Három gyerekkel irány Anglia!

The best new mobile solution for restaurants, hotels, bars, pubs and cafés
#Post Title #Post Title #Post Title

Sok-sok új hír és változás (és csupa jó)


A helyzet az, hogy valóban aggasztóan régen írtam a blogra - és akkor sem túl jó dolgokról, szóval aki a Facebookon nem ismerősöm (és ismeretleneket meg nem veszek fel), és nem követi a Facebookos újságírós oldalamat sem (ahol azért néha vannak rólam is hírek), sőt az Instagramm accountomat sem követi - csak ezt a blogot... na, az azért rendesen le van maradva.

De jó kifogásom van: könyvet írtam. Sőt, ez a könyv elkészült, és június 8-án meg is jelenik. Természetesen, ahogyan az életben soha, semmi - ez nem az a könyv, amit már évek óta írok, sőt az még mindig kiadót keres. És nem is azon könyvek egyike, ami a fejemben íródik már jó ideje (legalább fél tucat ilyenem is van). Sőt, ami még szebb: egyáltalán nem is az a könyv, amivel a kiadót felkerestem és amit ők elfogadtak. Hanem egy teljesen más project, ami csak úgy csevegés közben följött, és amikor én közöltem, hogy huh, a téma a szívügyem, és de megírnám, ők lecsaptak rá. Én meg tudtam, hogy hát ez azért nem teljesen az én ötletem, mert egy barinőmmel már beszéltünk róla pár hónapja, hogy meg kéne írnunk, és nyilván őt is gyorsan belerángattam az írásba. Amit már csak azért is jól tettem, mert ketten sokkal nagyobb buli könyvet írni, mint egyedül - ráadásul a kiadó olyan gyors határidőt szabott, hogy egyedül is nem is tudtam volna elkészíteni.
Mindezt persze úgy, hogy közben Bende itthon volt. Zsolt meg nagyjából 14 órát dolgozott minden nap, mert épp szokás szerint túlvállalta magát és két munkahelye is volt (vagy három? már nem is tudom). Szóval jó nagy káosz volt itt az elmúlt hónapokban - de szerencsére azért a dolgok valahogy elrendeződtek a végére, és végül minden úgy összerendeződött.
A könyv maga hosszas tépelődések után az Ötven elszánt magyar nő címet kapta, és valami elképesztően szép lett. A címlap is nagy szerelmem, a benne lévő rajzok is gyönyörűek. És ahogy mondtam: soha nem gondoltam volna, hogy íróként jó lehet a közös munka valakivel, de Adriennel annyira egyformán gondolkodtunk, hogy az szuper volt. Állandóan ötleteltünk, kiszedtünk nőket, beraktunk nőket, kutattunk a neten, ki lenne a legjobb, meséltük egymásnak miket találtunk, és nagyjából amúgy 0-24-ben eszmét cseréltünk. Gyakran hajnal 3-ig, és néha már hajnal 5-től. És imádtuk! És noha durva hajsza volt, mindketten gondolkodás nélkül benne lennénk a második kötet elkészítésében is - de először azért jöjjön ki az első és lássuk, hogy mennyire szeretik majd a népek.
Mindezt persze úgy, hogy Bende itt ült mellettem a konyha asztalnál, és én adtam neki a leckét, mert hát azért három hónapig  együtt tanultam vele, és olvastunk,és számoltunk és feladatoztunk és közben fél kézzel reggelit-ebédet-vacsorát varázsoltam a családnak, és vasaltam, és mosogatógépet kibepakoltam.
Szóval elfáradtam. És persze ilyenkor jön egy kis betegség is - most kivételesen az enyém, és két hétig számítógép mellé se tudtam ülni, ami azért kicsit megborította az ütemtervemet.
De szerencsére közben a munka utolsó heteire Bende végre bekerült az új suliba - ami amúgy a csajok régi sulija, és ami még mindig szuper, szuper és szuper. Sokkal jobb, mint az új volt - ami hiába van jobb környéken és fehérebb családokkal, tanulmányilag és sok más szempontból is nagy csalódás lett.Most hát minden nap 20 percet gyaloglunk (ami azért nagy luxus, mert a környéken három közeli suli is van) de úgy voltunk vele, hogy már nem kísérletezünk tovább a gyerekkel: nekünk a tuti kell.
Persze nem mondom, hogy egy csapásra eltűnt az ADHD, és nulla gondot okoz a fiam hiperaktivitása. Huh, az első héten minden nap balhézott a suliban valami miatt, és már a teljes kétségbeesés szélére kerültünk, hogy te jó ég mi lesz vele. De aztán hirtelen lecsillapodott- szerintem egyszerűen az előző suli annyi rossz emlékkel tette tele a kis fejét, hogy látnia kellett, hogy itt sokkal normálisabbak vele. És tényleg azok. Ráadásul a tanára egy pasi - aki egy tündér, és aki azért nem riad meg egy kis csibészségtől. Szóval a gyerek már két hónapja újra iskolás, és minden nap úgy jön ki, hogy teljes extázisban meséli, mit tanultak és már én se gyomorgörccsel megyek érte, hogy vajon mit fognak mondani róla.
Közben a lányokkal is halad az élet - Bíborkám érettségizik. Mármint ezt a 16 éves kori kis-érettségit teszi le, ami azért egyfelől könnyebb, mint otthon - másfelől meg 25 vizsgája lesz most másfél hónap alatt, ami elég durva kihívás. A 25 úgy jön ki, hogy egy tantárgyból több vizsga is van. Franciából négy, matekból három. Ez azért szívás csak, mert nincs pótlási lehetőség. Ha a gyerek beteg, akkor azt bebukta. Levonják az összpontszámából és kész. Ha fontos, mehet újra jövőre. De mivel amúgy nem vagyunk beteges család, talán ez nem fog érinteni minket. Ő meg tanul, nagyon sokat, éjszakákig. Mondjuk nekem rettentő látni, hogy este 8-kor ül neki, és éjfélig ül a könyvek mellett - miközben 6.40-kor kell kelnie (messze a suli). De 16 éves, egy csomó dologban el kell engednem a kezét. (Másfelől meg tudom, hogy én is ilyen éjszakai tanuló voltam sokáig.)
Borsi is hozzátette a magáét az aggódások sorában - elsősorban azzal, hogy nagyon sokat betegeskedett az elmúlt időben, és sokat hiányzott (ha mond valamit: 74% az attendansza, amitől az itteni sulik nagyjából sikítófrászt kapnak) Megviseli, hogy messze van a suli, és egy lánybarátja csúnyán piszkálta is egy darabig. Ráadásul azt mind éreztük, hogy a gimi, ahová most jár egyre csak csúszik lefelé. Lánysuliként jó volt, amikor járni kezdett oda - most, hogy vegyes lett, teljes a káosz, és hiába vártunk türelmesen, nem lett jobb. Azért amikor a gyereknek fél évig nincs egy science tanára, akkor az nem viszi előre a tanulmányait. Megpróbáltuk átvinni a közeli szuper suliba (ahová Bíbort már felvették, és ahol szeptembertől tanulja az egyetemi felvételi tárgyait) de úgy tűnik nincs esélye bekerülni, mert négyszeres a túljelentkezés, és már fél éve csak dekkol a várólistán.
A megoldás talán az a szuper mérnöksuli lesz, ahová Y10-től lehet csak jelentkezni (tehát neki pont ideálisan) ami bár sok-sok szempontból tökéletes lenne neki vannak árnyoldalai. Az első, hogy ez is egy órányira van, így marad akkor a korán kelés. A másik gondom ezzel a sulival, hogy humán tárgyakat már nem nagyon tanulnak ott - tehát pl. törije akkor mostantól nem lesz, ami nekem horror érzés. Mondjuk ez pótolható, ha mégis akarjuk.
Az előnyök között viszont olyan dolgok vannak, mint hogy a sulit olyan autós cégek szponzorálják, mint a Jaguár, vagy az Aston Martin. És bár Coventry sok-sok szempontból poros kisváros - autógyártásban nagyon is a topon van, és itt mérnöknek tanulni óriási bónusz. (Olyan gépparkjuk van, hogy beszarás, és a legjobb diákok egyetemi ösztöndíját a Jaguár állja. Szóval van miért dolgozni.) Más kérdés - ha esetleg 2-3 év múlva úgy dönt, hogy mégse mérnök lenne, hanem mondjuk régész, akkor eléggé meg lesz lőve töri nélkül. Mivel azonban mindenképp el akar jönni - és az általános gimiben nincs hely, úgy tűnik egyelőre ezen az úton kell elindulnia.
Szóval sok változás vár ránk - és sok változás van mögöttünk. Azt remélem, hogy sok kínlódás és aggódás is lassan a múlté lesz, ami az elmúlt hónapokat jellemezte. Nagyon jó lenne látni, hogy végre minden családtagom a helyére kerül, és mivel Zsolt is felmondott az egyik munkahelyén, remélem, hogy ő is beéri lassan a nyolc órával és végre kicsit többet látjuk őt is. Végül is jön a nyár lassan és a pihenés ideje. Bár errefelé még nincs igazi nagy meleg - és a suli is július végéig tart. De talán a nehezén idén már túl vagyunk.
[ Read More ]

A bulizás


Van az angolban egy nagyon jó kis szó: bullying. Bulizás, ahogy mi, magyarok szoktunk mondani. Mert nem nagyon van rá jó fordítás: megfélemlítés, terrorizálás van a szótárban, de igazából ennél jóval több. Amikor valaki a hatalmával visszaél, és bántja a kisebbet. Akár a suliban egy kisebb gyereket, akár a képletes hatalmát. Hát mi bulizva voltunk egy ideje, de véget vetettünk neki.

Amikor legutóbb írtam Bende sulijáról, akkor még reménykedtem, hogy rendbe jönnek a dolgok. Vagy legalábbis elviselhetővé szelídülnek. Csak az év végét kell kibírni, mondogattuk egymásnak, aztán úgyis más tanárt kap a gyerek. Merthogy ez a tanár sok-sok szempontból nagyon amatőr volt. A Hobbitos eset, tényleg csak a jéghegy csúcsa. Odáig fajult a dolog, hogy gyomorgörccsel mentem a suliba minden alkalommal - és ha én ezt éreztem, akkor gondolhatjátok, hogy egy kisgyereknek ennél még rosszabb érzései voltak.
Láttuk is, amúgy, hogy szegény Bende az élet más területein is egyre nehezebben viseli a dolgokat. Sportolni se akart járni, ott is mindenkivel összeveszett, a tanárok ott is panaszkodni kezdtek rá, és ő is panaszkodott, hogy sehol, senki nem szereti és mindenütt bántják. Ami nyilván így nem volt igaz, de tény, hogy meredeken csúsztunk bele egyre rosszabb szituációkba, éreztük, ahogyan kiszalad a lábunk alól a talaj.
Közben meg a suli folyamatos raportra hívott minket, ahol folyamatosan azt nyomták, hogy Bende minden gondját az okozza, hogy autista. Először röhögtem rajta, mert hát ismerek is autistát, tanultam is róla, és hát a guglin felsorolt tünetekből sem illik Bendére semmi. Ez a barátságos, nyitott és kifejezetten rugalmas gondolkodású gyerek nem autista. És mondtam is a sulinak, hogy ez marhaság. De ők újra és újra behívtak, és újra és újra nyomták, hogy de igen. És hogy én látom rosszul, mert elfogult vagyok. Ezzel pedig nehéz vitatkozni, mert tényleg elfogult vagyok - de azért szerintem nem hülye, még szülőként sem. És nem mondom, hogy Bende a megtestesült jóság és egy angyali gyermek, de hogy autista... beszéltem autistákat nevelő ismerőseimmel, és Bendét ismerő szakember ismerőseimmel és mindenki csak lesett, hogy mi van? Persze eleven, rosszcsont, aktív... de autista?
De a suli újra és újra nyomta és nyomta ezt az autista dolgot, és ami a legrosszabb elkezdték autista módon kezelni a gyereket, pl. kártyákkal próbáltak kommunikálni vele, ami persze nem működött, hiszen Bende egyrészt nem autista, másrészt tökéletesen és ráadásul szívesen beszél. Sőt, a legtöbb gondot simán el tudjuk simítani itthon, ha egyszerűen megbeszéljük vele.
De mintha a suliban egy másik gyereket láttak volna, mint mi, ami egyre frusztrálóbb volt nekünk is, Bendének is - és valljuk be, nyilván a sulinak is, mert a helyzet azért ott is folyamatosan romlott, egészen odáig, míg végül Bende azt mondta a suliban, hogy ő ide többet nem jön, inkább megöli magát. Na persze, erre aztán azonnal behívtak minket, ami nyilván jogos, hiszen ők aztán nem tudhatják, mi a helyzet amúgy itthon, és hogy milyen körülmények között él ez a gyerek.
Nekem viszont ez volt a kijózanító pofon: ha ez a szegény gyerek ennyire rettenetesen szarul érzi magát ebben a közegben, akkor ebből őt azonnal ki kell szakítani, és a Bendét még aznap magántanulóvá tettük, és azóta nem jár iskolába.
Nem akartuk azonnal másik suliba adni, mert arra is rájöttünk, hogy tudni akarjuk, mi az igazság. Tényleg autista lenne a gyerek, csak mi nem vettük észre? Vagy van valamilyen más gondja, amit a suli félreértett volna? Vagy hát mi a jó büdös fene van?
Bevallom, engem azért is megviselt a dolog, mert én emlékszem arra, hogy a két nagylányom mennyire imádta az iskolát. Ott ültek kicsiként az ágy szélén, és áradoztak, hogy mennyire szeretnek suliba járni, és milyen boldogok. És ez jó volt. És nálam nagyobb rajongója nem volt az angol iskolarendszernek - most viszont úgy éreztem, hogy ez rémes. Ahogy a férjem jól megfogalmazta, ezért aztán igazán felesleges itt élnünk, szar suliban otthon is szenvedhetne a gyerek.
Ráadásul meg úgy éreztem, hogy egy egész szarhegy omlott a fejemre, mert szenved Bende és szenved Borsikám is a suliban éppen (nála is elkezdtük az iskolaváltást intézni, de más okból, az ottani suliban egyszerűen iszonyatos módon leromlott az oktatás, nulla kihívás a gyereknek, semmit se tanul, így is ő a legjobb és ő kérte, hogy valami olyan helyre járhasson, ahol tanulhat is valamit, mert hogy fél évig nincs science tanára, csak helyettes, az nem állapot, pláne, hogy őt ez érdekli) és Bíbort meg segíteni kéne a GCSE-ben, meg a választásban, mi legyen, mit csináljon ezután, de rá már aztán végképp nem jut idő, és hogy jó szar anya vagyok.
Nyilván persze mindez akkor történik, amikor amúgy millió munka lenne, ráadásul csodálatos izgalmas dolgok, amiket nagyon-nagyon kéne csinálni, ehelyett Bendével olvasok, számolok délelőttönként, szóval ez a home-schoolig nagyon nem ideális most nekünk - de nem számít persze, a gyerek a legfontosabb, éjjel is lehet dolgozni, ha nem is lehet ezt hosszan bevállalni.
Szóval úgy döntöttünk, maradjon Bende itthon - és vizsgáltassuk ki mi a baj. Persze ez állami vonalon ez itt is, otthon is hosszú, akár több éves folyamat. De nyilván van egérút - a magánpszichológus. Itt megfizethetetlenül drágán - otthon viszont megfizethető keretek között, tehát hazavittük Bendét, és volt egy durva három napunk, amikor aztán többféle szakember is megvizsgálta, és szerencsére azt mondták, amit sejtette: úgy marhaság az autizmus, ahogyan van. De azt is hozzátették elég felháborodva, hogy az iskolának nincs joga ilyesmit diagnosztizálni, sőt még amúgy pszichológusnak sem, ilyesmit csak pszichiáter mondhat ki, az is csak nagyon komoly vizsgálatok után.
De azt, hogy ez a gyerek nem autista, azért ők is ki merték mondani.
Persze ez nem azt jelenti, hogy minden rózsás, mert van hiperaktivitás, figyelemzavar - de közben egy 140-es IQ is, ami a felső 1%-ba tartozik. Az is kiderült, hogy amikor Bendét folyamatosan azzal büntették, hogy ebédidőben nem mehet ki szaladgálni, azzal csak rontottak a viselkedésén. Meg hogy valószínűleg halálra unta magát a suliban, az is gond volt.
Persze gyógytorna kell, meg mindenféle más terápia is, szóval van mit tenni vele - de azért azt is tanácsolták, hogy a suliba ne nagyon vigyük vissza (ez azért kérdés volt az elején, mert nem akartuk feltétlen új közösségbe vinni, mert a suliváltás elég nagy stressz). Ahol ennyire érzéketlenek, és dilettánsak, ott sok jóra később se számíthatunk.
A végső csepp amúgy az volt, hogy két hét késéssel ugyan, de elküldte a suli is a kérdőívet, amit a pszichológus kért, hogy töltsenek ki Bendéről. És olyanokat írtak, hogy azt hittem bemegyek és rájuk borítom az asztalt. A jéghegy csúcsa, hogy szerintük Bende olvasása gyenge és nem érti, az elé tett szöveget. Ami egyrészt nem igaz. Ez tény. Másrészt viszont ha így vélik, vajon miért a 450 oldalas Hobbitot tartották megfelelő olvasmánynak számára? Valamit itt nagyon elnézett a tanító néni, és a suli. Igen, a Hobbit fáj azóta is. Pedig 120 oldalt elolvasott Bende belőle, csak utána vettem ki a kezéből, mert mondta, hogy sok benne a leírás és uncsi. Aztán két nap alatt elolvasott egy David Walliams könyvet. Ja, és minden fejezet után elmesélte nekem, miről szól, majd le is írta. A gyerek, aki nem ért semmit elvileg.
Szóval most ez van. Még mindig fel vagyok háborodva (a sulit egy emilben elküldtem a fenébe, és megfenyegettem őket, hogy beperlem az egész kócerájt, mert nem volt se joguk, se képesítésük arra, hogy a gyerekem diagnosztizálják - pláne félre.) de bevallom, részemről itt lezártam, nem akarok ezzel tovább foglalkozni. Van mit csinálnom, nem is kevés. És jó dolgok, és majd írok azokról is, ha szabad lesz.
Most azt találtuk ki, hogy Bendét beiratjuk a lányok régi sulijába - hátha ott jobb lesz neki. Csak még nem tudjuk, hogy juttatjuk oda minden nap, mert nincs közel. De ez már az eddigiekhez képest egyáltalán nem nagy probléma.
Amúgy mióta nem jár suliba, sokkal jobb a kedve, a különórákon sincs már vele gond, és rengeteg kreatív dolgot csinál - minden délután bábszínházat szervez nekünk (világítással és koreografált zenével), rengeteget fest, rajzol és olvas sokat. A játszótéren meg mosolygós, barátságos. Pont olyan, amilyen régen volt. Szóval csak azt bánom, hogy nem hamarabb léptünk ki a bulizásból.
[ Read More ]

Borsika százas


Tegnap felhívott a dietetikus, és közölte, hogy Borsika véreredménye százas lett. Ez persze azoknak, akik a PKU-ban nem jártasak, semmit nem mond, de elárulom, ez egy rohadt jó eredmény. Olyan jó, mintha "normális" lenne. Mintha rendesen működne a mája és termelné azt a piszok kis enzimet, amit amúgy nem tud. Nem szoktam ilyesmivel büszkélkedni, mert hát napi harc ez, most száz lett az eredmény, de jövő héten akár ezer is lehet, ami már nagyon nem lenne jó (és amire még soha nem is volt példa). Minden attól függ, hogy az eljövendő napokban mi kerül az asztalra. Harcolunk érte, hogy jó legyen, minden egyes nap. 14 éve.

Egy ismerősöm nemrég azt mondta, könnyű az én életem, soha nem ért semmiféle nehézség. Jót röhögtem, és megkérdeztem, a betegen született gyerek mióta nem számít a nehéz életfeladatok közé. Mire azért volt az illetőben annyi tisztesség, hogy elvörösödött és bocsánatot kért a hirtelen kijelentéséért.
Tény, hogy nem szoktam naponta sírva összeomlani Borsika miatt, és panaszkodni sem, amiért jajj, de nehéz nekünk miatta. Ezeket a köröket letudtam a születése utáni pár hónapban - örök hála azóta is mindazoknak a barátaimnak, akik elviselték, hogy hónapokig más témám se volt, mint a fenilalanin és a fehérje közti összefüggés és az aggodalom, vajon lesz-e normális élete a lányomnak és persze nekünk is, mert hát nyilván az ő diétája az egész családot érinti, akkor is, ha mi nem azt esszük amit ő.
Csak egy diéta, legyintek ma már, ha kérdik. De azért persze ez nem olyan egyszerű, ugye ez nyilvánvaló? Napi harc ez. Harc vele, hogy mit ehet és mit nem. Harc amit magammal kell megvívni minden nap, hogy MINDIG legyen az asztalon olyan étel, ami biztonságos számára. Mert persze elvileg ezt könnyű kimondani, hogy alapvető, hogy legyen otthon mit enni - de azért 14 év alatt előfordult már olyan, hogy mondjuk beteg voltam, vagy olyan sok munkám volt, hogy levegőt venni se volt időm, és mennyivel egyszerűbb lett volna rendelni egy pizzát az egész családnak. De nyilván ez nálunk nincs. Nem mondom, hogy soha nincs, mert nyilván normális család vagyunk, mi is rendelünk pizzát. De ez akkor úgy néz ki, hogy megrendelem a pizzát, majd megyek a konyhába, és begyúrok egy adag pizzatésztát Borsinak, hogy mire a mi kajánk megérkezik, neki is legyen valami az asztalon. Mert neki a miénkből egy falatot sem lehet
Nem sajnáltatom magam.
Nincs is miért.
Borsika gyönyörű, egészséges, okos. Sokkal fantasztikusabb csaj lett, mint ahogy azt a születésekor reméltem.
Maga a PKU meg hozzánőtt a családunkhoz. Beleidomultunk mind. Teljesen normális dolog, hogy ha vásárolni megyek, automatikusan csekkolom mindennek a fehérjetartalmát. Azt, hogy miből, mennyit ehet ránézésre megmondom, és azt is, hogy hány grammot szedtem ki a tányérjára. Volt időm beletanulni. Akárcsak a főzésbe, amibe azért az ő születése előtt nem remekeltem, sőt nem is érdekelt. Most meg mindig új recepteket böngészek és töröm a fejem, hogyan is tudom azt átforgatni PKU-sba. Aztán megcsinálom, és elviselem, hogy csak minden másodiknak van sikere.
Ez van.
Borsika válogatós és igencsak óvatos.
Pedig a világ közben brutál módon kitágult körülötte, és nyilván körülöttünk is. A hűtőmben most PKU-s sonka pihen és tegnap zabtúróból készítettem körözöttet. Sonka, igen. Elképesztő, hogy ilyesmi van - és nem kell érte speckó boltba menni, bemegyek a Tescoba és leveszem a polcról. És a túró? Tudom, ez másoknak nem olyan nagy kunszt, de nálunk a túró eddig a tiltólisták élén állt. Arról már nem is beszélve, hogy sajtok tömkelege van a hűtőmben - nem csak sima, de kék sajt, mozarella, cheddar. Mind-mind PKU-s verzióban. Csupa olyasmi, amiről azt hittem, hogy soha nem lehet benne része a gyerekemnek. És lőn: megcsinálta valaki én meg megvehetem. Ennyi és nem több.
Más kérdés persze, hogy mit szól ehhez a lányom. Az, aki eddig se sonkát, se túrót nem evett. Természetesen meg se kóstolja. Hiába TUDJA, hogy ezt most szabad. Valahogy annyira beleneveltük, hogy tilos, hogy idegenkedik tőle.
Akár apám a banánnal. Amikor mi gyerekek voltunk, akkor drága volt és sorba kellett érte állni. Dehogy evett volna belőle. Dehogy ette volna el előlünk. És hiába van most mindenütt és olcsóbb, mint a szabolcsi alma. Egyszerűen egy falat se menne le belőle a torkán.
Nehéz változtatni a kialakult szokásokon, és nem is feltétlen érdemes. Nagy kérdés ám ez nekünk. Mert most van túró és sonka. Lehet habzsidőzsizni belőle. De mi van, ha megszereti a gyerek és egy év múlva beszüntetik a gyártását? Akkor mit csinálunk? Nagy kérdés ez minden PKU-snak.
Emlékszem, pár éve még azon gondolkoztunk, mi, PKU-s anyukák, érdemes-e rászoktatni a gyereket a legjobb minőségű kenyérre, amit csak lehet kapni, vagy inkább legyen az csak ritka csemege és egye az olcsót. Mert mi van, ha egyszer csak nem tudom neki megvenni a pihepuhát. Akkor azért jó, ha megeszi a vackot is.
De bevallom, én soha nem tudtam rávenni magam, hogy ne a legjobbat adjam neki. Mert azért azt tudni kell: még a legjobb is elég vacak. Szépíthetem én, hogy milyen klassz ez a diéta, de valójában nagyon nehéz igazán jó helyettesítőket találni, és nekem a szívem szakadt, amikor Borsikám a kemény, rágós kenyeret majszolta ovisként. Utálta persze, de nem volt más. És amikor lett, akkor annak annyira örült, hogy soha többé nem tértünk vissza a kevésbé jóhoz.
Most meg - hát kérem, az új kenyér, amit a Mevalia gyárt, maga a csoda. Puha, finom, nem tapad a szájpadláshoz. Tényleg majdnem olyan, mint a normális kenyér.
Borsika amúgy ne szokott panaszkodni.
De múltkor azért elmondta, hogy egyetlen dologért irigyel minket. A pékségért. Mert bemegyünk, vagy csak ugye elmegyünk egy pékség előtt,  akkor onnan olyan isteni illatok szállnak ki. És ő az ottani dolgokból soha nem kaphat. Nyilván én gyakran sütök, kenyeret is, és annak is jó az illata. De azért a pékségé...különleges.
Na, ilyenkor azért kicsit összeszorul egy picikét a szívem. Már nem kezdek el sírni, és nem érzem, hogy vége a világnak, mert tudom, hogy a mi világunk kerek és nincs vele baj. De csak azért, mert nem meséltem el minden egyes nap reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsora után, hogy ma is győztünk, azért még igenis kőkemény munka van a százas eredmény mögött. Minden egyes héten. 14 éve.
[ Read More ]

Haladás

Egy évvel ezelőtt Bende még azzal kínlódott, hogy szavakká varázsolja a betűket. Ma már a Hobbit számára a kötelező olvasmány a suliban. Nem a gyerekverzió. A hagyományos, kép nélküli, 450 oldalas regény. Angolul persze. Azért ez döbbenetes haladás, nem?

Na, azért azt bevallom, én nem a Hobbitot adnám a 8 éves fiam kezébe, de nem vitatkozom a tanárral, aki ezt javasolta. Végül is én kértem, hogy adjon már valami nehezebbet neki, mert már untam, hogy a sulis képeskönyveket egy nap alatt kivégzi. Ráadásul itthon meg már sokkal hosszabbakat is olvasgatott - igaz, inkább a Ropi stílusú könyveket, sok képpel a szöveg mellé. De mivel a tanár úgy gondolta kell a kihívás a gyereknek, így lett a Hobbit. Megjegyzem, azt gondoltam volna, hogy azért a Gulliver 20 oldalas Early Reader verziója után még van pár lépcsőfok Tolkienig, de Bende egyelőre megbirkózik vele (bár kicsit sokallja a leírást) és nem panaszkodik. Végül is az iskolai feladatnak nem kell feltétlen az élvezetről szólnia még itt sem.
A kötelező olvasmány amúgy nem az egész osztály feladata - itt minden gyerek egyéni olvasmánylistát követ. Minden héten kapnak egy könyvet, amit hazahoznak és abból kell olvasni minden nap 5-10 percet. Ki, ki tudása, képessége és persze érdeklődése szerint. Van egy nagy könyvespolc, és 10 szint, mind más színnel jelölve, és a gyerek maga választ a "kék" vagy "arany" könyvekből. Én spec a Biff, Chip, Kipper könyveket szerettem nagyon (három gyerek és egy kutya kalandjai a hétköznapi bonyodalmaktól egészen az bonyolultabb szövegű időutazásosakig, amelyekben különböző történelmi korokat ismernek meg) de Bende inkább állandóan a tudományos vonalat nyomta, így inkább az elektromosságról, meg Szibéria éghajlatáról olvasgattunk együtt. De hát nem az én élvezetem volt a cél.
A Hobbit más. Ezt a könyvet a tanárnő hozta be a saját könyvtárából, más harmadikosok még azért nem ezen a szinten nyomják.
Azért sem vitázom amúgy a tanárnővel, mert az elmúlt hónapokban nem volt könnyű összecsiszolódnunk vele. Itt minden osztály új tanárt kap minden évben, és ez az új tanárnő valamiért a kezdetektől fogva nem szimpatizált Bendével. Szinte minden nap volt valami problémája vele és a gyerek majd minden napot büntetésben töltött. Hol komoly dolgokért (káromkodott), hol meg olyan banális dolgokért, mint hogy hintázott a széken. Nekem úgy tűnt, hogy szegény gyerek már nem tud jót tenni, mindig, mindenért ő a hibás - még amikor ő panaszkodott, hogy valaki megrúgta, akkor is az lett a konklúzió, hogy ő a hibás, mert nem tudja a gyerek nevét, akire panaszt akar tenni (de megmutatta, ki volt az, és a kislány el is ismerte) és a végén Bende lett leszidva, hogy micsoda dolog, hogy még mindig nem tudja az osztálytársai nevét, pedig ez fontos dolog. A rugdosás meg el lett kenve. Vagy amikor közölte a tanár, hogy azért kap büntetést ma, mert a szőnyegen hempergett, mire Bende közölte, hogy hát ő ilyet nem is csinált, erre a tanár közölte, hogy ja, akkor valami másért kap büntetést. Ezt meg azért így nehéz szülői szemmel komolyan elhinni.
Nem szépítem, egyre erősebben kezdtem azt érezni, hogy a tanár bizony pikkel a gyerekre - és bár elismerem, hogy a fiam nem könnyű eset, de azért azt is látnom kellett, hogy a gyerek egyre kedvetlenebbül csinálja az iskolai feladatokat és nyűgösen indul reggelenként a suliba, sőt kifejezetten keresi reggelente a balhét velem is, hogy legyen is oka, miért rossz a kedve suliba menet. És ez nem jó.
Főleg mert láttam, hogy a csajok annak idején élvezték a sulit és boldogan jártak. Fájt azt látni, hogy Bendének ez nem jut ki.
Végül már, amikor a tanárnak is elege lett Bendéből, nekünk is a tanárból, és nyilván Bendének meg a leginkább elege mindenből, akkor leültünk egy komolyabbat beszélgetni, ami először rettenetes volt, mert azzal kezdték, hogy behívták a fiam, és elmondták, mi vele a baj. Ő meg ezen kiakadt, amit amúgy nem csodálok, mert ha körém gyűlnének a legjobb barátaim, rokonaim és csupa szeretetből és szívjóságból elkezdenék rám olvasni a hibámat, hát biztos öt perc után én a felnőtt ember is zokogva rohannék ki. A tanár, meg a suli pszichológus amúgy nem érezte, hogy ez gáz lenne, és próbálták elmagyarázni, hogy fontos, hogy a gyerek szembenézzen a hibáival - de bakker, még csak nyolc éves, ehhez azért évek pszichoanalitikus munkája kéne szerintem... nem is tudtam szimpatizálni a sulival, és csak azt éreztem, hogy sajnálom szegény fiamat, aki az asztal alá bújt sértődötten, és amit persze szintén a hibájául róttak fel.
De azért furcsa módon mégis lett valami eredménye ennek a furcsa kis találkozónak. Mert amikor hivatalosan már elbúcsúztunk, ott maradtam még pár percig, és beszélgettem pár mondatot a tanárnővel, aki most először tényleg odafigyelt rám. Miközben beszéltem, tisztán láttam, hogy a tanár néni fejében átkattan egy kapcsoló, és átkerültünk családilag egy másik bugyorba, és hirtelen az a negédes máz, amivel eddig mindig közölte, mi a baja, és mi a rossz, (és amitől kiütést kaptam, olyan álságos volt) hirtelen lefoszlott róla, és elkezdte érdekelni a fiam, aki eddig a bűnbak volt mindenért.
Mondanám, hogy rájött, hogy azért mert néha melegítőben szaladok el érte, az még nem azt jelenti, hogy benefiten élő bunkó bevándorló vagyok, hanem igenis odafigyelünk a gyerekre és támogatjuk... de végül is nem tudom, hogy ez igaz e, mert attól még nem tudja, mit dolgozunk, vagy mit csinálunk, legfeljebb azt láthatta, hogy nem esik ki a kapa a szánkból. Vagy az tetszett neki, hogy apuka is eljött és érdekelte a fia sorsa, ami nem feltétlen igazi itt minden családra, de hát számunkra ez alap, szóval passz. A lényeg, hogy a kapcsoló átkattant és ott is maradt. Szimpatikusak lettünk.
De az is lehet, hogy egyszerűen megvilágosodott, hogy Bende főleg akkor rosszalkodik, amikor már készen van a feladattal, ami mellesleg jóval hamarabb történik meg, mint másoknál. És felvetette azt is a tanárnő, hogy mit szólnánk, ha kipróbálnának egy új fegyelmezési módszert: mi lenne, ha nem RÖGTÖN büntetnék, ha rosszat csinál, hanem először RÁSZÓLNÁNAK. Mert úgy vették észre, mintha az hatna rá (én csak kerekítettem csodálkozva a szemem magamban, mert szerintem ez lenne a normális)
Szóval most új dobozba került a fiam: a kissé szeleburdi, rosszcsont zseniébe, ami azért tagadhatatlanul sokkal jobb hely, mint ahol eddig volt, és ez jóval több szimpátiával és támogatással jár a suli részéről. Ennek része a több matekházi, és a Hobbit is. És láss csodás, az elmúlt egy hónapban egyszer se kellett megbüntetni, mert a rászólási technika is működik, és az is, hogy ha elkészül a feladattal, akkor előveheti a könyvet, ami nála van és olvashat csendesen.
A tanulság csak annyi, hogy itt se feltétlen könnyű minden tanárral kijönni, meg az is, hogy fiúgyerekkel általánosságban véve sokkal nehezebb az élet, mint a mindig jól viselkedő kislányokkal. Meg az is, hogy ha okos az ember, akkor könnyebben megbocsátják a tanárok, ha néha olyat tesz, amit nem kéne.
A Hobbit pedig amúgy jó könyv. A fiam meg már nem is olyan kicsi, mint amilyennek én látom.
[ Read More ]

A másik véglet


Tavaly azért nem írtam, mert nem volt miről. Nem történt semmi olyan extrém dolog az életemben, amiről érdemes lett volna. Ültem itthon a konyhában, ami az én dolgozószobám (elég röhejes tudom), és írtam, és írtam és írtam. Munka volt dögivel, bele lehetett feledkezni rendesen. Ha akadt egy kis időm csiszolgattam a könyvemet, némi felébredő majd elhamvadó reménnyel, hogy valaha is lesz belőle valami. Merthogy az a tény, hogy valaki megírt egy könyvet még semmit se jelent, sőt az se feltétlenül, hogy tetszik a kiadónak. 

Nyár elején már én is tudtam, hogy ez azért így, ebben a formában nem túl egészséges, és nem is fenntartható. Az persze oké, hogy imádok írni, de az már kevésbé, hogy évek óta nem nő az ehhez kapcsolódó bevételem, még akkor sem, ha egyre többet írok. Ne kérdezzétek - csomó újság lefelé viszi a honorokat, és ráadásul én meg elhagytam egy csomó olyan lapot, ahová csak töltelékanyagokat írtam, és igyekeztem olyan témákat vállalni, csinálni, amik sokkal igényesebbek, de persze azt nyilván mindenki tudja, hogy az igényest nem fizetik meg jobban, viszont tovább tart megcsinálni. Olyan újságból meg ami jó munka és és jól is fizet nincs sok. És igen, a pénz sekélyes motiváció, de azért az sem egészséges, ha az ember úgy érzi, hogy nincs megbecsülve anyagilag a munkája, mert igenis ez is része ennek. (Persze olyan újság is van, ahová öröm dolgozni, fantasztikus kollégákkal, és jó fizetéssel - de hát ők is távol vannak Angliától, és kezdtem azt érezni, hogy már nem tartozom oda sem igazán, bármennyire is számítanak rám és szeretnek.)
Persze azért nem mondom, hogy minden rossz volt a tavalyi évben, de sok szempontból testileg, lelkileg is bezárva éreztem magam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elteltek már hónapok, és én még mindig macinaciban ülők a konyhaasztalnál, és csak gépelek és gépelek, miközben egyre nagyobb a papírhalom körülöttem.
Szóval erőszakkal rávettem magam, hogy kilépjek a komfort zónámból. Amit ugyebár nem véletlen hívnak KOMFORT zónának, hanem azért, mert azon kívül nem kényelmes. És elkezdtem sportolni egy kicsit, amit még mindig nem sikerült megszeretnem, de hát a terebélyesedő hátsóm még kevésbé tudom elfogadni, így hát szenvedek a nagyobb jó érdekében (képzavar, bocsi, kisebb jóra vágyom). És jelentkeztem még tavasszal a helyi múzeumba önkénteskedni, ami amúgy elég szar meló volt kezdetben, mert eredetileg a látogatókat kellett leszólítanom, hogy egy kérdőívet ugyan már töltsenek ki arról, hogy is tetszett nekik, amit láttak. És ez amúgy nekem horror, mert se angolul nem szeretek beszélni, se ismeretleneket nem szeretek leszólítani, de végül meglepően jól ment, és még meglepőbb volt, hogy mindenki kedves volt ám, és senki nem küldött el a búsba. Azért ezt nem sokáig csináltam és inkább elmentem a viking kiállításra olyan teremőr/mesélő emberkének, aki elmagyarázza, hogy mit lehet látni a kiállításon. Ez mondjuk jó volt, mert állati izgalmas volt a továbbképzés, amire elmehettem, de az mondjuk kevésbé, amikor a gyerekek egészen hülye kérdéseket tettek fel, aminek köze nem volt a vikingekhez. (A kedvencem a "mi ez a gép itt a vitrinben?" Ezen annyira meglepődtem, hogy egyszerűen nem jutott eszembe a páratartalom mérő kifejezés angolul, hát azt mondtam, hogy a hőmérsékletet csekkolja, de azt is csak olyan 30 másodpercnyi lefagyás után. De tényleg, egy rakás jópofa cucc, izgi csont után a GÉP az érdekes?????) Viszont most, hogy ennek vége átmegyek adminisztratív munkát csinálni, olyan asszisztens félének, ami már azért egyre közeledik ahhoz, amit akár végül munkaként is el tudnék képzelni magamnak. (A kiállításon amúgy volt hajó, de negyede se annak, ami a képen van, de arról nem találtam jó illusztrációt, és hát már úgyis vége a kiállításnak, szóval úgyse pirít rám senki, hogy hé, ez hamis, szóval messziről jött ember és think big.)
Arra kellett még rájönnöm, hogy én imádok tanulni. Ami röhej, tekintve, hogy például a gimiben ez a legkisebb örömöt nem okozta, de rájöttem, hogy már két éve nem voltam semmiféle továbbképzésen, és hiányzik. Egyszerűen ez nekem jó. Szóval idén három tanfolyamra is beiratkoztam, ami persze nyilván a ló túloldala (és egyelőre nem tudom, hogy a heti 3 sporttal (hehehe, még soha nem jött össze, ez csak vágyálom) és az újságírással, és az önkénteskedéssel hogyan fogom tudni összeegyeztetni) de nem érdekel, mert annak, amit csinálok minden egyes eleme örömöt okoz most.
Furcsa módon, még az is, hogy elkezdtem tanítani - ami aztán meg végképp soha nem akartam csinálni, pláne nem kicsiket, de végül aztán nem akartam nemet mondani a helyi magyar sulinak, és kéthetente szombaton most már kétszer próbáltam fenntartani a figyelmét (drága urammal együtt) 18 db hétéves ördögfiókának (a 18-ból 15 fiú, és nyilván a leghangosabb és legrendetlenebb a saját Kisbendém ám, aki szintén ott van, és aki nyilván ezerszeresen is azt akarja, hogy csak rá figyeljenek a szülei, akik ott tanítanak). Nem kis munka amúgy, mert tanterv, feladatlapok, és nyilván mivel maximalista vagyok, és a saját gyerekeimmel se találtam jó tankönyvet vagy tantervet soha, amivel elégedett lettem volna, hát nekik is teljesen újat csinálok. Ja, és persze ingyen, mert ez is önkéntes munka. De bakker, le a kalappal ám a magyar tanítónők előtt, akik egyedül viszik a 30 fős osztályt, mi négyen vagyunk a 18-ra és bizony van is munka mindenkinek, én meg leizzadok az óra végére és még a hangom is elmegy - viszont cserébe a második alkalommal úgy láttam már a gyerekek is élvezték az órát és megesett, hogy sikerült annyira elvarázsolnom őket, hogy tök csendben hallgatták amit mesélek a Csodaszarvasról, pedig előtte mind egymás szavába vágva üvöltött.
Szóval elég nagyot fordult velem a világ az elmúlt hetekben, és amilyen csigaházba zárkózott voltam tavaly ilyenkor, most minden épp az ellentéte. Szóval majd mesélek, hogy alakulnak a dolgok.

[ Read More ]

Brexit - a saját bőrömön


Az otthon töltött nyári hónapok alatt mindenki ugyanazt kérdezte: no, és titeket hogy érint a Brexit? Most akkor jöttök haza? Elismerem, akár kinn él az ember, akár Magyarországon, ez egy fontos téma. De a válasz egyáltalán nem egyszerű.

Sok angliai magyarokat tömörítő FB csoportnak vagyok a tagja, és mindegyikben megy a pánik rendesen a Brexit miatt. Ez amúgy nem meglepő, mert az angol kormány egyáltalán nem igyekszik megnyugtatni a kedélyeket. Nyilván nem nekünk, Kelet-Európaiaknak szólnak ezek a keménykedő üzenetek, referendumok és kiszivárogtatott jelentések, hanem az EU-nak. A sok fenyegetés, miszerint most aztán majd ők mindenkit hazaküldenek, aki nem keres eleget, meg nincs jó szakképesítése arról szól, hogy minél jobb alkupozíciót szerezhessenek maguknak Brüsszelben - de azért itt élő külföldiként nem jó hallani ezt a tónust.
Nincs illúzióm - rengeteg külföldi él ebben az országban, és a felszínes mosoly alatt komoly feszültség van sok britben emiatt, mert valóban nehezebb a munkaerőpiaci helyzetük, zsúfoltabbak az iskolák és egyáltalán annyiféle hátterű emberhez kellene alkalmazkodniuk, hogy ez tagadhatatlanul néha okoz nehézséget, pláne amikor úgy érzik, hogy a saját hazájukban nem kapnak annyi figyelmet, támogatást, mint az ideérkező külföldiek.
Sokan vannak azonban azok is, akiknek tetszik ez az új, színesebb, multikulti világ, ami körülveszi őket, és látják, hogy ebből bizony sokat profitál az ország. hiszen jön az olcsó munkaerő, amelyik fizeti az adót, és jönnek az okos elmék minden országból, akik szintén idetermelik a hasznot. Valójában ezt a "más kultúrákkal együttélést" már évszázadok óta gyakorolják, és nem mondom, hogy mindig jól csinálták, de azért igyekszenek, legalább látszólag korrektnek lenni, ami azért már jóval több, mint amit Magyarország elmondhat magáról. A kép soha nem volt egyszerű, még kevésbé mesebeli - de a felszínen nyugalom volt, és nem volt szalonképes a gyűlölet semmiféle formája.
Na, ez változott a Brexittel, és ezért kell vele foglalkozni. Mert minket érint. Minket, akik itt élünk, és akik egyik pillanatról a másikra afféle másodrendű lakosokká váltunk, noha erről korábban nagyon is figyeltek rá, hogy senki ne érezhessen ilyesmit.
Ha engem kérdeznek, hogy mit érzek a Brexitből, hetykén felvetem a fejem és azt szoktam mondani, hogy a férjem euróban kapja a fizetése nagy részét, tehát még profitálunk is a font mélyrepüléséből. Egyre többet ér a pénzünk. És különben is, ha nem kellünk, akkor felkerekedünk és megyünk máshová, A ő veszteségük, nem a miénk.
De azért persze a helyzet nem ennyire egyszerű - mert azért mégiscsak van egy itteni házunk, amiben szeretünk lakni, és van három gyerekünk, akik szeretnek itt suliba járni. Persze át lehet vinni őket ideoda (ahogy meg is tettük már párszor), de azért a nagyobbik lányom mindjárt 16, ez a GCSE éve, és nem feltétlenül lenne boldog, ha most mondjuk németül kellene mindent újra kezdenie. Nem reménytelen persze, de azért nyilván visszavetné a továbbtanulását, a jövőjét. Nem véglegesen, de pár évvel valószínűleg igen. Kérdés, megéri-e ezt az áldozatot az, hogy a Daily Mailben nyomják az idegen gyűlöletet. Azt hiszem, amíg nem érezzük a bőrünkön, addig nem. De persze lehet, hogy akkor már késő lesz. Nem tudom, nincsenek válaszaim.
Az biztos, hogy az angolok folyamatosan veszítenek a Brexiten, akkor is, ha ezzel nem akarnak szembe nézni. Egyre több külföldi költözik haza, vagy tervezi, hogy hazaviszi az itt megszerzett tudását, pénzét, szellemi tőkéjét, ami nem jó az országnak. A nagyvállalatok hezitálnak, ha nagyobb beruházásokról kell dönteni, hiszen ki tudja, nem válik-e az üzleti világ központja London helyett Berlinné mondjuk pár év alatt. Még mi, a saját kis mikro-gazdaságunkban is hezitálunk, érdemes ez sok-sok pénzért plusz szobát építeni a házunkhoz, hiszen lehet, hogy nemsokára arra kényszerülünk, hogy eladjuk és itt hagyjuk az országot. És maga a ház is - bár fontban többet ér most, mint amikor vettük, de ha átváltanám ezt a pénz forintra az már jóval kevesebbet érne, mint két évvel ezelőtt. Olyan apróságokon látszik a gazdaság romlása, hogy az egyfontosban egyre több cuccot adnak két vagy három fontért - hét éve, amikor kijöttünk, nem láttam ilyesmit, vagy hogy sok alapvető élelmiszer csomagolását kisebbre változtatták, tehát ugyan maradt az ára ugyanannyi, de azért 10-20%-kal kevesebbet adnak belőle.
Az biztos, hogy személyesen nincs miért panaszkodnom. Semmiféle hátrány nem ért még a Brexit miatt. Még csak csúnyán se néznek rám sehol, ha magyarul beszélek a telefonomba, vagy ha erős akcentussal szólalok meg, amiből azért rögtön egyértelművé válik, hogy kelet-európai vagyok. Kedvesen beszélgetnek velem a nénik a buszon, kedvesen kérdezik honnan jöttem, és legutóbb egy bulin egy bűbájos angol pár hevesebben szidta a Brexitet, mint én. Szóval semmiféle olyan dolog nem történt, ami miatt aggódnom kellene, vagy rosszul éreznem magam...
...és mégis...
... a kulcstartómon van egy angol százló mintás szív. Amit még akkor vettem, amikor kiköltöztünk, és amikor még nagyon-nagyon új volt számomra minden és nagyon-nagyon tetszett. Arra kellett rájönnöm, hogy ma már nem venném meg. Pedig pontosan ugyanolyan itt minden, amit szeretek: a történelem, a kastélyok, a TV-műsorok, az újságok, az iskolák. Minden. De valahogy én vagyok más a Brexit miatt.
Mert ha jól megnéznek, amikor magyarul beszélek a gyerekeimmel, akkor az jut eszembe, hogy biztos ez is utálja a külföldieket - pedig lehet, hogy csak próbálja kitalálni, mi lehet ez a furcsa nyelv. Ha visszakérdeznek a boltban, akkor arra gondolok, hogy szándékosan cseszekedik velem, amikor nem akar megérteni - pedig még a saját gyerekeim is gyakran közlik, hogy bénán beszélek. Az ember agya dönti el, hogy milyennek látja maga körül a világot, és én ezt a Brexites Angliát ellenségesnek látom a fejemben, nem barátságosnak. Akkor is, ha ez nem igaz. Akkor is, ha tudom, hogy ez csak a fejemben van, azt gondolom, hogy talán mégiscsak a pesszimista felem látja helyesen a dolgokat.
[ Read More ]

Az én utcagyerekem



Amikor Spanyolországban éltünk, talán az volt a legjobb (a medencén kívül), hogy zárt lakóparkban volt a kecónk, és az utcán egész nap kinn lehettek a gyerekek, a többi ott lakó család gyerekeivel együtt. Mindig volt egy felnőtt, aki pár percenként rájuk nézett - de tudtuk azt is, hogy mivel zárt helyen vannak, nem mehetnek ki - és idegen se jöhet be.

Nekem ez a szomszéd gyerekekkel játszom élmény annak idején kimaradt - nem csak azért, mert úgyis az olvasást választottam volna helyette, hanem mert a negyedik emeleten nem is volt ilyen lehetőség. A bérházban mások gyerekeit se engedték ki, a hetedik kerületi utca meg nyilván nem is volt erre a közösségi bandázós élményre alkalmas.
De a férjemnek jó emlékei vannak a gyerekkorából erről, és ő azért fájlalta, hogy a mi csemetéinknek ez már nem jut ki. Mert más a világ is, és más a mi életünk is. Aztán Spanyolországban azért kicsit belekóstolhattunk, belőle, ami jó volt, de hát Bendének azért akkor sem, lévén akkor még elég picúrka volt.
Harmadik gyereknek lenni ugyanis nem csak móka és kacagás ám (bár főleg azért mégis), de azért tagadhatatlan, hogy mivel a tesói nagyobbak, ritkábban kaphatóak a közös játékra (tudjátok, különórák, tanulás, és barátnőkkel csetelés egész délután), de a szülőknek is több az elfoglaltságuk (tudjátok, főzni a három gyerekre, pénzt keresni, takarítani utánuk, beszélgetni mindhárommal egyenként) Szóval Bende azért időnként panaszkodott is, hogy nincs aki játsszon vele, és nekem azért volt is emiatt néha lelkiismeret furdalásom, mert nem lenne ilyen gond, ha neki is lenne egy tesója, aki korban közelebb áll hozzá - hiszen a lányoktól (akik között másfél év van), soha nem hallottam efféle panaszkodást.
Hát mostanában nincs panaszkodás, mióta megismerkedtünk a szomszéd kisfiúval, a fiam nem is nagyon látom naphosszat, mert a két gyerek gyakorlatilag minden nap együtt játszik suli után. Az utcán. És igen, először én is féltem ettől, mert hát utca, meg hát mégis jajj, mi lesz vele, ha nem figyelem állandóan, még elrabolják, leszalad az úttestre, elvész stb. Ráadásul a kisfiú a szomszédból idősebb is nála pár évvel, nem ismerem, mi lesz, ha beleviszi a rosszba.
Eddig azonban úgy tűnik: a dolgok jól működnek. Ez ugyebár egy ikerház, amiben lakunk, és tündéri aranyos angol család lakik a szomszédban. Hangjukat se hallani, nincs hangos buli, még a kutyájuk is csak szigorúan hivatali időben ugat. Több gyerekük is van - de mind nagy már, és hát Shane afféle utolsó gyerek, akinek nincs játszótársa. Láttuk más korábban is, hogy játszik a kertben a kutyával, meg trambulinozik, olvasgat. Szóval azért kiderült, hogy nincs olyan barátja, aki átjönne hozzá. De hát a kertet mi se használtuk jó darabig, mert rossz idő volt, és hát nem is volt miért kimenni - az összes pénzt a ház belsejének a szépítésére fordítottuk, és mindig mondtuk, hogy a kertet majd tavasszal.
Végül azért eljött ennek is az ideje - és lettek benne virágok, vettünk asztalt, székeket, függőágyat, szóval használható tér lett. És végre Bende is kimerészkedett, és felfedezte a szomszéd gyereket, és aztán a kuka tetejére állva egyre többet kezdtek beszélgetni a kerítés fölött, és Lego kártyákat cserélni, meg mókázni, és persze ebből aztán az lett, hogy inkább legyen az előkert, és aztán szép lassan tágulni kezdett a játéktér, és lett belőle az utca.
Mondjuk hozzá kell tennem, hogy ez egy csendes kis zsákutca, ide csak az jön be, aki itt lakik (meg az autósiskolák, akik épp amiatt, mert itt nincs forgalom, gyakran oktatják parkolásra a diákokat a házunk előtt). Szóval ma már ott tartunk, hogy Bende amint hazaér, öltözik is át, és rohan a barátjához, csekkolni ő is hazaért-e már. És visz ki kocsikat, pisztolyokat, aszfaltkrétát - de gyakran csak üres befőttesüvegbe raknak sarat, füvet és egyéb vackot, hogy varázsitalt készítsenek. Meg van mondva, hogy mettől-meddig mehetnek el, és persze időnként fél tucat más gyerek is csatlakozik hozzájuk, akik üvöltözve, kacarászva rohangálnak az ablakunk alatt. Néha megáll a fagylaltoskocsi a ház előtt (ideszokott), és akkor minden gyerek rohan haza pénzért, máskor a szülők osztanak jégkrémet, vagy kekszet.
Na, nem mondom, hogy nincs rosszcsontság - néha összekapnak és van sírás, néha belemegy egy-egy szálka a kezükbe, vagy felhorzsolják a térdüket, és múltkor az egyik gyerek megpróbálta rávenni arra Bendét, hogy csöngessen be a szomszédokhoz, aztán szaladjanak el, de szerencsére nem vállalta. De azért ezek nem olyan durva dolgok. A nagyobbakról az derült ki, hogy bár néha szívatják a kicsiket (elveszik a lufit, nem adják vissza, balhé van), de azért durvaság nincs, nagy balhék sem, és amikor tényleg baj van (Bende elesett, sír), akkor becsöngetnek és hívnak. Néha hangosabb a játék, néha meglepő csendben ülnek, és a földre került szétnyomott paradicsom köré egész mesét írnak (valóban írnak), arról, hogyan került "vér" az utcára, és nyomoznak ki lehetett az áldozat.
Persze azért féltem Bendét - ha kinn van, perceként csekkolom mit csinál, és nem csak a férjem, de még a lányok is rá-ránéznek az ablakból. De a legtöbbször nincs baj. Idilli állapot ez, amiért hálás vagyok. Mert Bende boldog, van egy egész kedves barátja, és egész délután a szabad levegőn van, eszébe sem jut, hogy tabletezzen például. És mivel minden másnap különórája is van, ezért tudom, csinál értelmes dolgokat is - nem mintha amúgy a barátkozás, az önfeledt fantáziadús játék ne lenne fejlesztőbb, mint bármi az életben. Este koszos kézzel, fekete térddel és vigyorgó arccal jön be - ilyenkor jön még egy kis leckecsinálás, ami általában csak olvasás. Itt azért nincs az a durva presszúra a gyerekeken, mégis Bende ennek ellenére (vagy ezért pont?) iszonyatos mértékben fejlődik. Olvasásban, írásban a legjobbak közé került egy év alatt, és a magyar logopédussal is gyönyörűen haladunk. Múltkor magyarul olvastatott vele, és azt mondta, hogy egy magyar elsős se olvas ennél szebben, amit azért jó hallani.
Ja, és ami nekem a legszebb látvány: esténként, ágyban fekve csak úgy falja a könyveket az én kisfiam. Döbbenetes, hogy ekkora nagy lett. Sorra potyognak a tejfogai is, és végre elkezdett a koripályán is odafigyelni az edzőre. Eddig ugyanis hiába mondtak neki bármit, ő mindig ment a saját feje után, és például a hátrafelé korizásra nem lehetett rávenni, mert azt mondta nincs értelme visszafelé menni, amikor ő előre akar haladni. De most végre megértette mi ennek a lényege, és már egész gyors abban is. Focizni is jár, de bevallom, abban nagyon béna - viszont lelkes, és rohangálni még mindig sokkal jobban szeret, mint labdába rúgni. Az úszással is haladunk, bár a hátúszás még mindig nem a kedvence. Jövőre jó lenne, ha elkezdhetne zongorázni is, mert érdekli. De majd meglátjuk, mire jut idő. Azért az nagy-nagy szerencse, hogy az angol suliban se szorongani nem kell, se halálra tanulni magát. És hogy ez ennek ellenére is működőképes tudást ad, sőt, állítom sok szempontból jobbat és mélyebbet, mint otthon.



[ Read More ]

Az évszázad legmelegebb napja


Magyarországon tegnap volt az elmúlt száz év legmelegebb napja. Ez mondjuk minket Angliában egy kicsit sem érintett.

Én spec amikor felkeltem reggel, és lementem a konyhába, akkor azért bekapcsoltam a fűtést pár percre. Mert azért kicsit hideg volt. Oké, hogy reggel 6-kor, de azért mégiscsak hűvöske. És tudtam, hogy amikor a gyerekeim húsz perccel később csatlakoznak hozzám, akkor ők is borzongani fognak a pizsiben a meleg tea és a szendvics mellett, hiába van rajtuk pihepuha köntös. Kinn esett az eső. Nem olyan nagy zuhé, inkább csak az az angol féle szemerkélő, és fújt a szél is. Ha október lenne, akkor meg se lepett volna. De hát június végén azért ez mégiscsak barátságtalan erre ébredni.
Na, ez a pár hét így június végén, július elején a legnehezebb. Nem azért, mert rossz az idő - múlt héten flip-flopban vittem én is a gyereket a suliba, pulcsi nélkül, és felpróbálhatta végre a rövid öltönygatyóját a fiam is, és a lányok sulijában ment a vita, hogy vajon kötelező-e a zakó, vagy itthon lehet-e hagyni. (Sok suliban bevezették, hogy a gyerekek tornacuccban mehettek, de nálunk nem.) Grilleztünk a kertben, és vettünk egy napernyőt is, mert nélküle nem lehetett elviselni az erős napsütést, aztán lementünk a tengerpartra, ahol lepirultunk rendesen. Aztán ahogy jött, ment az angol nyár, és visszatért a szokásos ősz.
A FB ilyenkor nem áldás. Máskor irigység nélkül, örömmel nézem, melyik ismerősöm merre jár - most, hogy elkezdődött a szünet és hirtelen minden gyerek kiszabadult a suli fogságából, nem jó azt látni, hogy nálunk még tart a szokásos taposómalom. Iskola, különórák, tanulás. Július végéig. Persze az jó volt, amikor pár hete, június elején szünet volt a suliban, míg mások az utolsókat kinlódták a magyar suliban, mert voltaképp ugyanannyi szünet van itt is, és Magyarországon is. Csak ilyenkor nekünk már hosszabbnak tűnik.
Mondjuk nem baj, hogy most nincs kánikula - Bíbor egész héten mock-examokat tett le. A jövő évi GCSE-t írták meg minden tárgyból, hogy megnézzék hogy sikerül. Furi ez nekem még mindig - nem dolgozatot írnak, hanem a tavalyi, tavalyelőtti érettségi tesztek alapján írt érettségit írnak. Mi mondjuk gimi harmadikban még tuti kezünkbe se vettünk érettségi teszteket, az meg fel se merült, hogy olyan dolgozatot írjunk. Persze nem elvárás ezért, hogy 100%-osan sikerüljön, hiszen matekból nem is vettek még mindent. Szóval a 80-90% nagyon jónak számít, és ha ilyet ír a gyerek, akkor olyan jóslatokba bocsátkoznak a tanárok, hogy ha így halad tovább, akkor ez simán A+-os is lesz majd jövőre. De ez a jóslásos, előleláthatóan így-úgy teljesítős értékelés még mindig kínai nekem. Nehéz hozzászoknom. 
De azt elismerem, hogy hasznos próba a gyereknek, hogy minden nap vizsgázik - mert mondjuk jövőre a GCSE-t is így írják majd. Látom már most, hogy elég fárasztó szegénynek, pláne, hogy a szokásosnál fél órával hamarabb ébredünk mind, hogy időben odaérjen, és ne kelljen aggódnia amiatt, hogy nincs ideje kipakolni, felkészülni lelkileg. Azért azt jó tudni, hogy a héten vége a magolásnak, és a következő két hétben már dolgozni fog - két hét munkatapasztalat is kell az év végi bizonyítványhoz. Egy hét a gázműveknél, egy hét egy kisállatboltban. Utána még egy hét a suliban, nyilván minden értelmes tanulás nélkül, mert azért ebben hasonlít a magyar és az angol suli. Az utolsó hét már mindenütt csak pofavizit. Azután végre majd nekünk is elkezdődik a nyári szünet.
Borsiéknál persze ez a nyári üzemmód már most elkezdődött - délutánonként már csak pihenget, nem nagyon látom, hogy bármi értelmeset elővenne, tanulgatna. Ilyenkor azért áldás, hogy különórái még vannak, és ez elfoglalja. Úszik, korizik, németet tanul, hegedül, és pár hete teniszezni is elkezdtek. A magyar suli mellett azért ennyi mindenre nem lenne ideje. (Bíbor leadta a zongorát, mondván, hogy túl sokat kell készülnie a vizsgákra) Így is kimarad a cserkészkedés, amit egyszerűen már sehová nem lehetett bepasszírozni, pedig régen nagyon szerették. Mielőtt valaki felsóhajtanak, hogy szegény túlterhelt gyerekek - azért hozzátenném, hogy a magyar sulival ellentétben, itt azért nincsenek durva leckék, délutánonként elég lazán vannak a gyerekek, szóval még emellett is bőven akad szabad idejük a gyerekeimnek. Ráadásul az órák egy részét Skype-on teljesíti - igen, még a hegedűt is. Nagy könnyebbség ez, mert megspóroljuk az utazással járó macerát. Az eredmény meg ugyanolyan hatékony, mintha szemtől szembe állna a tanárral. Persze mondjuk a hegedű esetében ez csak azért működik, mert már otthon is tanult két évet, és a testtartással, vonófogással tisztában van. Na azért az nehéz lenne virtuálisan - bár nem lehetetlen, azt gondolom minden csak akarat kérdése. Persze jobban örültem volna, ha helyben találok egy hegedűtanárt, de nem sikerült. Vagy utazik a gyerek egy órát oda, egyet vissza - vagy nem tanul, és feladja. Vagy marad a Skype. A három lehetőség közül ez tűnt a leglogikusabbnak, és bejött a dolog. Tündéri aranyos a tanárja, és haladnak szépen. Mivel nincs semmiféle vizsgakövetelmény rajtunk, így filmzenéket tanul, és élvezi. De élvezi amúgy az iskolát is, sok a barátja, és nincs nagy nyomás rajta. Mondjuk én magyar anya vagyok, és azért szeretném, ha ennél egy cseppet több teher lenne rajta hivatalos sulitéren is, de most beérem ennyivel, és elhiszem, hogy majd a GCSE időszak nehezebb lesz, utána meg az A-level, amikor egyetemre készül már, az még nehezebb. Végül is, nem fontos, hogy olyan gyomorgörcsös legyen, mint a magyar gimisek. Így is ki van akadva, ha nem 100% mindenből.
Szóval itt most ősz van és ezerrel mennek a sulis témák. De azért várjuk a nyarat. Legjobban a teknős, aki nem érti, hogy van az, hogy múlt héten végig kinn lehetett az udvaron (vettünk neki egy szuper nagy ketrecet),és most hiába kaparászik, nem engedjük ki. Persze ha megunom a  kínódását, azért kirakom két percre, ahol hideg van és rögtön beássa magát a fűbe, hogy aztán amikor visszahozom, órákon át sértődötten napozzon a kis kövén. Neki azért jó lesz majd a Balcsinál. Persze kinek nem? :-)

[ Read More ]

Bebábozódva


Úgy érzem kicsit magam mostanság, mint egy pillangó, amelyik még báb formában várja, hogy végre kinyithassa a szárnyait. De mostanság már elég szűk ez a báb, és csak remélni tudom, hogy a változás nem sokáig várat már magára.

Két hónapja halt meg az anyám. És bár nem akarok gyász-bloggá alakulni, ez a tény azért igenis befolyásolja az életem. Előjött a komfortevés (híztam két kilót), alvásgondjaim lettek (amik korábban még soha, ébren feküdtem órákig az ágyban, gyakran keltem) és jól elhanyagoltam mindent magam körül. A lakást, a rendet, a gyerekeket, a munkát. Mindez tetézve azzal, hogy a férjemnek új munkája van, ami nem 8 inkább 12 órás, felborította azért a családi életünk. Persze a három gyerek azért megtartja az ember ép eszét. Tiszta ruhának, ételnek akkor is lennie kell, ha anya épp a padlón van, és a napi rutinnak ha döcögve is, mennie kell. A mozdulatok, ahogyan szendvicset készítek, teát főzök, zöldséget pucolok, vasalok gondolkodás nélkül is mennek. Lassabban, nehezebben, sokkal több energiát és erőfeszítést igényelve, de azért mennek. A gyerekeim meg amúgy szuperek, és nyaggatás nélkül is tanulnak, csinálják a dolgukat és megértik, hogy anya most nincs jó passzban.
A munka... hát az már más tészta. Az egy kreatív, boldog folyamat - és persze nem véletlen, hogy most akadozik. Írok, persze, nem lehet hirtelen mindent feladni - de sokkal nehezebb elérni, hogy jöjjenek a szavak.
Azt hittem amúgy, hogy minden nap jobb lesz. Hogy a gyász egy lineáris folyamat, ami fokozatosan kifelé vezet a szomorúságból. Nem volt róla még tapasztalatom - itt vagyok maholnap 45 évesen és először most találkoztam igazán a halállal. Voltam persze temetésen (egyszer), de igazán közeli barátom, ismerősöm, rokonom nem halt meg, mióta az eszemet tudom. Hát nem tudtam, hogyan is megy ez.
Örültem azért, amikor a temetés után pár nappal kilábaltam a nagy sírásból, kiborulásból. Akkor jött a fázis, amikor is kerestem a jeleket, az érzést, hogy anyám velem van azért, egy álommal is megelégedtem volna, de azóta sem érzek semmi spirituálisat. Ha mégis, akkor csak annyit, hogy nincs itt, nincs velem. Nem ólálkodik körülöttem, hogy felvegye velem a kapcsolatot, hogy üzenjen még valamit utoljára. Elment, és ezt az egyet teljes biztonsággal mondhatom. Meg azt is, hogy ez fáj. Nem mintha azt szeretném, hogy itt rekedjen két világ között, de azért jó lenne tudni, hogy nem tűnt el teljesen, és hogy azért jól van. Persze értem én: meghalt. Az én gondom meg olyan régi, mint maga az emberiség.
Egyelőre csak azt tudom biztosan, hogy a két hónap az semmi ahhoz, hogy elcsituljon a fájdalom. Napi szinten fizikailag fáj, hogy nem beszélhetek vele. Mintha gyomorszájon vágna valaki, egyszerűen néha nem kapok levegőt, szabályszerűen fuldoklom attól, hogy mondanék valamit, de nincs kinek.Látok egy ruhát a boltban, ami pont jó lenne neki - de nem vehetem meg, mert már nem veszi fel. Hogy csinálnak valami aranyosat a gyerekek, mondanak valami jópofát, de nem tudom vele megosztani. Se azt ami aggaszt, se azt, ami örömöt okoz.
Ma azon sírtam el magam, hogy annyiszor hallgattam tőle azt, hogy ez az utolsó karácsonya - és tessék, végül csak igaza volt. Ez volt az utolsó karácsony, amikor vele lehettünk volna, és most nem mentünk haza. És ezt se tudom többé bepótolni.
Próbálom az életem újraszervezni. Muszáj, mert nem süppedhetek el a gyászban, hát szervezkedek. Nem érzem, hogy ettől jobb lenne még - de tudom, hogy hosszú távon jó lesz. Elkezdtem önkénteskedni a helyi múzeumban. A világ legvackabb munkája: kérdőívekkel zaklatom a betérőket. De azért mégiscsak múzeum, és jó fejek a kollégák, és bár fizetés nincs érte, de emberek között vagyok, és olyan helyen, ahol hosszú távon is lenni akarok. Azt remélem, hogy ez egy előrelépési lehetőség lesz később. De most nem jó, és nem okoz igazi örömöt. Remélem, hogy majd ez is megjön.
Beadtam egy aukciósházba a jelentkezésem - akármit csinálnék nekik és akár ingyen is. Erről majd írok, ha összejön, egyelőre azt kérték várjak. Rágom a körmöm, és várok. Most úgy érzem, hogy ez akár lehetne az én utam is. De persze simán lehet, hogy végül azt mondják nem kellek, de már vannak B és C terveim is ezen az úton. Haloványka kis talánok, lehet soha nem lesz belőle semmi és lehet, hogy amúgy nem is az én utam. Majd kiderül.
És ott a könyv, amit már ezer éve írok - és anyám halála utáni héten visszaszólt egy kiadó, hogy érdekelné őket. Persze még azzal is sok munka van, és még nincs szerződés sem a kezemben, és bár minden bíztató és jó egyelőre, még ebben is több az ígéret, mint a tény.
Elkezdtem újra edzeni is. A lányom magával rángatott. Bevallom, régóta nem éreztem magamban szikrányi erőt se arra, hogy súlyokat emelgessek és úgy igazán odategyem magam, ahogyan azt kell, de végül jó volt. Nem olyan igazi öröm, mint két hónappal ezelőtt, de azért mégiscsak csinálom.
Fake it till you make it. Ez most az elvem. Azt remélem, hogy ha elég hatékonyan csinálok úgy, mintha az életem rendben lenne, majd ez meg is történik varázsütésre.
Addig meg mint a báb, csak kucorgok a lelkemben, és várom, hogy eljöjjön a tavasz, és kibújjanak a virágok és szárnyat bontson a többi pillangó is. Mert hát az ember nem maradhat örökké báb formában, ugye?
[ Read More ]

Amikor Nevjorkban jártam


Egyszer régen, azon gondolkodtam, hogyan tudnék több pénzt keresni az írással. Mert bár van munka mindig, nem panaszkodom, de azért nem minden anyagot szeretek egyforma szerelemmel, és milyen jó is lenne, ha minden munkám igazi élvezet lenne.

Márpedig akkoriban azt élveztem a legjobban, ha leülhettem beszélgetni az emberekkel. Nem celebekkel (azt sose élveztem), hanem olyanokkal, akik sok dolgot átéltek már, és volt valami, amit el akartak mesélni. Hogyan élték túl a vihart, a gyászt, a káoszt, és persze mit tanultak belőle. Nem szépítem: lelkileg néha megviselő volt hallani, hogyan kerül valaki tolókocsiba (és milyen jó, ha a sztori nagyritkán úgy folytatódott, hogyan került ki belőle), nagy változások, nagy lelki fejlődések, óriási példaképek. Van, akivel azóta is jóban vagyok, pedig csak pár intenzív órát töltöttünk együtt.
Az igazsághoz hozzátartozik amúgy, hogy alapjáraton nem vagyok az a könnyen megnyíló ember - de például nem nagyon tudnék olyan kérdést elképzelni, amire nem válaszolok. Egyszerűen ha az ember állandóan másokat faggat a legtitkosabb gondolatairól, élet és halál nagy kérdéseiről, akkor máshová kerülnek a privát szféra határai.
Az elmúlt években azért nem csak én változtam, hanem a munkám is, és az érdeklődési köröm is. Mostanság már a művészeti cikkeket élvezem a legjobban, a szöszmötölést az adatokkal, a pontossággal, a tárgyak vizsgálatát, megfigyelését. Talán azért is van ez, mert én magam is visszahúzódóbb életet élek. Nem olyan nagy új persze ez sem, mindig is imádtam a könyvtárakat, meg a múzeumokat, de hosszú évek munkája van abban, hogy ezeket a sztorikat el tudom adni újságoknak, és meg tudom úgy írni, hogy meg is vegyék. (Van olyan témám, amit ÉVEKIG ajánlgattam, míg végül elfogadták. És jó lett.)
Persze egy-egy jó interjúalanyra soha nem mondok nemet, hiszen tudok Skype-interjúkat is csinálni, nem állít meg semmi - de azért ahhoz az igazi varázslathoz, hogy sikerüljön pár óra alatt tényleg bőr alá jutni, azért kell a személyes jelenlét. A net hasznos találmány - de van az a buborék, amibe belekerül az ember egy interjú során, és egy idő után már tényleg nincs tabu. Na, ez azért virtuálisan nem nagyon működik. Csinálok azért néha most is interjúkat (nézzétek meg az ehavi Nők Lapja Pszichét például) de jóval kevesebbet. Ami azért baj csak, mert így húszon-sok évnyi újságírás után nehéz lemondani valamiről, amit jól és szívesen csinál az ember.
De nem árulok zsákbamacskát: az újságírás sok szellemi és fizikai szabadsággal jár - de nem ez a legjobban fizető munka a világon. Szóval nem véletlen gondolkodtam én azon, hogy mégiscsak üzleti alapokra kéne ezt helyezni, különösen, mert időről időre szokták mondani az emberek: írd meg a sztorim. Rakj be az újságba. Ami jópofa dolog - de valljuk be, nem minden sztori újság-alapanyag. Vagyis persze mindenkinek van OLYAN sztorija, amit meg lehet írni, de nem mind való OLYAN újságba, ahová én dolgozom. (Nem tudom, érteni-e a különbséget.) És persze hozzáteszem azt is, hogy amikor az emberek azt mondják írj rólam, akkor nem feltétlen az életük azon részére akarják a reflektorfényt irányítani, ami igazán érdekes lenne.
Szóval így jött az ötlet, hogy mi lenne, ha olyan cikkeket írnék, amihez nincs újság. Csak maga a cikk. Elmenni idős emberekhez, és megírnám az ő történetüket egy cikkben, és ezt kapnák mondjuk az unokák ajándékba. Vagy a nagymama kapná ezt ajándékba. Az üzleti részét nem gondoltam teljesen végig, ki fizetne, mennyit, hogyan adnám ezt aztán át, csak azt tudom, hogy a régi családi történetek mindig izgalmasak, és hiába mesélnek amúgy az öregek állandóan, mi, fiatalok vagy oda se figyelünk, vagy elfelejtjük a sztorikat. Aztán persze, amikor elmennek az öregek, már bánjuk, de későn. Mert nem írtuk le, nem vettük fel videóra. Eltűnt, elveszett és soha többé nem jön vissza.
Ezt érzem most én is anyám kapcsán - pedig sokat mesélt, sokat beszélgettünk. De nem mindig a múltról - hiszen azt ő jól ismerte. Inkább a jelenről. Anyám imádott pletykálkodni, kibeszélni az ismerősöket. És persze imádta a gyerekekről szóló történeteimet is - mit gondolnak, mit csinálnak, mit mondtak, mit éreznek. Neki nem volt túl izgalmas élete, hiszen otthon feküdt - mi voltunk neki a friss levegő. Egy jó sztori, egy új sütemény a sarki boltból, egy szörnyű hír a netről, mind ablak a világra, kis újdonság, kis izgalom. Hát beszélgettünk. Sokat.
Néha persze azért a múltról is. És én, mint újságíró néha jegyzeteltem is. Nem mindig. De most találtam pár papírlapot, ami egy ilyen alkalommal készült. Hát ezt most könnyek között pakolgatom ideoda.
Amikor anyám meghalt, szíven ütött egy kérdés, amire senki nem tudta a választ: hogyan hívták anyám gyerekkori kutyáját? Senki nem emlékezett rá. Én meg úgy éreztem, hogy belepusztulok abba, hogy ez elveszett. Hogy soha többé, senki nem tudja nekem megmondani. Talán az agy védekezőmechanizmusa ez, de két teljes napig járt ezen az agyam, és sírtam, ha csak eszembe jutott a kutya. Amit én soha nem láttam persze, még fotót se, csak hallottam róla, se a színét, se a fajtáját soha nem mondta nekem senki, csak azt tudtam, hogy anyám szerette. De a nevét valahogy elfelejtettem. Apám ugyan állította, hogy Buksi, de én azt tutira tudtam, hogy tévedés.
Aztán megtaláltam ezeket a papírokat most és ott van: Csuli kutya. És kész röhej, de mintha egy fekete felhő felemelkedett volna a lelkemről. Egyszerűen minden logikán túl megnyugtatott a tény, hogy nem veszett el a kutya neve.
Amúgy érdekes, hogy vannak sztorik, amiket anyám csak a nővéremnek mesélt el, és vannak sztorik, amiket mindenki tud, csak épp a nővérem nem. Nekem ezek a sztorijaim vannak, és itt vannak, mert milyen a költözés, van egy dobozom, ahol őrzöm az összes fontos papírt, és ez a pár jegyzetlap mindig jött velem mindenféle országokba az elmúlt években, és most is itt van. Persze nem tökéletes - ha anyám még élne, akkor felhívnám ám, hogy foldozgassa be a lyukakat. Mert persze a jegyzet is régi, és nyilván soha nem is volt teljes, és lehet, hogy anyám se tudta, azért nem mondta. De nem fáj a lyuk, mert ami a lényeg, az megvan. Ő.
És azon gondolkodom, most újra, hogy talán tényleg nem olyan hülyeség ez a vállalkozás sem. Mert mint újságíró pontosan tudom, hogy össze lehet foglalni egy kétórás beszélgetésben az ember életét, és meg lehet írni hétezer karakterben is. És sok interjúalanyom mondta már, hogy ők csak beszéltek összevissza, és nem is sejtették, hogy lesz ebből egy egységes cikk. Pedig nekem összeállt. És az sem ritka, hogy sír valaki, aki olvassa a cikkem saját magáról, mert hirtelen egészen más fényben látták saját magukat is. Mert ami le van írva valahogy valóságosabb, felkavaróbb, mint az emlék, ami bennük élt. Igen, ez az írott szó ereje. (És igen, a férjem rendszeresen röhög azon, hogy amikor kézbe veszem a régi cikkeim, gyakran én is elsírom magam rajtuk.)
Ez azonban nem cikk, és nem is akarom azzá fűzni. Talán nem is tudnám. Mert az mindig más, amikor személyessé válik a történet. Az már nehezebb. Átélni is, megírni is. És ott a homályos látás is - mert ha az ember benne van, akkor nem tudja eldönteni, mi a fontos és mi nem. Nincs meg az a szakmai távolságtartás. amit muszáj használni, hogy az ember ne haljon bele minden egyes történetbe. Ami segít eldönteni, mi a búza és mi az ocsú. Hisz nekem anyámmal kapcsolatban minden színtiszta aranybúza. Mert ezek itt lenn anyám szavai és anyám történetei. Fülemben a hangja, ahogy meséli újra és újra. De egyáltalán nem biztos, hogy ezek jó sztorik, és az sem, hogy érdekesek. De ez az én blogom. Az én anyám. Az én múltam. Az én őseim. Az én történetem. Szóval leírom őket, és tudom, hogy meg fog még ríkatni évek múlva is.

"Illés napja volt, amikor anyám elkezdett velem vajúdni. Mire apám elhozta a bábát, már világra jöttem. Este tízkor már jajgatott anyám, de apám csak négyre ért oda a bábával, annyira részeg volt. Apám és anyám közös sírban fekszenek - pedig anyu nem így akarta. Azt mondta, elég volt egy életen át vele élni, a halálban már nem akart közösködni vele. Inkább a saját apja mellett akart feküdni. Mert apám rossz, részeges ember volt. Én mégsem tudok rá rossz szívvel gondolni. Ötvenegy éves volt, amikor meghalt. Fekete Hitler-bajusza volt. Fekete haj, fekete szem. Vékony, fess ember volt. A falubeliek "Mitrócsák úrnak" hívták."

Egyetlen fényképem van amúgy nagyapámról. Meghalt jóval a születésem után, ahogyan a nagymama is. Egyiket sem ismertem. Anyám azt mondta, hogy a nagymama egyetlen egyszer jött vissza a halálból, hogy őt lássa, aznap éjjel, amikor én születtem bekopogott az ablakon. A kórház második emeleti ablakán. Bármilyen valószínűtlen is ez a dolog, anyám mélységesen hitt benne, hogy ez történt.

"Anyám világéletében becsületes ember volt. Azt szokta mondani: Aki nem eszik, nem is dolgozhat."

Te jó isten, hányszor hallottam én ezt gyerekkoromban! Furcsa módon inkább apám szájából, aki imádja etetni az embereket - én meg gyerekként egyáltalán nem szerettem enni. Noszogattak minden létező módon. Nem sok sikerrel.


"Sok labdám, babám volt, Miki dobozszám hozta a csokit, kirakatrendező volt. Gabi könyveket hozott. 7 és 14 évvel idősebbek voltak nálam. Szerettem olvasni. Cilike könyveket olvastam és Kosáryné Réz Lola regényeit. Akkor még jobban láttam."

Gabi, anyám bátyja matek és tornatanár volt. Fura fickó lehetett, mert csinált egyszer egy kísérletet, és egyik évben minden gyereket megbuktatott, másik évben minden gyerek ötöst kapott nála. Ezzel bizonyította, hogy a tanár kezében van a kulcs, mennyit tanul egy gyerek és milyen sikeres lesz egy adott tárgyban. Azt nem tudom, hogy a szülők és a gyerekek mennyire értékelték ezt a kísérletet, de a családi legendárium szerint minisztériumi kitüntetést kapott érte. Fiatalon meghalt. Megállt a szíve. Soha nem született gyereke.


"Nagyapám, Mihály megszeretett egy református lányt és felcsinálta. Mindenki tudta, hogy az ő lánya, de a szülei nem akarták látni. Tiltották a lánytól. Aztán amikor a kicsi három éves lett, betették az udvarba, és ott játszott a többi gyerekkel. Meglátták a nagyszülők, és egyből látták, hogy "az övék". Azt mondták, legyen hát akkor, aminek lennie kell, és összeházasodhattak a szülei. Jenei Julianna volt a kislány neve."

Ez tisztára olyan, mint egy Szabó Magda regény-részlet. Ez nem a mindennapos sztorik között volt. Nem is vagyok benne biztos, hogy jól írtam le.


"Nagyapám kiment Amerikába, Hlapkába dolgozni. Ott ismerkedett meg a feleségével is. Egy faluból származtak, de kinn ismerkedtek csak össze. Összeházasodtak, anyám is ott született. Aztán nagyapám anyja beteg lett, és megüzente, hogy jöjjenek haza, fel kell szántani a földet. Karon ülő csecsemő volt akkor anyám. Hat hétig tartott az út a hajóval akkoriban. 
Nagyapám elegáns ember volt, félcipőben járt, volt öltönye, napszemüvege. Angóranyulakat tenyésztett, szőlője volt, méhese. Nem igazi paraszt volt. A földbe búzát, krumplit,kukoricát vetett, de nem abból éltek. A ház előtt volt egy kislóca, oda ültek ki esténként, és ott mesélt nagyapám. Minden meséje így kezdődött: "Amikor Nevjorkban jártam..."

Ezt a történetet viszont gyakran hallottam, és imádtam is. Állítólag még rokonaink is vannak kinn, akik pár csomagot is küldtek, nylon-ruha volt benne, harisnya. De aztán valahogy a kapcsolat megszakadt, én már soha nem láttam semmit, ami Ámerikából származott volna. Még ez a Hlapka nevű város is mesebeli, soha nem hallottam hírét. De persze néha elgondolkodom, milyen is lett volna az élete a családomnak, ha annak idején nem jönnek haza az őseim. És hogy voltaképp mennyire benne van ezek szerint a génjeimben is ez az "elvágyódás". A dédszüleim, akik átszelték az óceánt. Anyámék, akik felköltöztek vidékről Pestre, a jobb élet reményében, és az én családom, akik most Angliában élünk. Ez a folytonos mozgás, migráció - és az állandó hazatérés, a szülőföld mágneses ereje.

"A házunkban, a kiskapunál volt egy küszöb. Borca néni (anyai nagyanyám)mindig elbotlott benne. Mindig úgy esett be hozzánk, mintha részeg volna."

Borca néni volt az amerikai nagymama. Ez az "elbotlás a küszöbben" az egyetlen dolog, amit tudok róla. De ezt a sztorit ezerszer hallottam.

"Farkas nagymamának volt egy kutyája, a Csuli. Ez a kutya szeretett engem, 5-6 ház távolságból is mindig hazakísért. Egy nap, nem tudom miért, Csek Mityuval együtt elvitték felakasztani egy drótra. Bozontosan, véres nyakkal, könyörögve jött haza a kutya. Utána még sokáig élt nálunk. De többé nem ment haza."

Ez Csuli. Az ő sztorija.

"A bátyám fiának, Mikikének is volt egy kutyája. Hazahozta Pócsra, a kutya összeszarta, összehányta útközben a kocsit. Bobby kutya volt a neve. Amikor elköltöztünk, ott hagytuk Ica néninél, hogy etesse ő. De nem volt nekik se sok pénzük. Amikor Miki hazaköltözött, látta, hogy az udvarban szart eszik a kutya, olyan éhes. Hazavitte hát magához, és azontúl ha volt pénze, akkor a kutya is csirkepörköltöt evett, ha nem, akkor együtt éheztek."

Anyámnak két bátyja volt. Miki az elvetélt zseni szobrász. Gyerekkoromban még pár rajzot is őriztünk tőle. Sajnos elvesztek. Sajnos Miki is elveszett - alkoholista volt, és ebbe igen fiatalon bele is halt. Gabi állítólag jó ember volt, szerette, óvta anyámat - Miki megbízhatatlan volt (nyilván az alkohol miatt), sokszor becsapta anyut, másokat is. Amikor meghalt, anyu és apu magához vették a fiát, Mikiét, akiről ezt a fenti sztori szól, ők nevelték sokáig. Ő spanyolból érettségizett, egyedüliként az iskolából, és szikrázóan okos pali volt. Rá még homályosan én is emlékszem gyerekkoromból. Izgalmas történetei voltak. De sajnos az apai átok őt is utól érte, ő is alkoholista volt, és fiatalon meghalt.

"Farkas nagyapáéknak volt a faluban a legjobb bora, mert Hegybíró volt a gacsi szőlőben. Ő intézte az ügyes-bajos dolgokat. Amikor nagypapa meghalt, a nagymama kórházban volt. Eta (Gabi felesége) és Gabi eljöttek, és mondták, hogy mennek majd vasárnap meglátogatni, de otthon aludtak. Későn érkeztek, fáradtak voltak, úgy feküdtek le ruhástul, nem is mosakodtak. Nagy jajgatásra ébredtem aznap, ilyet még soha nem hallottam. Orvos, orvos, kiabálta Gabi. A nagypapa agyvérzést kapott. Örültem, hogy ott voltak, én nem tudtam volna mit tenni. A szomszéd, amikor átjött, azt mondta: "András, nem vagy te rosszul. Elélsz te még estig is" 14 voltam akkor. Kiküldtek, ne lássam, hogyan hal meg. Amikor vége lett Gabi lecsukta a szemét és kinyújtóztatta."
[ Read More ]

Anyám lánya vagyok


Soha nem tartottam szépnek magam. Anyámat sem tartottam szép nőnek, pedig most, hogy jobban megnézem ezt a képet egyértelmű, hogy ragyogóan szép volt, amikor születtem. Vékony, szőke, elegáns nő. Nagyon más, mint az, aki pár évvel ezután lett. A mindig fekvő, beteges, gyenge asszony. Milyen furcsa most: pár nap sírás, kialvatlanság, és a tükörbe nézve mintha anyám látnám. Nem ezt a fiatal, idegent, hanem azt a 74 évest, akinek én ismertem. Furcsa látni, hogy az én smink nélküli, nyúzott, kisírt szemű önmagam mennyire hasonlít rá. Öreg, fáradt arc: bizarr módon, jó érzés ezt látni. Jó látni az ő arcát az enyémben. Mit se számít, hogy az szép vagy sem. Szívmelengetően ismerős.

Persze én nem olyan vagyok, mint anyám. Festem a hajam, sminkelek - ő ezeket nem tette. Nem is látott jól, nem is volt ez neki fontos, hiszen nem ment sehová. Kinek sminkelt volna. Nem mintha nem szerette volna a csajos dolgokat - a fodrászt, aki havonta járt hozzá, hogy valószínűtlenül szőke haját bedauerolja, az illatos krémeket, amiket mindig elfelejtett felkenni, vagy a jó szagú parfümöket, kölniket. Naná, hiszen nő volt. Szerette a csinos ruhákat - én voltam az ő fő beszerzője, mert Angliában olcsón lehet kapni jó minőségű, csinos ruhákat. Utálta az öregasszonyos feketét, imádta az élénk színeket. A kedvence egy élénk rózsaszín, pillangós, virágos sport-gatya volt. Rajtam is rózsaszín pulcsi van most. Valahogy eszembe se jutott feketébe öltözni, csak azért, mert meghalt, pedig lehet, hogy illene. Persze kit érdekel mindez. Anyám lánya vagyok. Genetikailag vonzódom az élénk színekhez, a csillogó kövekhez, mindenhez, ami határán áll a giccsnek.
A kezem is pont olyan, mint az övé. Nincsenek szép, hosszú, kecses ujjaim. Kicsi mancsocskák, ahogyan viccesen nevezni szoktam. Ahogy most gépelek, jól látom, hogy a kezem pont olyan, mint az övé volt. Kicsit már májfoltos, kicsit már lóg rajta a bőr, ha megcsippentem, nem ugrik vissza azonnal a helyére. Mintha az ő keze lenne a karjaimon. És ez is jó. Mondjuk a rövid lábam, meg a fehér bőröm is tőle örököltem, le se tudnám tagadni. És ez a fehér bőr pont olyan, mint Bendéé. A szőke haját meg Borsi viszi tovább. Mindenki kapott belőle egy darabot. A szemét, azt a rossz, vaksi szemét szerencsére senki nem örökölte. Ettől mindig is rettegett, hogy rossz lesz a szemünk. Két szemüvegesnek azonban lett két tökéletesen látó gyereke. Igaz, mostanság már szükségem van esténként az olvasószemüvegre, de ez a korral jár, nem a genetikával.
De nem tagadom, világ életemben apám lánya voltam. Akkor is, ha az ő kreol bőréből és fekete hajából semmit se kaptam. De belülről tagadhatatlan, hogy ott a "bolond fodor vér" ahogy anyám mondogatta, ha összefeszültünk. Mert az aztán megy nekünk a családban. Alig győzte szegény anyám simítani az ellentéteket. Nem tudom, mi lesz velünk, ha ő már nem lesz köztünk villámhárítónak.
Nem emlékszem arra, hogy anyám bármikor is büszke lett volna rám. Nem azért, mintha nem lett volna, hanem mert számára azt hiszem nem volt annyira fontos, hogy mit értem el. Ő akkor is szeretett volna, ha a Tescoban vagyok pénztáros. Amikor az első egyetemi vizsgámról hazajöttem, akkor csak ő volt otthon. Az ő ötlete volt, hogy mondjuk azt apámnak, hogy megbuktam. Szegény apám jobban aggódott, mint én, és amikor megtudta a bukást, azt hittem szívinfarktust kap. Persze ötös lett. És apu büszke volt.
Nem csoda, hogy neki akartam megfelelni egész életemben: ő hajtott, biztatott, és várta el tőlem, hogy teljesítsek. Ő kísért el mindenhová, ahová nem mertem egyedül elmenni és belökött minden ajtón. A zongora vizsgákra, a szavalóversenyekre, nyelv-vizsgámra, a felvételimre, még az első interjúmra is. Betuszkolt minden egyes ajtón, amiről úgy érezte, hogy ott a helyem. Még az újságírás szakot is ő találta meg az újságban és az ő ötlete volt, hogy menjek el felvételizni. Mert ő tudta, hogy ez lesz az én utam. Hogyne tudta volna, hiszen jobban ismert, mint én magam, egész életemben. Ha bajom volt, mindig hozzá bújtam, még kamasz lányként is az ő ágyába feküdtem át, ha rosszat álmodtam, vagy fájt valamim. Apám lánya vagyok, ez nem kérdés. Fodor akarattal, ízig vérig.
Mégis anyám útját járom sok szempontból. A család nekem is sokkal fontosabb, mint a karrier. Akkor örülök, ha együtt a család, ha mindenki itthon van. Végtelenségig tudok aggódni, ha késve érnek haza a lányaim, ha nem veszik fel a telefont, ha csak kilépnek a házból. De soha nem mondanám, hogy ne menjenek. Anyám se mondta soha.
Ezért vagyok itt.
Ezért vagyok az, aki vagyok.
Mert ő nem mehetett, de engem nem kötött meg. Azt akarta, hogy repüljek. És ezerszer elmondta, hogy szép vagyok. Hogy hordjak rövid szoknyát, és legyen frufrum. És tiniként egyiket se hittem el - aztán most itt vagyok 44 évesen, frufrum van, és csak rövid szoknyákat hordok, pedig legalább 30 kilóval több vagyok most, mint akkor voltam. Furcsa módon akkor sokkal kövérebbnek láttam magam, mint manapság. Mekkora marha voltam, hogy nem hittem anyunak. Mert persze, hogy igaza volt. Anyunak mindig. Neki csak az volt a fontos, hogy szeressük egymást és béke legyen. És ebben is igaza volt. Minden más, csak sallang.
[ Read More ]

Anyámról

Kedd éjszaka meghalt. 74 éves volt. A hiánya úgy fáj, hogy elmondani sem lehet. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Mintha gyomorba vágtak volna ököllel, csak úgy kapkodom a levegőt. Pont ott fáj a köldököm fölött, pont ott ahol annak idején a köldökzsinór is összekötött. 

Tudom, hogy neki már jobb. Az utóbbi években folyamatos fájdalomban élt - kapkodta a levegőt, egymás után törtek a csontjai, leállt a veséje, maréknyi gyógyszert szedett. Még nézni is fájdalmas volt, ahogyan egyre szűkül az élettere. Bíborka lányom születésekor, 15 éve még el tudott jönni a kórházba, hogy megnézze a kisunokáját. Borsika születésekor sírt, hogy ne haragudjak, de képtelen elmenni a kórházig. Hogy is haragudtam volna, a kórházból az első utam odavezetett az újszülöttel.
Hét éve, amikor kiköltöztünk Angliába, kikísért a liftig. A szíve szakadt, hogy elköltözünk, de soha nem mondta, hogy maradjak vele. Lesz még időnk elég, mondta, és én is ezt hittem. Minden egyes nap felhívtam, és elmeséltem neki, hogy mi van velünk. Szerette ezeket a történeteket, és rajongott az unokákért. Benne volt az életünkben akkor is, ha nem volt ott. Fájt neki, hogy nem tud nekem segíteni, de azzal vigasztaltuk egymást, hogy amíg nem kell őt ápolnom, addig mégiscsak könnyebb az én életem is. Két éve még olyan fotót csináltam róla, hogy az asztalnál ül. De jó ideje már erre se volt képes. Fogyott az ereje napról napra. A szobájából kiköltözött az előszobába, mert így közelebb lehetett a WC-hez. Az erkélyre már évek óta nem ment ki. Az volt neki a külföld, így viccelődtünk.
Sokat viccelődtünk azzal, mennyire beteg. Ha az ember évek, évtizedek óta beteg, akkor vagy belekeseredik, vagy elvicceli.
Nincs olyan emlékképem, amiben az anyukám egészséges lett volna.
Persze nem is úgy született. Iszonyat rosszul látott mindig - úgy végezte el a főiskolát, hogy az anyukája esténként felolvasta neki a könyveket. Erős napsütésben még ő is ki tudta silabizálni a betűket. Óvodás koromból van olyan emlékképem, hogy ül az erkélyajtóban, és centiméterekre tartja a szemétől a könyvet, úgy olvas. Imádott olvasni. Imádta Jókait, és a krimiket is. Egy időben a Lucifert vettük neki, mert annak nagyon fehér volt a lapja, és az erősen kontrasztos fekete betűket el tudta olvasni. Aztán már nem. De mi azért vettük tovább is a lapot, hogy hátha egy kicsit javul még a látása. De persze nem javult soha. A két szülés, az erőlködés teljesen tönkretette a szemét. De egy éve még szürkehályog is nőtt rajta. Azóta már az árnyakat se nagyon látta. Az unokáit nagyon szerette volna látni. De már nem látta februárban őket sem. Ez fájt neki. Nekünk is.
A tolókocsit cikinek tartotta. Évekig tartott, míg rá tudtuk beszélni, hogy beleüljön. De amikor sikerült túlesnie a félelmén, az nagyon jó volt. Élvezte, hogy ismét mobil lehet. Imádott vásárolni, de nem tudott járni. Évek óta nem tudott már járni, de a tolókocsival visszakapott valamit a világból, amit olyan régen elveszített. Azt hitte, hogy majd megszólják az emberek, kigúnyolják, vagy lesajnálják - de helyette mindenki csak segített neki. Amikor a tolókocsi beakadt a villamos sínekbe, vagy nem tudtuk behajtogatni az autóba. Mindig akadt egy segítő kéz. Jó volt ezt neki is megtapasztalnia. Hogy az emberek nem rosszak, akkor sem, ha a média ezt sulykolja belénk.
De az a hét lépcső, ami a liftig vezetett, és amit nem lehetett tolókocsival megtenni, egyre nagyobb teher lett, és amikor már nem látott, akkor ezeket a kis sétákat is fel kellett ezt is adnia. Szép, lassan mondták fel a szervei a szolgálatot, egyik a másik után. A pénz, az akarat, a szeretet tartotta életben. Soha, senki nem fogadott volna arra, hogy 74 évig fog élni. Már akkor sem, amikor megszületett. Egész életében ő volt a kicsi, a gyenge, a vakarék. Két erős, okos bátyja volt - de mindketten tragikusan, érthetetlenül korán meghaltak. Ő maradt csak életben. Túlélt mindenkit. Sokszor került a gödör aljára, és mindig kimászott. Élni akart. Azt mondogatta, amit annak idején a saját nagybátyja. Hogy ő soha nem fog meghalni, mert mire eljönne az ideje, felfedezik a halál ellenszerét. Még Bende fiam is elhitte. Ő is azt mondta, hogy a nagymama hallhatatlan. Mert az öregek mind meghalnak - de a nagymama nem, pedig tényleg öreg már. És ez csak azt jelentheti, hogy már nem is fog.
A halála előtt pár órával még beszéltem vele. Szerette volna, ha hazamegyek. De nem akarta, hogy hiába menjek. Még nevettünk is - mit jelent a hiába? De hazamentem októberben, novemberben is, csak azért, mert hiányoztam neki. Ő is nekem. Februárban az egész család hazament még. Miatta. Hogy lásson még minket. De nem látott. Akkor már tényleg nem. És beszélgetni is fáradt volt. De azért örült neki, hogy ott vagyunk.
Soha nem játszóterezett az unokáival. Nem sütött nekik süteményt, nem fogócskázott velük. Egyszer láttuk, hogy Bíbor, pár évesen próbálja arrébb nyomni az ágyat, amiben anyám feküdt. Kérdeztük mit csinál: hát nyomja az ágyat, mondta. Ahogy a nagymama.
De annak ellenére, hogy csak feküdni tudott, órákon át el tudta varázsolni az unokákat. Óvónő volt a szakmája. Értett a gyerekekhez. Színes ceruzákat vett elő, és mindegyikről kis történetet talált ki. Mindegyik ceruza másik nevet kapott, és beszélgettek egymással. Imádták a gyerekek. Ő is őket. De egyre inkább teher is volt neki a társaság. Nehezen bírta a zajt, a felfordulást, amit a három gyerek jelentett. Amikor átmentünk, felfordítottunk mindent. Ilyen a nagy család. Ezért jobb szerette, ha csak egy-egy gyereket viszek, mert eggyel bármikor el tudott lenni. Szeretett velük beszélgetni, ők pedig olyan dolgokat is megbeszéltek vele, amit velem nem. Mert a nagymama-unoka viszony más. Sajnos nem tudom, milyen. Az én nagymamám meghalt, mielőtt megszülettem volna. Ezért is voltam olyan boldog, hogy az én gyerekeimnek ez megadatik. Óriási ajándék.
Felnőttként jöttem csak rá, hogy milyen erős nő volt anyám. Nem csak az a fekvő, gyenge ember, akit a teste állandóan cserben hagyott. Gyerekként ezt nem látjuk. A gyerek kegyetlen, és azt akarja, hogy az anyja olyan legyen, mint a többi anyuka. Ne vak, ne fulladozó, aki nem tud elsétálni egy sarkot sem. Irigyeltem mindenkit, aki kirándulni járt az anyjával, akinek az anyja eljött a fellépésekre, vizsgákra, előadásokra. Ő erre képtelen volt. Biztos fájt neki. Hogy is ne fájt volna. De nem mondta soha. Pedig sokat beszélgettünk. Mit meg nem adnék most egy jó beszélgetésért... mennyire hiányzik, hogy nem tudom most felhívni.
Akkor kerültünk igazán közel, amikor gyerekeim születtek. Persze anyámnak mindenre megvolt a maga szabálya - hogy egy éves korig csak fehérbe öltöztessem, és mindenképp vegyek neki réklit, és persze háromóránként teáztassam. Én meg csak nevettem és persze semmit nem fogadtam meg a tanácsaiból, de mégiscsak jó volt, hogy adta őket.
Akkor éreztem meg először, hogy erős nő az anyám. Mert örökbe fogadott két gyereket is, mielőtt megszülettem. Férj, pasi nélkül. Mert gyereket akart, és nem sírni azon, hogy neki nem lehet. És aztán megszült engem, és abbahagyta a munkáját, amit szeretett. Mert belerokkant a szülésbe, és a három gyerek is sok volt. És jött a negyedik is. És akkor még mindig vékony volt, mint egy tinilány, és mindenki azt hitte, hogy a nővérünk. És aztán, nem tudom, hogy miért, de egyik napról a másikra éveket öregedett, és meghízott. És mindenki azt gondolta, hogy a nagymamánk. Nem tudom, milyen lehetett ezt feldolgozni, soha nem beszélt erről. De szenvedett miatta. Naná. És depressziós is lett tőle. Ki ne lett volna a helyében. Mert a teste, az a gyöngye, romlandó ismét cserben hagyta. Szenvedett,fulladozott, és pánikbeteg lett és a terek, a lehetőségek csak tovább szűkültek körülötte. Ott volt azon a kényszerpályán, amiről nem tudott letérni. De erős volt, és ezt mindig tudtuk. A teste gyenge, de az akarata mint a vas. Egy országot is elirányítana az ágyból, viccelődtünk rajta. Mert tényleg sokat viccelődtünk. Nem is értette senki, kívülálló a mi vicceinket. Kegyetlenségnek, morbidnak, érzéketlennek tűnhetett, pedig ezzel tudtuk túlélni, hogy minden nap a halál árnyékában élünk, és évek óta bármikor készen álltunk arra, hogy vége lesz. Ezt nem lehet állandó szomorkodással elviselni, ezen nevetni kell, mert különben belebolondul az ember.
Szerette az orgonát. Most virágba borult az erkélyen. De már nem látja, nem szagolja.
Annyi félelme volt anyámnak. Félt a villamostól, a fogorvostól, attól, hogy egyszer lezuhan velünk a repülő. Mielőtt gépre szálltam felhívtam, és amint leszálltunk rácsörögtem. Hogy ne rettegjen.
A legjobban azonban attól félt, hogy kórházba kerül. Pedig sokszor volt kórházban. Mindig sírva ment be, és ezerszer is elmondta, hogy aki oda bekerül, soha nem jön már ki. De mindig kijött. Sokszor voltak vele gonoszak a nővérek, az orvosok. Hiába fizettünk, mint a katonatiszt. Csak akkor volt jó ott neki, ha mi is benn voltunk. Ezerszer került a gödör aljára, és hittük, hogy itt a vég. De mindig kimászott. Mindig hazajött. És végül úgy lett, ahogyan akarta: otthon halt meg. Húgom és apám karjaiban.
Hirtelen, felfoghatatlanul hirtelen. Én nem voltam ott. Azt hittem, van még időm. Ő is azt hitte. Mind azt hittük. De az idő soha nem elég. Persze, nem tudom, mit akartam még. 17 éve, már az esküvőnkön is csak feküdni tudott, olyan rosszul volt. Ha valaki akkor azt mondja, hogy nyugi, van még 17 évünk, akkor boldog lettem volna. Most mégse vagyok boldog. Azt hiszem bármennyi évet kapott volna is, az nekem mindig kevés lenne. Hiszen az anyám volt. Tudom, hogy neki mindig hiányzott az anyukája. Soha nem szűnt meg gyászolni. Majd belehalt amikor elveszítette. De akkor még nem éltünk mi. Azért is akart élni, hogy nekünk ne fájjon az, hogy ő nincs. Hogy talán ha idősebbek leszünk, akkor könnyebb lesz. Nincs igazad anyu! Nem könnyű ez semmilyen korban. Nem volt rajtunk kívül senkije. Minden rokon kihalt mellőle, ő maradt utolsó mementóként. Annyi történetet mesélt, és mi mind elfelejtettük persze, mert a gyerekeket a jövő érdekli, nem a múlt. De mit nem adnék most, ha lenne egy videó-felvételem arról, ahogyan mesélsz. Nem is értem, miért nincs. Csak pár jegyzet. Gondoltam, leírok mindent, úgyis ez a szakmám. De alig van pár papírlapom. És soha nem lesz már több. Nincs senki, aki róla tudna mesélni.
Ő tartotta össze a családot. Hozzá ment mindenki haza. Pedig apu főzött kávét, ő főzte az ebédet, ő intézett mindent. Mégis anyu volt a szív. A központ. Elképzelni sem tudom milyen lesz hazamenni úgy, hogy ő nincs otthon. Ahol mindig volt. Nem tudom, milyen egy anya nélküli világ. Soha nem éltem még olyanban.
[ Read More ]

Szerintem így lehet motiválni az iskolásokat

A helyzet az, hogy bedaráltak a különórák. Három gyerek, tucatnyi különféle különórája igenis komoly szervezést igénylő hadművelet - az anyagi teherről nem is beszélve. De megéri, isten bizony megéri. (És ezt a férjem is belátja, noha a költségek miatt azért gyakran morog.)

Nem szépítem: a költségek óriásiak. Egyszerűen az, hogy mindhárom gyerek sportol (méghozzá többfélét), nyelvet és hangszert tanul, az felemészti egy ember teljes fizetését. Ráadásul mindig adódik valami extra is - egy kinőtt korcsolya pótlása, egy új úszószemüveg, elromlott szintetizátor helyett egy új.
Ami igazán fájó, hogy Angliában nincs az a jól működő zeneiskolai rendszer, mint otthon:  magántanárokat kell fogadni, akik jól megkérik az árát. Sportolni meg nem lehet "csak úgy", egy bizonyos szint után csatlakozni kell az egyesülethez, éves tagdíjat meg biztosítást kell fizetni. Szóval ha az embernek BÁRMIBEN tehetségesek a gyerekeik, akkor csak fizet és fizet és fizet. (Mondjuk ez mindenütt így van, de itt kicsit drágább ez a szolgáltatás, mint otthon.)
És akkor még mindig előfordul, hogy a gyerek otthon azért sír, mert szeretne latinul is tanulni, és mivel őt érdekli a kémia, jó lenne egy plusz tanár, aki átveszi vele a magyar tananyagot. Ezeknek az álmoknak a teljesítésében pedig már nem is a pénz a korlát, hanem az idő, és nincs más hátra, együtt nézzük át az órarendet hogy megértse: nincs, egyszerűen nincs olyan nap, amikorra ezeket be lehetne suvasztani. (És persze anya állhatatos kutatása és keresése, hogy mégis, hogyan lehetne ezt mégiscsak megoldani, és egyben apát is rábeszélni arra, hogy ezt még azért fizessük ki.)
De azt tudom mondani, hogy a sok pénz, és a sok erőfeszítés azért mégiscsak megéri. Mert jönnek az eredmények. Ma például a fiammal büszkélkednék, mert délben kicsit pityeregve jöttem haza a suliból, és ezek bizony a meghatottság és az öröm könnyei voltak. Mert kitüntetést kapott.
Amit TÉNYLEG nagyon szeretek az itteni általánosban, hogy nagyon értenek ahhoz, hogy a gyerekek motiváltak legyenek, hogy akarjanak ott lenni, tanulni, hogy élvezzék az egészet. És bár nincs az az óriási nyomás a gyerekeken, meg a leckeírás, meg a hajszoltság, mégis úgy haladnak, hogy csak lesek.
Ott az én fiam, aki konkrétan két betűt nem tudott összeolvasni szeptemberben, és eltelt fél év, és az osztály legjobb olvasói között van, és tegnap közölte velem, hogy neki Roald Dahl a kedvenc írója, és kikölcsönzött a sulikönyvtárból egy könyvet is tőle, és ki is olvasta egy nap alatt. Ez egy krokodilos könyv volt, és elkezdtem én felolvasni neki, majd valamiért ki kellett mennem a szobából, és ő simán folytatta, és mivel nem kértem vissza a könyvet tőle, csak ledőltem mellé a díványra szó nélkül folytatta és folytatta és kész, be is fejezte egy óta alatt. Egyedül. És ez már nem csak az az egy mondat-egy kép könyv, hanem rendes, normális gyerekkönyv, sok-sok szöveggel. Szerintem elképesztő mennyit fejlődött. És nem csak olvasásban!
Ott van a matek is - Bende, aki még otthon csak elsős lenne, itt simán már a szorzótáblát tanulja, és megy neki, érti, szereti. Gyakoroljuk is, mert kéri. Nem kötelező, nincs olyan lecke, amit naponta le kéne körmölnie oldalakon át - csak egyszerűen mondogatjuk, gyakoroljuk és szereti csinálni.
Igaz, mi minden nap közösen leülünk tanulni. Nem feltétlen azért, hogy a sulis feladatokat csináljuk, de ha már úgyis leülünk, akkor azokat is elővesszük. A fő cél mostanság a beszédfejlesztés, mert bár be nem áll a pici szája, de azért vannak hangok, amiket még gyakorolni kell. Főleg az r.
Nem tudom mi az oka, de minden gyerekemnek komoly logopédiai fejlesztés kellett, vagy én csinálom rosszul, vagy genetikailag gyengébbek ebben, nem tudom, de hiába próbáltam Bendénél erre jobban odafigyelni, és berregtünk amikor csak kocsit láttunk, mégiscsak szükségünk lett szakember segítségére. És ez gond, mert magyar logopédus azért nem túl gyakori Angliában, és kínomban azt találtam ki, hogy akkor legyen Skype-os tanára. Mert hát németből már működik ez, Borsi szuper jól fejlődik már egy éve, és zongoratanárt is találtam Bíbornak, akivel tud így gyakorolni minden héten kétszer. Sőt, még egy hegedűtanárt is leltem, aki némi hezitálás után hajlandó volt kipróbálni megy-e a dolog, és úgy tűnik, hogy igen.
De azért bevalom, a Skype-os logopédus még ennél is meredekebb lépés - de már fél éve csináljuk, és Bende szuper sokat fejlődött vele. (Most már amúgy minden különórát Skype-on intézünk az úszás és a kori kivételével.)
Szóval visszatérve a dicséretekre - lefotóztam, hogy mennyi elismerő papírt, oklevelet kapott Bende az elmúlt fél évben. A matricákat nem tudtam összegyűjteni, de azt is minden másnap kap. Ezek csak az extra oklevelek. A nagyot ma kapta, arra óriási ünnepség volt a suliban.
Összegyűjtötték a nagyterembe az első három évfolyam 9 osztályát (3 osztály van egy évfolyamon, egy osztályban kb 30 gyerek), és egyesével kihívták az évfolyam legjobb olvasóját, íróját, matekosát, szuper-tanulóját, legszorgosabb házifeladat íróját és persze a gyémánt tanulót. Osztályonként kb 5 gyerek kapott ilyen külön dicséretet. Ami a legszuperebb volt, hogy nem csak kihívták a gyereket és kapott egy oklevelet, hanem minden egyes gyerek mellé odaállt a tanára, és elmondta, hogy miért az adott gyereket választotta erre a címre. Ez végtelen kedves, személyes dolog volt, és szinte mindet megkönnyeztem. Nagyon tetszett, hogy mindenki csak egy oklevelet kaphatott, nem úgy, mint Magyarországon, hogy xy a legjobb matekos, tornász, angolos stb, és egy gyerek kapja learatja az összes babárt, és ez nem nagyon motiválja a többieket, inkább szerintem lelombozza, mert hát xy stréber, tanárnéni kedvence stb, fene se akar vele versengeni. Itt azonban azt éreztem, hogy rettentően odafigyelnek arra, hogy ez személyes legyen és hogy mindenfélét díjazzanak. Pl a gyémánt díjnál nem csak azt nézték, hogy aki megkapja jól tanuljon, de azt is, hogy kedves és barátságos legyen a társaival. Az egyik kislánynál kiemelték, hogy ő például azért kapja az oklevelet, mert mindig figyel arra, hogy a többiek milyen jól csinálnak valamit, és ha a tanárnak ez elkerüli a figyelmét, akkor ő rendszeresen odamegy, és figyelmezteti rá az ofőt, hogy ugye látta pl. hogy ezmegez mennyivel ügyesebben olvasott ma, mint tegnap. Szerintem igenis NAGYON fontos dolog, hogy ezek a "kedves" gyerekek is dicséretet kapjanak, mert ez tartja össze az osztályokat. (És teszi élhetőbb hellyé amúgy a Földet.)
Bende amúgy a legjobb leckeíróként kapott dicséretet (ami tudom, kicsit közös dicséret neki és nekem), de azt is elmesélték mellé, hogy az órai jó munkáját ez mennyire jól kiegészíti, és hogy nyilván ezért lesznek a helyesírás tesztjei hibátlanok, és került a 8-as szintre olvasásból ma már. (A legjobb a tízes, utána már azt olvas a gyerek, amit akar, és azt kb a 3-ra kell elérni.) Szóval látják, hogy sok munkát tett a gyerek a tanulásba és értékelik ezt. 
Minden egyes oklevelet kapott gyereket amúgy lefotóztak, és rá fogják tenni a fotójukat az igazgató ajtajára, hogy bárki, aki bejön láthassa, hogy ezek a suli legkiválóbb diákjai. Ja, és persze az oklevél mellé egy IGAZI aranypapír matricát is kaptak a mellükre. (Ennek örültek amúgy a leginkább.)
Ja, és ma buli van amúgy, és ezért melegítőben kellett menni, mert "colour run" lesz ebéd után. Körbefutják a sulit, és közben a tanárok festékport szórnak rájuk, hogy így ünnepeljék a tavaszt. Így mire haza kell jönni az összes gyerek csupa (mosható) festék lesz, valószínűleg állati boldog és lelkes. Hát szerintem nagyjából így kell működnie egy általános iskolának. Sok-sok szeretettel, bíztatással és odafigyeléssel.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...