"...csak én bírok versemnek hőse lenni"

Aki régóta olvasgat, az tudja, hogy nem nagyon szoktam más emberekről (családokról, barátokról, ismerősökről) írni. Nem azért, mert önelégült nárcisztikus lennék, hanem azért, mert nem tudom, mások mit akarnak megosztani, mit nem, zavarja-e őket esetleg ha kiteregetem az életük, vagy sem. Szóval maradok én - és persze az én családom, mint téma. Ami azért elviekben nem kevés - gyakorlatilag mégis egyre karcsúbb.

Az utóbbi időben azért is írok egyre kevesebbet, mert ahogy nőnek a lányok, egyre inkább azt érzem, hogy az ő életükben ők a hősök immár, és ki vagyok én, hogy eláruljam a titkait. Na, nem mintha sok lenne amúgy, és amikor megkérdem őket, hogy írhatok-e valamiről, nem is szoktak tiltakozni. Nyilván más lenne a helyzet, ha az itteni haverjaik olvasgatnák a blogom, de ez nem jellemző. (Bár tény: előfordult, hogy egy ismerősük a gugli fordító alapján próbálta kibogozni mit is írtam.)
Mert azért az tény: előbb-utóbb minden suliban eljön a pillanat, amikor az emberek rákeresnek az osztálytársaik nevére. Általában nulla eredménnyel.
Aztán mindig jön a döbbenet, amikor az én csemetéim kerülnek sorra, és kiderül, hogy például a Borsi PKU-járól szóló cikket még az India Times is átvette. Meg persze rengeteg cikkben szerepelnek, amiket az évek alatt írtam róluk. Ilyenkor mindig előkerül a kérdés is: akkor ők most celebek? És ilyenkor jót röhögünk mind, mert persze nem azok, és én se vagyok az, de azért mégiscsak jó érzés, ha ezt feltételezik az emberről, még akkor is, ha rendes tiniként azért persze panaszkodnak emiatt és forgatják a szemüket.
De az van, hogy ha róluk nem írhatok (és ez nem az ő kérésük, hanem az én döntésem), akkor maradom én, akivel meg ugye semmi nem történik, csak ülök a konyha asztalnál és írok. (Nincs se saját szobám, se íróasztalom) Körülöttem persze mindig káosz, és külön erőfeszítést igényel, hogy legalább a vasárnapi közös ebédekre letakarítsam, mert állandóan könyvek, jegyzetek halmozódnak körülöttem.
Amúgy a konyha nem rossz hely - két cikk megírása közben megfőzöm az ebédet, elindítom a mosást és kipakolom az edényeket a mosogatógépből. Nem mondom, hogy ideális - de az asztal elég nagy, és ha már elegem van az ülésből, akkor egy lépés csak a kert, ahol kifújhatom magam.
Én amúgy jól elvagyok azzal, hogy belemerülök a cikkekbe, minden héten (vagy nap) másik témába, és élvezem ezt a változatosságot. A család persze nem mindig értékeli - mert simán előfordul, hogy leülnének enni, én meg közben az asztal másik feléről érdekes kis tényeket osztok meg velük, amit aznap tanultam, csak hát mivel egészségügyi lapnak is dolgozom, simán előfordul, hogy ezek undi betegségek lesznek, vagy gusztustalan népszokások, és akkor nem is olyan nagy boldogság, hogy az ember anyja újságot ír - de az tagadhatatlan, hogy nem unalmas, és totálisan kiszámíthatatlan, mire jönnek le reggelenként.
De nyilván a cikkekről nem írhatok. A készülő könyvekről sem írhatok. (Pedig kész van a második is már!). A francia tanfolyamról, az egyedüli programról, amire mostanság eljárok, nem nagyon van mit írni. Béna vagyok, még mindig, nem újság. Hogy valaha is eljussak arra a szintre, amiben angolból vagyok, elképzelhetetlen álomnak tűnik. 
De ami igazán bénító - hogy minden rendben. Egy olyan világban, ahol mindenki panaszkodik, ezt nagyon nehéz felvállalni. Nincs gond a suliban, mindhárom gyerek jól érzi magát, tudom, és félve mondom ki, még tinidrámák sincsenek itthon. A csajok jól tanulnak, nem járnak el bulizni, nincsenek gázos haverjaik, nincs semmiféle veszekedés itthon, amit a kamaszkornak köszönhetnénk. Se ajtócsapkodás, se "utálom az életem/anyám/iskolám".
Ez annak a fényében különösen meglepő, hogy mióta elkezdtünk velük költözni, mindenki azt mondogatta, hogy meg lesz ennek a böjtje. Hogy majd kamaszként mennyire szenvedni fognak. Hogy tönkretesszük a tanulmányaikat. Hogy nem lesznek barátaik. Hogy Albert Györgyi is azért lett öngyilkos, mert ideoda utazgattak vele a szülei. Hogy mentálisan sérülni fognak. Soha nem tanulnak meg rendesen magyarul, pláne írni-olvasni. Szóval egy szó mint száz: a kiköltözés (pláne több országba is) egy szar ötlet és ne csináljuk, mert ártani fogunk vele.
Mindezt nem csak laikus ismerősök (és ismeretlenek!!!!) szajkózták lelkesen - de szakemberek is. Amikor Bendének tavaly gondja volt az előző suliban, akkor persze a pszichológus azonnal erre fogta az egészet. Amikor Borsinak pánikrohamai lettek, ez lett a bűnbak. Amikor Bíbornak nem ment a szorzótábla, akkor is ezt találták ki indoknak: a sok suliváltás. Meg persze, hogy a gyakori költözés nélkül nincs állandóság az életükben.
Persze a szülő nem szakember és nyilván ha gond van, akkor felébrednek benne a kételyek, hogy talán mégse volt jó ötlet. Akkor is, ha valójában végig és most is egészen erősen éreztük, hogy nem ez az ok, és hogy időnként minden gyerekkel vannak gondok, akár költöztetik, akár nem.
És aztán eljött az új tanév és kiderült: Bendének az új iskolában nincs gondja, imádják a tanárok és eredményei szerint a suli legjobb 5%-ában van. Borsi összes szorongása elmúlt, ahogy kikerült a régi suliból, ahol durván rászállt egy osztálytársa, és tele van barátokkal, és jelenleg a legnagyobb álma, hogy a hivatalosan engedélyezett három A-leveles tárgy helyett hogy intézhetné el, hogy hatot csináljon (ami szerintem teljesen reménytelen amúgy). Bíbor pedig azóta is konstansul utálja a matekot, (és ezt lelkesen hangoztatja is) de azért még a matekérettségije is B lett (ami azért nem rossz) és jelenleg két suliban is végez A-leveleket.Megjegyzem, ő sem hármat, hanem ötöt csinál (igaz az egyiknek idén vége, szóval jövőre már csak négy lesz neki) A legnagyobb gond amit az iskola megfogalmaz róla, hogy túl rövid szoknyákat hord. (Mire a gyerek reakciója, hogy akkor kénytelen lesz még ennél is rövidebbeket venni, mert az emberi jogait nem korlátozhatja senki.) Ráadásul heti két este dolgozik is, és nem iPhone-ra gyűjt, hanem saját lakásra. (Amitől azért elég messze van még persze, de mégiscsak tiszteletreméltó, hogy van egy terve és gondol a jövőre.)
Tényleg azt kell mondanom, hogy nem panaszkodhatok. Jó gyerekek, segítőkészek, udvariasak, okosak, és amikor kilépnek az ajtón, mindegyik úgy köszön el, hogy "Szia, szeretlek!"
Az egyetlen ami tényleghiányzik az életünkből egy nagyobb lakás - mert jelenleg mindhárom gyerek egy szobában alszik. De amikor megkérdeztük tőlük, hogy mire költsük szerintük a pénzünk, akkor mindegyik leszavazta a nagyobb lakás ötletét, és azt mondták, inkább utazzunk többet. Vagy  vegyünk Spanyolországban egy szoba-konyhát. És bár mind imádja a suliját, de ha esetleg úgy döntenénk, hogy mondjuk jövőre Franciaországba vagy Olaszországba költözünk, akkor saját állításuk szerint nem tiltakoznának. Mert utazni jó. És durván hozzá lehet szokni.