A (sikeres) oxfordi felvételi története

Folytatom a dicsekvős bejegyzések sorát: Bíborkámat felvették Oxfordba antropológia és archeológia szakra. És most jöhetnek a fanfárok.
 
Azért gyorsan hozzáteszem, ez még csak "ajánlat" (offer), mert nincsenek meg az érettségi eredményei. Azt majd májusban teszi le, és a felvételi feltétele, hogy három darab A-t szerezzen, és hogy ez sikerült-e neki, csak augusztusban derül ki. De mivel négy tárgyból megy, és az előrejelzések (eddigi munka, próbateszek) alapján A-t és A+-t jósolnak neki a tanárai, azt reméljük, hogy talán, talán megugorja ezt az utolsó akadályt. De gondoltam, ha már így elértük ezt a mérföldkövet, leírom, hogyan is zajlott a felvételi, mert érdekes, és nagyon más, mint az otthoni.
Szóval kezdődött mindez azzal, hogy Bíbor sokáig nem tudta, mi is akar lenni, aztán kitalálta, hogy jogra megy, de ezzel nem voltunk beljebb, mert sok az egyetem, sokféle szak van, sokféle út. Akkor találtam neki ezt az oxfordi egy hetes nyári sulit, amiről múltkor írtam, és ami annyira nagyon tetszett neki, hogy úgy döntött, Oxford a nagy szerelem, és oda akar menni mindenképp.
Ugye mi akkor az "antropológia-archeológia" szakot választottuk sok gondolkodás után, és nem csak azért, mert oda láttuk a legnagyobb esélyt, hogy bekerülhet, de azért is, mert a suliba szociológia A-levelt csinál épp és azt nagyon imádta, és ahhoz az antropológia elég közel áll.
Az egy hét alatt, pedig amit ott töltött, az is kiderült, hogy maga ez a tárgy, ez a szak is nagyon tetszik neki, és onnantól már nem volt kérdés, hogy ez a cél.
De azért hozzátenném, ez nagy falat. Akkora falat, hogy kicsit meg is akadt első harapásra a gyerek torkán, aki az első felbuzdulás után begörcsölt, és annyira nem hitte el, hogy ez neki sikerülhet, hogy elkezdte jó tini módjára szabotálni önmagát, és ahelyett, hogy a dolgozatait írta volna, vagy tanult volna, egyre több időt töltött a képernyője előtt, és hiába látta ő maga is, hogy ez nem jó így, nem tudott egyedül túllendülni rajta. Mielőtt azonban a dolog igazán elfajult volna, felhívtuk azt a csodálatos pszichológust, aki Borsikának is sokat segített tavaly előtt, amikor egy osztálytársa rászállt, és pánikrohamai lettek. Ő pedig pár alkalom alatt (azt hiszem 3-4 kellett) kicsit gatyába rázta Bíbort és visszaterelte a helyes útra. Hozzáteszem, azért is voltelég ennyi alkalom, mert igazából nem volt nagy baj a gyerekkel, de néha sokkal jobban meg lehet fogadni a bölcsességeket ha egy idegen mondja, mintha az ember saját szülei. (Mindezt csak azért írom le, mert szerintem ez a 18 éves, érettségizős, felvételizős időszak iszonyat nehéz minden család életében, és olyan könnyen kisiklanak ilyenkor a gyerekek, és még amikor egy olyan viszonylag jó tanuló, normális gyerekről is van szó, mint az én lányom, még akkor is kellhet extra támogatás, és lehet, hogy kívülről úgy tűnik, hogy hú, nekünk milyen könnyű, minden megy simán és egyenesen, azért távolról sem ez a helyzet.)
Az oxfordi feltévelihez először is le kellett adni egy "personal statementet" arról szól, hogy miért is akar odamenni, miért érdekli, miért tartja fontosnak, hogy ezt tanulja. Ez nagyon, nagyon fontos, mert ez az alap, és ilyet minden jelentkezőnek írni kell, bárhová is jelentkezik.
Emellé pedig kellett írni egy 500 szavas esszét erre a szakra, ahol maga a kérdés elég tág volt. Szerintem amúgy Bíbor ebből elsőre nagyon jót írt (és ebben más, szintén egyetemen tanuló-tanító ismerőseim is megerősítettek), de a suliban, ahová Bíbor járt azt mondta a tanára, hogy ez nem elég, írja újra. És mivel ez a tanára amúgy Oxfordban végzett, valószínű, hogy ő jobban tudta mi kell.
Az ő sulija amúgy ahhoz képest, hogy itt a gettó közepén van, iszonyat jó suli, és nagyon sokat segítettek Bíbornak a felvételire felkészülésben. Nem csak elolvasták, javították az ilyen beadandóit, de például a szóbeli előtt külön tréninget tartottak neki, ahol olyan oxfordi vizsgahelyzetbe hozták, hogy gyakorolja. (Megjegyzem, ahhoz képest, hogy Midlands, ahol mi lakunk, viszonylag szegényebb környék, és kevés gyerek kerül be innen Oxfordba, csak az ő sulijából öt gyerek került be Oxbridge-be (Oxford-Cambridge vegyesen) a hétből, aki jelentkezett. Szóval ez elég király eredmény!)
A personal statement és az esszé mellé még le kellett adnia az elmúlt hetekből 2-3 beadott dolgozatot, amit a tanárai már értékeltek és még emellé adhatott be valamit, amit ő fontosnak gondolt, ő pedig a tavalyi EPQ-ját adta be, ami egy olyan esszé, amit egész évben írt és ami a "Kommunizmus hatása a mai magyar társadalomra" címet viselte.
Ezek alapján a beadott dolgozatok (és persze az eddigi jegyei) alapján döntötte el Oxford, hogy behívja-e szóbelizni egyáltalán. Ezen a körön amúgy a diákok 80%-a elbukik, szóval az már nagy szó volt, hogy behívták szóbelizni, és már akkor is nagyon örültünk.
Közben elkezdtek érkezni a többi egyetemről is a visszajelzések, ahová jelentkezett, mert bár Oxford volt a terv, és Bíbor eredetileg meg se akart jelölni egyetlen másik egyetemet sem, végül rábeszéltük, hogy legyen B, C és D terve is. Nagyjából mindenhová felvették, ahová akart menni, szóbeli nélkül, a jegyei alapján, nemzetközi jogra Londonba, olasz-művészettörténet szakra Warwickba. Mivel a gyerek nagyon-nagyon eltökélt volt Oxford iránt, mi nagyon kevés nyílt napra mentünk el vele, és voltaképp egyik hely se bűvölte el, amit személyesen látott, így végül a Top10 legjobb Angol egyetem listáját vette maga elé, és onnan nézett ki olyan szakokat, amelyek legalább egy éves kötelező külföldi tanulmányokat is előírtak, mert hogy ő is akar utazni, és ugye ha nem Oxford, akkor legalább ez legyen jó benne.
Visszatérve Oxfordra. Kicsit meglepődtünk, amikor kiderült, hogy a szóbeli három (!!!!) napig tart. Azalatt a gyereknek ott kell laknia a koleszben, és legalább kettő, de akár hat szóbelije is lehet ezalatt az idő alatt. Mert előfordulhat, hogy a jelentkezése alapján több kollégium is érdeklődik iránta.
Elolvasni semmit se kellett, nem volt igazán egy olyan anyag, amit mondtak volna, hogy ezt tanulja - és ugye azért ez az archeológia-antropológia nem igazán olyasmi, amit a középsuliban tanul az ember, így nem nagyon tudtuk, hogy mi vár majd rá.
Azt viszont tudtuk, hogy ez jó élmény lesz, mert vannak ismerőseink, akik már voltak oxfordi szóbelin, és akár bekerültek, akár nem, ez életük egyik nagy élménye volt.
Bíbor pontosan ugyanezt mondta. Imádta a társaságot, ami összejött, hogy tucatnyi országból érkeztek emberek, hogy mindenki okos, hogy mindenki kedves,és segítőkész. Külön kiemelte, hogy a kaja is isteni volt, mert hogy azt is ingyen és bérmentve, helyben adtak nekik a szállás mellé.
Maga a szóbeli pedig nem arról szólt, hogy milyen adatokat, évszámokat tud visszaböfögni a gyerek, hanem hogy tud-e gondolkodni, van-e véleménye a világról, és tud-e vitatkozni, következtetni.
Olyan kérdéseket tettek fel neki (nyilván ez is szak-specifikus), hogy kezébe adtak egy karkötőt és egy nyílhegyet, és azt mondták neki: ezt találtad most egy sírban az ásatáson. Mire következtetsz ebből az emberre, aki a sírban volt, és mit lehet tudni erről a társadalomról.
Aztán adtak két pénzérmét. Az egyik hamis, a másik igazi. Szerinte melyik, melyik - és aztán arról beszélgettek, hogy vajon mit gondol, miért hamisítottak régen (és ma) pénzt az emberek.
Aztán mutattak egy képet, ahol egy ember a múzeumban egy nagy kalapáccsal régi szobrokat tör össze. Mi az oka szerinte annak, hogy ez megtörtént Irakban pár éve. Miért rombolnak az emberek (úgy általában a történelem során) műtárgyakat.
Szóval csupa olyan kérdés, amire nincs egyetlen válasz, és ami összetett gondolkodást igényel, széles körű tudást, logikát.
Persze az is előkerült, hogy milyen kulturális különbségeket figyelt meg Anglia és Magyarország között, és az is kiderült, hogy bizony az össze beadott dolgozatát elolvasták, meg az életrajzát is, és azokba is jócskán belekérdeztek.
Bevallom, titokban, amikor megtudtam, hogyan zajlott a felvételi, én már sejtettem, hogy felveszik, mert Bíbor ebben a logikát, gondolkodást igénylő kérdésekben piszok jó. Eredeti, okos meglátásai vannak, értő szemmel nézi a világot.
Másfelől (és igen, most hazabeszélek) ezt csináltuk egész életében! Múzeumról-múzeumra rángattuk, és ott megálltunk egyes műtárgyak előtt, és azokról beszéltünk, néztük, mit lehet róluk tudni akkor is, ha nem ismerjük a hátteret. És igen, bevallom azt is, hogy mindig azt gondoltam, hogy Borsika lányom lesz majd a régész, mert ő volt az, aki csillogó szemmel hallgatta amiket mondok, míg Bíbor forgatta a szemét, és vágta a pofákat, hogy már megint miért kell ezt, és ne fárassza. Hogy aztán persze séróból benyögje a helyes választ, és utána azon siránkozzon, hogy teljesen elrontottam őt, amiért teletömtem a fejét ilyesmikkel.
Szóval innen kezdve már nagyon tudtuk, hogy ez lenne a tökéletes számára, az igazán neki való - és ő is úgy érezte, hogy jól szerepelt, de aztán persze mindig jönnek a kételyek, hogy mennyi okosat lehetett volna még mondani, és persze azt se tudhatjuk ilyenkor, hogy mások hogyan szerepelnek, úgyhogy azért míg a levél meg nem érkezett, izgultunk rendesen.
A drukknak azért még most sincs vége, hiszen ahogy írtam, ez "csak" ajánlat, ami csak akkor lép életbe, ha mostantól minden belead, és iszonyat jó érettségit ír - ami azért nem akkora kihívás, hiszen ő már csak a kedvenc tárgyait tanulja: angol irodalom, történelem, szociológia és spanyol. A négyből csak sikerül három kitűnőt összehoznia. És ha igen, akkor elkezdhet készülni Oxfordba, mert persze a felvételi levél mellé egy harminc könyvből álló kis olvasmánylistát is csatoltak, aminek az ismeretét elvárják az évkezdésre.

Kiegészítés: és mindezt most nem (csak) azért írtam le, mert iszonyatos büszke vagyok a lányomra. Hanem azért is, mert az évek alatt iszonyat sokan támadtak azért, hogy miért hozom ki a lányom Angliába, miért viszem Spanyolországba, miért viszem haza Magyarországra, miért nem hagyom egy helyen tanulni, miért kell ideoda rángatnom, miért, miért, miért - és mindig ott volt a néha amúgy teljesen kimondott ítélet is, hogy elrontom az életét. Közben meg pl. ezen a szakon kifejezetten előny volt, hogy ilyen izgalmas élete volt, hogy ennyi kultúrát ismer.
Másfelől meg Oxford egy elérhetetlen álomnak tűnt mindig is, ahová a zsenik mennek, de azok a Stephen Hawking félék, vagy a nagyon gazdagok, akiknek magánsuliba járt a gyerekük, és még az önéletrajzuk is profi szakember készítette. Aztán tessék meg lehetett ugrani. Nekünk sikerült, és szerintem sok-sok okos magyar gyerek van még, akinek ez menne!