Három gyerekkel irány Anglia!

The best new mobile solution for restaurants, hotels, bars, pubs and cafés
#Post Title #Post Title #Post Title

Amikor Nevjorkban jártam


Egyszer régen, azon gondolkodtam, hogyan tudnék több pénzt keresni az írással. Mert bár van munka mindig, nem panaszkodom, de azért nem minden anyagot szeretek egyforma szerelemmel, és milyen jó is lenne, ha minden munkám igazi élvezet lenne.

Márpedig akkoriban azt élveztem a legjobban, ha leülhettem beszélgetni az emberekkel. Nem celebekkel (azt sose élveztem), hanem olyanokkal, akik sok dolgot átéltek már, és volt valami, amit el akartak mesélni. Hogyan élték túl a vihart, a gyászt, a káoszt, és persze mit tanultak belőle. Nem szépítem: lelkileg néha megviselő volt hallani, hogyan kerül valaki tolókocsiba (és milyen jó, ha a sztori nagyritkán úgy folytatódott, hogyan került ki belőle), nagy változások, nagy lelki fejlődések, óriási példaképek. Van, akivel azóta is jóban vagyok, pedig csak pár intenzív órát töltöttünk együtt.
Az igazsághoz hozzátartozik amúgy, hogy alapjáraton nem vagyok az a könnyen megnyíló ember - de például nem nagyon tudnék olyan kérdést elképzelni, amire nem válaszolok. Egyszerűen ha az ember állandóan másokat faggat a legtitkosabb gondolatairól, élet és halál nagy kérdéseiről, akkor máshová kerülnek a privát szféra határai.
Az elmúlt években azért nem csak én változtam, hanem a munkám is, és az érdeklődési köröm is. Mostanság már a művészeti cikkeket élvezem a legjobban, a szöszmötölést az adatokkal, a pontossággal, a tárgyak vizsgálatát, megfigyelését. Talán azért is van ez, mert én magam is visszahúzódóbb életet élek. Nem olyan nagy új persze ez sem, mindig is imádtam a könyvtárakat, meg a múzeumokat, de hosszú évek munkája van abban, hogy ezeket a sztorikat el tudom adni újságoknak, és meg tudom úgy írni, hogy meg is vegyék. (Van olyan témám, amit ÉVEKIG ajánlgattam, míg végül elfogadták. És jó lett.)
Persze egy-egy jó interjúalanyra soha nem mondok nemet, hiszen tudok Skype-interjúkat is csinálni, nem állít meg semmi - de azért ahhoz az igazi varázslathoz, hogy sikerüljön pár óra alatt tényleg bőr alá jutni, azért kell a személyes jelenlét. A net hasznos találmány - de van az a buborék, amibe belekerül az ember egy interjú során, és egy idő után már tényleg nincs tabu. Na, ez azért virtuálisan nem nagyon működik. Csinálok azért néha most is interjúkat (nézzétek meg az ehavi Nők Lapja Pszichét például) de jóval kevesebbet. Ami azért baj csak, mert így húszon-sok évnyi újságírás után nehéz lemondani valamiről, amit jól és szívesen csinál az ember.
De nem árulok zsákbamacskát: az újságírás sok szellemi és fizikai szabadsággal jár - de nem ez a legjobban fizető munka a világon. Szóval nem véletlen gondolkodtam én azon, hogy mégiscsak üzleti alapokra kéne ezt helyezni, különösen, mert időről időre szokták mondani az emberek: írd meg a sztorim. Rakj be az újságba. Ami jópofa dolog - de valljuk be, nem minden sztori újság-alapanyag. Vagyis persze mindenkinek van OLYAN sztorija, amit meg lehet írni, de nem mind való OLYAN újságba, ahová én dolgozom. (Nem tudom, érteni-e a különbséget.) És persze hozzáteszem azt is, hogy amikor az emberek azt mondják írj rólam, akkor nem feltétlen az életük azon részére akarják a reflektorfényt irányítani, ami igazán érdekes lenne.
Szóval így jött az ötlet, hogy mi lenne, ha olyan cikkeket írnék, amihez nincs újság. Csak maga a cikk. Elmenni idős emberekhez, és megírnám az ő történetüket egy cikkben, és ezt kapnák mondjuk az unokák ajándékba. Vagy a nagymama kapná ezt ajándékba. Az üzleti részét nem gondoltam teljesen végig, ki fizetne, mennyit, hogyan adnám ezt aztán át, csak azt tudom, hogy a régi családi történetek mindig izgalmasak, és hiába mesélnek amúgy az öregek állandóan, mi, fiatalok vagy oda se figyelünk, vagy elfelejtjük a sztorikat. Aztán persze, amikor elmennek az öregek, már bánjuk, de későn. Mert nem írtuk le, nem vettük fel videóra. Eltűnt, elveszett és soha többé nem jön vissza.
Ezt érzem most én is anyám kapcsán - pedig sokat mesélt, sokat beszélgettünk. De nem mindig a múltról - hiszen azt ő jól ismerte. Inkább a jelenről. Anyám imádott pletykálkodni, kibeszélni az ismerősöket. És persze imádta a gyerekekről szóló történeteimet is - mit gondolnak, mit csinálnak, mit mondtak, mit éreznek. Neki nem volt túl izgalmas élete, hiszen otthon feküdt - mi voltunk neki a friss levegő. Egy jó sztori, egy új sütemény a sarki boltból, egy szörnyű hír a netről, mind ablak a világra, kis újdonság, kis izgalom. Hát beszélgettünk. Sokat.
Néha persze azért a múltról is. És én, mint újságíró néha jegyzeteltem is. Nem mindig. De most találtam pár papírlapot, ami egy ilyen alkalommal készült. Hát ezt most könnyek között pakolgatom ideoda.
Amikor anyám meghalt, szíven ütött egy kérdés, amire senki nem tudta a választ: hogyan hívták anyám gyerekkori kutyáját? Senki nem emlékezett rá. Én meg úgy éreztem, hogy belepusztulok abba, hogy ez elveszett. Hogy soha többé, senki nem tudja nekem megmondani. Talán az agy védekezőmechanizmusa ez, de két teljes napig járt ezen az agyam, és sírtam, ha csak eszembe jutott a kutya. Amit én soha nem láttam persze, még fotót se, csak hallottam róla, se a színét, se a fajtáját soha nem mondta nekem senki, csak azt tudtam, hogy anyám szerette. De a nevét valahogy elfelejtettem. Apám ugyan állította, hogy Buksi, de én azt tutira tudtam, hogy tévedés.
Aztán megtaláltam ezeket a papírokat most és ott van: Csuli kutya. És kész röhej, de mintha egy fekete felhő felemelkedett volna a lelkemről. Egyszerűen minden logikán túl megnyugtatott a tény, hogy nem veszett el a kutya neve.
Amúgy érdekes, hogy vannak sztorik, amiket anyám csak a nővéremnek mesélt el, és vannak sztorik, amiket mindenki tud, csak épp a nővérem nem. Nekem ezek a sztorijaim vannak, és itt vannak, mert milyen a költözés, van egy dobozom, ahol őrzöm az összes fontos papírt, és ez a pár jegyzetlap mindig jött velem mindenféle országokba az elmúlt években, és most is itt van. Persze nem tökéletes - ha anyám még élne, akkor felhívnám ám, hogy foldozgassa be a lyukakat. Mert persze a jegyzet is régi, és nyilván soha nem is volt teljes, és lehet, hogy anyám se tudta, azért nem mondta. De nem fáj a lyuk, mert ami a lényeg, az megvan. Ő.
És azon gondolkodom, most újra, hogy talán tényleg nem olyan hülyeség ez a vállalkozás sem. Mert mint újságíró pontosan tudom, hogy össze lehet foglalni egy kétórás beszélgetésben az ember életét, és meg lehet írni hétezer karakterben is. És sok interjúalanyom mondta már, hogy ők csak beszéltek összevissza, és nem is sejtették, hogy lesz ebből egy egységes cikk. Pedig nekem összeállt. És az sem ritka, hogy sír valaki, aki olvassa a cikkem saját magáról, mert hirtelen egészen más fényben látták saját magukat is. Mert ami le van írva valahogy valóságosabb, felkavaróbb, mint az emlék, ami bennük élt. Igen, ez az írott szó ereje. (És igen, a férjem rendszeresen röhög azon, hogy amikor kézbe veszem a régi cikkeim, gyakran én is elsírom magam rajtuk.)
Ez azonban nem cikk, és nem is akarom azzá fűzni. Talán nem is tudnám. Mert az mindig más, amikor személyessé válik a történet. Az már nehezebb. Átélni is, megírni is. És ott a homályos látás is - mert ha az ember benne van, akkor nem tudja eldönteni, mi a fontos és mi nem. Nincs meg az a szakmai távolságtartás. amit muszáj használni, hogy az ember ne haljon bele minden egyes történetbe. Ami segít eldönteni, mi a búza és mi az ocsú. Hisz nekem anyámmal kapcsolatban minden színtiszta aranybúza. Mert ezek itt lenn anyám szavai és anyám történetei. Fülemben a hangja, ahogy meséli újra és újra. De egyáltalán nem biztos, hogy ezek jó sztorik, és az sem, hogy érdekesek. De ez az én blogom. Az én anyám. Az én múltam. Az én őseim. Az én történetem. Szóval leírom őket, és tudom, hogy meg fog még ríkatni évek múlva is.

"Illés napja volt, amikor anyám elkezdett velem vajúdni. Mire apám elhozta a bábát, már világra jöttem. Este tízkor már jajgatott anyám, de apám csak négyre ért oda a bábával, annyira részeg volt. Apám és anyám közös sírban fekszenek - pedig anyu nem így akarta. Azt mondta, elég volt egy életen át vele élni, a halálban már nem akart közösködni vele. Inkább a saját apja mellett akart feküdni. Mert apám rossz, részeges ember volt. Én mégsem tudok rá rossz szívvel gondolni. Ötvenegy éves volt, amikor meghalt. Fekete Hitler-bajusza volt. Fekete haj, fekete szem. Vékony, fess ember volt. A falubeliek "Mitrócsák úrnak" hívták."

Egyetlen fényképem van amúgy nagyapámról. Meghalt jóval a születésem után, ahogyan a nagymama is. Egyiket sem ismertem. Anyám azt mondta, hogy a nagymama egyetlen egyszer jött vissza a halálból, hogy őt lássa, aznap éjjel, amikor én születtem bekopogott az ablakon. A kórház második emeleti ablakán. Bármilyen valószínűtlen is ez a dolog, anyám mélységesen hitt benne, hogy ez történt.

"Anyám világéletében becsületes ember volt. Azt szokta mondani: Aki nem eszik, nem is dolgozhat."

Te jó isten, hányszor hallottam én ezt gyerekkoromban! Furcsa módon inkább apám szájából, aki imádja etetni az embereket - én meg gyerekként egyáltalán nem szerettem enni. Noszogattak minden létező módon. Nem sok sikerrel.


"Sok labdám, babám volt, Miki dobozszám hozta a csokit, kirakatrendező volt. Gabi könyveket hozott. 7 és 14 évvel idősebbek voltak nálam. Szerettem olvasni. Cilike könyveket olvastam és Kosáryné Réz Lola regényeit. Akkor még jobban láttam."

Gabi, anyám bátyja matek és tornatanár volt. Fura fickó lehetett, mert csinált egyszer egy kísérletet, és egyik évben minden gyereket megbuktatott, másik évben minden gyerek ötöst kapott nála. Ezzel bizonyította, hogy a tanár kezében van a kulcs, mennyit tanul egy gyerek és milyen sikeres lesz egy adott tárgyban. Azt nem tudom, hogy a szülők és a gyerekek mennyire értékelték ezt a kísérletet, de a családi legendárium szerint minisztériumi kitüntetést kapott érte. Fiatalon meghalt. Megállt a szíve. Soha nem született gyereke.


"Nagyapám, Mihály megszeretett egy református lányt és felcsinálta. Mindenki tudta, hogy az ő lánya, de a szülei nem akarták látni. Tiltották a lánytól. Aztán amikor a kicsi három éves lett, betették az udvarba, és ott játszott a többi gyerekkel. Meglátták a nagyszülők, és egyből látták, hogy "az övék". Azt mondták, legyen hát akkor, aminek lennie kell, és összeházasodhattak a szülei. Jenei Julianna volt a kislány neve."

Ez tisztára olyan, mint egy Szabó Magda regény-részlet. Ez nem a mindennapos sztorik között volt. Nem is vagyok benne biztos, hogy jól írtam le.


"Nagyapám kiment Amerikába, Hlapkába dolgozni. Ott ismerkedett meg a feleségével is. Egy faluból származtak, de kinn ismerkedtek csak össze. Összeházasodtak, anyám is ott született. Aztán nagyapám anyja beteg lett, és megüzente, hogy jöjjenek haza, fel kell szántani a földet. Karon ülő csecsemő volt akkor anyám. Hat hétig tartott az út a hajóval akkoriban. 
Nagyapám elegáns ember volt, félcipőben járt, volt öltönye, napszemüvege. Angóranyulakat tenyésztett, szőlője volt, méhese. Nem igazi paraszt volt. A földbe búzát, krumplit,kukoricát vetett, de nem abból éltek. A ház előtt volt egy kislóca, oda ültek ki esténként, és ott mesélt nagyapám. Minden meséje így kezdődött: "Amikor Nevjorkban jártam..."

Ezt a történetet viszont gyakran hallottam, és imádtam is. Állítólag még rokonaink is vannak kinn, akik pár csomagot is küldtek, nylon-ruha volt benne, harisnya. De aztán valahogy a kapcsolat megszakadt, én már soha nem láttam semmit, ami Ámerikából származott volna. Még ez a Hlapka nevű város is mesebeli, soha nem hallottam hírét. De persze néha elgondolkodom, milyen is lett volna az élete a családomnak, ha annak idején nem jönnek haza az őseim. És hogy voltaképp mennyire benne van ezek szerint a génjeimben is ez az "elvágyódás". A dédszüleim, akik átszelték az óceánt. Anyámék, akik felköltöztek vidékről Pestre, a jobb élet reményében, és az én családom, akik most Angliában élünk. Ez a folytonos mozgás, migráció - és az állandó hazatérés, a szülőföld mágneses ereje.

"A házunkban, a kiskapunál volt egy küszöb. Borca néni (anyai nagyanyám)mindig elbotlott benne. Mindig úgy esett be hozzánk, mintha részeg volna."

Borca néni volt az amerikai nagymama. Ez az "elbotlás a küszöbben" az egyetlen dolog, amit tudok róla. De ezt a sztorit ezerszer hallottam.

"Farkas nagymamának volt egy kutyája, a Csuli. Ez a kutya szeretett engem, 5-6 ház távolságból is mindig hazakísért. Egy nap, nem tudom miért, Csek Mityuval együtt elvitték felakasztani egy drótra. Bozontosan, véres nyakkal, könyörögve jött haza a kutya. Utána még sokáig élt nálunk. De többé nem ment haza."

Ez Csuli. Az ő sztorija.

"A bátyám fiának, Mikikének is volt egy kutyája. Hazahozta Pócsra, a kutya összeszarta, összehányta útközben a kocsit. Bobby kutya volt a neve. Amikor elköltöztünk, ott hagytuk Ica néninél, hogy etesse ő. De nem volt nekik se sok pénzük. Amikor Miki hazaköltözött, látta, hogy az udvarban szart eszik a kutya, olyan éhes. Hazavitte hát magához, és azontúl ha volt pénze, akkor a kutya is csirkepörköltöt evett, ha nem, akkor együtt éheztek."

Anyámnak két bátyja volt. Miki az elvetélt zseni szobrász. Gyerekkoromban még pár rajzot is őriztünk tőle. Sajnos elvesztek. Sajnos Miki is elveszett - alkoholista volt, és ebbe igen fiatalon bele is halt. Gabi állítólag jó ember volt, szerette, óvta anyámat - Miki megbízhatatlan volt (nyilván az alkohol miatt), sokszor becsapta anyut, másokat is. Amikor meghalt, anyu és apu magához vették a fiát, Mikiét, akiről ezt a fenti sztori szól, ők nevelték sokáig. Ő spanyolból érettségizett, egyedüliként az iskolából, és szikrázóan okos pali volt. Rá még homályosan én is emlékszem gyerekkoromból. Izgalmas történetei voltak. De sajnos az apai átok őt is utól érte, ő is alkoholista volt, és fiatalon meghalt.

"Farkas nagyapáéknak volt a faluban a legjobb bora, mert Hegybíró volt a gacsi szőlőben. Ő intézte az ügyes-bajos dolgokat. Amikor nagypapa meghalt, a nagymama kórházban volt. Eta (Gabi felesége) és Gabi eljöttek, és mondták, hogy mennek majd vasárnap meglátogatni, de otthon aludtak. Későn érkeztek, fáradtak voltak, úgy feküdtek le ruhástul, nem is mosakodtak. Nagy jajgatásra ébredtem aznap, ilyet még soha nem hallottam. Orvos, orvos, kiabálta Gabi. A nagypapa agyvérzést kapott. Örültem, hogy ott voltak, én nem tudtam volna mit tenni. A szomszéd, amikor átjött, azt mondta: "András, nem vagy te rosszul. Elélsz te még estig is" 14 voltam akkor. Kiküldtek, ne lássam, hogyan hal meg. Amikor vége lett Gabi lecsukta a szemét és kinyújtóztatta."
[ Read More ]

Anyám lánya vagyok


Soha nem tartottam szépnek magam. Anyámat sem tartottam szép nőnek, pedig most, hogy jobban megnézem ezt a képet egyértelmű, hogy ragyogóan szép volt, amikor születtem. Vékony, szőke, elegáns nő. Nagyon más, mint az, aki pár évvel ezután lett. A mindig fekvő, beteges, gyenge asszony. Milyen furcsa most: pár nap sírás, kialvatlanság, és a tükörbe nézve mintha anyám látnám. Nem ezt a fiatal, idegent, hanem azt a 74 évest, akinek én ismertem. Furcsa látni, hogy az én smink nélküli, nyúzott, kisírt szemű önmagam mennyire hasonlít rá. Öreg, fáradt arc: bizarr módon, jó érzés ezt látni. Jó látni az ő arcát az enyémben. Mit se számít, hogy az szép vagy sem. Szívmelengetően ismerős.

Persze én nem olyan vagyok, mint anyám. Festem a hajam, sminkelek - ő ezeket nem tette. Nem is látott jól, nem is volt ez neki fontos, hiszen nem ment sehová. Kinek sminkelt volna. Nem mintha nem szerette volna a csajos dolgokat - a fodrászt, aki havonta járt hozzá, hogy valószínűtlenül szőke haját bedauerolja, az illatos krémeket, amiket mindig elfelejtett felkenni, vagy a jó szagú parfümöket, kölniket. Naná, hiszen nő volt. Szerette a csinos ruhákat - én voltam az ő fő beszerzője, mert Angliában olcsón lehet kapni jó minőségű, csinos ruhákat. Utálta az öregasszonyos feketét, imádta az élénk színeket. A kedvence egy élénk rózsaszín, pillangós, virágos sport-gatya volt. Rajtam is rózsaszín pulcsi van most. Valahogy eszembe se jutott feketébe öltözni, csak azért, mert meghalt, pedig lehet, hogy illene. Persze kit érdekel mindez. Anyám lánya vagyok. Genetikailag vonzódom az élénk színekhez, a csillogó kövekhez, mindenhez, ami határán áll a giccsnek.
A kezem is pont olyan, mint az övé. Nincsenek szép, hosszú, kecses ujjaim. Kicsi mancsocskák, ahogyan viccesen nevezni szoktam. Ahogy most gépelek, jól látom, hogy a kezem pont olyan, mint az övé volt. Kicsit már májfoltos, kicsit már lóg rajta a bőr, ha megcsippentem, nem ugrik vissza azonnal a helyére. Mintha az ő keze lenne a karjaimon. És ez is jó. Mondjuk a rövid lábam, meg a fehér bőröm is tőle örököltem, le se tudnám tagadni. És ez a fehér bőr pont olyan, mint Bendéé. A szőke haját meg Borsi viszi tovább. Mindenki kapott belőle egy darabot. A szemét, azt a rossz, vaksi szemét szerencsére senki nem örökölte. Ettől mindig is rettegett, hogy rossz lesz a szemünk. Két szemüvegesnek azonban lett két tökéletesen látó gyereke. Igaz, mostanság már szükségem van esténként az olvasószemüvegre, de ez a korral jár, nem a genetikával.
De nem tagadom, világ életemben apám lánya voltam. Akkor is, ha az ő kreol bőréből és fekete hajából semmit se kaptam. De belülről tagadhatatlan, hogy ott a "bolond fodor vér" ahogy anyám mondogatta, ha összefeszültünk. Mert az aztán megy nekünk a családban. Alig győzte szegény anyám simítani az ellentéteket. Nem tudom, mi lesz velünk, ha ő már nem lesz köztünk villámhárítónak.
Nem emlékszem arra, hogy anyám bármikor is büszke lett volna rám. Nem azért, mintha nem lett volna, hanem mert számára azt hiszem nem volt annyira fontos, hogy mit értem el. Ő akkor is szeretett volna, ha a Tescoban vagyok pénztáros. Amikor az első egyetemi vizsgámról hazajöttem, akkor csak ő volt otthon. Az ő ötlete volt, hogy mondjuk azt apámnak, hogy megbuktam. Szegény apám jobban aggódott, mint én, és amikor megtudta a bukást, azt hittem szívinfarktust kap. Persze ötös lett. És apu büszke volt.
Nem csoda, hogy neki akartam megfelelni egész életemben: ő hajtott, biztatott, és várta el tőlem, hogy teljesítsek. Ő kísért el mindenhová, ahová nem mertem egyedül elmenni és belökött minden ajtón. A zongora vizsgákra, a szavalóversenyekre, nyelv-vizsgámra, a felvételimre, még az első interjúmra is. Betuszkolt minden egyes ajtón, amiről úgy érezte, hogy ott a helyem. Még az újságírás szakot is ő találta meg az újságban és az ő ötlete volt, hogy menjek el felvételizni. Mert ő tudta, hogy ez lesz az én utam. Hogyne tudta volna, hiszen jobban ismert, mint én magam, egész életemben. Ha bajom volt, mindig hozzá bújtam, még kamasz lányként is az ő ágyába feküdtem át, ha rosszat álmodtam, vagy fájt valamim. Apám lánya vagyok, ez nem kérdés. Fodor akarattal, ízig vérig.
Mégis anyám útját járom sok szempontból. A család nekem is sokkal fontosabb, mint a karrier. Akkor örülök, ha együtt a család, ha mindenki itthon van. Végtelenségig tudok aggódni, ha késve érnek haza a lányaim, ha nem veszik fel a telefont, ha csak kilépnek a házból. De soha nem mondanám, hogy ne menjenek. Anyám se mondta soha.
Ezért vagyok itt.
Ezért vagyok az, aki vagyok.
Mert ő nem mehetett, de engem nem kötött meg. Azt akarta, hogy repüljek. És ezerszer elmondta, hogy szép vagyok. Hogy hordjak rövid szoknyát, és legyen frufrum. És tiniként egyiket se hittem el - aztán most itt vagyok 44 évesen, frufrum van, és csak rövid szoknyákat hordok, pedig legalább 30 kilóval több vagyok most, mint akkor voltam. Furcsa módon akkor sokkal kövérebbnek láttam magam, mint manapság. Mekkora marha voltam, hogy nem hittem anyunak. Mert persze, hogy igaza volt. Anyunak mindig. Neki csak az volt a fontos, hogy szeressük egymást és béke legyen. És ebben is igaza volt. Minden más, csak sallang.
[ Read More ]

Anyámról

Kedd éjszaka meghalt. 74 éves volt. A hiánya úgy fáj, hogy elmondani sem lehet. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Mintha gyomorba vágtak volna ököllel, csak úgy kapkodom a levegőt. Pont ott fáj a köldököm fölött, pont ott ahol annak idején a köldökzsinór is összekötött. 

Tudom, hogy neki már jobb. Az utóbbi években folyamatos fájdalomban élt - kapkodta a levegőt, egymás után törtek a csontjai, leállt a veséje, maréknyi gyógyszert szedett. Még nézni is fájdalmas volt, ahogyan egyre szűkül az élettere. Bíborka lányom születésekor, 15 éve még el tudott jönni a kórházba, hogy megnézze a kisunokáját. Borsika születésekor sírt, hogy ne haragudjak, de képtelen elmenni a kórházig. Hogy is haragudtam volna, a kórházból az első utam odavezetett az újszülöttel.
Hét éve, amikor kiköltöztünk Angliába, kikísért a liftig. A szíve szakadt, hogy elköltözünk, de soha nem mondta, hogy maradjak vele. Lesz még időnk elég, mondta, és én is ezt hittem. Minden egyes nap felhívtam, és elmeséltem neki, hogy mi van velünk. Szerette ezeket a történeteket, és rajongott az unokákért. Benne volt az életünkben akkor is, ha nem volt ott. Fájt neki, hogy nem tud nekem segíteni, de azzal vigasztaltuk egymást, hogy amíg nem kell őt ápolnom, addig mégiscsak könnyebb az én életem is. Két éve még olyan fotót csináltam róla, hogy az asztalnál ül. De jó ideje már erre se volt képes. Fogyott az ereje napról napra. A szobájából kiköltözött az előszobába, mert így közelebb lehetett a WC-hez. Az erkélyre már évek óta nem ment ki. Az volt neki a külföld, így viccelődtünk.
Sokat viccelődtünk azzal, mennyire beteg. Ha az ember évek, évtizedek óta beteg, akkor vagy belekeseredik, vagy elvicceli.
Nincs olyan emlékképem, amiben az anyukám egészséges lett volna.
Persze nem is úgy született. Iszonyat rosszul látott mindig - úgy végezte el a főiskolát, hogy az anyukája esténként felolvasta neki a könyveket. Erős napsütésben még ő is ki tudta silabizálni a betűket. Óvodás koromból van olyan emlékképem, hogy ül az erkélyajtóban, és centiméterekre tartja a szemétől a könyvet, úgy olvas. Imádott olvasni. Imádta Jókait, és a krimiket is. Egy időben a Lucifert vettük neki, mert annak nagyon fehér volt a lapja, és az erősen kontrasztos fekete betűket el tudta olvasni. Aztán már nem. De mi azért vettük tovább is a lapot, hogy hátha egy kicsit javul még a látása. De persze nem javult soha. A két szülés, az erőlködés teljesen tönkretette a szemét. De egy éve még szürkehályog is nőtt rajta. Azóta már az árnyakat se nagyon látta. Az unokáit nagyon szerette volna látni. De már nem látta februárban őket sem. Ez fájt neki. Nekünk is.
A tolókocsit cikinek tartotta. Évekig tartott, míg rá tudtuk beszélni, hogy beleüljön. De amikor sikerült túlesnie a félelmén, az nagyon jó volt. Élvezte, hogy ismét mobil lehet. Imádott vásárolni, de nem tudott járni. Évek óta nem tudott már járni, de a tolókocsival visszakapott valamit a világból, amit olyan régen elveszített. Azt hitte, hogy majd megszólják az emberek, kigúnyolják, vagy lesajnálják - de helyette mindenki csak segített neki. Amikor a tolókocsi beakadt a villamos sínekbe, vagy nem tudtuk behajtogatni az autóba. Mindig akadt egy segítő kéz. Jó volt ezt neki is megtapasztalnia. Hogy az emberek nem rosszak, akkor sem, ha a média ezt sulykolja belénk.
De az a hét lépcső, ami a liftig vezetett, és amit nem lehetett tolókocsival megtenni, egyre nagyobb teher lett, és amikor már nem látott, akkor ezeket a kis sétákat is fel kellett ezt is adnia. Szép, lassan mondták fel a szervei a szolgálatot, egyik a másik után. A pénz, az akarat, a szeretet tartotta életben. Soha, senki nem fogadott volna arra, hogy 74 évig fog élni. Már akkor sem, amikor megszületett. Egész életében ő volt a kicsi, a gyenge, a vakarék. Két erős, okos bátyja volt - de mindketten tragikusan, érthetetlenül korán meghaltak. Ő maradt csak életben. Túlélt mindenkit. Sokszor került a gödör aljára, és mindig kimászott. Élni akart. Azt mondogatta, amit annak idején a saját nagybátyja. Hogy ő soha nem fog meghalni, mert mire eljönne az ideje, felfedezik a halál ellenszerét. Még Bende fiam is elhitte. Ő is azt mondta, hogy a nagymama hallhatatlan. Mert az öregek mind meghalnak - de a nagymama nem, pedig tényleg öreg már. És ez csak azt jelentheti, hogy már nem is fog.
A halála előtt pár órával még beszéltem vele. Szerette volna, ha hazamegyek. De nem akarta, hogy hiába menjek. Még nevettünk is - mit jelent a hiába? De hazamentem októberben, novemberben is, csak azért, mert hiányoztam neki. Ő is nekem. Februárban az egész család hazament még. Miatta. Hogy lásson még minket. De nem látott. Akkor már tényleg nem. És beszélgetni is fáradt volt. De azért örült neki, hogy ott vagyunk.
Soha nem játszóterezett az unokáival. Nem sütött nekik süteményt, nem fogócskázott velük. Egyszer láttuk, hogy Bíbor, pár évesen próbálja arrébb nyomni az ágyat, amiben anyám feküdt. Kérdeztük mit csinál: hát nyomja az ágyat, mondta. Ahogy a nagymama.
De annak ellenére, hogy csak feküdni tudott, órákon át el tudta varázsolni az unokákat. Óvónő volt a szakmája. Értett a gyerekekhez. Színes ceruzákat vett elő, és mindegyikről kis történetet talált ki. Mindegyik ceruza másik nevet kapott, és beszélgettek egymással. Imádták a gyerekek. Ő is őket. De egyre inkább teher is volt neki a társaság. Nehezen bírta a zajt, a felfordulást, amit a három gyerek jelentett. Amikor átmentünk, felfordítottunk mindent. Ilyen a nagy család. Ezért jobb szerette, ha csak egy-egy gyereket viszek, mert eggyel bármikor el tudott lenni. Szeretett velük beszélgetni, ők pedig olyan dolgokat is megbeszéltek vele, amit velem nem. Mert a nagymama-unoka viszony más. Sajnos nem tudom, milyen. Az én nagymamám meghalt, mielőtt megszülettem volna. Ezért is voltam olyan boldog, hogy az én gyerekeimnek ez megadatik. Óriási ajándék.
Felnőttként jöttem csak rá, hogy milyen erős nő volt anyám. Nem csak az a fekvő, gyenge ember, akit a teste állandóan cserben hagyott. Gyerekként ezt nem látjuk. A gyerek kegyetlen, és azt akarja, hogy az anyja olyan legyen, mint a többi anyuka. Ne vak, ne fulladozó, aki nem tud elsétálni egy sarkot sem. Irigyeltem mindenkit, aki kirándulni járt az anyjával, akinek az anyja eljött a fellépésekre, vizsgákra, előadásokra. Ő erre képtelen volt. Biztos fájt neki. Hogy is ne fájt volna. De nem mondta soha. Pedig sokat beszélgettünk. Mit meg nem adnék most egy jó beszélgetésért... mennyire hiányzik, hogy nem tudom most felhívni.
Akkor kerültünk igazán közel, amikor gyerekeim születtek. Persze anyámnak mindenre megvolt a maga szabálya - hogy egy éves korig csak fehérbe öltöztessem, és mindenképp vegyek neki réklit, és persze háromóránként teáztassam. Én meg csak nevettem és persze semmit nem fogadtam meg a tanácsaiból, de mégiscsak jó volt, hogy adta őket.
Akkor éreztem meg először, hogy erős nő az anyám. Mert örökbe fogadott két gyereket is, mielőtt megszülettem. Férj, pasi nélkül. Mert gyereket akart, és nem sírni azon, hogy neki nem lehet. És aztán megszült engem, és abbahagyta a munkáját, amit szeretett. Mert belerokkant a szülésbe, és a három gyerek is sok volt. És jött a negyedik is. És akkor még mindig vékony volt, mint egy tinilány, és mindenki azt hitte, hogy a nővérünk. És aztán, nem tudom, hogy miért, de egyik napról a másikra éveket öregedett, és meghízott. És mindenki azt gondolta, hogy a nagymamánk. Nem tudom, milyen lehetett ezt feldolgozni, soha nem beszélt erről. De szenvedett miatta. Naná. És depressziós is lett tőle. Ki ne lett volna a helyében. Mert a teste, az a gyöngye, romlandó ismét cserben hagyta. Szenvedett,fulladozott, és pánikbeteg lett és a terek, a lehetőségek csak tovább szűkültek körülötte. Ott volt azon a kényszerpályán, amiről nem tudott letérni. De erős volt, és ezt mindig tudtuk. A teste gyenge, de az akarata mint a vas. Egy országot is elirányítana az ágyból, viccelődtünk rajta. Mert tényleg sokat viccelődtünk. Nem is értette senki, kívülálló a mi vicceinket. Kegyetlenségnek, morbidnak, érzéketlennek tűnhetett, pedig ezzel tudtuk túlélni, hogy minden nap a halál árnyékában élünk, és évek óta bármikor készen álltunk arra, hogy vége lesz. Ezt nem lehet állandó szomorkodással elviselni, ezen nevetni kell, mert különben belebolondul az ember.
Szerette az orgonát. Most virágba borult az erkélyen. De már nem látja, nem szagolja.
Annyi félelme volt anyámnak. Félt a villamostól, a fogorvostól, attól, hogy egyszer lezuhan velünk a repülő. Mielőtt gépre szálltam felhívtam, és amint leszálltunk rácsörögtem. Hogy ne rettegjen.
A legjobban azonban attól félt, hogy kórházba kerül. Pedig sokszor volt kórházban. Mindig sírva ment be, és ezerszer is elmondta, hogy aki oda bekerül, soha nem jön már ki. De mindig kijött. Sokszor voltak vele gonoszak a nővérek, az orvosok. Hiába fizettünk, mint a katonatiszt. Csak akkor volt jó ott neki, ha mi is benn voltunk. Ezerszer került a gödör aljára, és hittük, hogy itt a vég. De mindig kimászott. Mindig hazajött. És végül úgy lett, ahogyan akarta: otthon halt meg. Húgom és apám karjaiban.
Hirtelen, felfoghatatlanul hirtelen. Én nem voltam ott. Azt hittem, van még időm. Ő is azt hitte. Mind azt hittük. De az idő soha nem elég. Persze, nem tudom, mit akartam még. 17 éve, már az esküvőnkön is csak feküdni tudott, olyan rosszul volt. Ha valaki akkor azt mondja, hogy nyugi, van még 17 évünk, akkor boldog lettem volna. Most mégse vagyok boldog. Azt hiszem bármennyi évet kapott volna is, az nekem mindig kevés lenne. Hiszen az anyám volt. Tudom, hogy neki mindig hiányzott az anyukája. Soha nem szűnt meg gyászolni. Majd belehalt amikor elveszítette. De akkor még nem éltünk mi. Azért is akart élni, hogy nekünk ne fájjon az, hogy ő nincs. Hogy talán ha idősebbek leszünk, akkor könnyebb lesz. Nincs igazad anyu! Nem könnyű ez semmilyen korban. Nem volt rajtunk kívül senkije. Minden rokon kihalt mellőle, ő maradt utolsó mementóként. Annyi történetet mesélt, és mi mind elfelejtettük persze, mert a gyerekeket a jövő érdekli, nem a múlt. De mit nem adnék most, ha lenne egy videó-felvételem arról, ahogyan mesélsz. Nem is értem, miért nincs. Csak pár jegyzet. Gondoltam, leírok mindent, úgyis ez a szakmám. De alig van pár papírlapom. És soha nem lesz már több. Nincs senki, aki róla tudna mesélni.
Ő tartotta össze a családot. Hozzá ment mindenki haza. Pedig apu főzött kávét, ő főzte az ebédet, ő intézett mindent. Mégis anyu volt a szív. A központ. Elképzelni sem tudom milyen lesz hazamenni úgy, hogy ő nincs otthon. Ahol mindig volt. Nem tudom, milyen egy anya nélküli világ. Soha nem éltem még olyanban.
[ Read More ]

Szerintem így lehet motiválni az iskolásokat

A helyzet az, hogy bedaráltak a különórák. Három gyerek, tucatnyi különféle különórája igenis komoly szervezést igénylő hadművelet - az anyagi teherről nem is beszélve. De megéri, isten bizony megéri. (És ezt a férjem is belátja, noha a költségek miatt azért gyakran morog.)

Nem szépítem: a költségek óriásiak. Egyszerűen az, hogy mindhárom gyerek sportol (méghozzá többfélét), nyelvet és hangszert tanul, az felemészti egy ember teljes fizetését. Ráadásul mindig adódik valami extra is - egy kinőtt korcsolya pótlása, egy új úszószemüveg, elromlott szintetizátor helyett egy új.
Ami igazán fájó, hogy Angliában nincs az a jól működő zeneiskolai rendszer, mint otthon:  magántanárokat kell fogadni, akik jól megkérik az árát. Sportolni meg nem lehet "csak úgy", egy bizonyos szint után csatlakozni kell az egyesülethez, éves tagdíjat meg biztosítást kell fizetni. Szóval ha az embernek BÁRMIBEN tehetségesek a gyerekeik, akkor csak fizet és fizet és fizet. (Mondjuk ez mindenütt így van, de itt kicsit drágább ez a szolgáltatás, mint otthon.)
És akkor még mindig előfordul, hogy a gyerek otthon azért sír, mert szeretne latinul is tanulni, és mivel őt érdekli a kémia, jó lenne egy plusz tanár, aki átveszi vele a magyar tananyagot. Ezeknek az álmoknak a teljesítésében pedig már nem is a pénz a korlát, hanem az idő, és nincs más hátra, együtt nézzük át az órarendet hogy megértse: nincs, egyszerűen nincs olyan nap, amikorra ezeket be lehetne suvasztani. (És persze anya állhatatos kutatása és keresése, hogy mégis, hogyan lehetne ezt mégiscsak megoldani, és egyben apát is rábeszélni arra, hogy ezt még azért fizessük ki.)
De azt tudom mondani, hogy a sok pénz, és a sok erőfeszítés azért mégiscsak megéri. Mert jönnek az eredmények. Ma például a fiammal büszkélkednék, mert délben kicsit pityeregve jöttem haza a suliból, és ezek bizony a meghatottság és az öröm könnyei voltak. Mert kitüntetést kapott.
Amit TÉNYLEG nagyon szeretek az itteni általánosban, hogy nagyon értenek ahhoz, hogy a gyerekek motiváltak legyenek, hogy akarjanak ott lenni, tanulni, hogy élvezzék az egészet. És bár nincs az az óriási nyomás a gyerekeken, meg a leckeírás, meg a hajszoltság, mégis úgy haladnak, hogy csak lesek.
Ott az én fiam, aki konkrétan két betűt nem tudott összeolvasni szeptemberben, és eltelt fél év, és az osztály legjobb olvasói között van, és tegnap közölte velem, hogy neki Roald Dahl a kedvenc írója, és kikölcsönzött a sulikönyvtárból egy könyvet is tőle, és ki is olvasta egy nap alatt. Ez egy krokodilos könyv volt, és elkezdtem én felolvasni neki, majd valamiért ki kellett mennem a szobából, és ő simán folytatta, és mivel nem kértem vissza a könyvet tőle, csak ledőltem mellé a díványra szó nélkül folytatta és folytatta és kész, be is fejezte egy óta alatt. Egyedül. És ez már nem csak az az egy mondat-egy kép könyv, hanem rendes, normális gyerekkönyv, sok-sok szöveggel. Szerintem elképesztő mennyit fejlődött. És nem csak olvasásban!
Ott van a matek is - Bende, aki még otthon csak elsős lenne, itt simán már a szorzótáblát tanulja, és megy neki, érti, szereti. Gyakoroljuk is, mert kéri. Nem kötelező, nincs olyan lecke, amit naponta le kéne körmölnie oldalakon át - csak egyszerűen mondogatjuk, gyakoroljuk és szereti csinálni.
Igaz, mi minden nap közösen leülünk tanulni. Nem feltétlen azért, hogy a sulis feladatokat csináljuk, de ha már úgyis leülünk, akkor azokat is elővesszük. A fő cél mostanság a beszédfejlesztés, mert bár be nem áll a pici szája, de azért vannak hangok, amiket még gyakorolni kell. Főleg az r.
Nem tudom mi az oka, de minden gyerekemnek komoly logopédiai fejlesztés kellett, vagy én csinálom rosszul, vagy genetikailag gyengébbek ebben, nem tudom, de hiába próbáltam Bendénél erre jobban odafigyelni, és berregtünk amikor csak kocsit láttunk, mégiscsak szükségünk lett szakember segítségére. És ez gond, mert magyar logopédus azért nem túl gyakori Angliában, és kínomban azt találtam ki, hogy akkor legyen Skype-os tanára. Mert hát németből már működik ez, Borsi szuper jól fejlődik már egy éve, és zongoratanárt is találtam Bíbornak, akivel tud így gyakorolni minden héten kétszer. Sőt, még egy hegedűtanárt is leltem, aki némi hezitálás után hajlandó volt kipróbálni megy-e a dolog, és úgy tűnik, hogy igen.
De azért bevalom, a Skype-os logopédus még ennél is meredekebb lépés - de már fél éve csináljuk, és Bende szuper sokat fejlődött vele. (Most már amúgy minden különórát Skype-on intézünk az úszás és a kori kivételével.)
Szóval visszatérve a dicséretekre - lefotóztam, hogy mennyi elismerő papírt, oklevelet kapott Bende az elmúlt fél évben. A matricákat nem tudtam összegyűjteni, de azt is minden másnap kap. Ezek csak az extra oklevelek. A nagyot ma kapta, arra óriási ünnepség volt a suliban.
Összegyűjtötték a nagyterembe az első három évfolyam 9 osztályát (3 osztály van egy évfolyamon, egy osztályban kb 30 gyerek), és egyesével kihívták az évfolyam legjobb olvasóját, íróját, matekosát, szuper-tanulóját, legszorgosabb házifeladat íróját és persze a gyémánt tanulót. Osztályonként kb 5 gyerek kapott ilyen külön dicséretet. Ami a legszuperebb volt, hogy nem csak kihívták a gyereket és kapott egy oklevelet, hanem minden egyes gyerek mellé odaállt a tanára, és elmondta, hogy miért az adott gyereket választotta erre a címre. Ez végtelen kedves, személyes dolog volt, és szinte mindet megkönnyeztem. Nagyon tetszett, hogy mindenki csak egy oklevelet kaphatott, nem úgy, mint Magyarországon, hogy xy a legjobb matekos, tornász, angolos stb, és egy gyerek kapja learatja az összes babárt, és ez nem nagyon motiválja a többieket, inkább szerintem lelombozza, mert hát xy stréber, tanárnéni kedvence stb, fene se akar vele versengeni. Itt azonban azt éreztem, hogy rettentően odafigyelnek arra, hogy ez személyes legyen és hogy mindenfélét díjazzanak. Pl a gyémánt díjnál nem csak azt nézték, hogy aki megkapja jól tanuljon, de azt is, hogy kedves és barátságos legyen a társaival. Az egyik kislánynál kiemelték, hogy ő például azért kapja az oklevelet, mert mindig figyel arra, hogy a többiek milyen jól csinálnak valamit, és ha a tanárnak ez elkerüli a figyelmét, akkor ő rendszeresen odamegy, és figyelmezteti rá az ofőt, hogy ugye látta pl. hogy ezmegez mennyivel ügyesebben olvasott ma, mint tegnap. Szerintem igenis NAGYON fontos dolog, hogy ezek a "kedves" gyerekek is dicséretet kapjanak, mert ez tartja össze az osztályokat. (És teszi élhetőbb hellyé amúgy a Földet.)
Bende amúgy a legjobb leckeíróként kapott dicséretet (ami tudom, kicsit közös dicséret neki és nekem), de azt is elmesélték mellé, hogy az órai jó munkáját ez mennyire jól kiegészíti, és hogy nyilván ezért lesznek a helyesírás tesztjei hibátlanok, és került a 8-as szintre olvasásból ma már. (A legjobb a tízes, utána már azt olvas a gyerek, amit akar, és azt kb a 3-ra kell elérni.) Szóval látják, hogy sok munkát tett a gyerek a tanulásba és értékelik ezt. 
Minden egyes oklevelet kapott gyereket amúgy lefotóztak, és rá fogják tenni a fotójukat az igazgató ajtajára, hogy bárki, aki bejön láthassa, hogy ezek a suli legkiválóbb diákjai. Ja, és persze az oklevél mellé egy IGAZI aranypapír matricát is kaptak a mellükre. (Ennek örültek amúgy a leginkább.)
Ja, és ma buli van amúgy, és ezért melegítőben kellett menni, mert "colour run" lesz ebéd után. Körbefutják a sulit, és közben a tanárok festékport szórnak rájuk, hogy így ünnepeljék a tavaszt. Így mire haza kell jönni az összes gyerek csupa (mosható) festék lesz, valószínűleg állati boldog és lelkes. Hát szerintem nagyjából így kell működnie egy általános iskolának. Sok-sok szeretettel, bíztatással és odafigyeléssel.
[ Read More ]

A helyes úton

Bende fiam nem jól kezdte a tanévet. Otthon imádott oviba járni, imádta az ottani közösséget és rengeteg barátja volt. De ennek a nagycsoporttal vége lett. És itt semmit sem szeretett.

Mintha valaki elrabolta volna az én mindig jókedvű, könnyen barátkozó fiamat, aki mindenkivel azonnal csevegni kezd, mosolygós, nyitott és mindenkivel azonnal megtalálja a közös hangot. Szeptemberben idecsöppent helyette egy morcos, nyűgös kismanó, aki elfordul, ha kedvesen hozzászóltak az osztálytársai, sírva indul iskolába, azt mondta, hogy őt meg akarják ott ölni, és egyáltalán utálja az egész helyzetet, és ami még furább volt, soha, senkinek nem köszönt vissza.
Mindenki azt mondta, hogy a nyelvvel van a gondja. Hogy nem megy neki az angol. De valahogy én úgy éreztem, nem ez az igazi baj. Persze, nyilván le volt maradva valamennyire, ez tény - de azért egyáltalán nem az a helyzet, hogy bedobjuk valahová, ahol semmit sem ért (mint anno a lányoknál) ő egész szépen beszélt már angolul, és el tudta mondani (ha hibásan is), hogy mit akar.
Bár ő arról panaszkodott, hogy senki nem szereti - amit én láttam ennek ellentmondott. Nem csak az, hogy mindenféle buliba hívták (oké, hogy az összes gyereket, de őt se hagyták ki, ami rendes dolog) és az udvaron köszöntek neki, kérdezték merre megy haza, nem mennek-e együtt. Az én fiam az ilyen kérdésekre azonnal a hátam mögé bújt, szorosan bezárta a száját és morcosan nézett vissza. Esélyt sem adott senkinek, hogy kedves legyen hozzá.
Én amúgy sejtettem mi a baj - jó volt neki az oviban, és nem akart onnan elkerülni. Értem én - de sajnos ez nem alternatíva. Ha otthon maradtunk volna is iskolás lenne és változtatnia kellett volna. Igen, elismerem, kicsit nehezebb a pálya a költözéssel és az új országgal, de visszacsinálni ezt nem lehet, De nem is akartam, mert azért én tudtam jól, hogy hosszú távon ez jó lesz majd neki, akkor is, ha most nem érzi.
Amúgy meg sejtettem, hogy a nagy fájdalma a szíve mélyén nem ez, hanem, hogy a többiek ügyesebbek. Mert egy dolog elcseverészni valakivel - de más dolog számolni, vagy olvasni angolul, ami a többieknek már egész jól ment, Bendének viszont erőfeszítést kellett tennie, hogy bepótolja a lemaradásait. Hát ez nem tetszett neki.
Ám akár tetszett, akár nem - alkalmazkodni kellett ehhez a helyzethez neki is, nekünk is. Így hát délutánonként olvastunk, számoltunk és a dolgok lassan változni kezdtek. Lettek barátok, és sok-sok dicséretet kapott a tanároktól is. Most ott tartunk, hogy percenként 40 szót olvas angolul (90 lenne a cél), és ötösével simán elszámol százig. (Sokat segít, hogy ötpennikkel gyakorlunk, és ameddig elszámol, annyi pénzt megtarthat. Ez pedig szuper gyakorlat a szorzótábla későbbi megtanulásához és két nyelven már nem is egyszerű.) Heti öt szó helyesírását kell megtanulniuk, ezeket megkapják hétfőn, minden nap le kell egyszer írni - pénteken dolgozatot írnak belőle. Ez általában hiba nélkül megy neki. (az eheti szavak pl. swing, sing, twig, this) Szépen írni nem tanulnak, nincs az a magyar rendszer szerinti betűformázás kicsi vonalak közé - ezért nyomtatott betűkkel ír, nem is teljesen pontosan úgy, ahogyan kéne, de sok feladatlapunk van, meg a tabletjén is vannak olyan programok, ahol az ujjával kell írni, ezekkel gyakorol néha.
Emellett rengeteg különórája is van. Mivel a suli közel sem terheli le annyira, mint otthon (minimális a lecke, tényleg csak az az elvárás, hogy heti háromszor olvasson egy pár oldalas könyvecskét) a délutánjai szabadok. Ezért simán belefér a korcsolyázás, az úszás, a foci, a hétvégi magyar iskola, és heti kétszer még logopédia is. Az egyébként valami zseniális, egy nagyon helyes magyar csaj tartja Skype-on, és bár ez így nehezített pálya, mert egy hétéves figyelmét azért nehezebb fenntartani, ha nincs jelen a tanár, a dolog mégis működik szerencsére. (Sajnos tavaly az ovis logopédussal az első pár hónapok után szinte semmit nem sikerült fejlődni, állandóan elmaradtak az órák.) Tervben van még a zongoratanulás, és a karate is - de nem sietünk. Van időnk szép lassan eljutni mindenhez.
Mert jó úton haladunk, az tuti, mert látom, hogy a gyerek kinyílt. Pár napja vettem észre, hogy már nem velem kézenfogva sétál haza, hanem előre rohan a többi fiúval, bújócskáznak, szaladgálnak, lökdösődnek, röhögcsélnek, Bende pedig mindenkinek magyaráz, mindenkiről mindent tud, és köszönget jobbra-balra. Akárcsak otthon. Szóval magára talált. Jól tanul, jól érzi magát a suliban és már a sulis ebéd furcsa ízét is megszokta. Szóval otthonra talált. Jó ezt látni.
[ Read More ]

Tea az igazgatóval - és öt másik furcsaság az angol középsuliból


Be kell vallanom, kopott Anglia varázsa - egyre kevesebb dologra csodálkozom rá olyan tiszta szívvel, mint hét évvel ezelőtt. De persze azt is hozzá kell tennem, hogy meglehetős zárkózott életet élek mostanság. Ülök a gép előtt és írok. Ez pedig azért az alkalmakat is csökkenti, hogy izgis dolgokat fedezhessek fel. 

Az írással amúgy nincs baj, és az itthoni munkával sem, de ez azért azt jelenti, hogy a világgal való interakcióm nagyban lecsökkent azokra a hírekre amiket a gyerekektől hallok. Ők pedig miről is beszélnének, mint az iskoláról. És nyilván azt emelik ki, ami vicces, szórakoztató - hogy az új fizika tanár a hanghullámok terjedéséhez gitárt hozott be, és nagyon cool volt. Hogy Borsi felkerült a legmagasabb matek csoportba és azt mondja, ez már végre kihívás neki az elmúlt fél év unatkozása után. Nem ekézem a sulit - főleg azért nem, mert a gyerekek jól érzik magukat. És végül is a barátok sokkal fontosabbak ebben a korban, mint az, hogy mennyire készít fel az egyetemre. (indoklást lásd lenn) Vannak azonban olyan furcsaságok, amelyek még az én Angliában szocializálódott gyerekeim is bizarrnak tartanak. Íme pár példa.

1. A séta is egy sport
Amikor a gyerek azzal jött haza, hogy jövő héttől sétálni fognak a tornaórán, csak néztem egy nagyot. Hát mióta sport ez. De akkor azért igazán röhögni kezdtünk, amikor elővette egy rakás papírt, hogy írjam alá, hogy engedélyezem és az egészségi állapota ezt megengedi. Isten bizony, egy rakás papírt alá kellett írni - hogy sétálhasson a suli udvarán, szép, lassan.
Mindezt egy olyan iskolában, ahol amúgy van medence, hogy úszhassanak, szuperül felszerelt konditerem, focipálya és kosárpálya is - a tornaterem mellett.
Ja, és ezek 15 éves gyerekek, kirobbanó energiával, nem a helyi nyugger klub rekreációs részlege.

2. Kincskeresés
De van ennél lejjebb is a tornaóra. Na jó, odáig azért nem süllyednek, mint Magyarországon, ahol dolgozatot kell írni a foci szabályaiból, de azért az "orientiering" nevű sport is elég röhejes kamasz szemmel. Amikor is a suli egyik részletét megkapják fotón, és meg kell keresniük, hogy ez hol van. Nyilván van olyan kövér, mozogni sem tudó gyerek, akinek ez kihívás - de azért tornaórának nevezni ezt elég meredek.

3. Két külön spanyolóra
Azt már talán írtam, hogy 10-ben, amikor már az érettségire készülnek minden gyereknek más órarendje van. Nyilván ennek kimaxolása nem könnyű feladat az iskola részéről. Ám azért az mégiscsak röhejes, hogy az én lányom heti két spanyolórája más-más tanárral és csoporttal zajlik. Elvileg azért a heti kettőt ugyanannak a tanárnak kéne tartania (rajta kívül mindenki úgy jár) hiszen végül is így tudna szépen haladni a csoport.
Na, hát az én Bíborkám kedden az A csoportba jár, szerdán a B-be. Így minden héten el kell kérnie annak az órának a jegyzeteit, házifeladatát, amin nem tudott részt venni. Mondjuk a spanyollal éppen semmi gondja nincs, és ez neki így is gyerekjáték - de azért ez akkor is elég furcsa.

4. Az értékelés
Az vessen rám követ, aki akar - de én nem értem, mi értelme annak, hogy jósolgatni kezdjünk a gyerek jövőbeli teljesítményét illetően és ezt félévi jegynek nevezzük. Ráadásul, hogy a helyzet bonyolódjon, idén új értékelési rendszert vezettek be Angliában, és én még nem tudtam elsajátítani ennek a logikáját.
Így amikor hazajön a gyerek és közli, hogy Level 5-ot írt, akkor az első kérdésem: "és a többieknek milyen lett?" ha 5-nél kevesebb, akkor megdicsérem. (A másikra még nem volt példa.)
De aztán Borsi megkapta a bizijét, és abban három 3-as van, a többi kettes. Néztem is nagyot - de akkor kiderült, hogy a 3-as a legjobb jegy, és hogy neki 3 is van, az az egész osztályban példátlanul jó eredmény - a többieknek inkább egyes-kettesei voltak. (Borsi azért sírt ezen egy nagyot, mert ő ennél jobbat akart kapni, és őt egyáltalán nem vigasztalja, hogy ő most a legjobb tanuló az osztályban.)
Bíbor meg, aki ezerrel készül a jövő évi érettségire, állítólag már érettségi lapokat tölt ki, olyat, amit majd jövőre is fog, és ő olyan bizonyítványt kapott, amiben az áll, hogy az előérettségin C-t kapott, ami szuper eredmény, és ezzel a legjobbak közé került, hiszen ez jelzi, hogy jövőre simán megy majd neki az A.
Én meg egyszerűen nem értem - velünk mondjuk harmadikos gimisként senki nem csináltatott matek érettségi feladatlapot, mert nyilvánvaló volt, hogy csomó anyagot még nem vettünk, és ha arra hármast kaptunk volna, akkor nyilván nem kapunk dicséretet, arra hivatkozva, hogy akkor ez egy év múlva simán lesz ötös.
De itt más a logika - nem a gyereket osztályozzák, hanem azt nézik, milyen lesz majdan az eredménye, ha így dolgozik továbbra is. Nekem ez még mindig érthetetlen.

5. A jó gyerekek jutalma
Ha a gyerek valami kiemelkedőt csinál, akkor jutalompontot kap, amit gyűjteni lehet. Ez teljesen szuper dolog. Az összegyűjtött pontokat becserélheti egy szép tollra, füzetre - vagy ha sok-sok pontja összegyűlt, akkor egy teázásra az igazgatóval. Ez a non-plus ultra.
Mondjuk első pillantásra nekem szimpatikus volt ez a gondolat, de aztán rám nézett a lányom és azt kérdezte, normális vagyok-e. Hát melyik épelméjű diák akarna az IGAZGATÓVAL teázni, legyen az bármilyen kedves ember. Miről beszélgetne vele???? És belegondoltam: igaza van. Talán inkább a szülőknek kellene felajánlani ezt a lehetőséget - nekem mondjuk lennének kérdéseim. Így bár gyerekszemmel bizarr a gondolat, azért nekem ettől még kedves lehetőség. (Kíváncsi lennék, évente hányan választják ezt a jutalmat.)

6. Tilos a csizma
Itt nincs olyan hideg, mint Pesten, ezt azért gyorsan leszögezném. Napközben 6-8-10 fok van - de reggel, amikor a lányok suliba indulnak, azért nulla fok körül van az idő. Én preferálnám a csizmát. Mégiscsak tél van - noha ezt az angolok nem veszik ennyire komolyan ezt a hideget. Simán mennek most is szoknya-zokni kombóban, félcipővel. De én magyar anya vagyok, másként nőttem fel - és az van becsípődve az agyamba, hogy télen, téli cipő kell a gyereknek. Le is cseréltük a balerina cipellőket.
Az egyenruha szabályzat szerint azonban ezt nem hordhatják szoknyával - csak nadrággal. A szoknyához továbbra is a bőr félcipő a kötelező. Akkor is, ha nyár van, akkor is, ha zuhogó eső, akkor is, ha hulla hó és szétfagy az ember lába. Pedig amúgy szerintem egy szoknya - csizma párosítás igenis elegáns, és nem olyan, mintha tréning gatyában küldeném, vagy sportcipőben a gyereket. De hát a szabály az szabály - akkor is, ha ez nem praktikus. Most nadrágban járnak. Nem sok lány van, aki ezt választja amúgy. Inkább szétfagy a lábuk.



(visszatérve az egyetemre) Lehet azon felháborodni, miért nem készülünk már a felvételire, mert én is tudom, hogy egy 15 éves gyerek anyjaként már ennek kéne lennie a fókuszban, de én valahogy nem görcsölök rá erre a témára. Egyrészt, mert a lánynak fogalma sincsen mi akar lenni, és mit akar tanulni. Ami 15 évesen amúgy szerintem tök normális - én is ilyen voltam, aztán mégis egyetemet végeztem. Másrészt meg olyan sok dolog van, amit még nem látott, nem próbált, és fogalma sincsen, milyen munkák léteznek. Harmadrészt pedig egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy angol egyetemre kell járnia - 9000 font évente piszok sok pénz, és bár az angol egyetem szuper hely, nem vagyok meggyőződve róla, hogy sokkal jobb, mint a jóval olcsóbb spanyol, vagy ingyenes osztrák. Miért is kéne óriási hitellel kezdenie az életét, ha ugyanazt a tudást és végzettséget anélkül is megszerezheti? Amúgy a csajok Spanyolországra szavaznak az egyetemet illetően - és bakker, azért én megértem őket. :-)
[ Read More ]

Angol középsulis kételyek


Nem nagyon van miről írnom. Napközben ülök a gép előtt, és írok. Délután gyerekezek. Nem különbözik ez attól, mint ahogyan Magyarországon csináltam. Mindig mondom én, a díszlet változik, ha az ember költözködik, de a lényeg marad. Legyen az boldogság, karrier, lelkiállapot. Visszük magunkkal és kész.

Őszintén szólva az én kis karrier-válságom se Angliában kezdődött, bár az tény, hogy az állandó költözködés nem nagyon segít rajta. Bár ha igazán őszinte akarok lenni nem is ront. Ilyen a helyzet, ebből kell építkezni, ezt kell megoldani. Alapvetően boldog vagyok ebben az írásközpontú létben, örömöt okoz nekem, és hogy nem írtam még könyvet pl (ami nagy fájdalmam), arról nem a gyerekek, de még csak nem is az utazgatásos életforma tehet. A hiba bennem van, akár tetszik, akár nem. De ez az én keresztem, remélhetőleg előbb-utóbb sikerül majd letennem. (Egy jó kis könyv formájában.)
Amiről viszont gondoltam, hogy mégiscsak írok, mert egyre jobban zavar, az az angol középsulik. Aki régóta olvas, az tudja, hogy alapvetően kedvelem az angol oktatási rendszert. Igaz, főként az általánossal voltak tapasztalataink, és komolyan mondom, szerintem ebben az angolok brillíroznak. Igen, tudom, hogy sok anyuka elégedetlen, mert hol a szigor, a vasfegyelem, a leckék, a magolás. De én mindig úgy láttam, hogy a gyerek a szerető, bátorító közegben jól fejlődik, okosodik, és mennyivel jobb ám szeretni a sulit, mint gyomorgörccsel bemenni. Az idő és a tapasztalat eddig úgy látom engem igazolt, mert amikor hazamentünk, a lányok simán felvették a magyar oktatás fonalát, bizonyítva, hogy azért ha játékosan és észrevétlenül is, de azért Angliában is sokat tanultak.
Bende is ezt bizonyítja most nekem az új iskolában. Döcögősen kezdődött az év, nem akart iskolába menni, nem talált barátokat, nem tetszett neki az egész, főleg az nem, hogy a többiek előtte jártak. De aztán teltek a hetek, és egyre inkább nem csak beletörődött, de meg is érezte, hogy nem olyan bonyolult ez az egész. Az olvasása meg olyan csodásan fejlődni kezdett, hogy csak lesek. Az a gyerek, aki év elején egyetlen szót se volt hajlandó összeolvasni, mostanra minden gond nélkül hosszú mondatokat olvas angolul. Ami még jobb, hogy már nem tortúra a napi gyakorlás, hanem öröm számára, mert fontos számára, hogy a suliban jól teljesítsen. És persze ez minden téren jól hat a teljesítményére, a magyar olvasása is sokkal jobbá vált. Szóval valamit csak tudnak ezek az angolok.
A középsuliban a lányok dolgaival viszont már nem vagyunk olyan elégedettek. Borsi kb két perc alatt mindenből a legjobb csoportba került, és folyamatosan kapjuk a képeslapokat a suliból, amikkel az előmenetelét dicsérik. Ami jó. Nagyon jó. De közben hazajön a gyerek úszás óráról, és azt mondja, az osztálytársai 90%-a nem tud fenn maradni a vízen, és a suli medencéje amúgy is olyan sekély, hogy mindenkinek leér a lába. Hogy a heti kosáredzéseken kiderült, hogy a csapat nagy része még soha nem vett a kezébe ilyen labdát. Persze az jó érzés neki is, hogy a legjobbak között van, és mindenki őt kérdi, ha elakad, és minden egyszerű neki, és örülnék is annak, hogy így halad, ha nem mesélne közben arról, hogy csomóan elmennek az osztályból, mert nem elég színvonalas a szüleik szerint a suli.
És mi is ezt látjuk, amikor Bíbort hallgatjuk, aki arról panaszkodik, hogy hiába írja a legjobb matek dolgozatokat, még mindig a leggyengébbekkel van egy csoportban, mert egy hónapja nem tudják áttenni legalább eggyel magasabb csoportba. Hogy ugyan franciából átrakták, de csak a heti két órából az egyiken jár oda, a másikat egy közepes csoporttal csinálja, ami csak azért rossz, mert így nem tudja követni a tanítást, hiszen az órák feléről mindkét esetben lemarad. Az is gond, hogy most már választania kellett miből érettségizik, és amiből nem, azt nem is tanulja. Így most már 14 évesen egy csomó dolgot nem tanul, és múltkor meg is kérdezte, hogy arra, hogy azokkal is foglalkozzon, lesz még lehetősége? Mondjuk itt olyan izgis tárgyak vannak, mint a pszichológia, jog, üzleti tudományok, digitális képszerkesztés. Nyilván olyan alaptárgyakat tanul, hogy matek, irodalom, történelem - de pl. földrajzot már nem. És ami nálunk otthon három tárgy volt, mint a biológia-fizika-kémia, és egyenként sem kis darabok, az itt már csak egyetlen tárgy: science. Az is elég elborzasztó, hogy látjuk, hol tartanak franciából és spanyolból a tanulók, három évnyi tanulás után, érettségire készülve. Nagyon durván alapszinten sincsenek. Ez a tudás messze nem lesz rá elegendő, hogy mondjuk ezen a nyelven járjanak egyetemre, vagy egy hazai nyelvvizsgát letegyenek.
Persze itt sincsen stressz, és ez jó. Egy tininek aztán végképp nincs szüksége arra, hogy a tanulás miatt szorongjon, és az jó, hogy nem hajtják halálra, de azért ennél egy kicsit több hajtást azért szerintem még el lehetne viselni. Nem tudom, hogy jobb-e egy magyar sulisnak, hogy többre viszi-e a magolással, seggeléssel. Tényleg nem. Most nem látom tisztán, hogy jó lesz e ez a rendszer a lányaimnak, vagy veszítenek vele, hogy itt tanulnak, és ez azért zavar.
Persze nem mondom, hogy itt nincs lecke, nincs néha éjfélig tanulás, készülés. Bizony múlt héten Bíbor kétszer is éjfélig maradt fenn, hogy elkészítse a leckéjét - igaz, rajzból volt lecke, mert art fakultációra jár, de azért mégiscsak lecke ez. És nem csak rajzolni kell, hanem kifejezetten sokat írni a kompozíciókról, felhasznált technikákról. Elég sok munka van vele, tényleg. Amúgy meg Bíbor gyönyörűeket alkot, kreatív is - kicsit talán az is baj, hogy 14 éves (mindjárt 15) de még nem tudja mi akar lenni, az itteni rendszer pedig ezt már elvárná tőle, és azt szeretné, hogy így szakosodjon, de hát ez nehéz dolog. Megértem, nekem sem volt fogalmam arról 14 évesen, hogy mi leszek majd. (Még akkor is, ha amúgy akkor már mondogattam az újságírást, de nem tudtam igazán azért, hogy alkalmas leszek-e rá.) Szóval most ízlelgetjük ezt az új rendszert, és még nem vagyunk benne otthonosak. Lehet, hogy sulit kéne váltani, és jobb lenne akkor. Lehet, hogy mindegy hová kerülnek, mert mindenütt ezt kapnák. De az is lehet, hogy minden összeáll a végén varázslatos módon, és kiderül, hogy jól döntöttünk most is Angliával. Még nem tudom.
[ Read More ]

Az idegen


Mostanában mindig ugyanazt álmodom. Költözünk, naná. De egy nagyon romos, csúf házba, amin rengeteg munka van, és amit az előző tulaj a saját cuccaival tele hagyott ott. Sétálok, felmérem a házat, a teendőket, és egyre több és több szoba nyílik meg előttem, amik egyre szebbek. Drága bútorokkal, rengeteg könyvvel és a végén egy hatalmas terasz isteni kilátással. A ház végül sokkal nagyobb, mint ahogy először tűnt és végül úgy érzem, ez az álomház, amire mindig is vágytam.

Nem kell különleges tehetség ahhoz, hogy megfejtsem az álmot: az új ház az új ország, vagy épp
új élet, ami nem tűnik most nagyon vonzónak, de a tudatalattim jól tudja: jó lesz itt nekem, fel a fejjel. Kell is a bíztatás, mert egy kicsit elanyátlanodtam mostanság. Nem feltétlen Anglia miatt, érzem én már pár éve, hogy nem a helyemen vagyok. Sem élethelyzetben, sem munkában, sem karrierben. Mintha minden kicsit megfeneklett volna.
Az a négy költözés amit idén végig-gürcöltünk meg most kezd visszaütni - érzékenyebb, morcosabb vagyok, mint rendesen szoktam lenni, és apróságokon is végtelen sokat tudom magam rágni, főleg persze azokon a dolgokon, amiket semmiképp nem tudok megoldani,mert vagy idő, vagy pénz nincs rá, vagy messze van Magyarországon és ha megfeszülök se tudok rajta változtatni. Ezek a legjobb gondok ahhoz, hogy szétrágják az ember belsejét. Hiába tudja az ember agya, hogy nem olyan óriási problémák, és a férjem legyint is rá, hogy hagyjam. De én mégse tudom elengedni. Órákat töltök azzal, hogy fantasztikus terveket készítek, és persze közben a gyomromban mélyen érzem, hogy felesleges idő és energiapocsékolás, itt és most kéne lennem, de nem vagyok.
Nem nagyon vagyok most sehol. Otthonról eljöttem, ide nem érkeztem meg, és csak tengek lengek. Vezetem a háztartást, főzök, mosok, takarítok és persze ezzel elmegy az egész nap. Az, hogy emellett dolgozom is, szinte már az egyetlen jó dolog a napomban.
Persze nem könnyű élvezni az itteni életet a szobám négy falán belül. Mert hát itt vagyok mostanság, nem másutt. Lehetnék Timbuktuban, vagy Karakószörcsögön is. A házimunka ott is megvárna, és ha net van, a munkám is csinálhatom. Ez a tény, ami eddig szabadságot adott, hirtelen fullasztó börtönné vált. Nem járok el sehová - se tanfolyam, se egy hétközbeni kávézgatás a barinőkkel, se egy kórus, a legtöbbször csak akkor lépek ki a házból, ha Bendét viszem a suliba, vagy érte megyek. A kettő között itthon ülök és a gépet verem. Írok, írok és írok. Amit amúgy imádok, mert ez a szakmám, és az utóbbi években egyre inkább sikerül olyan témákat találnom, amik igazán közel állnak hozzám és érdekelnek. De magányos munka ez, nincs ezen mit szépíteni. Az persze nagy könnyebbség, hogy a férjem is itthonról dolgozik, jó dolog vele együtt reggelizni, kávézni, megbeszélni két munka közt, ami foglalkoztat minket. De azért a napjaim akkor is úgy zajlanak, hogy a családomon kívül nem beszélek senkivel egész héten.
Mondjuk hétvégén bepótoljuk. Itt a nagyobb család, rokonság, többen már mint Magyarországon. Óriási magyar közösség van errefelé - iskolával, bulikkal, rendezvényekkel. És persze jönnek-mennek a látogatók, kirándulunk is, szép ez az ősz, ha hideg is. Szóval az a két nap, az tényleg jó zsúfolt, éles ellentétben azzal, ami hét közben kimarad. De furi módon csak magyarokkal találkozunk. Angolokkal nem is beszélek, kivéve persze a boltban, vagy a tanárokkal.
De nem ezért vagyok idegen. Nem itt érzem magam idegennek. Ez az érzésem már Magyarországon is megvolt, és tartok tőle a hiba nem az országban van, ahol élek, hanem bennem. Magammal nem vagyok rendben, magamat kéne talán újra kitalálni, megvalósítani, megtalálni, ami boldoggá tenne. A férjem szerint egyszerűen csak valami munka kéne - valami, amit élveznék csinálni. Egy antik boltban, a helyi lapnál, vagy akár a könyvtárban pár órában. Nem is a pénz miatt, nem is csak az emberek miatt, nem is csak azért, hogy nagy karriert hozzak össze belőle, hanem mert itthon ülni egész nap nem egészséges, még akkor sem, ha író vagyok és számomra a magány alapvetően nem ellenség.
Én meg persze keresem a kifogásokat. Naná, hogy vannak. A gyerekek, a ház, a költözés, a különórák, a főzés, a vasalás. Ma ezért nem jó, holnap azért nem. De igazából persze nem tudom, van e jó napja annak, hogy az ember új életet kezdjen. Nehéz döntés ez,még akkor is, ha nincs is veszítenivaló, ha nekilátok feltérképezni a lehetőségeimet. De minél tovább van itthon az ember, az első lépés annál nehezebb. Akár a sportban: az első edzésre elmenni, na az óriási lépés. Ha már egyszer nekilódul az ember minden nap könnyebb és könnyebb lesz.
Hát nekem most nehéz.
[ Read More ]

Zakatol az élet


Úgy telt el az első half term, hogy észre sem vettem. Munka délelőtt, gyerekek délután, lakásfelújítás éjjel-nappal, hétvégén pedig program-program hátán. De akár tetszik, akár nem, most muszáj megállni, mert jövő héttől őszi szünet. Igen, errefelé ilyen korán.

Anyukám állandóan azt kérdezi, mikor látogatok már haza. A barátaim pedig azt, hogy otthonosan érzem-e már magam. Én meg csak annyit tudok mondani: jóformán még meg sem érkeztem. Persze testileg itt vagyok, de lelkileg még mindig csak félúton. Egyszerűen még időm se volt leülni, és kifújni magam. Mindig volt valami, ami miatt pörögni kellett.
Nem csoda, hogy el is felejtettem a nagy rohanásban megírni, hogy Bíbor mégiscsak visszakerült a régi középsulijába. Amikor már teljesen letettünk róla, akkor egyszer csak véletlenül valaki kapcsolata az igazgatónőt, a sok-sok helyettes, meg titkárnő után, aki egyszerűen csak annyit mondott, hát vigyük a gyereket másnap és ha van egyenruhája, kezdhet is. Mondanom sem kell: aznap SOS ruhavásárlásban voltunk, és voilá: másnap tényleg kezdhetett. Immáron három hete jár is - na nem mintha ez ilyen egyszerű lett volna.
Arról ugyanis nem tudtunk, hogy ez a tizedik év ez már komoly dolog. Innentől kezdve ugyanis kezdenek a gyerekek szakosodni - tehát már nem tanul mindent, csak amire az érettségihez szüksége lesz. Persze vannak tárgyak, amiket továbbra is kötelező tanulnia, mint a matek, az a angol, vagy a science de például választania kell, hogy földrajz vagy történelem, spanyol vagy dráma. Amikor feltették a kérdést, igazából fogalmunk sem volt, hogy mi lenne a jó megoldás, mi kell az egyetemre, és plána azt nem, hogy mégis mi akar majd lenni a gyerek. Így hát összeállítottak neki egy órarendet, hogy még később lehet finomítani. Én meg nekiálltam bűvölni a netet, hogy mégis, mi lenne a jó választás. Tekintve, hogy az én 14 évesemnek még fogalma sincsen, mi akar lenni, ez nem volt könnyű kutatás. Végül arra jöttünk rá, hogy hiába élvezi a dráma órákat, mivel színésznő nem akar lenni, talán értelmesebb, ha átcseréli spanyolra. A franciát is megtartotta és semmiképp nem akart lemondani azt art-ról, így végül összeállt lassan az órarendje, de szerintem még nincs mindenből a megfelő szinten.
Viszont úgy néz ki, megtaláltuk a helyet, ahol munka-tapasztalatot szerezhet, mert ebben az évben három hétig önkénteskednie kell valahol, ő pedig kitalálta, hogy állatokkal szeretne dolgozni, méghozzá hüllőkkel (a teknős ugyebár) és találtunk is egy boltot, ahol szívesen fogadják. Igaz, kérték előtte adassunk be neki egy tetanusz oltást, mert ugyan nincsenek mérges állatok, de néha azért harapnak, és jobb a biztonság. A gyereknek ez nem vette el a kedvét, sőt lelkesen várja a lehetőséget, és olvassa a Reptiles (Hüllők) című magazint, mert hogy itt még ilyen újság is van.
A másik nagy kihívása az évnek a Duke of Edinburgh Award, ami egy olyan program, aminek a keretében a gyereknek mindenféle kihívásokat kell az adott évben megcsinálnia - fizikai, tanulásbeli, önkéntes munka és még egy 3 napos tábor is lesz, ahol különböző feladatokat kell megoldania. A netes anyukák szerint ez egy óriási lehetőség, ami ha sikerül a gyereknek, akkor az nagyon jól mutat később is a CV-jében, még az egyetemi felvételinél is számít.
Én kissé szkeptikus vagyok - egyrészt szerintem aki 9 ezer fontot kifizet, azt simán felveszik az egyetemre, ha nem az egyikre, akkor a másikra. Ha meg a gyerek végül nem Angliába megy egyetemre, akkor ez nyilván pláne nem számít. Meg aztán az is kicsit olyan lehúzás szagú, hogy elkérnek érte 100 fontot. Ráadásul elvileg csak meghívásos alapon lehet rá jelentkezni, az évfolyam legjobbjainak - de Bíbor szerint meg az megy, aki akar, és persze akinek a szülei ezt kifizetik.
Na, szóval nem tudom, megéri-e, de végül úgy voltam vele, hogy 100 font nem a világ vége, és ha a gyerek barátai is mennek, akkor miért is ne. Még a végén simán az is lehet, hogy tévedek, és ez egy nagyon komoly dolog, hiszen az, hogy nem hallottam róla, semmit sem jelent.

Borsika viszont közben az iskola sztárja lett. Pillanatok alatt kiderült, hogy sokkal jobban tud egy csomó dolgot, mint az osztálytársai, és ő aztán nem szégyenlős: már el is intézte, hogy tegyék feljebb a jobb csoportokba. Ő a legjobb franciából, töriből, történelemből, de tudományból és matekból is feljebb rakták, etika órán meg olyan beszédet tartott arról, hogy a belső szépség az igazán fontos, hogy megtapsolták a osztálytársai és még szünetben is többen odajöttek hozzá, hogy gratuláljanak, így most azon gondolkodik, hogy talán indulnia kellene valamilyen diákvezetői posztért.
Bende az egyetlen, aki még mindig nem szívesen jár iskolába - de azért a reggeli balhék sokat csitultak. Továbbra sem szereti sem a sulit, sem az odajáró gyerekeket, de azért már nem sír, hogy ne vigyem be, mert idézem: "ott engem mindenki meg akar ölni." Az aggódók kedvéért közlöm, hogy Bende fiam Blaha Lujza reinkarnációja, és kicsit hajlamos a dolgokat felfújni.Amikor a suliból kijön nem mesél semmi rosszat, és holnap már a második szülinapi buliba viszem a gyereket. A tanárok szerint szépen beilleszkedett és rengeteget, szívesen beszél, hozzászól az órai témákhoz, és bizony érezhető ám, hogy az olvasása, írása is rengeteget fejlődött, mióta suliba jár.
A különórák is kezdenek körvonalazódni - még nem kerek minden, de alakul.
Bennem is. A lakás kifestve a bútorok többsége megvásárolva, jöttek már hozzánk ittalvós vendégek is, és formálódik az itteni, új életünk.Hánykor kell kelni, hogy mindenki beérjen a suliba, és mikorra kell készen lennie az ebédnek. Nincs ugyan asztalom, de nem bánom, mert a konyhaasztal délelőttönként csak az enyém, és sikerült egy-két nagyon régóta halogatott munkát is bepótolnom, sőt, kedvem lett folytatni a könyvem, ami már ezer éve készülődik, sőt elkezdeni egy újat is.
Nem, még nem vagyok itt. Még nem minden olyan, amilyennek szeretném. És nagyon hiányzik, valamilyen angol közösség, tanfolyam, munka, vagy AKÁRMI, ami lehetőséget adna, hogy akár csak pár órára is, de kimozduljak az írásból, családból, háztartásból és angolok között lehessek, új embereket megismerhessek, beszélgethessek. Mert most azért ez hétközben elég egyhangú - éles ellentétben a hétvégékkel, amikor viszont meg nem áll az élet, buli, vendégség hátán. Jó lenne megtalálni az egyensúlyt. Talán majd a szünet után. Most annak örülök, hogy tegnap este kipakoltam az utolsó dobozt is. Ezt azért meg lehet ünnepelni, nem?
[ Read More ]

Öt teljesen érdektelen tény a teknősünkről (kivéve, ha valaki Zeusz rajongó, mint mi)


Zeuszt még Magyarországon vettük. Ő egy görög teknős. Nagyon pici még- korban és méretben is. Két és fél éves, ami tekintve, hogy ha jól bánnak vele, egy ilyen állat 50-80 évig is simán elél, nagyon is zsenge kor. Termetre sem nagy - mint egy napszemüveg lencséje, és nem olyané, ami mögé a hollywoodi sztárok bújnak. Ezért hát nagyon vigyázni kell rá.

Mivel szigorúan védett állat, és csak fogságban szaporítható, ezért van neki saját CITES papírja, és chipje is, anélkül nem is hozhattuk volna ki. Na a kihozatal amúgy sem volt egyszerű, mert Magyarországon senki nem tudott épkézláb információt adni arra nézve, mik is ennek a szabályai. Mindenki azt szajkózta a hivatalban, mi kell egy kutyának - oltások, útlevél, szigorú karantén. Egyszerűen nem tudtak túllépni ezen.
Csak hát a teknős más.
Egyrészt nem lesz veszett, másrészt mivel a kis terráriumában van, nem kerül kapcsolatba más állatokkal, és az állatorvos útlevelet sem ad neki. Végül az angol vámhivatal azt mondta, hogy elég, ha a gazda ír egy papírt, hogy az állat egészséges, és jónapot.
Na, ekkor kezdődött a második gond: ki fogja kihozni. Mert hát repülőn nem lehet, csomagküldő nem vállalja, így végül egy kedves magyar pár vállalta el, hogy két pici gyereke mellé az autóba besuvasztja a mi teknősünket is, és kocsival kihozzák nekünk. Minden simán ment - Zeusz náluk jól viselkedett (nem kapart éjjel, nem akart rémülten kimászni a kis utazóládikájából, és evett-ivott is rendesen)
Na, itthon utána azért megkaptuk a műsort a kis primadonnától. Mert hát primadonna a lelkem, ha eddig nem mondtam volna. Mivel lámpát nem akartunk küldeni vele, itthon annyira megörült a fénynek, hogy nem akart elmenni aludni sem napokig, csak melegedett, és teljesen frászt kapott, amikor újra be akartam rakni a kis utazóládába, hogy ne a hideg konyhában töltse az éjszakát, hanem jöjjön föl az emeletre mellénk, ahol melegebb van. Innen sejtjük, hogy azért nem élvezte az utat - de szerencsére mostanában nem készülünk költözésre, tehát nincs mitől félnie.
És hogy egyébként hogy van? Minden aggódót megnyugtatok, hogy jól. Részletesebben? Hát íme a Zeusz hírek:

1. Van neki egy új mászófája
A teknősök szeretnek felmászni a magaslatokra. Legalábbis Zeusz szeret. Amikor megkaptuk, adtak mellé egy kivájt fatörzset is, ami jó volt, mert fel is tudott rá mászni, meg alá is tudott bújni. Zeusz még arra is használta, hogy fejest ugorjon róla (a kicsi testben igazi kalandor lakik), és emiatt sajnos elég gyakran a hátára is esett, ami azért kínos teknőséknél, mert ilyenkor nem tud visszafordulni. Először még nagyon pánikba esett ettől - ma már rezignáltan várja, hogy megfordítsa valaki.
Szóval a jó kis fatörzs sajnos eltört, és itt kezdődött a kálvária, mert kiderült, hogy ilyen fatörzset nem lehet kapni. Létezik persze többféle pótlószer is - például cserépből égetett, ami túl meredek, és nem tud rá felmászni. Vagy van olyan fatörzs, ami elég kicsi ahhoz, hogy fel tudjon rá mászni, de alá már nem tud bújni. Többet is kipróbáltunk - de vagy túl nagy, vagy túl kicsi - egyik se volt jó.
Szerencsére itt, Angliában megtaláltuk a tökéletes törzsdarabot, ami elég vastag és nem törik, a mászási szöge meg tökéletes. Zeusz boldog tőle, imádja, mászkál rajta és alatta alszik minden este.

2. Van már neki egy nagy palaköve
Amikor beütöttem az amazon keresőjébe, hogy görög teknősünknek keresnék valamit, akkor derült ki, hogy itt kérem kánaán van teknősügyileg. Nem csak egy silány kis hüllőpolc a nagy állatos szupermarketben, hanem millió vicekvacak, amivel meglephetem. Az egyik ilyen a nagy, lapos palakő volt, amire azt mondták, hogy imádják a tekik, mert átmelegszik a lámpától, és akkor alul-felül melegíti az állatot, amit a hüllők nagyon élveznek. Egy baj volt csak - kisebbfajta vagyonba került.
Ekkor jött a magyar ész - hát a kert végében az előző tulaj itt hagyott egy nagy zsák palát, amit a tetőről szedtek le. Ez pont olyan, mint a neten kínált csilivili - csak hát vékonyabb és nem dizájnos, és persze koszos is. De egy alapos sikálás után beraktuk a terráriumba, és Zeusz imádta.
Ilyen én még nem láttam: a teknős konkrétan annyira kibújt a páncéljából, ahogyan csak tudott, és palacsintaként szétlapult a kövön, hogy minél nagyobb testrészét érje a kőből áradó melegség. Amikor először megláttam, hogy a feje lenn van a kövön, bevallom azt hittem, elpusztult, annyira természetellenes volt a póz. Meg is ráztam szegényt, hogy él-e, de csak bávatag kéjes tekintettel rám nézett és élvezte tovább a riviérát. Teknős módon.

3. Nem szereti az új tápot, amit rendeltem neki
A teknős fő tápláléka a pitypang. Ez a legegészségesebb, amit csak ehet. Persze végveszélyben ehet uborkát, salátát, spenótlevelet - néha kis paradicsomot, gyümölcsöt is, de az alap a pitypang. Na most ezt azért Budapesten, télvíz idején nem kis kihívás beszerezni. Ekkor akadtam rá a teknős-száraztápra. Pont olyan, mint a kutyáké, macskáké. És persze, mint kiderült, a teknősök is odavannak érte. Apró, pici zizi nagyságú falatkák, amint meghallja a doboz zörgését, máris szedi a kis lábát. Elveszi a kezünkből, felmászik érte bárhová. Még jobban szereti, ha beázatom, és puha lesz, mert hát egy görög teknős nem húsevő, nincsenek nagy fogai, az embert se harapja meg.
De hát ez elfogyott, amikor kijöttünk, és itt kinn nem találtam. De volt tucatnyi más, gondoltam nem mindegy? Hát rendeltem egy másfélét.
Hát azt a sértődést! Megkóstolta, aztán elfordította a kis fejét, kikaparta a tálból és beletaposta a földbe. Hogy ezzel a vacakkal kínáljuk a finom helyett. Legutóbb akkor csinált ekkora műsort, amikor spenótleveleket kapott (ami a szakirodalom szerint a kedvence), és azt hitte madárbegysaláta (amit már evett, és szeretett.) Amikor megérezte az új spenótos ízt, olyan depresszióba esett, hogy egy hétig semmit nem volt hajlandó enni.
Nagyon azért nem kell aggódni - az itteni kertünkben óriási pitypangok nőnek, bár mint kiderült, a zsenge levelek finomabbak fenséges őteknőssége szerint. És addig túrtam a netet, míg meg nem találtam a régi tápszerét is, hogy megörvendeztessem. Kilós kiszerelésben rendeltem. Elég lesz egy ideig. (Bármire hajlandó ám, hogy megkaparintsa, elég, ha meghallja a doboz zörgését, már szalad. És még azt mondják, hogy a teknősök hallása nem jó. Hát kérem, ez hülyeség!)

4. Nem szereti a vetélytársakat
Akartunk neki venni egy kis társat - mert hogy mégis milyen szomorú szegény, hogy egyedül van egész nap, de mindenütt azt írják, hogy a teknős a természetben is egyedül él. Ha van párja, akkor azt egész nap baszogatja. Különösen a hím a nőstényt, és ha nem hajlandó folyamatosan párzani vele, akkor meg piszkálja. Aztán ezt nyáron láttuk is az állatkertben Pesten, ahol egy csomó teknőst tartanak egy nagy kertben, és bizony elég agresszívek tudnak lenni. Felborítják a másikat, harapdálják, rámásznak. Szóval nem szép látvány.
De gondoltuk ne legyen egyedül - van egy kis műanyag dinó figuránk, beraktuk mellé. Nem is mellé, inkább a fatörzs tetejére dísznek. Mégiscsak szebb akkor egy terrárium, ha sok dolog van benne. Hát Zeuszt ez annyira felidegesítette, hogy azonnal felmászott, és lelökte a gaz vetélytársat. És teszi ezt azóta mindig. Amint a dinot visszarakjuk, ő már indul is letaszítani azt a trónjáról. Végül is igaza van: ez az ő helye, ez az ő fatörzse, és amúgy is ő a Jani.

5. Mostanság extra barátkozós
Tavaly télen kicsit aggódtunk is érte, annyira agába fordult, olyan kis apatikus lett. A teknősök alszanak téli álmot, de ez nem kötelező nekik. Jó dolog, egészséges - de nem veszélytelen. Mert ilyenkor hűvös helyre kell tenni, és nem kap enni pár hónapig. Ettől tovább élnek, nagyobbra nőnek - de ha a gazda nem figyel oda eléggé,akár bele is halhat a teki, mondjuk ha túl hideg van, vagy épp ellenkezőleg, nincs elég hideg. A kicsiknek ezért nem is szabad, mert nincs elég tartalékuk. Szóval bennünk fel se merült, hogy teleltessük, de azért mégiscsak belassult. Tavasszal aztán magához tért, és nyáron imádta a Balatont, meg azt, hogy nagyokat sétálhat a kertben. (Persze csak felügyelettel, mert hát kicsi, és ha felkapja egy varjú, akkor meg is ölheti, meg a macska is veszélyes rá) Most már itt az ősz - de isten bizony, mozgékonyabb, mint valaha. (És ez nem vicc, TÉNYLEG nagyon tud teperni.) Ráadásul vagy párzási időszak van, vagy nem tudom mi ütött bele, de kifejezetten keresi a társaságunkat. Ha valaki a terrárium fölé hajol, már jön is, (nézi, van-e nálunk kaja), és dörgöli a kis fejét az ujjunkhoz. Nagyon-nagyon cuki.
[ Read More ]

Öt dolog, amit szeretek az új házunkban - és öt, amit nem


Most, hogy már pár hete aktívan lakjuk be a mi kis házikónkat, kezdjük megismerni, mit tud - és persze mit nem. A serpenyő mindegyik felében akadnak dolgok - de azért gondolom nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy alapvetően elégedettek vagyunk.

1. Van kert és mókusokat látok mosogatás közben
Nem kell sajnálni, mert mosogatógépem is van - de azért ha mégis el kell öblíteni valamit, akkor bizony jól esik, hogy a mosogató fölött egy nagy ablak van, ami pont a mi kis kertünkre néz. Ami amúgy nem is olyan aprócska. És a végében van egy óriási fa, és azon él egy mókus, ami elég közel jön gyakran hozzánk. Imádom. Amúgy madarak is vannak. Az egyik akkora, mint egy szakra, de a farka és a szárnya vége kék. (A férjem szerint ez a tarka farkú szarka.) Lehet ezen röhögni, nekem, a tősgyökeres pesti csajnak ez igazi élmény.
Bár magát a kertet még igazán nem használjuk ki, mert eddig a benti részekre koncentráltunk, már ezer tervünk vannak ezzel is. Elsősorban egy házhoz csapott toldalék (conservatory) képében, de mivel az elég drága (olyan tízmilla), lehet, hogy csak fedett terasz lesz belőle első körben. De kerti partik biztosan.

2. Óriási a konyha
Igen, ebbe szerettünk bele elsősorban, amikor megvettük a házat. A konyha olyan rendes, nagypolgári U-alakú, és belefér még a nagy ebédlőasztal is. És még akkor is van tér. Mondjuk én nem fekete csempéket választottam volna a barna bútorhoz, de nem néz ki rosszul ez sem, elismerem. Sajnos úgy tűnik, hogy mindegy mekkora a konyha, mindig csurig tele van cuccokkal, és a konyhapult sem tud képes makulátlanul üres lenni - de ezek még dolgozom. Mindenesetre a konyha, na az önmagában is megérte a befektetést.

3. Éjszaka is világos
Ahol három gyerek van, ott bizony fontos szempont, hogy éjszaka ha valaki felriad, akkor ne féljen a sötétben. A régi lakásunkban mindig égve hagytunk egy kislámpát - de itt erre nincs szükség, mert pont a ház előtt van az utcai lámpa, és bevilágít. Az elalvásban nem zavar - de nincs koromsötét. Olyan kellemes.

4. Alig van benne padlószőnyeg!
A régi lakásban a halálom volt, hogy még a fürdőszoba is padlószőnyegezve volt, meg az ebédlő is. Ezt valami olyan fokú idiótaságnak látom, hogy elmondani sem tudom. Szerintem egyszerűen képtelenség a padlószőnyeget igazán rendben tartani (bár ismerek olyat, akinek sikerül). Persze nyilván attól is függ, hogy milyen minőségűt vesz az ember. De akkor is - én parketta rajongó vagyok, szerintem még a lábnak is jobb érzés. Na, itt nincs miért panaszkodnom: a lakás nagyobbik részében faparketta van - csak egy szoba és a lépcső padlószőnyeges. Egyelőre ehhez nem nyúlunk. De szerintem csak idő kérdése.

5. Nagyon csendes az utca
Olyannyira nincs áthaladó forgalom, hogy az utca hatalmas fekete-fehér macskája rendszeresen az úttest közepére fekszik le napozni. Ide aztán csak az jön, aki itt lakik. Meg persze az autósiskolák, akik rendszeresen a ház előtt gyakoroltatják a parkolást a tanítványaikkal. Ez mondjuk nem zavaró - elég jól szoktunk rajta szórakozni. Éjszaka is csendes, nappal se hallani semmit. Esetleg minket. Mert hát ugyebár az én fiam... hát ő nem csöndes.

Persze nem minden tökéletes. Hogyan is volna? Bizonyos dolgokon már változtattunk - ilyen például az élénkzöld fal. De van, amin nem könnyű. Ha egyáltalán lehetséges.

1. A bejárati ajtóval szemben van a WC
Ez mondjuk valami nemzetközi standard lehet, mert az otthoni lakásunkban is így van megoldva. (És a Balatonnál is így volt, de ott a férjem áttetette.) Nem tudom, hogy ezt ki találta így ki, de szerintem rémes. Igaz, itt annyi könnyítés van, hogy a bejárattal szemben van a lépcső, és a lépcső tetején a WC, de azért ha valaki belép, és nyitva a fürdőszoba ajtó, akkor bizony ez az első, amit nálunk lát. (És mivel tolóajtó van a fürdőszobán, ami ráadásul akar, hát így ritkán van zárva.)

2. Túlságosan is angol
A mi házunk olyan tipikus vöröstéglás angol sorházacska, amik a hatvanas években épültek. Nekem ezek tetszenek - de sajnos ez a mesebeli külső együtt jár egy csomó dologgal, amiért nem vagyok igazán oda. Kezdve azzal, hogy emeletes. Mert itt az a standard. Lenn a nappali és a konyha, fenn a hálószobák és a fürdőszoba. Ez az amúgy logikus felosztás azzal jár, hogy lenn nincs WC. Tehát akinek pisilni kell, az felszalad. Amúgy eredetileg a konyhában volt egy WC is, de az előző lakó megszüntette. Nekünk tervünk az, hogy visszahozzuk, ha nem is pont ugyanoda.
De az emelet - az csak egy gond. Azt is el tudom viselni, hogy itt bizony zsinóros a lámpa, és a fürdőszobában külön csapból jön a hideg és a meleg víz. Angolos megoldás, hozzá lehet szokni pár nap alatt.
De az az igénytelen gányolás, amit a mesterek itt csináltak... hát az gyakran felháborít. Kezdve azzal, hogy az egyébként szép és igényes beépített konyhabútoron két szekrény között van egy olyan 3 centis rés. Valaki nem jól számolt, rövidebb az egyik ajtó stb. Mi a megoldás? Semmi! Ott hagyták a rést és kész.  Szintén a konyhában ugyebár megszüntették a WC-t. A kiállást levágták, de nem ám a padlószint alatt - felette. Ami így kilóg a padlóból. És még sorolhatnám ezeket az amúgy apró hibákat, amiket egy picike hozzáértéssel, odafigyeléssel, minimális igényességgel meg lehetett volna oldani - és ezeket én magyar lakásokban sehol nem láttam még.

3. Csak pár centi hiányzik
Pici ez a ház. Igen, ezt eleve tudtuk és számoltunk vele. Két hálószoba - egy a gyerekeknek, egy nekünk. És maguk a hálók se túl nagyok. De most, hogy pakoljuk ideoda a bútorokat, azzal kell szembesülni, hogy tényleg ha csak 5-5 centivel nagyobb lenne a ház minden irányban, akkor mennyivel jobb lenne. Akkor oda tudnám tenni az ágyat ahol a legjobb lenne - ÉS még az ajtót s be lehetne csukni. Így nem. Akkor elférne a szekrény, akkor odaillene az asztal.
Nem mondom, így is megoldjuk a dolgokat - de ha csak 1-2 centivel nagyobb lenne, sokkal több lehetőségünk lenne.

4. Kövezett padló nincs
Fentebb örömködtem, hogy nincs padlószőnyeg, és ez jó hír - de még nem jutott el a ház a hazai színvonalig, mert nincs benne kő sem. Laminált padló van a konyhában és a fürdőszobában is. Különösen az utóbbiban fájó ennek a hiánya, mert viszont plafonig fel van csempézve. Egy kosz és macera lett volna (szerintem) padlólapokat lerakni. De nem. Ott is laminált padló van. Nem is szépen, és igényesen lerakva. Jujj.

5. Nincs fűtés a konyhában
Ez is olyan rejtély, ami előtt értetlenül állunk. Van kazánunk, és minden szobában van radiátor - kivéve a konyhát, ami amúgy a legnagyobb helyiség a házban. Persze amint elkezdek sütni-főzni, azonnal bemelegszik, főleg mert szép napos. De azért reggelente bizony már most érezni, hogy hűvös. Szerintem téli reggeleken igazán kényelmetlenné válik majd. (Pláne szegény teknősünknek, aki itt alszik.)
[ Read More ]

És kipakoltatok már?


Na, ezt a kérdést kapom mostanság a leggyakrabban. A válasz: nem. Még a közelében sem járunk.

A képlet amúgy egyszerű: a dobozok kipakolásának a feltétele, hogy legyen szekrény. A szekrény vásárlásának a feltétele, hogy ki legyen festve a szoba. Festés előtt le kell szedni a régi tapétát. Amíg ez nincs meg, addig minden marad dobozokban.
Hogy miért nem megy ez gyorsabban? Hát bevallom, volt más dolgunk elég. Ott a három gyerek (reggeli-ebéd-vacsora-játék-esti mese) és persze a munka (határidők-leadások) és ehhez jön pluszban még a szeptemberi iskolakezdés. Erről gondolom nem kell sokat mesélnek - mindenki, akinek iskolát kezd a gyereke tudja, hogy azért ez egy zsufi időszak, sok feladattal, szülőivel, folyamatos vásárlásokkal, beszerzőkörutakkal. De nálunk mindez megfűszereződött ugyebár a beiratkozással, papírok kitöltésével, és egy aprósággal, amivel nem számoltunk. Hogy Bíbor még mindig itthon van, és nem jár suliba.
Eredetileg azt gondoltuk, hogy az ő útja sima lesz: megy ahová korábban járt, a régi suliba, a megszokott barinők közé. Arra nem számíthattunk, hogy a suli, ami korábban lánysuli volt, idén úgy döntött, hogy beengedi a fiúkat is a falai közé, mert csődbe ment a szomszédos "csak fiú" iskola. Így a felsőbb évfolyamok nem hogy teli lettek, de olyan túlzsúfoltak, hogy még egy plusz fő (az én Bíborom) ár sehogyan nem fért be. Bíbort ezért onnan elutasították.
Felvették viszont ugyanide a húgát, Borsikát, aki meg persze ennek tökre örült, mert hát évek óta azt hallgatta, hogy ez egy szuper suli. Nekünk meg feladta a sors a leckét. Mennyire fontos szempont az, hogy a két lányom egy suliba menjen?
Az önkormányzatnál adtak öt sulinevet, ahová Bíbort felvennék - de Borsit nem, és kettő olyat, ahová mindkettőnek van hely. Döntsünk, mit akarunk.
Coventry egyébként nem olyan kicsi város - kb 30-40 középsulija van, és mivel elég nagy városkáról van szó, ezek elég messze is lehetnek tőlünk. Ehhez a bizonyos szuper-sulihoz, ahová Borsit felvették 40 percet kell buszozni minden nap oda, és ugyanennyit vissza. Nincs közel. De ezt a hátrányt azért maga a suli elég jól kompenzálja, szóval megéri. Persze csak ha nincs jobb, közelebb.
Szóval elkezdtük bújni a netet, és nem egy délutánunk ment el ezzel. Mert hát errefelé elég sok infó található a sulikról a neten. Nem csak az Ofsted értékelés (ami azért messze nem tökéletes ám), de a helyi újságnak is van listája, rá lehet keresni, hogy milyen a gyerekek érettségi eredménye, hányan mennek egyetemre, hányan kapnak ingyenebédet stb. Rengeteg szempont alapján dönthetünk.
Ebbe a kérdésbe (és a kutatásba is) persze már bevontuk a lányokat is. Elég nagyok ahhoz, hogy az életük bizonyos kérdéseiről maguk dönthessenek. Például arról, mennyire fontos nekik, hogy együtt mehessenek-jöhessenek. Igazából csak vonogatták erre a válluk: ha otthon maradtunk volna, most akkor is külön suliba járnának. A szünetekben úgysem találkoznak, a buszon is mindenki inkább a saját barátnői-osztálytársai mellett ül. Szóval persze örülnének neki (és mi is), de nem elsődleges szempont.
A távolság? Igen, jobb lenne közelebb - de a buszút sem a világ legrosszabb dolga.
Sajnos a net böngészése közben kiderült: a közelben nincsenek jó sulik. Ami mégis,ott nincs hely. Egynek sem, nemhogy kettőnek.
Az egyik suli viszont, ahová Bíbort felvennék egy "outstanding" azaz kiváló iskola - elég kevés kapja meg azért ezt a minősítést. Ez is 40 perc, persze a másik irányba, viszont a város hatodik legjobb sulija. (Borsié a nyolcadik). Ahová mindkettőt felvennék az a 15-ik lenne. Szóval most úgy tűnik külön mennek - de egyelőre csak Borsi jár suliba, Bíboré még önkormányzati papírmunkára vár. És itt sem szakadnak meg a siettségben az ügyintézők.
Borsi elkezdte a sulit, és egyelőre élvezi. Sok barátnő, érdekes órák, és persze brillírozik mindenből. (Egyetlen fájdalma, hogy csak két nyelven tanulhat, és a harmadikat később sem veheti fel, így a németet továbbra is a magántanárral tolja, Skype-on.)
Bende viszont, az idei év nagy iskolakezdője nincs elragadtatva attól, hogy nagyfiú lett. Sok neki most ebben az újdonság. Új közösség, új tanulnivalók, új szabályok és persze itt az angol, amin szépen beszél és ért, de mégiscsak hátráltatja most. Minden délután panaszkodik, hogy nincsenek barátai. Ez nekem új - ő ugyanis olyan gyerek, akinek ezzel eddig soha nem volt gondja. Ráadásul én barátságosnak látom az osztálytársait: látom, hogy köszönnek neki reggelente, mosolyognak rá, az egyik kisfiú külön odajött hozzánk suli után, és megkérdezte, nem arra megyünk-e amerre ők, és már egy szülinapi meghívót is kapott (nyilván az egész osztályt meghívta a kislány, de azért kedves, hogy Bendét se felejtette ki). Szóval szerintem a nyitottság megvan - csak Bende nem vevő rá. Egyelőre morcosan megy, panaszkodva jön. De azt gondolom, hogy egyszerűen hiányzik neki az ovis szabadság, és sokkolja, hogy mennyi mindent tudnak a többiek, amit ő nem. ("Anya, én nem tudtam eddig, hogy olyan szám is létezik, hogy sixteen....") De azért mivel én alapvetően úgy látom, tapasztalom, hogy az angol suli nagyon gyerekbarát, ezért erősen bízom abban, hogy ugyan ma pityeregve ment be, de azért pár napon, héten belül megtalálja a helyét, és azt, hogy mi is ebben a jó.
Na, hát ilyen dolgokkal töltjük a napjaink - és közben persze szépül a lakás is. Mert végül úgy döntöttünk, hogy nem kell a régi, zöld tapéta-design, akármennyire jó állapotú is, nagyon nem az én szinem. Így hát kaparjuk le a falról. Készen van már a nappali szekrény is, és abba öt teljes dobozni cucc fért bele (nem a végleges helye, de legalább kevesebb a doboz.) A gyerekek ruhái is a helyükre kerültek, az enyémek meg egy nagy papírdobozba. De legalább egy helyen vannak.
Sok idő megy el a válogatással is - rengeteg bútorboltban is jártunk, még többet számoltunk, ügyesen centizgetünk, hogy a mi pici babaházunk minél praktikusabban be legyen rendezve, és minél több vendéget el tudunk helyezni, ha látogatóba jönnek. Mert reméljük sokan jönnek majd. De azért még pár hétig inkább ne., mert nincs hol leülni. Bár a konyhában végül is van egy nagy asztal, sok székkel, és ha őszinte akarok lenni, úgyis ez a bulik közepe. Ráadásul már kávéfőző is van. Szóval látom a fényt az alagút végén, de most még nem pakoltam ki.
(És hogy ne legyen egyszerű az életünk, most hívtak Borsi sulijából, hogy nem érzi jól magát a lány, érte tudnánk-e menni.)
[ Read More ]

Kicsit töri a lábam

Azt gondoltam, hogy Anglia úgy simul majd rám, mint egy régi jó, kitaposott bakancs. De úgy tűnik, azért ez nem mindig ilyen egyszerű. Most például egy új, és erősen bejáratós, félmagas sarkúnak tűnik, amitől elszokott már a lábam, amit kosztümhöz kell felvenni.  Csini, és jó lesz majd nekem, ez tuti, de kell még egy kis idő, míg megszokom az új módit. 

Na, azért nincs para, nem törte még véresre, vagy vízhólyagosra, csak nyom itt, ott, mégpedig egy olyan időszak után, amikor az ember legszívesebben csak feldobná egy székre,és leülne egy jó kávé mellé. De hát kávéfőző sincsen, nemhogy idő a leülésre. Most kezdődik még költözéseink utolsó felvonása (legalábbis idén), ami már csak azért sem egyszerű, mert azért mégiscsak itt akarunk maradni egy darabig a tervek szerint.
Anyósom szerint jó nekem, mert egyedül költözni nehezebb, mint ahogyan ő csinálta nemrég. Hát mit mondjak, jókat röhögtem. Egyszerűbb? Három gyerekkel, iskolával, különféle étkezési igényekkel, és kb tízszer annyi cuccal, ráadásul négyszer fél év alatt? Ja, persze könnyű nekem.
Persze dobozolásból lassan már szakdolgozhatnék, de attól még ez soha nem lesz egyszerűbb, vagy éppen fizikailag könnyebb. Azt elismerem, hogy lelkileg tényleg segít, hogy felváltva fáradunk és esünk kétségbe a férjemmel, ha jön egy gond - de nem ketten, hanem öten vagyunk a családban, azért ott van még három ember érzelmi hullámvasútja, amivel foglalkozni kell.
Persze, a lányok már nagyok, és valóban, gyakran valódi segítséget jelentenek - ha éppen nem suliba járnak, mint az első két idei költözésünknél, és ugye mindenki ismer kamasz gyereket? Szóval akkor megvan ugye, hogy néha könnyebb megcsinálni helyettük valamit, mint elmagyarázni, végigharcolni, hogy csináld drágám amit mondok és úgy ahogyan mondom. Nem mindig, mert tényleg rájuk lehet bízni egy csomó dolgot - de azért arra mégsem akarom használni őket, hogy számomra is utálatos, vagy épp undi dolgokat csináltassak meg velük. (mondjuk amilyen egy penészes hűtő fertőtlenítése) Az persze elvárás, hogy a saját dolgaikat ők pakolják be és ki (és ez nem kis munka azért) berendezgessék a saját szekrényük, szoktak mosogatni fürdőszobát takarítani (ha már amúgy rendben van, tehát nem az akkor költöztünk be féle mocskot) söprögertnek,porszívóznak, felmosnak - és ami nagy dolog, vigyáznak a tesójukra is, ami azért nekem óriási segítség. Tényleg akkorák már (13 és 14), hogy rájuk lehet bízni a kicsi felügyeletét, míg én mondjuk egy másik szobában ganajozok.
De azért az életünk ritmusát, mégsem lehet állandóan felborítani - kell a rendszer, mint amilyen a reggeli kell a családnak, ebédet főzni kell (vagy varázsolni), és ha lehet, akkor az esti mese se marad el (néha mostanság volt rá példa).
Amúgy nem panaszkodhatok - még áprilisban, amikor az első költözés ideje eljött végiggondoltam, hogy mit, hogyan, miként kellene beosztani időben, már akkor úgy sóhajtottam, hogy bárcsak fél évvel idősebb lennék. Hát most az vagyok - és ha őszinte akarok lenni, minden terv szerint zajlott, nem volt semmiféle extra nehezítés. Fizetett a vevő, amikor eljött az ideje (nem mindenki ilyen szerencsés ám a családból), megvettük az új lakást, mielőtt ki kellett volna költöznünk, minden papírt el tudtam intézni (nem kevés hivatalba járás), meghosszabbítottuk a gyerekek összes hivatalos papírját, volt felvételi, ballagás, évzáró, tábor, minden ami a három gyerekkel együtt jár, és végül még kis döccenő után még a teknőst is sikerült útnak indítani, aki persze nem repülhetett velünk, és aki most épp Németországban autózgat csippel, hivatalos papírokkal együtt, amiket persze szintén be kellett szerezni.
Persze az én utazás fóbiám azért a nagy napon bekattant (igen, van ilyenem), és persze szorongtam rettentően, és idegeskedtem, csapkodtam - amíg a családom egyesült erővel közölte, hogy ez idegesítő, és hagyjam abba, mert értelmetlen. Nincs semmi baj, és ha lesz, majd megoldjuk. És mivel ezt már a lányaim is teljes meggyőződéssel és rengeteg tapasztalattal mondták, kénytelen voltam uralkodni magamon. Pláne, hogy tényleg nem volt gond,fennakadás.
Hacsak az nem, hogy Bende persze egy nappal az utazás előtt fájlalni kezdte a száját, ínyét, fogát - olyan megfoghatatlan módon, de erőteljesen. Hamar kiderült, hogy az első maradó foga készül épp kibújni az utazás napján, amitől ő nyűgös lett, és veszettül anyás, én meg a beköltözés első napját takarítás, pakolás helyett (inkább mellett) azzal töltöttem, hogy ágyba bújtam vele, és ölelgettem, mert ez csillapította csak a fájdalmát. (Nem kétlem, lelkileg is szüksége volt arra, hogy ő legyen a középpontban.)
A ház meg amibe költöztünk... hát most nem épp a legszebb arcát mutatja. Vagyis hát, ez nem igaz, mert most, hogy üres, és mi tölthetjük meg tartalommal, az kalandos, de egyre másra jönnek az apró hibák, amikre még sok pénz és idő kell, hogy megoldjuk. Tegnap felfedeztem mondjuk, hogy az egyik fiókos szekrény mögött (ami be van építve persze, szóval ember nem mozdítja meg) penészes teljesen a fal. Vagy hogy a fürdőszobában a kád és az üvegfal között van egy rés, ahol minden víz kifolyik a földre. Nincs késünk, ollónk,mert az jön a csomagban majd, és csak karácsonyos mintájú bögréink vannak egyelőre, üvegpohár meg egy se. Könyv van egy csomó - de ülőgarnitúra a nappaliban nincs. De ami még rosszabb, autó sincsen, ami önmagában nem a világvége, de most, nagyobb mennyiségű lisztet, olajat, egyéb háztartási alapcuccot kell venni, kicsit megnehezíti az életet. És hogy milyen rettentő sokat kell még takarítani, és pakolni - de persze nincs még annyi szekrény sem, hogy minden a helyére kerülhetne, ráadásul kitaláltam, hogy szép-szép a zöld tapéta, amit az előző tulaj felrakott, de mégsem az én színem, szóval azt még most kéne levakarni. Azt meg már jópárszor megtapasztaltam, hogy hga valami zavar egy új lakásban, (hiányzó polc, sérülés a falon stb) akkor azt MOST kell megcsinálni, különben az ember szeme hozzászokik, és a napi rutin mellett már fel se tűnik.
Hát most így vagyunk. Beszokósan. A csajok meg 10 hét netmentes Balcsi után élvezik a korlátlan netet. Igazából ez is érthető - ha a suli kezdődik úgyse lesz már rá idejük, és a jelenlegi feladatokban úgysem tudnak segíteni. Az én cipőmet nekem kell betörni. Kávé még mindig nincs. De azért egy jó teát már csináltam. Télapós bögrében. :-)
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...