Három gyerekkel irány Anglia!

The best new mobile solution for restaurants, hotels, bars, pubs and cafés
#Post Title #Post Title #Post Title

Borsikám terve, hogy jobbá tegye a világot

 


Amikor Borsika lányom azt kérdezte tőlem, hogy elkölthet-e 800 fontot egy hétvégi online tanfolyamra, csípőből nemet mondtam, és azt hiszem ennek az okát nem kell különösképp hosszan magyarázni. Azért átszámolva magyar pénzre, 320 ezer forint nem kis összeg. Nem is vitatkozott velem a gyerek, csak elment a szobájába. Két nap múlva tért vissza, és azt mondta, sikerült a tandíj 90%-át lealkudnia. Így már elengedem?

Erre már nem mondhattam nemet. Meg aztán bevallom, büszke is voltam rá, hogy ilyen élelmes. Én eddig, ha számomra túl drága tanfolyamot láttam, csak nyeltem egyet irigyen és hagytam az egészet. (Kb így vagyok a Courtland Institute tanfolyamaival, akikhez egyszer benéztem, és azóta rendületlenül küldik a prospektusukat minden évben, és én kb 15 éve mindig megállapítom: erre idén se telik.) Őszintén mondhatom hát, hogy Borsikám jóval leleményesebb, mint én, kérvényezett és mivel megkapta a kedvezményt, befizettünk 80 fontot. Ekkor tudtam meg, mi is ez a tanfolyam, amire jelentkezett.

Nos kérem, ez egy három hétvégés Young Leadership Summit - tehát a jövő fiatal vezetőit képzik ezen az online kurzuson, és ahogy én megfigyeltem, az volt az egész hátterében, hogy összehozzák őket minél több olyan emberrel, akik a maguk területén egyrészt elértek valamit, másrészt tudnak nekik segíteni, hogy elérjék amit akarnak. De hát ugye a nagy kérdés, mit is akar egy tini, és bár az én lányom pontosan tudja, mi akar lenni (űrhajózási mérnök), azért azzal is tisztában van (jóval pontosabban, mint én valaha), hogy ehhez azért hosszú és kanyargós út fog elvezetni, ami sok-sok tanulással jár.

Első körben csapatokra osztották őket és ki kellett találniuk egy "ügyet" azaz vélt, amit megpróbálnak megvalósítani. Rengeteget ötleteltek, és közben beszélgettek a tavalyi nyertesekkel (mert hogy volt 12 csoport, és csak a legjobb ötletet támogatta a szervezet). A tavalyi nyertesek mesekönyveket készítettek bangledesi árvaházakban élő gyerekek számára - ami meglepően szűk keresztmetszet, de a tervezett öt könyvből hármat már megvalósítottak, kiosztottak és a másik kettő is hamarosan elkészül. És az egész project fő-koordinátora most fog még GCSE-zni, szóval hát hű, meg ha, tényleg le a kalappal, mert azért ha belegondolunk, milyen iszonyat komplex munka a könyvkiadás, akkor azért még békeidőben sem kis feladat megcsinálni, nemhogy így a Covid által bezárva.

Sok izgalmas projectetet találtak ki a gyerekek. Voltak, akik azt tűzték ki célul, hogy Mexikóban növeljék a lányok beiskolázási lehetőségeit, mások iskolai után szakkört szerveztek volna Dél-Afrikai gyerekeknek, egy harmadik csapat Horvátországban a kisvállalkozások támogatását tűzte ki célul. Mint ebből is látszik - meglehetősen nemzetközi volt a csapat.

 Az én lányomék a buszközlekedés biztonságosabbá tételét tűzték ki célul, és mivel erre nézve a legtöbb adatot Londonban találtak, úgy döntöttek, hogy akkor az ottani buszmegállókat terveznék át. Rengeteget kutattak ehhez, felvették egy csomó emberrel a kapcsolatot (például a londoni busztársasággal, az angol közlekedési minisztériummal, a londoni polgármesterrel) és amikor elmondták, hogy mi is a tervük, mindenütt meglepően nyitottan fogadták őket - mondjuk ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy magát a szervezetet, aminek képviseletében érkeztek is ismerték már.

Szóval előadást csináltak, meg prezentációt - és nyertek! Övék lett a fődíj, azaz 400 font, de ez nyilván csak a kezdet, ennél sokkal fontosabb, hogy megismertek egy csomó embert, kialakítottak egy csomó kapcsolatot, ami segíthet abban, hogy valósággá váljon, amit kitaláltak. Nyilván a közelmúltban Angliában történt eset (Sarah Everard ügye, akit hazafelé menet ölt meg egy rendőr) is hozzájárult ahhoz, hogy a téma kiemelt fontosságú legyen mindenütt most, de azért a teljes képhez hozzátartozik, hogy ezt ők hamarabb kitalálták - és pont az én lányommal történt eset volt a kiindulópont, akinek a fenekét megmarkolta egy iskolatársa a buszmegállóban. Ebből indult ki a beszélgetés, meg az adatgyűjtés - és kiderült, hogy a buszmegállók olyan helyek, ahol meglepően sok nőt ér szexuális zaklatás.

Első lépésként egyelőre annyit csináltak, hogy felvették a kapcsolatot a Women is Transport nevű szervezettel, akiknek szintén tetszett az ötletük - bár ők nem Londonban látják a megvalósulás esélyét a legnagyobbnak, inkább kisebb városokban, ahol a közbiztonság szintén gondot okoz, de kevesebb buszmegállót kell átalakítani a változáshoz. Ez egyébként arra is jó lenne, hogy legalább lássák, a gyakorlatban hogyan is válik be, amit kitaláltak.

No, de ami a lényeg, ez nem kevés munka, és nyilván önerőből nem is tudják megvalósítani, de ha valaki úgy érzi, hogy szívesen nézné, mit csinál egy csapat lelkes fiatal, ha megkapja a megfelelő támogatást, akkor követheti az Instagram oldalukat: https://www.instagram.com/yldzoomies/

Ha pedig úgy érzi, hogy esetleg támogatná is a projectet, vagy csak régóta olvassa a blogom, és úgy érzi meghívna egy kávéra, akkor ehelyett támogassa a lányomat és a csapatát. Ezen az oldalon gyűjtik hozzá az adományokat: https://gofund.me/3c11ef7e

Hozzáteszem, én meg csak ámulok, bámulok, hogy mindez az én okos nagylányom műve (és persze a társaié) és azért is büszke vagyok rá, mert tényleg egy éve itthon ülünk már, és ő spec szeptember óta annyira bezárva él velünk, hogy személyesen egyetlen kortársával se találkozott, és azért valljuk be, ez úgy 17 évesen rettenetes dolog. Ez egy olyan helyzet most, amiben nagyon könnyű beleroppanni. Ezért az egyébként is érzett büszkeségemre rátesz még egy lapáttal, hogy látom, milyen iszonyatos erővel készül az A-Leveljeire, tényleg tanul minden egyes nap, és közben folyamatosan keresi az extra lehetőségeket, tanfolyamokat, online végezheti work-experiencet, és minden olyan lehetőséget, ami közelebb viszi a majdani álmaihoz, hogy amikor a világ egyszer majd újra normális lesz, ő elmondhassa, hasznosan töltötte a bezártság hónapjait. 

Az, hogy közben a világot is jobbá teszi, már tényleg csak bónusz.

[ Read More ]

Oxford- pipa!


Legutóbb azt írtam - várjuk az A level eredményeket. Ami megjött, és gyorsan le is lövöm a poént: a gyerek bekerült. De azért ami nekünk happy end, és viszonylag sima menet volt, sokak számára igazi rémálommá fajult, és úgy tűnik most, hogy még évekig tartó hatása lesz.

Szóval amikor eljött az a bizonyos csütörtök reggel, én már persze 7-kor ébren voltam. A lányom közölte, hogy fel ne merjem ébreszteni, így aztán elcsórtam a telefonját, és azon csekkoltam percenként, jött-e már emil. Nyolckor már biztos voltam benne, hogy mindjárt meglesz, de akkor azért lehűtött a férjem, hogy Angliában egy órával később van, nyugodjak le, 9 előtt nem lesz eredmény. De hiába jött el a 9, a 10 (amikor már a gyereket is felvertem az ágyból) nem jött semmiféle eredmény semmiféle emiljére.

Közben persze néztem a FB-ot is, ahol kiírták az anyukák, hogy gyerek nem került be (A legtöbben ezt írták ki) és ez persze nem segített az idegességemen. Aztán ránéztünk az UCAS oldalára (12 jegyű azonosító, jelszó - persze egyikre se emlékezett hirtelen a gyerek, majd felrobbantam) ahol azt nem írták ki, hogy milyen eredményeket kapott, csak azt, hogy akkor bekerült Oxfordba. Ami szuper, gondoltam én, de ez most akkor tuti? Addig addig bénáztam a honlapon, amíg szerencsésen rányomtam arra a gombra, miszerint akkor elutasítjuk Oxford ajánlatát, mire jött egy újabb apróbb szívinfarktus, de akkor a gyerek kivette a kezemből a telefonját, hogy talán ne nyomkodjam, és szerencsére az is kiderült, hogy a rendszer hülyebiztosabb annál, hogy béna anyukák nyomogatása miatt elússzon az egyetemi felvételi.

Szóval azt megtudtuk, hogy a gyereket felvették, de azt nem, hogy milyen eredményeket kapott. De mivel aznap Pestre mentünk, és nem akartuk vinni a laptopját (csak azon látja a sulis emilt) így péntek este néztünk rá (egy nappal később) ismét - amikor is még mindig nem jött meg az eredmény.

Kiderült, hogy a gyerek sulis emiljére küldött levél elveszett (ez több osztálytársával is megtörtént, és az is, hogy spam folderbe került a levél - de hozzánk át se jött), mire írt aztán a tanárának, aki szombat reggel végül elküldte és kiderült, hogy a végeredmény akkor AAAB.

Tehát angol, történelem és spanyol A, szociológia B. Utóbbin azért felhúztuk a szemünk, mert egyrészt az volt a kedvenc tárgya, csomó dolgozatot adott be, mind A vagy A csillag volt, a tanár imádta és a szociológia és az antropológia némiképp testvértárgyak, sok a közös bennük, és ugyebár a gyereket antropológia szakra vették fel Oxfordba. De hát addigra már egy meglehetősen nagy botrány kerekedett Anglia szerte az A level eredményekből 50 ezer gyerek fellebbezett, gondoltam, mi nem fogunk. Végül is tök mindegy a jegy, Oxford a lényeg, örüljünk annak. De pontosan láttuk a szociológia jegyből: ez a rendszer igencsak igazságtalan, és meglehetősen randomnak tűnik, ahogy a gyerek a jegyet kapta.

Azt hozzátenném, az egyetemek mind három darab A level eredményt kérnek. Amikor anno Bíbor négyet akart csinálni (plusz egy felet, amit csak egy évig csinált) akkor a suli nagyon nem ajánlotta, mondván, hogy felesleges, fókuszáljon inkább a háromra, és csinálja azt jól. De persze a gyerek is szívesen csinált négyet, mi meg pusi kelet-európai szülők vagyunk, akik azt akarták, hogy jó sok tanulnivalója legyen, így aztán négy jegyet kapott, ami most azért nem jött rosszul, mert így belefért egy darab B jegy. De mondjuk ha csak három jegyet kapott volna, ott nem lett volna rontási lehetőség.

Szóval míg mi szépen belenyugodtunk a dolgokba, addig nyilván sok más diák ezt nem tette meg. Volt tüntetés, meg iszonyatos felháborodás, és akkor ahogy a Brexit kapcsán, elkezdett összevissza kapkodni a kormány. Először azt mondták, hogy a diákok nem fellebbezhetnek, csak a sulik, és nekik is 150 font egy fellebbezés. Aztán ez ingyenes lett, és a diákok is fellebbezhettek, végül a dolgod odáig eszkalálódott, hogy közölték, mindenki megkapja a tanárok által ajánlott jegyet, amire amúgy korábban azt mondták, hogy titkos.

Nos, most már így Bíbornak is más az eredménye, mert a változás most akkor rá is érvényes. Így lett két A csillagja, egy szociológiából (amiből B-t adott az algoritmus) és egy történelemből, és kettő A, spanyolból és angolból.

Összességében amúgy most minden angol gyereknek elég jó lett a bizije, mert a tanárok errefelé amúgy se genyózósak, most aztán meg végképp nem voltak azok.

Viszont ez újabb problémát keltett: most ugyanis ezekkel a jó jegyekkel, mindenki bejutott az első helyen megjelölt egyetemre. Csak példaképp mondom, Oxfordban 3200 hely van az első éveseknek, és 3700 offert küldtek ki, akik nagyjából most mind bekerültek, de nincs ennyi hely. Fizikailag. Pláne, hogy szeptembertől a Covid miatt itt is kisebbek lettek az osztályok, még a könyvtárba se mehet be annyi ember, mint eddig. Cambridge-ben nagyjából plusz ezer embernek kéne helyet biztosítani. Az biztos, hogy ezeket az offereket nem vonják vissza - és most azt mondja az egyetem, hogy hát okés, aki második körben került most be, az akkor lehet, hogy csak jövőre kezdhet, ki kell hagynia egy évet. Ami azért valljuk be, nem túl szerencsés. Még egy sima évben sem feltétlen ideális, de akkor még mondhatja a jómódú család, hogy menjen hátizsákos turistáskodni a gyerek egy évet, vagy mondjuk Párizsba auperkedni, és tanuljon nyelvet. De most a járvány alatt akkor üljön a gyerek otthon egy évet, és várja meg, míg kezdődik az élete? Gáz.

Ráadásul a kisebb egyetemek meg pont az ellenkezőjével küzdenek. Hiszen aki eddig a nagyokba nem került be, az ment hozzájuk. De most, hogy majd mindenki bekerült, akkor náluk meg nagyon is hiányzik a létszám, plusz az ezzel járó pénz. Ha ehhez hozzávesszük, hogy idén nem jönnek a tengerentúli és ázsiai diákok Európába, akkor még érthetőbb, mi a gond.

De aggódnak ám azok a diákok (és szüleik is), akik jövőre csinálnák az A leveleiket. Eleve ugyebár kimaradt nekik fél évnyi tanulás. Ezt eleve nehéz bepótolni. Másrészt most azzal kell szembesülniük, hogy bizonyos népszerű szakokon más elkelt a helyek harmada, mert azok kapják, akik idén nem is vizsgáztak, csak megkapták azt az A csillagot, amiért ők most véres verítékkel dolgoznak. Hogy ezt hogy lehet megoldani, fogalmam sincs - de nagyobb baj, hogy azoknak sem, akik ezért többszázezres fizetést kapnak a kormányban.

És holnap jönnek a GCSE eredmények - valószínűleg újabb botrányhullámmal. Már most bejelentették, hogy akkor ők is a tanárok által ajánlott jegyeket fogják megkapni, nem az algoritmusosat, hogy ebből ne legyen balhé. De azt is, hogy ezek még nem a végleges jegyek, azt majd később kapják meg a diákok, amit meg végképp nem tud senki értelmezni. 

Szóval a szokásos Tory káosz, mióta a Brexitet megszavazták, isten bizony egy értelmes döntése nem volt ennek a kormánynak, kész vicc az egész.

De ami a lényeg: mi most örülünk Bíbor sikerének, és ő elvileg októberben kezdi a tanévet. Addig még van egy kis idő, így addig most a jogsi megszerzésén munkálkodik. A vizsgákat letette, jövő héten kezd vezetni. Aztán meglátjuk, hogy ez sikerül-e, illetve, hogy amikor visszamegyünk Angliába, milyen karanténszabályok lesznek érvényben. (Újabb elmebaj, el se kezdem magyarázni)

[ Read More ]

Balhé az egyetemeken

 

Amikor kiderült, hogy az angol gyerekek idén nem írnak se érettségit, se felvételit, bevallom, örültem a döntésnek. Hónapok beárt, stresszes karanténja után úgy éreztem, ez a jó megoldás. Minek a felesleges stressz? Az egész angol rendszer amúgy is arra épül, hogy folyamatosan tesztelik őket, és normálisan se jegyet adnak nekik, hanem úgynevezett "predicted gradet", ami nem a pillanatnyi tudásuk méri fel, hanem azt, mire lesznek MAJD képesek. Szóval úgy tűnt, minden jól alakul. De persze tudhattam volna, hogy amit el lehet cseszni, azt az angolok mostanság teljesen szétbarmolják. Miért épp ez lett volna másként?


Miután megjött a papír, hogy Bíbornak helyet ajánlanak Oxfordban, minden örömünk és büszkeségünk ellenére tudtuk, hogy még nem dőlhetünk hátra. Le kell tennie az írásbeli vizsgákat is, és három A-t kell szereznie. Négy tárgyból vizsgázott volna, és mind a négyre A volt a predicted grade-je, vagy A+. Szóval nem különösebben aggódtunk, bíztunk abban, hogy a gyerek ezt megugorja majd. Nyilván sokat kell tanulnia majd, és nem lesz könnyű, de nem is tűnt lehetetlennek.

Aztán jött a Covid, és azt kell mondanom, hogy az angol iskola teljességgel megbukott az oktatás területén.

Azt gondoltam amúgy, hogy az onilne tanítás errefelé nem lehet gond, hiszen a gyerekek egészen pici koruktól kezdve számítógépen kapják a házifeladatot, és eszméletlen sok oktatási anyag van fenn online. Sőt, a BBC-nek van külön online sorozata is minden témakörhöz (Bitesize néven van a honlapjukon), amit amúgy is használnak órákon a gyerekek. Azt gondoltam pikk-pakk átállnak, nem lesz gond. De persze lett.

Mindkét nagylányomnak komoly vizsgái lettek volna idén. Bíborkának az egyetemi felvételi, Borsinak meg a GCSE, ami eldönti, mehet-e az egyetemi előkészítőre a suliban. Mindkettő elmaradt. Az igazi baj azonban, hogy ezért márciusban minden tanulás befejeződött. Azt mondták ugyanis, hogy senki nem kerülhet hátrányos helyzetbe azért, mert mondjuk nincs otthon számítógépe, vagy wifije. Tehát ami a suli bezárása után történik, azt nem lehet negatívan figyelembe venni. Nyilván ha negatívan nem, akkor pozitívan sem. Így hát ugyan adtak Borsinak némi látszatfeladatot, de azért valljuk be, melyik gyerek csinálja lelkesen a leckéket, ha előre megmondják, sehová nem számít. 

Bíbornak még ennyi se volt, tőle csak azért kérték, hogy néhány régi dogáját scannelje be, hogy hozzá tudják csapni a dossziéjába, amit majd csatolnak az ajánlott jegyei mellé bizonyítékként. Aztán nagyjából csak heverés és pihengetés volt az össz feladata, ami azért néhány hét, hónap után meglehetősen unalmas.

Bendének volt suli - elvben. De gyakorlatilag semmi. Mondjuk ez valahol érthető, mert a sulik nem voltak zárva. A gyerekek közel 20%-a azért bement. Azok, akiknek a szülei "key workerek" tehát orvosok, ápolónők, bolti eladók, autós futárok, tehát olyan dolgozók, akiknek a munkája fontos, és a szülei nem tudták másként megoldani a felügyeletüket. A tanárok pedig amellett, hogy vigyáztak rájuk (nem nagyon tanították őket) küldözgettek feladatokat az otthon maradt gyerekeknek. Valljuk be, önmagában mindkettő teljes állás lett volna - így viszont mindenki rosszul járt, leginkább persze a gyerekek.

Mivel Angliában nincs tankönyv, nincs füzet, amit hazavinne a gyerek kaptunk egy "tanulócsomagot", amiben ceruza és füzet is volt (ez nem várható el alapból, hogy legyen otthon) és kettő darab munkafüzetet. Egyet matekból, egyet spellingből - utóbbiból a gyerek soha nem kapott leckét, nem is értem, miért adták. Bende napi feladata így lett 12 matekpélda (random témakörök összeválogatva, tényleg csak hogy ne feledje amit eddig tanult) egy rövid olvasmány a readingeggs nevű honlapon, ami bőven az ő szintje alatt volt, és egy másik honlapon valami kis játék. Mondjuk hogy hallgasson meg egy dalt a környezetszennyezésről, vagy efféle. 

Nem volt "zoom órája" és semmi újat nem tanult - legalábbis a suliból erre semmiféle erőfeszítés nem volt. Részemről persze igen - sokat olvastunk, vettem elő magyar feladatlapokat stb, de azért valljuk be, elég nehéz széllel szemben pisilni, minden egyes nap, amikor a gyerek azt hallja vissza, hogy az osztálytársai még a sima leckét se csinálják meg, mert minek, akkor én minek kínzom őt, miért nem mehet Minecraftozni az osztálytársaival online, akik várnak rá. (Nagyjából 0-24-ben.)

És valóban - nyilván sok gyerekkel nem haladnak otthon, így aztán amikor sulikezdés lesz, a gyengékhez kell igazodni, akik minden elfelejtettek, nem azokhoz, akikkel otthon foglalkoztak. Szerintem ez amúgy tanárként is iszonyat frusztráló lehet - szülőként is az, de a gyerekek számára se könnyű helyzet.

Mindegy - túléltük, elkezdődött a nyár, a vakáció, hagyjuk a sulit, gondoltam, és visszatérve Oxfordra, bizakodva vártam az eredményeket, amikor is elkezdtek érkezni a rossz hírek. Amikor ugyanis beérkeztek a központi adatbázisba a tanárok által megajánlott jegyek, kiderült, hogy a tanárok túl jószívűek voltak, és ha így maradnának az általuk ajánlott osztályzatok, minden idők legjobb bizonyítványát kapná a 2020-as évfolyam. Ami nyilván nem igazságos, értem. Ezért hát kitalálták, hogy egy algoritmus segítségével helyre hozzák a tanárok jó szívéből eredő eltéréseket, és a végső jegyeket úgy alkotják meg, hogy a tanárok ajánlása mellé nézik a suli eddigi eredményeit az adott tárgyból. Tehát ha amúgy évek óta mindenki mondjuk B-t szerez abban a suliban, akkor nyilván a most A-re értékelt gyerek is nagyobb eséllyel lesz végül B, mint A. Ami elvben igazságosan és jól hangzik. Ám a valóság ennél persze bonyolultabb.

Nézzük például az én lányom esetét. Borsika nagyon jó nyelvekből. A francia megjósolt jegye 9-es. Ami a legjobb jegy amit kapni lehet és a diákok 5%-a kapja csak meg. A gyerek okos, a francia megy neki, szereti is tanulni. De egy mérnöksuliba jár, ahol amúgy rajta kívül senki mást nem érdekel a francia nyelv, azt osztálytársai 3-4-5-ösöket szereznek franciából. Ha átlagolunk, akkor lehet, hogy Borsikám végül csak 7-t fog kapni. Ami amúgy még mindig nagyon jó jegy (A-nak számít), de nyilván jóval alacsonyabb eredmény, mint amire képes lenne.

Ez a rendszer most úgy tűnik, hogy a jó iskolába járó buta gyerekeknek kedvez (felhúzza a jegyük) a szar iskolába járó okos gyerekekkel viszont rendesen kibabrál. Méghozzá kétszeresen. Nem elég, hogy egy rosszabb iskolában kellett eddig helyt állniuk, nehezebb körülmények között - most még az esélyt is elveszik tőlük, hogy jó egyetemre kerülhessenek.

Skóciában a múlt héten megkapták már a diákok az eredményeiket - és óriási botrány van abból, hogy a diákok 40%-ának lejjebb vitték az osztályzatát legalább egy jeggyel. A címlapokra került például egy lány, akinek 5 A-t jósoltak, kapott helyette 3-t, és két B-t, ezzel úszik az orvosi egyetem, ahová menni akart. Különösen felháborító, hogy pl. matekból úgy kapott B-t, hogy soha nem volt A-nál rosszabb jegye egész életében.

Fellebbezésnek helye amúgy nincs. Legalábbis a diák nem fellebbezhet. A suli igen, de ez pénzbe kerül nekik, és a korábbi 7 nap helyett 6 hét most a fellebbezések átfutási ideje, ami azt jelenti, hogy mire a gyerek esetleg kiharcolja a jobb jegyet már elkezdődött az egyetem, és lekésett róla.

Nos, mi még nem tudjuk, Bíborral mi a helyzet. Azért ő város egyik legjobb sulijába járt, ahol nagyon jók pl a matek eredmények, de fogalmunk sincs, hogy szociológiából vagy történelemből mik voltak a suli előző évi átlagai, mert ez soha nem volt fontos. Most lehet, hogy megkapja a 3 A-t, és minden rendben, de az is lehet, hogy nem. Egyébként akkor sincs minden veszve, mert Oxford amúgy már kiadott egy sajtóközleményt, hogy tekintettel a jelen helyzetre, minden egyes diák jelentkezését, aki most a kapott jegyek miatt lemarad, egyedileg fogják elbírálni, mert szerintük nem elfogadható, hogy egy okos diák kimaradjon az oktatásból csak azért, mert rosszabb környéken él. (Hozzáteszem, ők ezt megtehetik, mert minden egyes hozzájuk jelentkező diákkal találkoztak személyesen - de ez Angliában amúgy nem bevett dolog, csak Oxford és Cambridge tart szóbeliket, ahogy én tudom)

Mindenesetre a jegyek aug 13-án derülnek ki, aznap majd többet tudunk erről. De szorongós hónapok vannak mögöttünk emiatt is, és nagyon sajnálom a gyereket, hogy semmit nem tehetett azért, hogy ez csökkenjen, mert a sorsának az alakítását kivették a kezéből és ez soha nem jó érzés. (Megjegyzem, nem ő az egyetlen a családból, akinek most ezzel kell szembesülnie.)


[ Read More ]

Kaparom a falat

És ezt nem átvitt értelemben mondom. Szó szerint minden nap kaparom egy kicsit a falat, már jó egy hete, de lehet, hogy több is. Lakásfejujítunk. Mikor, ha nem most?

Amikor az egész karantén lesz, és mindenki maradjon otthon dolgot belengette az angol kormány, akkor első gondolatom az volt, hogy itt az idő: végre megcsinálunk egy csomó olyan lakásfelújítási projectet, amiket időhiány miatt ezer éve halasztgatunk. El is zavartam a férjem a nagy barkácsboltba festékért, meg egyéb apróságokért, mondván, ha az bezár is, nekünk legyen.
Kicsit morgott persze, mert hogy akkor még minden gyerek beteg volt, de én kötöttem az ebet a karóhoz, mondván, hamarabb meggyógyulunk mi, mint ahogy a bezártság véget ér. És tessék, igazam volt.
Most már jópár hete mind egészségesek vagyunk, és már megnéztünk minden sorozatot a Netflixen, és társasoztunk, és aludtunk, és pizsi napoztunk, és mozinapoztunk, és csináltunk már minden félét - de messze még a vége.
Először a kerítést festettük le ami azért jópár napi munkát adott a gyerekeknek. Akik amúgy először persze tök lelkesek voltak, aztán rájöttek, hogy ez állati fárasztó, aztán örültek, hogy szép az új kerítés, és aztán már be akarták fejezni, és végül az egész így, hogy négyen dolgoztunk rajta. (Férj kimaradt a mókából - ő a kert kövezését csinálta, amit még tavaly szedtünk fel, hogy egy conservatoryt építhessünk a ház mellé.) Meglepően hamar elkészült. Voltaképp csak azért hagytuk abba, mert elfogyott a festék, pedig addigra már azt is kitaláltuk, hogy a "nem fontosnak" ítélt, házból nem látható kerítést is lefestjük, és még néhány egyéb fából készült cuccot is olyan színűre mázolunk, hogy dizájnosabb legyen. De a festék elfogyott, és a bejárat melletti fél kerítéselemre már nem is jutott - és a boltban most már hiánycikk minden festék. Nem csak ez: minden festék elfogyott a barkácsboltban. Pedig annyira szép lett a kerítés, hogy most már a kerti szerszámtárolót is lefestenénk, sőt annak az ajtaját is - de most ezek a projectek várnak, anyag hiány miatt a dolgos kezek munka nélkül maradtak.
Ugyanez lett a sorsa a szerszámtároló oldalának is, amit táblafestékkel mázoltunk be (szintén gyerekmunka volt a régi festék levakarása, és maga a festés is) és ami most tök jó - de igazán ahhoz, hogy tökéletes legyen, kéne még egy rétegnyi festék, meg egy keret hozzá. Most is jó már persze, spt sokkal jobb, mint eredetileg terveztük, de nem tökéletes, és bosszantó kicsit, hogy kb két órás munka lenne még vele, de most lehetetlen befejezni.
Meg hát palántázunk ezerrel. Nézem ezt a képet, amit feltettem a bejegyzés fölé, és ami már jó két hetes, és hogy mennyivel zöldebb a kert, mint akkor volt! A conservatory (ami amúgy az üvegház flancos neve, és csak azért nem "green house", mert a konyhához van csatolva) minden része üveg, még a teteje is, ami annyiban jó, hogy pillanatok alatt bemelegszik (meg persze ki is hűl) és nem csak egy hatalmas gyerekjátszós szoba lett belőle, de a párkányon egy csomó palánta is elfér. Én meg lelkesen ültetek (bár virágföldet szerezni nem volt kis kihívás, mert persze elfogyott két hete) De most már van bab, borsó, saláta a kertben - mármint csak afféle növedékek, de mégis, majd lesz. Ahogyan a két éve ültetett eperpalánták is ezerrel virágoznak, a málnabokrok meg úgy burjánoznak, mint a gaz. Mondjuk a levendulám elfagyott, azt pótolni kell, és egynyári virágok sincsenek, mert a kertészetbe akkora sor állt, hogy azért nem érte meg sorban állni a férjem szerint. Merthogy nálunk ő megy mostanság egyedül vásárolni, és ő is csak oda, ahová nem kell sorban állni, és hamar tud végezni. A tej, a zöldségfélék, a hús az fontos és azért muszáj elmennie. A virág, a paradicsompalánta, a festék az luxuscikk és úgy döntöttünk ráér.
Az egész mostani nagy lakásfelújításban amúgy az leginkább meglepő, hogy most már, hogy a lányok nagyok (17 és 18 évesek) valójában igen komoly segítséget jelentenek, és már nem úgy néz ki a dolog, hogy "segít a gyerek főzni" és akkor utána fél napig takarítom a romokat, hanem hogy tényleg megcsinálnak egy reggelit és az finom, és rendet is tudnak rakni. És tényleg ha lefestenek valamit, akkor utána nem kell egy felnőttnek azt újracsinálni, plusz kimosni a ruhát, amiben csinálták, és levakarni minden egyéb helyről a festéket, amit véletlen odakentek, kiborítottak. Szóval most így, hogy hirtelen sok felnőtt energia lett a ház körül, így azért egy egy feladat már nem olyan megcsinálhatatlanul sok, hanem elosztjuk és senki nem hal bele. Ez nekem még mindig döbbenet.
(Amúgy hozzátenném az igazság kedvéért, hogy például kerítésfestésben Bende volt a leglelkesebb, őt ez hosszú órákra lekötötte és teljesen jó munkát végzett, szóval ha őszinte akarok lenni, nem is plusz két, hanem három komoly segítség van a ház körül.)
Szóval most, hogy kész a nappali festése (amit fél éve halogattunk), és kész a kert festése (sőt a kövezése is), a lépcsőházba is belefogtunk, ami egyrészt elég csúnya volt, másrészt viszont nem sürgős, mert hát ki áll ott meg nézelődni, ráadásul a fenének se volt hozzá kedve, mert a lépcsőn minden kétszer olyan nehéz, mintha egy sima felületes állna az ember. De azért csináljuk.
Először én kezdtem, és rá kellett jönnöm, hogy amikor rajtam az ideg, mert jönnek az ijesztő hírek, és sok lesz a koronavírusból, és pánikolnék, akkor egyfelől jó érzés a fizikai munka, másfelől meg ehhez aztán nem kell ész. Sprickolom az öblítős vizet a falra és a spaknival szépen lejön a tapéta. Mondjuk ez egy hihetetlen szar tapéta, ami már eddig is hámlott itt-ott, de most, hogy jobban megvakargattuk, kiderült, hogy igencsak sok rétege van, és bár az felső könnyen lejön, az alatta lévő már tapadósabb, és ezalatt van még egy különösen ocsmány fedőfesték, ami néhol úgy ragaszkodik a falhoz, hogy azzal együtt vakarom le. Ráadásul nem is tudom sokáig csinálni, mert 1-2 óra munka után szó szerint begörcsöl a kezem a spaknin. De néha elfog a flow miközben csinálom, és felér egy meditációval. Jó érzés na. Meg a tudat is, hogy milyen szép lesz ez a végén.
De ma már átadtam Bendének (akarta) és helyette a mosogató alatti részt takarítottam ki. Ami mindig káosz. De most már az is jobb. Meg hát selejtezek ezerrel. Az is jó. Mondjuk az olyan munka, aminek soha nincs vége, nem is értem ennek a mechanikáját.
Közben meg hullámzik a kedvem. Néha olyan feszült vagyok, hogy aludni se nagyon tudok, és úgy érzem, megőrjít, nem is a bezártság (alapvetően azt elég jól bírom), inkább az, hogy nem tudom, mi fog történni, és hogy minden olyan kiszámíthatatlan lett. A munka, a pénz, a jövő... ez nehéz.
Máskor viszont egy csomó energiával ébredek, és úgy érzem, hogy szuper, hogy így együtt vagyunk, és különösen annak örülök, hogy kaptam még egy kis extra időt Bíborral, aki szeptembertől koleszben fog lakni, és ezután már csak látogatóba jár haza. És hogy az elmúlt 1-2 évben egyre kevesebbet láttam a lányokat, mert elveszi minden idejük a suli, és amikor hazajönnek is a tanulás megy, a haverok, a számítógép vagy a telefon. Most meg újra itt vannak velem, és többet dumálunk, és főzünk nagyokat, és társasozunk, és Beugrósat játszunk és amúgy ez tök király.
Ahogy egy barátnőm mondta, mi szerencsések vagyunk, mert olyanokkal vagyunk bezárva, akiket szeretünk. Szóval valójában soha rosszabb karantént. (Bár megjegyzem: isteni idő van, és nagyon hiányzik a kirándulás!)
[ Read More ]

20 napunk a koronavírussal



A férjem egy Facebook posztban összefoglalta az elmúlt három hetünk történéseit. Mivel nem minden blogolvasóm látja a FB oldalam (ahol én is megosztottam), ezért gondoltam bemásolom ide is.

Gondoltam leírom, az én 5 fős családomban eddig kinél milyen tüneteket produkált a vírus, bár hozzáteszem, nem teszteltek bennünket, így csak nagyon valószínű, hogy a COVID-19 vírus ment/megy át éppen rajtunk, de nem 100% biztos.

1. nap: Bende (10 éves) feltűnő fáradtság
2-3. nap: Bende hőemelkedés
4-5. nap: Mindenki tünetmentes
6. nap: Bende orra folyni kezd, estére újra hőemelkedés
7-9 nap: Bendénél orrfolyás mellé bejön a köhögés, majd a láz, 38.5-38.8 körül. A légzése nyugtalanná vált éjszakánként is, kissé ziháló.
10. nap: Bende láza kezd elmúlni, viszont a szeme teljesen vérben forgó vörössé vált reggelre.
11-13 nap: Bende láza eltűnt, a vörös szem lassan javul.
14. nap: Bendénél elmúlt a vörös szem is, azóta tünetmentes. Borsi (16) kezdi orrfolyással, köhögéssel.
16.nap: Bíbornál (18) is megjelenik a véreres, vörös szem. Borsi orra tele, láza emelkedik.
17. Borsi lázas, a légzése egyre nehézkesebb, nyugtalanabb, éjjel hangosan, néha hörögve veszi a levegőt.
18. nap: Borsi egész nap magas lázzal (39.5) orrfolyással és folyamatos hányással tölti a napot, semmi nem marad meg benne 36 óráig. Nálam hőemelkedés és fejfájás jelentkezik, Bíbor kitart a vörös szem mellett.
19. nap délutánra csillapodott Borsi láza és ezzel a hányás is elmúlt. Orrfolyás és orrdugulás maradt, de étvágy elment és módosult az ízérzékelése is, azt mondja "fura ízeket érez".
20. nap: Bíbor a vörös szem mellé estére belázasodott (38.5), nekem este minimális hőemelkedésem volt. Borsi lassan javul, de már normalizálódott a légzése alváskor is.
Ma kezdjük a 21. napot, Borsi vörös szemmel...
 
Kiegészítés: Igen, én nem vagyok benne a felsorolásban - mert afféle furcsa kis kakukktojásként nálam "csak" kötőhártyagyulladás" jelentkezett, amire aztán senki nem tudja, kapcsolatban van-e a vírussal. Mivel a család több tagja is érintett szemügyileg, elképzelhető. hogy igen. Azt tudom, hogy volt már kötőhártyagyulám, de ilyen agresszív, fájdalmas típus még soha.Öt nap antibiotikumos szemcseppentés után is csak minimálisan jobb (mondjuk nem fáj a szemgolyóm, és ennek is tudok örülni) Nálunk nincs még otthon oktatás, nincs napirend, nincsenek Instawörti fotók. Túlélésről szólt az elmúlt pár napunk.
Orvos amúgy csak Borsit látta - mert ugyebár a helyi utasítások szerint ne menjünk ügyeletre, ne menjünk háziorvoshoz, hívjuk a 111-t akik majd eligazítanak. Amúgy ez a szám meglepően jól működik, mi már többször használtuk, volt, hogy este 8-kor hívtuk fel, mert Borsi kiütéses lett, és este 10-re foglaltak nekünk bőrgyógyásznál időpontot, szóval működik: eligazít, tanácsot ad stb.
De most, az elmúlt 20 napban hiába hívtuk többször is, soha nem sikerült elérnünk egy élő emberig, mindig csak automata válaszolt, és mondta, hogy várnunk kell még. Volt, hogy órákig. Ezért pl. amikor Borsi egész éjjel zihált, nehezen vette a levegőt mentőt kellett hívnunk hozzá. Akik (ezt elismerem) tíz percen belül itt voltak és rendesen megvizsgálták a gyereket (véroxigén stb - de persze Korona teszt nincs náluk...) Végül nem kellett Borsit kórházba vinni, és tényleg jobban lett magától is pár nap múlva.
Többen kérdezték, mivel kezeltük magunkat - és hát nem tudok mit mondani, csodaszer nincs. Vírusra nincs semmi. Magas láznál adtunk Paracetamolt és volt hűtőfürdőzés is 39.5-nél már. De ennyi. Nincs más. Sok tea, sok pihenés.
Tegnap volt az első nap, hogy senki nem kapott gyógyszert, és az első éjszaka, amit normálisan végig tudtunk aludni anélkül, hogy óránként csekkoltuk volna a gyerekek légzését.
Szóval azt mondanám, hogy lassan talán kifele jövünk belőle - nagy kérdés, hogy miből... hogy vajon ez a rettegett Covid-19 volt-e, vagy valami teljesen más terített le bennünket. 
Pedig ez fontos kérdés - mert ha ugyebár túl vagyunk rajta, és van némi immunitásunk (nem kapjuk azonnal vissza) akkor azért az jó hír, megúsztuk a lélegeztetőgépet, túl vagyunk azon, amitől mindenki retteg. Segíthetünk másoknak, akik még karanténban vannak, jelentkezhetünk önkéntesnek, mehetünk idős, bezárkózott ismerősök, barátok segítségéül.
De ha nem - akkor tök más a helyzet. Akkor ezzel a most legyengült immunrendszerrel nagyon is a veszélyeztetettek közé tartozunk, és bizony akkor még inkább kell vigyáznunk magunkra.
Szóval a teszt az kell. Kellene.
De itt, Angliában csak akkor végzik el, ha már kórházban vagy. És nem úgy, hogy bemész, és ott tartanak pár órára, hogy megvizsgáljanak (van ilyen ismerős), hanem akkor, ha már felvesznek, tehát konkrétan az intenzívre tesznek.
Kivéve persze, ha te vagy a trónörökös. Vagy a felesége. Akkor van teszt.
De hát ebben azért gondolom semmi meglepő nincs senkinek. :-(
 
[ Read More ]

Előrendeléses akció!


Az írás (könyvírás, újságírás) alapvetően nagyon is magányos munka. De mint kiderült, a játék készítés egyáltalán nem az.

Még ha egyszemélyes játékról van is szó (mondjuk mint a Rubik kocka) akkor is több tucatnyi teszt-ember kell, akik a kezükbe veszik, és kipróbálják, mert csak ekkor derül ki, hogy a készítő logikáját értik-e mások, vagy az, hogy számukra szórakoztató-e, és hogy nem csinálnak-e teljesen mást, mint ami ajánlott lenne. 
Ha nem egyszemélyes, hanem társasjátékról van szó, akkor meg aztán pláne megkerülhetetlen a csapat. A Pooper Heroes kártyajátékot a mi családunk szerintem már álmából felkeltve is le tudná játszani - igaz, drága férjem gondoskodik róla, hogy ne unjuk meg, mert időről időre felmerülnek benne új ötletek, és nyilván mi vagyunk az egyes számú tesztcsapat, mielőtt élesbe kiviszi, ahol aztán már idegenek játszanak vele - akik még annyit se finomkodnak, mint a család, ha kritikáról van szó.
Merthogy mint kiderült, ez a játékfejlesztői munka tényleg komoly csapat-sport, így aztán szinte minden nagyobb városban vannak rendszeres gyűlések, (legalábbis itt, Angliában) ahová bárki bekopogtathat, akár bemutatni akarja a saját játékát, akár csak szívesen megnézné, min dolgoznak mások. És ez (ahogy a férjem meséli) igazán izgalmas világ, mert ahány ember, annyiféle ötlet - az egyszerű egyensúlyozós játékoktól a teljesen bonyolult, akár napokig is eltartó szerepjátékos, stratégiai társasokig.
A csapatban olyan is van, aki még csak most dolgozik az első verzión, és olyan is, aki már több játékot is kiadott, ezért abban is tud tanácsot adni, hogy milyen kiadók vannak és hogy kell őket megközelíteni. Életkorban is a tiniktől a nyugdíjasig széles a pálya (bár a 40-es korosztály a leginkább jellemző, valahogy talán ez az a kor, amikor a kreativitás már nem tud tovább rejtve maradni)
Nos, mindenesetre drága férjem kártyajátéka már elkészült - de egyelőre csak angol játékszabállyal elérhető. Jópárat sikerült el is adni, pedig nincs mögötte nagy marketing és reklám, de jellemzően aki egyszer már játszott vele valamilyen játékvásáron (és van egy 7-12 éves gyereke, aki odavan a kaki témáért) az szívesen megveszi. Olyan vevő is akadt már, aki többet is rendelt belőle - egyet magának, egyet az unokaöccseinek.
Szóval szerintem szerethető és jó játék.
De nincs még magyar játékszabály hozzá, hiszen mivel nem járunk magyar játékvásárokra, ezért ott nincs semmiféle, még picurka rajongóbázisa sem. De ha valaki úgy érzi, hogy szívesen megnézné, kipróbálná, akkor most itt a lehetőség rá, hogy megrendelje - és ha az derül ki, hogy érdemes, akkor rábeszélem az uram, hogy készítse el a magyar verziót is. Mert nehogy már a magyar gyerekek kimaradjanak a jóból. (Egyébként a német és az olasz verzió is előrendelhető itt:)
http://thepooperheroes.com/preorder.html
Azt, hogy a család gurulni fog a röhögéstől játék közben, azt garantálom. Mert mi hiába játsszuk már lassan egy éve, ezeket a kakis poénokat még mindig nem untuk meg. Az ugyanis örök.
[ Read More ]

A (sikeres) oxfordi felvételi története


Folytatom a dicsekvős bejegyzések sorát: Bíborkámat felvették Oxfordba antropológia és archeológia szakra. És most jöhetnek a fanfárok.
 
Azért gyorsan hozzáteszem, ez még csak "ajánlat" (offer), mert nincsenek meg az érettségi eredményei. Azt majd májusban teszi le, és a felvételi feltétele, hogy három darab A-t szerezzen, és hogy ez sikerült-e neki, csak augusztusban derül ki. De mivel négy tárgyból megy, és az előrejelzések (eddigi munka, próbateszek) alapján A-t és A+-t jósolnak neki a tanárai, azt reméljük, hogy talán, talán megugorja ezt az utolsó akadályt. De gondoltam, ha már így elértük ezt a mérföldkövet, leírom, hogyan is zajlott a felvételi, mert érdekes, és nagyon más, mint az otthoni.
Szóval kezdődött mindez azzal, hogy Bíbor sokáig nem tudta, mi is akar lenni, aztán kitalálta, hogy jogra megy, de ezzel nem voltunk beljebb, mert sok az egyetem, sokféle szak van, sokféle út. Akkor találtam neki ezt az oxfordi egy hetes nyári sulit, amiről múltkor írtam, és ami annyira nagyon tetszett neki, hogy úgy döntött, Oxford a nagy szerelem, és oda akar menni mindenképp.
Ugye mi akkor az "antropológia-archeológia" szakot választottuk sok gondolkodás után, és nem csak azért, mert oda láttuk a legnagyobb esélyt, hogy bekerülhet, de azért is, mert a suliba szociológia A-levelt csinál épp és azt nagyon imádta, és ahhoz az antropológia elég közel áll.
Az egy hét alatt, pedig amit ott töltött, az is kiderült, hogy maga ez a tárgy, ez a szak is nagyon tetszik neki, és onnantól már nem volt kérdés, hogy ez a cél.
De azért hozzátenném, ez nagy falat. Akkora falat, hogy kicsit meg is akadt első harapásra a gyerek torkán, aki az első felbuzdulás után begörcsölt, és annyira nem hitte el, hogy ez neki sikerülhet, hogy elkezdte jó tini módjára szabotálni önmagát, és ahelyett, hogy a dolgozatait írta volna, vagy tanult volna, egyre több időt töltött a képernyője előtt, és hiába látta ő maga is, hogy ez nem jó így, nem tudott egyedül túllendülni rajta. Mielőtt azonban a dolog igazán elfajult volna, felhívtuk azt a csodálatos pszichológust, aki Borsikának is sokat segített tavaly előtt, amikor egy osztálytársa rászállt, és pánikrohamai lettek. Ő pedig pár alkalom alatt (azt hiszem 3-4 kellett) kicsit gatyába rázta Bíbort és visszaterelte a helyes útra. Hozzáteszem, azért is voltelég ennyi alkalom, mert igazából nem volt nagy baj a gyerekkel, de néha sokkal jobban meg lehet fogadni a bölcsességeket ha egy idegen mondja, mintha az ember saját szülei. (Mindezt csak azért írom le, mert szerintem ez a 18 éves, érettségizős, felvételizős időszak iszonyat nehéz minden család életében, és olyan könnyen kisiklanak ilyenkor a gyerekek, és még amikor egy olyan viszonylag jó tanuló, normális gyerekről is van szó, mint az én lányom, még akkor is kellhet extra támogatás, és lehet, hogy kívülről úgy tűnik, hogy hú, nekünk milyen könnyű, minden megy simán és egyenesen, azért távolról sem ez a helyzet.)
Az oxfordi feltévelihez először is le kellett adni egy "personal statementet" arról szól, hogy miért is akar odamenni, miért érdekli, miért tartja fontosnak, hogy ezt tanulja. Ez nagyon, nagyon fontos, mert ez az alap, és ilyet minden jelentkezőnek írni kell, bárhová is jelentkezik.
Emellé pedig kellett írni egy 500 szavas esszét erre a szakra, ahol maga a kérdés elég tág volt. Szerintem amúgy Bíbor ebből elsőre nagyon jót írt (és ebben más, szintén egyetemen tanuló-tanító ismerőseim is megerősítettek), de a suliban, ahová Bíbor járt azt mondta a tanára, hogy ez nem elég, írja újra. És mivel ez a tanára amúgy Oxfordban végzett, valószínű, hogy ő jobban tudta mi kell.
Az ő sulija amúgy ahhoz képest, hogy itt a gettó közepén van, iszonyat jó suli, és nagyon sokat segítettek Bíbornak a felvételire felkészülésben. Nem csak elolvasták, javították az ilyen beadandóit, de például a szóbeli előtt külön tréninget tartottak neki, ahol olyan oxfordi vizsgahelyzetbe hozták, hogy gyakorolja. (Megjegyzem, ahhoz képest, hogy Midlands, ahol mi lakunk, viszonylag szegényebb környék, és kevés gyerek kerül be innen Oxfordba, csak az ő sulijából öt gyerek került be Oxbridge-be (Oxford-Cambridge vegyesen) a hétből, aki jelentkezett. Szóval ez elég király eredmény!)
A personal statement és az esszé mellé még le kellett adnia az elmúlt hetekből 2-3 beadott dolgozatot, amit a tanárai már értékeltek és még emellé adhatott be valamit, amit ő fontosnak gondolt, ő pedig a tavalyi EPQ-ját adta be, ami egy olyan esszé, amit egész évben írt és ami a "Kommunizmus hatása a mai magyar társadalomra" címet viselte.
Ezek alapján a beadott dolgozatok (és persze az eddigi jegyei) alapján döntötte el Oxford, hogy behívja-e szóbelizni egyáltalán. Ezen a körön amúgy a diákok 80%-a elbukik, szóval az már nagy szó volt, hogy behívták szóbelizni, és már akkor is nagyon örültünk.
Közben elkezdtek érkezni a többi egyetemről is a visszajelzések, ahová jelentkezett, mert bár Oxford volt a terv, és Bíbor eredetileg meg se akart jelölni egyetlen másik egyetemet sem, végül rábeszéltük, hogy legyen B, C és D terve is. Nagyjából mindenhová felvették, ahová akart menni, szóbeli nélkül, a jegyei alapján, nemzetközi jogra Londonba, olasz-művészettörténet szakra Warwickba. Mivel a gyerek nagyon-nagyon eltökélt volt Oxford iránt, mi nagyon kevés nyílt napra mentünk el vele, és voltaképp egyik hely se bűvölte el, amit személyesen látott, így végül a Top10 legjobb Angol egyetem listáját vette maga elé, és onnan nézett ki olyan szakokat, amelyek legalább egy éves kötelező külföldi tanulmányokat is előírtak, mert hogy ő is akar utazni, és ugye ha nem Oxford, akkor legalább ez legyen jó benne.
Visszatérve Oxfordra. Kicsit meglepődtünk, amikor kiderült, hogy a szóbeli három (!!!!) napig tart. Azalatt a gyereknek ott kell laknia a koleszben, és legalább kettő, de akár hat szóbelije is lehet ezalatt az idő alatt. Mert előfordulhat, hogy a jelentkezése alapján több kollégium is érdeklődik iránta.
Elolvasni semmit se kellett, nem volt igazán egy olyan anyag, amit mondtak volna, hogy ezt tanulja - és ugye azért ez az archeológia-antropológia nem igazán olyasmi, amit a középsuliban tanul az ember, így nem nagyon tudtuk, hogy mi vár majd rá.
Azt viszont tudtuk, hogy ez jó élmény lesz, mert vannak ismerőseink, akik már voltak oxfordi szóbelin, és akár bekerültek, akár nem, ez életük egyik nagy élménye volt.
Bíbor pontosan ugyanezt mondta. Imádta a társaságot, ami összejött, hogy tucatnyi országból érkeztek emberek, hogy mindenki okos, hogy mindenki kedves,és segítőkész. Külön kiemelte, hogy a kaja is isteni volt, mert hogy azt is ingyen és bérmentve, helyben adtak nekik a szállás mellé.
Maga a szóbeli pedig nem arról szólt, hogy milyen adatokat, évszámokat tud visszaböfögni a gyerek, hanem hogy tud-e gondolkodni, van-e véleménye a világról, és tud-e vitatkozni, következtetni.
Olyan kérdéseket tettek fel neki (nyilván ez is szak-specifikus), hogy kezébe adtak egy karkötőt és egy nyílhegyet, és azt mondták neki: ezt találtad most egy sírban az ásatáson. Mire következtetsz ebből az emberre, aki a sírban volt, és mit lehet tudni erről a társadalomról.
Aztán adtak két pénzérmét. Az egyik hamis, a másik igazi. Szerinte melyik, melyik - és aztán arról beszélgettek, hogy vajon mit gondol, miért hamisítottak régen (és ma) pénzt az emberek.
Aztán mutattak egy képet, ahol egy ember a múzeumban egy nagy kalapáccsal régi szobrokat tör össze. Mi az oka szerinte annak, hogy ez megtörtént Irakban pár éve. Miért rombolnak az emberek (úgy általában a történelem során) műtárgyakat.
Szóval csupa olyan kérdés, amire nincs egyetlen válasz, és ami összetett gondolkodást igényel, széles körű tudást, logikát.
Persze az is előkerült, hogy milyen kulturális különbségeket figyelt meg Anglia és Magyarország között, és az is kiderült, hogy bizony az össze beadott dolgozatát elolvasták, meg az életrajzát is, és azokba is jócskán belekérdeztek.
Bevallom, titokban, amikor megtudtam, hogyan zajlott a felvételi, én már sejtettem, hogy felveszik, mert Bíbor ebben a logikát, gondolkodást igénylő kérdésekben piszok jó. Eredeti, okos meglátásai vannak, értő szemmel nézi a világot.
Másfelől (és igen, most hazabeszélek) ezt csináltuk egész életében! Múzeumról-múzeumra rángattuk, és ott megálltunk egyes műtárgyak előtt, és azokról beszéltünk, néztük, mit lehet róluk tudni akkor is, ha nem ismerjük a hátteret. És igen, bevallom azt is, hogy mindig azt gondoltam, hogy Borsika lányom lesz majd a régész, mert ő volt az, aki csillogó szemmel hallgatta amiket mondok, míg Bíbor forgatta a szemét, és vágta a pofákat, hogy már megint miért kell ezt, és ne fárassza. Hogy aztán persze séróból benyögje a helyes választ, és utána azon siránkozzon, hogy teljesen elrontottam őt, amiért teletömtem a fejét ilyesmikkel.
Szóval innen kezdve már nagyon tudtuk, hogy ez lenne a tökéletes számára, az igazán neki való - és ő is úgy érezte, hogy jól szerepelt, de aztán persze mindig jönnek a kételyek, hogy mennyi okosat lehetett volna még mondani, és persze azt se tudhatjuk ilyenkor, hogy mások hogyan szerepelnek, úgyhogy azért míg a levél meg nem érkezett, izgultunk rendesen.
A drukknak azért még most sincs vége, hiszen ahogy írtam, ez "csak" ajánlat, ami csak akkor lép életbe, ha mostantól minden belead, és iszonyat jó érettségit ír - ami azért nem akkora kihívás, hiszen ő már csak a kedvenc tárgyait tanulja: angol irodalom, történelem, szociológia és spanyol. A négyből csak sikerül három kitűnőt összehoznia. És ha igen, akkor elkezdhet készülni Oxfordba, mert persze a felvételi levél mellé egy harminc könyvből álló kis olvasmánylistát is csatoltak, aminek az ismeretét elvárják az évkezdésre.

Kiegészítés: és mindezt most nem (csak) azért írtam le, mert iszonyatos büszke vagyok a lányomra. Hanem azért is, mert az évek alatt iszonyat sokan támadtak azért, hogy miért hozom ki a lányom Angliába, miért viszem Spanyolországba, miért viszem haza Magyarországra, miért nem hagyom egy helyen tanulni, miért kell ideoda rángatnom, miért, miért, miért - és mindig ott volt a néha amúgy teljesen kimondott ítélet is, hogy elrontom az életét. Közben meg pl. ezen a szakon kifejezetten előny volt, hogy ilyen izgalmas élete volt, hogy ennyi kultúrát ismer.
Másfelől meg Oxford egy elérhetetlen álomnak tűnt mindig is, ahová a zsenik mennek, de azok a Stephen Hawking félék, vagy a nagyon gazdagok, akiknek magánsuliba járt a gyerekük, és még az önéletrajzuk is profi szakember készítette. Aztán tessék meg lehetett ugrani. Nekünk sikerült, és szerintem sok-sok okos magyar gyerek van még, akinek ez menne!


[ Read More ]

Évértékelés 2019

Így december táján néha belefut az ember az összegzési kényszerbe, amivel elmondhatja mindenkinek: mi a fenét csinált egész évben. Merthogy az nem mindig látványos.

Azt be kell vallanom, hogy pörgősen és nagyon zsúfoltan indult az év. Mondjuk az már csak ráadás, hogy épp Egyiptomban, ami évek óta óriási vágy és álom volt - és persze a valóság nem ért fel az álmokkal, de azt mindig is nehéz. Minél többet álmodozik az ember, a valóság annál inkább cserben hagyja. Ezért jöttem haza több alkalommal is Olaszországból olyan félig elégedetten - mert soha nem volt rossz, de soha nem volt olyan sem, mint amilyennek elképzeltem. Igaz, a művészettörténet szakon mindig, minden órán az olaszokkal foglalkoztunk, és a magyar középkor vagy barokk is elképzelhetetlen nélkülük. (Megjegyzem, az egyetlen ami még jobb is volt, mint reméltem, Isztambulban a Hagia Szofia, ott spec elsírtam magam, amikor bementünk, mert az akkor csoda, és felfoghatatlan gyönyörűség.)
Szóval Egyiptom. Nem volt vele gond, félreértés ne essék, ráadásul ez volt életünk eddigi legdrágább utazása all inclusive kaja, pia. Ami tényleg azt jelentette, hogy a medence partján osztogatták az ingyen koktélt, meg a palacsintát, pizzát. Mindent, de mindent. És az egész patika tisztaságú volt, még egy hangyát se láttunk, a 24 medence meg fűtött volt, szóval bár esténként lehűlt az idő, mégis simán tudtunk strandolni, sőt a csajok Zsolttal még búvárkodni is mentek. És bár Kairo messze volt, szóval a piramisokat nem láttuk, Karnakba elmentünk és az valóban a világ egyik csodája, ott napokig el tudtam volna sétálgatni. Szóval bár minden, de minden csodás volt - de... mű. És ez igenis zavart. Hogy nem lehetett egyedül mászkálni a városban, hogy mindig kísérők vittek, és nyilván oda és úgy, ahová ők akarták, és nem voltunk szabadok, ahogy más országokban. Szóval éltük az európai emberek privilegizált életét, de azért az nagyon világos volt minden percben, hogy ez egy mű élet, ami nem a valóság.
De mondjuk emiatt azért nem szeretnék nagyon panaszkodni, jó volt ez így is - csak ahhoz képest, amennyi időt és pénzt költöttünk rá, nem volt akkora élmény, mint mondjuk Pula az előző évben Horvátországban, ahová csak egyetlen hétvégére ugrottunk át, de a város az elbűvölt teljesen - igaz, nem tudtuk, hogy egy igazi ókori amfiterátrum van a városban, ahol ráadásul még gladiátor játékok is voltak épp akkor. (Olyan jók, hogy még Bende is kedvet kapott az ókori Róma tanulmányozásához.)
Nem is ezt akartam amúgy mesélni, hanem hogy bár kevés látványos dolog történt ebben az évben, munka ügyben például - isteni projectekben vettem részt, és igazán nem rajtam múlt egyik esetben sem, hogy nem idén, csak jövőre lesz belőle megvalósult, kézzelfogható eredmény.
Kicsit amúgy is felpörgött minden azóta, hogy megjelent a könyvem. Annyira iszonyatos gyorsasággal kellett elkészíteni, hogy egyszerűen felpörögtem, és úgy maradtam. Nyilván ebben az is benne van, hogy a gyerekek is nőnek, nem kell már egész délután velük foglalkozni, tehát több idő is marad a munkára, meg hogy most már szinte kizárólag csak olyan feladataim vannak, amiket egyszerűen imádok és fontosnak tartok. Ezért persze ezek nem munkák, hanem kifejezetten élvezetes kihívások. Új újságok, új sorozatok, új ötletek - és sok új megkeresés, szóval valójában ha nem 8-10, hanem 24 órát ülnék naponta a gép előtt, akkor se lenne elegendő.
(És akkor még nem is beszéltem arról, hogy az agyam olyan, mint Aromoé, és a fékezhetetlen agyvelőmnek hála, egyre csak gyűlnek és gyűlnek a zseniális új ötletek, amiket majd... izé... talán 2024-ben megvalósítok.)
Azt meg egyszerűen elfogadtam, hogy az életem nem én irányítom. Hogy vannak ötleteim, amik hiába zseniálisak (szerintem), ha nincs rájuk kereslet. Mert ilyenkor mindig akad valami más olyan terv a listámon, ami nálam ugyan csak 4-5-ik helyen szerepelt, de mások meg abban látnak épp fantáziát. Jó ez most kicsit homályos lett, de ilyenek ezek a könyv projectek, ezt is meg kellett tanulnom, hogy hosszú, hosszú évekre előre kell tervezni velük, nem olyan, mint egy magazin, amikor 2-3 hónappal előre dolgozik az ember (pláne, nem online, hogy kitalálom ma, holnap megírom, és még aznap ki is kerül a publikum elé) Na, ez amúgy nehéz, mert nem vagyok olyan türelmes típus - és amúgy is roppant mód frusztrál, hogy 2-3-4-5 hónapig ugyanazzal a dologgal kell foglalkozni, mert ugye az ötlet megszületése egy perc csak, de a kidolgozás az rohadt kemény és hosszú munka.
Na, de ott tartottam, hogy évértékelés.
Szóval olyan fél évig nagyon lelkesen és jól ment minden, és mint a gép daráltam a projecteket, és izgalmas emberekkel találkoztam, és dolgoztam, és minden rendben ment - aztán eljött a nyári szünet, és azt gondolom, akkorra lefáradtam, és kimerültem és egyszerűen amikor szeptemberben újra fel kellett volna venni a fonalat, akkor egyszerűen nem ment. Beteg lettem, állandóan aludtam volna, mindent, de mindent elhanyagoltam, és minden határidővel elúsztam. És ez jó két hónapig tartott sajnos. És ha nem én voltam beteg, akkor valamelyik gyerek, és akkor se lehetett dolgozni, és ha végre mindenki egészséges volt, akkor meg a lakásfelújítás project vitte el az erőmet, amibe belekezdtünk, és ami persze viszi az ember idejét, pénzét, energiáját.
Szóval úgy november elején kezdtem újra magamra találni, és most azt érzem megint, mint tavaly ilyenkor, hogy ide nekem az oroszlánt is, és újra érzem, hogy árad a kreatív erő bennem, és élvezem megint a munkát.
Csak közben... kicsit szembesülnöm kellett azzal, hogy ez így nem fenntartható. Hogy nem megyek sportolni, csak a gép előtt ülök, és szépen építem le magam. Hogy az nem normális, hogy a napi mozgásom kimerül abban, hogy elviszem Bendét suliba és hazasétálok, mert napi 20 percnél talán többet kellene a lakáson (konyhán) kívül töltenem, mert hosszú távon persze ennek ugyanolyan összeomlás lesz a vége, mint tavaly.
Ráadásul számolgat az ember, most már négy éve itt vagyunk... és a világ akkora nagy. És egyre erősebb a vágy a családban, hogy menni kéne valahová máshová, legalább egy kicsit. Nem úgy, mint Egyiptomban, hogy csak előkelő nézők vagyunk, hanem úgy, mint Spanyolországban voltunk, hogy fülig belemerülünk. Szóval ismét nézegetjük az országokat, mi lenne a jó? Olaszország? Görögország? Ausztria? Esetleg vissza Spanyolországba?
Semmi nincs eldöntve - még simán lehet az is, hogy itt ragadunk még 1-2-3 évre. Merthogy ez kényelmes, logikus, jó döntés.
De nem feltétlen a tökéletes. Mert azért ebből az idei évből is az derült ki, hogy jó a sok munka, pláne ha azt csinálja az ember, amit szeret. De nem lehet csak ennyi az élet, és a csavarok mindig megfűszerezik...
[ Read More ]

Kaki sztori


Amint megszületik egy gyerek, új élet kezdődik az emberek életében, és ennek bizony sokáig a kaki áll a középpontjában. 

Valójában kezdetben hajlamosak vagyunk minden gondot ennek a nyakába varrni: Miért sír a kisbaba? Talán kakilnia kell, talán túl kemény, túl puha, túl gyakran jön, vagy épp már napok óta nincs. Aztán jön a bilire szoktatás, és ezzel ismét a kakigondok, majd hogy egyedül menjen el a WC-re, és egyedül törölje ki. Szóval olyan jó 8-10 évig elkerülhetetlen téma. Ami persze amúgy a gyerekeket kicsit sem zavarja - sőt, ovis kor környékén kifejezetten élvezettel foglalkoznak azzal, mi is történik ilyenkor - honnan jön, hogyan alakul ki, mi lesz vele, és persze milyen szavak vannak rá.
Naná, hogy a mi családunk sem volt kivétel.
Legfeljebb annyiban, hogy mi soha nem tekintettük ezt tabu témának, és amikor Bende is belenőtt a kakis érdeklődésbe, akkor a férjem mindenféle kakihősöket talált ki neki, akiknek a főszereplésével igazán szórakoztató és vicces esti meséket talált ki mindhárom gyerekünk nagy élvezetére.
Mondjuk az sokat segített, hogy a kaki-ügy manapság már egyáltalán nemhogy nem tabu, hanem kifejezetten divatossá vált. Míg pár éve komoly vita volt a neten arról, hogy bevihet-e egy gyerek az oviba kaki alakú plüssjátékot, szerintem ma már az óvónőknek erre a szemük se rebben - pláne mert kaki alakú lámpa, kaki alakú bögre, kaki alakú pingpongütő is van a boltokban, és az, hogy valaki kaki-emojit küld, az is teljesen hétköznapi dolog.
Az én férjem pedig, aki egy fantasztikus kreatív pasi, persze nyilván továbbgondolta a kaki hősök esti meséjét is, és rájött, hogy milyen jó kis játékot lehetne ebből csinálni. Pláne, hogy körbenézett a piacon, és kiderült: bár rengeteg játék van a nagyvilágban, olyan nincs, ami az ő fejében formálódik, és ami igazán lekötné a mi 10 éves fiúgyerekünket, aki természetesen pont abban a korban van, hogy mindent izgalmasnak és viccesnek talál, aminek köze van a kakihoz.
Ekkor kezdődött a munka része. Jó egy évvel ezelőtt. Házilag barkácsolt kártyalapok formájában kezdtük tesztelni a játékot újra és újra és újra, folyamatosan változó játékszabályokkal, hogy igazán jó legyen. Persze a nagylányokat is bevonva, hogy minél nagyobb tesztcsoportja legyen apának. Aki közben persze csatlakozott a helyi játéktervezői csoportokhoz (mert nem is kevés ilyen van), aztán jöttek a játékvásárok, aztán grafikus, aztán valódi kártyalapok, aztán újabb tesztelések és újabb rendezvények, aztán doboz, aztán változtatások, és újabb tesztek aztán honlap, aztán paypal, aztán újra nyomda, aztán játékszabály leírás, aztán annak a lektorálása, és most végre úgy tűnik, az első valódi kártyacsomag már a nyomdában készül, és napokon belül meg is érkezik, és akit érdekel az akár meg is rendelheti már itt, és itt meg is lehet nézni milyen, hogy kell játszani - mert azért nem csak arról szól az egész, hogy jujj, kaki - hanem tök izgalmas és egyedi kártyajáték is lett végül belőle.
http://thepooperheroes.com/

Számomra hihetetlen izgalmas volt nézni, hogyan is fejlődik, készül a játék, és döbbenetes ám, mennyi munka van benne. Másfelől meg még messze van a vége az utazásnak.
Amit eddig tudunk: hogy az emberek szeretik. Hogy érdekli őket, amikor elmennek a tesztasztal mellett, ezért visszajönnek. Különösen azok a családok, ahol kisebb gyerek is van, mert az ő fantáziájuk nagyon is megmozgatja a játék tematikája. Aztán pedig leülnek, két perc alatt megértik, és hihetetlen jól szórakoznak, és nagyokat nevetnek. Ahogyan mi is itthon.
Jönnek majd még mesék, meg videók is - rengeteg terv van még, de most annak örülünk, ami már kész van. A honlap és a kártyajáték. De ha mindez jól megy, akkor terveink szerint majd építünk egy nagy kaka-birodalmat. Én már alig várom!
[ Read More ]

Dicsekvős poszt 2. (Bíborkáról)



Igen, tudom, azt ígértem, hogy már másnap megírom mi is van Bíborral, de nem számoltam a természet gonosz erőivel - magyarul a betegségekkel. Amik ellentétben a boszorkányokkal, igenis léteznek. De ma már erőre kaptam, szóval folytatom, és elmesélem, hogy is áll Bíborkám jelenleg az egyetemi felvételivel.

Szóval ó most 12-es, ami olyan gimis negyediknek felel meg, ami tekintve, hogy februárban 18 lesz teljesen időben van. Már jó ideje mondogatja is, hogy ügyvéd akar lenni, sajnos nem olyan válóperes, sztárokat képviselő majdan majd jól kereső ügyvéd - ő jó célok, meg szegények érdekében akar majdan dolgozni. De végül is ez se rossz cél, meg aztán persze meg is gondolhatja még magát, szóval nyilván támogatjuk. (Meg amúgy ez legalább egy kézzelfogható rendes szakma, nem olyan hókuszpókusz, mint ami nekem van.)
Aztán persze azóta már finomodott a kép - mert kiderült, hogy ügyvédnek sokféle úton mehet az ember, és nem olyan egyértelmű, mint otthon, hogy megyek a jogi egyetemre, aztán jónapot, öt év múlva kiköp az épület a végzettséggel a kezemben.
Bíborka most már az A leveljeit csinálja, ami azt jelenti, hogy 16 évesen letette az érettségit az általános tárgyakból, és utána két évig már csak azt tanulja, ami az egyetemi felvételihez kell. Bár itt választhatott volna jogot, de sok helyen azt olvastuk, hogy az nem feltétlen előny aztán a felvételinél. Sőt, az alapképzésen sem kell feltétlenül jogot választania, jobban jár, ha nyelvet, vagy szociológiát, vagy valami mást tanul, és csak aztán, MA képzésen megy a jogra.
Ez egyébként nagyon is tetszik az én lányomnak, mert most spanyolt és szociológiát is tanul, és mindkettőt szereti, és mivel ő az első évben a szokásos 3 helyett 5 A-level tárgyat is csinált, ezért arra kérték a tanárjai, hogy tegyen is le év végén egy úgynevezett AS vizsgát. Amit akkor szoktak, ha az ember A levelezik, de egy év után lead egy tárgyat, és ilyenkor kap belőle egy olyan fél A levelt, így ez a tárgy se vész el.
Miután A-t kapott szociológiából és EPQ-ból is (ami amúgy csak egy éves tárgy volt, és szemináriumi dolgozat írást tanult, erre készült el a Kádár utáni magyar politika értékelése napjainkban című dolgozata.) Szóval miután ezek jól sikerültek, nem kell a maradék négy A leveles tárgyából leadnia még egyet, hogy három legyen, maradhat a négy.
No, de nem is erről akartam mesélni, mert hogy a gyerek okos és jól tanul, az nem olyan nagy meglepetés minálunk. Arról akarok mesélni, hogyan is került Oxfordba.
Nos, leszögezném: Oxford Borsikám álma. Mindig is az volt. Ő találta ki azt is, hogy elmenne Oxfordba egy nyári iskolába egy hétre, és hozta is a linket. De miután megnéztem, hogy mennyibe kerül (olyan másfél milla), közöltem vele, hogy álmodj királylány, ez esélytelen sajnos. De persze nem olyan anya vagyok, aki egyhamar feladja, és megkérdeztem a Kamaszt nevelek az Egyesült Királyságban nevű Facebook csoport tagjait, hátha van valami más alternatíva. És volt. Csak nem Borsinak.
Kiderült, hogy létezik egy alapítvány, (belinkeltem ide!) amely hátrányos helyzetű, de okos fiatalokat visz Oxfordba, hogy megmutassa nekik, nem kell feltétlen a high society gazdag tagjának lenni, hogy odajárhasson az ember. Ahhoz, hogy az ember jelentkezzen, Angliában kell élni, 11-be kell járni, és rendelkezni kell legalább 5 db A szintű GCSE vizsgával. Ha mindez megvan, akkor jönnek a további kritériumok: előnyt élveznek az állami gondozottak, akik idős, beteg hozzátartozójukról gondoskodnak (young carer), vagy olyan szegények a szülei, hogy ingyenes suliebédet kap. Na, mi ezek közül egyiknek se feleltünk meg DE! csóró környéken lakunk, ahonnan kevés gyerek jut be Oxfordba, ezért gondoltam, hát adjuk be, mit veszíthetünk.
Amúgy nem kellett sokat dolgozni rajta - egy emil a gyerektől, hogy miért is akar odajárni, és meg kellett adni egy tanára elérhetőségét, aki támogatni.
Annyit trükköztünk, hogy megnéztem, melyik szakra mekkora a túljelentkezés - mert mondjuk az orvosira és a jogira olyan 30-szoros, de például az antropológiára (szociológia nem volt) csak négyszeres. És annak a programja is iszonyatosan izgalmasnak tűnt - az élelmiszerek kultúrtörténeti fejlődése az elmúlt évezredekben.
A programban amúgy egy fillért se kellett fizetni - az alapítvány fizeti az útiköltséget, a szállást, a kaját - cserébe a gyerekek rendes oxfordi koleszekben laktak, egyetemi könyvtárba jártak, egyetemi profok tartottak nekik előadást és végig úgy kezelték őket, mintha odatartoznának, és ezt sokszor el is mondták ott nekik, hogy aki erre a programra bekerült, annak a rendes szakra is van esélye.
Amikor amúgy megkapta a levelet, hogy bejutott a programra, a visszaigazoló emilben arra is felhívták a figyelmünk, hogy más ilyen nyári sulik is vannak:
The Sutton Trust
K+/Spotlight (at KCL, generally London based applicants ONLY)
Aberystwyth Summer University (Welsh Applicants ONLY)
Bath University Science and Engineering Summer School
Így hát kicsit vérszemet kapva, megpályáztuk a Sutton Trustosat is - ami mindenben hasonló az oxfordihoz (tehát fizetnek mindent, és egyetemi kurzuson vehet részt a gyerek) de annyiban más, hogy nem Oxford a cél, hanem 20 másik egyetem 100-féle szakja, így azért ebből kicsit nehezebb volt választani. Itt teljesen Bíborra bíztam a döntést - ő pedig a közeli Warwick University Politikatudományi programját választotta ki, mert azt tartotta a legizgalmasabbnak. (Ez egyébként Anglia ötödik legjobb egyeteme, szóval nem szar hely) És ezt is megnyerte!
Szóval ami hátrány - hogy az amúgy is rövid 6 hetes angol szünetecske neki 2 héttel rövidebb lett, a két nyári suli miatt - másfelől viszont iszonyatosan izgalmas két hete volt, és imádta mindkét sulit.
De az is kiderült számára, hogy miért van olyan óriási hype Oxford körül - merthogy az fényévekkel jobb volt. A légkör, a hangulat, az okos emberek, minden. Szóval megszületett a döntés: hogy ő oda akar felvételizni, és most ez az Antropológia szak lett a cél, mert ez is megtetszett neki. (Aztán, hogy továbbmegy-e jogra, vagy marad ennél, már részletkérdés.)
Megnéztünk amúgy nyílt napok keretében pár másik egyetemet is - de hát az a baj, hogy amikor egy egyetemen azt kezdik el neki mondogatni, hogy ne aggódjon, mert oda B és C eredménnyel is be lehet jutni, az én lányom forgatni kezdi a szemét, hogy hát őneki a "predicted grade"-je A+, és nagyon nem szeretne B-C-s diákokkal együtt járni. (Ami tűnhet persze nagyképűségnek is, de én megértem őt, jobb okosok között hülyének lenni, mint hülyék közt okosnak. Utóbbi ugyanis nem nagyon visz előre.)
Persze azért a neten, magyar anyukák közt megy a vita rendesen, érdemes-e Oxfordot megcélozni egyáltalán - mert sznob, elit, és egyáltalán nem biztos, hogy jobb állást kap utána az ember. Másfelől én bármilyen cikket olvasok, azt hogy "Oxford graduate" vagy "Cambridge graduate" mindig megjegyzik ha mondjuk elgázolnak valakit az utcán, mintha ez még súlyosbítaná a tragédiát, soha sehol nem mondják, hogy "Leeds  graduate" vagy akár "London University graduate". Szóval van azért valami pátosz ebben az Oxbridge dologban (így említik a két intézményt, és fura módon nem lehet mindkettőbe jelentkezni - el kell dönteni, hogy ide vagy oda).
Hát mi most Oxfordba - ami azért nem könnyű, mert oda extra felvételi van októberben, és nem csak az angol gyerekekkel, de a világ minden tájáról érkezőkkel meg kell a helyért. (Egyébként kifejezetten sok magyart vesznek fel, ami jelzi azért, hogy általánosságban szar ugyan a magyar oktatás, de pl reáltárgyakban nagyon ott vagyunk az élen. Sőt olyan ismerősöm is van, akinek azt mondták, hogy ha matek szakra akar jelentkezni a fia, akkor inkább vigye haza egy otthoni versenyistállóba, mert nagyobb eséllyel kerül be majd onnan, mintha itt végez...)
Szóval Oxford, antropológia a cél, de azért én persze mondom a gyereknek, hogy legyen B terve, meg talán még C is - mert én már felnőtt vagyok, és láttam már sok dolgot, de jelenleg ő azt mondja, hogy ha nem veszik fel inkább kihagy egy évet, de nem adja alább. Ezt azért még igyekszem majd csiszolgatni. (Bár maximálisan értékelem az elhivatottságát, de elég sok jó más egyetem és szak is akad azért errefelé)
[ Read More ]

Dicsekvős poszt (Borsikáról)


A kép nem illusztráció - Borsikám számára a nyár nagy része így telt. Bár Angliában csak hat hét a nyári szünet, azt most neki jól telerakták leckével. Ő meg csinálta, és közben még élvezte is.

Írtam már, hogy Borsi egy hiper-szuper mérnökképző suliba jár, ahol nyilván a humán tárgyak nem igazán fontosak, a legtöbb diák nem is nagyon szereti ezeket. Így hát az amúgy 11-ik osztály végén lévő angol irodalom kisérettségit (GCSE) ebben a suliban előre hozták a 10 osztály végére, hogy "le legyen tudva", ne legyen vele ezután már gond. Szóval a tavalyi év második felében Borsi érettségire készült, és bár csak egy tárgyból, azért 15 évesen ez nem volt kicsi kihívás. Rengeteg éjszakázás, munka volt benne - de meglett az eredménye, mert a suli legjobb eredményét érte el. 8-ast kapott.
Hogy perspektívába helyezzem a dolgot: az új értékelési rendszer 1-9-ig terjed, de a 9-est tényleg ritkán adják, az a top 1%, az A++. Na, ez az ő sulijában senkinek nem sikerült, és Borsi az egyetlen az egész iskolában, aki 8-t kapott. Ez amúgy az A+.
Tegnap derült ki az eredmény, mert mivel neki még a továbbtanulás szempontjából ez nem fontos eredmény, így a suli nem hirdette ki nyáron. De most megvan az eredmény, és Borsi azt mesélte, hogy egymás után jöttek oda a tanárok gratulálni a fantasztikus eredményéhez - és mindegyik hozzátette: reméli, hogy az ő tárgyából is ilyen jó eredményt ér majd el.
Szóval a nyomás és az elvárás nem kicsi rajta.
Hangsúlyozom: nem felőlünk érkezik a nyomás, mindezt ő rakja saját magára, pici kora óta, mert élvezi a kihívásokat.
És aki azt hinné, hogy az emelt szintű matek, triple science, advances chemistry elég neki idén, akkor elárulom, hogy a francia mellett spanyolból is jelentkezett érettségire, amiből egyedül fog felkészülni, mert a suliban nincs ilyen óra, és emellett millió terve van még. (A francia próba érettségijének írásbelijére amúgy 9-t kapott, ami szintén történelmi tett, mert soha, senki előtte ilyen magas eredményt nem ért el a suli egész történetében, és ez azért is nagy eredmény, mert ezt nem annak köszönheti, hogy odavittük, és felszívta, hanem keményen dolgozott érte.)
Azt nem tudom, meséltem-e, hogy prefektussá választották a suliban (ami az elérhető legmagasabb vezetői pozíció, amit kaphat) és a beszédében hangsúlyozta: ha csak csinos pofikát keresnek, akkor nem ő a megfelelő jelölt, mert ő tenni akar. A tanárok meg jól tudják, hogy igazat mond, mert Borsikám arról híres, hogy iszonyat kitartása van és sose adja fel - ami állati fárasztó volt számomra, amikor 2-3 éves volt, de mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ha nagyobb lesz és lesznek értelmes céljai (és nem csak az anyja csesztetése) akkor ezt az iszonyatos nagy akaratát tök jó célokra fogja tudni fordítani. Hát a suli ezt most érzékeli. És nem csak abban, hogy állati jól tanul - de mindenfélét ki is talált: indítani akar lány focicsapatot, kórust, kedvezményes bérletvásárlási lehetőséget a sulival szomszédos sportcenterbe, és ami különösen fontos számára, hogy minél támogatóbb közeget teremtsen azoknak, akik szorongással és pánikbetegséggel küzdenek, és ehhez már több szervezetnek is írt, amiben tanácsot kért, illetve megkérdezte, eljönnének-e a sulijába előadást tartani a témáról.
És mindez szuper, és a suli támogatja is teljes mellszélességgel... csak hát ez nekik is munka, és Borsikám nem hagyja ezeket a projecteket elsikkadni, ha nem haladnak az általa kitűzött gyorsasággal, akkor újra és újra odamegy a tanárokhoz és számon kéri őket, teljesítették-e már, amit vállaltak - így most már arról is híressé vált drága lányom, hogy egy alkalommal, amikor az igazgató meglátta, hogy közeledik felé, szabályszerű pánikba esett és elfutott az ellenkező irányba. (Amúgy meg tudom érteni, Borsi babakülseje acélkemény magot fog körbe, és a saját maximalizmusát várja el mindenkitől cserébe.)
Egy barátnőm anno azt mondta Borsikámról, hogy ha elvinnék egy koreai munkatáborba, akkor ott végre elégedett lenne a terheléssel - és bármilyen bizarrul is hangzik, őt tényleg élteti a feladat.
Amikor most a 8-t megkapta irodalomból (ami még csak nem is a kedvence és az erőssége), több osztálytársa megkérdezte, mi volt a titka - talán puskázott? Valaki rádión diktálta neki a válaszokat? Mire az egyik barátnője közbelépett és közölte: emlékeztek amikor tavasszal könyvtárba mentünk tanulni, és Borsi hozta a karvastagságú dossziéját, telisteli a kidolgozott tételekkel? Na, hát ez az ő titka. Tanult.
És tényleg. Tanul. Rengeteget tanul.
Nyáron is tanult, ment szépen, sorban a 72 pontos "to do" listáján és sorra pipálta ki a feladatokat, míg a többiek játszottak, pihentek, strandoltak.
Persze ő is csinálta mindezt - csak kevesebb időben, és néha igenis nemet mondott, ha ki akartuk csábítani a szabadba.
Ami egyfelől büszkeség, naná - szorgos, okos, kitartó. Hát mindenki ilyen gyerekről álmodik.
Másfelől meg az anyja vagyok, és látom azt is, amit más nem. Hogy fáradt, hogy stresszes, hogy remeg a keze, hogy túl sokat markol, és a napi kétszer másfél óra buszozás bizony kimeríti, és hogy messze még a tanév vége, és az igazi energiájára akkor lesz szükség, a GCSE írásánál és bár millió terve van még a fentieken kívül is, én a sporton kívül igyekszem mindenről lebeszélni, mert a pihenés és a lazulás is fontos, sőt, nagyon fontos. Hozzátéve, hogy azért mind PKU-s alapvetően nehezebb terepen játszik egész életében. (Bár most amúgy tökéletesen tartja a diétát, és a szintjei is példaértékűek, erre nagyon odafigyel, mert tudja, hogy ez a kulcsa a jó agyműködésnek, de azért ez se kis kihívás.)
Szóval büszke vagyok az éltanuló lányomra, és közben persze féltem is. Drukkolok neki, hogy sikerüljenek az álmai, és elérje, amit csak akar.
De a teljesség kedvéért hozzáteszem: holnap megírom majd Bíborkám fantasztikus eredményeit, mert ő is szárnyal, és zseniális dolgokat csinált egész nyáron, és szuper vizsgaeredményeket hozott haza.

[ Read More ]

Űrhajótervező mérnök lesz (ha nem vízalatti régész)

 
Nagyon sokszor akartam már Borsika lányom sulijáról írni, de valójában nem sokat tudok róla. Azt tudom, hogy jó, és hogy sokat kell tanulnia. De hogy miket... hááááát... az van, hogy időről időre leültetem, hogy meséljen róla, és akkor szuper dolgokat mond - de a felét se értem. 

Azt tudom, hogy nem csak elméletet tanulnak, de rengeteg a gyakorlat is. Például szerszámokat készítenek maguknak. Meg rengeteg műszaki rajzot kell elemezniük, hogy mi is van rajta. Meg ők maguk is csinálnak ilyen rajzokat. És aztán meg is csinálják ezeket. Időnként hoz haza a gyerek mindenféle fémbigyót, hogy ő csinálta, és én annak nagyon örülök, de bevallom, nem tudom mire való. Mondjuk az sem segít, hogy csak angolul tudja ezeknek a nevét - de legyünk őszinték, valószínűleg ha magyarul mondaná is pont ennyit értenék belőle.
Ráadásul amit megértek, az is néha szíven üt. Ilyen az például, hogy a fizika a kedvence. A fizika??????? Most komolyan, engem ennyi idősen a fizikával konkrétan a világból ki lehetett volna üldözni, mert ki a fenét érdekel, hogy azok a csomagok hogyan csúsznak le a háromszögön, amit a táblára rajzoltak a tanárok. Aztán meg rugókat figyelni, hogy azok hogyan nyúlnak? Értem én, hogy mérnöki szempontból ez fontos, de eddig azért az én világomban ennek nem sok szerepe volt.
Szóval csak annyit mondanék: ahhoz képest, hogy a gyerek sokáig régész akart lenni (sőt, víz alatti régész) amit én tök menőnek tartottam mindig is, és simán tudtam támogatni azzal, hogy sokat járunk múzeumba, az utóbbi években már egyre inkább mondogatja a gyerek, hogy ő űrhajótervező mérnök lenne. Ami klassz, de az én személyes támogatásom itt kimerül már abban, hogy megvettem neki a könyvet azokról a nőkről, akik az űrkutatásban dolgoznak, és hogy elvittem már párszor a közelben lévő űrhajózási múzeumba.
Amikor arról mesél, hogy mi mindent tanulnak, én isten bizony megpróbálom megérteni, sőt értelmezni - de nem megy. A gyerek túlnőtt rajtam, és kész. És nem is feltétlen akarom követni mindenhová azon az intellektuális úton, amire most rálépett. Mert ez az ő útja, ez nem kérdés. Még ezt a mérnöki sulit is ő maga találta, nem én. Egyszerűen egy nap azzal állított haza, hogy ide akar járni, én meg megnéztem a honlapjuk, és közöltem, hogy faszányos ötlet, de sajnos két hete lejárt a jelentkezési határidő. De azért kitöltöttem a papírokat, és beadtuk - hátha. És láss csodát, behívták felvételit írni. Aztán meg a suli elveszítette a felvételijét. De kárpótlásként felajánlották, hogy mindenből berakják a legmagasabb csoportba. És azóta is ott van.
Szóval nem volt épp egyszerű a kezdet - és én nem voltam eredetileg elájulva az ötlettől, hogy egy olyan suliba fog járni, ahová napi másfél óra buszozással tud csak eljutni, de mivel ő ezt akarta, és nagyon, hát természetesen nem álltunk az útjába.
Amit még tudok a suliról, hogy állítólag ennek van a legjobb Sixth Formja egész Coventryben. (Ez az a 16-18 éves kor közötti időszak, amikor az egyetemre készülnek a gyerekek.) Kicsit szkeptikus vagyok, mert nagyjából nincs olyan suli a környéken, ami nem ezt állítaná - és nyilván mindnek van olyan szempontja, ahonnan nézve ez igaz. (A legjobbak matekból, a legtöbb A eredmény, a legjobb átlagos eredmény stb - szóval a statisztika szuper eszköz). Tizediktől lehet odajárni. A diáksereg elég válogatott, sokkal okosabbak, mint a sima középsuliban. Van felvételi is (van akit elutasítanak), de leginkább azért magas az eredmény, mert aki mérnöki suliba jelentkezik, az már minimálisan érdeklődik a téma iránt, tehát nem feltétlen a drog és a csavargás mozgatja. Amúgy sok gyereknek mérnökök a szülei is, tehát viszonylag gazdag és jó családból jönnek.
A lányokat nagyon erősen támogatják - nyilván mert viszonylag kevés van. Rengeteg olyan programot csinálnak, ahová csak őket viszik, hogy lássák, miket is tud csinálni egy lány, ha mérnök lesz. Céljuk is, hogy minél több lányt csábítsanak a suliba, ezért is lett gondolom Borsikám a suli arca (meg mert nyilván szép és okos, és gyönyörű a kiejtése) Ez Borsikám a suli hivatalos reklámvideójában. Megjegyzem: iszonyat büszke vagyok ám rá!
De hozzáteszem, azért érik szegényt a mérnökséggel kapcsolatban pofonok is. A legnagyobb a továbbtanulás terén. Merthogy pici kora óta arról álmodozik, hogy Oxfordban fog tanulni. De most derült ki: mérnök szak nincs Oxfordban. Tehát vagy elméleti fizikusnak tanul (az én gyerekem???????) vagy kénytelen lesz beérni az MIT-vel, és elmegy Amerikába. (Nem mintha nem lenne Angliában űrhajótervező szak, ami nekem amúgy teljes döbbenet, hogy van egyáltalán ilyen szak... és amúgy tudom, bár ő úgy beszél az MIT-ról, mint afféle kényszermegoldásról, azért ez nagyon nem lenne az...)
A másik nagy probléma, hogy az űrhajótervező mérnökség nem olyan munka, amivel kétévente új helyre lehetne költözni - márpedig Borsikám ezt tervezi az életben. (Elrontottuk a gyereket, ez teljesen egyértelmű)
Ami pedig mostanság a legégetőbb probléma, hogy hat A-levelt akar csinálni. (Normálisan hármat szoktak az emberek, Bíbor idén ötöt csinált, de jövőre már ő is csak négyet folytat, és az is elég nagy ritkaság.) De Borsikám nyilvánvalóan ennél többet akar, (mondjuk én is két egyetemre jártam párhuzamosan, szóval nyilván van előtte szülői példa) és már dolgozik rajta amúgy, hogy a suli ezt elfogadja. Emellett még lilára akarja befesteni a haját. Azt mondtam neki, hogy ha hat A levelt csinál, és már elmúlt 16, a suli pedig nem tiltja, akkor nem bánom. Végül is lassan eljutunk oda, hogy már csak lesem, milyen fantasztikus fiatal csaj lett belőle - és ki vagyok én, hogy akadályokat görgessek elé? Pláne, amíg ilyen boldog és jó helyen van...
[ Read More ]

"...csak én bírok versemnek hőse lenni"

Aki régóta olvasgat, az tudja, hogy nem nagyon szoktam más emberekről (családokról, barátokról, ismerősökről) írni. Nem azért, mert önelégült nárcisztikus lennék, hanem azért, mert nem tudom, mások mit akarnak megosztani, mit nem, zavarja-e őket esetleg ha kiteregetem az életük, vagy sem. Szóval maradok én - és persze az én családom, mint téma. Ami azért elviekben nem kevés - gyakorlatilag mégis egyre karcsúbb.

Az utóbbi időben azért is írok egyre kevesebbet, mert ahogy nőnek a lányok, egyre inkább azt érzem, hogy az ő életükben ők a hősök immár, és ki vagyok én, hogy eláruljam a titkait. Na, nem mintha sok lenne amúgy, és amikor megkérdem őket, hogy írhatok-e valamiről, nem is szoktak tiltakozni. Nyilván más lenne a helyzet, ha az itteni haverjaik olvasgatnák a blogom, de ez nem jellemző. (Bár tény: előfordult, hogy egy ismerősük a gugli fordító alapján próbálta kibogozni mit is írtam.)
Mert azért az tény: előbb-utóbb minden suliban eljön a pillanat, amikor az emberek rákeresnek az osztálytársaik nevére. Általában nulla eredménnyel.
Aztán mindig jön a döbbenet, amikor az én csemetéim kerülnek sorra, és kiderül, hogy például a Borsi PKU-járól szóló cikket még az India Times is átvette. Meg persze rengeteg cikkben szerepelnek, amiket az évek alatt írtam róluk. Ilyenkor mindig előkerül a kérdés is: akkor ők most celebek? És ilyenkor jót röhögünk mind, mert persze nem azok, és én se vagyok az, de azért mégiscsak jó érzés, ha ezt feltételezik az emberről, még akkor is, ha rendes tiniként azért persze panaszkodnak emiatt és forgatják a szemüket.
De az van, hogy ha róluk nem írhatok (és ez nem az ő kérésük, hanem az én döntésem), akkor maradom én, akivel meg ugye semmi nem történik, csak ülök a konyha asztalnál és írok. (Nincs se saját szobám, se íróasztalom) Körülöttem persze mindig káosz, és külön erőfeszítést igényel, hogy legalább a vasárnapi közös ebédekre letakarítsam, mert állandóan könyvek, jegyzetek halmozódnak körülöttem.
Amúgy a konyha nem rossz hely - két cikk megírása közben megfőzöm az ebédet, elindítom a mosást és kipakolom az edényeket a mosogatógépből. Nem mondom, hogy ideális - de az asztal elég nagy, és ha már elegem van az ülésből, akkor egy lépés csak a kert, ahol kifújhatom magam.
Én amúgy jól elvagyok azzal, hogy belemerülök a cikkekbe, minden héten (vagy nap) másik témába, és élvezem ezt a változatosságot. A család persze nem mindig értékeli - mert simán előfordul, hogy leülnének enni, én meg közben az asztal másik feléről érdekes kis tényeket osztok meg velük, amit aznap tanultam, csak hát mivel egészségügyi lapnak is dolgozom, simán előfordul, hogy ezek undi betegségek lesznek, vagy gusztustalan népszokások, és akkor nem is olyan nagy boldogság, hogy az ember anyja újságot ír - de az tagadhatatlan, hogy nem unalmas, és totálisan kiszámíthatatlan, mire jönnek le reggelenként.
De nyilván a cikkekről nem írhatok. A készülő könyvekről sem írhatok. (Pedig kész van a második is már!). A francia tanfolyamról, az egyedüli programról, amire mostanság eljárok, nem nagyon van mit írni. Béna vagyok, még mindig, nem újság. Hogy valaha is eljussak arra a szintre, amiben angolból vagyok, elképzelhetetlen álomnak tűnik. 
De ami igazán bénító - hogy minden rendben. Egy olyan világban, ahol mindenki panaszkodik, ezt nagyon nehéz felvállalni. Nincs gond a suliban, mindhárom gyerek jól érzi magát, tudom, és félve mondom ki, még tinidrámák sincsenek itthon. A csajok jól tanulnak, nem járnak el bulizni, nincsenek gázos haverjaik, nincs semmiféle veszekedés itthon, amit a kamaszkornak köszönhetnénk. Se ajtócsapkodás, se "utálom az életem/anyám/iskolám".
Ez annak a fényében különösen meglepő, hogy mióta elkezdtünk velük költözni, mindenki azt mondogatta, hogy meg lesz ennek a böjtje. Hogy majd kamaszként mennyire szenvedni fognak. Hogy tönkretesszük a tanulmányaikat. Hogy nem lesznek barátaik. Hogy Albert Györgyi is azért lett öngyilkos, mert ideoda utazgattak vele a szülei. Hogy mentálisan sérülni fognak. Soha nem tanulnak meg rendesen magyarul, pláne írni-olvasni. Szóval egy szó mint száz: a kiköltözés (pláne több országba is) egy szar ötlet és ne csináljuk, mert ártani fogunk vele.
Mindezt nem csak laikus ismerősök (és ismeretlenek!!!!) szajkózták lelkesen - de szakemberek is. Amikor Bendének tavaly gondja volt az előző suliban, akkor persze a pszichológus azonnal erre fogta az egészet. Amikor Borsinak pánikrohamai lettek, ez lett a bűnbak. Amikor Bíbornak nem ment a szorzótábla, akkor is ezt találták ki indoknak: a sok suliváltás. Meg persze, hogy a gyakori költözés nélkül nincs állandóság az életükben.
Persze a szülő nem szakember és nyilván ha gond van, akkor felébrednek benne a kételyek, hogy talán mégse volt jó ötlet. Akkor is, ha valójában végig és most is egészen erősen éreztük, hogy nem ez az ok, és hogy időnként minden gyerekkel vannak gondok, akár költöztetik, akár nem.
És aztán eljött az új tanév és kiderült: Bendének az új iskolában nincs gondja, imádják a tanárok és eredményei szerint a suli legjobb 5%-ában van. Borsi összes szorongása elmúlt, ahogy kikerült a régi suliból, ahol durván rászállt egy osztálytársa, és tele van barátokkal, és jelenleg a legnagyobb álma, hogy a hivatalosan engedélyezett három A-leveles tárgy helyett hogy intézhetné el, hogy hatot csináljon (ami szerintem teljesen reménytelen amúgy). Bíbor pedig azóta is konstansul utálja a matekot, (és ezt lelkesen hangoztatja is) de azért még a matekérettségije is B lett (ami azért nem rossz) és jelenleg két suliban is végez A-leveleket.Megjegyzem, ő sem hármat, hanem ötöt csinál (igaz az egyiknek idén vége, szóval jövőre már csak négy lesz neki) A legnagyobb gond amit az iskola megfogalmaz róla, hogy túl rövid szoknyákat hord. (Mire a gyerek reakciója, hogy akkor kénytelen lesz még ennél is rövidebbeket venni, mert az emberi jogait nem korlátozhatja senki.) Ráadásul heti két este dolgozik is, és nem iPhone-ra gyűjt, hanem saját lakásra. (Amitől azért elég messze van még persze, de mégiscsak tiszteletreméltó, hogy van egy terve és gondol a jövőre.)
Tényleg azt kell mondanom, hogy nem panaszkodhatok. Jó gyerekek, segítőkészek, udvariasak, okosak, és amikor kilépnek az ajtón, mindegyik úgy köszön el, hogy "Szia, szeretlek!"
Az egyetlen ami tényleghiányzik az életünkből egy nagyobb lakás - mert jelenleg mindhárom gyerek egy szobában alszik. De amikor megkérdeztük tőlük, hogy mire költsük szerintük a pénzünk, akkor mindegyik leszavazta a nagyobb lakás ötletét, és azt mondták, inkább utazzunk többet. Vagy  vegyünk Spanyolországban egy szoba-konyhát. És bár mind imádja a suliját, de ha esetleg úgy döntenénk, hogy mondjuk jövőre Franciaországba vagy Olaszországba költözünk, akkor saját állításuk szerint nem tiltakoznának. Mert utazni jó. És durván hozzá lehet szokni.
[ Read More ]

A politikát tanulni kell(ene)


Emlékszem, amikor negyedikes gimnazista lettem, töriórán téma lett a kortárs politika. A tanár azt mondta: kezdjük el nézni a híradót, kezdjünk el napilapot olvasni, és a dolgok majd kitisztulnak. Majd lassan meg fogjuk érteni, mi zajlik körülöttünk. Sokszor ültem abban az évben a híradó előtt és próbáltam olvasgatni is - de tisztán emlékszem az érzésre: a dolgok nem tisztulnak ki. Kicsit sem értem, mi zajlik. Minden apró hír csak folytatás, aminek nem tudom az előzményét, nem ismerem akik megszólalnak, és nem értem magát a rendszert sem.

Nyilván azóta sokat tisztult a kép, és bár néha úgy gondolom, jobb lenne inkább kizárni magam a napi politikai valóságból, mint idegeskedni rajta - de persze nem lehet. És persze nem is szabad, csak azért, mert kellemetlen, amiket hallok magam körül. Mert ugyan mindegy, milyen politikai nézetekkel rendelkezik valaki: se az angol, se a magyar helyzet nem stresszmentes mostanság.
Van azonban egy óriási különbség.
Itt, Angliában nagyon fontosnak tartják, hogy a fiataloknak megtanítsák, hogyan értelmezhetik a körülöttük lévő világot, és ez szuper. Méghozzá nem úgy, hogy eredj, aztán majd rájössz magadtól, hanem sok-sok eszközt kapnak hozzá.
Rendszeresen járok a helyi könyvtárba, és imádom a gyerekrészleget, és hogy mennyire naprakészen követi az adott trendeket. Hogy van olyan mesekönyv, ami a Brexitet meséli el - és próbál válaszokat adni a felmerülő legegyszerűbb kérdésekre, mint a mi is az az Európai Unio, miért kellett róla szavazni és mi fog most vajon történni. De még ennél égetőbb kérdésekre is van könyv. A klímaváltozásról, vagy a menekültekről más legalább féltucat mű is íródott, és mind olyan stílusban és módon, hogy tényleg még Bende is megértse. Mert mondhatjuk azt, hogy minek a gyerekeknek ilyen könyv - de másfelől meg ők is hallják ám, hogy a felnőttek életében mik a fő kérdések, és igenis érdekli őket, mert az ő jövőjüket is érinti! Sőt, valójában az ő jövőjükről szól az egész, és igenis joguk van nekik is ahhoz, hogy naprakész információik legyenek - és mondhatjuk, hogy majd a szülő elmagyarázza ezt, de sok szülő van, aki maga sem érti, vagy érti ugyan, de fogalma sincsen, hogyan kellene ezt elmagyarázni.
Én ugyan értem is, és szívesen magyarázom is - mégis megveszem időnként  a First News nevű gyerekújságot, ami pont úgy néz ki, mintha egy napilap lenne (csak kicsit jobb fogása van a papírnak) mert nem csak a gyerekeimnek segít értelmezni a világot, de bevallom, én is találok benne érdekes cikkeket. És bizony Bende is átolvasgatja, mert érdekes, jó, izgalmas, nyelvileg is feldolgozható és neki szól. Egyszerűen segít abban, hogy amikor majd 18 lesz, akkor ne ott álljon hülyén a szavazó urna előtt, hogy mégis, milyen pártok vannak és mit is akarnak - hanem segít bevezetni őket a tudásba.
Meg különben is, most értünk el oda, hogy egyre nehezebb újságot venni neki, és persze ez aztán tényleg "luxusprobléma", mert hát azért újságot venni NEM KÖTELEZŐ, tudom én jól. De annyira szerettem annak idején, amikor kicsi volt, hogy annyi sok-sok jó kis fejlesztő magazinból lehetett választani, aztán jöttek a kézműves magazinok - de egyszerűen amikor már 9 éves valaki, akkor valahogy kiesik az újságkészítők fókuszából. Már nem kicsi, akit el lehet bűvölni egy mesével, meg egy kösd össze a pontokat játékkal - de még a tinimagazinok se valók neki (megjegyzem: fiúknak való abból sincs, csak lányos pletykalapok, amik tele vannak celeb hírekkel.) De azért nálunk a nagylányok olvassák a Teen Vouge-ot, de Borsi kedvence a Suitcase (iszonyat drága) ami utazási magazin (és jön utána az extra ötleteivel, hogy menjünk Itakába például, és kövessük Odüsszeusz útját) Bíbor meg a Reptiles magazint olvassa (ő meg utána azzal nyaggat, hogy a teknős mellé kéne egy szakállas agáma, de legalább egy kígyó). Én antik magazinokat olvasok, a férjem meg a Writers Magazint rendelte meg. Szóval mi nagy újságfogyasztók vagyunk, és teljesen logikus hát, hogy Bende se maradhatott lap nélkül, és nyilván olyat akartam, amiben van olvasnivaló, és nem csak olcsó műanyag Minecraft figurák. Szóval ez egy jó lap - aki teheti, nézzen bele!
[ Read More ]

Brexitre várva


Tudom ám, hogy nem nagyon írok már a blogra, de ennek oka van. Az életem radikálisan leszűkült a konyhaasztalra mostanság. Merthogy ott ülök egész nap és írok. Nem tudom mondtam-e már, nekem nincs dolgozószobám. A konyha az én terepem. Szó szerint.

Felkelek, reggelit csinálok, elviszem a gyereket a suliba, aztán leülök írni, aztán ebédet főzök, míg az rotyog, addig persze írok, és aztán hazahozom a gyereket, és míg ő játszik, addig írok, közben fél kézzel még főzök, kavarok, megrakom a mosogatógépet, a mosógépet, teregetek, pakolok és írok. Aztán meg már vége is a napnak.
Nem túl izgalmas életem van - bár heti egy Photoshop tanfolyam azért van benne, amiről azért sokat mond, hogy a csoport harmada bottal vagy járókerettel érkezik a kurzusra, és én vagyok a legfiatalabb. Azt hiszem. Bár már egyre kevésbé tudom pontosan megítélni, hogy mennyire vagyok fiatal, mert időnként jóval kevesebbre tippelem magam, mint a valóság. Nem azért, mintha fiatalabb akarnék lenni, csak gyakran úgy érzem, hogy MÁSOK fölött jobban elszáll az idő, mint fölöttem. De aztán persze belenézek reggel a tükörbe smink nélkül, és anyám néz rám, és akkor rájövök, hogy hajjaj, szemüveg kéne már.
Na, egyébként azt kapok is a jövő héten - kettő olvasót és egy távolbalátót. Bár szerintem utóbbira nincs szükségem, de a szemész szerint szó szerint látni fogom a különbséget. Persze az olvasószemüvegről már rég tudok, de abból is erősebb kell, mint gondoltam eredetileg, szóval lehet, hogy ebben a kérdésben is csak én gondolom magam fiatalnak.
Közben nyomom a heti egy franciát is - de bevallom, a csoporttársakkal többet beszélek angolul, mint franciául, ami nem meglepő, lévén heti másfél órai tanulással egyikünk se halad rakétasebességgel. De a csoport aranyos, a tanárt imádom, és próbálok azért eljutni amilyen gyakran tudok, de azért ez az este 7 órás kezdés nekem már öregesen késői. Nem megy már ez az éjszakázás dolog olyan büntetlenül, mint akár tíz éve. Mostanság egyre gyakrabban megyek tízkor aludni a gyerekekkel együtt, néha előttük. Cikis, tudom. De én kelek legkorábban is, hogy ugye a reggeli (és a tízórai) meglegyen, szóval talán nem olyan csoda.
Nos, szóval az egyetlen, amiről mesélni tudnék a blogban, hogy miket írok épp. És arról egyébként nagyon jókat tudnék mesélni! Jobbnál jobb feladatok találnak meg mostanság - könyv is készül, nem is egy, és nagyon klassz a munka, nagy öröm csinálni. De hát nyilván ez afféle üzleti titok, tehát épp úgy nem mesélhetek róla, mint arról, hogy milyen cikket adtam le a Nők Lapja Évszakok következő számába (pedig az is zseniálisan jó téma, és most nem azért mondom, hogy magam dicsérjem, mert én találtam ki, de hát nagyon jó lett az is, most kaptam meg betördelve, és még szép is.)
Közben várjuk, mi lesz a Brexittel, és csinálunk B tervet, meg C tervet - de bevallom, nem nagyon idegesít a dolog, az én munkám felől akár Kuala Lumpurban is ülhetnék a konyhaasztalnál, körülbelül ennyi közöm van itt is a helyi élethez. Ami egyfelől elég siralmas - másfelől viszont én ezt eléggé élvezem, szóval nem sírok miatta.
Más kérdés persze, hogy a gyerekek meg mind, kivétel nélkül épp nagyon jó passzban vannak, mind imádja a sulit, jól tanul, tele vannak barátokkal, tehát elég kitolás lenne őket most épp elvinni innen, és ha nem muszáj nem is tennénk. És még ha muszáj is kitalálunk valamit, hogy legalább Bíbor maradhasson, amíg az A leveleket le nem teszi, mert azzal mehet egyetemre, és azért elég kibaszás lenne vele, ha most hazavinném, és magyarul kéne leérettségiznie, és pikk-pakk bepótolni négy év gimnáziumi töri, magyar, fizika, kémia és más tantárgyak finomságait. Pláne, hogy ő már egyetemi szintű esszéket csinál épp szociológiából, meg töriből meg irodalomból, és imádja. Szóval vannak azért határok, meddig egészséges egy gyerek munkaképességét feszíteni, és úgy érezzük, hogy ez már túl sok lenne.
Amúgy az nagy büszkeségem, hogy suli mellett dolgozni is kezdett, és most heti hat órát dolgozik egy kávéházban. Mivel még csak 17, ezért az órabére hat font, ami nem túl sok, de a munka maga se túl sok, és még így is olyan havi 100 fontot fog vele keresni, ami azért zsebpénz kiegészítésnek nem rossz. Pláne, hogy hozzá se kell nyúlnia, mert a kollégák megosztják vele a jattot, tehát minden alkalommal olyan 5-7 fontnyi aprópénzt is hoz magával. Szóval komoly kereső lett belőle, mi meg egyfelől kicsit aggódunk, nehogy a tanulmányai kárára menjen (mert azért mégiscsak az a fontos), másrészt egyelőre úgy látjuk, hogy inkább segít neki abban, hogy jobban megszervezze az idejét. Mert ez neki is gyenge pontja, akár nekem - és ő pont ugyanazzal a metódussal próbálja utólérni magát, ahogyan én: éjszakázással. Ami nem a legjobb, de nekem aztán pont nincs hozzá jogom, hogy kioktassam, hogyan kéne ezt jobban csinálnia.
Kettős érzéseim vannak amúgy a bloggal kapcsolatban: egyfelől imádom visszaolvasni a régi bejegyzéseimet, mert csomó olyan van benne, amit már elfelejtettem. Másfelől úgy érzem, hogy akkoriban csak úgy száguldott velem az élet, és csomó új élmény ért, most meg már csak virtuális életet élek. Még National Trust tagságink sincs már, pedig régen minden héten kirándultunk valahová.
Talán majd a Brexit után, ha minden jól megy rábeszélem a férjem, hogy vegyünk újra éves belépőt ideoda. De addig most inkább kivárok. Azért nem kezdtük el a ház felujítását sem, és a hozzáépítést is halasztjuk. Mert ha el kell költöznünk, nehogy már ide fektessük be a pénzünk. Részünkről ez a kivárás most a jellemző - de amúgy az egész országra is. Hogy ez a gazdaságnak iszonyat szívás, az tuti. Nekünk most még kevésbé - de nem tudjuk mit hoz a jövő. Ilyenkor azért nem bánom annyira, hogy inkább a virtuális térben élek, mint a jelen valóságában, mert akkor jóval többet idegeskednék. És akkor se változna semmi.


[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...