Brexitre várva

Tudom ám, hogy nem nagyon írok már a blogra, de ennek oka van. Az életem radikálisan leszűkült a konyhaasztalra mostanság. Merthogy ott ülök egész nap és írok. Nem tudom mondtam-e már, nekem nincs dolgozószobám. A konyha az én terepem. Szó szerint.

Felkelek, reggelit csinálok, elviszem a gyereket a suliba, aztán leülök írni, aztán ebédet főzök, míg az rotyog, addig persze írok, és aztán hazahozom a gyereket, és míg ő játszik, addig írok, közben fél kézzel még főzök, kavarok, megrakom a mosogatógépet, a mosógépet, teregetek, pakolok és írok. Aztán meg már vége is a napnak.
Nem túl izgalmas életem van - bár heti egy Photoshop tanfolyam azért van benne, amiről azért sokat mond, hogy a csoport harmada bottal vagy járókerettel érkezik a kurzusra, és én vagyok a legfiatalabb. Azt hiszem. Bár már egyre kevésbé tudom pontosan megítélni, hogy mennyire vagyok fiatal, mert időnként jóval kevesebbre tippelem magam, mint a valóság. Nem azért, mintha fiatalabb akarnék lenni, csak gyakran úgy érzem, hogy MÁSOK fölött jobban elszáll az idő, mint fölöttem. De aztán persze belenézek reggel a tükörbe smink nélkül, és anyám néz rám, és akkor rájövök, hogy hajjaj, szemüveg kéne már.
Na, egyébként azt kapok is a jövő héten - kettő olvasót és egy távolbalátót. Bár szerintem utóbbira nincs szükségem, de a szemész szerint szó szerint látni fogom a különbséget. Persze az olvasószemüvegről már rég tudok, de abból is erősebb kell, mint gondoltam eredetileg, szóval lehet, hogy ebben a kérdésben is csak én gondolom magam fiatalnak.
Közben nyomom a heti egy franciát is - de bevallom, a csoporttársakkal többet beszélek angolul, mint franciául, ami nem meglepő, lévén heti másfél órai tanulással egyikünk se halad rakétasebességgel. De a csoport aranyos, a tanárt imádom, és próbálok azért eljutni amilyen gyakran tudok, de azért ez az este 7 órás kezdés nekem már öregesen késői. Nem megy már ez az éjszakázás dolog olyan büntetlenül, mint akár tíz éve. Mostanság egyre gyakrabban megyek tízkor aludni a gyerekekkel együtt, néha előttük. Cikis, tudom. De én kelek legkorábban is, hogy ugye a reggeli (és a tízórai) meglegyen, szóval talán nem olyan csoda.
Nos, szóval az egyetlen, amiről mesélni tudnék a blogban, hogy miket írok épp. És arról egyébként nagyon jókat tudnék mesélni! Jobbnál jobb feladatok találnak meg mostanság - könyv is készül, nem is egy, és nagyon klassz a munka, nagy öröm csinálni. De hát nyilván ez afféle üzleti titok, tehát épp úgy nem mesélhetek róla, mint arról, hogy milyen cikket adtam le a Nők Lapja Évszakok következő számába (pedig az is zseniálisan jó téma, és most nem azért mondom, hogy magam dicsérjem, mert én találtam ki, de hát nagyon jó lett az is, most kaptam meg betördelve, és még szép is.)
Közben várjuk, mi lesz a Brexittel, és csinálunk B tervet, meg C tervet - de bevallom, nem nagyon idegesít a dolog, az én munkám felől akár Kuala Lumpurban is ülhetnék a konyhaasztalnál, körülbelül ennyi közöm van itt is a helyi élethez. Ami egyfelől elég siralmas - másfelől viszont én ezt eléggé élvezem, szóval nem sírok miatta.
Más kérdés persze, hogy a gyerekek meg mind, kivétel nélkül épp nagyon jó passzban vannak, mind imádja a sulit, jól tanul, tele vannak barátokkal, tehát elég kitolás lenne őket most épp elvinni innen, és ha nem muszáj nem is tennénk. És még ha muszáj is kitalálunk valamit, hogy legalább Bíbor maradhasson, amíg az A leveleket le nem teszi, mert azzal mehet egyetemre, és azért elég kibaszás lenne vele, ha most hazavinném, és magyarul kéne leérettségiznie, és pikk-pakk bepótolni négy év gimnáziumi töri, magyar, fizika, kémia és más tantárgyak finomságait. Pláne, hogy ő már egyetemi szintű esszéket csinál épp szociológiából, meg töriből meg irodalomból, és imádja. Szóval vannak azért határok, meddig egészséges egy gyerek munkaképességét feszíteni, és úgy érezzük, hogy ez már túl sok lenne.
Amúgy az nagy büszkeségem, hogy suli mellett dolgozni is kezdett, és most heti hat órát dolgozik egy kávéházban. Mivel még csak 17, ezért az órabére hat font, ami nem túl sok, de a munka maga se túl sok, és még így is olyan havi 100 fontot fog vele keresni, ami azért zsebpénz kiegészítésnek nem rossz. Pláne, hogy hozzá se kell nyúlnia, mert a kollégák megosztják vele a jattot, tehát minden alkalommal olyan 5-7 fontnyi aprópénzt is hoz magával. Szóval komoly kereső lett belőle, mi meg egyfelől kicsit aggódunk, nehogy a tanulmányai kárára menjen (mert azért mégiscsak az a fontos), másrészt egyelőre úgy látjuk, hogy inkább segít neki abban, hogy jobban megszervezze az idejét. Mert ez neki is gyenge pontja, akár nekem - és ő pont ugyanazzal a metódussal próbálja utólérni magát, ahogyan én: éjszakázással. Ami nem a legjobb, de nekem aztán pont nincs hozzá jogom, hogy kioktassam, hogyan kéne ezt jobban csinálnia.
Kettős érzéseim vannak amúgy a bloggal kapcsolatban: egyfelől imádom visszaolvasni a régi bejegyzéseimet, mert csomó olyan van benne, amit már elfelejtettem. Másfelől úgy érzem, hogy akkoriban csak úgy száguldott velem az élet, és csomó új élmény ért, most meg már csak virtuális életet élek. Még National Trust tagságink sincs már, pedig régen minden héten kirándultunk valahová.
Talán majd a Brexit után, ha minden jól megy rábeszélem a férjem, hogy vegyünk újra éves belépőt ideoda. De addig most inkább kivárok. Azért nem kezdtük el a ház felujítását sem, és a hozzáépítést is halasztjuk. Mert ha el kell költöznünk, nehogy már ide fektessük be a pénzünk. Részünkről ez a kivárás most a jellemző - de amúgy az egész országra is. Hogy ez a gazdaságnak iszonyat szívás, az tuti. Nekünk most még kevésbé - de nem tudjuk mit hoz a jövő. Ilyenkor azért nem bánom annyira, hogy inkább a virtuális térben élek, mint a jelen valóságában, mert akkor jóval többet idegeskednék. És akkor se változna semmi.