Három gyerekkel irány Anglia!

The best new mobile solution for restaurants, hotels, bars, pubs and cafés
#Post Title #Post Title #Post Title

20 napunk a koronavírussal



A férjem egy Facebook posztban összefoglalta az elmúlt három hetünk történéseit. Mivel nem minden blogolvasóm látja a FB oldalam (ahol én is megosztottam), ezért gondoltam bemásolom ide is.

Gondoltam leírom, az én 5 fős családomban eddig kinél milyen tüneteket produkált a vírus, bár hozzáteszem, nem teszteltek bennünket, így csak nagyon valószínű, hogy a COVID-19 vírus ment/megy át éppen rajtunk, de nem 100% biztos.

1. nap: Bende (10 éves) feltűnő fáradtság
2-3. nap: Bende hőemelkedés
4-5. nap: Mindenki tünetmentes
6. nap: Bende orra folyni kezd, estére újra hőemelkedés
7-9 nap: Bendénél orrfolyás mellé bejön a köhögés, majd a láz, 38.5-38.8 körül. A légzése nyugtalanná vált éjszakánként is, kissé ziháló.
10. nap: Bende láza kezd elmúlni, viszont a szeme teljesen vérben forgó vörössé vált reggelre.
11-13 nap: Bende láza eltűnt, a vörös szem lassan javul.
14. nap: Bendénél elmúlt a vörös szem is, azóta tünetmentes. Borsi (16) kezdi orrfolyással, köhögéssel.
16.nap: Bíbornál (18) is megjelenik a véreres, vörös szem. Borsi orra tele, láza emelkedik.
17. Borsi lázas, a légzése egyre nehézkesebb, nyugtalanabb, éjjel hangosan, néha hörögve veszi a levegőt.
18. nap: Borsi egész nap magas lázzal (39.5) orrfolyással és folyamatos hányással tölti a napot, semmi nem marad meg benne 36 óráig. Nálam hőemelkedés és fejfájás jelentkezik, Bíbor kitart a vörös szem mellett.
19. nap délutánra csillapodott Borsi láza és ezzel a hányás is elmúlt. Orrfolyás és orrdugulás maradt, de étvágy elment és módosult az ízérzékelése is, azt mondja "fura ízeket érez".
20. nap: Bíbor a vörös szem mellé estére belázasodott (38.5), nekem este minimális hőemelkedésem volt. Borsi lassan javul, de már normalizálódott a légzése alváskor is.
Ma kezdjük a 21. napot, Borsi vörös szemmel...
 
Kiegészítés: Igen, én nem vagyok benne a felsorolásban - mert afféle furcsa kis kakukktojásként nálam "csak" kötőhártyagyulladás" jelentkezett, amire aztán senki nem tudja, kapcsolatban van-e a vírussal. Mivel a család több tagja is érintett szemügyileg, elképzelhető. hogy igen. Azt tudom, hogy volt már kötőhártyagyulám, de ilyen agresszív, fájdalmas típus még soha.Öt nap antibiotikumos szemcseppentés után is csak minimálisan jobb (mondjuk nem fáj a szemgolyóm, és ennek is tudok örülni) Nálunk nincs még otthon oktatás, nincs napirend, nincsenek Instawörti fotók. Túlélésről szólt az elmúlt pár napunk.
Orvos amúgy csak Borsit látta - mert ugyebár a helyi utasítások szerint ne menjünk ügyeletre, ne menjünk háziorvoshoz, hívjuk a 111-t akik majd eligazítanak. Amúgy ez a szám meglepően jól működik, mi már többször használtuk, volt, hogy este 8-kor hívtuk fel, mert Borsi kiütéses lett, és este 10-re foglaltak nekünk bőrgyógyásznál időpontot, szóval működik: eligazít, tanácsot ad stb.
De most, az elmúlt 20 napban hiába hívtuk többször is, soha nem sikerült elérnünk egy élő emberig, mindig csak automata válaszolt, és mondta, hogy várnunk kell még. Volt, hogy órákig. Ezért pl. amikor Borsi egész éjjel zihált, nehezen vette a levegőt mentőt kellett hívnunk hozzá. Akik (ezt elismerem) tíz percen belül itt voltak és rendesen megvizsgálták a gyereket (véroxigén stb - de persze Korona teszt nincs náluk...) Végül nem kellett Borsit kórházba vinni, és tényleg jobban lett magától is pár nap múlva.
Többen kérdezték, mivel kezeltük magunkat - és hát nem tudok mit mondani, csodaszer nincs. Vírusra nincs semmi. Magas láznál adtunk Paracetamolt és volt hűtőfürdőzés is 39.5-nél már. De ennyi. Nincs más. Sok tea, sok pihenés.
Tegnap volt az első nap, hogy senki nem kapott gyógyszert, és az első éjszaka, amit normálisan végig tudtunk aludni anélkül, hogy óránként csekkoltuk volna a gyerekek légzését.
Szóval azt mondanám, hogy lassan talán kifele jövünk belőle - nagy kérdés, hogy miből... hogy vajon ez a rettegett Covid-19 volt-e, vagy valami teljesen más terített le bennünket. 
Pedig ez fontos kérdés - mert ha ugyebár túl vagyunk rajta, és van némi immunitásunk (nem kapjuk azonnal vissza) akkor azért az jó hír, megúsztuk a lélegeztetőgépet, túl vagyunk azon, amitől mindenki retteg. Segíthetünk másoknak, akik még karanténban vannak, jelentkezhetünk önkéntesnek, mehetünk idős, bezárkózott ismerősök, barátok segítségéül.
De ha nem - akkor tök más a helyzet. Akkor ezzel a most legyengült immunrendszerrel nagyon is a veszélyeztetettek közé tartozunk, és bizony akkor még inkább kell vigyáznunk magunkra.
Szóval a teszt az kell. Kellene.
De itt, Angliában csak akkor végzik el, ha már kórházban vagy. És nem úgy, hogy bemész, és ott tartanak pár órára, hogy megvizsgáljanak (van ilyen ismerős), hanem akkor, ha már felvesznek, tehát konkrétan az intenzívre tesznek.
Kivéve persze, ha te vagy a trónörökös. Vagy a felesége. Akkor van teszt.
De hát ebben azért gondolom semmi meglepő nincs senkinek. :-(
 
[ Read More ]

Előrendeléses akció!


Az írás (könyvírás, újságírás) alapvetően nagyon is magányos munka. De mint kiderült, a játék készítés egyáltalán nem az.

Még ha egyszemélyes játékról van is szó (mondjuk mint a Rubik kocka) akkor is több tucatnyi teszt-ember kell, akik a kezükbe veszik, és kipróbálják, mert csak ekkor derül ki, hogy a készítő logikáját értik-e mások, vagy az, hogy számukra szórakoztató-e, és hogy nem csinálnak-e teljesen mást, mint ami ajánlott lenne. 
Ha nem egyszemélyes, hanem társasjátékról van szó, akkor meg aztán pláne megkerülhetetlen a csapat. A Pooper Heroes kártyajátékot a mi családunk szerintem már álmából felkeltve is le tudná játszani - igaz, drága férjem gondoskodik róla, hogy ne unjuk meg, mert időről időre felmerülnek benne új ötletek, és nyilván mi vagyunk az egyes számú tesztcsapat, mielőtt élesbe kiviszi, ahol aztán már idegenek játszanak vele - akik még annyit se finomkodnak, mint a család, ha kritikáról van szó.
Merthogy mint kiderült, ez a játékfejlesztői munka tényleg komoly csapat-sport, így aztán szinte minden nagyobb városban vannak rendszeres gyűlések, (legalábbis itt, Angliában) ahová bárki bekopogtathat, akár bemutatni akarja a saját játékát, akár csak szívesen megnézné, min dolgoznak mások. És ez (ahogy a férjem meséli) igazán izgalmas világ, mert ahány ember, annyiféle ötlet - az egyszerű egyensúlyozós játékoktól a teljesen bonyolult, akár napokig is eltartó szerepjátékos, stratégiai társasokig.
A csapatban olyan is van, aki még csak most dolgozik az első verzión, és olyan is, aki már több játékot is kiadott, ezért abban is tud tanácsot adni, hogy milyen kiadók vannak és hogy kell őket megközelíteni. Életkorban is a tiniktől a nyugdíjasig széles a pálya (bár a 40-es korosztály a leginkább jellemző, valahogy talán ez az a kor, amikor a kreativitás már nem tud tovább rejtve maradni)
Nos, mindenesetre drága férjem kártyajátéka már elkészült - de egyelőre csak angol játékszabállyal elérhető. Jópárat sikerült el is adni, pedig nincs mögötte nagy marketing és reklám, de jellemzően aki egyszer már játszott vele valamilyen játékvásáron (és van egy 7-12 éves gyereke, aki odavan a kaki témáért) az szívesen megveszi. Olyan vevő is akadt már, aki többet is rendelt belőle - egyet magának, egyet az unokaöccseinek.
Szóval szerintem szerethető és jó játék.
De nincs még magyar játékszabály hozzá, hiszen mivel nem járunk magyar játékvásárokra, ezért ott nincs semmiféle, még picurka rajongóbázisa sem. De ha valaki úgy érzi, hogy szívesen megnézné, kipróbálná, akkor most itt a lehetőség rá, hogy megrendelje - és ha az derül ki, hogy érdemes, akkor rábeszélem az uram, hogy készítse el a magyar verziót is. Mert nehogy már a magyar gyerekek kimaradjanak a jóból. (Egyébként a német és az olasz verzió is előrendelhető itt:)
http://thepooperheroes.com/preorder.html
Azt, hogy a család gurulni fog a röhögéstől játék közben, azt garantálom. Mert mi hiába játsszuk már lassan egy éve, ezeket a kakis poénokat még mindig nem untuk meg. Az ugyanis örök.
[ Read More ]

A (sikeres) oxfordi felvételi története


Folytatom a dicsekvős bejegyzések sorát: Bíborkámat felvették Oxfordba antropológia és archeológia szakra. És most jöhetnek a fanfárok.
 
Azért gyorsan hozzáteszem, ez még csak "ajánlat" (offer), mert nincsenek meg az érettségi eredményei. Azt majd májusban teszi le, és a felvételi feltétele, hogy három darab A-t szerezzen, és hogy ez sikerült-e neki, csak augusztusban derül ki. De mivel négy tárgyból megy, és az előrejelzések (eddigi munka, próbateszek) alapján A-t és A+-t jósolnak neki a tanárai, azt reméljük, hogy talán, talán megugorja ezt az utolsó akadályt. De gondoltam, ha már így elértük ezt a mérföldkövet, leírom, hogyan is zajlott a felvételi, mert érdekes, és nagyon más, mint az otthoni.
Szóval kezdődött mindez azzal, hogy Bíbor sokáig nem tudta, mi is akar lenni, aztán kitalálta, hogy jogra megy, de ezzel nem voltunk beljebb, mert sok az egyetem, sokféle szak van, sokféle út. Akkor találtam neki ezt az oxfordi egy hetes nyári sulit, amiről múltkor írtam, és ami annyira nagyon tetszett neki, hogy úgy döntött, Oxford a nagy szerelem, és oda akar menni mindenképp.
Ugye mi akkor az "antropológia-archeológia" szakot választottuk sok gondolkodás után, és nem csak azért, mert oda láttuk a legnagyobb esélyt, hogy bekerülhet, de azért is, mert a suliba szociológia A-levelt csinál épp és azt nagyon imádta, és ahhoz az antropológia elég közel áll.
Az egy hét alatt, pedig amit ott töltött, az is kiderült, hogy maga ez a tárgy, ez a szak is nagyon tetszik neki, és onnantól már nem volt kérdés, hogy ez a cél.
De azért hozzátenném, ez nagy falat. Akkora falat, hogy kicsit meg is akadt első harapásra a gyerek torkán, aki az első felbuzdulás után begörcsölt, és annyira nem hitte el, hogy ez neki sikerülhet, hogy elkezdte jó tini módjára szabotálni önmagát, és ahelyett, hogy a dolgozatait írta volna, vagy tanult volna, egyre több időt töltött a képernyője előtt, és hiába látta ő maga is, hogy ez nem jó így, nem tudott egyedül túllendülni rajta. Mielőtt azonban a dolog igazán elfajult volna, felhívtuk azt a csodálatos pszichológust, aki Borsikának is sokat segített tavaly előtt, amikor egy osztálytársa rászállt, és pánikrohamai lettek. Ő pedig pár alkalom alatt (azt hiszem 3-4 kellett) kicsit gatyába rázta Bíbort és visszaterelte a helyes útra. Hozzáteszem, azért is voltelég ennyi alkalom, mert igazából nem volt nagy baj a gyerekkel, de néha sokkal jobban meg lehet fogadni a bölcsességeket ha egy idegen mondja, mintha az ember saját szülei. (Mindezt csak azért írom le, mert szerintem ez a 18 éves, érettségizős, felvételizős időszak iszonyat nehéz minden család életében, és olyan könnyen kisiklanak ilyenkor a gyerekek, és még amikor egy olyan viszonylag jó tanuló, normális gyerekről is van szó, mint az én lányom, még akkor is kellhet extra támogatás, és lehet, hogy kívülről úgy tűnik, hogy hú, nekünk milyen könnyű, minden megy simán és egyenesen, azért távolról sem ez a helyzet.)
Az oxfordi feltévelihez először is le kellett adni egy "personal statementet" arról szól, hogy miért is akar odamenni, miért érdekli, miért tartja fontosnak, hogy ezt tanulja. Ez nagyon, nagyon fontos, mert ez az alap, és ilyet minden jelentkezőnek írni kell, bárhová is jelentkezik.
Emellé pedig kellett írni egy 500 szavas esszét erre a szakra, ahol maga a kérdés elég tág volt. Szerintem amúgy Bíbor ebből elsőre nagyon jót írt (és ebben más, szintén egyetemen tanuló-tanító ismerőseim is megerősítettek), de a suliban, ahová Bíbor járt azt mondta a tanára, hogy ez nem elég, írja újra. És mivel ez a tanára amúgy Oxfordban végzett, valószínű, hogy ő jobban tudta mi kell.
Az ő sulija amúgy ahhoz képest, hogy itt a gettó közepén van, iszonyat jó suli, és nagyon sokat segítettek Bíbornak a felvételire felkészülésben. Nem csak elolvasták, javították az ilyen beadandóit, de például a szóbeli előtt külön tréninget tartottak neki, ahol olyan oxfordi vizsgahelyzetbe hozták, hogy gyakorolja. (Megjegyzem, ahhoz képest, hogy Midlands, ahol mi lakunk, viszonylag szegényebb környék, és kevés gyerek kerül be innen Oxfordba, csak az ő sulijából öt gyerek került be Oxbridge-be (Oxford-Cambridge vegyesen) a hétből, aki jelentkezett. Szóval ez elég király eredmény!)
A personal statement és az esszé mellé még le kellett adnia az elmúlt hetekből 2-3 beadott dolgozatot, amit a tanárai már értékeltek és még emellé adhatott be valamit, amit ő fontosnak gondolt, ő pedig a tavalyi EPQ-ját adta be, ami egy olyan esszé, amit egész évben írt és ami a "Kommunizmus hatása a mai magyar társadalomra" címet viselte.
Ezek alapján a beadott dolgozatok (és persze az eddigi jegyei) alapján döntötte el Oxford, hogy behívja-e szóbelizni egyáltalán. Ezen a körön amúgy a diákok 80%-a elbukik, szóval az már nagy szó volt, hogy behívták szóbelizni, és már akkor is nagyon örültünk.
Közben elkezdtek érkezni a többi egyetemről is a visszajelzések, ahová jelentkezett, mert bár Oxford volt a terv, és Bíbor eredetileg meg se akart jelölni egyetlen másik egyetemet sem, végül rábeszéltük, hogy legyen B, C és D terve is. Nagyjából mindenhová felvették, ahová akart menni, szóbeli nélkül, a jegyei alapján, nemzetközi jogra Londonba, olasz-művészettörténet szakra Warwickba. Mivel a gyerek nagyon-nagyon eltökélt volt Oxford iránt, mi nagyon kevés nyílt napra mentünk el vele, és voltaképp egyik hely se bűvölte el, amit személyesen látott, így végül a Top10 legjobb Angol egyetem listáját vette maga elé, és onnan nézett ki olyan szakokat, amelyek legalább egy éves kötelező külföldi tanulmányokat is előírtak, mert hogy ő is akar utazni, és ugye ha nem Oxford, akkor legalább ez legyen jó benne.
Visszatérve Oxfordra. Kicsit meglepődtünk, amikor kiderült, hogy a szóbeli három (!!!!) napig tart. Azalatt a gyereknek ott kell laknia a koleszben, és legalább kettő, de akár hat szóbelije is lehet ezalatt az idő alatt. Mert előfordulhat, hogy a jelentkezése alapján több kollégium is érdeklődik iránta.
Elolvasni semmit se kellett, nem volt igazán egy olyan anyag, amit mondtak volna, hogy ezt tanulja - és ugye azért ez az archeológia-antropológia nem igazán olyasmi, amit a középsuliban tanul az ember, így nem nagyon tudtuk, hogy mi vár majd rá.
Azt viszont tudtuk, hogy ez jó élmény lesz, mert vannak ismerőseink, akik már voltak oxfordi szóbelin, és akár bekerültek, akár nem, ez életük egyik nagy élménye volt.
Bíbor pontosan ugyanezt mondta. Imádta a társaságot, ami összejött, hogy tucatnyi országból érkeztek emberek, hogy mindenki okos, hogy mindenki kedves,és segítőkész. Külön kiemelte, hogy a kaja is isteni volt, mert hogy azt is ingyen és bérmentve, helyben adtak nekik a szállás mellé.
Maga a szóbeli pedig nem arról szólt, hogy milyen adatokat, évszámokat tud visszaböfögni a gyerek, hanem hogy tud-e gondolkodni, van-e véleménye a világról, és tud-e vitatkozni, következtetni.
Olyan kérdéseket tettek fel neki (nyilván ez is szak-specifikus), hogy kezébe adtak egy karkötőt és egy nyílhegyet, és azt mondták neki: ezt találtad most egy sírban az ásatáson. Mire következtetsz ebből az emberre, aki a sírban volt, és mit lehet tudni erről a társadalomról.
Aztán adtak két pénzérmét. Az egyik hamis, a másik igazi. Szerinte melyik, melyik - és aztán arról beszélgettek, hogy vajon mit gondol, miért hamisítottak régen (és ma) pénzt az emberek.
Aztán mutattak egy képet, ahol egy ember a múzeumban egy nagy kalapáccsal régi szobrokat tör össze. Mi az oka szerinte annak, hogy ez megtörtént Irakban pár éve. Miért rombolnak az emberek (úgy általában a történelem során) műtárgyakat.
Szóval csupa olyan kérdés, amire nincs egyetlen válasz, és ami összetett gondolkodást igényel, széles körű tudást, logikát.
Persze az is előkerült, hogy milyen kulturális különbségeket figyelt meg Anglia és Magyarország között, és az is kiderült, hogy bizony az össze beadott dolgozatát elolvasták, meg az életrajzát is, és azokba is jócskán belekérdeztek.
Bevallom, titokban, amikor megtudtam, hogyan zajlott a felvételi, én már sejtettem, hogy felveszik, mert Bíbor ebben a logikát, gondolkodást igénylő kérdésekben piszok jó. Eredeti, okos meglátásai vannak, értő szemmel nézi a világot.
Másfelől (és igen, most hazabeszélek) ezt csináltuk egész életében! Múzeumról-múzeumra rángattuk, és ott megálltunk egyes műtárgyak előtt, és azokról beszéltünk, néztük, mit lehet róluk tudni akkor is, ha nem ismerjük a hátteret. És igen, bevallom azt is, hogy mindig azt gondoltam, hogy Borsika lányom lesz majd a régész, mert ő volt az, aki csillogó szemmel hallgatta amiket mondok, míg Bíbor forgatta a szemét, és vágta a pofákat, hogy már megint miért kell ezt, és ne fárassza. Hogy aztán persze séróból benyögje a helyes választ, és utána azon siránkozzon, hogy teljesen elrontottam őt, amiért teletömtem a fejét ilyesmikkel.
Szóval innen kezdve már nagyon tudtuk, hogy ez lenne a tökéletes számára, az igazán neki való - és ő is úgy érezte, hogy jól szerepelt, de aztán persze mindig jönnek a kételyek, hogy mennyi okosat lehetett volna még mondani, és persze azt se tudhatjuk ilyenkor, hogy mások hogyan szerepelnek, úgyhogy azért míg a levél meg nem érkezett, izgultunk rendesen.
A drukknak azért még most sincs vége, hiszen ahogy írtam, ez "csak" ajánlat, ami csak akkor lép életbe, ha mostantól minden belead, és iszonyat jó érettségit ír - ami azért nem akkora kihívás, hiszen ő már csak a kedvenc tárgyait tanulja: angol irodalom, történelem, szociológia és spanyol. A négyből csak sikerül három kitűnőt összehoznia. És ha igen, akkor elkezdhet készülni Oxfordba, mert persze a felvételi levél mellé egy harminc könyvből álló kis olvasmánylistát is csatoltak, aminek az ismeretét elvárják az évkezdésre.

Kiegészítés: és mindezt most nem (csak) azért írtam le, mert iszonyatos büszke vagyok a lányomra. Hanem azért is, mert az évek alatt iszonyat sokan támadtak azért, hogy miért hozom ki a lányom Angliába, miért viszem Spanyolországba, miért viszem haza Magyarországra, miért nem hagyom egy helyen tanulni, miért kell ideoda rángatnom, miért, miért, miért - és mindig ott volt a néha amúgy teljesen kimondott ítélet is, hogy elrontom az életét. Közben meg pl. ezen a szakon kifejezetten előny volt, hogy ilyen izgalmas élete volt, hogy ennyi kultúrát ismer.
Másfelől meg Oxford egy elérhetetlen álomnak tűnt mindig is, ahová a zsenik mennek, de azok a Stephen Hawking félék, vagy a nagyon gazdagok, akiknek magánsuliba járt a gyerekük, és még az önéletrajzuk is profi szakember készítette. Aztán tessék meg lehetett ugrani. Nekünk sikerült, és szerintem sok-sok okos magyar gyerek van még, akinek ez menne!


[ Read More ]

Évértékelés 2019

Így december táján néha belefut az ember az összegzési kényszerbe, amivel elmondhatja mindenkinek: mi a fenét csinált egész évben. Merthogy az nem mindig látványos.

Azt be kell vallanom, hogy pörgősen és nagyon zsúfoltan indult az év. Mondjuk az már csak ráadás, hogy épp Egyiptomban, ami évek óta óriási vágy és álom volt - és persze a valóság nem ért fel az álmokkal, de azt mindig is nehéz. Minél többet álmodozik az ember, a valóság annál inkább cserben hagyja. Ezért jöttem haza több alkalommal is Olaszországból olyan félig elégedetten - mert soha nem volt rossz, de soha nem volt olyan sem, mint amilyennek elképzeltem. Igaz, a művészettörténet szakon mindig, minden órán az olaszokkal foglalkoztunk, és a magyar középkor vagy barokk is elképzelhetetlen nélkülük. (Megjegyzem, az egyetlen ami még jobb is volt, mint reméltem, Isztambulban a Hagia Szofia, ott spec elsírtam magam, amikor bementünk, mert az akkor csoda, és felfoghatatlan gyönyörűség.)
Szóval Egyiptom. Nem volt vele gond, félreértés ne essék, ráadásul ez volt életünk eddigi legdrágább utazása all inclusive kaja, pia. Ami tényleg azt jelentette, hogy a medence partján osztogatták az ingyen koktélt, meg a palacsintát, pizzát. Mindent, de mindent. És az egész patika tisztaságú volt, még egy hangyát se láttunk, a 24 medence meg fűtött volt, szóval bár esténként lehűlt az idő, mégis simán tudtunk strandolni, sőt a csajok Zsolttal még búvárkodni is mentek. És bár Kairo messze volt, szóval a piramisokat nem láttuk, Karnakba elmentünk és az valóban a világ egyik csodája, ott napokig el tudtam volna sétálgatni. Szóval bár minden, de minden csodás volt - de... mű. És ez igenis zavart. Hogy nem lehetett egyedül mászkálni a városban, hogy mindig kísérők vittek, és nyilván oda és úgy, ahová ők akarták, és nem voltunk szabadok, ahogy más országokban. Szóval éltük az európai emberek privilegizált életét, de azért az nagyon világos volt minden percben, hogy ez egy mű élet, ami nem a valóság.
De mondjuk emiatt azért nem szeretnék nagyon panaszkodni, jó volt ez így is - csak ahhoz képest, amennyi időt és pénzt költöttünk rá, nem volt akkora élmény, mint mondjuk Pula az előző évben Horvátországban, ahová csak egyetlen hétvégére ugrottunk át, de a város az elbűvölt teljesen - igaz, nem tudtuk, hogy egy igazi ókori amfiterátrum van a városban, ahol ráadásul még gladiátor játékok is voltak épp akkor. (Olyan jók, hogy még Bende is kedvet kapott az ókori Róma tanulmányozásához.)
Nem is ezt akartam amúgy mesélni, hanem hogy bár kevés látványos dolog történt ebben az évben, munka ügyben például - isteni projectekben vettem részt, és igazán nem rajtam múlt egyik esetben sem, hogy nem idén, csak jövőre lesz belőle megvalósult, kézzelfogható eredmény.
Kicsit amúgy is felpörgött minden azóta, hogy megjelent a könyvem. Annyira iszonyatos gyorsasággal kellett elkészíteni, hogy egyszerűen felpörögtem, és úgy maradtam. Nyilván ebben az is benne van, hogy a gyerekek is nőnek, nem kell már egész délután velük foglalkozni, tehát több idő is marad a munkára, meg hogy most már szinte kizárólag csak olyan feladataim vannak, amiket egyszerűen imádok és fontosnak tartok. Ezért persze ezek nem munkák, hanem kifejezetten élvezetes kihívások. Új újságok, új sorozatok, új ötletek - és sok új megkeresés, szóval valójában ha nem 8-10, hanem 24 órát ülnék naponta a gép előtt, akkor se lenne elegendő.
(És akkor még nem is beszéltem arról, hogy az agyam olyan, mint Aromoé, és a fékezhetetlen agyvelőmnek hála, egyre csak gyűlnek és gyűlnek a zseniális új ötletek, amiket majd... izé... talán 2024-ben megvalósítok.)
Azt meg egyszerűen elfogadtam, hogy az életem nem én irányítom. Hogy vannak ötleteim, amik hiába zseniálisak (szerintem), ha nincs rájuk kereslet. Mert ilyenkor mindig akad valami más olyan terv a listámon, ami nálam ugyan csak 4-5-ik helyen szerepelt, de mások meg abban látnak épp fantáziát. Jó ez most kicsit homályos lett, de ilyenek ezek a könyv projectek, ezt is meg kellett tanulnom, hogy hosszú, hosszú évekre előre kell tervezni velük, nem olyan, mint egy magazin, amikor 2-3 hónappal előre dolgozik az ember (pláne, nem online, hogy kitalálom ma, holnap megírom, és még aznap ki is kerül a publikum elé) Na, ez amúgy nehéz, mert nem vagyok olyan türelmes típus - és amúgy is roppant mód frusztrál, hogy 2-3-4-5 hónapig ugyanazzal a dologgal kell foglalkozni, mert ugye az ötlet megszületése egy perc csak, de a kidolgozás az rohadt kemény és hosszú munka.
Na, de ott tartottam, hogy évértékelés.
Szóval olyan fél évig nagyon lelkesen és jól ment minden, és mint a gép daráltam a projecteket, és izgalmas emberekkel találkoztam, és dolgoztam, és minden rendben ment - aztán eljött a nyári szünet, és azt gondolom, akkorra lefáradtam, és kimerültem és egyszerűen amikor szeptemberben újra fel kellett volna venni a fonalat, akkor egyszerűen nem ment. Beteg lettem, állandóan aludtam volna, mindent, de mindent elhanyagoltam, és minden határidővel elúsztam. És ez jó két hónapig tartott sajnos. És ha nem én voltam beteg, akkor valamelyik gyerek, és akkor se lehetett dolgozni, és ha végre mindenki egészséges volt, akkor meg a lakásfelújítás project vitte el az erőmet, amibe belekezdtünk, és ami persze viszi az ember idejét, pénzét, energiáját.
Szóval úgy november elején kezdtem újra magamra találni, és most azt érzem megint, mint tavaly ilyenkor, hogy ide nekem az oroszlánt is, és újra érzem, hogy árad a kreatív erő bennem, és élvezem megint a munkát.
Csak közben... kicsit szembesülnöm kellett azzal, hogy ez így nem fenntartható. Hogy nem megyek sportolni, csak a gép előtt ülök, és szépen építem le magam. Hogy az nem normális, hogy a napi mozgásom kimerül abban, hogy elviszem Bendét suliba és hazasétálok, mert napi 20 percnél talán többet kellene a lakáson (konyhán) kívül töltenem, mert hosszú távon persze ennek ugyanolyan összeomlás lesz a vége, mint tavaly.
Ráadásul számolgat az ember, most már négy éve itt vagyunk... és a világ akkora nagy. És egyre erősebb a vágy a családban, hogy menni kéne valahová máshová, legalább egy kicsit. Nem úgy, mint Egyiptomban, hogy csak előkelő nézők vagyunk, hanem úgy, mint Spanyolországban voltunk, hogy fülig belemerülünk. Szóval ismét nézegetjük az országokat, mi lenne a jó? Olaszország? Görögország? Ausztria? Esetleg vissza Spanyolországba?
Semmi nincs eldöntve - még simán lehet az is, hogy itt ragadunk még 1-2-3 évre. Merthogy ez kényelmes, logikus, jó döntés.
De nem feltétlen a tökéletes. Mert azért ebből az idei évből is az derült ki, hogy jó a sok munka, pláne ha azt csinálja az ember, amit szeret. De nem lehet csak ennyi az élet, és a csavarok mindig megfűszerezik...
[ Read More ]

Kaki sztori


Amint megszületik egy gyerek, új élet kezdődik az emberek életében, és ennek bizony sokáig a kaki áll a középpontjában. 

Valójában kezdetben hajlamosak vagyunk minden gondot ennek a nyakába varrni: Miért sír a kisbaba? Talán kakilnia kell, talán túl kemény, túl puha, túl gyakran jön, vagy épp már napok óta nincs. Aztán jön a bilire szoktatás, és ezzel ismét a kakigondok, majd hogy egyedül menjen el a WC-re, és egyedül törölje ki. Szóval olyan jó 8-10 évig elkerülhetetlen téma. Ami persze amúgy a gyerekeket kicsit sem zavarja - sőt, ovis kor környékén kifejezetten élvezettel foglalkoznak azzal, mi is történik ilyenkor - honnan jön, hogyan alakul ki, mi lesz vele, és persze milyen szavak vannak rá.
Naná, hogy a mi családunk sem volt kivétel.
Legfeljebb annyiban, hogy mi soha nem tekintettük ezt tabu témának, és amikor Bende is belenőtt a kakis érdeklődésbe, akkor a férjem mindenféle kakihősöket talált ki neki, akiknek a főszereplésével igazán szórakoztató és vicces esti meséket talált ki mindhárom gyerekünk nagy élvezetére.
Mondjuk az sokat segített, hogy a kaki-ügy manapság már egyáltalán nemhogy nem tabu, hanem kifejezetten divatossá vált. Míg pár éve komoly vita volt a neten arról, hogy bevihet-e egy gyerek az oviba kaki alakú plüssjátékot, szerintem ma már az óvónőknek erre a szemük se rebben - pláne mert kaki alakú lámpa, kaki alakú bögre, kaki alakú pingpongütő is van a boltokban, és az, hogy valaki kaki-emojit küld, az is teljesen hétköznapi dolog.
Az én férjem pedig, aki egy fantasztikus kreatív pasi, persze nyilván továbbgondolta a kaki hősök esti meséjét is, és rájött, hogy milyen jó kis játékot lehetne ebből csinálni. Pláne, hogy körbenézett a piacon, és kiderült: bár rengeteg játék van a nagyvilágban, olyan nincs, ami az ő fejében formálódik, és ami igazán lekötné a mi 10 éves fiúgyerekünket, aki természetesen pont abban a korban van, hogy mindent izgalmasnak és viccesnek talál, aminek köze van a kakihoz.
Ekkor kezdődött a munka része. Jó egy évvel ezelőtt. Házilag barkácsolt kártyalapok formájában kezdtük tesztelni a játékot újra és újra és újra, folyamatosan változó játékszabályokkal, hogy igazán jó legyen. Persze a nagylányokat is bevonva, hogy minél nagyobb tesztcsoportja legyen apának. Aki közben persze csatlakozott a helyi játéktervezői csoportokhoz (mert nem is kevés ilyen van), aztán jöttek a játékvásárok, aztán grafikus, aztán valódi kártyalapok, aztán újabb tesztelések és újabb rendezvények, aztán doboz, aztán változtatások, és újabb tesztek aztán honlap, aztán paypal, aztán újra nyomda, aztán játékszabály leírás, aztán annak a lektorálása, és most végre úgy tűnik, az első valódi kártyacsomag már a nyomdában készül, és napokon belül meg is érkezik, és akit érdekel az akár meg is rendelheti már itt, és itt meg is lehet nézni milyen, hogy kell játszani - mert azért nem csak arról szól az egész, hogy jujj, kaki - hanem tök izgalmas és egyedi kártyajáték is lett végül belőle.
http://thepooperheroes.com/

Számomra hihetetlen izgalmas volt nézni, hogyan is fejlődik, készül a játék, és döbbenetes ám, mennyi munka van benne. Másfelől meg még messze van a vége az utazásnak.
Amit eddig tudunk: hogy az emberek szeretik. Hogy érdekli őket, amikor elmennek a tesztasztal mellett, ezért visszajönnek. Különösen azok a családok, ahol kisebb gyerek is van, mert az ő fantáziájuk nagyon is megmozgatja a játék tematikája. Aztán pedig leülnek, két perc alatt megértik, és hihetetlen jól szórakoznak, és nagyokat nevetnek. Ahogyan mi is itthon.
Jönnek majd még mesék, meg videók is - rengeteg terv van még, de most annak örülünk, ami már kész van. A honlap és a kártyajáték. De ha mindez jól megy, akkor terveink szerint majd építünk egy nagy kaka-birodalmat. Én már alig várom!
[ Read More ]

Dicsekvős poszt 2. (Bíborkáról)



Igen, tudom, azt ígértem, hogy már másnap megírom mi is van Bíborral, de nem számoltam a természet gonosz erőivel - magyarul a betegségekkel. Amik ellentétben a boszorkányokkal, igenis léteznek. De ma már erőre kaptam, szóval folytatom, és elmesélem, hogy is áll Bíborkám jelenleg az egyetemi felvételivel.

Szóval ó most 12-es, ami olyan gimis negyediknek felel meg, ami tekintve, hogy februárban 18 lesz teljesen időben van. Már jó ideje mondogatja is, hogy ügyvéd akar lenni, sajnos nem olyan válóperes, sztárokat képviselő majdan majd jól kereső ügyvéd - ő jó célok, meg szegények érdekében akar majdan dolgozni. De végül is ez se rossz cél, meg aztán persze meg is gondolhatja még magát, szóval nyilván támogatjuk. (Meg amúgy ez legalább egy kézzelfogható rendes szakma, nem olyan hókuszpókusz, mint ami nekem van.)
Aztán persze azóta már finomodott a kép - mert kiderült, hogy ügyvédnek sokféle úton mehet az ember, és nem olyan egyértelmű, mint otthon, hogy megyek a jogi egyetemre, aztán jónapot, öt év múlva kiköp az épület a végzettséggel a kezemben.
Bíborka most már az A leveljeit csinálja, ami azt jelenti, hogy 16 évesen letette az érettségit az általános tárgyakból, és utána két évig már csak azt tanulja, ami az egyetemi felvételihez kell. Bár itt választhatott volna jogot, de sok helyen azt olvastuk, hogy az nem feltétlen előny aztán a felvételinél. Sőt, az alapképzésen sem kell feltétlenül jogot választania, jobban jár, ha nyelvet, vagy szociológiát, vagy valami mást tanul, és csak aztán, MA képzésen megy a jogra.
Ez egyébként nagyon is tetszik az én lányomnak, mert most spanyolt és szociológiát is tanul, és mindkettőt szereti, és mivel ő az első évben a szokásos 3 helyett 5 A-level tárgyat is csinált, ezért arra kérték a tanárjai, hogy tegyen is le év végén egy úgynevezett AS vizsgát. Amit akkor szoktak, ha az ember A levelezik, de egy év után lead egy tárgyat, és ilyenkor kap belőle egy olyan fél A levelt, így ez a tárgy se vész el.
Miután A-t kapott szociológiából és EPQ-ból is (ami amúgy csak egy éves tárgy volt, és szemináriumi dolgozat írást tanult, erre készült el a Kádár utáni magyar politika értékelése napjainkban című dolgozata.) Szóval miután ezek jól sikerültek, nem kell a maradék négy A leveles tárgyából leadnia még egyet, hogy három legyen, maradhat a négy.
No, de nem is erről akartam mesélni, mert hogy a gyerek okos és jól tanul, az nem olyan nagy meglepetés minálunk. Arról akarok mesélni, hogyan is került Oxfordba.
Nos, leszögezném: Oxford Borsikám álma. Mindig is az volt. Ő találta ki azt is, hogy elmenne Oxfordba egy nyári iskolába egy hétre, és hozta is a linket. De miután megnéztem, hogy mennyibe kerül (olyan másfél milla), közöltem vele, hogy álmodj királylány, ez esélytelen sajnos. De persze nem olyan anya vagyok, aki egyhamar feladja, és megkérdeztem a Kamaszt nevelek az Egyesült Királyságban nevű Facebook csoport tagjait, hátha van valami más alternatíva. És volt. Csak nem Borsinak.
Kiderült, hogy létezik egy alapítvány, (belinkeltem ide!) amely hátrányos helyzetű, de okos fiatalokat visz Oxfordba, hogy megmutassa nekik, nem kell feltétlen a high society gazdag tagjának lenni, hogy odajárhasson az ember. Ahhoz, hogy az ember jelentkezzen, Angliában kell élni, 11-be kell járni, és rendelkezni kell legalább 5 db A szintű GCSE vizsgával. Ha mindez megvan, akkor jönnek a további kritériumok: előnyt élveznek az állami gondozottak, akik idős, beteg hozzátartozójukról gondoskodnak (young carer), vagy olyan szegények a szülei, hogy ingyenes suliebédet kap. Na, mi ezek közül egyiknek se feleltünk meg DE! csóró környéken lakunk, ahonnan kevés gyerek jut be Oxfordba, ezért gondoltam, hát adjuk be, mit veszíthetünk.
Amúgy nem kellett sokat dolgozni rajta - egy emil a gyerektől, hogy miért is akar odajárni, és meg kellett adni egy tanára elérhetőségét, aki támogatni.
Annyit trükköztünk, hogy megnéztem, melyik szakra mekkora a túljelentkezés - mert mondjuk az orvosira és a jogira olyan 30-szoros, de például az antropológiára (szociológia nem volt) csak négyszeres. És annak a programja is iszonyatosan izgalmasnak tűnt - az élelmiszerek kultúrtörténeti fejlődése az elmúlt évezredekben.
A programban amúgy egy fillért se kellett fizetni - az alapítvány fizeti az útiköltséget, a szállást, a kaját - cserébe a gyerekek rendes oxfordi koleszekben laktak, egyetemi könyvtárba jártak, egyetemi profok tartottak nekik előadást és végig úgy kezelték őket, mintha odatartoznának, és ezt sokszor el is mondták ott nekik, hogy aki erre a programra bekerült, annak a rendes szakra is van esélye.
Amikor amúgy megkapta a levelet, hogy bejutott a programra, a visszaigazoló emilben arra is felhívták a figyelmünk, hogy más ilyen nyári sulik is vannak:
The Sutton Trust
K+/Spotlight (at KCL, generally London based applicants ONLY)
Aberystwyth Summer University (Welsh Applicants ONLY)
Bath University Science and Engineering Summer School
Így hát kicsit vérszemet kapva, megpályáztuk a Sutton Trustosat is - ami mindenben hasonló az oxfordihoz (tehát fizetnek mindent, és egyetemi kurzuson vehet részt a gyerek) de annyiban más, hogy nem Oxford a cél, hanem 20 másik egyetem 100-féle szakja, így azért ebből kicsit nehezebb volt választani. Itt teljesen Bíborra bíztam a döntést - ő pedig a közeli Warwick University Politikatudományi programját választotta ki, mert azt tartotta a legizgalmasabbnak. (Ez egyébként Anglia ötödik legjobb egyeteme, szóval nem szar hely) És ezt is megnyerte!
Szóval ami hátrány - hogy az amúgy is rövid 6 hetes angol szünetecske neki 2 héttel rövidebb lett, a két nyári suli miatt - másfelől viszont iszonyatosan izgalmas két hete volt, és imádta mindkét sulit.
De az is kiderült számára, hogy miért van olyan óriási hype Oxford körül - merthogy az fényévekkel jobb volt. A légkör, a hangulat, az okos emberek, minden. Szóval megszületett a döntés: hogy ő oda akar felvételizni, és most ez az Antropológia szak lett a cél, mert ez is megtetszett neki. (Aztán, hogy továbbmegy-e jogra, vagy marad ennél, már részletkérdés.)
Megnéztünk amúgy nyílt napok keretében pár másik egyetemet is - de hát az a baj, hogy amikor egy egyetemen azt kezdik el neki mondogatni, hogy ne aggódjon, mert oda B és C eredménnyel is be lehet jutni, az én lányom forgatni kezdi a szemét, hogy hát őneki a "predicted grade"-je A+, és nagyon nem szeretne B-C-s diákokkal együtt járni. (Ami tűnhet persze nagyképűségnek is, de én megértem őt, jobb okosok között hülyének lenni, mint hülyék közt okosnak. Utóbbi ugyanis nem nagyon visz előre.)
Persze azért a neten, magyar anyukák közt megy a vita rendesen, érdemes-e Oxfordot megcélozni egyáltalán - mert sznob, elit, és egyáltalán nem biztos, hogy jobb állást kap utána az ember. Másfelől én bármilyen cikket olvasok, azt hogy "Oxford graduate" vagy "Cambridge graduate" mindig megjegyzik ha mondjuk elgázolnak valakit az utcán, mintha ez még súlyosbítaná a tragédiát, soha sehol nem mondják, hogy "Leeds  graduate" vagy akár "London University graduate". Szóval van azért valami pátosz ebben az Oxbridge dologban (így említik a két intézményt, és fura módon nem lehet mindkettőbe jelentkezni - el kell dönteni, hogy ide vagy oda).
Hát mi most Oxfordba - ami azért nem könnyű, mert oda extra felvételi van októberben, és nem csak az angol gyerekekkel, de a világ minden tájáról érkezőkkel meg kell a helyért. (Egyébként kifejezetten sok magyart vesznek fel, ami jelzi azért, hogy általánosságban szar ugyan a magyar oktatás, de pl reáltárgyakban nagyon ott vagyunk az élen. Sőt olyan ismerősöm is van, akinek azt mondták, hogy ha matek szakra akar jelentkezni a fia, akkor inkább vigye haza egy otthoni versenyistállóba, mert nagyobb eséllyel kerül be majd onnan, mintha itt végez...)
Szóval Oxford, antropológia a cél, de azért én persze mondom a gyereknek, hogy legyen B terve, meg talán még C is - mert én már felnőtt vagyok, és láttam már sok dolgot, de jelenleg ő azt mondja, hogy ha nem veszik fel inkább kihagy egy évet, de nem adja alább. Ezt azért még igyekszem majd csiszolgatni. (Bár maximálisan értékelem az elhivatottságát, de elég sok jó más egyetem és szak is akad azért errefelé)
[ Read More ]

Dicsekvős poszt (Borsikáról)


A kép nem illusztráció - Borsikám számára a nyár nagy része így telt. Bár Angliában csak hat hét a nyári szünet, azt most neki jól telerakták leckével. Ő meg csinálta, és közben még élvezte is.

Írtam már, hogy Borsi egy hiper-szuper mérnökképző suliba jár, ahol nyilván a humán tárgyak nem igazán fontosak, a legtöbb diák nem is nagyon szereti ezeket. Így hát az amúgy 11-ik osztály végén lévő angol irodalom kisérettségit (GCSE) ebben a suliban előre hozták a 10 osztály végére, hogy "le legyen tudva", ne legyen vele ezután már gond. Szóval a tavalyi év második felében Borsi érettségire készült, és bár csak egy tárgyból, azért 15 évesen ez nem volt kicsi kihívás. Rengeteg éjszakázás, munka volt benne - de meglett az eredménye, mert a suli legjobb eredményét érte el. 8-ast kapott.
Hogy perspektívába helyezzem a dolgot: az új értékelési rendszer 1-9-ig terjed, de a 9-est tényleg ritkán adják, az a top 1%, az A++. Na, ez az ő sulijában senkinek nem sikerült, és Borsi az egyetlen az egész iskolában, aki 8-t kapott. Ez amúgy az A+.
Tegnap derült ki az eredmény, mert mivel neki még a továbbtanulás szempontjából ez nem fontos eredmény, így a suli nem hirdette ki nyáron. De most megvan az eredmény, és Borsi azt mesélte, hogy egymás után jöttek oda a tanárok gratulálni a fantasztikus eredményéhez - és mindegyik hozzátette: reméli, hogy az ő tárgyából is ilyen jó eredményt ér majd el.
Szóval a nyomás és az elvárás nem kicsi rajta.
Hangsúlyozom: nem felőlünk érkezik a nyomás, mindezt ő rakja saját magára, pici kora óta, mert élvezi a kihívásokat.
És aki azt hinné, hogy az emelt szintű matek, triple science, advances chemistry elég neki idén, akkor elárulom, hogy a francia mellett spanyolból is jelentkezett érettségire, amiből egyedül fog felkészülni, mert a suliban nincs ilyen óra, és emellett millió terve van még. (A francia próba érettségijének írásbelijére amúgy 9-t kapott, ami szintén történelmi tett, mert soha, senki előtte ilyen magas eredményt nem ért el a suli egész történetében, és ez azért is nagy eredmény, mert ezt nem annak köszönheti, hogy odavittük, és felszívta, hanem keményen dolgozott érte.)
Azt nem tudom, meséltem-e, hogy prefektussá választották a suliban (ami az elérhető legmagasabb vezetői pozíció, amit kaphat) és a beszédében hangsúlyozta: ha csak csinos pofikát keresnek, akkor nem ő a megfelelő jelölt, mert ő tenni akar. A tanárok meg jól tudják, hogy igazat mond, mert Borsikám arról híres, hogy iszonyat kitartása van és sose adja fel - ami állati fárasztó volt számomra, amikor 2-3 éves volt, de mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ha nagyobb lesz és lesznek értelmes céljai (és nem csak az anyja csesztetése) akkor ezt az iszonyatos nagy akaratát tök jó célokra fogja tudni fordítani. Hát a suli ezt most érzékeli. És nem csak abban, hogy állati jól tanul - de mindenfélét ki is talált: indítani akar lány focicsapatot, kórust, kedvezményes bérletvásárlási lehetőséget a sulival szomszédos sportcenterbe, és ami különösen fontos számára, hogy minél támogatóbb közeget teremtsen azoknak, akik szorongással és pánikbetegséggel küzdenek, és ehhez már több szervezetnek is írt, amiben tanácsot kért, illetve megkérdezte, eljönnének-e a sulijába előadást tartani a témáról.
És mindez szuper, és a suli támogatja is teljes mellszélességgel... csak hát ez nekik is munka, és Borsikám nem hagyja ezeket a projecteket elsikkadni, ha nem haladnak az általa kitűzött gyorsasággal, akkor újra és újra odamegy a tanárokhoz és számon kéri őket, teljesítették-e már, amit vállaltak - így most már arról is híressé vált drága lányom, hogy egy alkalommal, amikor az igazgató meglátta, hogy közeledik felé, szabályszerű pánikba esett és elfutott az ellenkező irányba. (Amúgy meg tudom érteni, Borsi babakülseje acélkemény magot fog körbe, és a saját maximalizmusát várja el mindenkitől cserébe.)
Egy barátnőm anno azt mondta Borsikámról, hogy ha elvinnék egy koreai munkatáborba, akkor ott végre elégedett lenne a terheléssel - és bármilyen bizarrul is hangzik, őt tényleg élteti a feladat.
Amikor most a 8-t megkapta irodalomból (ami még csak nem is a kedvence és az erőssége), több osztálytársa megkérdezte, mi volt a titka - talán puskázott? Valaki rádión diktálta neki a válaszokat? Mire az egyik barátnője közbelépett és közölte: emlékeztek amikor tavasszal könyvtárba mentünk tanulni, és Borsi hozta a karvastagságú dossziéját, telisteli a kidolgozott tételekkel? Na, hát ez az ő titka. Tanult.
És tényleg. Tanul. Rengeteget tanul.
Nyáron is tanult, ment szépen, sorban a 72 pontos "to do" listáján és sorra pipálta ki a feladatokat, míg a többiek játszottak, pihentek, strandoltak.
Persze ő is csinálta mindezt - csak kevesebb időben, és néha igenis nemet mondott, ha ki akartuk csábítani a szabadba.
Ami egyfelől büszkeség, naná - szorgos, okos, kitartó. Hát mindenki ilyen gyerekről álmodik.
Másfelől meg az anyja vagyok, és látom azt is, amit más nem. Hogy fáradt, hogy stresszes, hogy remeg a keze, hogy túl sokat markol, és a napi kétszer másfél óra buszozás bizony kimeríti, és hogy messze még a tanév vége, és az igazi energiájára akkor lesz szükség, a GCSE írásánál és bár millió terve van még a fentieken kívül is, én a sporton kívül igyekszem mindenről lebeszélni, mert a pihenés és a lazulás is fontos, sőt, nagyon fontos. Hozzátéve, hogy azért mind PKU-s alapvetően nehezebb terepen játszik egész életében. (Bár most amúgy tökéletesen tartja a diétát, és a szintjei is példaértékűek, erre nagyon odafigyel, mert tudja, hogy ez a kulcsa a jó agyműködésnek, de azért ez se kis kihívás.)
Szóval büszke vagyok az éltanuló lányomra, és közben persze féltem is. Drukkolok neki, hogy sikerüljenek az álmai, és elérje, amit csak akar.
De a teljesség kedvéért hozzáteszem: holnap megírom majd Bíborkám fantasztikus eredményeit, mert ő is szárnyal, és zseniális dolgokat csinált egész nyáron, és szuper vizsgaeredményeket hozott haza.

[ Read More ]

Űrhajótervező mérnök lesz (ha nem vízalatti régész)

 
Nagyon sokszor akartam már Borsika lányom sulijáról írni, de valójában nem sokat tudok róla. Azt tudom, hogy jó, és hogy sokat kell tanulnia. De hogy miket... hááááát... az van, hogy időről időre leültetem, hogy meséljen róla, és akkor szuper dolgokat mond - de a felét se értem. 

Azt tudom, hogy nem csak elméletet tanulnak, de rengeteg a gyakorlat is. Például szerszámokat készítenek maguknak. Meg rengeteg műszaki rajzot kell elemezniük, hogy mi is van rajta. Meg ők maguk is csinálnak ilyen rajzokat. És aztán meg is csinálják ezeket. Időnként hoz haza a gyerek mindenféle fémbigyót, hogy ő csinálta, és én annak nagyon örülök, de bevallom, nem tudom mire való. Mondjuk az sem segít, hogy csak angolul tudja ezeknek a nevét - de legyünk őszinték, valószínűleg ha magyarul mondaná is pont ennyit értenék belőle.
Ráadásul amit megértek, az is néha szíven üt. Ilyen az például, hogy a fizika a kedvence. A fizika??????? Most komolyan, engem ennyi idősen a fizikával konkrétan a világból ki lehetett volna üldözni, mert ki a fenét érdekel, hogy azok a csomagok hogyan csúsznak le a háromszögön, amit a táblára rajzoltak a tanárok. Aztán meg rugókat figyelni, hogy azok hogyan nyúlnak? Értem én, hogy mérnöki szempontból ez fontos, de eddig azért az én világomban ennek nem sok szerepe volt.
Szóval csak annyit mondanék: ahhoz képest, hogy a gyerek sokáig régész akart lenni (sőt, víz alatti régész) amit én tök menőnek tartottam mindig is, és simán tudtam támogatni azzal, hogy sokat járunk múzeumba, az utóbbi években már egyre inkább mondogatja a gyerek, hogy ő űrhajótervező mérnök lenne. Ami klassz, de az én személyes támogatásom itt kimerül már abban, hogy megvettem neki a könyvet azokról a nőkről, akik az űrkutatásban dolgoznak, és hogy elvittem már párszor a közelben lévő űrhajózási múzeumba.
Amikor arról mesél, hogy mi mindent tanulnak, én isten bizony megpróbálom megérteni, sőt értelmezni - de nem megy. A gyerek túlnőtt rajtam, és kész. És nem is feltétlen akarom követni mindenhová azon az intellektuális úton, amire most rálépett. Mert ez az ő útja, ez nem kérdés. Még ezt a mérnöki sulit is ő maga találta, nem én. Egyszerűen egy nap azzal állított haza, hogy ide akar járni, én meg megnéztem a honlapjuk, és közöltem, hogy faszányos ötlet, de sajnos két hete lejárt a jelentkezési határidő. De azért kitöltöttem a papírokat, és beadtuk - hátha. És láss csodát, behívták felvételit írni. Aztán meg a suli elveszítette a felvételijét. De kárpótlásként felajánlották, hogy mindenből berakják a legmagasabb csoportba. És azóta is ott van.
Szóval nem volt épp egyszerű a kezdet - és én nem voltam eredetileg elájulva az ötlettől, hogy egy olyan suliba fog járni, ahová napi másfél óra buszozással tud csak eljutni, de mivel ő ezt akarta, és nagyon, hát természetesen nem álltunk az útjába.
Amit még tudok a suliról, hogy állítólag ennek van a legjobb Sixth Formja egész Coventryben. (Ez az a 16-18 éves kor közötti időszak, amikor az egyetemre készülnek a gyerekek.) Kicsit szkeptikus vagyok, mert nagyjából nincs olyan suli a környéken, ami nem ezt állítaná - és nyilván mindnek van olyan szempontja, ahonnan nézve ez igaz. (A legjobbak matekból, a legtöbb A eredmény, a legjobb átlagos eredmény stb - szóval a statisztika szuper eszköz). Tizediktől lehet odajárni. A diáksereg elég válogatott, sokkal okosabbak, mint a sima középsuliban. Van felvételi is (van akit elutasítanak), de leginkább azért magas az eredmény, mert aki mérnöki suliba jelentkezik, az már minimálisan érdeklődik a téma iránt, tehát nem feltétlen a drog és a csavargás mozgatja. Amúgy sok gyereknek mérnökök a szülei is, tehát viszonylag gazdag és jó családból jönnek.
A lányokat nagyon erősen támogatják - nyilván mert viszonylag kevés van. Rengeteg olyan programot csinálnak, ahová csak őket viszik, hogy lássák, miket is tud csinálni egy lány, ha mérnök lesz. Céljuk is, hogy minél több lányt csábítsanak a suliba, ezért is lett gondolom Borsikám a suli arca (meg mert nyilván szép és okos, és gyönyörű a kiejtése) Ez Borsikám a suli hivatalos reklámvideójában. Megjegyzem: iszonyat büszke vagyok ám rá!
De hozzáteszem, azért érik szegényt a mérnökséggel kapcsolatban pofonok is. A legnagyobb a továbbtanulás terén. Merthogy pici kora óta arról álmodozik, hogy Oxfordban fog tanulni. De most derült ki: mérnök szak nincs Oxfordban. Tehát vagy elméleti fizikusnak tanul (az én gyerekem???????) vagy kénytelen lesz beérni az MIT-vel, és elmegy Amerikába. (Nem mintha nem lenne Angliában űrhajótervező szak, ami nekem amúgy teljes döbbenet, hogy van egyáltalán ilyen szak... és amúgy tudom, bár ő úgy beszél az MIT-ról, mint afféle kényszermegoldásról, azért ez nagyon nem lenne az...)
A másik nagy probléma, hogy az űrhajótervező mérnökség nem olyan munka, amivel kétévente új helyre lehetne költözni - márpedig Borsikám ezt tervezi az életben. (Elrontottuk a gyereket, ez teljesen egyértelmű)
Ami pedig mostanság a legégetőbb probléma, hogy hat A-levelt akar csinálni. (Normálisan hármat szoktak az emberek, Bíbor idén ötöt csinált, de jövőre már ő is csak négyet folytat, és az is elég nagy ritkaság.) De Borsikám nyilvánvalóan ennél többet akar, (mondjuk én is két egyetemre jártam párhuzamosan, szóval nyilván van előtte szülői példa) és már dolgozik rajta amúgy, hogy a suli ezt elfogadja. Emellett még lilára akarja befesteni a haját. Azt mondtam neki, hogy ha hat A levelt csinál, és már elmúlt 16, a suli pedig nem tiltja, akkor nem bánom. Végül is lassan eljutunk oda, hogy már csak lesem, milyen fantasztikus fiatal csaj lett belőle - és ki vagyok én, hogy akadályokat görgessek elé? Pláne, amíg ilyen boldog és jó helyen van...
[ Read More ]

"...csak én bírok versemnek hőse lenni"

Aki régóta olvasgat, az tudja, hogy nem nagyon szoktam más emberekről (családokról, barátokról, ismerősökről) írni. Nem azért, mert önelégült nárcisztikus lennék, hanem azért, mert nem tudom, mások mit akarnak megosztani, mit nem, zavarja-e őket esetleg ha kiteregetem az életük, vagy sem. Szóval maradok én - és persze az én családom, mint téma. Ami azért elviekben nem kevés - gyakorlatilag mégis egyre karcsúbb.

Az utóbbi időben azért is írok egyre kevesebbet, mert ahogy nőnek a lányok, egyre inkább azt érzem, hogy az ő életükben ők a hősök immár, és ki vagyok én, hogy eláruljam a titkait. Na, nem mintha sok lenne amúgy, és amikor megkérdem őket, hogy írhatok-e valamiről, nem is szoktak tiltakozni. Nyilván más lenne a helyzet, ha az itteni haverjaik olvasgatnák a blogom, de ez nem jellemző. (Bár tény: előfordult, hogy egy ismerősük a gugli fordító alapján próbálta kibogozni mit is írtam.)
Mert azért az tény: előbb-utóbb minden suliban eljön a pillanat, amikor az emberek rákeresnek az osztálytársaik nevére. Általában nulla eredménnyel.
Aztán mindig jön a döbbenet, amikor az én csemetéim kerülnek sorra, és kiderül, hogy például a Borsi PKU-járól szóló cikket még az India Times is átvette. Meg persze rengeteg cikkben szerepelnek, amiket az évek alatt írtam róluk. Ilyenkor mindig előkerül a kérdés is: akkor ők most celebek? És ilyenkor jót röhögünk mind, mert persze nem azok, és én se vagyok az, de azért mégiscsak jó érzés, ha ezt feltételezik az emberről, még akkor is, ha rendes tiniként azért persze panaszkodnak emiatt és forgatják a szemüket.
De az van, hogy ha róluk nem írhatok (és ez nem az ő kérésük, hanem az én döntésem), akkor maradom én, akivel meg ugye semmi nem történik, csak ülök a konyha asztalnál és írok. (Nincs se saját szobám, se íróasztalom) Körülöttem persze mindig káosz, és külön erőfeszítést igényel, hogy legalább a vasárnapi közös ebédekre letakarítsam, mert állandóan könyvek, jegyzetek halmozódnak körülöttem.
Amúgy a konyha nem rossz hely - két cikk megírása közben megfőzöm az ebédet, elindítom a mosást és kipakolom az edényeket a mosogatógépből. Nem mondom, hogy ideális - de az asztal elég nagy, és ha már elegem van az ülésből, akkor egy lépés csak a kert, ahol kifújhatom magam.
Én amúgy jól elvagyok azzal, hogy belemerülök a cikkekbe, minden héten (vagy nap) másik témába, és élvezem ezt a változatosságot. A család persze nem mindig értékeli - mert simán előfordul, hogy leülnének enni, én meg közben az asztal másik feléről érdekes kis tényeket osztok meg velük, amit aznap tanultam, csak hát mivel egészségügyi lapnak is dolgozom, simán előfordul, hogy ezek undi betegségek lesznek, vagy gusztustalan népszokások, és akkor nem is olyan nagy boldogság, hogy az ember anyja újságot ír - de az tagadhatatlan, hogy nem unalmas, és totálisan kiszámíthatatlan, mire jönnek le reggelenként.
De nyilván a cikkekről nem írhatok. A készülő könyvekről sem írhatok. (Pedig kész van a második is már!). A francia tanfolyamról, az egyedüli programról, amire mostanság eljárok, nem nagyon van mit írni. Béna vagyok, még mindig, nem újság. Hogy valaha is eljussak arra a szintre, amiben angolból vagyok, elképzelhetetlen álomnak tűnik. 
De ami igazán bénító - hogy minden rendben. Egy olyan világban, ahol mindenki panaszkodik, ezt nagyon nehéz felvállalni. Nincs gond a suliban, mindhárom gyerek jól érzi magát, tudom, és félve mondom ki, még tinidrámák sincsenek itthon. A csajok jól tanulnak, nem járnak el bulizni, nincsenek gázos haverjaik, nincs semmiféle veszekedés itthon, amit a kamaszkornak köszönhetnénk. Se ajtócsapkodás, se "utálom az életem/anyám/iskolám".
Ez annak a fényében különösen meglepő, hogy mióta elkezdtünk velük költözni, mindenki azt mondogatta, hogy meg lesz ennek a böjtje. Hogy majd kamaszként mennyire szenvedni fognak. Hogy tönkretesszük a tanulmányaikat. Hogy nem lesznek barátaik. Hogy Albert Györgyi is azért lett öngyilkos, mert ideoda utazgattak vele a szülei. Hogy mentálisan sérülni fognak. Soha nem tanulnak meg rendesen magyarul, pláne írni-olvasni. Szóval egy szó mint száz: a kiköltözés (pláne több országba is) egy szar ötlet és ne csináljuk, mert ártani fogunk vele.
Mindezt nem csak laikus ismerősök (és ismeretlenek!!!!) szajkózták lelkesen - de szakemberek is. Amikor Bendének tavaly gondja volt az előző suliban, akkor persze a pszichológus azonnal erre fogta az egészet. Amikor Borsinak pánikrohamai lettek, ez lett a bűnbak. Amikor Bíbornak nem ment a szorzótábla, akkor is ezt találták ki indoknak: a sok suliváltás. Meg persze, hogy a gyakori költözés nélkül nincs állandóság az életükben.
Persze a szülő nem szakember és nyilván ha gond van, akkor felébrednek benne a kételyek, hogy talán mégse volt jó ötlet. Akkor is, ha valójában végig és most is egészen erősen éreztük, hogy nem ez az ok, és hogy időnként minden gyerekkel vannak gondok, akár költöztetik, akár nem.
És aztán eljött az új tanév és kiderült: Bendének az új iskolában nincs gondja, imádják a tanárok és eredményei szerint a suli legjobb 5%-ában van. Borsi összes szorongása elmúlt, ahogy kikerült a régi suliból, ahol durván rászállt egy osztálytársa, és tele van barátokkal, és jelenleg a legnagyobb álma, hogy a hivatalosan engedélyezett három A-leveles tárgy helyett hogy intézhetné el, hogy hatot csináljon (ami szerintem teljesen reménytelen amúgy). Bíbor pedig azóta is konstansul utálja a matekot, (és ezt lelkesen hangoztatja is) de azért még a matekérettségije is B lett (ami azért nem rossz) és jelenleg két suliban is végez A-leveleket.Megjegyzem, ő sem hármat, hanem ötöt csinál (igaz az egyiknek idén vége, szóval jövőre már csak négy lesz neki) A legnagyobb gond amit az iskola megfogalmaz róla, hogy túl rövid szoknyákat hord. (Mire a gyerek reakciója, hogy akkor kénytelen lesz még ennél is rövidebbeket venni, mert az emberi jogait nem korlátozhatja senki.) Ráadásul heti két este dolgozik is, és nem iPhone-ra gyűjt, hanem saját lakásra. (Amitől azért elég messze van még persze, de mégiscsak tiszteletreméltó, hogy van egy terve és gondol a jövőre.)
Tényleg azt kell mondanom, hogy nem panaszkodhatok. Jó gyerekek, segítőkészek, udvariasak, okosak, és amikor kilépnek az ajtón, mindegyik úgy köszön el, hogy "Szia, szeretlek!"
Az egyetlen ami tényleghiányzik az életünkből egy nagyobb lakás - mert jelenleg mindhárom gyerek egy szobában alszik. De amikor megkérdeztük tőlük, hogy mire költsük szerintük a pénzünk, akkor mindegyik leszavazta a nagyobb lakás ötletét, és azt mondták, inkább utazzunk többet. Vagy  vegyünk Spanyolországban egy szoba-konyhát. És bár mind imádja a suliját, de ha esetleg úgy döntenénk, hogy mondjuk jövőre Franciaországba vagy Olaszországba költözünk, akkor saját állításuk szerint nem tiltakoznának. Mert utazni jó. És durván hozzá lehet szokni.
[ Read More ]

A politikát tanulni kell(ene)


Emlékszem, amikor negyedikes gimnazista lettem, töriórán téma lett a kortárs politika. A tanár azt mondta: kezdjük el nézni a híradót, kezdjünk el napilapot olvasni, és a dolgok majd kitisztulnak. Majd lassan meg fogjuk érteni, mi zajlik körülöttünk. Sokszor ültem abban az évben a híradó előtt és próbáltam olvasgatni is - de tisztán emlékszem az érzésre: a dolgok nem tisztulnak ki. Kicsit sem értem, mi zajlik. Minden apró hír csak folytatás, aminek nem tudom az előzményét, nem ismerem akik megszólalnak, és nem értem magát a rendszert sem.

Nyilván azóta sokat tisztult a kép, és bár néha úgy gondolom, jobb lenne inkább kizárni magam a napi politikai valóságból, mint idegeskedni rajta - de persze nem lehet. És persze nem is szabad, csak azért, mert kellemetlen, amiket hallok magam körül. Mert ugyan mindegy, milyen politikai nézetekkel rendelkezik valaki: se az angol, se a magyar helyzet nem stresszmentes mostanság.
Van azonban egy óriási különbség.
Itt, Angliában nagyon fontosnak tartják, hogy a fiataloknak megtanítsák, hogyan értelmezhetik a körülöttük lévő világot, és ez szuper. Méghozzá nem úgy, hogy eredj, aztán majd rájössz magadtól, hanem sok-sok eszközt kapnak hozzá.
Rendszeresen járok a helyi könyvtárba, és imádom a gyerekrészleget, és hogy mennyire naprakészen követi az adott trendeket. Hogy van olyan mesekönyv, ami a Brexitet meséli el - és próbál válaszokat adni a felmerülő legegyszerűbb kérdésekre, mint a mi is az az Európai Unio, miért kellett róla szavazni és mi fog most vajon történni. De még ennél égetőbb kérdésekre is van könyv. A klímaváltozásról, vagy a menekültekről más legalább féltucat mű is íródott, és mind olyan stílusban és módon, hogy tényleg még Bende is megértse. Mert mondhatjuk azt, hogy minek a gyerekeknek ilyen könyv - de másfelől meg ők is hallják ám, hogy a felnőttek életében mik a fő kérdések, és igenis érdekli őket, mert az ő jövőjüket is érinti! Sőt, valójában az ő jövőjükről szól az egész, és igenis joguk van nekik is ahhoz, hogy naprakész információik legyenek - és mondhatjuk, hogy majd a szülő elmagyarázza ezt, de sok szülő van, aki maga sem érti, vagy érti ugyan, de fogalma sincsen, hogyan kellene ezt elmagyarázni.
Én ugyan értem is, és szívesen magyarázom is - mégis megveszem időnként  a First News nevű gyerekújságot, ami pont úgy néz ki, mintha egy napilap lenne (csak kicsit jobb fogása van a papírnak) mert nem csak a gyerekeimnek segít értelmezni a világot, de bevallom, én is találok benne érdekes cikkeket. És bizony Bende is átolvasgatja, mert érdekes, jó, izgalmas, nyelvileg is feldolgozható és neki szól. Egyszerűen segít abban, hogy amikor majd 18 lesz, akkor ne ott álljon hülyén a szavazó urna előtt, hogy mégis, milyen pártok vannak és mit is akarnak - hanem segít bevezetni őket a tudásba.
Meg különben is, most értünk el oda, hogy egyre nehezebb újságot venni neki, és persze ez aztán tényleg "luxusprobléma", mert hát azért újságot venni NEM KÖTELEZŐ, tudom én jól. De annyira szerettem annak idején, amikor kicsi volt, hogy annyi sok-sok jó kis fejlesztő magazinból lehetett választani, aztán jöttek a kézműves magazinok - de egyszerűen amikor már 9 éves valaki, akkor valahogy kiesik az újságkészítők fókuszából. Már nem kicsi, akit el lehet bűvölni egy mesével, meg egy kösd össze a pontokat játékkal - de még a tinimagazinok se valók neki (megjegyzem: fiúknak való abból sincs, csak lányos pletykalapok, amik tele vannak celeb hírekkel.) De azért nálunk a nagylányok olvassák a Teen Vouge-ot, de Borsi kedvence a Suitcase (iszonyat drága) ami utazási magazin (és jön utána az extra ötleteivel, hogy menjünk Itakába például, és kövessük Odüsszeusz útját) Bíbor meg a Reptiles magazint olvassa (ő meg utána azzal nyaggat, hogy a teknős mellé kéne egy szakállas agáma, de legalább egy kígyó). Én antik magazinokat olvasok, a férjem meg a Writers Magazint rendelte meg. Szóval mi nagy újságfogyasztók vagyunk, és teljesen logikus hát, hogy Bende se maradhatott lap nélkül, és nyilván olyat akartam, amiben van olvasnivaló, és nem csak olcsó műanyag Minecraft figurák. Szóval ez egy jó lap - aki teheti, nézzen bele!
[ Read More ]

Brexitre várva


Tudom ám, hogy nem nagyon írok már a blogra, de ennek oka van. Az életem radikálisan leszűkült a konyhaasztalra mostanság. Merthogy ott ülök egész nap és írok. Nem tudom mondtam-e már, nekem nincs dolgozószobám. A konyha az én terepem. Szó szerint.

Felkelek, reggelit csinálok, elviszem a gyereket a suliba, aztán leülök írni, aztán ebédet főzök, míg az rotyog, addig persze írok, és aztán hazahozom a gyereket, és míg ő játszik, addig írok, közben fél kézzel még főzök, kavarok, megrakom a mosogatógépet, a mosógépet, teregetek, pakolok és írok. Aztán meg már vége is a napnak.
Nem túl izgalmas életem van - bár heti egy Photoshop tanfolyam azért van benne, amiről azért sokat mond, hogy a csoport harmada bottal vagy járókerettel érkezik a kurzusra, és én vagyok a legfiatalabb. Azt hiszem. Bár már egyre kevésbé tudom pontosan megítélni, hogy mennyire vagyok fiatal, mert időnként jóval kevesebbre tippelem magam, mint a valóság. Nem azért, mintha fiatalabb akarnék lenni, csak gyakran úgy érzem, hogy MÁSOK fölött jobban elszáll az idő, mint fölöttem. De aztán persze belenézek reggel a tükörbe smink nélkül, és anyám néz rám, és akkor rájövök, hogy hajjaj, szemüveg kéne már.
Na, egyébként azt kapok is a jövő héten - kettő olvasót és egy távolbalátót. Bár szerintem utóbbira nincs szükségem, de a szemész szerint szó szerint látni fogom a különbséget. Persze az olvasószemüvegről már rég tudok, de abból is erősebb kell, mint gondoltam eredetileg, szóval lehet, hogy ebben a kérdésben is csak én gondolom magam fiatalnak.
Közben nyomom a heti egy franciát is - de bevallom, a csoporttársakkal többet beszélek angolul, mint franciául, ami nem meglepő, lévén heti másfél órai tanulással egyikünk se halad rakétasebességgel. De a csoport aranyos, a tanárt imádom, és próbálok azért eljutni amilyen gyakran tudok, de azért ez az este 7 órás kezdés nekem már öregesen késői. Nem megy már ez az éjszakázás dolog olyan büntetlenül, mint akár tíz éve. Mostanság egyre gyakrabban megyek tízkor aludni a gyerekekkel együtt, néha előttük. Cikis, tudom. De én kelek legkorábban is, hogy ugye a reggeli (és a tízórai) meglegyen, szóval talán nem olyan csoda.
Nos, szóval az egyetlen, amiről mesélni tudnék a blogban, hogy miket írok épp. És arról egyébként nagyon jókat tudnék mesélni! Jobbnál jobb feladatok találnak meg mostanság - könyv is készül, nem is egy, és nagyon klassz a munka, nagy öröm csinálni. De hát nyilván ez afféle üzleti titok, tehát épp úgy nem mesélhetek róla, mint arról, hogy milyen cikket adtam le a Nők Lapja Évszakok következő számába (pedig az is zseniálisan jó téma, és most nem azért mondom, hogy magam dicsérjem, mert én találtam ki, de hát nagyon jó lett az is, most kaptam meg betördelve, és még szép is.)
Közben várjuk, mi lesz a Brexittel, és csinálunk B tervet, meg C tervet - de bevallom, nem nagyon idegesít a dolog, az én munkám felől akár Kuala Lumpurban is ülhetnék a konyhaasztalnál, körülbelül ennyi közöm van itt is a helyi élethez. Ami egyfelől elég siralmas - másfelől viszont én ezt eléggé élvezem, szóval nem sírok miatta.
Más kérdés persze, hogy a gyerekek meg mind, kivétel nélkül épp nagyon jó passzban vannak, mind imádja a sulit, jól tanul, tele vannak barátokkal, tehát elég kitolás lenne őket most épp elvinni innen, és ha nem muszáj nem is tennénk. És még ha muszáj is kitalálunk valamit, hogy legalább Bíbor maradhasson, amíg az A leveleket le nem teszi, mert azzal mehet egyetemre, és azért elég kibaszás lenne vele, ha most hazavinném, és magyarul kéne leérettségiznie, és pikk-pakk bepótolni négy év gimnáziumi töri, magyar, fizika, kémia és más tantárgyak finomságait. Pláne, hogy ő már egyetemi szintű esszéket csinál épp szociológiából, meg töriből meg irodalomból, és imádja. Szóval vannak azért határok, meddig egészséges egy gyerek munkaképességét feszíteni, és úgy érezzük, hogy ez már túl sok lenne.
Amúgy az nagy büszkeségem, hogy suli mellett dolgozni is kezdett, és most heti hat órát dolgozik egy kávéházban. Mivel még csak 17, ezért az órabére hat font, ami nem túl sok, de a munka maga se túl sok, és még így is olyan havi 100 fontot fog vele keresni, ami azért zsebpénz kiegészítésnek nem rossz. Pláne, hogy hozzá se kell nyúlnia, mert a kollégák megosztják vele a jattot, tehát minden alkalommal olyan 5-7 fontnyi aprópénzt is hoz magával. Szóval komoly kereső lett belőle, mi meg egyfelől kicsit aggódunk, nehogy a tanulmányai kárára menjen (mert azért mégiscsak az a fontos), másrészt egyelőre úgy látjuk, hogy inkább segít neki abban, hogy jobban megszervezze az idejét. Mert ez neki is gyenge pontja, akár nekem - és ő pont ugyanazzal a metódussal próbálja utólérni magát, ahogyan én: éjszakázással. Ami nem a legjobb, de nekem aztán pont nincs hozzá jogom, hogy kioktassam, hogyan kéne ezt jobban csinálnia.
Kettős érzéseim vannak amúgy a bloggal kapcsolatban: egyfelől imádom visszaolvasni a régi bejegyzéseimet, mert csomó olyan van benne, amit már elfelejtettem. Másfelől úgy érzem, hogy akkoriban csak úgy száguldott velem az élet, és csomó új élmény ért, most meg már csak virtuális életet élek. Még National Trust tagságink sincs már, pedig régen minden héten kirándultunk valahová.
Talán majd a Brexit után, ha minden jól megy rábeszélem a férjem, hogy vegyünk újra éves belépőt ideoda. De addig most inkább kivárok. Azért nem kezdtük el a ház felujítását sem, és a hozzáépítést is halasztjuk. Mert ha el kell költöznünk, nehogy már ide fektessük be a pénzünk. Részünkről ez a kivárás most a jellemző - de amúgy az egész országra is. Hogy ez a gazdaságnak iszonyat szívás, az tuti. Nekünk most még kevésbé - de nem tudjuk mit hoz a jövő. Ilyenkor azért nem bánom annyira, hogy inkább a virtuális térben élek, mint a jelen valóságában, mert akkor jóval többet idegeskednék. És akkor se változna semmi.


[ Read More ]

Háromból három


Ahogyan a jó, úgy a rossz dolgok is jönnek-mennek az életben, senkinek sem tökéletes és állandóan boldog az élete. Különösen így van ez, ha több gyerek is van a családban - mert ha egyik is szenved valami miatt, akkor azért az a többi ember boldogságát és elégedettségét is érinti. Tavaly nekünk nem volt jó - idén úgy tűnik a helyzet sokat javult.

Bende sulis mizériájáról már írtam - na, az tényleg rémes volt,és rendesen megszenvedtük. Nagyon örülök, hogy kivettem a régi sulijából, mert az újban semmi gond nincs vele. Mondjuk szuper tanára volt (aki amúgy tökre úgy nézett ki, mint Majka) akit imádott a gyerek és akit én rendszeresen faggattam, hogy mit gondol Bendéről - és ő minden alkalommal megnyugtatott, hogy semmi gond nincs vele, ő nem is érti, hogy az előző suli miért autistázta le. (És most hangsúlyoznám, hogy semmi gondom nincs az autistákkal - a gondom a seggfej tanárokkal van, akik cukorkaként dobálják az alaptalan diagnózist ahelyett, mindenféle szaktudás nélkül, és ez valóban a mai napig roppant dühít.)
Az egyetlen (kicsiny) félelmem, hogy sajnos itt minden évben más tanárt kapnak a gyerekek, szóval hiába jött ki Bende tökéletesen a tavalyi tanárával -idén egy új tanítónénit kapott, akiről persze még nem lehet tudni semmit. De eddig Bende se panaszkodik és a tanár se kereste még velünk a szemkontaktust egy hét után, szóval bizakodó vagyok.
Bíborral effektíve nem volt gond - csak hát ő ugye csinálta a GCSE vizsgáit, ami az itteni "kis érettségi", amit 16 évesen tesznek és ez az első igazi megmérettetés a gyerekeknek, ettől függ, hol folytathatják a tanulmányaikat. Erősen leegyszerűsítve a rendszert, az "okosak" mennek a Sixth Form-ba, ahol két évig már csak az egyetemi felvételi tárgyaikat tanulják. Akiknek kevésbé sikerül a vizsgájuk, vagy nem céljuk az egyetem, azok mennek a College-ba, ami olyasféle, mint a szakközép - itt szakmát is tanulhatnak, vagy akár ha felzárkóznak és összeszedik magukat, akkor ők is mehetnek az egyetemre. De ők is már csak az általuk választott tantárgyakat tanulják.
Maga a GCSE amúgy nem könnyű, egy teljes hónapon át szinte minden nap van vizsga (Bíbornak 25 volt) mert pl. matekból három, angolból négy vizsga is volt, a nyelvekből külön van írásbeli, szóbeli, hallás utáni teszt stb. És nincs pótlás! Ha beteg vagy, akkor az a jegy elvész.
Bíbor is megszívta, mert az elején még nem vette elég komolyan a határidőket - és artból, ahol projecteket kellett leadni, a novemberi határidőt lekéste, így a jegye harmada elveszett. A tanár többször telefonált nekünk, írt levelet, adott halasztást - valahogy mégse tudta befejezni.
Az art amúgy nem olyan kis "pimfli" tárgy, mint ami otthon volt a gimiben, inkább úgy kell elképzelni, mintha a kisképzőre járna az ember. Rendes portfoliót kell összeállítani, és ehhez a gyereknek több füzetet kellett telirajzolnia-festenie, művészéletrajzokat kutatnia. A végén éjfélig volt fönn hetekig, és még így se sikerült mindent teljesítenie, és sajnos ez a végső jegyen is meglátszott. Így is hatost szerzett (új értékelési rendszer van, ez a régiben egy B-nek felel meg) ami nem rossz - de tekintve, hogy a tanár szerint is az egyik legtehetségesebb diák, mégiscsak fájó. Viszont mivel nem tanulja tovább, nem sokat számít, szóval nem szomorkodtunk rajta.
Talán még jól is jött, mert ez rádöbbentette Bíbort, hogy bizony ezt a sok vizsgát nagyon komolyan kell venni, és iszonyat sokat tanult - és fantasztikus eredményei lettek. Majd mindenből 8-t kapott (1-9-ig van a skála, de a 9 a top 1%, jobb, mint a régi A+), ami fantasztikusan jó eredmény - kivéve a matekot, de abból is jobb lett, mint reméltük (5, még mindig B) és ez azt jelenti, hogy ha nem akarja, akkor többé ezt nem kell tanulnia.
Természetesen ezekkel a jegyekkel tárt karokkal fogadták a választott sulijában, és ugyebár, ahogyan mondtam, mostantól csak azt tanul, amit szeretne. Mivel ő most épp jogász akar lenni, így angolt, történelmet mindenképp fel akart venni - emellé jött még a szociológia (amibe teljesen beleszeretett), a spanyol (ami úgy volt eredetileg nem indul, de Bíbor mindenképp szerette volna, mert a nyelvi A level a feltétele sok egyetemen a külföldi ösztöndíjnak) és még emellé jön egy olyan tárgy, amiből nem fog vizsgázni - ez egyetemi esszéírást tanít, önálló projectként, csak egy éven át.
Bíbor az elmúlt egy hétben minden nap lelkendezve jött haza, hogy milyen szuper a suli, milyen izgalmas projectjei vannak, imádja a tárgyakat, amiket felvett - és nem mellesleg mivel ide mindenki tanulni jön már, és nem csak azért, mert suliba járni kötelező, így hallgatók értelmi színvonala is magasabb - és ez magával hozza, hogy a tanítás színvonala is sokkal jobb. Nyilván, okos, érdeklődő diákokkal jobban lehet haladni.
Ja, és hozzáteszem: nincs többé egyenruha, amivel amúgy nem volt soha baja a lányaimnak, de most aztán végre lehet szabadon öltözködni. Az egyetlen kikötés, hogy "smart casualban" kell lenni, tehát farmer, meg szakadt póló nem lehet. Elegáns, irodai öltözék kell, ami azért elég csinos.
A legjobban azonban Borsikáért aggódtunk tavaly, mert ő sok-sok szempontból rosszul érezte magát tavaly az iskolájában, és nagyon akart más helyre menni. Egyfelől nagyon alacsony színvonalú volt a tanítás, voltak tárgyak, ahol szó szerint kéthetente más tanárt kaptak, nem tudtak haladni semmiből. Másfelől volt egy lány, aki csúnyán rászállt, és bizony sok szívfájdalmat okozott a lányomnak, ami aztán végül pánikrohamos tünetekben csúcsosodott ki. Valójában már hónapokkal korábban el akartuk hozni - de Borsi azt mondta, hogy nem hajlandó akármilyen suliba átmenni, ő jó sulit akar, ezért kitartott, míg végül átkerülhetett a mérnök-suliba.
Egy hét telt el - és bizony a sulinak sok hátránya van az én szememben. Először is nagyon messze van (majd egy óra) és extra hosszúak a napok. Nem háromig, hanem fél ötig tart a tanítás. Tehát Borsi reggel 7-kor indul és este 6-ra ér haza. Ez eszméletlen sok idő. Félek is bevallom, nehogy összeroppanjon a fáradtságtól, mert persze azért lecke is van. Sőt, pótolnivaló is bőven akad, mert hát ugye tavaly sok tárgyból rendesen lemaradt a lányom.
Viszont ami nagyon jó: Borsi minden este fáradtan, de halálos boldogan jön haza. Úgy látja szuper a suli, izgalmasak az órák, és még azt is élvezi, hogy végre nem ő a legjobb tanuló mindenből, mert más is jelentkezik, nem nézik furának, amiért jelentkezik és örömmel tanul, és van húzóerő, mert nem mindenből ő a legjobb. Ráadásul jó a társaság, mindenki barátságos ("még a menők is" - ezek a lányom szavai) Nagyon remélem, hogy ez a lelkesedés kitart, mert azért a távolság kérdésével nem vagyok teljesen kibékülve, főleg, mert Borsi tavaly rengeteget betegeskedett, iszonyat gyenge volt - nyilván azért is, mert gyűlölte az előző sulit és a teste fellázadt. Reméljük, hogy az új suli elég lelkesítő erőt ad neki.
De akárhogy is nézem - a gyerekeimnek most éppen jó. Nyolc éve, amikor kijöttünk, még nagyon odavoltam az itteni oktatási rendszerért. Most, hogy már több iskolát is kipróbáltunk, már több negatív dolgot is látok benne - nyilván itt is emberek dolgoznak, akikből nem mind tökéletes. Még mindig ezerszer jobbnak tartom, mint a magyart - de mint minden a világon, ez is elromolhat. Tavaly háromból kettőnek nem is volt jó, és ez eléggé elszomorított, hiszen azért mi elsősorban a gyerekek miatt vagyunk még mindig itt. (A mi munkákat akár Grönlandon is ugyanolyan hatásfokkal lehetne csinálni) Most, hogy a háromból három örömmel jár és élvezi, azért kicsit érthetőbb számunkra is, miért vagyunk még mindig itt.
[ Read More ]

Az örök hiány



Furi dolog ez a gyász. Egy év is eltelt már azóta, hogy anyu meghalt. És én azt gondoltam, hogy egy a gyász olyan dolog, ami szép lassan csökken. Szóval hogy minden nap egy kicsit jobb és kevésbé fáj. Ám ez rettentő nagy tévedés.

Az elején persze rémes, és úgy érzi az ember, hogy ő maga is belehal. És ezen nem változtat a tény, hogy én hiszek a reinkarnációban, és abban még inkább, hogy anyunak bárhol is van, jobb, mint itt. Legalább nincs az a sok-sok fájdalma, ami kínozta.
De attól még magamat sajnálhatom, és miért is ne tenném, hiszen nekem a nehéz most, nem neki. Persze nem csak nekem, nem akarom én kisajátítani ezt a fájdalmat. Fáj ez apunak is, aki hónapokig be se tudott menni anyu szobájába, fáj a tesóimnak is- annak is, aki közel van, és naponta ott motoszkál anyu cuccai között, de fáj annak is, aki olyan szívesen ott lenne, de nincs. Még a hülye macskáknak is fáj, akik ott keringtek még hónapokig anyu ágya körül, és sírva keresték a lakásban mindenütt. Egyszerűen felfogni sem tudták, hogy már nincs ott.
Bevallom, mi se nagyon.
De persze az élet megy tovább, és vannak nehézségek, és örömök, és persze ezeket olyan jó lenne elmesélni neki.
De nem ez hiányzik a legjobban. Hanem az, hogy a híreket nincs kivel megbeszélni. Mármint az undi híreket. Amiket anyu úgy szeretett. A véresen részletes, gusztustalan, felháborító,és elborzasztó híreket. Na, mi ezeken anyuval nagyon szerettük. (Ha mond valamit, akkor a kedvenc Instagrammerem egy boncoló orvos, aki rendszeresen tesz fel érdekes képeket a munkája során.)
Na, erre senki nem vevő rajtam kívül. És ha a családom meglátja, hogy mit nézek épp a képernyőn, akkor sikoltozva menekülnek ki a szobából, míg én a képek melletti részletes leírást is elolvasom. (Oké, nekem gyerekként is Az emberi test volt az egyik kedvenc könyvem, szóval difoltból nem vagyok komplett, elismerem.)
Hát ezeket most nem tudom senkivel kibeszélni. De persze anyu nem ezért hiányzik. Ez csak egy olyan plusz hiány, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezhet. Hogy mi ketten ebben mennyire egyforma érdeklődésűek vagyunk.
Mert azt tudtam, hogy fájni fog, amikor a könyv megjelenik, és nem tudom odaadni neki, szóval arra azért fel lehetett készülni. Persze biztosan sírtunk volna, amikor a kezébe veszi és szembesül azzal, hogy nem látja, bárhogyan is szeretné. Meg azért egy kicsit vigasztalt, hogy apu azért ott volt a bemutatón, és jött a dedikálásra is, és igazán örült annak, hogy ez megvalósult - pláne, hogy tudja, ez már régi álmom volt, de nyilván neki még régebbi, mert azért legyünk őszinték, egy szülőnek a gyereke öröme és eredménye még édesebb, mint a sajátja. Fura dolog ez.
De azért néha sírok. Sírok, mert annyira hiányzik anyu. Általában akkor tör rám ez a zsigeri fájdalom, amikor olyan filmet látok, amikor valaki elveszíti az anyukáját. Az olyan durván erős fájdalom, hogy kimegy a lábamból az erő, mintha gyomorszájon vágtak volna egy kalapáccsal. Csak kapkodok a levegő után, és fel nem fogom, hogy hol volt eddig ez az erős érzelem, mekkora erő kellhetett ahhoz, hogy lefojtsam magamba. És olyankor döbbenek rá, hogy ez nem múlik - a faszomat az egészbe, nem csökken egy kicsit sem. És talán soha nem is lesz ez jobb. Egyszerűen csak belegyömöszöltem egy kis üvegbe és rácsavartam a kupakot, de olyan ez, mint a kóla, amibe mentost dobtak, néha néha robban.
A nővérem egy öregek otthonában dolgozik, és azt mondja, hogy az idős nénik nem a gyerekeikről, vagy az unokájukról beszélnek a legtöbbet a halál előtt, hanem az anyukájukat emlegetik. Hogy az fáj nekik a legjobban, hogy őt elveszítették. És azt várják a legjobban, hogy az anyukájukkal újra találkozhassanak. És ez valami annyira szívszorító. Hogy van az embernek egy boldog, teljes élete - férj, gyerek, unoka, és az mind ott állhat és szeretheti őt. Az édesanyát akkor se tudja pótolni senki. Soha. Soha már.
[ Read More ]

Ahány nyelven beszélsz


Múltkor összeszámoltam, hogy életem során hat nyelven tanultam már. Aztán mellé tettem, hogy hány nyelven beszélek. Az eredmény nem olyasmi, amire felvághatok, mert igazából az angol az egyetlen, amin nem adnak el. De a tökéletestől még az is messze van.

Így 45 évesen be kell ismernem: nem vagyok valami nagy nyelvtehetség. Itt élek már évek óta Angliában, és nem panaszkodom: már nem úgy megyek ügyet intézni, vagy orvoshoz, hogy előtte megnézem a szótárban a megfelelő szavakat, és az odafelé vezető úton nem fogalmazom meg, hogy mit fogok mondani. Nem esek zavarba, ha telefonon kell életbiztosítást kötnöm, vagy elintézni az önkormányzatnál, hogy másik suliba tegyék át a gyerekem. Napi szinten olvasok angol szakcikkeket, szépirodalmat, nézek tévét, és még a rettegett híreket is simán megértem.
De... hát igen, ez a kis de azt hiszem örökké ott marad már. Hogy amikor azért tévét nézek, akkor kényelmesebb számomra, ha ott van a felirat. Hogy ha beülök egy kávézóba, akkor a körülöttem angolul beszélőket egyforma szürke zajnak hallom. (És ez csak akkor tűnik fel, ha beülök egy magyar kávézóba, és hirtelen a környezetnek is "értelme" lesz.)
Ha választani kell, akkor nekem Shakespeare mindig magyarul lesz szebb, és ha tehetem, igenis magyarul olvasom el ugyanazt a regényt, mert jóval gyorsabban megy. És ha írni kezdek... no, ez a legfájdalmasabb azt hiszem, szóval ha írni kezdek akkor jobban teszem, ha magam mögé állítom az egyik gyereket, aki afféle élő "hibajavítóként" olvassa amit írok, és rögtön mondja, hogy "nem for, hanem at" vagy ilyesmit. És azért van mit kommentálniuk.
Igaz, azért legyünk őszinték: évek óta nem "tanultam" angolul. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt hagyományosan tanulásnak neveznék. Nem nézek nyelvtani táblázatokat, nem csinálok teszteket, nem tanulok szavakat. Nyilván ez jön magától - de úgy sejtem (és ebben azért nem vagyok persze biztos), hogy lehetne azért tudatosan csiszolni az apróbb hibáimon, és nyilván az lenne a legjobb, ha sokkal többet lennék angolok között, bár azért ebben már jóval jobban állok, mint korábban, mert nagyon tudatosan dolgozom rajta.
Ami a legfontosabb fejlődés amúgy, hogy már nem zavar, ha angolul kell másik nyelvet tanulnom. Amikor még jó húsz éve Németországban éltem, és beültem egy egyetemi angol tanfolyamra, akkor a két nyelv olyan szinten akadályozta egymást, hogy megszólalni sem voltam képes végül egyiken sem. Leblokkolt az agyam teljesen. Ez az érzés ma már csak akkor kerül elő, ha a két nyelvnek ugyanazok a szavai. Na, azért az meg tud zavarni még ma is. Szóval ha megkérdezik, hogy franciául hogyan mondjuk azt, hogy szülő, vagy németül hogyan van a kar, akkor az fehér folt, és nagyon nagyon tudatosan kell emlékeztetnem magam, hogy nincs gáz: pontosan, ahogyan angolul.
Ha belegondolok, hogy életem során mennyire sok tanfolyamon, akkor egy világkörüli út már simán kijönne belőle. Ha pedig azt is beleveszem, hogy mennyi iszonyatosan sok időt öltem bele... na akkor azért kicsit fáj, hogy ilyen soványka az eredmény.
Mert németül ugyan 20 éve tök szuperül beszéltem, de mivel azóta egyáltalán nem használtam a nyelvet, így az szépen elkopott. Az orosz az sose volt meg, hiába a nyolc évnyi iskolai kínlódás, bár az egyetemen volt egy félév, amikor komolyan ráhajtottam és akkor eléggé beindult. A latinnál nem is volt soha cél az önálló írás-olvasás, ott mindig is a kultúrát élveztem igazán és az érettségin is azzal vágtam ki magam. A spanyolt fél évig nyomtam amikor ott éltünk, de ahogy eljöttünk, minden kiesett. Egyik se volt akkora nagy szerelem.
Nem úgy a francia. Ó, a francia az mindig is szerelem volt. Az első nyelv, amit önállóan kezdtem tanulni, igaz, az első leckénél megakadtam, amikor a könyv azt mondta vannak hím és nőnemű szavak. Olyan tíz éves lehettem és ez olyan szinten feldolgozhatatlan információ volt számomra, hogy ott feladtam. Bienvenue á Budapest Monseiur Martin. - ennyi maradt meg, és a vágy, hogy ne csak azt halljam a kazettáról, hogy "zsömözsömö". Mondjuk azért akkoriban nem nagyon lehetett autentikus francia zenét, vagy beszédet hallani a hétkerben, és valahogy még gimisként se merült fel bennem, hogy a Fáklya Nyelviskolában franciára iratkozzak be, miután letettem az angol nyelvvizsgát. Akkor még úgy éreztem, hogy a középfokúval mindent tudok, és most jöhet a pihenés.
A francia meg megmaradt afféle vágyott szerelemnek. Néha vettem egy-egy könyvet, de valahogy mindig megakadtam az első leckénél. Újra és újra. Aztán persze egyetemistaként már több ambíció volt bennem és beiratkoztam a Francia Intézetbe. Természetesen kezdő tanfolyamra. (Szörnyű rossz tanárunk volt, és hatalmas csoport.) Aztán a Katedrához, és azt is feladtam. Aztán úgy gondoltam, hogy az intenzitás majd segít - napi öt óra, minden hétköznap egy hónapon át. És egy szuper nyelvtanárt kaptam, és imádtam. De nem mentem tovább. Mert valahogy a nyelv még mindig "zsömözsömö" maradt, hiába hallgattam a kazettákat, és a nyelvtan rejtélyes, a helyesírás meg kibogozhatatlan. És ami keveset megtanultam, azt is elfelejtettem és ami maradt az a szerelem, és Alain Delon, aki bugyihozogató hangon susogott a csajnak, csupa olyan dolgot, amit nem értettem, csak azt, hogy a csaj mindig azt énekli válaszul, hogy parole.
Van abban valami szánalmas, amikor az ember talál egy régi füzetet, amiben össze vannak gyűjtve a francia igék ragozásai, és rá van írva a dátum: 2001. Basszus, hát milyen régen volt már ez! És kinyitom a füzetet és még mindig nem tudom ezeket az igéken csípőből. Na, ez ciki, én is pontosan érzem.
Szoktam néha azt álmodni, hogy franciául beszélek. És szuper jól megy. Néha kitöltök online teszteket, hogy hol is kéne élnem, és mindig az jön ki, hogy Franciaország az én lelkem igazi otthona. Amúgy ha odautazom (és már jópárszor jártam ott!) én is mindig ezt érzem.
A nyelv mégse megy.
Na, hát ez van.
De mégse érzem magam igazán lúzernek, és tudjátok, hogy miért? Mert fél éve megint járok franciára. Heti másfél óra, ami halottnak a csók. És persze kezdő tankönyv, bár nem teljesen kezdő tanfolyam, mert a tavalyi évben egy másik kezdő könyvet nyomtak a többiek. Mi vagyunk a haladók.
És a tanár egy tündéri francia nő, aki olyan kiejtéssel beszéli az angolt, hogy legszívesebben felzabálnám. Mondjuk amúgy is imádnivalóan kedves. És ami a legjobb, hogy én vagyok a kis kedvence, mert bár nem szoktam tanulni (basszus kinek van felnőttként ideje francia igeragozásokat magolni????) még így is én vagyok a legjobb a csoportban (mondjuk csupa angol, teljesen reménytelenek) és időnként az agyam mélyéről olyan francia szavak törnek fel, hogy én magam is elcsodálkozom.
Azt hiszem a közeljövőben nem fogok Alain Delonnal franciául diskurálni. Tartok tőle, hogy egy idegen nyelvű interjúhoz talán még az angolom sem elég jó. De a FB státuszom szerint Párizsban élek. Direkt olyan FB oldalakat tettem előre, és lájkolok lelkesen, amik franciául vannak. Minden egyes nap olvasok franciául is már, bár csak a cikkek címeit, de mégiscsak olvasok. Munka közben pedig franciául hallgatok rádiót. És többségében még mindig csak "zsömözsömö", de azért egyre több szót tudok kivenni a kellemes zsizsegésből.
Nem hiszem, hogy egyhamar megtanulok franciául. Nem hiszem, hogy túl késő lenne hozzá - egyszerűen nem rakok bele annyi energiát mint amennyit egy ilyen cél igényelne. De élvezem. És azt hiszem ez nem olyan rossz eredmény.
[ Read More ]

Sok-sok új hír és változás (és csupa jó)


A helyzet az, hogy valóban aggasztóan régen írtam a blogra - és akkor sem túl jó dolgokról, szóval aki a Facebookon nem ismerősöm (és ismeretleneket meg nem veszek fel), és nem követi a Facebookos újságírós oldalamat sem (ahol azért néha vannak rólam is hírek), sőt az Instagramm accountomat sem követi - csak ezt a blogot... na, az azért rendesen le van maradva.

De jó kifogásom van: könyvet írtam. Sőt, ez a könyv elkészült, és június 8-án meg is jelenik. Természetesen, ahogyan az életben soha, semmi - ez nem az a könyv, amit már évek óta írok, sőt az még mindig kiadót keres. És nem is azon könyvek egyike, ami a fejemben íródik már jó ideje (legalább fél tucat ilyenem is van). Sőt, ami még szebb: egyáltalán nem is az a könyv, amivel a kiadót felkerestem és amit ők elfogadtak. Hanem egy teljesen más project, ami csak úgy csevegés közben följött, és amikor én közöltem, hogy huh, a téma a szívügyem, és de megírnám, ők lecsaptak rá. Én meg tudtam, hogy hát ez azért nem teljesen az én ötletem, mert egy barinőmmel már beszéltünk róla pár hónapja, hogy meg kéne írnunk, és nyilván őt is gyorsan belerángattam az írásba. Amit már csak azért is jól tettem, mert ketten sokkal nagyobb buli könyvet írni, mint egyedül - ráadásul a kiadó olyan gyors határidőt szabott, hogy egyedül is nem is tudtam volna elkészíteni.
Mindezt persze úgy, hogy közben Bende itthon volt. Zsolt meg nagyjából 14 órát dolgozott minden nap, mert épp szokás szerint túlvállalta magát és két munkahelye is volt (vagy három? már nem is tudom). Szóval jó nagy káosz volt itt az elmúlt hónapokban - de szerencsére azért a dolgok valahogy elrendeződtek a végére, és végül minden úgy összerendeződött.
A könyv maga hosszas tépelődések után az Ötven elszánt magyar nő címet kapta, és valami elképesztően szép lett. A címlap is nagy szerelmem, a benne lévő rajzok is gyönyörűek. És ahogy mondtam: soha nem gondoltam volna, hogy íróként jó lehet a közös munka valakivel, de Adriennel annyira egyformán gondolkodtunk, hogy az szuper volt. Állandóan ötleteltünk, kiszedtünk nőket, beraktunk nőket, kutattunk a neten, ki lenne a legjobb, meséltük egymásnak miket találtunk, és nagyjából amúgy 0-24-ben eszmét cseréltünk. Gyakran hajnal 3-ig, és néha már hajnal 5-től. És imádtuk! És noha durva hajsza volt, mindketten gondolkodás nélkül benne lennénk a második kötet elkészítésében is - de először azért jöjjön ki az első és lássuk, hogy mennyire szeretik majd a népek.
Mindezt persze úgy, hogy Bende itt ült mellettem a konyha asztalnál, és én adtam neki a leckét, mert hát azért három hónapig  együtt tanultam vele, és olvastunk,és számoltunk és feladatoztunk és közben fél kézzel reggelit-ebédet-vacsorát varázsoltam a családnak, és vasaltam, és mosogatógépet kibepakoltam.
Szóval elfáradtam. És persze ilyenkor jön egy kis betegség is - most kivételesen az enyém, és két hétig számítógép mellé se tudtam ülni, ami azért kicsit megborította az ütemtervemet.
De szerencsére közben a munka utolsó heteire Bende végre bekerült az új suliba - ami amúgy a csajok régi sulija, és ami még mindig szuper, szuper és szuper. Sokkal jobb, mint az új volt - ami hiába van jobb környéken és fehérebb családokkal, tanulmányilag és sok más szempontból is nagy csalódás lett.Most hát minden nap 20 percet gyaloglunk (ami azért nagy luxus, mert a környéken három közeli suli is van) de úgy voltunk vele, hogy már nem kísérletezünk tovább a gyerekkel: nekünk a tuti kell.
Persze nem mondom, hogy egy csapásra eltűnt az ADHD, és nulla gondot okoz a fiam hiperaktivitása. Huh, az első héten minden nap balhézott a suliban valami miatt, és már a teljes kétségbeesés szélére kerültünk, hogy te jó ég mi lesz vele. De aztán hirtelen lecsillapodott- szerintem egyszerűen az előző suli annyi rossz emlékkel tette tele a kis fejét, hogy látnia kellett, hogy itt sokkal normálisabbak vele. És tényleg azok. Ráadásul a tanára egy pasi - aki egy tündér, és aki azért nem riad meg egy kis csibészségtől. Szóval a gyerek már két hónapja újra iskolás, és minden nap úgy jön ki, hogy teljes extázisban meséli, mit tanultak és már én se gyomorgörccsel megyek érte, hogy vajon mit fognak mondani róla.
Közben a lányokkal is halad az élet - Bíborkám érettségizik. Mármint ezt a 16 éves kori kis-érettségit teszi le, ami azért egyfelől könnyebb, mint otthon - másfelől meg 25 vizsgája lesz most másfél hónap alatt, ami elég durva kihívás. A 25 úgy jön ki, hogy egy tantárgyból több vizsga is van. Franciából négy, matekból három. Ez azért szívás csak, mert nincs pótlási lehetőség. Ha a gyerek beteg, akkor azt bebukta. Levonják az összpontszámából és kész. Ha fontos, mehet újra jövőre. De mivel amúgy nem vagyunk beteges család, talán ez nem fog érinteni minket. Ő meg tanul, nagyon sokat, éjszakákig. Mondjuk nekem rettentő látni, hogy este 8-kor ül neki, és éjfélig ül a könyvek mellett - miközben 6.40-kor kell kelnie (messze a suli). De 16 éves, egy csomó dologban el kell engednem a kezét. (Másfelől meg tudom, hogy én is ilyen éjszakai tanuló voltam sokáig.)
Borsi is hozzátette a magáét az aggódások sorában - elsősorban azzal, hogy nagyon sokat betegeskedett az elmúlt időben, és sokat hiányzott (ha mond valamit: 74% az attendansza, amitől az itteni sulik nagyjából sikítófrászt kapnak) Megviseli, hogy messze van a suli, és egy lánybarátja csúnyán piszkálta is egy darabig. Ráadásul azt mind éreztük, hogy a gimi, ahová most jár egyre csak csúszik lefelé. Lánysuliként jó volt, amikor járni kezdett oda - most, hogy vegyes lett, teljes a káosz, és hiába vártunk türelmesen, nem lett jobb. Azért amikor a gyereknek fél évig nincs egy science tanára, akkor az nem viszi előre a tanulmányait. Megpróbáltuk átvinni a közeli szuper suliba (ahová Bíbort már felvették, és ahol szeptembertől tanulja az egyetemi felvételi tárgyait) de úgy tűnik nincs esélye bekerülni, mert négyszeres a túljelentkezés, és már fél éve csak dekkol a várólistán.
A megoldás talán az a szuper mérnöksuli lesz, ahová Y10-től lehet csak jelentkezni (tehát neki pont ideálisan) ami bár sok-sok szempontból tökéletes lenne neki vannak árnyoldalai. Az első, hogy ez is egy órányira van, így marad akkor a korán kelés. A másik gondom ezzel a sulival, hogy humán tárgyakat már nem nagyon tanulnak ott - tehát pl. törije akkor mostantól nem lesz, ami nekem horror érzés. Mondjuk ez pótolható, ha mégis akarjuk.
Az előnyök között viszont olyan dolgok vannak, mint hogy a sulit olyan autós cégek szponzorálják, mint a Jaguár, vagy az Aston Martin. És bár Coventry sok-sok szempontból poros kisváros - autógyártásban nagyon is a topon van, és itt mérnöknek tanulni óriási bónusz. (Olyan gépparkjuk van, hogy beszarás, és a legjobb diákok egyetemi ösztöndíját a Jaguár állja. Szóval van miért dolgozni.) Más kérdés - ha esetleg 2-3 év múlva úgy dönt, hogy mégse mérnök lenne, hanem mondjuk régész, akkor eléggé meg lesz lőve töri nélkül. Mivel azonban mindenképp el akar jönni - és az általános gimiben nincs hely, úgy tűnik egyelőre ezen az úton kell elindulnia.
Szóval sok változás vár ránk - és sok változás van mögöttünk. Azt remélem, hogy sok kínlódás és aggódás is lassan a múlté lesz, ami az elmúlt hónapokat jellemezte. Nagyon jó lenne látni, hogy végre minden családtagom a helyére kerül, és mivel Zsolt is felmondott az egyik munkahelyén, remélem, hogy ő is beéri lassan a nyolc órával és végre kicsit többet látjuk őt is. Végül is jön a nyár lassan és a pihenés ideje. Bár errefelé még nincs igazi nagy meleg - és a suli is július végéig tart. De talán a nehezén idén már túl vagyunk.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...