-s verziót ismertük meg és én kitaláltam, hogy ha ez ilyen finom, akkor a már ismert módszer szerint próbáljuk meg visszafordítani normálra. Tehát fehérjeszegény liszt helyett normál lisztet, tojáspor helyett tojást. És láss csodát, a dolog így is működött! Sőt! Ilyen finom, hosszan eltartható linzert semmilyen más recepttel nem sikerült eddig csinálnom. Az eredeti recepten én annyit finomítottam, hogy sima liszt helyett fele fehér-fele teljes kiőrlésűvel készítem a tésztát. Így még finomabb, puhább és még egészségesebb is. A vastagsággal is lehet játszani - az egészen papírvékonytól a kicsit ducibb darabokig nálunk mindegyik menő. Fura módon, amikor elkészül, kicsit törékeny - ezért érdemes várni a lekváros ragsztással, míg kicsit kihül, mert akkor sokkal puhább és nem törik olyan könnyen.

Tehát a recept - Linzerkarika Kiss Katalin módra
- 20 dkg liszt,
- fél csomag sütőpor
- 10 dkg cukor
- 1 cs vaniliás cukor
- fél citrom leve
- 1 tojás
- 12 dkg vaj vagy margarin
- lekvár az összeragasztáshoz
- tetejére porcukor

A hozzávalókat összegyúrjuk és sodrófával kisimítjuk, ezerféle formát lehet belőle szaggatni, a lényeg az, hogy mindenből kettő legyen - egy normál és egy közepén lyukas. Ezeket kell majd egy picike kanálnyi lekvárral összeragasztani. Én nem porcukrozom, de azt is lehet.
Ez a mennyiség nálunk egy nap alatt fogy el - ezért minimum a dupláját, de nagyobb család esetén négyszeresét érdemes csinálni. Nagyon fontos, hogy gyorsan megsül, ezért nem szabad felügyelet nélkül hagyni. Nincs annál nagyobb konyhai szomorúság, mint amikor az ember egy egész tepsi fekete linzert dob a szemétbe.
Sok helyen lehet kapni lyukasztós formákat, általában nagyon drágán, amivel egy rugó segítségével éppen tökéletes linzereket lehet készíteni. De ez teljesen felesleges. Ha van otthon egy almacsumázó, akkor azt is be lehet vetni - de ha semmilyen célszerszám nincs a közelbe, egyszerűen egy tompa késsel vagy egy kiskanál végével is csodás lyukakat lehet alkotni.

Barátok is jöhetnek

2011-12-13T07:13:00.000-08:00

A kórus minden évben tart karácsony előtt egy "Family and Friends Evening"-et, amikor a barátokat és családtagokat meghívjuk egy nagy éneklős ünneplésre. Belles csajokat ismerve, evészet és ivászat is lesz. Igaz, a karácsony hangulatát a mince pie és forralt bor fogja emelni. Előbbi egy aszalt gyümölcsökkel töltött kosárka, utóbbit nem kell bemutatni. Én mindkettőt szeretem - de úgy döntöttem, hogy ha már magyar vagyok, egy magyar karácsonyi sütit fogok vinni. Ott figyel már a sütőben a mákos bejgli, megmérem hát holnap este az angolok toleranciaszintjét. Itt ugyanis nem ismerik a mákos sütiket - van ugyan mák, de csak a kenyérkék tetejére szórják, mint afféle díszítést. Rendes, magyar bejglivel még soha nem találkoztak.
A sikerben persze nem vagyok biztos - elég jellegzetes, kesernyés íze van a máknak, és bár mi kicsi korunk óta erre vagyunk szoktatva, másoknak ez lehet fura. Ráadásul a mák önmagában is problémás, sokan errefelé félnek is tőle, mondván, hogy kábítószer alapanyag, nem kéne enni.
Hát én megkérdeztem néhány kórustagot, megennék-e a mákos sütit, ha hozok - és elvben mindenki lelkesedett. Persze legjobban a litván barátnőm, mert arrafelé is szeretik a mákot.
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a férjem ma rám szólt, hogy ha ez nem csak "family" hanem "friends" este is, akkor miért nem hívom meg a barátainkat is? Megmondom őszintén, nekem eddig eszembe se jutott. Nem mintha nem örülnék nekik, hanem mert este 8-9 között lesz a rendezvény, szerintem olyankor minden kisgyerekes bőszen altat, pláne szerda este, mikor másnap korán kell kelni. De ha esetleg bárki el tudna jönni gyerekkel vagy anélkül nagyon örülnék neki. Nekem mindhárom csemetém ott lesz, de ugyebár nekik látni kell az anyukájukat. Aki ugyan nem a fenti ünneplős fellépőruhájában lesz, csak a kórus "hétköznapi" egyenruhájában, de azért nagyon elegánsan.
És nem győzöm még egyszer hangsúlyozni, mákos bejglivel készülök.
Tehát aki akar-tud az jöjjön! December 14-én, este 8-9 között az AT7 Centerbe!

Az "egy zserbó - egy gyerek" átok megtörése

2011-12-11T10:24:00.000-08:00

A zserbót felnőttfejjel ismertem és szerettem meg. Ma már nem tudnám elképzelni a karácsonyt nélküle, még akkor is, ha nincs érte oda a család minden tagja.

Ma már egyszerűen érthetetlen számomra, hogyan is élhettem huszonsokévig zserbó nélkül. Nálunk a bejgli volt az ünnepi étel, az is boltból, gondolom zserbót nem lehetett kapni a környéken. Vagy ha volt is, kit érdekelt. Engem biztosan nem. Kicsi gyerekként csakis a rózsaszín süteményekért rajongtam, így hát minden ünnepre puncstortát kértem. A zserbó barna, csokis, diót - és ez a kombó sokáig nem nyűgözött le. Persze így utólag nem csodálom, mert a bolti zserbó meg se közelíti azt a finom, lágy, illatos, édes süteményt, amit házilag lehet csinálni.
Az első zserbót anyósomnál ettem sok-sok éve karácsonykor. Annyira lenyűgözött, hogy rögtön benyomtam egyszerűen nem bírtam abbahagyni a csipegetést. Minden falat után úgy éreztem, hogy még és még kell belőle. Nem csoda hát, hogy amikor az elsőszülöttemmel bevonultam a kórházba szülni, és az anyós megkérdezte, mit süssön amikor látogatóba jönnek, csakis az ő zserbójára tudtam gondolni. Az egész szoba ebből falatozott, és mindenki egyetértett abban, hogy szerencsés vagyok, amiért ezzel kényeztetnek.
De sajnos a zserbó ünnepi étel, nem kerül minden nap asztalra (persze lehet, hogy ez szerencse, mert ha állandó hozzáférésem lenne, már száz kilósan gurulnék). Jól emlékszem, hogy a következő zserbó adagot akkor kaptam, amikor a középső lányom megszületett. Utána nagy szünet. Valahogy egyik családi ünnepen se került elő a zserbó, hiába vártam.
De nem estem kétségbe. Vettem pár szeletet a sarki cukrászdában.
Azt a csalódást el se tudom mondani! Száraz, dió helyett dejó van benne, baracklekvár csak nyomokban és a tetején valami vékony, ízetlen máz. Pfuj! Ezért még bűnözni sem érdemes.
Mivel azonban pontosan tudtam, hogy nem fogok minden tepsi zserbóért szülni egy gyereket, muszáj volt kiderítenem, tudok-e ilyet én is csinálni. Egy gyors netes csekkolás után rájöttem, nem olyan nagy kunszt. Egyszerűen be kell gyúrni egy adag kelt tésztát, négyfelé osztani, majd egyesével szépen kinyújtani. A recept utána már pofonegyszerű. Egy réteg tészta, rá egy nagy rakás baracklekvár, rá egy harmadnyi cukros dió és így tovább, míg az utolsó adag tészta is be nem fedi a sütit. Ha kihűlt, egy kis vajjal felmelegített cukros aranykakaóport kell a tetejére önteni és voilá, már csak a fel kell szeletelni kicsi guszta darabkákra.
Már az első alkalommal pont olyan lett, amilyennek lennie kell. Ráadásul egy hatalmas tepsivel. Ami csak azért volt baj, mert a férjem csak kevés diót tud megenni, mert aftás lesz tőle a szája. Bíborka lányom közölte, hogy a dió csípi a száját és ő ezt nem szereti, Borsika meg ugyebár (PKU) meg se kóstolhatta. Adtam anyámnak, a nővéremnek, a hugomnak - de egy fél tepsit így is nekem kellett megennem. Ami elsőre isteni állapotnak tűnt, egy idő után már kicsit egyhangú karácsonyi koszttá vált. Ezt ettem reggelire, vacsorára és ugyan egy hét múlva is ugyanolyan szép, finom és piha volt, azért egy kicsit besokalltam tőle. Nem is vettem elő a receptet egy teljes évig.
Idén szerencsére nem kellett félnem, hogy rajtam ragad, mert a tepsi nagyobbik részét egy helyi magyarok által rendezett télapó-ünnepségre vittem el, ahol szerencsére gyorsan elfogyott. Ami meg itthon maradt, azt a férj (akinek most nem lett aftája) és Bíborka lányom (akinek most már nem csípi a száját a dió) gyorsan elfogyasztotta, igaz, most Kisbende is besegített.
Szóval a helyzet az, hogy bár karácsonyra sütöttem, de már nincs belőle. Alig tudtam pár szeletet megmenteni a fotó készítéséhez. Azóta már bérsütést is elvállaltam egy kedves és nagyon terhes helyi barátnőmet fogom a zserbómmal tehermentesíteni karácsonykor, és ha már miatta úgyis nekilátok, akkor már nem nagy kunszt dupla annyit begyúrni. Hogy azért nálunk is legyen a karácsonyfa alatt egy kis hazai.

A recept:
Tészta:
- 500 gramm liszt (én most sima angol "plain flour"-t használtam, és minden félelmem ellenére remekül működött)
- 25 gramm élesztő
- 1.5 dl tej
- 100 gramm cukor
- 250 gramm vaj
- 1 tojás
- egy csipetnyi szódabikarbóna
- egy csipetnyi só

Töltelék:
- 200-300 gramm darált dió
- 150 gramm cukor
- sárgabaracklekvár

Máz:
- 2 evőkanál vaj
- 2 evőkanál keserű kakaópor
- 4-5 evőkanál cukor

Kb egy deci langyos tejbe szórunk pici cukrot, és felfuttatjuk benne az élesztőt, majd összegyúrjuk az egészet. Félórát meleg helyen kelesztjük, majd négyfelé osztjuk és az első réteget a tepsibe simítjuk. Ezt bekenjük vastagon lekvárral (nem érdemes spórolni vele) erre rászórjuk a cukros dió harmadát. Ezt megismételjük háromszor. A végén a tészta lesz felül. És süthetjük is, 180 fokon olyan félóra. Amikor a teteje is megbarnul, kiszedjük és lehűtjük. Amikor hideg, főzzük össze a mázat és öntsük rá. Amikor kihül, megdermed - kezdhetjük szeletelni és enni!

A férjeké hagyományosan a széle, ahová kevesebb töltelék jut és nem olyan szép. Ez ő hősies feladatuk, de ha a felvágást is rájuk bízzuk, ne csodálkozzunk azon, hogy tízcentis szegélyt hagynak. De ha rákérdezünk, akkor csak a mi kedvünkért - hogy ami megmarad, tökéletes legyen a vendégek előtt.

A magyar amazon

2011-12-10T04:38:00.000-08:00

A képen két érdekesség van. Szerintem az, hogy milyen ügyes házi készítésű nyíllal lövök. A férjem szerint meg az, hogy barna a hajam rajta. Tény, hogy befestettem pár napja, de szerintem az íjazás akkor is izgalmasabb. Szerinte meg nem, mert íjat mindenki csinált amikor kicsi volt. Pedig ebben téved. Én például nem.

Az a helyzet, hogy napok óta olyan orkánszerű szél fúj, hogy időnként hiába lépek előre, mégis hátrafelé haladok. És ez nem csak érzés - egy angol szélturbina is tönkrement a nagy szélben, márpedig azért ez nagy dolog, hiszen ezeket mégis szélre tervezték - ellentétben velem.
Szóval mindeni elhiheti, hogy most nem kellemes kimenni a lakásból. Ilyenkor egyre inkább erősödik a hitem, miszerint én alapvetően egy benti személyiség vagyok, akinek nem hiányzik a szabad levegő. Még akkor se, amikor nem mozog ilyen fertelmes erővel. Bevallom, néha még az ágyból is nehezen mászik ki, mert valahogy hűvös ez a lakás, és nehéz a paplan melegétől megválni reggelente. De sajnos akinek három gyereke van, az nem alhat téli álmot. És akinek van egy kétévese, annak muszáj sétálnia is.
De tény, hogy az Urban Explorers klubbal nem lenne kötelező kirándulni menni. De mivel a bölcsibe a másik anyuka elutazása miatt csak Bende lett volna egyedül és direkt kértek, hogy ha nem mennénk, szóljunk már előre, nehogy hiába menjenek oda a bölcsis nénik, hát úgy voltam vele, hogy nem cseszek ki velük, inkább kibírom azt a pár órát a hidegben, amíg sétálgatunk és kézműveskedünk a fagyban.
Kicsit mindig zavarban vagyok, amikor elmegyek velük valahová, mert rendszeresen szóba kerül, hogy ki, milyen szabadtéri játékot szeretett amikor kicsi volt. Fára mászás, erdei séta, madárles - és olyan béna dolognak tűnik, amikor elmesélem, hogy én gyerekkoromban is csak olvasni szerettem és büntetésként éltem meg azt is, ha anyuék kiküldtek a hétvégi házunk kertjébe, mert a napfényben kápráztak a betűk a szemem előtt és nehezen tudtam koncentrálni a repkedő lepkék meg bogarak miatt. Na, nem a könyvet tettem le. Beszöktem a házba olvasni.
Felnőtt fejjel azért tudom, hogy nem ez az ideális. Az olvasás jó és fontos - de igenis szaladgálni is kell egy gyereknek a kertben. Szerencsére az én gyerekeim nem az én benti-lustulós természetem örökölték. És ennek örülök is. Elvben. De amikor gyakorlatban el kell menni itthonról, azért gyakran szenvedek. Titokban. És ennek az Urban Explorers klubnak meg azért örülök, mert tök jó ötleteket ad arra nézve, mit is lehet csinálni.
Most az íjkészítés volt soron - amihez elmentünk egy városszéli erdőbe, ahol még soha nem jártam és ott íjat és nyilat fabrikáltunk. Méghozzá egész használhatót. Komolyan mondom, nem hittem volna, hogy repülni fog ez az íjvessző és még célozni is lehet vele - de sikerült.
Egyetlen hátránya, hogy komoly eszköztárat kell hozzá vinni. Nagy favágó metszőolló, amivel le lehet vágni a meglehetősen vastag mogyorófavesszőket, aztán kicsi metszőolló, amivel levágjuk a göcsörtöket, aztán kicsi fűrész, amivel kialakítjuk az íjon lévő kötés helyét, és reszelő, amivel ezt kimélyítjük. Egy ponyva, amin dolgozunk (nehogy már a vizes füvön kelljen dolgozni, és jól jött ez a végén amikor ezen ülve teáztunk) és egy másik ponyva, amihez erősítettük a céltáblát, mert persze, mit látszik az is volt. Öt ember volt a csapatban - és mindenkinek tele volt a keze, hogy minden cucc velünk legyen. Szóval jó dolog ez az íjkészítés - de meglehetős eszközigényes. Szerencse, hogy ugyanezt a suliban is megcsinálták a gyerekekkel, akik haza is hozták az íjaikat, így most három komplett íjkészletünk van itthon, és állítólag kb egy hónapig, ameddig ki nem szárad a fa, tudjuk majd használni. Pontosabban majd akkor, ha ki tudunk menni. Mert ugyebár ebben a szélben nem lehet. És ennek azért egy kicsit örülök... :-)

Lazuló szálak

2011-12-07T04:56:00.000-08:00

Az első évben rengeteg levelet küldtünk haza, Magyarországra. Képeslapokat, apró ajándékokat, hosszú leveleket. Mióta visszajöttünk mindez radikálisan megváltozott. Nem írunk, ezért hát nem is nagyon kapunk semmit. Ami szomorú - de azt hiszem teljesen természetes folyamat.

A karácsony azonban a kézzel írott üzenetek ideje, különösen azért, mert az angolok mániákus küldözgetők - a főutcán tucatnyi üdvözlőkártyákra specializálódott bolt van és szinte mindig zsúfoltak. De ilyenkor aztán különösen.
A gyerekek meg különösen szeretik a lapokat osztani - és persze kapni is. Jót nevettem rajta, hogy tavaly, amikor le akartam fotózni Borsi osztályát belülről, hogy lefordíthassuk otthon a feliratokat, jött velem végig egy tanár, és ellenőrizte a kész képeket, nehogy rákerüljön bármelyik gyerek neve is. Mert az ugyebár már sértené a személyiségi jogokat. Nekem ez olyan fura volt már akkor is, hiszen a magyar suliban ez nem titok. A szülőiken ráadásul körbemegy a lista, és mindenki ráírja a nevét, emilcímét is - hasznos is volt ez, amikor mondjuk ajándékot vettünk a tanító néninek, vagy más szülőkre tartozó dolgot szerveztünk.
Itt ilyen nincs - nemhogy a gyerek nevét nem ismerhetem, akivel a lányom egy osztályba jár, de a szülőét sem. Nincs emillista, telefonszámlista - és ez nem feltétlen jó.
De visszatérve a karácsonyra - ilyenkor azért lazulnak a szigorú sulis szabályok, és múlt héten a gyerek kezébe nyomtak egy teljes osztálynévsort, csak és kizárólag azért, hogy le tudja írni pontosan az osztálytársak nevét. Ez amúgy nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk, a sok indiai-arab gyerek nevét kiejteni se tudom, és ötletem sincsen rá, hogyan is kéne leírni.
Borsika nevével is megkínlódtak az osztálytársak, ezt jól látom a lapokból, amiket kap. Van azon minden: Borski, Borshi, sőt még egy Burokhi is. Mondjuk nem csoda, mert úgy látom, a tanárok se tudják, hogyan hívják a lányom, hiszen már a listán is rosszul van a neve.
Mindenesetre most gyártjuk a karácsonyi lapokat nagy tételben persze - Borsikám minden egyes osztálytársának vitt, Bíbor már csak a kiválasztott pár jóbarátnak. De cserébe ő szervezte a Magyarországra hazaküldendő lapok sorsát - listát írt, kinek is kell küldeni, megírta azokat és aztán ellenőrizte, hogy alá is legyenek írva a család összes tagja által. Nem mondom, hogy mind készen van már - csoda is lenne, hiszen sokakat szeretünk, de azért haladunk. Remélem, hogy a héten mind postára kerül. És méginkább, hogy semmi nem fog eltűnni. De bevallom, a magyar postával kapcsolatban nincsenek illúzióim. Amióta a barátnőm által küldött méregdrága könyvcsomagot felbontották és ellopták tényleg elment a kedvem attól, hogy vicces kis apróságokat keressek és küldjek az otthoniaknak. Pedig ez csak egyszer történt meg velünk - és tucatnyi más alkalommal sokkal drágább dolgok is épségben ideértek. Szóval összeszedem a bátorságom, és újra próbát teszek a hagyományos levelekkel. Hiszen olyan jó érzés levelet kapni, ezt a lányaim ragyogó arcát látva állíthatom. Ahhoz képest már szinte mellékes, hogy mi van a csomagban. Olyan ez, mint a karácsony - annyira igyekszünk, hogy minden tökéletes legyen kívülről, miközben a lényeg megfoghatatlan.

Ez se nekem való

2011-12-06T15:23:00.000-08:00

Couch potato - azaz kanapékrumpli. Így hívják angolul azt az embert, aki sportolás helyett egész nap csak lustálkodik. Ez a kifejezés egyre szimpatikusabb számomra. Olyan jó lenne néha (gyakran) semmit se csinálni. De nem lehet. Különösen kedden nem.

A férjem már kedd reggel elkezd rajtam röhögni, amikor először kezdek nyafogni a kori miatt. Ilyenkor látványosan igyekszem felfedezni magamon valamilyen fájdalmas, esetleg fertőző betegséget, ami miatt ágyban kéne maradnom. Aztán ahogy a nap halad, egyre komolyabban érzem, hogy fáradt vagyok. És nyűgös. Nagyon nyűgös. Zsémbelek mindenkivel. Többet szólok rá a csajokra, és minden mondatomnak az a vége, hogy ha nem csináljátok meg, amit kérek, akkor nem mehettek korizni. De végül persze mind elindulunk. Amikor a kocsiba ülök, na, akkor már a pokolba kívánom az egész koridolgot. Főleg magamat, mert én találtam ki. De nincs kegyelem. A csajokat vinni kell, drága ez ahhoz, hogy ellógjuk, ráadásul, hogy a fene enné meg, ők szívesen mennek. Csacsognak és boldogok - miközben én egyre sötétebben látom a jövőmet. De nincs kifogás, hát megyek én is. A felvetésre, miszerint ma én inkább kihagynám az edzést, csak annyit bök oda a férjem: szó se lehet róla.
Pedig amikor rálépek a jégre minden egyes alkalommal pontosan ugyanazt érzem: hogy totál hülye vagyok, amiért belekezdtem. Mert ez rohadt síkos, és közben furamód még tapad is, amitől bénán csetlek-botlok. A lányok már rég a palánkhoz siklottak, amikor én még mindig csak óvatosan lépegetek feléjük és rohadtul koncentrálok, hol vannak a jégen huplik, mert ha most elesek, akkor nekem annyi. Csúszni? Na, azt inkább nem.
De persze itt sincsen tekintettel senki arra, hogy egy magamfajta seniornak némi kímélet kéne. Aki a gyerekcsoportba iratkozott be, tartania kell a tempót a csimotákkal. Hát siklok, először csak lassan, de aztán jön a guggolás, a halacska, és most már a repülőzés is. Persze, belejövök - de a félelem nem múlik.
Pedig tényleg egyre jobban megy, még a rettegett hátrafelé siklás is - na, nem annyira, mint a Bíbornak, aki sebesen siklik minden létező irányba, de már nem csak béna módon lépegetve haladok. A tanár ma mutatott egy újfajta technikát, amivel beindíthatom a siklást, ami nem más, mint heves seggrázás a zene ritmusára. És láss csodát, ezzel tényleg lehet haladni - hátrafelé. Soha nem gondoltam volna.
A hajlított térdes halacskámmal meg lepipáltam a gyerekeket, messze nekem lett a legjobb. Bíbor el is szontyolódott, mert megszokta, hogy ebben ő a legjobb - de a következő gyakorlatnál, ahol egylábon állva kellett körbesiklani megvigasztalódott, ez ugyanis nekem nem ment. Egyszerűen nem tudom magam rávenni, hogy felemeljem a lábam. Bíbor magasra emelt lábbal hosszan siklik - én egy-egy pillanatra emelem fel, de mivel azonnal elvesztem ettől az egyensúlyom, hát gyorsan visszarakom. A drága lányom segíteni akar, hát mellém ksiklik, és odakiáltja: Anya, hát képzeld azt, hogy nem a jégen állsz! A francba édes lányom, morgom magamban, de hát a jégen vagyok!
Igen, azt hiszem ez a rettegés a legrosszabb. Állandóan attól félek, hogy bajom fog esni, és ahelyett, hogy átadnám magam az élvezetnek, folyamatosan a jégpálya óráját nézem. Ilyeneket mondogatok magamban: Már negyedórát kibírtam és nem estem el, már csak 20 perc és lemehetek a jégről...
Az egész korizás legjobb pillanata, amikor végre lejövök a jégről (túléltem!!!) és tudom, hogy még sportoltam is. Ilyenkor megfogadom, hogy az egyre kevésbé sajgó izmaimat másnap esetleg egy kis futással pezsdítem fel, de erre még eddig nem volt precedens.
Nem, nem mondom, hogy kicsit se élvezem - de a rettegés nem nagyon múlik. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy hányféle sérülés szerezhető a jégen. Van például egy ötéves kisfiú a csoportban, aki milliószor elesik. Ha körülöttem csetlik-botlik, nem merek menni se, nehogy véletlenül alámessen, aztán én meg rá. Múlt héten át is ment Borsika lányom kezén, igaz egyik se vette észre. Szerencsére csak a kesztyű hegyét érintette, ahol már nem volt benne a lányom keze. De lehetett volna! Szóval masszívan rettegek, azt szeretem, ha senki nincs körülöttem és ha lehet, tükörsima a jég, mert a lyukaktól is félek, amibe beleakadhat a kori. Nyilván ez két kivitelezhetetlen kívánság, hát leküzdöm a félelmem és csinálom mégis.
Csak azért ez fárasztó dolog. Nem az izmoknak - az idegeknek. Szóval lehet, hogy másféle sportot kéne választanom. Csak az a baj, hogy a lányok tényleg imádják, és még ügyesek is. A jég szélén állni meg tényleg idióta dolog lenne, hát akkor megyek velük én is. És bátorítom és lelkesítem is őket, mert megérdemlik. A kabátjukra ezért hát felvarrtam a vizsgát igazoló jelvényeket - had büszkélkedhessenek vele a suliban. Ami meg engem illet - hát én meg csinálom tovább és azt remélem, hogy előbb-utóbb majd nagyobb lesz a jégbiztonságom és elmúlik a félelmem. És azzal vigasztalom magam, hogy mégiscsak hős vagyok, hogy kanapékrumplizás helyett itt erőlködök.

Alternatív ovi - Angliában

2011-12-04T15:28:00.001-08:00

Amikor otthon a lányok sulijáról mesélek, gyakran felmerül összehasonlításként a Waldorf név - nem is nagyon tiltakozom ellene, mert tényleg sokban hasonlítanak egymásra. Mi ugyan nagyon elégedettek vagyunk azzal az intézménnyel, ahol a lányok tanulnak - de azért azt tudom, hogy a hivatalos értékelés szerint ez csak egy közepes suli. Régóta érdekelt, hogy milyen egy igazán kiváló, haladó szellemű intézmény, és a héten végre megnézhettem egy ilyet.

Mint afféle elfajzott tanárembert nagyon is érdekel, milyen módszerrel tanulnak errefelé a gyerekek, ráadásul anyaként is foglalkoztat, mi is történik a gyerekeimmel az iskolában. Azt látom, érzem, hogy itt minden nagyon más - sokkal nyugisabb, lassabb, sokkal több dicsérettel dolgoznak és a gyerekek lelkesen és motiváltan mennek suliba. Élvezik az egészet, az tagadhatatlan és ez nekem nagyon fontos.
Otthon ez már elég lenne ahhoz, hogy "alternatívnak" hívjuk az ilyen iskolát. Itt ez a normális. De biztos voltam benne, hogy itt is vannak ennél haladóbb szellemű irányzatok, és most sikerült egy ilyen oviba bepillantást nyernem.
A héten az Urban Explorer csoporttal ugyanis egy oviban jártunk, amely ugyan csak egy éve nyílt, de máris "kiváló" értékelést kapott az ofsted oldalán, ahol minden intézményt rangsorolnak. Tudni kell, hogy ezt a jelzőt nem könnyen adják ki, és a környéken nincs is több hely, amelyet ennyire elismernének.
Nekem első pillantásra nagy döbbenet volt, mert az én fejemben nagyon más kép él egy tökéletes oviról - de aztán mire elbúcsúztam tőlük, már nagyon sajnáltam, hogy messze van tőlünk, mert különben ide adnám be a fiam. (Tíz perc kocsival, ami nem áthidalhatatlan táv, de én nem vezetek, és ugyan most Zsolt itthon van és tudná hozni-vinni a gyereket, de mi van ha dolgozni kezd, vagy beteg... szóval nem jó ez így...)
Szóval a hely első pillantásra nagyon lepukkantnak látszott - mindenkinek van egy képe arról, hogyan is néz ki egy jó bölcsi-ovi. Én most az "ovi" kifejezést fogom használni a helyre, de valójában ez egy "Nursery, ahová bölcsis korú gyerekek is járnak, egészen 5 éves korig, amikor is elkezdik a sulit.) Szóval az ember nagyon rendben tartott, szép helyet képzel el ilyenkor, ahol a gyep is gyönyörű, van kiskert, és rengeteg játék van mindenütt. A falakon szép, színes képek, színes kicsi székek, asztalok, az egész fényes, világos és barátságos.
Hát ez a hely már a bejáratnál fura volt - saras út, a kertben összetákolt kerítés, és nagyon régi, lepukkant játékok, sok-sok... nem tudok rá jobb szót szeméttel. Na, nem olyan koszos szeméttel, amitől az ember elhúzná a gyereket, inkább mint egy elhanyagolt vidéki udvar, ahol generációk óta gyűlnek a "jó-lesz-ez-még-valamire" típusú holmik.
A következő döbbenet - az ovisterem ajtaja nincs bezárva, noha nagyon is hideg volt aznap. A gyerekek szabadon járkálnak ki-be az udvarra, amikor csak a kedvük tartja.
És amikor bementünk, ott is ezt láttam - lomok mindenütt. A terem közepén egy óriási konténer, tele mindenféle szeméttel - pilla palackok, tejesdobozok, fonalak, anyagdarabok, ágak. De nem kis szemetest kell elképzelni, hanem egy dívány nagyságú lomtárat. A falak fehérek, és játékból nagyon kevés volt. Ami azért is volt fura, mert itt tényleg fillérekért lehet nagyon jó minőségű használt játékokat venni.
Én először azt gondoltam, hogy a város szegénynegyedének leginkább lepukkant ovijába sikerült eljutnunk, de mint később megtudtam, épp ellenkezőleg. Ez a város legjobb ovija. Hivatalosan is.
A vezetőnő a város egyik Sure Start központjának a vezetője volt évekig, és megunva a politikai csatározást, ami a vezetőséggel együtt jár, úgy döntött, hogy inkább nyit egy magánovit - és mindent belerakott, amit a legjobbnak talált.
Azt mondta, hogy gondoljuk át, mi történik akkor, ha egy gyerek kap egy ajándékot. Mivel játszik a legtöbbet? Az esetek többségében pár percig örül annak a drága játéknak, amit a doboz rejt - majd az esetek 99%-ban a csomagolópapírral, a szalaggal, a leesett celluxdarabbal kezd el játszani. Elmélyülten és sokáig. Ugyanez igaz az üdítős flakonokra, a konyhaszekrényből kipakolt tárgyakra és mindenre, ami a ház körül van. Merthogy ezek a dolgok nem kötik meg a fantáziáját. Hiszen egy kirakót csak egyféle módon lehet kirakni. De a kagylókat vagy a színes köveket ezerféleképpen lehet rendezgetni.
Innen már egyenesen jön a konklúzió - ahhoz, hogy a gyerekek fantáziája szabadon szárnyaljon ilyen kreatív, fantáziát serkentő tárgyakkal kell őket körülvenni. Ezek lehetnek természeti tárgyak - egy vödör falevél, kövek, kagylók, ágak. Háztartási hulladék - tejes palackok, régi kulcsok, CD-k, tojástartó. De rendszeresen járnak ipartelepekre is, és hoznak el onnan dolgokat - lyukacsos csomagolópapírt, amivel mondjuk a palackok nyakát dugják, óriási varrógép spulnik és még ezerféle ilyen dolog van, ami valójában szemét - de egy gyerek szemében óriási kincs.
Persze játék is van az oviban - babák, építőkockák, edények, babakonyha, autók - de nagyon kevés. És a gyerekek amúgy sem ezeket értékelik igazán. Inkább a vízzel teli tartályt, ahol télen is szabad pancsolni, vagy a benti homokozót és mellette egy óriási antik boltos rézmérleget, amin szabadon méricskélhetnek. De volt művészeti sarok is, ahol minden héten új festmény-reprókat állítanak ki, vagy egy óriási világító asztal, amire rá lehet rakni tárgyakat és meg lehet szemlélni, hogy milyenek, ha átsüt rajtuk a fény.
Nekem ugyan elsőre fura volt, hogy nyitva az ajtó - de tény, hogy minden gyerek imád a szabadban lenni és jó dolog arra bátorítani őket, hogy minél több időt töltenek szabad levegőn. A gyerekek amúgy hamar megtanulják a szabályt - aki ki akar menni, az felveszi a kabátját, a gumicsizmáját. Aki vízeskedni akar, az a gumiköpenyt is. És tény, hogy bár az ajtó tárva-nyitva volt, csak annak a környékén volt hűvös, ha kicsit beljebb ment az ember, akkor egy hatalmas hősugárzó szerű fűtőtest befűtötte a nagy teremnek azt a részét, ahol mindenféle kézműveskedésre alkalmas hely volt. És semmi megkötés - például volt egy óriási ritkás fonatú nádkosár, arra színes drótok és mosószivacs darabkák voltak felkötözve. El tudom képzelni, hogy élvezhették a gyerekek. Sajnos benn nem volt szabad fotózni, de az ovinak van weboldala, és ott van néhány kép.
Nekünk, "látogató-tanulóknak" amúgy a körbenézés után csak az volt a feladatunk, hogy az ovi hátsó kertjében kirakott néhány vödörnyi "vacakból" készítsünk, amit csak akarunk. Ez az én magyar agyam számára mindig nagyon nehéz feladat (hiába no, gyerekkoromban ezt soha senki se mondta nekem, mindig azt mondták a suliban, hogy rajzoljak gyümölcs-csendéletet vagy drapériát) de sok-sok évnyi gyakorlás után lassan már szabadulok fel a porosz rendszer nyomása alól.
Az ovi pedig amennyire megdöbbentett az első pillanatban, annyira elbűvölt a sokadikban. Először csak arra jöttem rá, hogy ez nagyon tetszene a lányaimnak, akik imádnak kézműveskedni. De ami paradicsom egy 8-10 évesnek, vajon megfelelő környezet egy 2 évesnek is? Aki még nem tud öltözni, hogy ki-be rohangáljon, és a kézműveskedés se az erős oldala. De aztán arra gondoltam, hogy lehet, hogy az ovi ezzel is megbirkózna. Miért is ne... és aztán rájöttem, hogy valószínű, hogy Bende is imádna idejárni. Csak ugyebár messze van...vagy nem is annyira?

Jelel és beszél - két nyelven

2011-12-02T05:41:00.000-08:00

Nagyon sokat olvasgattam az utóbbi időben arról, hogyan is tanulják a nyelvet a gyerekek és különösen azt, hogyan is tanulnak egyszerre két nyelvet. Hiszen Kisbende ebben a szituációban van, és sokáig úgy tűnt, bizony alaposan le van maradva.

Na nem mintha nem beszélt volna folyamatosan - nagyon is sokat dumált, de csak egy általa kitalált halandzsanyelven, amiből egyetlen értelmes szót se lehetett kivenni. Az kicsit bízható volt, hogy így is mindent elmutogatott, amit akart - fogta a kezünket, odavezetett, mutatta mit kér, és még egy-két speciális jelet is belevett. Méghozzá az angol süketnéma jelnyelv jeleit. Ugyanis már tavasz óta járunk egy olyan tanfolyamra, amit "Sing&Sign"-nak hívnak. A módszer szerint a kisbabák sokkal korábban tudnak kommunikálni, mint beszélni, és ha eszközt (jelnyelvet) adunk a kezükbe, akkor megtanulják kifejezni amit akarnak és kevesebbet hisztiznek majd amiatt, hogy nem értik meg őket. A dolognak van logikája, hiszen amúgy is többet gesztikulálunk, ha gyerekhez szólunk, miért ne tehetnénk ezt tudatosan és mindenre azonos jeleket használva? Angliában nagyon divatos ez a módszer, még a tévében is van olyan gyerekműsor, ahol jelnyelvet tanítanak a kicsiknek és ezt még a lányaim is imádják. Az egész amúgy egy zenebölcsire hasonlít, mondókákat, dalokat tanulunk - csak éppen jelelünk is közben. Kisbende imádja és örülök neki, hogy eljárunk és még angol beszédet is hallunk. Kell ez mindkettőnknek, kétség nem fér hozzá.
De ahogy teltek a hónapok kiderült, hogy Kisbende nem is a jeleket szereti igazán, hanem a dalos részt. Annyira, hogy jel helyett egy csomó dolgot például az adott dal dúdolásával kezdett jelezni nekünk, például van egy dal, ami arról szól, hogy most már befejeztük a dolgokat, ha nem kér enni, akkor ezt szokta elzümmögni nekünk. De van dal a rendrakásra is (és bejön!) a fürdésre, arra, hogy megálljon az utcán, arra, hogy még kér inni és minden egyébre. Fura módon ezek a dalok Bendének sokkal inkább bejöttek, mint a jelek, amiket azért a kis babakezével elég nehéz követnie. Viszont a dalokat meglepően tisztán és jó ritmusban énekli.
Hát daloltunk egész nap, és odáig fajult mindez, hogy esténként alvás előtt is a Sing&Sign CD-t kellett berakni a magnóba és ezzel aludt el. És azt vettem észre magamon is, hogy egy csomó dolgot angolul mondok vagy dalolok el neki, hiszen így tanulta meg.
Na ez az, amiről mindenki le szokta beszélni az anyukákat - nehogy áttérjenek az adott ország nyelvére, amikor a babával beszélnek, mert akkor nem tanulja meg soha az anyanyelvét, de mivel az anyja rossz-hibás kiejtésével=nyelvtanával hallja a másik nyelvet, akkor azt se fogja elsajátítani. Így két nyelv között a pad alá esik - ahogy mondják.
Egy darabog úgy tűnt, hogy a huhogóknak lesz igazuk, mert Kisbende az istennek nem akart elkezdeni beszélni. Körülöttem a hasonló korú gyerekek már lassan mondatokat kezdtek pötyögni, Kisbende meg még mindig halandzsázott, és ha szavakat mondott, azt is angolul, de inkább csak dúdolt.
Szerintem nincs annál kétségbeejtőbb helyzet, mint amikor az ember azt gondolja, hogy most aztán elrontotta a gyerek nevelését. Ráadásul egy ilyen fontos dologban, mint a nyelvtanulás. Ami nélkül nincsenek barátok, nincs iskola, nincs semmi.
Próbáltam persze változtatni - többet mondókázni magyarul (és szidtam magam, hogy minek kellett bevezetnem az angol mondókákat) és elvettem az esti angol CD-jét is, nehogymár az angol mondatformák szívódjanak az agyába, és inkább egy magyar zenecédét adtam neki, amit persze utált, mert nem ezt szokta meg, így lassan mindketten frusztráltabbak és idegesebbek lettünk.
Abban mindenki egyetért, hogy a gyereket nem kell beszélni tanítani. Megtanul az magától, erre van ráállva az agya ebben az időszakban. De a legtöbb könyv csak az egynyelvű babákról szól, és ha a kétnyelvű szó felmerül, az mindig úgy, hogy az egyik szülő más nyelvű. Akkor került a kezembe egy könyv, aminek a címe: Raising a Bilingual Child (szerző: Barbara Zurer Pearson) amiben végre szó esett arról is, hogy nagyon sokféle módon lehet egy gyerek két vagy akár többnyelvű közegben. Akár úgy is, ahogyan mi - két egynyelvű szülő egy másik országban. És végre konkrét tanácsokat kaptam arra nézve is, hogy mit is lehet csinálni ebben az esetben.
Az én nagy bajom régóta az volt már, hogy olyan béna dolog magyarul beszélni a gyerekhez, amikor nem vagyunk otthon. Buszon, tanfolyamon, bölcsiben - számomra egyszerűen fura magyarul beszélni ilyenkor. És igen, a könyv szerzője szerint valóban van egy olyan módszer is, hogy otthon egyik nyelv, elmenve másik - és ez is működő módszer.
Ráadásul van a könyvben egy beszédfejlődési táblázat is, ami kifejezetten kétnyelvű gyerekekre vonatkozik, és abból az derült ki, hogy Kisbende nincs is lemaradva, hozza a kétnyelvű átlagot a maga lassú tanulásával. És hogy az igazán fontos az, hogy 18 hónapos korra értse amit mondanak neki - és ez sokkal fontosabb annál, hogy mennyit beszél.
Én lassan megnyugodtam - Kisbende pedig valahogy egyre több felismerhető szót kezdett kimondani. Vannak dolgok, amiket továbbra is angolul mond, de egyre több a felismerhető magyar szó is. A szövegértésben szinte teljesen jól érti az angol és a magyar utasításokat is, és bizony van, amit mindkét nyelven is kimond - bár leginkább egymás után, nem különválasztva. Ám a könyv szerint ez normális, és ami fura, hogy látom a hasonló korú babákat, és noha attól féltem, hogy mostanra fényévekkel húznak el majd Kisbende mellett és választékos egész mondatokban fognak beszélni, úgy tűnik ők nem haladtak annyit az utóbbi időben, mint most - és a fiam meg behozta a lemaradását - ráadásul két nyelven.
Persze furcsaságok azért vannak - például Kisbendét nem érdeklik a színek, de imád számolni és az ábécét mondogatni. Nem kötik le annyira az emberes mesék - inkább az autós, vonatos kombó. Állatokból inkább a vadabbak, amelyek nagy hangot adnak - nem a pillangó vagy a katica, ami a lányok kedvence volt. És sokat dúdol még mindig, de olyan szépen és tisztán, hogy erre inkább büszke vagyok, és nem aggódok miatta. Érdekes módon az anyát nem mondja, de a kukiját minden pelenkázáskor hangosan üdvözli és amikor bezárom a pelust el is köszön tőle. (Jó tudni a fontossági sorrendben hol állok...) És igen, még sokat mutogat - de azért amiatt tényleg ritkán van hiszti, hogy nem értjük mit akar - inkább abból, hogy néha nem akarjuk. (Nem adjuk oda a fényképezőgépet, nem adunk több csokit és hasonló vitáink vannak ám...)
Szóval jelenleg egy kétnyelvű gyereket nevelek, az már tuti. És akkor még nem is beszéltem a csajokról, akiknek az angoltudása lassan elhagyja az enyémet. De hogy ezt hogyan kezeljük, az már egy következő bejegyzés.

Egy Jancsi és két Juliska

2011-12-01T15:09:00.000-08:00

Bevallom én ennek a tegnap sztrájknak, ami lebénította Anglia közlekedését igazán örültem. A lányok sulijában ugyanis nem volt tanítás. És nekünk most kifejezetten jól jött egy szabadnap, hogy szép, nyugisan felkészülhessünk az adventre. Így legalább kicsit ünnepi hangulatba ringathattuk magunkat.

Nem tudom, hogy ti hogy vagytok a gyerekházimunka gondolatával, de én nem szeretem bevonni őket. Tanulás, különórák, leckék - úgyis olyan kevés idejük van. Én meg úgyis itthon vagyok a picivel, gyorsabban megcsinálom egyedül. Meg aztán bevallom, amikor rájuk lőcsölök valami házimunkát, mindig kicsit lelkiismeret furdalásom van, miért nem játszanak inkább ilyenkor. Én se segítettem anyukámnak, amikor kicsit voltam, mert ők is hasonlókép gondolkodtak.
Ám a férjem nemrégiben rámpirított, hogy ez így nincs rendjén. Ne gondoljam, hogy a takarítás büntetés, nagyon is jót tesz a lányoknak, ha van saját feladatuk, munkájuk és igenis a takarítás is olyan dolog, amit tanulni kell. (Azt már csak csendben tette hozzá, hogy ha gyerekkoromban én is megtanultam volna, hogyan is kell ezt csinálni, akkor nem szenvednék ennyit vele, és sokkal olajozottabban menne, amiben sajnos igaza van.)
Szóval lányoknak pár hónapja megvan a maguk kis munkája, ők a fürdőszoba felelősök. Két fürdőszobánk van, mindkét lánynak akad hát munkája. Van benne olyan amit szeretnek, van amit kevésbé, de meglepően lelkesen és szépen csinálják. Ráadásul pénzt is kapnak érte - igaz csak 10 pennit, ami olyan 30 Ft-nak felel meg. Tudom, ez bizony nagyon kevés pénz, de az összeget a férjem határozta meg és be kell vallanom, hogy a lányok ennyivel is elégedettek. Megjegyzem - 8 és 10 évesek, de még nem kapnak zsebpénzt, és úgy látom, hogy nem is igazán érdeklődnek a pénzköltés vagy gyűjtés irányába. Nem számolgatják, nem nézik, hogy mire lehetne költeni, számukra ez nem fontos kérdés, én sem erőltetem hát a dolgot.
Szóval úgy gondoltam, hogy ha már jön az advent, akkor kezdjük takarítással a napot, és ameddig ők a fürdőszobát takarították, addig én mindent előkészítettem a mézeskalács készítéshez. Vetíthetnék most, hogy micsoda fantasztikus receptem van hozzá, de az igazság az hogy még Magyarországon vettem egy Mézeskalácsház készítő szettet és azt vettük most elő. Csináltam már mézeskalácsot, de ahhoz, hogy igazán jó legyen, ahhoz egy csomó méz kell - azt mert errefelé nagyon drágán mérik, legalább 3-4-szer annyiba kerül, mint otthon. Még a teához is csak félve használjuk, azt gondoltam hát, hogy mivel a mézeskalácsház úgyis csak dekoráció, édesmindegy, hogy miből csináljuk.
Persze a lányoknak édesmindegy volt, hogy ez most autentikus biorecept, vagy csak dobozos-zacskós változat. Sőt, igazából jobban tetszett nekik, hogy nem a kész pasztát tettem eléjük, hanem most az elejétől kezdve ők csinálhatták. Lelkesen olvasták magyarul a receptet, mérték ki a hozzávalókat, gyúrtak és sodortak, vágtak és díszítettek. Nekem csak a kezük alá kellett dolgozni és a végén összeállítani a házikót. A végén megszavazták, hogy csak fél teteje legyen, mert akkor bele tudják rakni a babájukat is. Merthogy ők ezt nem dekorációnak csinálták, hanem játéknak.
Természetesen Jancsi és Juliskásat akartak vele játszani. Elővették hát a Mini Barbie babákat, és lelkesen szerepjátékoztak hosszú ideig, amikor is egyszer csak felébredt Kisbende. És a ház neki is tetszett. De ő nem játszani akart vele.
A mi kis "Jancsikánk" először csak elkezdte leszedegetni a házról a cukorszemeket, majd szép lassan elkezdett letörni róla pici és egyre nagyobb darabkákat. (A képen már jól látszik a szája körül néhány kisebb darabka...)
Megmondom őszintén, annyira cuki volt, ahogyan ott ült mellette és majszolgatta, hogy képtelenség volt haragudni rá. Ahogy a dundi, maszatos kis babaujjaival tömte a szájába a finom puha mézeskalácsot tisztára mesebeli volt. Persze ekkor már mindegy volt, amit Jancsi elkezdett, az én két Juliskám fejezte be és most már csak romjai vannak a háznak, tartok tőle az se sokáig.
Az illat, az a jó karácsonyi, fűszeres mézeskalács illat azért most erőteljesen belengi a házat és ettől tényleg olyan ünnepi lett a hangulatom. A lányok is örömmel újságolták, hogy "karácsony-szagú" lett a kezük, és hogy teljes legyen a hangulat, apa elővette a tavalyi karácsonyfát, és angol szokás szerint már november utolsó napján feldíszítettük a fát. Nekem egyébként tetszik ez a szokás, ünneplőbe öltözik tőle a szívem is és könnyebben hangolódom a karácsonyra.
Ja, és van még egy adag mézeskalács porom és két csomag fűszerkeverékem is. Szóval fogunk mi még jópofa dolgokat gyártani, mire letelik az a 24 nap!

Az angol karácsony 3 pillére - harmadik rész

2011-12-01T14:30:00.000-08:00

A szaloncukor igazi hungarikum, sehol a világon nem díszítenek fát ezzel az édességgel. Ezért is lepődtem meg tavaly, amikor felfedeztem, hogy errefelé minden boltban lehet kapni valamit, ami épp így néz ki. Csak épp sokkal nagyobb. És nem is cukor van benne. A pudding és a zokni után jöjjön hát a crackerek világa.

Tavaly, amikor ajándékot válogattam a hazaiaknak, kifejezetten figyeltem rá, hogy csupa olyan dolgot vigyek haza, ami Magyarországon nincs. Vettem is hát egy csomó óriás szaloncukrot, ami azért a csomagolásnál elég komoly tévedésnek bizonyult, hiszen a nagy része levegő, és nagyon kell figyelni rá, nehogy összenyomódjon. Ráadásul tényleg csak pár pillanatnyi poén.
A cracker ugyanis úgy működik, hogy két ember megfogja a két végét és erősen meghúzza. Az ekkor durran egyet és szétszakad. Benne pedig a világ leggagyibb ajándékai vannak. Műanyag vonalzó, kisfésű, kulcstartó, mobil telefon fityegő, mérőszalag - csupa filléres kínai gagyi, ami nemhogy két perccel később, de már abban a pillanatban sem kell senkinek.
De a crackerben nem is az ajándék a legjobb, hanem az, hogy van hozzá egy papírkorona és egy vicc is. Az angolok hát karácsonykor ezt a papírkoronát hordják (a jó ég tudja miért, de vicces) és lelkesen olvassák az unalomig ismert favicceket. Merthogy persze ugyanazok ismétlődnek minden évben.
Bemásolok ide néhányat, hátha van, aki szereti az angol humort. Főleg szóviccek, ezért eléggé lefordíthatatlanok, de alap angoltudással már érdemes beleolvasni.
What does Santa suffer from if he gets stuck in a chimney?
Claustrophobia!

Why does Santa have three gardens?
So he can 'ho ho ho'!

What kind of motorbike does Santa ride?
A Holly Davidson!

What's worse than Rudolph with a runny nose?
Frosty the snowman with a hot flush!

Why did the turkey cross the road?
Because he wasn't chicken!

What did Adam say on the day before Christmas?
It's Christmas, Eve!

A crackerben amúgy nekem az tetszik a legjobban, hogy ezerféle van - színben, nagyságban óriási a választék. Van méteres nagy is, és van olyan is, amiből nem gagyi ajándékok esnek ki, hanem szép ezüstékszerek.
Nekem egyébként tetszenek, mert szerintem jól mutatnak az ünnepi asztalon elszórva, így már vettem pár dobozzal. A gyerekeknek élvezik, és az egyfontosban hatot tesznek egy dobozba. Vétek lenne kihagyni...

Az angol karácsony 3 pillére - második rész

2011-11-29T13:48:00.001-08:00

Folytatódjon hát a sorozat a karácsonyi puding után egy kis lakberendezéssel. Évek óta csodálom, hogy az amerikai filmekben milyen szépen ki vannak díszítve a házak. Gyerekként nálunk legfeljebb egy fenyőfás terítő jelezte, hogy jön az ünnep. Mióta saját családom van minden évben egyre több és több csetresz jött a házba, hogy az ünnep fényét emelje. Így lett a kis dobozból nagy doboz, majd kettő, majd három.

Sajnos mind Magyarországon várja, hogy visszatérjünk. Nem szomorkodom. Azzal vigasztalom magam, hogy új esélyt kaptam arra, hogy új dolgokkal egészítsem ki a gyűjteményem. Angliában ugyanis elképesztően olcsón lehet ilyesmit vásárolni. Így hát beruháztam végre egy igazi Óriás zokniba amibe az angol gyerekek kapják az ajándékokat.
Bevallom, évek óta odavagyok ezekért a Christmas Stocking nevű óriási zoknikért, amit eredetileg a kandalló fölé akasztanak, hogy a kéményből lecsúszó Télapó azonnal bele tudja tenni az ajándékokat. Az igazi persze az, ha mindenkinek saját névvel ellátott zoknija van, amit anyuka készít.
Nekünk ilyen nincs. Sőt, eddig az egész zokni-bizniszből kimaradtunk, mert varrni nem tudok és otthon csak aranyárban láttam az igazán helyes darabokat.
Itt Angliában azonban annyira sokféle és olyan helyes zoknikat lehet venni, hogy elcsábultam és mindenkinek vettem egyet. Kandallónk ugyan nincs, de gondoltam apa majd kitalálja, hová is kellene felrakni.
Amikor hazajöttem, akkor döbbentem rá, hogy igazából azt is ki kellene találni, hogy mire fogjuk felhasználni, mert a szokásos ajándékmennyiség töredéke se fér bele nálunk egy ilyen picike zokniba. (Ami amúgy nem is kicsi, de valljuk be, ehttp://www.blogger.com/img/blank.gifgy átlag játék, könyv mégiscsak nagyobb.)
Szerencsére drága férjem kitalálta a tuti megoldást - idén ebben lesznek az adventi pici meglepetések. Évek óta szokás nálunk, hogy advent idején saját készítésű naptárat kapnak a gyerekek. Eddig varrótudomány híján Mikulás zacsikban voltak az ajándékok, de idén a zoknik kapnak főszerepet. November 30-án este megtöltöm őket 24 darab kis ajándékkal, és minden nap húzhatnak belőle a csimoták egyet. Amikor lelapul a zokni és kiürül, aznap van a karácsony. A dolog hátulütője, hogy minden évben tetemes mennyiségű apró csetresszel növekszik az amúgy sem kicsi lomhalom, idén szám szerint 72-vel, hiszen már Bendének is saját naptár jár. De minden évben annyira élvezik, hogy nincs szívem egyszerű csokinaptárra váltani.

A harmadik részhez kattints ide!

Az angol karácsony 3 pillére - első rész

2011-11-29T06:36:00.000-08:00

Természetesen sok-sok dolog kell itt is a tökéletes karácsonyhoz - karácsonyfa, ajándék, gyertyák, finom vacsora. De arra gondoltam, hogy bemutatok pár olyan dolgot, ami otthon nincs és ami mégis olyan aranyos szokás, hogy mi örömmel befogadtuk a saját hagyományaink közé.

Az angol karácsonyi vacsora legfőbb fogása a pulyka, de ami minden angol szívének a legkedvesebb, az a desszert. Ami errefelé nem más, mint a karácsonyi pudding

A legfontosabb a pudding szót hallva, hogy az embernek eszébe se jusson az az étel, aminek otthon puding a neve. A különbség jóval több, mint egy d betű. Ennek a két ételnek ugyanis semmiféle köze nincs egymáshoz. A pudding szó errefelé afféle gyűjtőfogalom, és minden édességet így hívnak. Amikor a Belles lányokkal kajálunk, nekem fura volt, hogy két felé osztják a kaját - van egy savory asztal meg a puddingos. És mondanom sem kell: "puding", ahogyan mi hívnánk nincs rajta.
A Christmas Pudding azonban egészen különleges édesség, amivel az angol filmekben, könyvekben sokat lehet találkozni, így amikor sok-sok évvel ezelőtt először Angliában jártam, akkor nagyon megörültem, hogy nyár közepén is lehet minden nagyobb boltban kapni. Amúgy ez már önmagában is gyanús lehetett volna. De én boldogan vettem egy szép piros celofánba csomagolt meglehetős nehéz darabot és örömmel vittem haza. Otthon aztán több meglepetés is ért: egyfelől a tény, hogy ez nem puding, de nem ám. (Mondjuk nem tudom miért vártam, hogy az lesz, de a nevet hallva fel se merült bennem a gyanú, hogy ne az lenne...) Pedig ez egy nagyon sűrű, nehéz püspökkenyér szerűség, tele mazsolával, kandírozott gyümölcsökkel, mandulával és amit nem tudtam, de ami az íz nagy részét adja: marhafaggyúval. Pár falatot ettünk belőle, de bevallom a nagy része ment a kukába. Túl tömény volt.
De az angolok szeretik. Karácsony este brandyt öntenek rá, majd meggyújtják és utána vaníliaszósszal vagy brandys vajjal tálalják. Be kell vallanom, ez a tüzeskedés vonal nagyon tetszik - nagyon is illik a karácsony hangulatához. Az már kicsit furább, hogy igazi magyalágat és bogyót tesznek rá (ez biza nem marcipán...). Amikor pedig megláttam Heston Blumenthal változatát (ő az én kedvenc angol mesterszakácsom) aki egy egész narancsot tesz a pudding közepébe, azonnal tudtam, hogy nekem ilyen kell. A dolog finomodott, amikor kiderült, hogy ezt a finomságot két hét alatt elkapkodták a Waitrose-ből (több mint húszezer darabot adtak el belőle) és csak az ebayen lehet venni az eredeti ár minimum tízszereséért. De szerencsére elolvastam a termék leírását és láttam, hogy ez bizony egy gigaédesség: másfél kiló és 12 embert lehet vele jóllakatni. Na ennyit azért nem fogok megenni belőle, az tuti. Szóval most vettünk végül egy kisebb hagyományosabb darabot szép piros celofánba csomagolva és már a brandys vajat is beszereztem, amihez nem fűzök nagy reményeket, mert ahogy láttam sós vajból készült. De azért meggyújtjuk ezt is, az tuti.

A sorozat második részéhez kattint ide: óriás zoknik
A sorozat harmadik részéhez kattints ide: óriás szaloncukrok

A jóféle hazai

2011-11-27T16:19:00.000-08:00

Állandóan ezzel a túrórudival jönnek mindenütt. Mintha ez lenne a magyarság kvintesszenciája, amely hazahúzza a külföldre szakadt hazánkfiait, mert nélküle nem lehet élni. Pedig annyi minden más van, ami ennél sokkal fontosabb!

Az elmúlt négy napban őrült soppingolásban voltam. Mivel nem jövünk haza karácsonykor, a karácsonynak kell elmennie hozzánk. És mivel a hagyomány meg a folytonosság jó dolog, ennek a karácsonynak olyannak kell lennie, mint itthon volt. Izben, illatban, hangulatban. Sőt, jobbnak, hogy eszünkbe se jusson olyan dolgokon siránkozni, hogy de jó is lenne átmenni a nagymamához. Persze nem csak én vásároltam, hanem az egész család igyekezett teletömni a bőröndöt mindenféle főleg gyermekeknek szánt ajándékokkal.
Mivel az én pakkomban ruha idefelé is csak mutatóban volt, hely az bőven akadt. Elvileg. Gyakorlatilag ma este, amikor összepakoltam már kétséges volt, hogy minden befér-e, de még van remény.
Igaz, a mélyhűtőben váró gesztenyemassza és a túrórudi még nincs benne. Mert beismerem, a pöttyös nálunk is beficcen, mert bár én ellennék nélküle életem végéig, a gyerekek azért megeszik. Nem említik ugyan egyszer sem, hogy mennyire hiányzik nekik, mert hát otthon se vettünk minden nap, de ha kapnak, akkor örülnek neki. Hát örüljenek, miért is ne.
A gesztenyemassza az már fontosabb ügy. Borsi nem ehet diót, mákot - az egyetlen beiglitölteléknek való cucc nála a gesztenye. Gesztenye Angliában is van - natúr, főtt, konzerv verzió. Ki is próbáltuk. De az a rumos aromás massza, amiből gesztenyepürét is lehet csinálni, az nincs náluk. Én ugyan a natúr verziót megpróbáltam feljavítani némi rum és vanília aromával és jó sok porcukorral, de az eredmény nem túl meggyőző. Fura módon az angolok ugyanis inkább sósan eszik, pulykába töltik és kelbimbó mellé rakják. Nekem ez a verzió nem jön be. Megy hát a bőröndbe a hazai. De beigli kell. Dió, mák mindenütt van - a finom gesztenyét meg viszem. Lesz beigli, azt megígérhetem.
És persze szaloncukor is - naná! Főleg marcipános, mert nálunk az a családi kedvenc. Persze doboz nélkül, hogy minél kevesebb helyet foglaljon. És a Szamos félét szeretem - aminek a fehér papírjának olyan jó, gyerekkori illata van. Most, hogy szórtam a bőröndbe egészen karácsonyi fílingem lett. Megőrülök érte. Tavaly a gyerekekkel küldtünk be a suliba is egy csomagot, had ismerjék meg szegény angol gyerekek is, hogy mi a tuti - de fura módon nem szerették. Borsit kifejezetten kicsúfolták, hogy micsoda marhaság cukrot rakni a fára. Nem is akar idén ezzel villogni, megmondta, hogy erre a célra egy darabot se hozzak. Ha nem kell nekik, hát majd megesszük mi. El fog fogyni, nem félek.
Hasonlóképp a több csomag Negro cukor. Lehet, hogy van ilyen erős fekete édesség Albionban is, de mi még nem leltünk rá. Fekete színű cukrok ugyan vannak, de tök más ízűek, nincs meg bennük az az erős, jellegzetes "negro" íz, ami olyan jólesik a köhögős toroknak. Mondjuk szerintem ez a négy csomag tavaszig kitart, mert olyan nagyon cukrosak nem vagyunk, de ha megkívánja bárki a családból, ne legyen hiányérzete.
Vettem mézeskalács fűszerkeveréket is - ami azért vicces, mert brutális fűszerkínálat van a környéken, és szerintem semmi extra nincs ebben a mézeskalácsosban, de minden recept azt ajánlja, hogy használjuk a zacskósat. És nincs most kedvem egy indiai verziót kikísérletezni.
Magyar újságot mindenkitől kérek, aki jön. Az számomra nagy kincs. Úgy irigylem a lengyeleket, mert lengyel bolt több is van a városban, és ott aztán újság is van. Női lapok, napilapok, gyerekújságok - persze lengyelül. Néha olyan jó lenne belemerülni egy laza magyar magazinba. Bár erőteljesen megváltozott a jó újságról alkotott belső képem a nagy angol választék után, de azért a hazaihoz mégiscsak nosztalgikus viszony fűzi az embert. Arról nem is beszélve, hogy jó tudni, hol tart a szakma és mit írnak az ismerős emberkék. Hát most feltankoltam a hosszú téli éjszakákra és szándékosan bele se néztem itthon. Nem töltöm most ezzel az időm - majd kinn megtudom, merre tart szerintünk a világ. Nők Lapja (és minden alfaja), Éva Magazin, HVG. Ezek az én kedvenceim.
És persze minden más magyar dolog: zene, film, mese és könyv. Naná, hogy magyarul. Minél tovább maradunk, ez annál fontosabb. Amikor még csak egy évet terveztünk, akkor az volt a cél, hogy az angolba merüljenek el a gyerekek nyakig. Most, hogy bizonytalan időre elnapoltuk a hazautat, egyre fontosabb, hogy magyar dolgok (is) körbevegyék a gyerekeket. Tagadhatatlan, hogy erre költöttem a legtöbb pénzt - mellesleg teljesen elborzaszt, hogy ennyivel drágábbak a magyar könyvek, mint az angolok. Láttam pl. teljesen ugyanazt a mesekönyvet itthon négyezerért, kinn meg ezerért. (Tök ugyanaz képanyag, tördelés, kötésmód - nyilván fordítás) Számomra ez érthetetlen és fájdalmas. De csak azért, mert egyre nagyobb luxus ez itthon. És nem kéne annak lennie.
Vannak még olyan fura dolgok is a csomagomban, mint az négyzet alakú haajtogatós papír, amiből majd origamizunk (egyszerűen nem találtam kinn, csak téglalap alakút) és üres Maci sajtos doboz, amiből kézműveskedni fogunk, de kinn ugyebár ez a márka ismeretlen.
Ezen kívül meg babák, autók, ajándékok és egyéb titkos dolgok rejtőznek még a bőröndömben, főleg a szerető rokonoknak hála, amelyek igazi mibenlétére majd csak a karácsonyfa és az advent alatt derül majd fokozatosan fény.
Apu még hoz holnap reggel néhány szelet mákos kalácsot a sarki péktől - az jó kis esti vacsora lesz Bíbornak. Igazi jóféle hazai íz. Én minden nap ezt reggeliztem. Holnap is ezt eszem majd - de hogy legközelebb mikor jutok hozzá, fogalmam sincsen. Bevallom, már most hiányzik.

Éles kések éjszakája

2011-11-25T13:34:00.000-08:00

Tegnap este kicsit megfájdult a fejem. Gyorsan bekaptam hát egy szem gyógyszert és telefonáltam a barátnőmnek, hogy jöjjön nyugodtan. Én nem tudok elmenni, mert Kisbendét már ilyen későn nem vinném sehová, de mellette nyugodtan dumálhatunk. Nem sejtettem, hogy egy értelmes szót se fogunk váltani.

Mire T. barátnőm megjött, gyógyszer ide, gyógyszer oda, én már ülni se tudtam, annyira rosszul voltam. Mintha az a fránya gyógyszer nem is hatott volna, és hamarosan megjött a hányinger és vele együtt az érzés, mintha folyamatosan késeket vágnának a szemgolyómba.
Nem tudom mi lehet az oka, de egyre gyakrabban tör rám a migrén. Nem mindig ilyen rossz és általában segít a gyógyszer és némi pihenés a sötét szobában. De most nem volt egyikre se módom. Egyrészt nem hoztam magammal, amit szedni szoktam és apuéknak nem volt ilyen. Másrészt hogy is tudnék lefeküdni aludni, amikor Kisbendét kell vacsoráztatni, fürdetni, altatni? Igen-igen, persze anyuékra is bízhatnám a dolgot, mondhatja bárki, aki nem ismeri a szüleimet - de aki igen, az tudja, hogy ez nem m
ködik. Lassan 7O évesek és nem azok a gyerek után szaladgálós típusok. Anyukám drága a lakásból sem volt kinn már két éve, és előtte se ment hosszú utakra. Most már ott tartunk, hogy az ágyban fekszik majdnem egész nap, és a WC-ig is csak úgy tud kimenni, hogy közben legalább egyszer, de inkább kétszer leül pihenni.
Kisbende érkezése persze fellelkesítette, mert a kis huncutnak amint megérkeztünk első dolga volt kézenfogni nagymamát és körbesétálni vele a lakást, és bizony nem engedélyezett leülőket. Na igen, efféle csodák vannak és jó látni őket - de az egész lefektetés procedúrát hogy is bízhattam volna rájuk? Apám már amikor a hugom született se volt a csúcson pelenkázás ügyben, inkább rám, a négyévesre bízta a munkát, mert félt, hogy ő képes elhányni magát, ha valami csúfságot lát a pelusban.
Mindezt megspékelve azzal, hogy a kétéves Kisbende számára a nagyszülők nem olyan ismerősek, mintha itt laknánk. Persze kedveli őket, eljátszik velük - de azért a biztos pont anya. Aki azonban tegnap este teljesen használhatatlan lett.
Az első gyógyszer után vettem be a következőt. Majd kihánytam mindkettőt. És vettem be az újabbat, hátha az majd használ. Közben csak feküdni tudtam, lehetőleg egy bizonyos pózban, ahogy kevésbé fájt. Egy kicsit. De így is pokoli volt. Elviselhetetlen.
Próbáltam felidézni, vajon, amikor pár évvel ezelőtt egy migrénes cikket szerkesztettem, vajon mit is írt a szerző, mi okozza ezeket a brutál fejfájásokat. És vajon mivel lehet megszüntetni. De semmi nem jutott az eszembe. Aztán azon is t
nődtem, hogy vajon meddig tart ez még, meddig kell ezt az elviselhetetlen fájdalmat kibjrnom.
Aztán azt is, hogy milyen ciki, hogy én itt benn fekszem, míg T. barátnőm a gyereket szórakoztatja, és hogy milyen szuper, hogy van nekem egy ilyen barátnőm, aki már húsz éve megvan nekem, és hogy micsoda állati mázli, hogy épp ő van itt, aki imádja a gyerekeket és nagyszerűen ért is a nyelvükön. Merthogy T. a helyzetet átlátva azonnal elfoglalta Kisbendét, jobban mint bárki más tudta volna. És ugyan rettenetes, hogy nem tudtam vele dumálni, pedig lett volna mit tudom, mert csomó klassz dolog történt vele és én is szívesen beszélgettem volna vele. De ez nem jött össze. Majd másfél órán át maradt velünk, közben mindenben segédkezett, amiben kellett. Etette-itatta Kisbendét, fürdette, öltöztette, szórakoztatta - mikor, mire volt szükség. Én időről-időre kijöttem a szobából és próbáltam hasznossá tenni magam, de valójában csak aszisztáltam az én szuper barátnőm keze alatt.
Amúgy ez most maga volt a testet öltött rémálom - azon tűnődtem, hogy vajon ha most egyedül lennék Coventryben a három gyerekkel és a férjem külföldön lenne épp, mi a fenéhez kezdenék, mert a fejfájás olyan brutális erős volt, hogy képtelen voltam még kiegyenesedni is, nemhogy gyereket ellátni. És hogy micsoda pech, hogy most nem vagyok ott, mert akkor most a férjemre passzolhatnám a gyereket és nem kéne azon aggódnom, hogy micsoda ciki, hogy a barátnőmet erre használom épp. És végül, hogy milyen jó is itthon, ahol megvan az a szociális háló, amely elkap, ha zuhanok és hogy ez azért kinn nagyon is lyukas még - bár tagadhatatlanul formálódik, mert ott is vannak barátok, és tudom, hogy segjtenének, de azért azok a barátságok még nincsenek tűzben edzve és kipróbálva.
T. persze csodálatos volt - nem először. Sokszor segített már nekem, és tudom, hogy rá bármikor, bárhol, bármiben számíthatok. Húsz éve, vagy több is. Ilyen barátot nem lehet könnyenn pótolni. Nekem meg nem is egy ilyenem van, és ez valami brutális szerencse. Még akkor is, ha ők itt vannak én meg általában ott. Na, nem mintha ez bármi másban akadályozna minket. Ennyi idő után már nem. Na igen, az alkalmi gyerekvigyázásra most nem tudom őket megkérni, úgy mint amikor a nagyok voltak még kicsik. De most jól jött a segítség. Szerencsére mire eljött az alvás ideje, már az én fejfájásom is enyhült. A tizes skálán már nem kilences, hanem csak négyes volt. A migrénes hányingeres éles hasogatás tompa fájdalommá enyhült. És ezzel már el tudtam aludni. És ebben Kisbende is partner volt. Könnyedén elaludt és reggel 8-ig ébredés nélkül durmolt - amire még eddig soha a büdös életbe nem volt példa.
Reggel pedig fájdalom nélkül ébredtem. És már nem először az életemben újra megállapítottem, hogy ennél nincs jobb érzés. És milyen állati jó, ha az ember egészséges, és semmije nem fáj.
Anyukám pedig csak annyit mondott, hogy T.-nek még a lába nyoma is legyen áldott, mert hogy ő képtelen lett volna a nyüglődős Kisbendét másfél órán át így lekötni volna, ahogy T.-nek sikerült.
Szóval köszönöm, drágám. És nem csak a tegnap estét. Azt a sok-sok évet. És majd dumálunk is. Igérem. Ha máshogy nem, akkor Skype-on.
A migrén meg menjen a fenébe - de ha valakinek van ötlete, miért tör rám egyre gyakrabban, és mit tehetnék, hogy ne legyen így, ne tartsa magában! (Mondjuk a gyakoriság kéthavonta egyet jelent, de azért nekem ez nagyon sok...)

Papa Mikulás

2011-11-24T06:34:00.000-08:00

Az én lányaim nem írnak levelet a Télapónak. Soha nem is írtak. Nem mintha nem hinnének a létezésében - csak van egy sokkal közvetlenebb módszerük arra, hogy elérjék.

Még kisóvodások voltak, amikor időnként apukám mert értük. Aki, mint minden nagypapa agyonkényezteti az unokáig. Épp november volt akkor is, amikor először kértem meg rá, hogy menjen értük, és ő meg kicsit félt, mi van, ha a gyerekek nem akarnak vele menni, vagy nyüglődni fognak, hogy inkább anyut várták. Hát a zsebébe pakolt pár szem szaloncukrot. És amikor a lányokkal elindult haza, odaadta nekik - de nem csak úgy a kezükbe nyomta, nem ám. Hanem kitalálta, hogy ezt az ő legjobb barátja küldte a lányoknak, akivel útközben összetalálkozott. És ez nem más, mint maga a Mikulás. A lányok persze csont nélkül benyalták a sztorit, és lelkendeve mesélték, milyen különleges édességet adott nekik a nagypapa.
Amikor pár nap múlva újra apámnak kellett elhozni a csajokat, a sikeren felbuzdulva újabb Télapótól származó csokiadagot vitt magával. És ebből aztán lassan szokás lett. A lányok a mai napig szentül hiszik, hogy az ő nagypapájuk személyes jó kapcsolatot ápol a Mikulással, apám meg időnként bennfenntes sztorikat mesél nekik, természeretes egy ada csokival alátámasztva.
Nem csoda hát, hogy amikor először felvetettem, hogy talán levelet kéne írni a Télapónak, a lányok közölték, hogy ez teljesen felesleges, majd a nagypapával megüzenik, hogy mit szeretnének. És ez a mai napig így zajlik, csak eddig személyesen susogták el a vágyaikat, most már Skype segítségét veszik igénybe.
Az egy kicsit se zavarja meg őket, hogy áruházakban, ünnepségeken álmikulások járnak - megértették, hogy sok gyerek van, és bizony a Télapónak is elkél egy kis segítség. De azt tudják, hogy a nagypapa haverja valóság, nem kitaláció. És én örülök neki, hogy tudnak még hinni a csodában.
Borsi ráadásul most különleges adventi ajándékot kapott. Egy PKU-s csokigyár minden évben adventi naptárat küld a gyerekeknek. Azt a fajta nagyon egyszerű, olcsó csokikalendáriumot, amit ezerféle mintával lehet megvenni - de amit a PKU-s gyerekek nem nagyon ehetnek. (Ha mégis, akkor számolni kell, csökkenti a napi más extrák mennyiségét stb) Szóval csinálnak nekik ilyet - de a nagy poén nem ez, hanem az, hogy minden évben a PKU-s gyerekek rajzolhatják tele a címlapot. Mivel mi már tavaly is itt voltunk, naná, hogy küldtünk rajzot. Kettőt is, mert Borsi nem tudott választani. És nagy örömünkre mindkettő rá is került a naptárra. Igaz, két néven - Borika és Borsika néven is ott van, szerintem nem sajtóhiba, egyszerűen csak nem akarták, hogy egy gyerek kétszer is ott legyen, így kicsit változtattak rajta. (Én is ezt tenném...) Ha mi rákérdezünk, akkor sorry, elírták. Mások meg nem http://www.blogger.com/img/blank.gifidegeskednek azon, hogy egy gyerek kétszer is rajta van. Borsié amúgy a 13-as és a 25-ös. A hétvégén kapta kézhez, a PKU-s előkarácsonyi ünnepségen. Pont olyan volt, mint tavaly - csak most már folyékonyan el tudott beszélgetni a Mikulással.

Felhők fölött

2011-11-24T06:01:00.000-08:00

Nehéz azt feldolgozni, hogy csak két órányi repülőútra van Magyarország, mégis egy teljes nap megy el az utazással.

Ok, nem vagyok teljesen igazságos, mert ott van még a kétórás buszút is a repülőtérre és nyilván a kétórányi reptéri intézkedés is. De még ez is csak hat óra, bárhogy is számolom. Mégis már korán reggel elindultam Coventryből és mégiscsak késő este érkeztem meg Magyarországra. Nem csoda, hogy hullafáradtan be is ájultam Kisbende mellé az ágyba és másnap reggelig durmoltunk. Minden megígért telefonról elfeledkeztem. És ezen még az se segített, hogy apukám forró kávéval és meleg bablevessel várt. (Ez a kettő az ő specialitása.)
Pedig nem volt nehéz utunk - Kisbende aludt a buszon, aludt a repcsin, kifejzetten kedves és segítőkész utitársaink voltak, és csak annyi panaszom lehet, hogy egy teljes órát késett a gép, de még ez se volt elviselhetetlenül rossz. Mondjuk Kisbende nem szeret sorban állni, és ettől kicsit szenvedett, de egy elvtelenül vásárolt nyalóka (amit amúgy máskor nem vennék neki) a babakocsiban tartotta. A műanyag tokon ráadásul még repülő is volt, igaz, hogy rószaszín, de gombnyomásra beindult a propellere - és mivel Kisbende még nem utasítja el macho módon kapásból Hello Kittyt, ő ettől most tökéletesen boldog volt. Én meg attól, hogy megül a seggén és nem kell körberohangálnom az egész repteret a nyomában.
Mindig olyan fura hazajönni - leginkább azért, mert mindig úgy érzem, mintha el se mentem volna. A repülőn a stewardesekkhez még angolul beszéltem, noha magyarok voltak, de valahogy természetesebben és gyorsabban jött a számra angolul a bocsánatkérés, amikor Kisbende megmarkolta szegény lány seggét. (Pár kínos percig azért még ébren volt...)
De ma már eszembe se jutott angolul szólni még Kisbendéhez sem. Semmi "good-boy" féle duma, amikor fogja a kezem, elfújta a szél az egészet. Itthon vagyok. Ismerős házak (romos, koszos, pont olyan, mint 3O éve volt) illatok (sült gesztenye) fények (ok, ocsmány ez a novemberi fényelenség, de megszoktam) és milyen jó, hogy végre magyarul látom a híradót (még akkor is, ha a hírek nem feltétlenül a kedvenceim.)
Ma már egy komolyabb összeget sikerült elköltenem, főleg a gyógyszertárban (valahogy a hazai vitaminokban jobban bízok, hajrá Béres bácsi) és krémekre (én még nem találtam Dr Hauschka termékeket Angliában, pedig tuti lennie kell). De feltankoltam már magyar újságokból és magyar zenei CD-ket is vettem. Persze marcipános szaloncukor és mézeskalács fűszerkeverék is van már a bőröndömben. Igen, azt hiszem, hogy ez a pár nap főleg a vásárlásról fog szólni - de azzal nyugtatom magam, hogy cserébe talán már decemberben koncentrálhatunk az adventre, mert minden meglesz amiért máskor még az utolsó napokban is szaladgál az ember.

A hármas szint

2011-11-22T13:56:00.000-08:00

A lányaim mondogatták ugyan, hogy a mai, utolsó napon vizsgázni fogunk korizásból, de én nem nagyon hittem nekik. Nekem ezt senki se mondta, meg aztán annyit nem tudunk mi, hogy ez bármilyen vizsgára elég legyen. De persze végül nekik volt igazuk.

Bevallom, ma aztán tényleg nem akartam korizni menni. Az elmúlt hetekben annyira sok munkám jött össze, hogy szinte minden éjjel 3-4-ig fenn voltam, délelőttönként csak a túlélésre játszottam, majd délben Kisbendével ágyba bújtam, hogy délután ember legyen belőlem. Minden nap megfogadtam, hogy most aztán korán elmegyek aludni - de aztán minden este újra ott találtam magam a gép, a vasalódeszka vagy a tévé előtt és azt vettem észre, hogy már megint túl késő van.
Ehhez az egyre növekvő ólmos fáradtsághoz hozzájött, hogy ma nem aludtam délben, mert a bőröndöt pakoltam, és a feszkó, mert utálok utazni. Persze, hogy várom Magyarországot, de közben utálom is, hogy felforgatódik a megszokott napi rutinom, hogy ez a kétszer két órás út (repcsi és busz) valójában egész nap tart. Aggódom már előre, hogy Kisbende hogy fogja bírni a bezártságot, hogy nem szaladgálhat - és hogy fogom én bírni, amikor majd a reptéren bepótolja rohangálási igényét.
Aztán kiderült, hogy nem tudom bepakolni a bőröndöm, mert egyszerűen túl sok cuccot vettem a szeretteimnek és ha magunknak nem is pakolok ruhát, akkor se fér bele, amit kiterveltem. Aztán az is felidegesített, hogy vírusos lett a gép és nem tudtuk kinyomtatni a beszállókártyát, megvenni a buszjegyet. A hab a tortán az volt, amikor kiderült, hogy senki nem fog értem jönni a reptérre, mert vagy túl korai, vagy túl késői az időpont.
És akkor már úgy éreztem, hogy talán nem is ér ennyit az a pár nap, és mintha ólomsúlyok lennének a vállamon, még kiegyenesedni is fájt. Na ehhez a kori már tényleg nem hiányzott. Csak viszi az időt morogtam, mikor annyi dolgom lenne, ráadásul még fáradtabb leszek, amikor megjövök, és a fenének se kell az egész.
De persze elmentünk. Nem miattam. A lányok miatt. És ha már elviszem őket, akkor persze, hogy én is korizni fogok. Akkor már csak azért imádkoztam, hogy legalább ne törjem össze magam, mert az már tényleg nem fér bele.
Fura dolog ez, de amikor a jégre léptem elmúlt a nagy fáradtság. Nagy vigyorogva jött a tanár, hogy akkor ma vizsga. És szépen elkezdtük csinálni a gyakorlatokat. Az első feladat rögtön az volt, hogy üljünk le a jégre és álljunk fel egyedül. Aztán siklás előre, megállás, kanyarodás. Mindenkinek ment, így megpróbálkoztunk a ketten szint feladataival is: siklás hátrafelé, halacska, szlalom... és igen, meglett a kettes szint is. Hogy ne bízzuk el magunkat, néhány dolgot kipróbáltunk a hármas szint feladataiból is - ugrás (ez állati ijesztő, és szinte mindenki el is esett, aki megpróbálta de én nem!!!) egylábon korizás (nem mondom, hogy magasra emelem a lábam, de nincs a jégen) és halacska hátrafelé (na, ez nem megy, egy kicsit sem, amúgy az egész hátrafelé korizás nem nagyon megy. Csak néha sikerül siklani, és akkor se arra megyek, amerre akarok...) De ezek a feladatok majd csak a következő tanfolyamon kerülnek elő, most csak kóstolgattuk mi jön, és tök jó, hogy azért annyira nem reménytelen a helyzet.
Ráadásul annyi kedves gesztust kaptam - a korikölcsönző sráctól, aki rám nézett és már hozta a méretemben a korit, meg se kérdezte, hányas kell. A szintén korizást tanuló anyukától, akivel tök jól eldumáltunk siklás közben, és akivel nagyon egyformán gondolkodunk. És ott volt még a parton álló kedves anyuka is, aki lefotózott minket az új kis Nikonommal. A kép nem tökéletes, de tényleg rémesek a fények és nem kérhettem meg egy vadidegent, hogy ugyan már kezdje el beállítgatni a gépet.
Végül teljesen kivirulva jöttem haza, tele energiával, amit elsősorban ruha hajtogatásra és vacsikészítésre használtam fel, de hát ezeket a munkákat is meg kell csinálni. A félelmeim is elmúltak és valahogy a dolgok is rendeződtek. A gép új életre kelt a férjem keze által és kinyomtatódott, amire holnap szükségem lesz, a nővérem telefonált, hogy a férje mégis értünk tud jönni és egy vákumzsák segítségével a cuccok is befértek a bőröndbe, és csak tényleg 1-2 apróságot kellett itthon hagynom.
Szóval csak annyit mondhatok: a koripályán jó energiák keringenek.

Mindennapi menümizéria

2011-11-20T15:48:00.000-08:00

Néha úgy érzem, hogy egész nap főzök. Főnként azért, mert mindenkinek más kell - és nem csak Borsika PKU-ja miatt, hanem mert mindenki egy válogatós disznó.

Megcsinálom hát a kaját, 2-3 félét is. Majd elmosogatok, és mire az edények megszáradnak már kezdem is a következő menüsor elkészítését. Most, hogy mindhárom gyerek beteg, és itthon van, még nagyobb a nyomás. Mert persze a beteg joggal válogat. És ezen az se segít, hogy azért ez nem halálos kór, csak egy kis köhögős-taknyolós kórság, amire még az orvos is csak legyintett. Ez mondjuk sokat még nem jelent, mert itt mindenre legyintenek és én általában egyet is értek velük: nem kell mindenre két kézzel szórni az antibiotikumot.
A két nagy lány köhögése nem is aggasztott nagyon, mert ugyan aludni nem nagyon tudtak, de se lázuk nem volt, se rossz kedvük. Örültek, hogy itthon maradhatnak a suliból és csak akkor került szóba a betegség, ha a tankönyveket próbáltam elővenni, vagy ha megpróbáltam korlátozni a tévénézést. Amint ez a kettő elrendeződött, szemérmetlenül élvezték, hogy szabadon punnyadhatnak és pizsiben flangálhatnak egész nap.
Egy darabig úgy tűnt, hogy Kisbende stramm kölyökként ezt se fogja elkapni, de persze a tesók kicsit sem tartották be a karanténra vonatkozó enyhe próbálkozásaimat se és nagyokat hancúroztak a kicsivel, természetesen gyakran leköhögve. Hát persze, hogy estére már ő is ugatott, mint a másik kettő. Az igazán riasztó tünet azonban az volt, mikor fura sípoló hangot adott ki alvás közben minden belégzéskor. Olyan volt kicsit, mintha horkolt volna - de sokkal rosszabb. Fel is riadt gyakran, de amikor mélyen aludt én akkor is csak félálomban szenderegtem mellette, és állandóan arra ébredtem, hogy vajon lélegzik-e még, vagy nem-e kap mindjárt kruppos, asztmás vagy egyéb rohamot. Reggel persze rohantam vele az orvoshoz, aki azonnal rámutatott a tényre, hogy ha ez a gyerek komolyan beteg lenne, akkor nem szedné szét a rendelőt, nem akarna mindenre felmászni és amikor szaladgál akkor minimum köhögő rohamot kapna. Persze Kisbende egyet se köhintett a látogatásunk alatt, viszont huncutul kacarászott a doki bácsira, aki mellesleg jóképú, fiatal és fehér pasi volt. (Ilyet amúgy itt még nem láttam...) Mindenesetre meghallgatta a gyerek tüdejét és mivel nem talált semmit, gyógyszert nem adott. Ha már ott voltunk Bíborra is ránézett (akinek a szeme is begyulladt a vírustól) de arra se adott semmit, mondván, hogy mivel nem fáj és viszket, ez majd szintén magától meggyógyul. (Amiben amúgy szintén igaza volt, másnapra tényleg elmúlt a pirosság is.) Mellesleg közölte, hogy hétfőn már nyugodtan mehetnek a lányok iskolába, ez semmi komoly. Én ugyan megkérdeztem, hogy nem fertőznek-e a sok köhögéssel, de azt mondta, hogy a gyerekek bárhol elkaphatják egymástól a betegséget, semmi értelme otthon tartani ezért az enyémet. (Sajnos ez is igaz.)
Ez a hír azért kicsit elszomorította a lányaim, de az étvágyukat nem vette el. Bíborka estére palacsintát rendelt és ötöt azon nyomban bepuszilt, amint kivettem a serpenyőből. És mivel estére a férjem is betegnek érezte magát, ő káposztás-virslis korhelylevest kért. Borsi meg közölte, hogy akkor neki legyen omlett. Persze PKU-s módon tojás nélkül, de azért sok gombával.
És ez így megy már napok óta.
És ahogy főztem és főztem rá kellett jönnöm, hogy az én lányaim már nem is fényevők, mint ahogyan eddig voltak. Tény, hogy korábban alig ettek egy-két falatot, és igazán nem kellett nagy ügyet csinálnom az etetésükből - de az elmúlt egy évben megnőtt az étvágyuk. Bíborkám ma vacsorára megevett egy nagy tál gyümölcsöt (alma-körte vegyesen) három nagy szelet fokhagymás bagettet, ráadásként két pirítóst, két buggyantott tojással. Igaz, a végére már moccanni se nagyon tudott, de azért az egészet eltüntette.
Borsi persze még mindig nehezebb falat - a képen látható omlettet például ezen a néven nem eszi meg. Amikor először csináltam, zokogott, hogy undorító, meg se kóstolja, hagyjam békén. Hiába mutattam neki, hogy nézze meg, én is eszem és finom, nem érdekelte. De amikor közöltem, hogy ez voltaképp gombával töltött sós palacsinta, na akkor megenyhült és befalta az egészet. És ki is oktatott, hogy ne adjak ilyen hülye nevet az ételeknek, mert az undorító. A palacsinta viszont OK.
És ha csak a neveken múlna! Múltkor kicsit több kenyértészta készült, és a férjem kitalálta, hogy cukkini darabokat forgat meg benne, úgy süti ki olajon. Óriási sikere volt - Borsika meglepő módon az egészet azonnal felfalta. Egy hét múlva meg akartuk ismételni a bravúrt - persze meg se kóstolta. Közölte, hogy ez undi. Pár nap után érintetlenül dobtuk ki az egész adagot.
Szóval nála azért nem könnyű - azon is múlik a kaja, hogy apa vagy anya főzte, bolti vagy otthoni, reggelire vagy vacsorára adjuk és minden bizonnyal a holdállástól is, mert néha tényleg minimális logikát nem találok abban, hogy mikor mit hajlandó megenni. A gombapörkölt egyenlőre még mindig a nyerő nála, és most újra rákapott a banánra is - fura módon ezzel egyidőben Kisbende már nem hajlandó megkóstolni se a banánt, ő csak és kizárólag körtét eszik, amit viszont Borsi nem hajlandó a szájába venni.
Borsival csak egy dolog nyerő mindig - amit nem szabad. És hát ebből elég sok minden van. Tészta, hús, hal, tojás, tej - ezek szerencsére nem is kísértik. De a joghurt, a sajt és a csoki... na hát azon már vonzóbb célpontok. De az összes közül a legnehezebb a sajt, mert annak a legnagyobb az összes közül a fehérjetartalma és mert annyira sok mindenhez jönne jól - tésztához pizzára, szendvicsre. Ráadásul a sajtnak annyira jellegzetes aromája van, hogy nehéz mással pótolni. De egyre több ilyen cuccot találtunk már, ezért gondoltam, hogy az otthoni PKU-sok okulására bemutatok néhányat. Mert azt gondolom, hogy ezek jó kis cuccok és mert Anglia nem a világ vége. Ha valakinek jön ismerőse errefelé, kérje meg, hogy ilyet vigyen neki. Ezek szinte minden nagyobb szupermarketben kaphatóak:

1. Sqeeze Cheese (fehérje 100g/4.4)
Ez tubusos krémsajt, nagyon erőteljes ízzel, elvileg hamburgerekbe ajánlják, lapkasajt helyett, de akár gombára, szendvicsbe is tehető.

2. Bisto Cheese Sauce (fehérje 100g/7.3)
Ez sajt granulátum, lehet készíteni belőle sajtszószt kis forró vízzel felöntve (vagy PKU-s tejjjel) vagy egyszerűen csak rászórni a grillezendő zöldségekre, krumplira, tésztára.

3. Primula Cheese (fehérje 100g/12.1)
Ez tubusos sajtkrém, szenvdicskekre, tésztára vagy akár egy-egy pöttyöt nyomhatunk a pogácsák tetejére. Sokféle ízben van, ez épp snidlinges, de akár kecskesajtos is kapható.

4. Quavers Chips (fehérje 100./2.4)
Ez a sajtos csipsz nem csak finom sajtos ízű rágcsálnivaló, hanem kiváló ízesítőszer is. Az egyik PKU-s honlapon olvastam az ötletet, hogy ha az ember mixerben porrá töri és hozzáadja a a készülő fehérjeszegény pogácsa vagy más sós süti lisztjéhez, akkor a kész cucc is erőteljesen sajtos ízű lesz. Kipróbáltam - állati finom.

Kicsit sem titkos vágyam

2011-11-18T16:42:00.000-08:00

Ahogy az évek telnek, egyre kevésbé fontosak a szülinapok. Nem azért, mert nem akarom őket számolni, vagy mert bajom lenne azzal, hogy múlnak az évek. Egyszerűen csak annyi minden van, ami fontosabb.

Ezt a szülinapot mégis vártam, mert volt valami, amire nagyon vágytam és amit nem is rejtettem ám véka alá, olyan egymilliószor mondtam el a férjemnek, hogy mennyire örülnék neki. Ez egy új fényképezőgép volt. Merthogy a régi az kicsi is, elavult is is, és egyre homályosabb képeket készít.
Én pedig imádok fotózni, egy időben még kacérkodtam is a gondolattal, hogy megpróbálom profi fotóssá képezni magam, de aztán mindig volt más munka, így az egész maradt hobbi szinten, de ott nagyon erősen.
Anyukáknak amúgy azt gondolom szinte kötelező félprofi fotóssá képezniük magukat, mert a gyerekek elképesztően gyorsan változnak, ráadásul folyamatosan gyönyörűek minden életkorban. Ráadásul imádják saját magukat nézegetni. Én tehát kicsi koruk óta folyamatosan kattogtatok, és az a pár hónap, amikor nem volt saját fényképezőgépem életem legsötétebb időszakai közé tartozik, és a mai napig bánt, hogy volt két egész hónap, amikor nem csináltam róluk fotót. És az is bánt, hogy nem csináltam róluk sokkal többet. Amire ugyanis nem viszem el a gépem, az az alkalom egyszerűen elfelejtődik - ám amiről kép is van, az örök emlék marad.
És mivel ebben mélységesen hiszek, ma már sehová nem megyek gép nélkül. Így aztán tetszik-nem tetszik, a család is megszokta a fotózás-mániámat. Hogy állandóan körülöttük kattogtatok, hogy beállítgatom őket, hogy ezer képet is ellövök, és aztán itthon meg albumba rendezgetjük, nézegetjük a képeket.
Utálják is rendesen, nem tagadom. Mert amikor ott vagyunk valahol, akkor időrabló, meg ciki, hogy anya sürög-forog, az albumba rendezés meg uncsi.
Na de a végeredmény! Amikor aztán leülnek és egymás után nézegetik a régi albumokat, akkor már mindenki hálás a családi dokumentátornak. Így ma már elviselik a mániám, ha meg nem is szerették.
Persze legyünk igazságosak, nem is mindenki utálja. Bíbor például imád a kamera előtt pózolni, és Kisbende is azonnal mondja, hogy "csíz" amint meglátja a kamerát majd jön, hogy ellenőrizze, milyen kép is készült róla. (Teljesen kézben tartja ám az imidzsét... :-)
Lassan a lányok arra is rájöttek, hogy a fotózás igazi móka, így egyre gyakrabban kérik kölcsön a gépemet, és szentül megígértették velem, hogy ha megkapom az újat, övék a régi.
Úgy tűnik hazudtam. Vagy legalábbis tévedtem.
Nem adom egyiket sem. Mindkettő kell.
Merthogy igen, hosszas vágyódás után kaptam egy csodás új gépet, egy tüköroptikás Nikon 3100-st, egyenesen Gibraltárról, ahol a férjem pár hete járt (Na igen, sok mindenről nem írok ám a blogban...) és ahol sokkal olcsóbb, mint Angliában, Magyarországról nem is beszélve.
Az a tudat, hogy ott van fenn a szekrény tetején, bontatlan állapotban, míg én továbbra is a kis géppel bénázok... jajj, az nagyon fájt két teljes hétig. Nem érdekelt a torta, az összes többi apróság, amivel készültek, mint az alkoholista, úgy remegtem már a vágytól, hogy kézbe vehessem.
És nem csalódtam. Szuper kis gép, álomkönnyű kezelni, és tűéles képeket készít.
Csak hát nagy. Nem valami zsebbe dugható kis falatka. Így hát nem is olyan könnyű járkálni vele. Ráadásul annyi mindent tud, hogy még nagyon sokat kell tanulnom róla, mielőtt a mestere leszek. Szóval most esténként a netet böngészem, tanulom a fotós trükköket és elkezdtem a Photoshopot is tanulgatni, amit szintén már rég akartam, de valahogy sose volt rá érkezésem. De most nagyon belelkesedtem.
Bár ezzel nem vagyok egyedül. A csajok is könyörögnek, hogy kipróbálhassák (még nem engedtem meg) és Kisbende is nyomogatná rajta a gombokat (neki már az előző gépet se adtam a kezébe, úgyhogy ez most duplán frusztrálja...)
De én meglehetősen boldog vagyok. A tudat, hogy Nikonom van, mint a legtöbb profi fotósnak, olyan izgalmas. Tudom én, hogy nem a gépen múlik, meg azt is, hogy a profi fotósoknak jobb Nikonja van, mint ez, de nem érdekel. Ez a gép akkor is nagyon jó.

Karácsonyi keserédes

2011-11-16T17:01:00.000-08:00

Néha, amikor a legkevésbé várja az ember, akkor vágja gyomorszájon úgy a honvágy, hogy szinte levegőt se kap. Persze karácsonykor számítani lehetett rá, hogy jönni fog. De arra nem, hogy a karácsony már most megérkezik.

Az egész karácsonyi dili még a Conventionon kezdődött, ahová vittük az ajándékokat. Ott vannak a képen mögöttem. Ezernél is több. Jó volt látni. Azóta viszont már mindenütt körbevesz a karácsony, bármilyen boltba megyek. Persze lehetetlen neki ellenállni - vettem már ajtódíszt, matricákat, zoknikat, amiket a kandalló fölé lehetne akasztani, ha lenne kandallónk és csini Mikulásos szalvétákat. Naná, hogy ezerrel kompenzálok a tavalyi rémséges karácsonyunk után. Most erősen elhatároztam, hogy idén minden tökéletes lesz, és meghitt és szépséges és bepótoljuk, amit tavaly elcseszett a sors.
Mert nem csak a karácsony este volt igazán vacak, amit külön töltöttünk, hanem most jöttem rá, hogy már az advent is kimaradt. Persze, hiszen arra vártunk, hogy mikor indulunk haza Magyarországra, a csomagolás, az utazás lázában meg valahogy elveszett maga az ünnep. Még beiglit se csináltam, amire pedig tíz éve nem volt példa, elmaradt a tokaji aszuzselés libamájam, a kicsi, guszta linzerkarikák, a borleves, a zserbó... az a sok-sok finomság, amit amúgy minden évben megcsinálok. De itt, Angliában hozzá se kezdtem - otthon meg vendégségben nem akartam sütni-főzni. Milyen dolog az már. Még adventi naptárból is csak a legolcsóbb csokisat kapták meg a gyerekek. És azon se a karácsony eljöttét számoltuk, hanem a hazautazás napját.
Ha jól belegondolok sorsszerű volt, hogy végül a nagy rohanásban minden elromoljon. Ha mi nem vettük komolyan az ünnepet, az se vett komolyan minket. Feledhetetlen volt az biztos - én egy gyerekkel Magyarországon, a férjem kettővel Angliában, ráadásul az egyik beteg volt és ő még kajáért is csak futva tudott kimenni. Meg is nyerte minden idők legrosszabb karácsonya címet, és ezen az utólag megkapott ajándéközön se tudott változtatni.
Na, ez még egyszer nem történhet meg.
Idén ezért nem megyünk haza decemberben. Nehéz döntés volt, de valahogy nem az igazi a karácsony akkor, ha itt-ott vendégségben vagyunk, még akkor is, ha mindenhol örülnek nekünk és szívesen látnak. De azt a karácsonyi varázslatot, ami az egésznek a lényege, nem lehet csak otthon megteremteni.
Ezért hát olyan korán kezdtem most neki a karácsonyi szervezésnek, mint még soha. Már a menüt tervezem, mindenkinek a kedvenc sütijét, finomságát, a lakásdíszítést beszélem a férjemmel és azt, hogy miről is fogunk addig tanulni. Sok-sok angyalok tananyagot tervezek és azt is, hogy megtanuljuk a rénszarvasok neveit, remélem addig még egy csomó sztorit találok róluk.
Igyekszem az angol és a magyar karácsony legjobb részeit összegyúrni, szóval becsempészek egy csomó itteni vicces dolgot, és hozzáteszem amit otthon megszoktunk.
Logikus és jó döntés. Tudom. Fura, hogy milyen apróságok tudnak mégis nagyon hiányozni. Például a nagy dobozunk, amiben a karácsonyfadíszek vannak. Egy csomó gyönyörű üveggömb, van, amit még gyerekkoromban vettünk. És már tavaly se kerültek ki a dobozból. Az ember, ha egy évre jön, nem hozza magával a törékeny üveggömböket. És idén se jönnek ki. Vettünk persze másokat, szépek. De az a kopott ezüstszínű angyalka, amit gyerekkoromban úgy imádtam, az idén se lesz velem. Meg a malacos üveggömbök. Vagy a békás. Vagy ott vannak a karácsonyi CD-k. Kaláka, Bojtorján, Zséda... a régi lakásban becsukott szemmel is megtalálnám, a polcon bal kéz felől az utolsó pár darab. Most azt se tudom melyik házban, melyik dobozban keressem. Persze, ott vannak a youtubon, de nem ugyanaz, mint amikor csak beteszem a CD-t és úgy gyúrom a tésztát, hogy közben dúdolok egész nap.
És hol kapok mézaskalács fűszerkeveréket? Tokaji aszut? Libamájat? Hogy mondják a réteslisztet angolul? Vagy itt hiába keresném a boltban?
Persze megveszem majd Heston Blumenthal fantasztikus karácsonyi pudingját, amiben egy egész narancs lapul - de tartok tőle, hogy az én bejglimnek nagyobb sikere lesz a családban. Vagyis valami hasonlónak. Mert a tuti recept, amit a Mindenki szakácskönyvében olvastam, az a balatoni házunkban maradt. Így majd valami újat vadászok le a netről, de vajon lesz az olyan jó, mint ami már jól bevált évek óta? És hol a PKU-s linzer receptje, ami kókuszreszelék nélkül készül?
Szóval ez a tökéletes karácsony nem lesz egyszerű - és az ajándékok még szóba se kerültek.
Persze tudom én jól, hogy csak azért hergelem magam a sok kis apró gonddal, mert az igazi naggyal nem merek szembenézni. Hogy ez lesz életem első karácsonya, amikor nem lesznek velem a szüleim. És most már megértem, hogy az én anyukám miért sírt minden karácsonykor. Mert számolt - ez az első karácsony az anyukája nélkül, aki épp az én születésem előtt halt meg, aztán a második, a harmadik, a negyedik... és tartok tőle egy kicsit sem könnyebb ez, hiába múlnak az évek. Szembesülni a veszteségekkel.
Pedig nekem élnek. Csak messze.
A kórussal már második hete gyakoroljuk a karácsonyi dalokat, lesz pár fellépésünk. Rudolf, the red nose raindeer, Xmas Chopstics, Jingle Bells Rock - egyik se a gyerekkorom nótái közül való, bár ismerem őket, így örömmel gyakoroltam, énekeltem. Átjárt a karácsony szelleme és egész jó kedvű lettem.
De aztán elkezdtük énekelni a Silent Night-ot és hirtelen sírni támadt kedvem. Nem is értettem, hogy miért más ez. Csak amikor hazafelé bandukoltam, akkor jöttem rá, hogy ez a Csendes éj, az egyetlen dal, amit minden karácsony este feltett anyu a lemezjátszóra.
Mert lehet, hogy logikus döntés, hogy nem megyünk haza - de érzelmileg igenis megvisel a gondolat. És csak egyetlen dolog vigasztal, hogy jövő héten hazautazom és advent első vasárnapját otthom töltöm, ami véletlen épp apukám szülinapja is egyben.
Igaz, csak pár napra megyek, azt is Kisbendével együtt, ezért alig fogok tudni valakivel találkozni, de azokat, akik a legfontosabbak most, azokkal mégis. A szüleimmel. Még akkor is, ha ők nem engem várnak igazán izgatottan, hanem Kisbendét. Mert ő valamivel többet változott, mint én, ezért sokkal izgalmasabb.
Ha arra gondolok, hogy egy hét múlva ilyenkor már ott ülök majd anyu mellett a rózsás fotelben és kortyolom majd apukám kávéját, akkor megint sírni kezdek. Csak most a boldogságtól. Tudom, szentimentális, hülye dolog. De hiába beszélünk minden nap, mégis nagyon hiányoznak.

Az új tanfolyam

2011-11-14T14:55:00.000-08:00

Mivel a suliban idén nem indul se matek, se literacy óra, kénytelen voltam egy új okosító helyet keresni. Nagyjából mindegy volt, hogy mit, csak egy volt fontos: legyen hozzá bölcsi is.

Na nem azért, mintha annyira le akarnám passzolni Kisbendét, de azt gondolom, hogy igenis jó neki, ha időnként eredeti anyanyelvi közegben van, ráadásul ez nekem se árt. Szóval ha a kettő összejön, akkor már mindenki nyert.
Igazából ám valami becsüstanfolyamot kerestem, mert állati szívesen kiegészíteném az elméleti művészettörténeti ismereteimet némi gyakorlati tudással, de sehol nem találtam ilyesmit. Biztos én vagyok nagyon béna (szóval aki tud, segítsen) de csak egyetemen találtam művészettörténeti kurzusokat, márpedig én most nem art historyt akarok tanulni, hanem appraiser-séget. (Hú, de jó kis magyar mondat lett...)
Szóval egy darabig keresgéltem, aztán feladtam, és azt mondtam, hogy legyen akkor bármi, csak ne üljünk itthon. És akkor jött szembe egy papír a könyvtárban, amin a fenti logo szerepelt.
Örömmel vettem kézbe, mert ilyen logos papírokon nagyon jó kis gyerekprogramok szoktak lenni. Ez az "Urban explorers" csoport ugyanis rendszeresen szervez a város parkjaiban nagyon jó kis gyerekprogramokat, teljesen ingen. És most a lányok sulijában is csinálnak ilyet minden héten. Ezt azért szeretem különösen, mert szabadtéri program - akadályversenyek, különböző közeli parkok felfedezése, és szépítése. Ma pl a szomszédos parkban ültettek virágot sötétedésig és utána futóversenyt tartottak. Szóval a csajok imádják, és azt hittem, hogy ez a papír is nekik fog szólni, de aztán láttam, hogy az "adult" szó is szerepel rajta, és rögtön azután a "creche" is. Amikor elolvastam, kiderült, hogy ez egy felnőtteknek szóló tanfolyam, aminek több célja is van. Egyfelől a szülőknek mutatja meg, hogy miket tudnak játszani a gyerekekkel a szabadban, másfelől önkénteseket is keresnek, akik majd a későbbi programokban szívesen segítenek. Nekem meg mindkét ötlet tetszett, különösen, hogy amíg mi, szülők a parkokat járjuk és okosodunk, addig a gyerekekre 2 szakképzett bölcsis néni vigyáz. (Mi ez, ha nem tökéletes egybeesés...)
Múlt héten meg is volt az első óra és két dolog derült ki: az egyik, hogy feltétlen be kell szereznem egy gumicsizmát, mert itt Angliában száraz napokon is nedves a fű. A másik pedig, hogy Kisbende imádja a bölcsit.
Utóbbi nem nagy meglepetés, merthogy a két imádnivaló nő két óriási zsák játékkal érkezett, mind világított és szólt és csörgött. Ráadásul összesen két gyerekre kellett vigyázniuk, és a másik egy öt hónapos pici baba volt, aki a felvigyázás felénél elaludt, innentől kezdve a nénik, ha nem akartak unatkozni, Kisbendével játszottak, amit ő nagyon is élvezett. Meséltek neki, daloltak, játszottak - konkrétan végig foglalkoztak vele, amit amúgy nevezhetünk ingyenes angol nyelvórának is. Nekem meg jó érzés volt, hogy most már nem esett pánikba, amikor otthagytam, nem is sírt - és amikor érte mentem, akkor se vetette magát kétségbe esetten a karjaimba, inkább elküldött, hogy teázzak csak nyugodtan a többiekkel, ő még játszik egy kicsit. (Ez a tea ugyanis már látótávolságban volt a bölcsis résztől, de tényleg nem jött oda.)
Szóval míg a fiam tanulta a tökéletes angol kiejtést (ami nekem sose lesz) én öt másik angol nőcivel (mind fehér, elképesztő...) átsétáltam a közeli parkba, ahol kincsvadászaton vettünk részt. Megkaptuk a park térképét és meg kellett keresnünk az elrejtett kulcsokat - amik amúgy ugyanannak a térképnek a darabkái voltam, mint amit a kezünkbe tartottuk, csak ezen nem pöttyök voltak, hanem egy nagy X is, ami az igazi, nagy kincset jelentette. (És ami amúgy nyilván a legutolsó darabon volt.) Ezek a kis laminált térképes puzzle darabok amúgy lamináva voltak és egy nagy befőttes gumi is volt rajtuk, így volt amit a fa ágán találtunk meg, volt amit egy bokor alján, egy másikat meg a földön lévő levelek között. Nem volt ám könnyű megtalálni. De végül meglett a kincs is - egy csomó csoki egy nagy zacsiban. Utána levelekből és termésekből készítettünk koronát, ennek mikéntjét már leírtam az artmami blogon. Egyszerű, könnyű, gyors és azonnali sikerélményt ad a lányoknak.
Én nagyon fellelkesedtem, de mivel a kis sportcipőmben nyakig vizes és saras lettem, azonnal tudtam, hogy muszáj lesz először gumicsizmával ellátni az egész családot, csak utána indulhat a móka. A lányoknak már van, én holnap veszek magamnak. És utána ezeket velük is el akarom játszani. Csak nem tudom mikor, mert az élet ám náluk is besűrűsödött. Elkezdtek járni Girlguiding-ra is, ami afféle lánycserkészcsapat és ott a kori, és az az Urban Explorers is elvesz egy délutánt... nem csoda, hogy a tanulással is lemaradtunk, mert ezeken a napokon nincs szívem este 6-7 körül leültetni őket még egy kis magyarozásra, ha hétvégén utazunk, akkor is elmarad az okulás. Szóval van mit pótolni, de azt gondolom ez a természetes, hogy egy idő után fontosabbak lesznek a helyi dolgok, mint az otthoniak. Ami nem azt jelenti, hogy ne lennének fontosak a gyökerek, inkább csak azt, hogy most újakat is csinálunk.

A titkos fegyvertáram

2011-11-12T14:39:00.000-08:00

Olyan pocsék reggel volt, hogy kedvem se volt kibújni az ágyból. Hát persze, hogy megint csak négy órát aludtam, azt is csak három részletben. De most az idő sem vidított fel. Ködös, nyákos, szürke. Igazi lehangoló kép. Egy dologhoz volt csak kedvem az alváson kívül. Pizsamában fetrengeni egész nap, és olvasgatni, tévézni.

Amúgy Kisbendét kellett volna úszni vinni, és már éjjel kitaláltam, hogy nem megyek el. Egyrészt mert nem is élvezte múltkor, minek erőltessem? Másrészt meg mintha fájna a torkom, az orrom is folyik. Ez kezdődő megfázás. Ha én erre most vizeskedni kezdek, csak komolyabbá válik. De ha itthon maradhatok a kanapén, jó meleg takaróba csavarva egy forró teával, akkor biztos, hogy hamar jobban leszek.
Amikor aztán reggel a férjemmel egyeztettünk, hogy kinek mi a napi programja, és már egészen meggyőzően adtam elő, miért is muszáj ma itthon maradnom. Különben is, tegnap is, tegnap előtt is sokat mászkáltam a fiammal, most neki is jól fog esni egy szabadnap.
A férj nem is mondott semmit, vitte a lányokat suliba, és hozátette, hogy ne várjam hamar, mert utána még futni is elmegy. Hát persze, hogy amint kilépett az ajtón, és visszabújtam az ágyba. Magam mellé csábítottam Kisbendét is, és ott bundiztunk a melegben. Kicsit mondókáztunk, gyakoroltuk a suttogást, a kukucs játékot. És jó volt semmit se csinálni.
De persze, hogy azért nem maradhattam ott egész nap. Főztem egy nagy adag zabkását és kettecskén, egy tányérból, mint a szerelmesek szépen elfalatoztuk. Kicsit leettea pizsijét is, de ez nem csoda, mert imád egyedül enni, de legalábbis kavargatni a tányéron lévő kaját, míg én lapátolom a szájába. És ha már levettem a pizsijét, akkor adtam rá rendes ruhát. És erre eszembe jutott, hogy jobb lenne, ha én is felöltöznék, mert rendeltem pár dolgot a postán, és tök ciki ám hálóingben ajtót nyitni. Így én is felöltöztem.
És akkor ránéztem az órámra és láttam, hogy ha most indulunk, akkor még simán odaérünk az úszásra.
Annyira nem volt hozzá kedvem, hogy arra már nincsenek is szavak. Az egész macerát, hogy kimenjek a szitáló esőbe, hogy ott leöltözzek, aztán megküzdjek az állandóan elszaladgáló Kisbendével, aztán azzal, hogy minden gyerek élvezi a pancsolást, csak az enyém ordít, aztán a szárítkozás, visszaöltözés és a séta hazáig, hiszen a babakocsiba hazafelé már nem rakhatom be, mert akkor elalszik és nyilván pont akkor ébredne fel, amikor kiveszem a kocsiból, visszaaludni már nem tud ilyenkor és lőttek a délutáni közös alvásnak, amire nekem meg szükségem van az átdolgozott éjszaka után.
És míg ez járt a fejemben, eszembe jutott ám, hogy állandóan azt hallom, hogy milyen jó sok energiám van és áruljam már el, hogy mi a titkom és/vagy mit szedek. És hogy de jó lenne azt mondani, hogy a jóga tölt fel energiával, vagy az éjszakai csülkös bableves zabálása, de persze egyik se igaz. Leginkább azért, mert nincs is energiám. Ezen a héten kifejezetten tompa, fénytelen és hullafáradt voltam, mert minden éjjel írtam a leadandókat, amik valahogy nem akartak fogyni, és iszonyat nyomasztott, hogy nem haladok velük, és az is, hogy helyette blogot írok, de tudtam azt is, hogy a kettőnek nincs köze egymáshoz, a blog olyan nekem, mint a bemelegítés edzés előtt. Ha írok már valamennyit, utána könnyebb a cikkeket is megfogalmazni. És hogy akkor is írnék ám, ha nem épp blogot fogalmaznék, mert akkor leveleznék, naplót írnék, és akkor már jobb, ha írok, mert akkor legalább az a feszkó, ami bennem gyűlik, az kijön ilyenkor, és nyugodtabban tudok dolgozni.
Szóval ott álltam hullafáradtan és totál kedvetlenül, és biztos voltam benne, hogy ha arról lenne szó, hogy én menjek úszni, futni, tornázni, de akár valami érdekes tanfolyamot is mondhatnék, na, az biztos, hogy ma passzolnék. Mert nulla energiám van.
És akkor ránéztem Kisbendére, és úgy döntöttem, hogy isten neki, hát menjünk. Mert neki dög unalmas lenne ám itthon egy ilyen hulla-mamival, aki semmi izgalmasat nem tud csinálni. És hogy az úszás az hasznos, és ha állandóan kihagyjuk az edzéseket, akkor tuti nem fogja megszeretni. És hogy talán most jobb lesz neki is, és jobban fogja élvezni.
És hogy én itthon és ott is tudok szenvedni, majdnem pontosan ugyanolyan hatékonyan. Legalább neki legyen jó.
Amúgy nem volt. Most is épp úgy utálta, mint az előző alkalommal. Amikor a lépcsőn kellett játszani, akkor boldogan pancsolt, öntötte a fejére a vizet és kicsit se félt a víztől. De amint nem érezte a lába alatt a talajt, azonnal pánikba esett. Szóval nem volt igazi öröm neki se, nekem se.
Illetve ez nem igaz, mert azért én büszke voltam magamra. Hogy amit magamért soha nem tudtam megtenni, legyőzni a saját lustaságom, azt érte-értük, mármint a gyerekeimért megteszem.
És megyek velük korizni is, pedig azt se élvezem, és remeg a lábam az edzés alatt, és rettegek, hogy összetöröm magam, de tökre élvezik ám, hogy velük vagyok, és amúgy se mutathatok nekik rossz példát arra, hogy milyen könnyű feladni a dolgokat, ha állandóan azt papolom, hogy nekik se szabad.
És hogy a tanulás is azért fontos nekem, hogy legyen nekik jó, ha bármikor az életben visszamegyünk, ne legyenek semmivel elmaradva a többiekhez képest. És tényleg ki akarom kaparni nekik a legjobbat.
És fura módon minél több gyerekem van, ez annál erősebb vágy bennem és annál több áldozatot vagyok képes hozni a saját lustaságom oltárán, ami amúgy nem kicsike piedesztál. Bíborral anno még nagyon nehéz volt megugrani a saját korlátaimat, de valahogy a három gyerek több energiát ad, mint amennyit elvesz. És hogy minél többen vannak, én annál hatékonyabb vagyok, és annál több munkát tudok végezni - rendesebb a lakás, többet főzök, többet írok, mint amikor még nem voltak.
Fura, hogy amikor csak kettő volt, elképzelni se tudtam, hogyan lehet hárommal boldogulni, és azt hittem, hogy minden sokkal nehezebb lesz. Elképzelni se tudtam, hogyan fogok tudni megfelelni a kihívásnak. Attól féltem, hogy belesüllyedek a káoszba és elbukom a kihívások során. És aztán kiderült, hogy az egész sokkal jobb, mint gondoltam. És három gyerekkel nem nehezebb, de könnyebb, mint kettővel volt. Pláne, hogy nagy a korkülönbség, pláne, hogy Kisbende tényleg elbűvölő kacagógép, és Anglia se tesz nekünk rosszat, pláne, hogy sokkal többet vagyunk együtt mind, mint korábban bármikor. És nem csak szívják el tőlem a gyerekek az energiát, de sokszorozva adják vissza, így tényleg tudok szárnyalni mellettük.
Szóval voltaképp mindent nekik köszönhetek. És még annyi mindent ezen kívül is...

A fények ünnepe

2011-11-10T13:14:00.000-08:00

Idén valahogy korán érkezett a karácsony szelleme. Most kaptam egy emilt, hogy a Conventionon ezernél is több ajándék gyűlt össze a rászoruló gyerekeknek. A kórussal pedig elkezdtük tanulni a karácsonyi dalokat. És ha ez nem lenne elég, akkor ott a Diwali, a Guy Fawkes, az Eid Murbarak - és mind ugyanarról szólnak. Hogy kell a fény, a remény ezeken a hosszú téli éjszakákon.

Tüzijáték van szinte minden este körülöttünk. A lányok az ablakból csodálják, sikongatnak, ha sikerül egy szépet látniuk. Egyik este Kisbendével együtt elindultunk tűzijáték leskelődőbe. Az utcán mindenfelé robbantak a színesebbnél színesebb rakéták - virág, kígyó, gömb, piros, sárga, kék. Bende meg izgatottan mutatta és mondta, hogy "bumm" és elragadtatottan, hogy "óóóóó"!
Végül egy templom udvarán kötöttünk ki, ahol 15 éve tartanak minden évben Guy Fawkes napi tűzijátékot, és itt már nem kellett kapkodni a fejünk, hogy hol lesz a következő rakéta - hiszen egyenest a fejünk fölött volt. Kb 200 ember nézte élvezettel és tapsolta meg a mutatványt. A fények játékát.
Hát persze, hogy örültünk neki. Élveztük.
Ahogyan élvezik az arabok is az Eid Murbarakot, ami az ő legnagyobb ünnepük. Olyan, mint nálunk a karácsony. Ilyenkor mindenki siet haza, ajándékokat adnak egymásnak a családtagok és tele az asztal minden finomsággal.
Ide sietett haza az az egyiptomi sofőr is, aki vasárnap felborult a magyarokat szállító busszal. Csak haza akart menni. A családjához. Mind azt akarták, csak ő jobban sietett mint kellett volna.
Nekem ez az egész buszos dolog csak egy hír volt az indexen. El se olvastam. Messze van most Magyarország, egyre ritkábban kattintok a hírportálokra, az ilyen véres híreket meg kifejezetten kerülöm. Minek szomorítsam magam. Persze anyuval azért aznap beszéltünk róla. Ilyenkor mindig a lelkemre köti, hogy vigyázzunk magunkra, hiszen mi is idegenben vagyunk, távol a hazánktól, és értsük meg, hogy aggódik. De azért mielőtt letettem a telefont, még örültünk is neki, hogy nekünk nem volt ott senkink éppen azon a buszon. Milyen rémes is lett volna.
Aztán este jött a telefon.
Hogy mégiscsak volt ott valaki, akit nagyon szeretünk, nem is csak egy ember, hanem egy egész család.
A nővérem férjének a rokonai, akikkel ugyan nincs szoros, napi kapcsolatunk, az elmúlt egy évben talán nem is beszéltünk velük. De azért jól ismerjük és szeretjük őket.
Ők bizony ott ültek a buszon. A két gyereknek nincs baja, azt már tudjuk, de a szülők kórházban. Egyik nap arról érkeztek hírek, hogy komoly a baj, törések, belső vérzés, súlyos állapot. Aztán azt mondta a nővérem, hogy nagy a baj, de nincs életveszély. Aztán ma a derült ki, hogy mégis.
Persze ő se tud semmit biztosan, mi meg aztán tényleg csak a száz kézen átment információmorzsákat kapjuk, ami csak arra elég, hogy az ember aggódjon, hogy a szíve megszakadjon és hogy ha nem is hívő, akkor is imádkozni kezdjen. Mert hát mi mást tud tenni.
Nézem a tűzijátékot, durrog még ma este is. Hosszú ünnepsorozat ez. Persze, hogy az. Sok erő kell hozzá, hogy az ember túlélje a reménytelenül hosszú éjszakát. Fényre van szükségünk. Gyertyalángra, Diwalira, Eid Mubarakra és karácsonyra.
És arra, hogy akiket szeretünk, azokkal ne történjen baj. Vagy ha már megtörtént, akkor a reményre, hogy fel fognak gyógyulni.