Három gyerekkel irány Anglia!

Eszméletlenül szép időnk volt a hétvégén. Legalább tízszer mondtam el tágra nyílt szemmel, csodálkozva, hogy dehát már október közepe van! Hiába. Rövidujjas idő volt. És szerencsére és az új kocsinak hála maximálisan ki is használtuk.

Időről-időre megdöbbent, hogy milyen hatalmas város is ez a Coventry, és mennyire kicsi részét jártuk már be eddig. Nem is beszélve a környékbeli csodákról. Amikor ugyanis kocsit béreltünk, mindig rajtunk volt a kényszer, hogy most aztán nagyon ki kell használnunk, és muszáj messzi helyekre mennünk, amelyeket kocsi nélkül nem is érhetnénk el.
De most, hogy itt az új kocsi, kicsit enyhült rajtunk a nyomás. Már nem kellett a leghíresebb történelmi helyeket felkutatnunk - helyette úgy döntöttünk, hogy parkozni fogunk. Ami nagyon jó ötlet volt, tekintve, a szikrázó napsütést, amit muszáj volt kiélveznünk az utolsó cseppig, méghozzá a szabadban - se múzeum, se kastély, se falak. Ez volt a cél. Persze megint igazi gyöngyszemekre bukkantunk, ahová muszáj lesz majd visszamennünk.
Szombaton a Ryton Garden volt a célunk, amiről kiderült, hogy egy óriási biokertészet, egy brutál nagy biobolttal megfejelve. Én teljesen belelkesedtem, hogy végre kapok fekete magos kenyeret, igazi jó kis bodzaszörpöt, vega-pástétomot. Merthogy ez Magyarországon nem nagy kunszt, ahol minden sarkon biobolt van, de itt valahogy még nem sikerült rátalálnom a helyi biobolt hálózatra - van pár étrendkiegészítős bolt, pár magos bolt, de nagyon hiányoznak a jó kis tönkölylisztes sütik. (Tudom, fene a gusztusomat...)
Szerencsére épp egy "alma-nap"-ba csöppetünk bele, ami azt jelentette, hogy volt egy csomó ingyen alma kostolás(legalább két tucat fajta közül lehetett választani, és ha valaki elvitte a saját almafája termését, meg is határozták neki) Frissen préselt almalé és persze almás-kézműveskedés - mi speciel madáretetőket fabrikáltunk, szotyimagokat kellett beledugdosni a félbevágott almákba. Én mondjuk jókat röhögtem azon, hogy mennyire messze még a tél, amikor szegény éhező madaraknak erre lesz szükségük, de elismerem, hogy amikor valaki tavaly összeállította a programot igazán nem tudhatta, hogy idén ennyire hosszú lesz a nyár. Nem mintha ezt bárki tudta volna, hiszen kb augusztus közepe óta minden hétvégén elmondják, hogy ez az utolsó meleg hétvége - és ez már annyira abszurd, hogy a Daily Mailben csináltak egy tesztet, összehasonlították, mit jósol az asztrológus, egy jósnő, a meteorológus, egy baba, aki véletlenszerűen mutogat kártyákra és egy állatkerti pingvingondozó, az állatok viselkedését nézve. Nem meglepő módon amúgy még a baba és a pingvin is jobb eredményt ért, mint a meteorológus.
No, de nem kalandozok el teljesen, mert a Ryton Garden megérdemli, hogy írjak róla. Azt mondtam, hogy nem akarunk falakat - hát ez nehéz volt, mert olyan pipec kiállítótermük van, hogy alig bírtuk kicsalogatni a gyerekeket. Rengeteg számítógépes játék, nyomogatnivaló gomb (Kisbende imádta) feladat, és feladatlap a zöldségek-gyümölcsök izgalmas életéről.
Persze amikor végre kijutottunk, ott se csalódtunk - gyönyörű kertek, igazi tanösvények, nagyon sok téma szerint felosztva. A megszokott rózsakert, fűszerkert és üvegház szentháromság mellett olyan kis érdekességek voltak, mint a méheskert, a komposztáló terület, a bogyóskert (egy csomó berryt nem ismertem eddig) vagy élménykert a vakoknak és gyengénlátóknak különösen színes, erősen hajladozó, illatos növényekkel. És még egy csomó más.


A legtöbb időt természetesen a gyerekek kertjében töltöttük, hol másutt, ahol egy igazi emeletes faházikó volt - Bende méretben. Még a lányok is óriásnak tűntek benne és le kellett hajtaniuk a fejüket - de üvegablakok, kis terasz, tetőtér, bútorok, pad a verandán. Azt hittem ott helyben elolvadok tőle - de volt indián totemoszlop, és óriás faxilofon és szélhárfa is, ahol zenélhettek a gyerekek. Mellette egy óriási rét, ahol meg óriás sakk, jenga, go és egyéb társasok voltak kirakva. Végül is az egész napot itt töltöttük - a szép idő is marasztalt minket, a sok felfedeznivaló is.
Mivel a nap még vasárnap is tűzött, kipróbáltunk egy másik parkot, a Kingsbury Water Parkot, ami szintén negyedórányi autóútra van. Óriási, izgalmas játszótér fogadott minket rögtön a parkolónál - egy csomó olyan játékkal, amit még soha nem láttam eddig. A fekvő mérleghintától kezdve a babadobon át a gyerek futógépig. Alig bírtuk elrángatni a gyerekeket, hogy elkezdjük a tényleges sétát. A nap legkellemesebb felfedezése az volt, hogy Kisbende már nem csak úgy szalad, amerre a lába viszi, hanem mellettünk marad akkor is, ha nem fogjuk a kezét. Ami már csak azért is üdvös, mert az utóbbi időben nem marad meg a babakocsiban. De most már néha elhiszi, hogy a kezünket fogni kell és követi a csapatot - tehát ha van egy keresztút, akkor nem rohan előre egy általa kiválasztott ösvényen, hanem hajlandó követni minket. És ez bizony óriási megkönnyebbülés.


A fénypont természetesen a kisvasút volt, ami igazi gőzös, rendes büdös füsttel és vízpárával. Mivel ötpercenként jár, és van vagy hatféle belőle, nem kellett se sorba állni, se sokat várni. Mindannyiunkat elbűvölt, hogy milyen mini a vasúti sín, a lámpa, a váltó és még mini alagút is volt hozzá! A csajok lelkesen visongtak - Kisbende meg tátott szájjal figyelte, hogy mi is ez. Nem tudom, hogy mennyire tudja összekapcsolni, de ma egész délelőtt favonatokkal játszott - igaz a múlt héten is ez volt a kedvenc, szóval nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Az mindenképp jó hír, hogy most már simán összekapcsolja a síneket és nagyon élvezi, hogy tologatja a kocsikat rajta. (Ami különösen nekem nagy megkönnyebbülés, mert két hónapja féláron adták a Thomas favonatokat és én nagy lelkesedésemben rögtön nyolcat vettem belőle. Ebből ugyan Kisbende csak egyet kapott meg eddig, a muzsikálós vagont, de eddig még nem sikerült elhitetnem a férjemmel, hogy ez egy állati jó vétel volt és hosszú távon nagyon jól járunk vele. Most, hogy a fia ilyen lelkes vonatozós, kicsit ő is megenyhült.) Mondanom sem kell, innen se akartak hazamenni a gyerekek és ide is vissza kell még jönnünk. Szóval jó kis hétvégénk volt.

Az iskolai szünetet eddig elsősorban utazgatással töltöttük - Dél-Angliában néztünk körbe. Az Eden Projectnél kezdtünk.

Erre a helyre fél éve fenem a fogam, mióta egy kedves barátnőm melegen ajánlotta, azt állítva, hogy elképesztően különleges és szép hely. A térképet nézve azonban még akkor kiderült - a többórás utat egy nap alatt nem tudjuk megjárni, pláne nem három gyerekkel. Így hát jegeltük a tervet, egészen mostanáig. Megérte észben tartani - egy kicsit se bántuk meg a hosszú utat!
Első pillantásra mintha egy sci-fi regénybe csöppentünk volna, egy távoli bolygó kupolavárosába. Eredetileg egy kaolinbánya volt ezen a helyen, amely kimerült - és az üres meddőhányó helyén felépítettek két hatalmas félgömbökből álló üvegházat, úgynevezett biomot. Az egyikben esőerdőt, a másikba száraz mediterrán klímát kedvelő növényeket ültettek. Körülötte pedig felépítették az édent... de tényleg!
Ez a hely ugyanis több, mint egy szép kert - kifejezetten tanítani akar, a célja, hogy a gyerekek (és persze a szüleik is) megértsék, miért fontos a környezetvédelem.
Kezdődik azzal, hogy az előcsarnokban kétpercenként automata bábelőadás van arról, milyen is lenne a föld, ha nem lennének növények. És két perc alatt kiderül, hogy nem is lenne itt semmi. Mert nemcsak az étel hiányozna, meg a ruha, meg a bútorok és a könyvek, de még az oxigén is. Szép sorban mindent elvesznek a színpadról, ami növényi eredetű - és ami marad két pucér, mozdulatlanul fekvő halott baba. Ezen a nyelven a gyerekek is értenek. Bíbor rögtön ki is jelentette, hogy többé nem tépi le a fák leveleit és a virágokat. (Hurrá!)

De persze a kert nem ijesztgetni akar - inkább gyönyörködtetni, és ebben nagyon jók! Az egyes kertek témakörök szerint vannak felosztva - kezdődik azokkal a növényekkel, amelyeknek nincs virágjuk. Merthogy a dínok korában még nem volt annyi rovar amely a beporzást elvégezte volna, így nem volt fontos a szép, illatos virág. Aztán van egy beporzásról szóló kert, hatalmas fadarázzsal. Külön kiskert, ahol gyógyszeralapanyagokat termelnek és bemutatják miből mit gyártanak. Konyhakert, sörfőzős kert, olajos magvak kert, és hogy lehet ezekből bio-üzemanyagot nyerni. teák, hogyan használják fel a levendulát... Valójában napokat lehet itt tölteni, ha az ember mindent el akar olvasni, meg akar ismerni - ezért például ha az ember Angliában fizet adót, akkor az egyszeri belépőjegyét minden további költség nélkül átalakíthatja éves belépőjeggyé. Ehhez csak nyilatkoznia kell, hogy nem jegyet vett, hanem adománnyal támogatta az Édes Projectet. Ez nekik jobb az adózás miatt, a vendégnek meg azért jó, mert ingyenes és korlátlan lehetőséget kap a visszatérésre.
Ezek után gondolom nem csoda, hogy órákon át bolyongtunk a külső részeken, ahol olyan apró részletek varázsolták el a gyerekeket, mint a titkos utak, a vesszőkből font lugasok és házikók, a homokozó (benne lapátok és vödrök, hiszen az ember nem hord ilyet magánál) a faágakból font állatok, a fekete tulipánok erdeje, amelyet fekete fű vett körül.
És még csak ezután jött az igazi látványosság - a biomok világa. Mi az esőerdővel kezdtünk. Ahol szó szerint azonnal lehullott rólunk a ruha, mert negyven fok volt és őrületes pára. Banánültetvény, kávé, kakaó, fűszerek, pálmák - minden, ami csak ezen a tájon terem. És azoknak, akik bírják a klímát külön kihívás, hogy fölgyalogolhatnak egy óriási lépcsőn, és felülről is megtekinthetik a zöld, egybefüggő lombkoronát, mint egy igazi dzsungelkutató. (Ez maradt a férjre és a két csajra, de ők is totálisan kitikkadtak a kihívásban.) Mire mindezt végigjártuk, teljesen leizzadtunk és alig vártuk, hogy leüljünk egy jó ebédre.
Ám itt ez is különleges módon van megoldva. Az Eden Projectben ugyanis bíznak az emberi becsületben. Elveszed a kaját, megiszod az italod - majd kifelé menet megállsz és bediktálod mit fogyasztottál. Senki nem ellenőrzi, hogy igazat mondtál-e, vagy elsunnyogsz néhány szendvicset. Bíznak benned és ez jólesik. Otthonos érzés.

Miután kipihentük magunkat továbbmentünk a mediterrán rész felé, ahol Görögországgal kezdtünk, és nagy amarilliszmezőkkel (ilyet még nem láttam, elképesztő!) narancsligettel, szőlődombokkal, ahol Dionüszosz és faunok szobrai mulatoztak, Kalifornia és helyi vadvirágok nyíltak (elképesztően narancssárgák).
És ha még mindez nem lenne elég, aznap épp Bárányos játék volt a kertben és húsvéti sportos akadályversenyekkel lehetett megnézni, ki, mennyire fitt. Mi mind nyertünk egy-egy jelvényt, szóval nagyon.
A csajok most könyörögnek, hogy menjünk vissza - és bevallom engem is csábít a dolog. És nem csak az ingyen jegy miatt, hanem mert egy kert tényleg minden évszakban más és más arcát tudja mutatni. Most épp a tulipánok szezonja volt, de változik ez pár hónap múlva. És ha arra járunk, nem fogjuk kihagyni az alkalmat az újrázásra!

Cambridge semmihez nem hasonlítható. Kicsit angol, kicsit olasz, kicsit nemzetközi - de mindenképp nagyon izgalmas!

Ha döntenem kellene, hogy melyik a kedvenc városom Angliában, akkor az eddig látottak alapján Cambridge-re szavaznék. Hétvégi látogatásunk minden egyes pillanatát élveztem. Tele volt meglepetésekkel, felfedeznivaló csodákkal és gyönyörűségekkel.
Zsoltot, aki már járt itt odafelé végig faggattam, hogy miket lehet itt tanulni, és egyáltalán milyen az egyetem. Nagyon nehezen értettem csak meg, hogy magyar fogalmakkal lehetetlen leírni az itteni rendszert. Az első nagy döbbenet, hogy egyáltalán nincs egységes cambridge-i egyetem. Ez a hétszáz éve működő intézmény, amelyben az angol királyok is tanulnak, minden felmérés szerint folyamatosan világ öt legjobb egyeteme között van (változó helyezéssel, de gyakran első) magyar szemmel borzasztóan bonyolultan működik.
Eleve azzal kezdődik, hogy az ember nem az egyetemre felvételizik, hanem a város 31 kollégiumának egyikébe. A kollégium szót használtam az előbb, de a "college" valójában lefordíthatatlan. Magyarul ugyanis a kollégium olyan hely, ahol a vidéki diákok alszanak - egy cambridge-i College azonban ennél sokkal több jogosultsággal rendelkezik. Ők döntenek arról, hogy kit vesznek föl, és csak általuk lehet az egyetemre bekerülni. Nem szakoktól függ, hogy az ember hová jelentkezik (Cambridge majd 150 szakján voltaképp bármit lehet tanulni) hanem szellemiségtől. Merthogy minden egyes College nagyon különböző. Mindegyiknek saját könyvtára, sportcsarnoka, étkezője, parkja van. Nagyon fontos, hogy ki, melyiknek a tagja lesz, mert mert mindegyiknek saját hagyománya, rendezvényei és sportcsapata van. Minden kollégium külön világ, amely testvérségben van a többivel, de mégis verseng azokkal a legjobb eredményekért és hagyományaival, szokásaival formálja a bekerülő fiatalt.
Az oktatás úgy néz ki, hogy az előadások, ahol a tanár beszél, és többszázan hallgatják, az egyetemen vannak, de a szemináriumot (ahol pár diákkal foglalkozik a vezető tanár) már a kollégiumban tartják. A diploma is vegyes - az egyetem állítja ki, de beleírja, hogy a hallgató mely kollégium tagja volt és ez ugyanolyan fontos, mint a szak, amelyen végzett.
Látogatóként persze az ember csak a felszínt karcolgatja, mert a borsos belépődíjért csak nagyon kevés helyre engedik be. Elsősorban a parkban lehet sétálni, a kertek egy részében és a kápolnákban. Persze mind a 31-ben külön belépődíjat kell fizetni, nincs valamiféle egységes "bérlet," ezért érdemes jól meggondolni, hová les be az ember. A belépődíj változó - 3 fonttól 7-ig terjed, és csak napi 1-2 óra a látogatási idő. WC nincs...
Mi most két helyre fizettünk be, és egyiket se bántuk meg. Az egyik a King's College épülete volt, amelynek gyönyörű kápolnája van, legyezőmintás mennyezettel, rengeteg faragással és egy eredeti Rubens képpel az oltáron. Elképesztően impozáns épület, amelyet még VI. Henrik kezdett el építeni 1446-ban, és VIII. Henrik fejezte be.
A másik a Claire College, ahol volt egy nagy udvar, egy kicsi kápolna, benézhettünk egy gyülekező terembe is, de a legszebb a Fellow Garden volt, ahol a lányaim nagy örömére itt a fűre is rá lehetett lépni.
Persze nem kell persze a kollégiumba bemenni ahhoz, hogy szépet lásson az ember. A város nagy attrakciója a csatornarendszer, ahol igazi velencei életérzésben lehet része az embernek. Bár nem gondolába, hanem ladikba lehet szállni, a helyi diákok szervezik a túrákat és tologatják a hajót egy fémvégű bottal. Mi most ezt kihagytuk, bár egyébként meglepően olcsó volt (10 fontot kértek volna) mert háromnegyed órán át tart egy kör, és attól féltünk, hogy Kisbende türelme nem tartana addig. Ráadásul mivel gyönyörű idő volt, rengeteg turista volt, és nagyon sokat kellett volna várni, hogy sorra kerüljünk. A lányok nagyon bánták, hogy ez most kimaradt, de megígértük, hogy vissza fogunk még jönni!
A város egyébként is inkább olasz, mint angol, és nem csak a napsütés miatt éreztük így, amely beragyogta a várost. Az ódon épületek stílusa, a régi szobrok a házak között és az elképesztő mennyiségű napóra mind mediterrán életérzést sugároztak. A turisták áradata lazán keveredett a diákok zajos életével. Kávéházak, kiülős éttermek, diákok a múzeum lépcsőjén, és a régi házak ablakaiban ülve. Rengeteg kert, smaragdzöld dús gyep, amelyen lazán piknikeztek, olvasgattak a fiatalok és idősebbek, míg mások a laptopjukba jegyzetelve tanultak a szabadban. A templomkertben könyvvásár, mellette parkoló biciklik százai, a kerítésen tucatnyi laminált papírposzter hirdette milyen kiállítás, színházi előadás, koncert jön a városba nemsokára. Egyszerűen élvezet volt megmerítkezni benne, valami izgalommal vegyes nosztalgiával - milyen jó is lenne itt diáknak lenni. És milyen jó is volt otthon egyetemre járni. És huszonévesnek lenni. És tanulni. És hogy én ezt mennyire élveztem annak idején. De az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Márcsak azért drukkolhatok, hogy majd a lányaim jó iskolába kerüljenek. Ha szerencsések, akkor ide...

A londoni kirándulás után hazafelé a vonaton végig ezt dalolták a gyerekek. Bár nyelvtanilag nagyon is helytelen a mondat, és szigorúan véve értelmetlen is, amikor megpróbáltam kijavítani a dalszöveget, ők elmagyarázták, hogyan is értik a dolgot. Mert amikor a Tower Bridge felnyílt, hogy átmehessen alatta egy nagy hajó, akkor igenis "fall up" történt. Voltaképp örülök annak, hogy az angoljuk ilyen gyorsan fejlődik. És kicsit irigy is vagyok rá, hogy ők már az első londoni látogatásuk alkalmával látták, amit én eddig soha: hogyan is nyitják fel azt a híres hidat.

London nagy álma volt mindkét lányomnak, hiszen Borsika kedvenc meséjében Pán Péter a Big Ben előtt repül el, és ide akad be Hook kapitány hajójának horgonya is. Mivel London alig egy óra vonattal, úgy tervezzük, hogy gyakran fogunk idelátogatni. Kell is, mert ebben a városban van mit nézni. Mivel nem akartuk, hogy a gyerekek rögtön "London-mérgezést" kapjanak rövid látogatást terveztünk, laza programokkal. Egy kis Tower, egy kis Tower Bridge majd piknik egy parkban.
Nem a mi hibánk, hogy mindez maratoni hosszúságúra nyúlt - csakis London tehet róla. Mert képtelenség otthagyni.
Bevallom, London nekem nagy szerelmem. Tudom, mindenki azt mondja, hogy élhetetlen, mocskos, büdös nagyváros, tömeggel, bevándorlókkal és hihetetlen drágasággal. Igen, ez mind igaz, nem tagadom. Én mégis imádom ezt a várost.
Pedig kaptunk rendesen, amint megérkeztünk. Ködös, nyirkos, szürke idő volt, és nagyon is esőre állt. Ráadásul a metrónak, aminek a Towerbe kellett volna vinnie minket, lezárták pár állomását, az odavezető utakat, és hihetetlen meleg, párás volt az aluljáró ahol persze lift nem volt, így a babakocsit emelgetni kellett.
Ám amikor végre odaértünk a Tower Bridge megállójához ahol egy kosztümös véres fejű kísértet jött szembe, rögtön visszatért a mosoly az arcomra. Igen, ezt szeretem Londonban, hogy mindig meg tud lepni valami vicces dologgal. A lányoknak csak úgy kerekedett a szeme, mert aztán vámpír, malacfejű rém és egyéb szörnyek osztogatták a szórólapokat, hirdetve a London Dungeon rémségeit.
Innen már vigyorogva sétáltunk el a Tower Bridge-ig, ahol épp ugyebár felnyitották a hidat, majd átsétáltunk a Towerig, és kezdődött a tömény történelemóra. Mert a lányok kérdeztek és kérdeztek, én meg próbáltam mindent megválaszolni. Leginkább VIII. Henrik keltette fel a kíváncsiságukat, és azt akarták tudni, hogy vajon akkor ez egy gonosz ember volt-e? Hűűű, ez jó kérdés. Két feleségét ugyan lefejeztette, de a válasz mégsem egyszerű. Aztán persze a megvásárolt Tower tájékoztatóból kiderült, hogy elég sok rokonát eltette láb alól, még többet bebörtönöztetett, szóval már majdnem rámondtam, hogy igen, de akkor nehéz megindokolni, miért csinálnak olyan édes kis VIII. Henrik ruhás plüssmacikat is.
Azt se nagyon tudtam elmagyarázni, miért itt tartja a királynő a koronáját? Miért nem hordja? Azt szerencsére tudtam, hogy neki a Koh-i-Noor gyémánt miért nem hoz balszerencsét – mert az átok csak a férfiakra hat! De hogy van-e a királynőnek otthon is koronája, azt már nem tudtam.
Viszont abba biztos voltam, hogy műanyag koronát nem viszünk haza (pedig volt ám) és koronás ceruzát sem (egy vagyon volt) – vettünk viszont eredeti libatollas tollat, amit tintába kell mártogatni (ez volt Bíbor nagy álma, és kiderült, hogy gyönyörűen tud vele írni, szóval nehéz lesz legközelebb amikor tanulunk beadnia nekem, hogy ő csak csúnya macskakaparással tud írni). Borsi is megkapta az „álmát”, egy valódi (műanyag) kardot, amivel talán nem tudja kiszúrni a szemét.
A záporozó kérdéseket csak a kosztümös lovagi torna szakította félbe, amikor is a gyerekek megtanulták, hogyan van angolul a paraszt, mert a párviadalom nemes egyszerűséggel le-"peasant"-ozták a tömeget. De csak a móka kedvéért, mert egyébként itt a Towerben mindenki extra udvarias, és amikor a díszruhás hölgyeket kérdeztük, hogy szabad-e egy fotót készíteni róluk, minden mondatuk végén ott csilingelt a "my lady" megszólítás.
A nagy kalandok után már csak egy kis piknikhez volt kedvünk, amire félve indultunk el, mert olyannyira lógott az eső lába, hogy szinte a talpát szagoltuk. De gondoltuk, olyan brites dolog lesz bőrig ázni (és volt nálunk esőkabát is) Bátraké a szerencse, mert a Regent Park csodaszép volt, és bár minden jel erre utalt, végül nem esett.
Újra rá kellett jönnöm, hogy Londonban a parkok a legszebbek. De talán mind közül a legcsodásabb a Regent Park. Hatalmas, tiszta, gyönyörű, ápolt, gondozott. Nagy rózsakerttel, japánkerttel, vízeséssel, szökőkúttal. És amilyen zsúfolt volt a belváros, olyan nagy volt itt a tér. És rájöttem, hogy ez a város minden szörnyűsége ellenére ezért élhető mégis. Mert ahogy itt sétáltunk, volt lengyel esküvői fotózás, japán turistacsoport, néger WC-s bácsi, koreai mókust etető hajléktalan. Tarkabarka, de nagyon udvarias kompánia volt ez, ahol mindenki megtartotta a tisztes távolságot, és kényelmesen elfért.
Ettől függetlenül örülök, hogy nem Londonban lakunk – valószínű, hogy a Regent Park környékét úgyse tudnánk megfizetni. Vendégként viszont remélem, a legjobb részeit élvezhetjük!