Három gyerekkel irány Anglia!

The best new mobile solution for restaurants, hotels, bars, pubs and cafés
#Post Title #Post Title #Post Title

Űrhajótervező mérnök lesz (ha nem vízalatti régész)

 
Nagyon sokszor akartam már Borsika lányom sulijáról írni, de valójában nem sokat tudok róla. Azt tudom, hogy jó, és hogy sokat kell tanulnia. De hogy miket... hááááát... az van, hogy időről időre leültetem, hogy meséljen róla, és akkor szuper dolgokat mond - de a felét se értem. 

Azt tudom, hogy nem csak elméletet tanulnak, de rengeteg a gyakorlat is. Például szerszámokat készítenek maguknak. Meg rengeteg műszaki rajzot kell elemezniük, hogy mi is van rajta. Meg ők maguk is csinálnak ilyen rajzokat. És aztán meg is csinálják ezeket. Időnként hoz haza a gyerek mindenféle fémbigyót, hogy ő csinálta, és én annak nagyon örülök, de bevallom, nem tudom mire való. Mondjuk az sem segít, hogy csak angolul tudja ezeknek a nevét - de legyünk őszinték, valószínűleg ha magyarul mondaná is pont ennyit értenék belőle.
Ráadásul amit megértek, az is néha szíven üt. Ilyen az például, hogy a fizika a kedvence. A fizika??????? Most komolyan, engem ennyi idősen a fizikával konkrétan a világból ki lehetett volna üldözni, mert ki a fenét érdekel, hogy azok a csomagok hogyan csúsznak le a háromszögön, amit a táblára rajzoltak a tanárok. Aztán meg rugókat figyelni, hogy azok hogyan nyúlnak? Értem én, hogy mérnöki szempontból ez fontos, de eddig azért az én világomban ennek nem sok szerepe volt.
Szóval csak annyit mondanék: ahhoz képest, hogy a gyerek sokáig régész akart lenni (sőt, víz alatti régész) amit én tök menőnek tartottam mindig is, és simán tudtam támogatni azzal, hogy sokat járunk múzeumba, az utóbbi években már egyre inkább mondogatja a gyerek, hogy ő űrhajótervező mérnök lenne. Ami klassz, de az én személyes támogatásom itt kimerül már abban, hogy megvettem neki a könyvet azokról a nőkről, akik az űrkutatásban dolgoznak, és hogy elvittem már párszor a közelben lévő űrhajózási múzeumba.
Amikor arról mesél, hogy mi mindent tanulnak, én isten bizony megpróbálom megérteni, sőt értelmezni - de nem megy. A gyerek túlnőtt rajtam, és kész. És nem is feltétlen akarom követni mindenhová azon az intellektuális úton, amire most rálépett. Mert ez az ő útja, ez nem kérdés. Még ezt a mérnöki sulit is ő maga találta, nem én. Egyszerűen egy nap azzal állított haza, hogy ide akar járni, én meg megnéztem a honlapjuk, és közöltem, hogy faszányos ötlet, de sajnos két hete lejárt a jelentkezési határidő. De azért kitöltöttem a papírokat, és beadtuk - hátha. És láss csodát, behívták felvételit írni. Aztán meg a suli elveszítette a felvételijét. De kárpótlásként felajánlották, hogy mindenből berakják a legmagasabb csoportba. És azóta is ott van.
Szóval nem volt épp egyszerű a kezdet - és én nem voltam eredetileg elájulva az ötlettől, hogy egy olyan suliba fog járni, ahová napi másfél óra buszozással tud csak eljutni, de mivel ő ezt akarta, és nagyon, hát természetesen nem álltunk az útjába.
Amit még tudok a suliról, hogy állítólag ennek van a legjobb Sixth Formja egész Coventryben. (Ez az a 16-18 éves kor közötti időszak, amikor az egyetemre készülnek a gyerekek.) Kicsit szkeptikus vagyok, mert nagyjából nincs olyan suli a környéken, ami nem ezt állítaná - és nyilván mindnek van olyan szempontja, ahonnan nézve ez igaz. (A legjobbak matekból, a legtöbb A eredmény, a legjobb átlagos eredmény stb - szóval a statisztika szuper eszköz). Tizediktől lehet odajárni. A diáksereg elég válogatott, sokkal okosabbak, mint a sima középsuliban. Van felvételi is (van akit elutasítanak), de leginkább azért magas az eredmény, mert aki mérnöki suliba jelentkezik, az már minimálisan érdeklődik a téma iránt, tehát nem feltétlen a drog és a csavargás mozgatja. Amúgy sok gyereknek mérnökök a szülei is, tehát viszonylag gazdag és jó családból jönnek.
A lányokat nagyon erősen támogatják - nyilván mert viszonylag kevés van. Rengeteg olyan programot csinálnak, ahová csak őket viszik, hogy lássák, miket is tud csinálni egy lány, ha mérnök lesz. Céljuk is, hogy minél több lányt csábítsanak a suliba, ezért is lett gondolom Borsikám a suli arca (meg mert nyilván szép és okos, és gyönyörű a kiejtése) Ez Borsikám a suli hivatalos reklámvideójában. Megjegyzem: iszonyat büszke vagyok ám rá!
De hozzáteszem, azért érik szegényt a mérnökséggel kapcsolatban pofonok is. A legnagyobb a továbbtanulás terén. Merthogy pici kora óta arról álmodozik, hogy Oxfordban fog tanulni. De most derült ki: mérnök szak nincs Oxfordban. Tehát vagy elméleti fizikusnak tanul (az én gyerekem???????) vagy kénytelen lesz beérni az MIT-vel, és elmegy Amerikába. (Nem mintha nem lenne Angliában űrhajótervező szak, ami nekem amúgy teljes döbbenet, hogy van egyáltalán ilyen szak... és amúgy tudom, bár ő úgy beszél az MIT-ról, mint afféle kényszermegoldásról, azért ez nagyon nem lenne az...)
A másik nagy probléma, hogy az űrhajótervező mérnökség nem olyan munka, amivel kétévente új helyre lehetne költözni - márpedig Borsikám ezt tervezi az életben. (Elrontottuk a gyereket, ez teljesen egyértelmű)
Ami pedig mostanság a legégetőbb probléma, hogy hat A-levelt akar csinálni. (Normálisan hármat szoktak az emberek, Bíbor idén ötöt csinált, de jövőre már ő is csak négyet folytat, és az is elég nagy ritkaság.) De Borsikám nyilvánvalóan ennél többet akar, (mondjuk én is két egyetemre jártam párhuzamosan, szóval nyilván van előtte szülői példa) és már dolgozik rajta amúgy, hogy a suli ezt elfogadja. Emellett még lilára akarja befesteni a haját. Azt mondtam neki, hogy ha hat A levelt csinál, és már elmúlt 16, a suli pedig nem tiltja, akkor nem bánom. Végül is lassan eljutunk oda, hogy már csak lesem, milyen fantasztikus fiatal csaj lett belőle - és ki vagyok én, hogy akadályokat görgessek elé? Pláne, amíg ilyen boldog és jó helyen van...
[ Read More ]

"...csak én bírok versemnek hőse lenni"

Aki régóta olvasgat, az tudja, hogy nem nagyon szoktam más emberekről (családokról, barátokról, ismerősökről) írni. Nem azért, mert önelégült nárcisztikus lennék, hanem azért, mert nem tudom, mások mit akarnak megosztani, mit nem, zavarja-e őket esetleg ha kiteregetem az életük, vagy sem. Szóval maradok én - és persze az én családom, mint téma. Ami azért elviekben nem kevés - gyakorlatilag mégis egyre karcsúbb.

Az utóbbi időben azért is írok egyre kevesebbet, mert ahogy nőnek a lányok, egyre inkább azt érzem, hogy az ő életükben ők a hősök immár, és ki vagyok én, hogy eláruljam a titkait. Na, nem mintha sok lenne amúgy, és amikor megkérdem őket, hogy írhatok-e valamiről, nem is szoktak tiltakozni. Nyilván más lenne a helyzet, ha az itteni haverjaik olvasgatnák a blogom, de ez nem jellemző. (Bár tény: előfordult, hogy egy ismerősük a gugli fordító alapján próbálta kibogozni mit is írtam.)
Mert azért az tény: előbb-utóbb minden suliban eljön a pillanat, amikor az emberek rákeresnek az osztálytársaik nevére. Általában nulla eredménnyel.
Aztán mindig jön a döbbenet, amikor az én csemetéim kerülnek sorra, és kiderül, hogy például a Borsi PKU-járól szóló cikket még az India Times is átvette. Meg persze rengeteg cikkben szerepelnek, amiket az évek alatt írtam róluk. Ilyenkor mindig előkerül a kérdés is: akkor ők most celebek? És ilyenkor jót röhögünk mind, mert persze nem azok, és én se vagyok az, de azért mégiscsak jó érzés, ha ezt feltételezik az emberről, még akkor is, ha rendes tiniként azért persze panaszkodnak emiatt és forgatják a szemüket.
De az van, hogy ha róluk nem írhatok (és ez nem az ő kérésük, hanem az én döntésem), akkor maradom én, akivel meg ugye semmi nem történik, csak ülök a konyha asztalnál és írok. (Nincs se saját szobám, se íróasztalom) Körülöttem persze mindig káosz, és külön erőfeszítést igényel, hogy legalább a vasárnapi közös ebédekre letakarítsam, mert állandóan könyvek, jegyzetek halmozódnak körülöttem.
Amúgy a konyha nem rossz hely - két cikk megírása közben megfőzöm az ebédet, elindítom a mosást és kipakolom az edényeket a mosogatógépből. Nem mondom, hogy ideális - de az asztal elég nagy, és ha már elegem van az ülésből, akkor egy lépés csak a kert, ahol kifújhatom magam.
Én amúgy jól elvagyok azzal, hogy belemerülök a cikkekbe, minden héten (vagy nap) másik témába, és élvezem ezt a változatosságot. A család persze nem mindig értékeli - mert simán előfordul, hogy leülnének enni, én meg közben az asztal másik feléről érdekes kis tényeket osztok meg velük, amit aznap tanultam, csak hát mivel egészségügyi lapnak is dolgozom, simán előfordul, hogy ezek undi betegségek lesznek, vagy gusztustalan népszokások, és akkor nem is olyan nagy boldogság, hogy az ember anyja újságot ír - de az tagadhatatlan, hogy nem unalmas, és totálisan kiszámíthatatlan, mire jönnek le reggelenként.
De nyilván a cikkekről nem írhatok. A készülő könyvekről sem írhatok. (Pedig kész van a második is már!). A francia tanfolyamról, az egyedüli programról, amire mostanság eljárok, nem nagyon van mit írni. Béna vagyok, még mindig, nem újság. Hogy valaha is eljussak arra a szintre, amiben angolból vagyok, elképzelhetetlen álomnak tűnik. 
De ami igazán bénító - hogy minden rendben. Egy olyan világban, ahol mindenki panaszkodik, ezt nagyon nehéz felvállalni. Nincs gond a suliban, mindhárom gyerek jól érzi magát, tudom, és félve mondom ki, még tinidrámák sincsenek itthon. A csajok jól tanulnak, nem járnak el bulizni, nincsenek gázos haverjaik, nincs semmiféle veszekedés itthon, amit a kamaszkornak köszönhetnénk. Se ajtócsapkodás, se "utálom az életem/anyám/iskolám".
Ez annak a fényében különösen meglepő, hogy mióta elkezdtünk velük költözni, mindenki azt mondogatta, hogy meg lesz ennek a böjtje. Hogy majd kamaszként mennyire szenvedni fognak. Hogy tönkretesszük a tanulmányaikat. Hogy nem lesznek barátaik. Hogy Albert Györgyi is azért lett öngyilkos, mert ideoda utazgattak vele a szülei. Hogy mentálisan sérülni fognak. Soha nem tanulnak meg rendesen magyarul, pláne írni-olvasni. Szóval egy szó mint száz: a kiköltözés (pláne több országba is) egy szar ötlet és ne csináljuk, mert ártani fogunk vele.
Mindezt nem csak laikus ismerősök (és ismeretlenek!!!!) szajkózták lelkesen - de szakemberek is. Amikor Bendének tavaly gondja volt az előző suliban, akkor persze a pszichológus azonnal erre fogta az egészet. Amikor Borsinak pánikrohamai lettek, ez lett a bűnbak. Amikor Bíbornak nem ment a szorzótábla, akkor is ezt találták ki indoknak: a sok suliváltás. Meg persze, hogy a gyakori költözés nélkül nincs állandóság az életükben.
Persze a szülő nem szakember és nyilván ha gond van, akkor felébrednek benne a kételyek, hogy talán mégse volt jó ötlet. Akkor is, ha valójában végig és most is egészen erősen éreztük, hogy nem ez az ok, és hogy időnként minden gyerekkel vannak gondok, akár költöztetik, akár nem.
És aztán eljött az új tanév és kiderült: Bendének az új iskolában nincs gondja, imádják a tanárok és eredményei szerint a suli legjobb 5%-ában van. Borsi összes szorongása elmúlt, ahogy kikerült a régi suliból, ahol durván rászállt egy osztálytársa, és tele van barátokkal, és jelenleg a legnagyobb álma, hogy a hivatalosan engedélyezett három A-leveles tárgy helyett hogy intézhetné el, hogy hatot csináljon (ami szerintem teljesen reménytelen amúgy). Bíbor pedig azóta is konstansul utálja a matekot, (és ezt lelkesen hangoztatja is) de azért még a matekérettségije is B lett (ami azért nem rossz) és jelenleg két suliban is végez A-leveleket.Megjegyzem, ő sem hármat, hanem ötöt csinál (igaz az egyiknek idén vége, szóval jövőre már csak négy lesz neki) A legnagyobb gond amit az iskola megfogalmaz róla, hogy túl rövid szoknyákat hord. (Mire a gyerek reakciója, hogy akkor kénytelen lesz még ennél is rövidebbeket venni, mert az emberi jogait nem korlátozhatja senki.) Ráadásul heti két este dolgozik is, és nem iPhone-ra gyűjt, hanem saját lakásra. (Amitől azért elég messze van még persze, de mégiscsak tiszteletreméltó, hogy van egy terve és gondol a jövőre.)
Tényleg azt kell mondanom, hogy nem panaszkodhatok. Jó gyerekek, segítőkészek, udvariasak, okosak, és amikor kilépnek az ajtón, mindegyik úgy köszön el, hogy "Szia, szeretlek!"
Az egyetlen ami tényleghiányzik az életünkből egy nagyobb lakás - mert jelenleg mindhárom gyerek egy szobában alszik. De amikor megkérdeztük tőlük, hogy mire költsük szerintük a pénzünk, akkor mindegyik leszavazta a nagyobb lakás ötletét, és azt mondták, inkább utazzunk többet. Vagy  vegyünk Spanyolországban egy szoba-konyhát. És bár mind imádja a suliját, de ha esetleg úgy döntenénk, hogy mondjuk jövőre Franciaországba vagy Olaszországba költözünk, akkor saját állításuk szerint nem tiltakoznának. Mert utazni jó. És durván hozzá lehet szokni.
[ Read More ]

A politikát tanulni kell(ene)


Emlékszem, amikor negyedikes gimnazista lettem, töriórán téma lett a kortárs politika. A tanár azt mondta: kezdjük el nézni a híradót, kezdjünk el napilapot olvasni, és a dolgok majd kitisztulnak. Majd lassan meg fogjuk érteni, mi zajlik körülöttünk. Sokszor ültem abban az évben a híradó előtt és próbáltam olvasgatni is - de tisztán emlékszem az érzésre: a dolgok nem tisztulnak ki. Kicsit sem értem, mi zajlik. Minden apró hír csak folytatás, aminek nem tudom az előzményét, nem ismerem akik megszólalnak, és nem értem magát a rendszert sem.

Nyilván azóta sokat tisztult a kép, és bár néha úgy gondolom, jobb lenne inkább kizárni magam a napi politikai valóságból, mint idegeskedni rajta - de persze nem lehet. És persze nem is szabad, csak azért, mert kellemetlen, amiket hallok magam körül. Mert ugyan mindegy, milyen politikai nézetekkel rendelkezik valaki: se az angol, se a magyar helyzet nem stresszmentes mostanság.
Van azonban egy óriási különbség.
Itt, Angliában nagyon fontosnak tartják, hogy a fiataloknak megtanítsák, hogyan értelmezhetik a körülöttük lévő világot, és ez szuper. Méghozzá nem úgy, hogy eredj, aztán majd rájössz magadtól, hanem sok-sok eszközt kapnak hozzá.
Rendszeresen járok a helyi könyvtárba, és imádom a gyerekrészleget, és hogy mennyire naprakészen követi az adott trendeket. Hogy van olyan mesekönyv, ami a Brexitet meséli el - és próbál válaszokat adni a felmerülő legegyszerűbb kérdésekre, mint a mi is az az Európai Unio, miért kellett róla szavazni és mi fog most vajon történni. De még ennél égetőbb kérdésekre is van könyv. A klímaváltozásról, vagy a menekültekről más legalább féltucat mű is íródott, és mind olyan stílusban és módon, hogy tényleg még Bende is megértse. Mert mondhatjuk azt, hogy minek a gyerekeknek ilyen könyv - de másfelől meg ők is hallják ám, hogy a felnőttek életében mik a fő kérdések, és igenis érdekli őket, mert az ő jövőjüket is érinti! Sőt, valójában az ő jövőjükről szól az egész, és igenis joguk van nekik is ahhoz, hogy naprakész információik legyenek - és mondhatjuk, hogy majd a szülő elmagyarázza ezt, de sok szülő van, aki maga sem érti, vagy érti ugyan, de fogalma sincsen, hogyan kellene ezt elmagyarázni.
Én ugyan értem is, és szívesen magyarázom is - mégis megveszem időnként  a First News nevű gyerekújságot, ami pont úgy néz ki, mintha egy napilap lenne (csak kicsit jobb fogása van a papírnak) mert nem csak a gyerekeimnek segít értelmezni a világot, de bevallom, én is találok benne érdekes cikkeket. És bizony Bende is átolvasgatja, mert érdekes, jó, izgalmas, nyelvileg is feldolgozható és neki szól. Egyszerűen segít abban, hogy amikor majd 18 lesz, akkor ne ott álljon hülyén a szavazó urna előtt, hogy mégis, milyen pártok vannak és mit is akarnak - hanem segít bevezetni őket a tudásba.
Meg különben is, most értünk el oda, hogy egyre nehezebb újságot venni neki, és persze ez aztán tényleg "luxusprobléma", mert hát azért újságot venni NEM KÖTELEZŐ, tudom én jól. De annyira szerettem annak idején, amikor kicsi volt, hogy annyi sok-sok jó kis fejlesztő magazinból lehetett választani, aztán jöttek a kézműves magazinok - de egyszerűen amikor már 9 éves valaki, akkor valahogy kiesik az újságkészítők fókuszából. Már nem kicsi, akit el lehet bűvölni egy mesével, meg egy kösd össze a pontokat játékkal - de még a tinimagazinok se valók neki (megjegyzem: fiúknak való abból sincs, csak lányos pletykalapok, amik tele vannak celeb hírekkel.) De azért nálunk a nagylányok olvassák a Teen Vouge-ot, de Borsi kedvence a Suitcase (iszonyat drága) ami utazási magazin (és jön utána az extra ötleteivel, hogy menjünk Itakába például, és kövessük Odüsszeusz útját) Bíbor meg a Reptiles magazint olvassa (ő meg utána azzal nyaggat, hogy a teknős mellé kéne egy szakállas agáma, de legalább egy kígyó). Én antik magazinokat olvasok, a férjem meg a Writers Magazint rendelte meg. Szóval mi nagy újságfogyasztók vagyunk, és teljesen logikus hát, hogy Bende se maradhatott lap nélkül, és nyilván olyat akartam, amiben van olvasnivaló, és nem csak olcsó műanyag Minecraft figurák. Szóval ez egy jó lap - aki teheti, nézzen bele!
[ Read More ]

Brexitre várva


Tudom ám, hogy nem nagyon írok már a blogra, de ennek oka van. Az életem radikálisan leszűkült a konyhaasztalra mostanság. Merthogy ott ülök egész nap és írok. Nem tudom mondtam-e már, nekem nincs dolgozószobám. A konyha az én terepem. Szó szerint.

Felkelek, reggelit csinálok, elviszem a gyereket a suliba, aztán leülök írni, aztán ebédet főzök, míg az rotyog, addig persze írok, és aztán hazahozom a gyereket, és míg ő játszik, addig írok, közben fél kézzel még főzök, kavarok, megrakom a mosogatógépet, a mosógépet, teregetek, pakolok és írok. Aztán meg már vége is a napnak.
Nem túl izgalmas életem van - bár heti egy Photoshop tanfolyam azért van benne, amiről azért sokat mond, hogy a csoport harmada bottal vagy járókerettel érkezik a kurzusra, és én vagyok a legfiatalabb. Azt hiszem. Bár már egyre kevésbé tudom pontosan megítélni, hogy mennyire vagyok fiatal, mert időnként jóval kevesebbre tippelem magam, mint a valóság. Nem azért, mintha fiatalabb akarnék lenni, csak gyakran úgy érzem, hogy MÁSOK fölött jobban elszáll az idő, mint fölöttem. De aztán persze belenézek reggel a tükörbe smink nélkül, és anyám néz rám, és akkor rájövök, hogy hajjaj, szemüveg kéne már.
Na, egyébként azt kapok is a jövő héten - kettő olvasót és egy távolbalátót. Bár szerintem utóbbira nincs szükségem, de a szemész szerint szó szerint látni fogom a különbséget. Persze az olvasószemüvegről már rég tudok, de abból is erősebb kell, mint gondoltam eredetileg, szóval lehet, hogy ebben a kérdésben is csak én gondolom magam fiatalnak.
Közben nyomom a heti egy franciát is - de bevallom, a csoporttársakkal többet beszélek angolul, mint franciául, ami nem meglepő, lévén heti másfél órai tanulással egyikünk se halad rakétasebességgel. De a csoport aranyos, a tanárt imádom, és próbálok azért eljutni amilyen gyakran tudok, de azért ez az este 7 órás kezdés nekem már öregesen késői. Nem megy már ez az éjszakázás dolog olyan büntetlenül, mint akár tíz éve. Mostanság egyre gyakrabban megyek tízkor aludni a gyerekekkel együtt, néha előttük. Cikis, tudom. De én kelek legkorábban is, hogy ugye a reggeli (és a tízórai) meglegyen, szóval talán nem olyan csoda.
Nos, szóval az egyetlen, amiről mesélni tudnék a blogban, hogy miket írok épp. És arról egyébként nagyon jókat tudnék mesélni! Jobbnál jobb feladatok találnak meg mostanság - könyv is készül, nem is egy, és nagyon klassz a munka, nagy öröm csinálni. De hát nyilván ez afféle üzleti titok, tehát épp úgy nem mesélhetek róla, mint arról, hogy milyen cikket adtam le a Nők Lapja Évszakok következő számába (pedig az is zseniálisan jó téma, és most nem azért mondom, hogy magam dicsérjem, mert én találtam ki, de hát nagyon jó lett az is, most kaptam meg betördelve, és még szép is.)
Közben várjuk, mi lesz a Brexittel, és csinálunk B tervet, meg C tervet - de bevallom, nem nagyon idegesít a dolog, az én munkám felől akár Kuala Lumpurban is ülhetnék a konyhaasztalnál, körülbelül ennyi közöm van itt is a helyi élethez. Ami egyfelől elég siralmas - másfelől viszont én ezt eléggé élvezem, szóval nem sírok miatta.
Más kérdés persze, hogy a gyerekek meg mind, kivétel nélkül épp nagyon jó passzban vannak, mind imádja a sulit, jól tanul, tele vannak barátokkal, tehát elég kitolás lenne őket most épp elvinni innen, és ha nem muszáj nem is tennénk. És még ha muszáj is kitalálunk valamit, hogy legalább Bíbor maradhasson, amíg az A leveleket le nem teszi, mert azzal mehet egyetemre, és azért elég kibaszás lenne vele, ha most hazavinném, és magyarul kéne leérettségiznie, és pikk-pakk bepótolni négy év gimnáziumi töri, magyar, fizika, kémia és más tantárgyak finomságait. Pláne, hogy ő már egyetemi szintű esszéket csinál épp szociológiából, meg töriből meg irodalomból, és imádja. Szóval vannak azért határok, meddig egészséges egy gyerek munkaképességét feszíteni, és úgy érezzük, hogy ez már túl sok lenne.
Amúgy az nagy büszkeségem, hogy suli mellett dolgozni is kezdett, és most heti hat órát dolgozik egy kávéházban. Mivel még csak 17, ezért az órabére hat font, ami nem túl sok, de a munka maga se túl sok, és még így is olyan havi 100 fontot fog vele keresni, ami azért zsebpénz kiegészítésnek nem rossz. Pláne, hogy hozzá se kell nyúlnia, mert a kollégák megosztják vele a jattot, tehát minden alkalommal olyan 5-7 fontnyi aprópénzt is hoz magával. Szóval komoly kereső lett belőle, mi meg egyfelől kicsit aggódunk, nehogy a tanulmányai kárára menjen (mert azért mégiscsak az a fontos), másrészt egyelőre úgy látjuk, hogy inkább segít neki abban, hogy jobban megszervezze az idejét. Mert ez neki is gyenge pontja, akár nekem - és ő pont ugyanazzal a metódussal próbálja utólérni magát, ahogyan én: éjszakázással. Ami nem a legjobb, de nekem aztán pont nincs hozzá jogom, hogy kioktassam, hogyan kéne ezt jobban csinálnia.
Kettős érzéseim vannak amúgy a bloggal kapcsolatban: egyfelől imádom visszaolvasni a régi bejegyzéseimet, mert csomó olyan van benne, amit már elfelejtettem. Másfelől úgy érzem, hogy akkoriban csak úgy száguldott velem az élet, és csomó új élmény ért, most meg már csak virtuális életet élek. Még National Trust tagságink sincs már, pedig régen minden héten kirándultunk valahová.
Talán majd a Brexit után, ha minden jól megy rábeszélem a férjem, hogy vegyünk újra éves belépőt ideoda. De addig most inkább kivárok. Azért nem kezdtük el a ház felujítását sem, és a hozzáépítést is halasztjuk. Mert ha el kell költöznünk, nehogy már ide fektessük be a pénzünk. Részünkről ez a kivárás most a jellemző - de amúgy az egész országra is. Hogy ez a gazdaságnak iszonyat szívás, az tuti. Nekünk most még kevésbé - de nem tudjuk mit hoz a jövő. Ilyenkor azért nem bánom annyira, hogy inkább a virtuális térben élek, mint a jelen valóságában, mert akkor jóval többet idegeskednék. És akkor se változna semmi.


[ Read More ]

Háromból három


Ahogyan a jó, úgy a rossz dolgok is jönnek-mennek az életben, senkinek sem tökéletes és állandóan boldog az élete. Különösen így van ez, ha több gyerek is van a családban - mert ha egyik is szenved valami miatt, akkor azért az a többi ember boldogságát és elégedettségét is érinti. Tavaly nekünk nem volt jó - idén úgy tűnik a helyzet sokat javult.

Bende sulis mizériájáról már írtam - na, az tényleg rémes volt,és rendesen megszenvedtük. Nagyon örülök, hogy kivettem a régi sulijából, mert az újban semmi gond nincs vele. Mondjuk szuper tanára volt (aki amúgy tökre úgy nézett ki, mint Majka) akit imádott a gyerek és akit én rendszeresen faggattam, hogy mit gondol Bendéről - és ő minden alkalommal megnyugtatott, hogy semmi gond nincs vele, ő nem is érti, hogy az előző suli miért autistázta le. (És most hangsúlyoznám, hogy semmi gondom nincs az autistákkal - a gondom a seggfej tanárokkal van, akik cukorkaként dobálják az alaptalan diagnózist ahelyett, mindenféle szaktudás nélkül, és ez valóban a mai napig roppant dühít.)
Az egyetlen (kicsiny) félelmem, hogy sajnos itt minden évben más tanárt kapnak a gyerekek, szóval hiába jött ki Bende tökéletesen a tavalyi tanárával -idén egy új tanítónénit kapott, akiről persze még nem lehet tudni semmit. De eddig Bende se panaszkodik és a tanár se kereste még velünk a szemkontaktust egy hét után, szóval bizakodó vagyok.
Bíborral effektíve nem volt gond - csak hát ő ugye csinálta a GCSE vizsgáit, ami az itteni "kis érettségi", amit 16 évesen tesznek és ez az első igazi megmérettetés a gyerekeknek, ettől függ, hol folytathatják a tanulmányaikat. Erősen leegyszerűsítve a rendszert, az "okosak" mennek a Sixth Form-ba, ahol két évig már csak az egyetemi felvételi tárgyaikat tanulják. Akiknek kevésbé sikerül a vizsgájuk, vagy nem céljuk az egyetem, azok mennek a College-ba, ami olyasféle, mint a szakközép - itt szakmát is tanulhatnak, vagy akár ha felzárkóznak és összeszedik magukat, akkor ők is mehetnek az egyetemre. De ők is már csak az általuk választott tantárgyakat tanulják.
Maga a GCSE amúgy nem könnyű, egy teljes hónapon át szinte minden nap van vizsga (Bíbornak 25 volt) mert pl. matekból három, angolból négy vizsga is volt, a nyelvekből külön van írásbeli, szóbeli, hallás utáni teszt stb. És nincs pótlás! Ha beteg vagy, akkor az a jegy elvész.
Bíbor is megszívta, mert az elején még nem vette elég komolyan a határidőket - és artból, ahol projecteket kellett leadni, a novemberi határidőt lekéste, így a jegye harmada elveszett. A tanár többször telefonált nekünk, írt levelet, adott halasztást - valahogy mégse tudta befejezni.
Az art amúgy nem olyan kis "pimfli" tárgy, mint ami otthon volt a gimiben, inkább úgy kell elképzelni, mintha a kisképzőre járna az ember. Rendes portfoliót kell összeállítani, és ehhez a gyereknek több füzetet kellett telirajzolnia-festenie, művészéletrajzokat kutatnia. A végén éjfélig volt fönn hetekig, és még így se sikerült mindent teljesítenie, és sajnos ez a végső jegyen is meglátszott. Így is hatost szerzett (új értékelési rendszer van, ez a régiben egy B-nek felel meg) ami nem rossz - de tekintve, hogy a tanár szerint is az egyik legtehetségesebb diák, mégiscsak fájó. Viszont mivel nem tanulja tovább, nem sokat számít, szóval nem szomorkodtunk rajta.
Talán még jól is jött, mert ez rádöbbentette Bíbort, hogy bizony ezt a sok vizsgát nagyon komolyan kell venni, és iszonyat sokat tanult - és fantasztikus eredményei lettek. Majd mindenből 8-t kapott (1-9-ig van a skála, de a 9 a top 1%, jobb, mint a régi A+), ami fantasztikusan jó eredmény - kivéve a matekot, de abból is jobb lett, mint reméltük (5, még mindig B) és ez azt jelenti, hogy ha nem akarja, akkor többé ezt nem kell tanulnia.
Természetesen ezekkel a jegyekkel tárt karokkal fogadták a választott sulijában, és ugyebár, ahogyan mondtam, mostantól csak azt tanul, amit szeretne. Mivel ő most épp jogász akar lenni, így angolt, történelmet mindenképp fel akart venni - emellé jött még a szociológia (amibe teljesen beleszeretett), a spanyol (ami úgy volt eredetileg nem indul, de Bíbor mindenképp szerette volna, mert a nyelvi A level a feltétele sok egyetemen a külföldi ösztöndíjnak) és még emellé jön egy olyan tárgy, amiből nem fog vizsgázni - ez egyetemi esszéírást tanít, önálló projectként, csak egy éven át.
Bíbor az elmúlt egy hétben minden nap lelkendezve jött haza, hogy milyen szuper a suli, milyen izgalmas projectjei vannak, imádja a tárgyakat, amiket felvett - és nem mellesleg mivel ide mindenki tanulni jön már, és nem csak azért, mert suliba járni kötelező, így hallgatók értelmi színvonala is magasabb - és ez magával hozza, hogy a tanítás színvonala is sokkal jobb. Nyilván, okos, érdeklődő diákokkal jobban lehet haladni.
Ja, és hozzáteszem: nincs többé egyenruha, amivel amúgy nem volt soha baja a lányaimnak, de most aztán végre lehet szabadon öltözködni. Az egyetlen kikötés, hogy "smart casualban" kell lenni, tehát farmer, meg szakadt póló nem lehet. Elegáns, irodai öltözék kell, ami azért elég csinos.
A legjobban azonban Borsikáért aggódtunk tavaly, mert ő sok-sok szempontból rosszul érezte magát tavaly az iskolájában, és nagyon akart más helyre menni. Egyfelől nagyon alacsony színvonalú volt a tanítás, voltak tárgyak, ahol szó szerint kéthetente más tanárt kaptak, nem tudtak haladni semmiből. Másfelől volt egy lány, aki csúnyán rászállt, és bizony sok szívfájdalmat okozott a lányomnak, ami aztán végül pánikrohamos tünetekben csúcsosodott ki. Valójában már hónapokkal korábban el akartuk hozni - de Borsi azt mondta, hogy nem hajlandó akármilyen suliba átmenni, ő jó sulit akar, ezért kitartott, míg végül átkerülhetett a mérnök-suliba.
Egy hét telt el - és bizony a sulinak sok hátránya van az én szememben. Először is nagyon messze van (majd egy óra) és extra hosszúak a napok. Nem háromig, hanem fél ötig tart a tanítás. Tehát Borsi reggel 7-kor indul és este 6-ra ér haza. Ez eszméletlen sok idő. Félek is bevallom, nehogy összeroppanjon a fáradtságtól, mert persze azért lecke is van. Sőt, pótolnivaló is bőven akad, mert hát ugye tavaly sok tárgyból rendesen lemaradt a lányom.
Viszont ami nagyon jó: Borsi minden este fáradtan, de halálos boldogan jön haza. Úgy látja szuper a suli, izgalmasak az órák, és még azt is élvezi, hogy végre nem ő a legjobb tanuló mindenből, mert más is jelentkezik, nem nézik furának, amiért jelentkezik és örömmel tanul, és van húzóerő, mert nem mindenből ő a legjobb. Ráadásul jó a társaság, mindenki barátságos ("még a menők is" - ezek a lányom szavai) Nagyon remélem, hogy ez a lelkesedés kitart, mert azért a távolság kérdésével nem vagyok teljesen kibékülve, főleg, mert Borsi tavaly rengeteget betegeskedett, iszonyat gyenge volt - nyilván azért is, mert gyűlölte az előző sulit és a teste fellázadt. Reméljük, hogy az új suli elég lelkesítő erőt ad neki.
De akárhogy is nézem - a gyerekeimnek most éppen jó. Nyolc éve, amikor kijöttünk, még nagyon odavoltam az itteni oktatási rendszerért. Most, hogy már több iskolát is kipróbáltunk, már több negatív dolgot is látok benne - nyilván itt is emberek dolgoznak, akikből nem mind tökéletes. Még mindig ezerszer jobbnak tartom, mint a magyart - de mint minden a világon, ez is elromolhat. Tavaly háromból kettőnek nem is volt jó, és ez eléggé elszomorított, hiszen azért mi elsősorban a gyerekek miatt vagyunk még mindig itt. (A mi munkákat akár Grönlandon is ugyanolyan hatásfokkal lehetne csinálni) Most, hogy a háromból három örömmel jár és élvezi, azért kicsit érthetőbb számunkra is, miért vagyunk még mindig itt.
[ Read More ]

Az örök hiány



Furi dolog ez a gyász. Egy év is eltelt már azóta, hogy anyu meghalt. És én azt gondoltam, hogy egy a gyász olyan dolog, ami szép lassan csökken. Szóval hogy minden nap egy kicsit jobb és kevésbé fáj. Ám ez rettentő nagy tévedés.

Az elején persze rémes, és úgy érzi az ember, hogy ő maga is belehal. És ezen nem változtat a tény, hogy én hiszek a reinkarnációban, és abban még inkább, hogy anyunak bárhol is van, jobb, mint itt. Legalább nincs az a sok-sok fájdalma, ami kínozta.
De attól még magamat sajnálhatom, és miért is ne tenném, hiszen nekem a nehéz most, nem neki. Persze nem csak nekem, nem akarom én kisajátítani ezt a fájdalmat. Fáj ez apunak is, aki hónapokig be se tudott menni anyu szobájába, fáj a tesóimnak is- annak is, aki közel van, és naponta ott motoszkál anyu cuccai között, de fáj annak is, aki olyan szívesen ott lenne, de nincs. Még a hülye macskáknak is fáj, akik ott keringtek még hónapokig anyu ágya körül, és sírva keresték a lakásban mindenütt. Egyszerűen felfogni sem tudták, hogy már nincs ott.
Bevallom, mi se nagyon.
De persze az élet megy tovább, és vannak nehézségek, és örömök, és persze ezeket olyan jó lenne elmesélni neki.
De nem ez hiányzik a legjobban. Hanem az, hogy a híreket nincs kivel megbeszélni. Mármint az undi híreket. Amiket anyu úgy szeretett. A véresen részletes, gusztustalan, felháborító,és elborzasztó híreket. Na, mi ezeken anyuval nagyon szerettük. (Ha mond valamit, akkor a kedvenc Instagrammerem egy boncoló orvos, aki rendszeresen tesz fel érdekes képeket a munkája során.)
Na, erre senki nem vevő rajtam kívül. És ha a családom meglátja, hogy mit nézek épp a képernyőn, akkor sikoltozva menekülnek ki a szobából, míg én a képek melletti részletes leírást is elolvasom. (Oké, nekem gyerekként is Az emberi test volt az egyik kedvenc könyvem, szóval difoltból nem vagyok komplett, elismerem.)
Hát ezeket most nem tudom senkivel kibeszélni. De persze anyu nem ezért hiányzik. Ez csak egy olyan plusz hiány, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezhet. Hogy mi ketten ebben mennyire egyforma érdeklődésűek vagyunk.
Mert azt tudtam, hogy fájni fog, amikor a könyv megjelenik, és nem tudom odaadni neki, szóval arra azért fel lehetett készülni. Persze biztosan sírtunk volna, amikor a kezébe veszi és szembesül azzal, hogy nem látja, bárhogyan is szeretné. Meg azért egy kicsit vigasztalt, hogy apu azért ott volt a bemutatón, és jött a dedikálásra is, és igazán örült annak, hogy ez megvalósult - pláne, hogy tudja, ez már régi álmom volt, de nyilván neki még régebbi, mert azért legyünk őszinték, egy szülőnek a gyereke öröme és eredménye még édesebb, mint a sajátja. Fura dolog ez.
De azért néha sírok. Sírok, mert annyira hiányzik anyu. Általában akkor tör rám ez a zsigeri fájdalom, amikor olyan filmet látok, amikor valaki elveszíti az anyukáját. Az olyan durván erős fájdalom, hogy kimegy a lábamból az erő, mintha gyomorszájon vágtak volna egy kalapáccsal. Csak kapkodok a levegő után, és fel nem fogom, hogy hol volt eddig ez az erős érzelem, mekkora erő kellhetett ahhoz, hogy lefojtsam magamba. És olyankor döbbenek rá, hogy ez nem múlik - a faszomat az egészbe, nem csökken egy kicsit sem. És talán soha nem is lesz ez jobb. Egyszerűen csak belegyömöszöltem egy kis üvegbe és rácsavartam a kupakot, de olyan ez, mint a kóla, amibe mentost dobtak, néha néha robban.
A nővérem egy öregek otthonában dolgozik, és azt mondja, hogy az idős nénik nem a gyerekeikről, vagy az unokájukról beszélnek a legtöbbet a halál előtt, hanem az anyukájukat emlegetik. Hogy az fáj nekik a legjobban, hogy őt elveszítették. És azt várják a legjobban, hogy az anyukájukkal újra találkozhassanak. És ez valami annyira szívszorító. Hogy van az embernek egy boldog, teljes élete - férj, gyerek, unoka, és az mind ott állhat és szeretheti őt. Az édesanyát akkor se tudja pótolni senki. Soha. Soha már.
[ Read More ]

Ahány nyelven beszélsz


Múltkor összeszámoltam, hogy életem során hat nyelven tanultam már. Aztán mellé tettem, hogy hány nyelven beszélek. Az eredmény nem olyasmi, amire felvághatok, mert igazából az angol az egyetlen, amin nem adnak el. De a tökéletestől még az is messze van.

Így 45 évesen be kell ismernem: nem vagyok valami nagy nyelvtehetség. Itt élek már évek óta Angliában, és nem panaszkodom: már nem úgy megyek ügyet intézni, vagy orvoshoz, hogy előtte megnézem a szótárban a megfelelő szavakat, és az odafelé vezető úton nem fogalmazom meg, hogy mit fogok mondani. Nem esek zavarba, ha telefonon kell életbiztosítást kötnöm, vagy elintézni az önkormányzatnál, hogy másik suliba tegyék át a gyerekem. Napi szinten olvasok angol szakcikkeket, szépirodalmat, nézek tévét, és még a rettegett híreket is simán megértem.
De... hát igen, ez a kis de azt hiszem örökké ott marad már. Hogy amikor azért tévét nézek, akkor kényelmesebb számomra, ha ott van a felirat. Hogy ha beülök egy kávézóba, akkor a körülöttem angolul beszélőket egyforma szürke zajnak hallom. (És ez csak akkor tűnik fel, ha beülök egy magyar kávézóba, és hirtelen a környezetnek is "értelme" lesz.)
Ha választani kell, akkor nekem Shakespeare mindig magyarul lesz szebb, és ha tehetem, igenis magyarul olvasom el ugyanazt a regényt, mert jóval gyorsabban megy. És ha írni kezdek... no, ez a legfájdalmasabb azt hiszem, szóval ha írni kezdek akkor jobban teszem, ha magam mögé állítom az egyik gyereket, aki afféle élő "hibajavítóként" olvassa amit írok, és rögtön mondja, hogy "nem for, hanem at" vagy ilyesmit. És azért van mit kommentálniuk.
Igaz, azért legyünk őszinték: évek óta nem "tanultam" angolul. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt hagyományosan tanulásnak neveznék. Nem nézek nyelvtani táblázatokat, nem csinálok teszteket, nem tanulok szavakat. Nyilván ez jön magától - de úgy sejtem (és ebben azért nem vagyok persze biztos), hogy lehetne azért tudatosan csiszolni az apróbb hibáimon, és nyilván az lenne a legjobb, ha sokkal többet lennék angolok között, bár azért ebben már jóval jobban állok, mint korábban, mert nagyon tudatosan dolgozom rajta.
Ami a legfontosabb fejlődés amúgy, hogy már nem zavar, ha angolul kell másik nyelvet tanulnom. Amikor még jó húsz éve Németországban éltem, és beültem egy egyetemi angol tanfolyamra, akkor a két nyelv olyan szinten akadályozta egymást, hogy megszólalni sem voltam képes végül egyiken sem. Leblokkolt az agyam teljesen. Ez az érzés ma már csak akkor kerül elő, ha a két nyelvnek ugyanazok a szavai. Na, azért az meg tud zavarni még ma is. Szóval ha megkérdezik, hogy franciául hogyan mondjuk azt, hogy szülő, vagy németül hogyan van a kar, akkor az fehér folt, és nagyon nagyon tudatosan kell emlékeztetnem magam, hogy nincs gáz: pontosan, ahogyan angolul.
Ha belegondolok, hogy életem során mennyire sok tanfolyamon, akkor egy világkörüli út már simán kijönne belőle. Ha pedig azt is beleveszem, hogy mennyi iszonyatosan sok időt öltem bele... na akkor azért kicsit fáj, hogy ilyen soványka az eredmény.
Mert németül ugyan 20 éve tök szuperül beszéltem, de mivel azóta egyáltalán nem használtam a nyelvet, így az szépen elkopott. Az orosz az sose volt meg, hiába a nyolc évnyi iskolai kínlódás, bár az egyetemen volt egy félév, amikor komolyan ráhajtottam és akkor eléggé beindult. A latinnál nem is volt soha cél az önálló írás-olvasás, ott mindig is a kultúrát élveztem igazán és az érettségin is azzal vágtam ki magam. A spanyolt fél évig nyomtam amikor ott éltünk, de ahogy eljöttünk, minden kiesett. Egyik se volt akkora nagy szerelem.
Nem úgy a francia. Ó, a francia az mindig is szerelem volt. Az első nyelv, amit önállóan kezdtem tanulni, igaz, az első leckénél megakadtam, amikor a könyv azt mondta vannak hím és nőnemű szavak. Olyan tíz éves lehettem és ez olyan szinten feldolgozhatatlan információ volt számomra, hogy ott feladtam. Bienvenue á Budapest Monseiur Martin. - ennyi maradt meg, és a vágy, hogy ne csak azt halljam a kazettáról, hogy "zsömözsömö". Mondjuk azért akkoriban nem nagyon lehetett autentikus francia zenét, vagy beszédet hallani a hétkerben, és valahogy még gimisként se merült fel bennem, hogy a Fáklya Nyelviskolában franciára iratkozzak be, miután letettem az angol nyelvvizsgát. Akkor még úgy éreztem, hogy a középfokúval mindent tudok, és most jöhet a pihenés.
A francia meg megmaradt afféle vágyott szerelemnek. Néha vettem egy-egy könyvet, de valahogy mindig megakadtam az első leckénél. Újra és újra. Aztán persze egyetemistaként már több ambíció volt bennem és beiratkoztam a Francia Intézetbe. Természetesen kezdő tanfolyamra. (Szörnyű rossz tanárunk volt, és hatalmas csoport.) Aztán a Katedrához, és azt is feladtam. Aztán úgy gondoltam, hogy az intenzitás majd segít - napi öt óra, minden hétköznap egy hónapon át. És egy szuper nyelvtanárt kaptam, és imádtam. De nem mentem tovább. Mert valahogy a nyelv még mindig "zsömözsömö" maradt, hiába hallgattam a kazettákat, és a nyelvtan rejtélyes, a helyesírás meg kibogozhatatlan. És ami keveset megtanultam, azt is elfelejtettem és ami maradt az a szerelem, és Alain Delon, aki bugyihozogató hangon susogott a csajnak, csupa olyan dolgot, amit nem értettem, csak azt, hogy a csaj mindig azt énekli válaszul, hogy parole.
Van abban valami szánalmas, amikor az ember talál egy régi füzetet, amiben össze vannak gyűjtve a francia igék ragozásai, és rá van írva a dátum: 2001. Basszus, hát milyen régen volt már ez! És kinyitom a füzetet és még mindig nem tudom ezeket az igéken csípőből. Na, ez ciki, én is pontosan érzem.
Szoktam néha azt álmodni, hogy franciául beszélek. És szuper jól megy. Néha kitöltök online teszteket, hogy hol is kéne élnem, és mindig az jön ki, hogy Franciaország az én lelkem igazi otthona. Amúgy ha odautazom (és már jópárszor jártam ott!) én is mindig ezt érzem.
A nyelv mégse megy.
Na, hát ez van.
De mégse érzem magam igazán lúzernek, és tudjátok, hogy miért? Mert fél éve megint járok franciára. Heti másfél óra, ami halottnak a csók. És persze kezdő tankönyv, bár nem teljesen kezdő tanfolyam, mert a tavalyi évben egy másik kezdő könyvet nyomtak a többiek. Mi vagyunk a haladók.
És a tanár egy tündéri francia nő, aki olyan kiejtéssel beszéli az angolt, hogy legszívesebben felzabálnám. Mondjuk amúgy is imádnivalóan kedves. És ami a legjobb, hogy én vagyok a kis kedvence, mert bár nem szoktam tanulni (basszus kinek van felnőttként ideje francia igeragozásokat magolni????) még így is én vagyok a legjobb a csoportban (mondjuk csupa angol, teljesen reménytelenek) és időnként az agyam mélyéről olyan francia szavak törnek fel, hogy én magam is elcsodálkozom.
Azt hiszem a közeljövőben nem fogok Alain Delonnal franciául diskurálni. Tartok tőle, hogy egy idegen nyelvű interjúhoz talán még az angolom sem elég jó. De a FB státuszom szerint Párizsban élek. Direkt olyan FB oldalakat tettem előre, és lájkolok lelkesen, amik franciául vannak. Minden egyes nap olvasok franciául is már, bár csak a cikkek címeit, de mégiscsak olvasok. Munka közben pedig franciául hallgatok rádiót. És többségében még mindig csak "zsömözsömö", de azért egyre több szót tudok kivenni a kellemes zsizsegésből.
Nem hiszem, hogy egyhamar megtanulok franciául. Nem hiszem, hogy túl késő lenne hozzá - egyszerűen nem rakok bele annyi energiát mint amennyit egy ilyen cél igényelne. De élvezem. És azt hiszem ez nem olyan rossz eredmény.
[ Read More ]

Sok-sok új hír és változás (és csupa jó)


A helyzet az, hogy valóban aggasztóan régen írtam a blogra - és akkor sem túl jó dolgokról, szóval aki a Facebookon nem ismerősöm (és ismeretleneket meg nem veszek fel), és nem követi a Facebookos újságírós oldalamat sem (ahol azért néha vannak rólam is hírek), sőt az Instagramm accountomat sem követi - csak ezt a blogot... na, az azért rendesen le van maradva.

De jó kifogásom van: könyvet írtam. Sőt, ez a könyv elkészült, és június 8-án meg is jelenik. Természetesen, ahogyan az életben soha, semmi - ez nem az a könyv, amit már évek óta írok, sőt az még mindig kiadót keres. És nem is azon könyvek egyike, ami a fejemben íródik már jó ideje (legalább fél tucat ilyenem is van). Sőt, ami még szebb: egyáltalán nem is az a könyv, amivel a kiadót felkerestem és amit ők elfogadtak. Hanem egy teljesen más project, ami csak úgy csevegés közben följött, és amikor én közöltem, hogy huh, a téma a szívügyem, és de megírnám, ők lecsaptak rá. Én meg tudtam, hogy hát ez azért nem teljesen az én ötletem, mert egy barinőmmel már beszéltünk róla pár hónapja, hogy meg kéne írnunk, és nyilván őt is gyorsan belerángattam az írásba. Amit már csak azért is jól tettem, mert ketten sokkal nagyobb buli könyvet írni, mint egyedül - ráadásul a kiadó olyan gyors határidőt szabott, hogy egyedül is nem is tudtam volna elkészíteni.
Mindezt persze úgy, hogy közben Bende itthon volt. Zsolt meg nagyjából 14 órát dolgozott minden nap, mert épp szokás szerint túlvállalta magát és két munkahelye is volt (vagy három? már nem is tudom). Szóval jó nagy káosz volt itt az elmúlt hónapokban - de szerencsére azért a dolgok valahogy elrendeződtek a végére, és végül minden úgy összerendeződött.
A könyv maga hosszas tépelődések után az Ötven elszánt magyar nő címet kapta, és valami elképesztően szép lett. A címlap is nagy szerelmem, a benne lévő rajzok is gyönyörűek. És ahogy mondtam: soha nem gondoltam volna, hogy íróként jó lehet a közös munka valakivel, de Adriennel annyira egyformán gondolkodtunk, hogy az szuper volt. Állandóan ötleteltünk, kiszedtünk nőket, beraktunk nőket, kutattunk a neten, ki lenne a legjobb, meséltük egymásnak miket találtunk, és nagyjából amúgy 0-24-ben eszmét cseréltünk. Gyakran hajnal 3-ig, és néha már hajnal 5-től. És imádtuk! És noha durva hajsza volt, mindketten gondolkodás nélkül benne lennénk a második kötet elkészítésében is - de először azért jöjjön ki az első és lássuk, hogy mennyire szeretik majd a népek.
Mindezt persze úgy, hogy Bende itt ült mellettem a konyha asztalnál, és én adtam neki a leckét, mert hát azért három hónapig  együtt tanultam vele, és olvastunk,és számoltunk és feladatoztunk és közben fél kézzel reggelit-ebédet-vacsorát varázsoltam a családnak, és vasaltam, és mosogatógépet kibepakoltam.
Szóval elfáradtam. És persze ilyenkor jön egy kis betegség is - most kivételesen az enyém, és két hétig számítógép mellé se tudtam ülni, ami azért kicsit megborította az ütemtervemet.
De szerencsére közben a munka utolsó heteire Bende végre bekerült az új suliba - ami amúgy a csajok régi sulija, és ami még mindig szuper, szuper és szuper. Sokkal jobb, mint az új volt - ami hiába van jobb környéken és fehérebb családokkal, tanulmányilag és sok más szempontból is nagy csalódás lett.Most hát minden nap 20 percet gyaloglunk (ami azért nagy luxus, mert a környéken három közeli suli is van) de úgy voltunk vele, hogy már nem kísérletezünk tovább a gyerekkel: nekünk a tuti kell.
Persze nem mondom, hogy egy csapásra eltűnt az ADHD, és nulla gondot okoz a fiam hiperaktivitása. Huh, az első héten minden nap balhézott a suliban valami miatt, és már a teljes kétségbeesés szélére kerültünk, hogy te jó ég mi lesz vele. De aztán hirtelen lecsillapodott- szerintem egyszerűen az előző suli annyi rossz emlékkel tette tele a kis fejét, hogy látnia kellett, hogy itt sokkal normálisabbak vele. És tényleg azok. Ráadásul a tanára egy pasi - aki egy tündér, és aki azért nem riad meg egy kis csibészségtől. Szóval a gyerek már két hónapja újra iskolás, és minden nap úgy jön ki, hogy teljes extázisban meséli, mit tanultak és már én se gyomorgörccsel megyek érte, hogy vajon mit fognak mondani róla.
Közben a lányokkal is halad az élet - Bíborkám érettségizik. Mármint ezt a 16 éves kori kis-érettségit teszi le, ami azért egyfelől könnyebb, mint otthon - másfelől meg 25 vizsgája lesz most másfél hónap alatt, ami elég durva kihívás. A 25 úgy jön ki, hogy egy tantárgyból több vizsga is van. Franciából négy, matekból három. Ez azért szívás csak, mert nincs pótlási lehetőség. Ha a gyerek beteg, akkor azt bebukta. Levonják az összpontszámából és kész. Ha fontos, mehet újra jövőre. De mivel amúgy nem vagyunk beteges család, talán ez nem fog érinteni minket. Ő meg tanul, nagyon sokat, éjszakákig. Mondjuk nekem rettentő látni, hogy este 8-kor ül neki, és éjfélig ül a könyvek mellett - miközben 6.40-kor kell kelnie (messze a suli). De 16 éves, egy csomó dologban el kell engednem a kezét. (Másfelől meg tudom, hogy én is ilyen éjszakai tanuló voltam sokáig.)
Borsi is hozzátette a magáét az aggódások sorában - elsősorban azzal, hogy nagyon sokat betegeskedett az elmúlt időben, és sokat hiányzott (ha mond valamit: 74% az attendansza, amitől az itteni sulik nagyjából sikítófrászt kapnak) Megviseli, hogy messze van a suli, és egy lánybarátja csúnyán piszkálta is egy darabig. Ráadásul azt mind éreztük, hogy a gimi, ahová most jár egyre csak csúszik lefelé. Lánysuliként jó volt, amikor járni kezdett oda - most, hogy vegyes lett, teljes a káosz, és hiába vártunk türelmesen, nem lett jobb. Azért amikor a gyereknek fél évig nincs egy science tanára, akkor az nem viszi előre a tanulmányait. Megpróbáltuk átvinni a közeli szuper suliba (ahová Bíbort már felvették, és ahol szeptembertől tanulja az egyetemi felvételi tárgyait) de úgy tűnik nincs esélye bekerülni, mert négyszeres a túljelentkezés, és már fél éve csak dekkol a várólistán.
A megoldás talán az a szuper mérnöksuli lesz, ahová Y10-től lehet csak jelentkezni (tehát neki pont ideálisan) ami bár sok-sok szempontból tökéletes lenne neki vannak árnyoldalai. Az első, hogy ez is egy órányira van, így marad akkor a korán kelés. A másik gondom ezzel a sulival, hogy humán tárgyakat már nem nagyon tanulnak ott - tehát pl. törije akkor mostantól nem lesz, ami nekem horror érzés. Mondjuk ez pótolható, ha mégis akarjuk.
Az előnyök között viszont olyan dolgok vannak, mint hogy a sulit olyan autós cégek szponzorálják, mint a Jaguár, vagy az Aston Martin. És bár Coventry sok-sok szempontból poros kisváros - autógyártásban nagyon is a topon van, és itt mérnöknek tanulni óriási bónusz. (Olyan gépparkjuk van, hogy beszarás, és a legjobb diákok egyetemi ösztöndíját a Jaguár állja. Szóval van miért dolgozni.) Más kérdés - ha esetleg 2-3 év múlva úgy dönt, hogy mégse mérnök lenne, hanem mondjuk régész, akkor eléggé meg lesz lőve töri nélkül. Mivel azonban mindenképp el akar jönni - és az általános gimiben nincs hely, úgy tűnik egyelőre ezen az úton kell elindulnia.
Szóval sok változás vár ránk - és sok változás van mögöttünk. Azt remélem, hogy sok kínlódás és aggódás is lassan a múlté lesz, ami az elmúlt hónapokat jellemezte. Nagyon jó lenne látni, hogy végre minden családtagom a helyére kerül, és mivel Zsolt is felmondott az egyik munkahelyén, remélem, hogy ő is beéri lassan a nyolc órával és végre kicsit többet látjuk őt is. Végül is jön a nyár lassan és a pihenés ideje. Bár errefelé még nincs igazi nagy meleg - és a suli is július végéig tart. De talán a nehezén idén már túl vagyunk.
[ Read More ]

A bulizás


Van az angolban egy nagyon jó kis szó: bullying. Bulizás, ahogy mi, magyarok szoktunk mondani. Mert nem nagyon van rá jó fordítás: megfélemlítés, terrorizálás van a szótárban, de igazából ennél jóval több. Amikor valaki a hatalmával visszaél, és bántja a kisebbet. Akár a suliban egy kisebb gyereket, akár a képletes hatalmát. Hát mi bulizva voltunk egy ideje, de véget vetettünk neki.

Amikor legutóbb írtam Bende sulijáról, akkor még reménykedtem, hogy rendbe jönnek a dolgok. Vagy legalábbis elviselhetővé szelídülnek. Csak az év végét kell kibírni, mondogattuk egymásnak, aztán úgyis más tanárt kap a gyerek. Merthogy ez a tanár sok-sok szempontból nagyon amatőr volt. A Hobbitos eset, tényleg csak a jéghegy csúcsa. Odáig fajult a dolog, hogy gyomorgörccsel mentem a suliba minden alkalommal - és ha én ezt éreztem, akkor gondolhatjátok, hogy egy kisgyereknek ennél még rosszabb érzései voltak.
Láttuk is, amúgy, hogy szegény Bende az élet más területein is egyre nehezebben viseli a dolgokat. Sportolni se akart járni, ott is mindenkivel összeveszett, a tanárok ott is panaszkodni kezdtek rá, és ő is panaszkodott, hogy sehol, senki nem szereti és mindenütt bántják. Ami nyilván így nem volt igaz, de tény, hogy meredeken csúsztunk bele egyre rosszabb szituációkba, éreztük, ahogyan kiszalad a lábunk alól a talaj.
Közben meg a suli folyamatos raportra hívott minket, ahol folyamatosan azt nyomták, hogy Bende minden gondját az okozza, hogy autista. Először röhögtem rajta, mert hát ismerek is autistát, tanultam is róla, és hát a guglin felsorolt tünetekből sem illik Bendére semmi. Ez a barátságos, nyitott és kifejezetten rugalmas gondolkodású gyerek nem autista. És mondtam is a sulinak, hogy ez marhaság. De ők újra és újra behívtak, és újra és újra nyomták, hogy de igen. És hogy én látom rosszul, mert elfogult vagyok. Ezzel pedig nehéz vitatkozni, mert tényleg elfogult vagyok - de azért szerintem nem hülye, még szülőként sem. És nem mondom, hogy Bende a megtestesült jóság és egy angyali gyermek, de hogy autista... beszéltem autistákat nevelő ismerőseimmel, és Bendét ismerő szakember ismerőseimmel és mindenki csak lesett, hogy mi van? Persze eleven, rosszcsont, aktív... de autista?
De a suli újra és újra nyomta és nyomta ezt az autista dolgot, és ami a legrosszabb elkezdték autista módon kezelni a gyereket, pl. kártyákkal próbáltak kommunikálni vele, ami persze nem működött, hiszen Bende egyrészt nem autista, másrészt tökéletesen és ráadásul szívesen beszél. Sőt, a legtöbb gondot simán el tudjuk simítani itthon, ha egyszerűen megbeszéljük vele.
De mintha a suliban egy másik gyereket láttak volna, mint mi, ami egyre frusztrálóbb volt nekünk is, Bendének is - és valljuk be, nyilván a sulinak is, mert a helyzet azért ott is folyamatosan romlott, egészen odáig, míg végül Bende azt mondta a suliban, hogy ő ide többet nem jön, inkább megöli magát. Na persze, erre aztán azonnal behívtak minket, ami nyilván jogos, hiszen ők aztán nem tudhatják, mi a helyzet amúgy itthon, és hogy milyen körülmények között él ez a gyerek.
Nekem viszont ez volt a kijózanító pofon: ha ez a szegény gyerek ennyire rettenetesen szarul érzi magát ebben a közegben, akkor ebből őt azonnal ki kell szakítani, és a Bendét még aznap magántanulóvá tettük, és azóta nem jár iskolába.
Nem akartuk azonnal másik suliba adni, mert arra is rájöttünk, hogy tudni akarjuk, mi az igazság. Tényleg autista lenne a gyerek, csak mi nem vettük észre? Vagy van valamilyen más gondja, amit a suli félreértett volna? Vagy hát mi a jó büdös fene van?
Bevallom, engem azért is megviselt a dolog, mert én emlékszem arra, hogy a két nagylányom mennyire imádta az iskolát. Ott ültek kicsiként az ágy szélén, és áradoztak, hogy mennyire szeretnek suliba járni, és milyen boldogok. És ez jó volt. És nálam nagyobb rajongója nem volt az angol iskolarendszernek - most viszont úgy éreztem, hogy ez rémes. Ahogy a férjem jól megfogalmazta, ezért aztán igazán felesleges itt élnünk, szar suliban otthon is szenvedhetne a gyerek.
Ráadásul meg úgy éreztem, hogy egy egész szarhegy omlott a fejemre, mert szenved Bende és szenved Borsikám is a suliban éppen (nála is elkezdtük az iskolaváltást intézni, de más okból, az ottani suliban egyszerűen iszonyatos módon leromlott az oktatás, nulla kihívás a gyereknek, semmit se tanul, így is ő a legjobb és ő kérte, hogy valami olyan helyre járhasson, ahol tanulhat is valamit, mert hogy fél évig nincs science tanára, csak helyettes, az nem állapot, pláne, hogy őt ez érdekli) és Bíbort meg segíteni kéne a GCSE-ben, meg a választásban, mi legyen, mit csináljon ezután, de rá már aztán végképp nem jut idő, és hogy jó szar anya vagyok.
Nyilván persze mindez akkor történik, amikor amúgy millió munka lenne, ráadásul csodálatos izgalmas dolgok, amiket nagyon-nagyon kéne csinálni, ehelyett Bendével olvasok, számolok délelőttönként, szóval ez a home-schoolig nagyon nem ideális most nekünk - de nem számít persze, a gyerek a legfontosabb, éjjel is lehet dolgozni, ha nem is lehet ezt hosszan bevállalni.
Szóval úgy döntöttünk, maradjon Bende itthon - és vizsgáltassuk ki mi a baj. Persze ez állami vonalon ez itt is, otthon is hosszú, akár több éves folyamat. De nyilván van egérút - a magánpszichológus. Itt megfizethetetlenül drágán - otthon viszont megfizethető keretek között, tehát hazavittük Bendét, és volt egy durva három napunk, amikor aztán többféle szakember is megvizsgálta, és szerencsére azt mondták, amit sejtette: úgy marhaság az autizmus, ahogyan van. De azt is hozzátették elég felháborodva, hogy az iskolának nincs joga ilyesmit diagnosztizálni, sőt még amúgy pszichológusnak sem, ilyesmit csak pszichiáter mondhat ki, az is csak nagyon komoly vizsgálatok után.
De azt, hogy ez a gyerek nem autista, azért ők is ki merték mondani.
Persze ez nem azt jelenti, hogy minden rózsás, mert van hiperaktivitás, figyelemzavar - de közben egy 140-es IQ is, ami a felső 1%-ba tartozik. Az is kiderült, hogy amikor Bendét folyamatosan azzal büntették, hogy ebédidőben nem mehet ki szaladgálni, azzal csak rontottak a viselkedésén. Meg hogy valószínűleg halálra unta magát a suliban, az is gond volt.
Persze gyógytorna kell, meg mindenféle más terápia is, szóval van mit tenni vele - de azért azt is tanácsolták, hogy a suliba ne nagyon vigyük vissza (ez azért kérdés volt az elején, mert nem akartuk feltétlen új közösségbe vinni, mert a suliváltás elég nagy stressz). Ahol ennyire érzéketlenek, és dilettánsak, ott sok jóra később se számíthatunk.
A végső csepp amúgy az volt, hogy két hét késéssel ugyan, de elküldte a suli is a kérdőívet, amit a pszichológus kért, hogy töltsenek ki Bendéről. És olyanokat írtak, hogy azt hittem bemegyek és rájuk borítom az asztalt. A jéghegy csúcsa, hogy szerintük Bende olvasása gyenge és nem érti, az elé tett szöveget. Ami egyrészt nem igaz. Ez tény. Másrészt viszont ha így vélik, vajon miért a 450 oldalas Hobbitot tartották megfelelő olvasmánynak számára? Valamit itt nagyon elnézett a tanító néni, és a suli. Igen, a Hobbit fáj azóta is. Pedig 120 oldalt elolvasott Bende belőle, csak utána vettem ki a kezéből, mert mondta, hogy sok benne a leírás és uncsi. Aztán két nap alatt elolvasott egy David Walliams könyvet. Ja, és minden fejezet után elmesélte nekem, miről szól, majd le is írta. A gyerek, aki nem ért semmit elvileg.
Szóval most ez van. Még mindig fel vagyok háborodva (a sulit egy emilben elküldtem a fenébe, és megfenyegettem őket, hogy beperlem az egész kócerájt, mert nem volt se joguk, se képesítésük arra, hogy a gyerekem diagnosztizálják - pláne félre.) de bevallom, részemről itt lezártam, nem akarok ezzel tovább foglalkozni. Van mit csinálnom, nem is kevés. És jó dolgok, és majd írok azokról is, ha szabad lesz.
Most azt találtuk ki, hogy Bendét beiratjuk a lányok régi sulijába - hátha ott jobb lesz neki. Csak még nem tudjuk, hogy juttatjuk oda minden nap, mert nincs közel. De ez már az eddigiekhez képest egyáltalán nem nagy probléma.
Amúgy mióta nem jár suliba, sokkal jobb a kedve, a különórákon sincs már vele gond, és rengeteg kreatív dolgot csinál - minden délután bábszínházat szervez nekünk (világítással és koreografált zenével), rengeteget fest, rajzol és olvas sokat. A játszótéren meg mosolygós, barátságos. Pont olyan, amilyen régen volt. Szóval csak azt bánom, hogy nem hamarabb léptünk ki a bulizásból.
[ Read More ]

Borsika százas


Tegnap felhívott a dietetikus, és közölte, hogy Borsika véreredménye százas lett. Ez persze azoknak, akik a PKU-ban nem jártasak, semmit nem mond, de elárulom, ez egy rohadt jó eredmény. Olyan jó, mintha "normális" lenne. Mintha rendesen működne a mája és termelné azt a piszok kis enzimet, amit amúgy nem tud. Nem szoktam ilyesmivel büszkélkedni, mert hát napi harc ez, most száz lett az eredmény, de jövő héten akár ezer is lehet, ami már nagyon nem lenne jó (és amire még soha nem is volt példa). Minden attól függ, hogy az eljövendő napokban mi kerül az asztalra. Harcolunk érte, hogy jó legyen, minden egyes nap. 14 éve.

Egy ismerősöm nemrég azt mondta, könnyű az én életem, soha nem ért semmiféle nehézség. Jót röhögtem, és megkérdeztem, a betegen született gyerek mióta nem számít a nehéz életfeladatok közé. Mire azért volt az illetőben annyi tisztesség, hogy elvörösödött és bocsánatot kért a hirtelen kijelentéséért.
Tény, hogy nem szoktam naponta sírva összeomlani Borsika miatt, és panaszkodni sem, amiért jajj, de nehéz nekünk miatta. Ezeket a köröket letudtam a születése utáni pár hónapban - örök hála azóta is mindazoknak a barátaimnak, akik elviselték, hogy hónapokig más témám se volt, mint a fenilalanin és a fehérje közti összefüggés és az aggodalom, vajon lesz-e normális élete a lányomnak és persze nekünk is, mert hát nyilván az ő diétája az egész családot érinti, akkor is, ha mi nem azt esszük amit ő.
Csak egy diéta, legyintek ma már, ha kérdik. De azért persze ez nem olyan egyszerű, ugye ez nyilvánvaló? Napi harc ez. Harc vele, hogy mit ehet és mit nem. Harc amit magammal kell megvívni minden nap, hogy MINDIG legyen az asztalon olyan étel, ami biztonságos számára. Mert persze elvileg ezt könnyű kimondani, hogy alapvető, hogy legyen otthon mit enni - de azért 14 év alatt előfordult már olyan, hogy mondjuk beteg voltam, vagy olyan sok munkám volt, hogy levegőt venni se volt időm, és mennyivel egyszerűbb lett volna rendelni egy pizzát az egész családnak. De nyilván ez nálunk nincs. Nem mondom, hogy soha nincs, mert nyilván normális család vagyunk, mi is rendelünk pizzát. De ez akkor úgy néz ki, hogy megrendelem a pizzát, majd megyek a konyhába, és begyúrok egy adag pizzatésztát Borsinak, hogy mire a mi kajánk megérkezik, neki is legyen valami az asztalon. Mert neki a miénkből egy falatot sem lehet
Nem sajnáltatom magam.
Nincs is miért.
Borsika gyönyörű, egészséges, okos. Sokkal fantasztikusabb csaj lett, mint ahogy azt a születésekor reméltem.
Maga a PKU meg hozzánőtt a családunkhoz. Beleidomultunk mind. Teljesen normális dolog, hogy ha vásárolni megyek, automatikusan csekkolom mindennek a fehérjetartalmát. Azt, hogy miből, mennyit ehet ránézésre megmondom, és azt is, hogy hány grammot szedtem ki a tányérjára. Volt időm beletanulni. Akárcsak a főzésbe, amibe azért az ő születése előtt nem remekeltem, sőt nem is érdekelt. Most meg mindig új recepteket böngészek és töröm a fejem, hogyan is tudom azt átforgatni PKU-sba. Aztán megcsinálom, és elviselem, hogy csak minden másodiknak van sikere.
Ez van.
Borsika válogatós és igencsak óvatos.
Pedig a világ közben brutál módon kitágult körülötte, és nyilván körülöttünk is. A hűtőmben most PKU-s sonka pihen és tegnap zabtúróból készítettem körözöttet. Sonka, igen. Elképesztő, hogy ilyesmi van - és nem kell érte speckó boltba menni, bemegyek a Tescoba és leveszem a polcról. És a túró? Tudom, ez másoknak nem olyan nagy kunszt, de nálunk a túró eddig a tiltólisták élén állt. Arról már nem is beszélve, hogy sajtok tömkelege van a hűtőmben - nem csak sima, de kék sajt, mozarella, cheddar. Mind-mind PKU-s verzióban. Csupa olyasmi, amiről azt hittem, hogy soha nem lehet benne része a gyerekemnek. És lőn: megcsinálta valaki én meg megvehetem. Ennyi és nem több.
Más kérdés persze, hogy mit szól ehhez a lányom. Az, aki eddig se sonkát, se túrót nem evett. Természetesen meg se kóstolja. Hiába TUDJA, hogy ezt most szabad. Valahogy annyira beleneveltük, hogy tilos, hogy idegenkedik tőle.
Akár apám a banánnal. Amikor mi gyerekek voltunk, akkor drága volt és sorba kellett érte állni. Dehogy evett volna belőle. Dehogy ette volna el előlünk. És hiába van most mindenütt és olcsóbb, mint a szabolcsi alma. Egyszerűen egy falat se menne le belőle a torkán.
Nehéz változtatni a kialakult szokásokon, és nem is feltétlen érdemes. Nagy kérdés ám ez nekünk. Mert most van túró és sonka. Lehet habzsidőzsizni belőle. De mi van, ha megszereti a gyerek és egy év múlva beszüntetik a gyártását? Akkor mit csinálunk? Nagy kérdés ez minden PKU-snak.
Emlékszem, pár éve még azon gondolkoztunk, mi, PKU-s anyukák, érdemes-e rászoktatni a gyereket a legjobb minőségű kenyérre, amit csak lehet kapni, vagy inkább legyen az csak ritka csemege és egye az olcsót. Mert mi van, ha egyszer csak nem tudom neki megvenni a pihepuhát. Akkor azért jó, ha megeszi a vackot is.
De bevallom, én soha nem tudtam rávenni magam, hogy ne a legjobbat adjam neki. Mert azért azt tudni kell: még a legjobb is elég vacak. Szépíthetem én, hogy milyen klassz ez a diéta, de valójában nagyon nehéz igazán jó helyettesítőket találni, és nekem a szívem szakadt, amikor Borsikám a kemény, rágós kenyeret majszolta ovisként. Utálta persze, de nem volt más. És amikor lett, akkor annak annyira örült, hogy soha többé nem tértünk vissza a kevésbé jóhoz.
Most meg - hát kérem, az új kenyér, amit a Mevalia gyárt, maga a csoda. Puha, finom, nem tapad a szájpadláshoz. Tényleg majdnem olyan, mint a normális kenyér.
Borsika amúgy ne szokott panaszkodni.
De múltkor azért elmondta, hogy egyetlen dologért irigyel minket. A pékségért. Mert bemegyünk, vagy csak ugye elmegyünk egy pékség előtt,  akkor onnan olyan isteni illatok szállnak ki. És ő az ottani dolgokból soha nem kaphat. Nyilván én gyakran sütök, kenyeret is, és annak is jó az illata. De azért a pékségé...különleges.
Na, ilyenkor azért kicsit összeszorul egy picikét a szívem. Már nem kezdek el sírni, és nem érzem, hogy vége a világnak, mert tudom, hogy a mi világunk kerek és nincs vele baj. De csak azért, mert nem meséltem el minden egyes nap reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsora után, hogy ma is győztünk, azért még igenis kőkemény munka van a százas eredmény mögött. Minden egyes héten. 14 éve.
[ Read More ]

Haladás

Egy évvel ezelőtt Bende még azzal kínlódott, hogy szavakká varázsolja a betűket. Ma már a Hobbit számára a kötelező olvasmány a suliban. Nem a gyerekverzió. A hagyományos, kép nélküli, 450 oldalas regény. Angolul persze. Azért ez döbbenetes haladás, nem?

Na, azért azt bevallom, én nem a Hobbitot adnám a 8 éves fiam kezébe, de nem vitatkozom a tanárral, aki ezt javasolta. Végül is én kértem, hogy adjon már valami nehezebbet neki, mert már untam, hogy a sulis képeskönyveket egy nap alatt kivégzi. Ráadásul itthon meg már sokkal hosszabbakat is olvasgatott - igaz, inkább a Ropi stílusú könyveket, sok képpel a szöveg mellé. De mivel a tanár úgy gondolta kell a kihívás a gyereknek, így lett a Hobbit. Megjegyzem, azt gondoltam volna, hogy azért a Gulliver 20 oldalas Early Reader verziója után még van pár lépcsőfok Tolkienig, de Bende egyelőre megbirkózik vele (bár kicsit sokallja a leírást) és nem panaszkodik. Végül is az iskolai feladatnak nem kell feltétlen az élvezetről szólnia még itt sem.
A kötelező olvasmány amúgy nem az egész osztály feladata - itt minden gyerek egyéni olvasmánylistát követ. Minden héten kapnak egy könyvet, amit hazahoznak és abból kell olvasni minden nap 5-10 percet. Ki, ki tudása, képessége és persze érdeklődése szerint. Van egy nagy könyvespolc, és 10 szint, mind más színnel jelölve, és a gyerek maga választ a "kék" vagy "arany" könyvekből. Én spec a Biff, Chip, Kipper könyveket szerettem nagyon (három gyerek és egy kutya kalandjai a hétköznapi bonyodalmaktól egészen az bonyolultabb szövegű időutazásosakig, amelyekben különböző történelmi korokat ismernek meg) de Bende inkább állandóan a tudományos vonalat nyomta, így inkább az elektromosságról, meg Szibéria éghajlatáról olvasgattunk együtt. De hát nem az én élvezetem volt a cél.
A Hobbit más. Ezt a könyvet a tanárnő hozta be a saját könyvtárából, más harmadikosok még azért nem ezen a szinten nyomják.
Azért sem vitázom amúgy a tanárnővel, mert az elmúlt hónapokban nem volt könnyű összecsiszolódnunk vele. Itt minden osztály új tanárt kap minden évben, és ez az új tanárnő valamiért a kezdetektől fogva nem szimpatizált Bendével. Szinte minden nap volt valami problémája vele és a gyerek majd minden napot büntetésben töltött. Hol komoly dolgokért (káromkodott), hol meg olyan banális dolgokért, mint hogy hintázott a széken. Nekem úgy tűnt, hogy szegény gyerek már nem tud jót tenni, mindig, mindenért ő a hibás - még amikor ő panaszkodott, hogy valaki megrúgta, akkor is az lett a konklúzió, hogy ő a hibás, mert nem tudja a gyerek nevét, akire panaszt akar tenni (de megmutatta, ki volt az, és a kislány el is ismerte) és a végén Bende lett leszidva, hogy micsoda dolog, hogy még mindig nem tudja az osztálytársai nevét, pedig ez fontos dolog. A rugdosás meg el lett kenve. Vagy amikor közölte a tanár, hogy azért kap büntetést ma, mert a szőnyegen hempergett, mire Bende közölte, hogy hát ő ilyet nem is csinált, erre a tanár közölte, hogy ja, akkor valami másért kap büntetést. Ezt meg azért így nehéz szülői szemmel komolyan elhinni.
Nem szépítem, egyre erősebben kezdtem azt érezni, hogy a tanár bizony pikkel a gyerekre - és bár elismerem, hogy a fiam nem könnyű eset, de azért azt is látnom kellett, hogy a gyerek egyre kedvetlenebbül csinálja az iskolai feladatokat és nyűgösen indul reggelenként a suliba, sőt kifejezetten keresi reggelente a balhét velem is, hogy legyen is oka, miért rossz a kedve suliba menet. És ez nem jó.
Főleg mert láttam, hogy a csajok annak idején élvezték a sulit és boldogan jártak. Fájt azt látni, hogy Bendének ez nem jut ki.
Végül már, amikor a tanárnak is elege lett Bendéből, nekünk is a tanárból, és nyilván Bendének meg a leginkább elege mindenből, akkor leültünk egy komolyabbat beszélgetni, ami először rettenetes volt, mert azzal kezdték, hogy behívták a fiam, és elmondták, mi vele a baj. Ő meg ezen kiakadt, amit amúgy nem csodálok, mert ha körém gyűlnének a legjobb barátaim, rokonaim és csupa szeretetből és szívjóságból elkezdenék rám olvasni a hibámat, hát biztos öt perc után én a felnőtt ember is zokogva rohannék ki. A tanár, meg a suli pszichológus amúgy nem érezte, hogy ez gáz lenne, és próbálták elmagyarázni, hogy fontos, hogy a gyerek szembenézzen a hibáival - de bakker, még csak nyolc éves, ehhez azért évek pszichoanalitikus munkája kéne szerintem... nem is tudtam szimpatizálni a sulival, és csak azt éreztem, hogy sajnálom szegény fiamat, aki az asztal alá bújt sértődötten, és amit persze szintén a hibájául róttak fel.
De azért furcsa módon mégis lett valami eredménye ennek a furcsa kis találkozónak. Mert amikor hivatalosan már elbúcsúztunk, ott maradtam még pár percig, és beszélgettem pár mondatot a tanárnővel, aki most először tényleg odafigyelt rám. Miközben beszéltem, tisztán láttam, hogy a tanár néni fejében átkattan egy kapcsoló, és átkerültünk családilag egy másik bugyorba, és hirtelen az a negédes máz, amivel eddig mindig közölte, mi a baja, és mi a rossz, (és amitől kiütést kaptam, olyan álságos volt) hirtelen lefoszlott róla, és elkezdte érdekelni a fiam, aki eddig a bűnbak volt mindenért.
Mondanám, hogy rájött, hogy azért mert néha melegítőben szaladok el érte, az még nem azt jelenti, hogy benefiten élő bunkó bevándorló vagyok, hanem igenis odafigyelünk a gyerekre és támogatjuk... de végül is nem tudom, hogy ez igaz e, mert attól még nem tudja, mit dolgozunk, vagy mit csinálunk, legfeljebb azt láthatta, hogy nem esik ki a kapa a szánkból. Vagy az tetszett neki, hogy apuka is eljött és érdekelte a fia sorsa, ami nem feltétlen igazi itt minden családra, de hát számunkra ez alap, szóval passz. A lényeg, hogy a kapcsoló átkattant és ott is maradt. Szimpatikusak lettünk.
De az is lehet, hogy egyszerűen megvilágosodott, hogy Bende főleg akkor rosszalkodik, amikor már készen van a feladattal, ami mellesleg jóval hamarabb történik meg, mint másoknál. És felvetette azt is a tanárnő, hogy mit szólnánk, ha kipróbálnának egy új fegyelmezési módszert: mi lenne, ha nem RÖGTÖN büntetnék, ha rosszat csinál, hanem először RÁSZÓLNÁNAK. Mert úgy vették észre, mintha az hatna rá (én csak kerekítettem csodálkozva a szemem magamban, mert szerintem ez lenne a normális)
Szóval most új dobozba került a fiam: a kissé szeleburdi, rosszcsont zseniébe, ami azért tagadhatatlanul sokkal jobb hely, mint ahol eddig volt, és ez jóval több szimpátiával és támogatással jár a suli részéről. Ennek része a több matekházi, és a Hobbit is. És láss csodás, az elmúlt egy hónapban egyszer se kellett megbüntetni, mert a rászólási technika is működik, és az is, hogy ha elkészül a feladattal, akkor előveheti a könyvet, ami nála van és olvashat csendesen.
A tanulság csak annyi, hogy itt se feltétlen könnyű minden tanárral kijönni, meg az is, hogy fiúgyerekkel általánosságban véve sokkal nehezebb az élet, mint a mindig jól viselkedő kislányokkal. Meg az is, hogy ha okos az ember, akkor könnyebben megbocsátják a tanárok, ha néha olyat tesz, amit nem kéne.
A Hobbit pedig amúgy jó könyv. A fiam meg már nem is olyan kicsi, mint amilyennek én látom.
[ Read More ]

A másik véglet


Tavaly azért nem írtam, mert nem volt miről. Nem történt semmi olyan extrém dolog az életemben, amiről érdemes lett volna. Ültem itthon a konyhában, ami az én dolgozószobám (elég röhejes tudom), és írtam, és írtam és írtam. Munka volt dögivel, bele lehetett feledkezni rendesen. Ha akadt egy kis időm csiszolgattam a könyvemet, némi felébredő majd elhamvadó reménnyel, hogy valaha is lesz belőle valami. Merthogy az a tény, hogy valaki megírt egy könyvet még semmit se jelent, sőt az se feltétlenül, hogy tetszik a kiadónak. 

Nyár elején már én is tudtam, hogy ez azért így, ebben a formában nem túl egészséges, és nem is fenntartható. Az persze oké, hogy imádok írni, de az már kevésbé, hogy évek óta nem nő az ehhez kapcsolódó bevételem, még akkor sem, ha egyre többet írok. Ne kérdezzétek - csomó újság lefelé viszi a honorokat, és ráadásul én meg elhagytam egy csomó olyan lapot, ahová csak töltelékanyagokat írtam, és igyekeztem olyan témákat vállalni, csinálni, amik sokkal igényesebbek, de persze azt nyilván mindenki tudja, hogy az igényest nem fizetik meg jobban, viszont tovább tart megcsinálni. Olyan újságból meg ami jó munka és és jól is fizet nincs sok. És igen, a pénz sekélyes motiváció, de azért az sem egészséges, ha az ember úgy érzi, hogy nincs megbecsülve anyagilag a munkája, mert igenis ez is része ennek. (Persze olyan újság is van, ahová öröm dolgozni, fantasztikus kollégákkal, és jó fizetéssel - de hát ők is távol vannak Angliától, és kezdtem azt érezni, hogy már nem tartozom oda sem igazán, bármennyire is számítanak rám és szeretnek.)
Persze azért nem mondom, hogy minden rossz volt a tavalyi évben, de sok szempontból testileg, lelkileg is bezárva éreztem magam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elteltek már hónapok, és én még mindig macinaciban ülők a konyhaasztalnál, és csak gépelek és gépelek, miközben egyre nagyobb a papírhalom körülöttem.
Szóval erőszakkal rávettem magam, hogy kilépjek a komfort zónámból. Amit ugyebár nem véletlen hívnak KOMFORT zónának, hanem azért, mert azon kívül nem kényelmes. És elkezdtem sportolni egy kicsit, amit még mindig nem sikerült megszeretnem, de hát a terebélyesedő hátsóm még kevésbé tudom elfogadni, így hát szenvedek a nagyobb jó érdekében (képzavar, bocsi, kisebb jóra vágyom). És jelentkeztem még tavasszal a helyi múzeumba önkénteskedni, ami amúgy elég szar meló volt kezdetben, mert eredetileg a látogatókat kellett leszólítanom, hogy egy kérdőívet ugyan már töltsenek ki arról, hogy is tetszett nekik, amit láttak. És ez amúgy nekem horror, mert se angolul nem szeretek beszélni, se ismeretleneket nem szeretek leszólítani, de végül meglepően jól ment, és még meglepőbb volt, hogy mindenki kedves volt ám, és senki nem küldött el a búsba. Azért ezt nem sokáig csináltam és inkább elmentem a viking kiállításra olyan teremőr/mesélő emberkének, aki elmagyarázza, hogy mit lehet látni a kiállításon. Ez mondjuk jó volt, mert állati izgalmas volt a továbbképzés, amire elmehettem, de az mondjuk kevésbé, amikor a gyerekek egészen hülye kérdéseket tettek fel, aminek köze nem volt a vikingekhez. (A kedvencem a "mi ez a gép itt a vitrinben?" Ezen annyira meglepődtem, hogy egyszerűen nem jutott eszembe a páratartalom mérő kifejezés angolul, hát azt mondtam, hogy a hőmérsékletet csekkolja, de azt is csak olyan 30 másodpercnyi lefagyás után. De tényleg, egy rakás jópofa cucc, izgi csont után a GÉP az érdekes?????) Viszont most, hogy ennek vége átmegyek adminisztratív munkát csinálni, olyan asszisztens félének, ami már azért egyre közeledik ahhoz, amit akár végül munkaként is el tudnék képzelni magamnak. (A kiállításon amúgy volt hajó, de negyede se annak, ami a képen van, de arról nem találtam jó illusztrációt, és hát már úgyis vége a kiállításnak, szóval úgyse pirít rám senki, hogy hé, ez hamis, szóval messziről jött ember és think big.)
Arra kellett még rájönnöm, hogy én imádok tanulni. Ami röhej, tekintve, hogy például a gimiben ez a legkisebb örömöt nem okozta, de rájöttem, hogy már két éve nem voltam semmiféle továbbképzésen, és hiányzik. Egyszerűen ez nekem jó. Szóval idén három tanfolyamra is beiratkoztam, ami persze nyilván a ló túloldala (és egyelőre nem tudom, hogy a heti 3 sporttal (hehehe, még soha nem jött össze, ez csak vágyálom) és az újságírással, és az önkénteskedéssel hogyan fogom tudni összeegyeztetni) de nem érdekel, mert annak, amit csinálok minden egyes eleme örömöt okoz most.
Furcsa módon, még az is, hogy elkezdtem tanítani - ami aztán meg végképp soha nem akartam csinálni, pláne nem kicsiket, de végül aztán nem akartam nemet mondani a helyi magyar sulinak, és kéthetente szombaton most már kétszer próbáltam fenntartani a figyelmét (drága urammal együtt) 18 db hétéves ördögfiókának (a 18-ból 15 fiú, és nyilván a leghangosabb és legrendetlenebb a saját Kisbendém ám, aki szintén ott van, és aki nyilván ezerszeresen is azt akarja, hogy csak rá figyeljenek a szülei, akik ott tanítanak). Nem kis munka amúgy, mert tanterv, feladatlapok, és nyilván mivel maximalista vagyok, és a saját gyerekeimmel se találtam jó tankönyvet vagy tantervet soha, amivel elégedett lettem volna, hát nekik is teljesen újat csinálok. Ja, és persze ingyen, mert ez is önkéntes munka. De bakker, le a kalappal ám a magyar tanítónők előtt, akik egyedül viszik a 30 fős osztályt, mi négyen vagyunk a 18-ra és bizony van is munka mindenkinek, én meg leizzadok az óra végére és még a hangom is elmegy - viszont cserébe a második alkalommal úgy láttam már a gyerekek is élvezték az órát és megesett, hogy sikerült annyira elvarázsolnom őket, hogy tök csendben hallgatták amit mesélek a Csodaszarvasról, pedig előtte mind egymás szavába vágva üvöltött.
Szóval elég nagyot fordult velem a világ az elmúlt hetekben, és amilyen csigaházba zárkózott voltam tavaly ilyenkor, most minden épp az ellentéte. Szóval majd mesélek, hogy alakulnak a dolgok.

[ Read More ]

Brexit - a saját bőrömön


Az otthon töltött nyári hónapok alatt mindenki ugyanazt kérdezte: no, és titeket hogy érint a Brexit? Most akkor jöttök haza? Elismerem, akár kinn él az ember, akár Magyarországon, ez egy fontos téma. De a válasz egyáltalán nem egyszerű.

Sok angliai magyarokat tömörítő FB csoportnak vagyok a tagja, és mindegyikben megy a pánik rendesen a Brexit miatt. Ez amúgy nem meglepő, mert az angol kormány egyáltalán nem igyekszik megnyugtatni a kedélyeket. Nyilván nem nekünk, Kelet-Európaiaknak szólnak ezek a keménykedő üzenetek, referendumok és kiszivárogtatott jelentések, hanem az EU-nak. A sok fenyegetés, miszerint most aztán majd ők mindenkit hazaküldenek, aki nem keres eleget, meg nincs jó szakképesítése arról szól, hogy minél jobb alkupozíciót szerezhessenek maguknak Brüsszelben - de azért itt élő külföldiként nem jó hallani ezt a tónust.
Nincs illúzióm - rengeteg külföldi él ebben az országban, és a felszínes mosoly alatt komoly feszültség van sok britben emiatt, mert valóban nehezebb a munkaerőpiaci helyzetük, zsúfoltabbak az iskolák és egyáltalán annyiféle hátterű emberhez kellene alkalmazkodniuk, hogy ez tagadhatatlanul néha okoz nehézséget, pláne amikor úgy érzik, hogy a saját hazájukban nem kapnak annyi figyelmet, támogatást, mint az ideérkező külföldiek.
Sokan vannak azonban azok is, akiknek tetszik ez az új, színesebb, multikulti világ, ami körülveszi őket, és látják, hogy ebből bizony sokat profitál az ország. hiszen jön az olcsó munkaerő, amelyik fizeti az adót, és jönnek az okos elmék minden országból, akik szintén idetermelik a hasznot. Valójában ezt a "más kultúrákkal együttélést" már évszázadok óta gyakorolják, és nem mondom, hogy mindig jól csinálták, de azért igyekszenek, legalább látszólag korrektnek lenni, ami azért már jóval több, mint amit Magyarország elmondhat magáról. A kép soha nem volt egyszerű, még kevésbé mesebeli - de a felszínen nyugalom volt, és nem volt szalonképes a gyűlölet semmiféle formája.
Na, ez változott a Brexittel, és ezért kell vele foglalkozni. Mert minket érint. Minket, akik itt élünk, és akik egyik pillanatról a másikra afféle másodrendű lakosokká váltunk, noha erről korábban nagyon is figyeltek rá, hogy senki ne érezhessen ilyesmit.
Ha engem kérdeznek, hogy mit érzek a Brexitből, hetykén felvetem a fejem és azt szoktam mondani, hogy a férjem euróban kapja a fizetése nagy részét, tehát még profitálunk is a font mélyrepüléséből. Egyre többet ér a pénzünk. És különben is, ha nem kellünk, akkor felkerekedünk és megyünk máshová, A ő veszteségük, nem a miénk.
De azért persze a helyzet nem ennyire egyszerű - mert azért mégiscsak van egy itteni házunk, amiben szeretünk lakni, és van három gyerekünk, akik szeretnek itt suliba járni. Persze át lehet vinni őket ideoda (ahogy meg is tettük már párszor), de azért a nagyobbik lányom mindjárt 16, ez a GCSE éve, és nem feltétlenül lenne boldog, ha most mondjuk németül kellene mindent újra kezdenie. Nem reménytelen persze, de azért nyilván visszavetné a továbbtanulását, a jövőjét. Nem véglegesen, de pár évvel valószínűleg igen. Kérdés, megéri-e ezt az áldozatot az, hogy a Daily Mailben nyomják az idegen gyűlöletet. Azt hiszem, amíg nem érezzük a bőrünkön, addig nem. De persze lehet, hogy akkor már késő lesz. Nem tudom, nincsenek válaszaim.
Az biztos, hogy az angolok folyamatosan veszítenek a Brexiten, akkor is, ha ezzel nem akarnak szembe nézni. Egyre több külföldi költözik haza, vagy tervezi, hogy hazaviszi az itt megszerzett tudását, pénzét, szellemi tőkéjét, ami nem jó az országnak. A nagyvállalatok hezitálnak, ha nagyobb beruházásokról kell dönteni, hiszen ki tudja, nem válik-e az üzleti világ központja London helyett Berlinné mondjuk pár év alatt. Még mi, a saját kis mikro-gazdaságunkban is hezitálunk, érdemes ez sok-sok pénzért plusz szobát építeni a házunkhoz, hiszen lehet, hogy nemsokára arra kényszerülünk, hogy eladjuk és itt hagyjuk az országot. És maga a ház is - bár fontban többet ér most, mint amikor vettük, de ha átváltanám ezt a pénz forintra az már jóval kevesebbet érne, mint két évvel ezelőtt. Olyan apróságokon látszik a gazdaság romlása, hogy az egyfontosban egyre több cuccot adnak két vagy három fontért - hét éve, amikor kijöttünk, nem láttam ilyesmit, vagy hogy sok alapvető élelmiszer csomagolását kisebbre változtatták, tehát ugyan maradt az ára ugyanannyi, de azért 10-20%-kal kevesebbet adnak belőle.
Az biztos, hogy személyesen nincs miért panaszkodnom. Semmiféle hátrány nem ért még a Brexit miatt. Még csak csúnyán se néznek rám sehol, ha magyarul beszélek a telefonomba, vagy ha erős akcentussal szólalok meg, amiből azért rögtön egyértelművé válik, hogy kelet-európai vagyok. Kedvesen beszélgetnek velem a nénik a buszon, kedvesen kérdezik honnan jöttem, és legutóbb egy bulin egy bűbájos angol pár hevesebben szidta a Brexitet, mint én. Szóval semmiféle olyan dolog nem történt, ami miatt aggódnom kellene, vagy rosszul éreznem magam...
...és mégis...
... a kulcstartómon van egy angol százló mintás szív. Amit még akkor vettem, amikor kiköltöztünk, és amikor még nagyon-nagyon új volt számomra minden és nagyon-nagyon tetszett. Arra kellett rájönnöm, hogy ma már nem venném meg. Pedig pontosan ugyanolyan itt minden, amit szeretek: a történelem, a kastélyok, a TV-műsorok, az újságok, az iskolák. Minden. De valahogy én vagyok más a Brexit miatt.
Mert ha jól megnéznek, amikor magyarul beszélek a gyerekeimmel, akkor az jut eszembe, hogy biztos ez is utálja a külföldieket - pedig lehet, hogy csak próbálja kitalálni, mi lehet ez a furcsa nyelv. Ha visszakérdeznek a boltban, akkor arra gondolok, hogy szándékosan cseszekedik velem, amikor nem akar megérteni - pedig még a saját gyerekeim is gyakran közlik, hogy bénán beszélek. Az ember agya dönti el, hogy milyennek látja maga körül a világot, és én ezt a Brexites Angliát ellenségesnek látom a fejemben, nem barátságosnak. Akkor is, ha ez nem igaz. Akkor is, ha tudom, hogy ez csak a fejemben van, azt gondolom, hogy talán mégiscsak a pesszimista felem látja helyesen a dolgokat.
[ Read More ]

Az én utcagyerekem



Amikor Spanyolországban éltünk, talán az volt a legjobb (a medencén kívül), hogy zárt lakóparkban volt a kecónk, és az utcán egész nap kinn lehettek a gyerekek, a többi ott lakó család gyerekeivel együtt. Mindig volt egy felnőtt, aki pár percenként rájuk nézett - de tudtuk azt is, hogy mivel zárt helyen vannak, nem mehetnek ki - és idegen se jöhet be.

Nekem ez a szomszéd gyerekekkel játszom élmény annak idején kimaradt - nem csak azért, mert úgyis az olvasást választottam volna helyette, hanem mert a negyedik emeleten nem is volt ilyen lehetőség. A bérházban mások gyerekeit se engedték ki, a hetedik kerületi utca meg nyilván nem is volt erre a közösségi bandázós élményre alkalmas.
De a férjemnek jó emlékei vannak a gyerekkorából erről, és ő azért fájlalta, hogy a mi csemetéinknek ez már nem jut ki. Mert más a világ is, és más a mi életünk is. Aztán Spanyolországban azért kicsit belekóstolhattunk, belőle, ami jó volt, de hát Bendének azért akkor sem, lévén akkor még elég picúrka volt.
Harmadik gyereknek lenni ugyanis nem csak móka és kacagás ám (bár főleg azért mégis), de azért tagadhatatlan, hogy mivel a tesói nagyobbak, ritkábban kaphatóak a közös játékra (tudjátok, különórák, tanulás, és barátnőkkel csetelés egész délután), de a szülőknek is több az elfoglaltságuk (tudjátok, főzni a három gyerekre, pénzt keresni, takarítani utánuk, beszélgetni mindhárommal egyenként) Szóval Bende azért időnként panaszkodott is, hogy nincs aki játsszon vele, és nekem azért volt is emiatt néha lelkiismeret furdalásom, mert nem lenne ilyen gond, ha neki is lenne egy tesója, aki korban közelebb áll hozzá - hiszen a lányoktól (akik között másfél év van), soha nem hallottam efféle panaszkodást.
Hát mostanában nincs panaszkodás, mióta megismerkedtünk a szomszéd kisfiúval, a fiam nem is nagyon látom naphosszat, mert a két gyerek gyakorlatilag minden nap együtt játszik suli után. Az utcán. És igen, először én is féltem ettől, mert hát utca, meg hát mégis jajj, mi lesz vele, ha nem figyelem állandóan, még elrabolják, leszalad az úttestre, elvész stb. Ráadásul a kisfiú a szomszédból idősebb is nála pár évvel, nem ismerem, mi lesz, ha beleviszi a rosszba.
Eddig azonban úgy tűnik: a dolgok jól működnek. Ez ugyebár egy ikerház, amiben lakunk, és tündéri aranyos angol család lakik a szomszédban. Hangjukat se hallani, nincs hangos buli, még a kutyájuk is csak szigorúan hivatali időben ugat. Több gyerekük is van - de mind nagy már, és hát Shane afféle utolsó gyerek, akinek nincs játszótársa. Láttuk más korábban is, hogy játszik a kertben a kutyával, meg trambulinozik, olvasgat. Szóval azért kiderült, hogy nincs olyan barátja, aki átjönne hozzá. De hát a kertet mi se használtuk jó darabig, mert rossz idő volt, és hát nem is volt miért kimenni - az összes pénzt a ház belsejének a szépítésére fordítottuk, és mindig mondtuk, hogy a kertet majd tavasszal.
Végül azért eljött ennek is az ideje - és lettek benne virágok, vettünk asztalt, székeket, függőágyat, szóval használható tér lett. És végre Bende is kimerészkedett, és felfedezte a szomszéd gyereket, és aztán a kuka tetejére állva egyre többet kezdtek beszélgetni a kerítés fölött, és Lego kártyákat cserélni, meg mókázni, és persze ebből aztán az lett, hogy inkább legyen az előkert, és aztán szép lassan tágulni kezdett a játéktér, és lett belőle az utca.
Mondjuk hozzá kell tennem, hogy ez egy csendes kis zsákutca, ide csak az jön be, aki itt lakik (meg az autósiskolák, akik épp amiatt, mert itt nincs forgalom, gyakran oktatják parkolásra a diákokat a házunk előtt). Szóval ma már ott tartunk, hogy Bende amint hazaér, öltözik is át, és rohan a barátjához, csekkolni ő is hazaért-e már. És visz ki kocsikat, pisztolyokat, aszfaltkrétát - de gyakran csak üres befőttesüvegbe raknak sarat, füvet és egyéb vackot, hogy varázsitalt készítsenek. Meg van mondva, hogy mettől-meddig mehetnek el, és persze időnként fél tucat más gyerek is csatlakozik hozzájuk, akik üvöltözve, kacarászva rohangálnak az ablakunk alatt. Néha megáll a fagylaltoskocsi a ház előtt (ideszokott), és akkor minden gyerek rohan haza pénzért, máskor a szülők osztanak jégkrémet, vagy kekszet.
Na, nem mondom, hogy nincs rosszcsontság - néha összekapnak és van sírás, néha belemegy egy-egy szálka a kezükbe, vagy felhorzsolják a térdüket, és múltkor az egyik gyerek megpróbálta rávenni arra Bendét, hogy csöngessen be a szomszédokhoz, aztán szaladjanak el, de szerencsére nem vállalta. De azért ezek nem olyan durva dolgok. A nagyobbakról az derült ki, hogy bár néha szívatják a kicsiket (elveszik a lufit, nem adják vissza, balhé van), de azért durvaság nincs, nagy balhék sem, és amikor tényleg baj van (Bende elesett, sír), akkor becsöngetnek és hívnak. Néha hangosabb a játék, néha meglepő csendben ülnek, és a földre került szétnyomott paradicsom köré egész mesét írnak (valóban írnak), arról, hogyan került "vér" az utcára, és nyomoznak ki lehetett az áldozat.
Persze azért féltem Bendét - ha kinn van, perceként csekkolom mit csinál, és nem csak a férjem, de még a lányok is rá-ránéznek az ablakból. De a legtöbbször nincs baj. Idilli állapot ez, amiért hálás vagyok. Mert Bende boldog, van egy egész kedves barátja, és egész délután a szabad levegőn van, eszébe sem jut, hogy tabletezzen például. És mivel minden másnap különórája is van, ezért tudom, csinál értelmes dolgokat is - nem mintha amúgy a barátkozás, az önfeledt fantáziadús játék ne lenne fejlesztőbb, mint bármi az életben. Este koszos kézzel, fekete térddel és vigyorgó arccal jön be - ilyenkor jön még egy kis leckecsinálás, ami általában csak olvasás. Itt azért nincs az a durva presszúra a gyerekeken, mégis Bende ennek ellenére (vagy ezért pont?) iszonyatos mértékben fejlődik. Olvasásban, írásban a legjobbak közé került egy év alatt, és a magyar logopédussal is gyönyörűen haladunk. Múltkor magyarul olvastatott vele, és azt mondta, hogy egy magyar elsős se olvas ennél szebben, amit azért jó hallani.
Ja, és ami nekem a legszebb látvány: esténként, ágyban fekve csak úgy falja a könyveket az én kisfiam. Döbbenetes, hogy ekkora nagy lett. Sorra potyognak a tejfogai is, és végre elkezdett a koripályán is odafigyelni az edzőre. Eddig ugyanis hiába mondtak neki bármit, ő mindig ment a saját feje után, és például a hátrafelé korizásra nem lehetett rávenni, mert azt mondta nincs értelme visszafelé menni, amikor ő előre akar haladni. De most végre megértette mi ennek a lényege, és már egész gyors abban is. Focizni is jár, de bevallom, abban nagyon béna - viszont lelkes, és rohangálni még mindig sokkal jobban szeret, mint labdába rúgni. Az úszással is haladunk, bár a hátúszás még mindig nem a kedvence. Jövőre jó lenne, ha elkezdhetne zongorázni is, mert érdekli. De majd meglátjuk, mire jut idő. Azért az nagy-nagy szerencse, hogy az angol suliban se szorongani nem kell, se halálra tanulni magát. És hogy ez ennek ellenére is működőképes tudást ad, sőt, állítom sok szempontból jobbat és mélyebbet, mint otthon.



[ Read More ]

Az évszázad legmelegebb napja


Magyarországon tegnap volt az elmúlt száz év legmelegebb napja. Ez mondjuk minket Angliában egy kicsit sem érintett.

Én spec amikor felkeltem reggel, és lementem a konyhába, akkor azért bekapcsoltam a fűtést pár percre. Mert azért kicsit hideg volt. Oké, hogy reggel 6-kor, de azért mégiscsak hűvöske. És tudtam, hogy amikor a gyerekeim húsz perccel később csatlakoznak hozzám, akkor ők is borzongani fognak a pizsiben a meleg tea és a szendvics mellett, hiába van rajtuk pihepuha köntös. Kinn esett az eső. Nem olyan nagy zuhé, inkább csak az az angol féle szemerkélő, és fújt a szél is. Ha október lenne, akkor meg se lepett volna. De hát június végén azért ez mégiscsak barátságtalan erre ébredni.
Na, ez a pár hét így június végén, július elején a legnehezebb. Nem azért, mert rossz az idő - múlt héten flip-flopban vittem én is a gyereket a suliba, pulcsi nélkül, és felpróbálhatta végre a rövid öltönygatyóját a fiam is, és a lányok sulijában ment a vita, hogy vajon kötelező-e a zakó, vagy itthon lehet-e hagyni. (Sok suliban bevezették, hogy a gyerekek tornacuccban mehettek, de nálunk nem.) Grilleztünk a kertben, és vettünk egy napernyőt is, mert nélküle nem lehetett elviselni az erős napsütést, aztán lementünk a tengerpartra, ahol lepirultunk rendesen. Aztán ahogy jött, ment az angol nyár, és visszatért a szokásos ősz.
A FB ilyenkor nem áldás. Máskor irigység nélkül, örömmel nézem, melyik ismerősöm merre jár - most, hogy elkezdődött a szünet és hirtelen minden gyerek kiszabadult a suli fogságából, nem jó azt látni, hogy nálunk még tart a szokásos taposómalom. Iskola, különórák, tanulás. Július végéig. Persze az jó volt, amikor pár hete, június elején szünet volt a suliban, míg mások az utolsókat kinlódták a magyar suliban, mert voltaképp ugyanannyi szünet van itt is, és Magyarországon is. Csak ilyenkor nekünk már hosszabbnak tűnik.
Mondjuk nem baj, hogy most nincs kánikula - Bíbor egész héten mock-examokat tett le. A jövő évi GCSE-t írták meg minden tárgyból, hogy megnézzék hogy sikerül. Furi ez nekem még mindig - nem dolgozatot írnak, hanem a tavalyi, tavalyelőtti érettségi tesztek alapján írt érettségit írnak. Mi mondjuk gimi harmadikban még tuti kezünkbe se vettünk érettségi teszteket, az meg fel se merült, hogy olyan dolgozatot írjunk. Persze nem elvárás ezért, hogy 100%-osan sikerüljön, hiszen matekból nem is vettek még mindent. Szóval a 80-90% nagyon jónak számít, és ha ilyet ír a gyerek, akkor olyan jóslatokba bocsátkoznak a tanárok, hogy ha így halad tovább, akkor ez simán A+-os is lesz majd jövőre. De ez a jóslásos, előleláthatóan így-úgy teljesítős értékelés még mindig kínai nekem. Nehéz hozzászoknom. 
De azt elismerem, hogy hasznos próba a gyereknek, hogy minden nap vizsgázik - mert mondjuk jövőre a GCSE-t is így írják majd. Látom már most, hogy elég fárasztó szegénynek, pláne, hogy a szokásosnál fél órával hamarabb ébredünk mind, hogy időben odaérjen, és ne kelljen aggódnia amiatt, hogy nincs ideje kipakolni, felkészülni lelkileg. Azért azt jó tudni, hogy a héten vége a magolásnak, és a következő két hétben már dolgozni fog - két hét munkatapasztalat is kell az év végi bizonyítványhoz. Egy hét a gázműveknél, egy hét egy kisállatboltban. Utána még egy hét a suliban, nyilván minden értelmes tanulás nélkül, mert azért ebben hasonlít a magyar és az angol suli. Az utolsó hét már mindenütt csak pofavizit. Azután végre majd nekünk is elkezdődik a nyári szünet.
Borsiéknál persze ez a nyári üzemmód már most elkezdődött - délutánonként már csak pihenget, nem nagyon látom, hogy bármi értelmeset elővenne, tanulgatna. Ilyenkor azért áldás, hogy különórái még vannak, és ez elfoglalja. Úszik, korizik, németet tanul, hegedül, és pár hete teniszezni is elkezdtek. A magyar suli mellett azért ennyi mindenre nem lenne ideje. (Bíbor leadta a zongorát, mondván, hogy túl sokat kell készülnie a vizsgákra) Így is kimarad a cserkészkedés, amit egyszerűen már sehová nem lehetett bepasszírozni, pedig régen nagyon szerették. Mielőtt valaki felsóhajtanak, hogy szegény túlterhelt gyerekek - azért hozzátenném, hogy a magyar sulival ellentétben, itt azért nincsenek durva leckék, délutánonként elég lazán vannak a gyerekek, szóval még emellett is bőven akad szabad idejük a gyerekeimnek. Ráadásul az órák egy részét Skype-on teljesíti - igen, még a hegedűt is. Nagy könnyebbség ez, mert megspóroljuk az utazással járó macerát. Az eredmény meg ugyanolyan hatékony, mintha szemtől szembe állna a tanárral. Persze mondjuk a hegedű esetében ez csak azért működik, mert már otthon is tanult két évet, és a testtartással, vonófogással tisztában van. Na azért az nehéz lenne virtuálisan - bár nem lehetetlen, azt gondolom minden csak akarat kérdése. Persze jobban örültem volna, ha helyben találok egy hegedűtanárt, de nem sikerült. Vagy utazik a gyerek egy órát oda, egyet vissza - vagy nem tanul, és feladja. Vagy marad a Skype. A három lehetőség közül ez tűnt a leglogikusabbnak, és bejött a dolog. Tündéri aranyos a tanárja, és haladnak szépen. Mivel nincs semmiféle vizsgakövetelmény rajtunk, így filmzenéket tanul, és élvezi. De élvezi amúgy az iskolát is, sok a barátja, és nincs nagy nyomás rajta. Mondjuk én magyar anya vagyok, és azért szeretném, ha ennél egy cseppet több teher lenne rajta hivatalos sulitéren is, de most beérem ennyivel, és elhiszem, hogy majd a GCSE időszak nehezebb lesz, utána meg az A-level, amikor egyetemre készül már, az még nehezebb. Végül is, nem fontos, hogy olyan gyomorgörcsös legyen, mint a magyar gimisek. Így is ki van akadva, ha nem 100% mindenből.
Szóval itt most ősz van és ezerrel mennek a sulis témák. De azért várjuk a nyarat. Legjobban a teknős, aki nem érti, hogy van az, hogy múlt héten végig kinn lehetett az udvaron (vettünk neki egy szuper nagy ketrecet),és most hiába kaparászik, nem engedjük ki. Persze ha megunom a  kínódását, azért kirakom két percre, ahol hideg van és rögtön beássa magát a fűbe, hogy aztán amikor visszahozom, órákon át sértődötten napozzon a kis kövén. Neki azért jó lesz majd a Balcsinál. Persze kinek nem? :-)

[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...