Három gyerekkel irány Anglia!

Az otthon töltött nyári hónapok alatt mindenki ugyanazt kérdezte: no, és titeket hogy érint a Brexit? Most akkor jöttök haza? Elismerem, akár kinn él az ember, akár Magyarországon, ez egy fontos téma. De a válasz egyáltalán nem egyszerű.

Sok angliai magyarokat tömörítő FB csoportnak vagyok a tagja, és mindegyikben megy a pánik rendesen a Brexit miatt. Ez amúgy nem meglepő, mert az angol kormány egyáltalán nem igyekszik megnyugtatni a kedélyeket. Nyilván nem nekünk, Kelet-Európaiaknak szólnak ezek a keménykedő üzenetek, referendumok és kiszivárogtatott jelentések, hanem az EU-nak. A sok fenyegetés, miszerint most aztán majd ők mindenkit hazaküldenek, aki nem keres eleget, meg nincs jó szakképesítése arról szól, hogy minél jobb alkupozíciót szerezhessenek maguknak Brüsszelben - de azért itt élő külföldiként nem jó hallani ezt a tónust.
Nincs illúzióm - rengeteg külföldi él ebben az országban, és a felszínes mosoly alatt komoly feszültség van sok britben emiatt, mert valóban nehezebb a munkaerőpiaci helyzetük, zsúfoltabbak az iskolák és egyáltalán annyiféle hátterű emberhez kellene alkalmazkodniuk, hogy ez tagadhatatlanul néha okoz nehézséget, pláne amikor úgy érzik, hogy a saját hazájukban nem kapnak annyi figyelmet, támogatást, mint az ideérkező külföldiek.
Sokan vannak azonban azok is, akiknek tetszik ez az új, színesebb, multikulti világ, ami körülveszi őket, és látják, hogy ebből bizony sokat profitál az ország. hiszen jön az olcsó munkaerő, amelyik fizeti az adót, és jönnek az okos elmék minden országból, akik szintén idetermelik a hasznot. Valójában ezt a "más kultúrákkal együttélést" már évszázadok óta gyakorolják, és nem mondom, hogy mindig jól csinálták, de azért igyekszenek, legalább látszólag korrektnek lenni, ami azért már jóval több, mint amit Magyarország elmondhat magáról. A kép soha nem volt egyszerű, még kevésbé mesebeli - de a felszínen nyugalom volt, és nem volt szalonképes a gyűlölet semmiféle formája.
Na, ez változott a Brexittel, és ezért kell vele foglalkozni. Mert minket érint. Minket, akik itt élünk, és akik egyik pillanatról a másikra afféle másodrendű lakosokká váltunk, noha erről korábban nagyon is figyeltek rá, hogy senki ne érezhessen ilyesmit.
Ha engem kérdeznek, hogy mit érzek a Brexitből, hetykén felvetem a fejem és azt szoktam mondani, hogy a férjem euróban kapja a fizetése nagy részét, tehát még profitálunk is a font mélyrepüléséből. Egyre többet ér a pénzünk. És különben is, ha nem kellünk, akkor felkerekedünk és megyünk máshová, A ő veszteségük, nem a miénk.
De azért persze a helyzet nem ennyire egyszerű - mert azért mégiscsak van egy itteni házunk, amiben szeretünk lakni, és van három gyerekünk, akik szeretnek itt suliba járni. Persze át lehet vinni őket ideoda (ahogy meg is tettük már párszor), de azért a nagyobbik lányom mindjárt 16, ez a GCSE éve, és nem feltétlenül lenne boldog, ha most mondjuk németül kellene mindent újra kezdenie. Nem reménytelen persze, de azért nyilván visszavetné a továbbtanulását, a jövőjét. Nem véglegesen, de pár évvel valószínűleg igen. Kérdés, megéri-e ezt az áldozatot az, hogy a Daily Mailben nyomják az idegen gyűlöletet. Azt hiszem, amíg nem érezzük a bőrünkön, addig nem. De persze lehet, hogy akkor már késő lesz. Nem tudom, nincsenek válaszaim.
Az biztos, hogy az angolok folyamatosan veszítenek a Brexiten, akkor is, ha ezzel nem akarnak szembe nézni. Egyre több külföldi költözik haza, vagy tervezi, hogy hazaviszi az itt megszerzett tudását, pénzét, szellemi tőkéjét, ami nem jó az országnak. A nagyvállalatok hezitálnak, ha nagyobb beruházásokról kell dönteni, hiszen ki tudja, nem válik-e az üzleti világ központja London helyett Berlinné mondjuk pár év alatt. Még mi, a saját kis mikro-gazdaságunkban is hezitálunk, érdemes ez sok-sok pénzért plusz szobát építeni a házunkhoz, hiszen lehet, hogy nemsokára arra kényszerülünk, hogy eladjuk és itt hagyjuk az országot. És maga a ház is - bár fontban többet ér most, mint amikor vettük, de ha átváltanám ezt a pénz forintra az már jóval kevesebbet érne, mint két évvel ezelőtt. Olyan apróságokon látszik a gazdaság romlása, hogy az egyfontosban egyre több cuccot adnak két vagy három fontért - hét éve, amikor kijöttünk, nem láttam ilyesmit, vagy hogy sok alapvető élelmiszer csomagolását kisebbre változtatták, tehát ugyan maradt az ára ugyanannyi, de azért 10-20%-kal kevesebbet adnak belőle.
Az biztos, hogy személyesen nincs miért panaszkodnom. Semmiféle hátrány nem ért még a Brexit miatt. Még csak csúnyán se néznek rám sehol, ha magyarul beszélek a telefonomba, vagy ha erős akcentussal szólalok meg, amiből azért rögtön egyértelművé válik, hogy kelet-európai vagyok. Kedvesen beszélgetnek velem a nénik a buszon, kedvesen kérdezik honnan jöttem, és legutóbb egy bulin egy bűbájos angol pár hevesebben szidta a Brexitet, mint én. Szóval semmiféle olyan dolog nem történt, ami miatt aggódnom kellene, vagy rosszul éreznem magam...
...és mégis...
... a kulcstartómon van egy angol százló mintás szív. Amit még akkor vettem, amikor kiköltöztünk, és amikor még nagyon-nagyon új volt számomra minden és nagyon-nagyon tetszett. Arra kellett rájönnöm, hogy ma már nem venném meg. Pedig pontosan ugyanolyan itt minden, amit szeretek: a történelem, a kastélyok, a TV-műsorok, az újságok, az iskolák. Minden. De valahogy én vagyok más a Brexit miatt.
Mert ha jól megnéznek, amikor magyarul beszélek a gyerekeimmel, akkor az jut eszembe, hogy biztos ez is utálja a külföldieket - pedig lehet, hogy csak próbálja kitalálni, mi lehet ez a furcsa nyelv. Ha visszakérdeznek a boltban, akkor arra gondolok, hogy szándékosan cseszekedik velem, amikor nem akar megérteni - pedig még a saját gyerekeim is gyakran közlik, hogy bénán beszélek. Az ember agya dönti el, hogy milyennek látja maga körül a világot, és én ezt a Brexites Angliát ellenségesnek látom a fejemben, nem barátságosnak. Akkor is, ha ez nem igaz. Akkor is, ha tudom, hogy ez csak a fejemben van, azt gondolom, hogy talán mégiscsak a pesszimista felem látja helyesen a dolgokat.

Most, hogy már pár hete aktívan lakjuk be a mi kis házikónkat, kezdjük megismerni, mit tud - és persze mit nem. A serpenyő mindegyik felében akadnak dolgok - de azért gondolom nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy alapvetően elégedettek vagyunk.

1. Van kert és mókusokat látok mosogatás közben
Nem kell sajnálni, mert mosogatógépem is van - de azért ha mégis el kell öblíteni valamit, akkor bizony jól esik, hogy a mosogató fölött egy nagy ablak van, ami pont a mi kis kertünkre néz. Ami amúgy nem is olyan aprócska. És a végében van egy óriási fa, és azon él egy mókus, ami elég közel jön gyakran hozzánk. Imádom. Amúgy madarak is vannak. Az egyik akkora, mint egy szakra, de a farka és a szárnya vége kék. (A férjem szerint ez a tarka farkú szarka.) Lehet ezen röhögni, nekem, a tősgyökeres pesti csajnak ez igazi élmény.
Bár magát a kertet még igazán nem használjuk ki, mert eddig a benti részekre koncentráltunk, már ezer tervünk vannak ezzel is. Elsősorban egy házhoz csapott toldalék (conservatory) képében, de mivel az elég drága (olyan tízmilla), lehet, hogy csak fedett terasz lesz belőle első körben. De kerti partik biztosan.

2. Óriási a konyha
Igen, ebbe szerettünk bele elsősorban, amikor megvettük a házat. A konyha olyan rendes, nagypolgári U-alakú, és belefér még a nagy ebédlőasztal is. És még akkor is van tér. Mondjuk én nem fekete csempéket választottam volna a barna bútorhoz, de nem néz ki rosszul ez sem, elismerem. Sajnos úgy tűnik, hogy mindegy mekkora a konyha, mindig csurig tele van cuccokkal, és a konyhapult sem tud képes makulátlanul üres lenni - de ezek még dolgozom. Mindenesetre a konyha, na az önmagában is megérte a befektetést.

3. Éjszaka is világos
Ahol három gyerek van, ott bizony fontos szempont, hogy éjszaka ha valaki felriad, akkor ne féljen a sötétben. A régi lakásunkban mindig égve hagytunk egy kislámpát - de itt erre nincs szükség, mert pont a ház előtt van az utcai lámpa, és bevilágít. Az elalvásban nem zavar - de nincs koromsötét. Olyan kellemes.

4. Alig van benne padlószőnyeg!
A régi lakásban a halálom volt, hogy még a fürdőszoba is padlószőnyegezve volt, meg az ebédlő is. Ezt valami olyan fokú idiótaságnak látom, hogy elmondani sem tudom. Szerintem egyszerűen képtelenség a padlószőnyeget igazán rendben tartani (bár ismerek olyat, akinek sikerül). Persze nyilván attól is függ, hogy milyen minőségűt vesz az ember. De akkor is - én parketta rajongó vagyok, szerintem még a lábnak is jobb érzés. Na, itt nincs miért panaszkodnom: a lakás nagyobbik részében faparketta van - csak egy szoba és a lépcső padlószőnyeges. Egyelőre ehhez nem nyúlunk. De szerintem csak idő kérdése.

5. Nagyon csendes az utca
Olyannyira nincs áthaladó forgalom, hogy az utca hatalmas fekete-fehér macskája rendszeresen az úttest közepére fekszik le napozni. Ide aztán csak az jön, aki itt lakik. Meg persze az autósiskolák, akik rendszeresen a ház előtt gyakoroltatják a parkolást a tanítványaikkal. Ez mondjuk nem zavaró - elég jól szoktunk rajta szórakozni. Éjszaka is csendes, nappal se hallani semmit. Esetleg minket. Mert hát ugyebár az én fiam... hát ő nem csöndes.

Persze nem minden tökéletes. Hogyan is volna? Bizonyos dolgokon már változtattunk - ilyen például az élénkzöld fal. De van, amin nem könnyű. Ha egyáltalán lehetséges.

1. A bejárati ajtóval szemben van a WC
Ez mondjuk valami nemzetközi standard lehet, mert az otthoni lakásunkban is így van megoldva. (És a Balatonnál is így volt, de ott a férjem áttetette.) Nem tudom, hogy ezt ki találta így ki, de szerintem rémes. Igaz, itt annyi könnyítés van, hogy a bejárattal szemben van a lépcső, és a lépcső tetején a WC, de azért ha valaki belép, és nyitva a fürdőszoba ajtó, akkor bizony ez az első, amit nálunk lát. (És mivel tolóajtó van a fürdőszobán, ami ráadásul akar, hát így ritkán van zárva.)

2. Túlságosan is angol
A mi házunk olyan tipikus vöröstéglás angol sorházacska, amik a hatvanas években épültek. Nekem ezek tetszenek - de sajnos ez a mesebeli külső együtt jár egy csomó dologgal, amiért nem vagyok igazán oda. Kezdve azzal, hogy emeletes. Mert itt az a standard. Lenn a nappali és a konyha, fenn a hálószobák és a fürdőszoba. Ez az amúgy logikus felosztás azzal jár, hogy lenn nincs WC. Tehát akinek pisilni kell, az felszalad. Amúgy eredetileg a konyhában volt egy WC is, de az előző lakó megszüntette. Nekünk tervünk az, hogy visszahozzuk, ha nem is pont ugyanoda.
De az emelet - az csak egy gond. Azt is el tudom viselni, hogy itt bizony zsinóros a lámpa, és a fürdőszobában külön csapból jön a hideg és a meleg víz. Angolos megoldás, hozzá lehet szokni pár nap alatt.
De az az igénytelen gányolás, amit a mesterek itt csináltak... hát az gyakran felháborít. Kezdve azzal, hogy az egyébként szép és igényes beépített konyhabútoron két szekrény között van egy olyan 3 centis rés. Valaki nem jól számolt, rövidebb az egyik ajtó stb. Mi a megoldás? Semmi! Ott hagyták a rést és kész.  Szintén a konyhában ugyebár megszüntették a WC-t. A kiállást levágták, de nem ám a padlószint alatt - felette. Ami így kilóg a padlóból. És még sorolhatnám ezeket az amúgy apró hibákat, amiket egy picike hozzáértéssel, odafigyeléssel, minimális igényességgel meg lehetett volna oldani - és ezeket én magyar lakásokban sehol nem láttam még.

3. Csak pár centi hiányzik
Pici ez a ház. Igen, ezt eleve tudtuk és számoltunk vele. Két hálószoba - egy a gyerekeknek, egy nekünk. És maguk a hálók se túl nagyok. De most, hogy pakoljuk ideoda a bútorokat, azzal kell szembesülni, hogy tényleg ha csak 5-5 centivel nagyobb lenne a ház minden irányban, akkor mennyivel jobb lenne. Akkor oda tudnám tenni az ágyat ahol a legjobb lenne - ÉS még az ajtót s be lehetne csukni. Így nem. Akkor elférne a szekrény, akkor odaillene az asztal.
Nem mondom, így is megoldjuk a dolgokat - de ha csak 1-2 centivel nagyobb lenne, sokkal több lehetőségünk lenne.

4. Kövezett padló nincs
Fentebb örömködtem, hogy nincs padlószőnyeg, és ez jó hír - de még nem jutott el a ház a hazai színvonalig, mert nincs benne kő sem. Laminált padló van a konyhában és a fürdőszobában is. Különösen az utóbbiban fájó ennek a hiánya, mert viszont plafonig fel van csempézve. Egy kosz és macera lett volna (szerintem) padlólapokat lerakni. De nem. Ott is laminált padló van. Nem is szépen, és igényesen lerakva. Jujj.

5. Nincs fűtés a konyhában
Ez is olyan rejtély, ami előtt értetlenül állunk. Van kazánunk, és minden szobában van radiátor - kivéve a konyhát, ami amúgy a legnagyobb helyiség a házban. Persze amint elkezdek sütni-főzni, azonnal bemelegszik, főleg mert szép napos. De azért reggelente bizony már most érezni, hogy hűvös. Szerintem téli reggeleken igazán kényelmetlenné válik majd. (Pláne szegény teknősünknek, aki itt alszik.)

Kis mérleg arról, mi az, ami nagyon fog hiányozni, ha elmegyünk, és mi az, amit viszont Magyarországról hiányzik és nagyon örülök neki, hogy amikor hazamegyek, akkor lesz. A teljesség igénye nélkül, nem említve a barátokat, rokonokat, ismerősöket. Mert azok mindenütt vannak és mindenhol hiányozni fog valaki most már. 

Dolgok, amiket nagyon várok Magyarországról:

- Dohszag
Az a hűvös, dohos pinceillat, ami a belvárosi házak pincéjéből árad. Ha találok egy jó helyet, képes vagyok percekig ott állni és inhalálni.
- A hóesés
Mióta elköltöztünk egyszer láttunk csak havat, akkor is csak pár napra. Bende még alig volt egy éves (most négy), tehát ő nem is emlékszik rá, csak könyvekben és filmekben látta, milyen is a hóesés. A lányok őszintén irigyelnek mindenkit, aki hógolyózhatott az elmúlt években. Mert hogy jó volt ugyan tavaly a tengerparti, pálmafás karácsony is - de hát... valljuk be, a hó hiányzott.
- Az epres stand
Na, nem mintha itt nem lenne eper, esszük is. De van a Hunyadi téri piacon egy asztal, ahol tavasszal csak és kizárólag epret árulnak. Legalább 5-6 különféle epret lehet ott kapni. Van ananász illatú, aprószemű, hatalmas kerek, meg sokféle más is. Már messziről lehet érezni az eprek illatát, és ez valami isteni. Nem tart sokáig ez az árusítás, hiszen a szabadföldi eper szezonja nem hosszú. De abban az időszakban öröm arrafelé sétálni.
- Az estig tartó munka
Igen, ez gondolom nem teljesen érthető. De az a helyzet, hogy ugyan dolgozom én, és persze gyakran ez éjszakába nyúlik itt is, de annak idején, amikor a szerkesztőségben lapzárta idején néha egész sokáig benn kellett maradni, az jó volt. Meg persze rossz is, értitek, mert hát az ember menne haza - de közben meg jó is, mert hát imádtam a munkám és jó érzés volt olyan szenvedélyesen csinálni, hogy eszembe se jutott lerakni a lantot, és élveztem, hogy belevethetem magam a fejem búbjáig. Alapvetően nagyon várom, hogy végre újra emberek között dolgozhassak, ne csak egyedül, itthon, a négy fal között. Igen, akár estig is, mert megvan annak is a varázsa.
- Az interjúk
Igen, lehet újságíróskodni távolról is. És igen, lehet Skype-on is interjúkat csinálni. De nem mindenkivel. A szakértőknek egyszerűbb a telefon, és bevallom gyakran nekem is. De ha egy emberi sorsról akarok írni, akkor nekem látnom kell a másikat, az apró gesztusait, a kimondatlan, elharapott félmondatait, az arcjátékát és az auráját. Ezt meg csak személyesen lehet.
- A tanulás
Jó, tudom, most is tanulok, és ez a matekérettségire való felkészülés életem egyik legjobb ötlete volt. Még nem tettem le, de egész évben folyamatosan azt tapasztaltam, hogy képes vagyok erre is. Hogy azzal ellentétben, amit hittem, nem vagyok tök hülye matekból. De az igazi szerelmem azért nem a matek, hanem a művészet és eldöntöttem, hogy otthon elvégzek egy festménybecsüs tanfolyamot. Egyrészt mert érdekel, másrészt mert amikor az egyetemen ezt a 19-20-ik századi festészetet vettük én már Bíborkámmal voltam otthon, és bár bejártam, csináltam, levizsgáztam - érthető módon már nem fókuszáltam rá annyira, mint korábban a középkorra. Pedig hát ez egy olyan jó és izgalmas témakör. Nyelvtanfolyamot is néztem már ki magamnak - ez is olyan luxus, ami errefelé nincs, otthon meg minden sarkon van egy nyelviskola.
- Kávéházak
Az egyik legnagyobb bánatom, hogy itt a környéken nincs olyan kávéház, ahová be lehetne ülni dumálni valakivel. Tehát nincs olyan, hogy egy anyukával összecimbizünk, dumálnánk és iszunk reggel egy kávét. Vagy teát, na. Mert errefelé nincs ilyen hely. Van sok kis bolt, zöldséges és pár gyorsétkezde is, de ilyenkor délelőtt még azok sincsenek nyitva. Persze bebuszozhatok a citybe és ott van Starbucks és Costa is, szóval azért a műfaj létezik, de azok meg olyan egyenkaját-piát kinálnak. A budapesti kis kávéhzázak viszont mind-mind másfélék. Más ételt kínálnak, más kávét mint a szomszédjuk.
- A menza
Ez csúnya, önző szempont, tudom. De nekem azért Budapesten nagy könnyebbség volt, hogy az iskolában ebédet adtak a gyerekeimnek, méghozzá meleget. Így amikor délután hazajöttek, akkor elég volt egy szendvicset adni nekik és aztán némi könnyű vacsorát. De alapvetően tudtam, hogy különösen egy óvodás esetében már túlvannak a napi játszótéri tomboláson, délutáni alváson, és a tápláló ebéden. Itt úgy van, hogy Bende hazaér délben, Borsi 3-kor, Bíbor 4-kor - és napközben csak szendót esznek, mert itt a hideg ebéd a divat. Tehát nekem kell minden meleg és tápláló ételt eléjük rakni, és valójában egész délután folyamatosan főzök és etetek. Mivel emellett dolgoznom is kell itthon, nem könnyű az idővel zsonglőrködni.
- Anna, Peti és Gergő
Na, nem mintha Bartos Erika könyveiből itt ne kapnék óriási adagot. Bende imádja, így szinte minden nap előkerül. De hát ez egy magyar mese és a történetek többségét egyszerűen nem lehet átültetni Angliára. Persze sütünk együtt palacsintát meg gyúrunk szilvásgombócot, de nincs troli, libegő, Medvefarm és egy csomó olyan dolog, amit annak idején a lányokkal mind-mind végigcsináltunk. Mint minden budapesti család. Nekik a könyvben szereplő összes helyszín ismerős - Bendének viszont nem. Neki csak mese, ami a lányoknak valóság. Márpedig arról lehet ugyan vitatkozni, hogy értékes irodalom-e az Anna-Peti-Gergő, de az tény, hogy a gyerekek szeretik és nem véletlenül. Azért, mert róluk szól. Alig várom már, hogy Bende is átélhesse ezt a rácsodálkozást.
- A szülinapi bulik
Tudom, ebből a szempontból rossz környéken élünk, de errefelé nem szokás a gyereknek szülinapi partit szervezni. Éles ellentétben áll ez azzal, hogy annak idején, amikor a lányok oviba jártak, ritkán telt el gy hétvége, hogy sehová nem voltunk épp hivatalosak. Előfordult a heti kettő, sőt három is. Ami mondjuk a másik véglet, és nem mondom, állani fárasztó volt azt is végigcsinálni. De ez se jó így.  Arról nem is beszélve, hogy milyen összetartó, jó ovis szülői társaság jött össze ezeken a hétvégéken. Itt ilyen sincsen. Hiányzik.
- Belvárosi pezsgés
Ne feledjük, Budapest főváros. Tehát csomó olyan izgalmas programot kínál, amit Coventrytől nem kérhetek számon. Itt egy színház van - ott meg több tucat, itt egy mozi, ott rengeteg. És igen, most már nagyobbacskák a csajok és el lehetne menni velük pár felnőtt-előadásra is. De szerintem eljönnének Bendével még a bábszínházba is. Meg gyerekelőadásra, meg kakaó koncertre, meg Halázs Juditra és Szalóki Ágira, vagy a Pozsonyi Pagonyba egy Bogyó és babócás diavetítésre.Operaházba, balettre, komolyzenei koncertre. Szóval bárhová, merthogy Budapesten azért minden van, és ha nincs, akkor majd előbb-utóbb megérkezik.
- Éttermek
Nem mondom, itt is elmegyünk időnként - de azért az nem az igazi. Néha ugyan meglepően finomakat is ki lehet fogni - de azért az "alapéttermek" (ami nem Michlein, nem többcsillagos, nem méregdrága) alapvetően a pie-párolt zöldség-sült krumpli szentháromságban utazik, ami azért eléggé unalmas. A magyar éttermek többsége ennél jóval izgalmasabb és nagyobb választékkal operál, arról nem is beszélve, hogy jóval olcsóbban.
- Cukrászda
Az én családom nincs oda a muffinokért. Ez van, bevallom. És én ugyan eleszegetem a cukros-vajas tortákat, azért a Daubner E80-as tortájával vetekedően finomat itt még nem ettem. Mondjuk jó cukrászdát találni otthon sem könnyű, mert ott is egyre több az egyenízű, műanyag vacak - de azért vannak kivételek, ahol igazi kulináris csemegéket találhat az ember, nem is kevesen.
- Zenetanulás
A zenetanulás ahogy én látom errefelé drága és nem olyan hatékony, mint Bartók és Kodály hazájában. Erre nyugodtan büszkék lehetünk. Szerintem Magyarországon nincs olyan iskola, ahol ne lenne zeneoktatás (legalábbis Budapesten biztos) ráadásul külön zeneiskolák is vannak. Mondjuk a kötelező szolfézs, amit emellé raknak sok gyerek életét megkeseríti, de hát ezt a pirulát le kell nyelni. Bevallom, alig várom, hogy a gyerekeim végre újra rendes zenei oktatásban részesülhessenek. És ők is így vannak vele.
- A kontinens
Anglia szigetország, és sok szempontból zárt a kultúrája. A tévében alig látni mást, csak angol és amerikai filmeket, sztárokat. Márpedig egy jó francia filmnapok, egy dán kis művészfilm, vagy épp egy török milyen izgalmas tud lenni. És otthon, ez a tévében is van, de művészmozikba is el lehet menni, meg vannak fesztiválok, filmnapok is. (Nyilván itt is, de nem Coventryben.) Arról nem is beszélve, hogy milyen könnyű kocsival elindulni, és kiugrani a bécsi adventi vásárba, vagy Horvátországba egy hosszú hétvégére, esetleg Olaszországba. Nem kell repülőre szállni, becsekkolni és tervezni. Magyarország ráadásul Európa közepén van - minden irányba el lehet indulni.
- A saját lakás
Szeretem ezt a kis lakást, amiben lakunk. Világos, jó elrendezésű - csupa olyan erény, amivel a mi otthoni lakásunk nem büszkélkedhet. De hát a bérelt az nem saját, nem alakíthatja az ember kedve szerint. A szőnyegpadló utálatos dolog, a fürdőszobában meg egyenesen elmebaj. Az meg, hogy bútorozottan vettük ki egyre inkább zavar, én teljesen máshogy rendeztem volna be. Jobb híján minden kreatív energiánkat most az otthoni átalakításába öljük, és nagyon várjuk már, hogy nekikezdhessünk. (Nagyobb persze nem lesz, és világosabb sem. De legalább oda verhetek szöget, ahová akarok, és vizes lábbal is kiléphetek a kádból!)


Ami hiányozni fog, ha hazamegyünk:
- A reggeli virágillat
Fura módon az összes eddigi lakhelyünk közül Coventryben van a legjobb levegő. Ezt nem übereli sem a Balaton, sem a spanyol tengerpart. Egyik helyen sem éreztem ezt a hihetetlen friss, pormentes üdeséget, amit itt. Az mondjuk már bónusz, hogy az iskola udvara tele van orgonával és már messziről érzem a virágillatot.
- A 9-es iskolakezdés
Szerintem ez egy zseniális dolog. A két kicsi 8-kor ébred, és mivel közel a suli, ebbe még a kényelmes, kiadós reggeli is belefér.
- A "lunchbox"
Borsi a maga kis diétájával itt egyáltalán nem számít különlegesnek. Mert hát nem ő az egyetlen, aki viszi magával az ételt, hanem átlagosan a gyerekek fele. Azt meg, hogy kinek, mi van a kis táskájában, nem nagyon nézik a gyerekek. Tehát nincs az a rácsodálkozás, kérdés, hogy ő miért más, miért eszik mást. Nem téma. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon azért elég macerás azt elintézni, hogy a gyerek felmentést kapjon az iskolai ebédelés alól. Kellett hozzá annak idején kórházi igazolás, háziorvosi papír, ÁNTSZ engedély, külön evőeszközök, tányér (amit persze soha nem látott a gyerek). Pedig hát mint itt Angliában is látszik, ez azért nem olyan eszméletlen bonyolult és kivitelezhetetlen dolog, mint ahogyan otthon megpróbálják beállítani, és tudom, hallom, sok embernek lenne igénye rá, különösen ha mondjuk vega vagy paleo a család, vagy egyszerűen csak nem elégedettek a menzakoszttal.
- A politikamentesség
Nem számít, hogy ki, merre húz: a politika Magyarországon sok embert tesz ingerültté. Persze a hírek ide is eljutnak, de általában az indulat nagyja lekopik róla, mire ideér. Márpedig az is épp elegendő. Gyakran az az érzésem, hogy Magyarországon mesterségesen keltik az indulatokat, hogy elfoglalja magát a nyilvánvaló idiótaságokkal a nép, hogy ne legyen ideje-ereje az igazán lényeges dolgokkal foglalkozni. Szinte biztos vagyok benne, hogy az itteni nyugalmunk gyakran vissza fogom sírni.
- A National Trust
Emlékszem arra, hogy Budapesten gyakran szenvedtünk amiatt a hétvége közeledtével, hogy hová is kiránduljunk, mit csináljunk. Nem mintha ne lett volna millió program, de a legtöbbre meg kellett volna venni már hetekkel előtte a jegyet, vagy messze volt, ha későn keltünk, vagy fogalmunk sem volt róla, hogy mi vár ott minket. Nekünk a National Trust azért jó, mert kaptunk egy könyvet hozzá, ahol mint az 500 helyszín benne van, és sok meglepően közel hozzánk. Szóval nem kell keresgélni - adott. Mindegyik szép, gondosan karbantartott, érdekes programokat kínál - ráadásul már nem kell érte fizetni.

- A tiszta WC-k
Aki sokat utazik, az megérti a gondom. Nincs annál rosszabb, amikor két órát autózik az ember, kiszáll a kocsiból, pisilni menne - és nincs olyan hely, ahol ezt megtenné. Most üljön be csak azért kávézni, ebédelni? Vagy kérezkedjen be? Vagy próbáljon meg belógni? Ha van nyilvános WC, az általában irdatlan mocskos - WC papír meg szinte sehol nincs, tehát 2-3 csomag papírzsepi két lánygyerekkel elindulva alapvető táska-tartozék. Ez a gond azért Angliában eléggé ismeretlen - valahogy itt minden turistákat vonzó helyen gondolnak rá, hogy az emberek pisilnek és ezen senki nincsen meglepve. Van benne WC papír, papírtörlő, szappan és óránként, vagy még gyakrabban takarítják, szóval az ember nem érzi, hogy azért most nagyon undis helyre került. (Kivéve a Buckhingam Palotában, ahol nincs lehetőség a pisilésre, nem is értem miért nem lehet ezt ott is megoldani, még akkor is, ha az a királynő palotája, hát ő is pisil, nekem ne mondja senki, hogy nem!)
-Az "egyfontos"
Amikor először kijöttünk, akkor teljesen elvarázsolt, hogy milyen olcsón lehet itt, Angliában dolgokat beszerezni. Mostanra persze erősen megkopott a vásárlás varázsa, de azért azt sejtem, hogy vissza fogom még sírni, hogy itt egy fontért (370 Ft) tudok venni Domestos toalettkacsát, Johnson's popsitörlőt (mindig jól jön ám), 100 lapos csíkos füzetet, jó minőségű hajkefét, tortaszedő lapátot hat kis desszertvillával és millió szezonális apróságot. Halloween, karácsony, húsvét - az egész házat kidekorálom az ott található dolgokból, amik többsége olyan jó minőségű, hogy évek múlva is simán elő lehet venni. Most épp a kertfelújítási szezon van - be is tankoltunk egy csomó apróságból, a kertitörpétől kezdve a lépőkövekig, az ágyásokat elválasztó kerítéstől a napelemes szitakötőn át a szélcsengőig. Igen, tudom, nem feltétlen fontos kellékei ezek egy kertnek, de ahol három gyerek van, ott azért ezekre felmerül az igény - és a balatoni boltokban ezek az apróságok is ezer forintnál kezdődnek, ami azért az itteni ár fájdalmas többszöröse.
- Az amazon
Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy bármit, de bármit megtalálok rajta, méghozzá azonnal és olcsón, hogy fogalmam sincsen, hogyan fogok tudni élni nélküle. Szerintem egy dolgozó anyának, akinek nincs ideje órákon át böngészni a boltokat meg járkálni minden vacak után tényleg áldás az amazon. Egy természettudományos projecthez átlátszó lufit kerestem, és múlt héten voltam is a belvárosban, szóval be tudtam menni pár boltba - de mindenütt csak fehér volt, meg persze színes. De nekem csak az átlátszó jó. A megoldás két kattintás, 3 font/20 darab és két napon belül itt van, nulla postaköltséggel. Könyvek mind 20-30%-kal olcsóbban (Vagy még ennél is kedvezőbb áron), de múltkor 12 félliteres festéket vettem 2000 Ft-nál kevesebb összegért valami akcióban. (Szerintem ez olyan évekre elegendő mennyiség, még ennyi gyereknél is.) Időnként Lego őrült fiammal szoktunk nézelődni a neten, mit is lehet kapni. Múltkor azt akarta tudni, lehet-e kapni Lego hókotrót. Még soha nem láttam - de persze "amazon bácsi" (ahogyan ő nevezi) ilyet is tart raktáron, szóval meg van már a karácsonyi kívánságlista első darabja.
- A sorban állás
Itt nem vágnak eléd, türelmesen kivárják az emberek a sorukat és soha, senki nem tolakodik. Mintha soha, senki nem sietne. Először furcsa, hogy a megállóhoz közeledve nem kezdik el letiporni az emberek egymást, aztán hozzászokik az ember, hogy akkor is ráér felállni a buszon, ha az már megállt. Vagy hogy a pénztárnál nem kell gyorsan arrébb húzni a beled, nehogy meglincseljenek - nyugodtan elpakolhatod a pénztárcát. Nem néznek rád csúnyán, ha kicsit lassabb vagy. Itt mindenki az. Ezt azért nagyon lehet szeretni.
- A folyamatos dicséret
Ez otthon nem divat. Kész, ezt el kell fogadni. Otthon azt szeretik az iskolákban nézni, mi nincs meg, mi hiányzik - itt meg talán több is a dicséret, mint kellene, ami azért szintén torzítja az ember saját magáról alkotott képét. Bár ha őszinték akarunk lenni, inkább torzuljon a gyerek énképe pozitív irányba, semmint elhiggye magáról, hogy buta és semmire nem képes. Én most azt remélem, hogy az én gyerekeim személyiségben eléggé megerősödve térnek haza, és szorítok, hogy ezt ne nagyon rombolják le otthon. Remélem, hogy ki tudnak, mernek állni magukért - de azt is, hogy nem mennek fejjel a falnak. Nem könnyű megtalálni a határvonalat. Majd igyekszem segíteni nekik és finoman terelgetni őket. De azért alaposan átformálódott az egész családunk világképe, ez nem kérdés.
- Az egyenruha
Lehet szeretni, vagy utálni - nekem nagyban megkönnyíti az életem. Minden nap tudom, mit fog felvenni a gyerek, nincs vita, nincs divatozás, nincs egyénieskedés. A gyerekek is szeretik, mert jelzi az iskolai összetartozást. Szerintem szép is. Tartást ad az embernek, hogy fehér blúz és kosztüm van rajta. Ráadásul olcsó, és elnyűhetetlen. Sokkal kevesebb ruhát veszek azóta, hogy egyenruhában járnak, hiszen másféle csak otthonra kell és hétvégére. Magyarországon jó kis érvágás lesz megint feltölteni csupa csinivel a ruhatárukat. Igaz, egy nagy előnyét látom az egyenruhanélküliségnek is: lényegesen csökkenni fog a vasalnivaló, mert heti 15 ing kivasalása időigényes dolog. (Durván gyűr a szárítógép, nem lehet megúszni a vasalást.) A lányok meg már most arról álmodoznak, milyen jó lesz színes cipőt venni és nem mindig feketét hordani.

Reggelente bekuckózom a fotelomba egy bögre kávéval és kinyitom a reggeli újságot. Van ezekben az angol lapokban mindenféle érdekesség - de időnként olyan sztorikat találok benne, amik erősebben felnyomják a vérnyomásom, mint a koffein. Nem hagynak nyugodni sem aznap, sem másnap. Ezek a történetek néha napokig, hetekig velem maradnak, forgatom őket az agyamban, keresem a történet folytatását, megoldását, kérdem magamat, én bizony mit tennék, ha ilyesmibe keverednék. És persze jól fel is háborodom azon tűnődve, hogy lehet ennyire béna az angol szabályozás. Vagy éppen kegyetlen. Mert hát senki ne higgye, hogy itt nincsenek felháborítóan vaskalapos szabályok, vagy túlbuzgó hivatalnokok. Vannak bizony, nem is kevesen. Kezdem azt hinni, hogy tökéletes ország nincs is - mindegyik máshogyan defektes. Az angolok így:

A gyerekpornóba keveredett anyuka
Szegény, gyanútlan  anyuka karácsony után pár nappal megnyitotta a FB oldalát, és elég csúf gyerekpornós képeket látott. Rendes állampolgárként felhívta a rendőrséget, hogy most mit tegyen - mondták, hogy mentsen el egy képet az adott oldalról screensaver) és vigye be a gépet a legközelebbi rendőrörsre. Megcsinálta, bement, feljelentést tett - mondták, hogy az iPad-jét hagyja ott. Megtette. Aztán pár hét után visszakérte volna, mert hát mégiscsak használta volna, meg hát azzal csinált képeket a gyereke első karácsonyáról, ami sehol máshol nem volt meg, és ami nyilván pótolhatatlan emlék. A rendőrségen azonban azt mondták neki, hogy sajnos a gépet nem adhatják vissza, mert gyerekpornó volt rajta(!!!), amit nem lehet véglegesen törölni (!!!!), tehát a gépet meg fogják semmisíteni. De ne aggódjon, mert a biztosító megtéríti a kárát. Szegény nő kérte, hogy legalább a gépen lévő fotókat adják neki vissza, de ezt sem engedélyezték. Közben beszélt a biztosítóval is, akik közölték, hogy dehogy fizetik ki a gépet (azért egy iPad alsó hangon is 100 ezer Ft) vagy hát esetleg pár évnyi papírmunka után majd, de akkor is levonnak 70 font kezelési költséget (ami olyan 20 ezer Ft). A képekre meg nincs biztosítás, sorry. Végül hónapokig tartó huzavona után a sajtó nyomására a rendőrség végül visszaadta a gépet, miután törölték róla a rendőrség kérésére elmentett rút fotókat. De nem volt könnyű ügy. A tanulság: soha ne tegyél a gépedre gyerekpornót. Akkor se, ha a rendőrség utasít erre.

A kábítószerkereskedő nagypapa
Egy 80 éves bácsi évtizedek óta ápolja egyre betegebb feleségét, ám annak súlyosbodó demenciája miatt végül öregek otthonába adta a nagyit, mert nem tudta már egyedül ellátni. Persze ettől még a szerelem nem illant el - ment minden nap látogatni. Egy nap a néni panaszkodni kezdett, hogy nagyon fájnak az ízületei - mire a bácsi (aki amúgy több háborút megjárt veterán) szó nélkül elővette a fájdalomcsillapító tapaszt, amit évtizedek óta amúgy is ő adott és felrakta a felesége karjára. Mivel hozzászokott, hogy ő tudja a legjobban mikor, mi kell a feleségének, fel se merült benne, hogy engedélyt kellene kérnie az orvosoktól. Ám az egyik nővér észrevette a tapaszt és azonnal rendőrt hívott, akik még aznap éjszaka kimentek a bácsi lakására és letartóztatták. 24 órán át tartották benn (az első 10 órában még enni és inni se kapott, ami azért elég kegyetlen dolog tekintve, hogy egy 80 éves férfiről van szó) aztán rabosították, ujjlenyomatot vettek róla, lefotózták, és nyilvántartásba vették, mint kábítószerkereskedőt, mert a fájdalomcsillapító tapasz ópiát alapú szer volt. A férfi ügyvédet hívott, aki elég hamar elintézte, hogy kiengedjék, hiszen nyilvánvalóan elég nevetséges az ügy, ez a pasi nyilván nem az utcán árul drogot. Mondjuk érthető, nem jó, ha egy látogató gyógyszert ad az amúgy intézményben felügyelt hozzátartozójának, az orvos tudta nélkül, ez érthető. De az már nem, miért nem volt elég simán beszélni vele, és megkérni, hogy ezt ne tegye. Ráadásul azóta nem látogathatja a feleségét, csak heti egyszer a korábbi minden napos helyett és csakis egy nővér felügyelete mellett találkozhat és beszélhet a nejével. Szomorú. Ráadásul szegény idős asszony a betegsége miatt nem is érti, miért nem jön a férje minden nap, mint eddig. Azt hiszi, hogy elfelejtette őt és szenved ettől. A férje meg otthon csinálja ugyanezt.

Kényszer császármetszés
Számomra ez a legdurvább történet, amit valaha is olvastam. Egy olasz nő stewardess képzésbe kezdett Olaszországba. A tréning utolsó része Angliában volt, ezért hát Londonba jött, meglehetős előrehaladott terhességgel. Korábban kezelték mániás depresszióval, ám a terhesség miatt abbahagyta a gyógyszer szedését, mert félt, hogy az ártana a babának. Az új országban, a vizsgastressz és más gondok miatt idegösszeroppanást kapott, pánikrohamai lettek és paranoid hallucinációi. A szülei folyamatosan tartották vele telefonon a kapcsolatot és mikor rájöttek, hogy gond van, hirtelen azt találták a legjobb megoldásnak, ha értesítik a rendőrséget. A rendőrök kiérkezve látták, hogy gond van, jobb híján hát a pszichiátriai osztályra szállították. Ott azt mondták, vegyen be gyógyszert - amit ő megtagadott a babára való tekintettel. Mire közölték, hogy veszélyt jelent a babára és kényszercsászármetszést rendeltek el. Ennek amúgy semmiféle egészségügyi indoka nem volt, a nő terhessége teljesen normálisan zajlott, egy korábbi kapcsolatából volt már két gyereke, akiket az amerikai apa nevelt és akit normál, hüvelyi módon szült meg és nyilvánvalóan éppen a gyereket védte a nő azzal, hogy nem vett be gyógyszert, nem volt sem ön, sem közveszélyes. A szülés után azonnal elvették tőle a gyereket, nem kapta meg. Párszor még visszahozták, hogy megszoptathassa, de fel se merült, hogy elengednék vele - közölték vele, hogy mondjon le a gyerekről, azt örökbe fogják adni. A nő persze nem adta fel, harcolt a gyerekért, haza akarta vinni - de a gyereket örökbe adták egy angol párnak. Most ott tart az ügy, hogy a gyerek egy éves - anyuka közben teljesen rendbe tette az életét, van munkája, állása, pénzt keres, szedi a gyógyszereket, támogatja őt a nagypapa-nagymama és az egész olasz kormány. Merthogy azt mondja a nő, hogy OK, hogy neki nem adják oda a gyereket (bár ez se OK), de mivel ő olasz állampolgár, ahhoz ragaszkodik, hogy a gyerek Olaszországban legyen nevelőszülőknél, hiszen ő is olasz állampolgár, olasz gyökerekkel, kulturális háttérrel. Az angolok meg azt mondják, hogy ha egy gyereket egyszer örökbe adtak, akkor azt nem lehet visszaadni, a gyerek érdekében, szóval ügy lezárva. Nekem a szívem szakad meg az ügyet hallva. Milyen már, hogy császármetszést rendeljen el egy bíróság, hogy aztán elvegyék valakinek a gyerekét, aki pedig szeretné megkapni és alkalmas is rá - aztán közöljék, hogy vissza se adhatják, mert az a gyereknek jobb. Ráadásul mindezt egy külföldi állampolgárral, aki nem is feltétlenül ismeri a gyermekvédelmirendszert és annak működését. Őszintén remélem, hogy visszakapja a babáját - és egy csomó pénzt kártérítésként. Nem mintha ezt pénzzel rendbe lehetne tenni.

Magyarországon annak idején rengeteg gyerekelőadáson voltunk. Amikor Angliába költöztünk, nem volt jó érzés erről hirtelen lemondani. Úgy éreztem, nem is igazi élet az, amiben nincs se bábszínház, se gyerekelőadás, se operaház, se kakaókoncert. Semmi. De hát úgy voltam vele, hogy minek. Úgyse értik, drága is, messze is van és nincs is annyiféle, mint otthon. Azért ez mégiscsak Coventry, nem Budapest. A fővárosban el voltunk kényeztetve.

Persze volt pár próbálkozásunk - a lányokkal az apjuk egyszer elment egy ír táncestre, olyan Michael Flatley félére, és nagyon élvezték. Én meg még a kórussal elmentem a Blood Brothers című musicalra, ami jóval kisebb siker volt, mert amikor nem énekeltek, akkor olyan brutál ír akcentussal beszéltek a szereplők, hogy még a mellettem ülő angol barátaim se értettek mindent. (Ráadásul én a zenét se ismertem, noha ez az én műveletlenségem, mert amikor utánanéztem kiderült, hogy ez egy állati híres darab, amit húsz éve folyamatosan, nagy sikerrel játszanak.)
Most karácsonykor, teljes erővel tört rám a nosztalgia a színházasdi után, és úgy éreztem, hogy csak ez hiányzik az ünnep fényéhez. Jegyet venni szerencsére itt online is lehet, még az utolsó pillanatban is, így gyorsan vettem jegyet mindkét darabra, amit itt a városban hirdettek már hónapok óta. Merthogy van a közelben két színház is, és elég gyakran jönnek mindenhonnan vendégelőadások a városba. Szóval nem lehetetlen azért itt se színházba járni, csak akarni kell. Én meg most akartam.
Az első előadás a "Room on the Broom" lett, amire eljutottunk, ami Julia Donaldsonnak, a Gruffalo szerzőjének az egyik könyvéből készült. Ő itt kinn igazi sztár, amúgy angolul írtó jó olvasni, az én gyerekeim is imádják, bár már azért kinőttek belőle. Ez a "Van-e még hely a seprűn" című előadás is voltaképp inkább Bendének való volt, mint a lányoknak. Nem véletlen, hogy három éven felülieknek ajánlották. Szerencsére mindenkinek tetszett, és kényelmes egy órás előadás volt. Olyan volt, mint minden rendes, otthoni gyerekelőadás. Kicsi éneklés, kicsi bábozás, nagyszerű jelmezek, díszletek. Mindent megértettem, ami külön öröm volt számomra. Szóval jó kis otthonos érzés volt.
Nem gondoltam, hogy a következő színházélményünk egészen és elképesztően más lesz.
Az ugyanis egy Panto volt. Az Égigérő paszuly című mese feldolgozása.
Korábban is hallottam már a "Panto" szót, és volt is egy körülbelüli elképzelésem arról, hogy ez micsoda. Gyerekdarab, karácsonyi családi szórakozás - és nem, semmiképpen nem pantomim, noha a "panto" szó maga a "pantomime" rövidítése, de itt nem mutogatnak és nem maradnak némák a szereplők.
Azt azonban nem tudtam, hogy mi is a Panto, azt meg égképp nem, hogy ez egy igazi brit karácsonyi hagyomány, aminek az eredete a 15-ik századra vezethetőek vissza - és ez az oka annak is, hogy bizony némiképp furcsa.
A "Panto" maga hagyományosan karácsonyi előadás (bár ma már egész évben lehet látni) és mindig valamilyen ismert tündérmesét dolgoz fel. A jó és a gonosz ősi harca van a középpontban, szórakoztató módon, az egész családnak, fényűző díszletekkel, jelmezekkel. Amikor beléptünk a színházba, egyszerűen letaglózott, hogy milyen grandiózus, csillogó, gyönyörűen kidolgozott díszletet láthatunk.
De nem ez volt furcsa. Ilyet azért már láttam életemben. Olyat azonban még soha, hogy férfit nő, nőt férfi játsszon, márpedig itt az efféle nemcsere nemhogy normális, de kötelező eleme a Pantonak.
Kezdjük mindjárt a főszereplővel, aki a mesékben általában fiú (az égigérő paszulyban is) - ám az a hagyomány, hogy a férfi főszereplőt a Pantoban mindig lány játssza. De nem ám egy elmaszkírozott lány, aki fiúnak néz ki! Egy kifejezetten szexi csaj, dögös ruhában. Nekem voltak nehéz perceim a darab elején, amíg felfogtam, hogy a tűsarkú bőrcsizmában tipegő, miniszoknyás, mély dekoltázzsal és hosszú barna hajjal rendelkező szép lány valójában "Jack" a főszereplő, aki arról áradozik, hogy bárcsak találkozhatna a hercegnővel, mert így látatlanban is szerelmes belé. Később a darab folyamán is zavarba hozott, amikor "Jack", a hercegnő elé térdelt és megkérdte a hosszú szőke hajó szépséges lány kezét vagy átölelte őt. Én valahogy másként képzelem a tündérmeséket, de hát ez most nem az a darab.
A másik hagyományos szereplő, a "Panto Dame" azaz "Panto hölgy" amit (micsoda meglepetés) egy középkorú pasi játszik. Általában a főhős anyjaként szerepel, de például a Csipkerózsikában ő a gonosz mostoha. Őt körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy idősebb, ám nagyon gazdag és nagyon extravagáns transzvesztitát, akinek se a pénze se a fantáziája nem szab határt az öltözködés terén. A mi darabunkban ez a szereplő legalább tíz különféle ruhát hordott, és mind, egytől egyik nyílt színi tapsot kapott. Az első jelenetben egy komplett jégkunyhó volt a ruhája pingvinekkel, aztán tehénpásztor ruha, de nagy tőgyekkel a harisnya helyén, de lett belőle tollas madár, hot dog és léghajó is. De a csúcs az volt, amikor kijött meghajolni a végén és egy világító karácsonyfa volt a ruhája. A közönség visított a gyönyörűségtől. Ezeket a ruhákat én nem tudom szavakkal leírni, mert ilyen ruhák nincsenek. A legvadabb jelmezek, amiket csak ember el tud képzelni.
A Panto harmadik legfontosabb szereplője az úgynevezett "mellékhős", aki bevonja a közönséget, ráveszi őket, hogy kiabáljanak, énekeljenek, akin jókat lehet nevetni. Itt Jack testvére, a mesében amúgy nem szereplő Simon volt ez a mellékhős.
Mivel a Panto egyik legfontosabb szabálya, hogy kell benne lennie kortárs "zamatnak" is, ő arról mesélt, hogy rocksztár akart lenni, és az errefelé nagyon népszerű fiúzenekar, a One Direction egyik slágerét énekeltette el újra és újra a közönséggel. (És a fene egye meg, úgy belerakta a fülembe, hogy már napok óta benne zümmög, állati idegesítő!)
Mi elég újonc "pantózok" voltunk, fogalmunk sem volt róla, hogy vannak speciális mondatok, amiket a közönség be szokott kiabálni. Például, ha a gonosz hős azt mondja, hogy "because I am clever" (tehát, hogy mert okos vagyok) akkor azt kell ordítani, hogy "No, you are not." Nem, nem vagy. De ezt úgy tűnik rajtunk kívül mindenki fújta - igaz, a végére már mi is belejöttünk. Mint ahogy a "boozásba" is, amikor a közönség hangos nemtetszését fejezi ki, ha jön a gonosz. (És lehet kapni hozzá hatalmas kezeket is, amiknek a hüvelykujja lefelé mutat, és ilyenkor lehet azt lengetni. Mi ilyet nem vettünk, a lányok nagy bánatára, csak Bende kapott egy világító kardot, hogy tudjon hadonászni, amikor jön a harc. Vagy nagy a sötét.)
A Panto fontos hagyománya még, hogy tele van speciális effektekkel. Rengeteg füst, durranás és persze a különleges lények. A paszuly esetében ugyebár az óriás, akit meg kell testesíteni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire profin sikerülni fog, de le a kalappal. A színpadi óriás teljesen hiteles volt (és nem, nem törpék játszották a többi embert, hogy ő nagynak tűnjön - ez volt ugyanis a lányaim tippje). Egy hatalmas báb volt, aminek a szeme, a keze, a szája mind-mind mozgott. Tagadhatatlanul látszott, hogy rettentő pénzt fektettek az előadásba - fényűző díszletek, jelmezek, élő zenekar, és élő énekszámok.
Én főleg attól féltem, hogy későn kezdődik (7-kor) és sokáig tart (10-ig) ezért Bende nem fogja bírni végigülni, de még őt is lekötötte. Az utolsó fél egy újabb Panto hagyománnyal ment el - felhívtak négy gyereket a színpadra, hogy a végén ők is zenéljenek, és persze mind bemutatkozott, és különböző viccesnek szánt kérdéseket tettek fel nekik. A legédesebb egy ötéves kisfiú volt, akitől azt kérdezték, hogy amikor apa elmegy dolgozni, szokott-e jönni anyához egy férfi látogatóba. Mire a kissrác közölte, hogy igen, Pete bácsi.  A közönség vinnyogott a röhögéstől - bár hozzá kell tennem, hogy az én nagyon is érzékeny Bíborka lányomnak nem tetszett a poén, és közölte, hogy kegyetlenség egy ötéves gyerektől ilyesmit kérdezni, aki nem is fogja fel, min nevetnek aztán. Persze a gyerekek kaptak ajándékot és boldogan zenéltek.
Aztán pedig (és én még ilyet színházban nem láttam) az egyik színész felolvasta, hogy kinek van aznap szülinapja, és a közönség mindenkinek elismételte, hogy "Happy birthday." A legidősebb hölgy, aki aznap, ott ülte a szülinapját 111 éves volt!
Az általunk látott előadás amúgy különleges volt, mert speciális jeltolmács is volt benne a hallássérülteknek, nem is egy, hanem kettő. Ők végig a színpadon voltak és jeleltek, játszottak szinte ők is. Az elején ez furcsa és zavaró volt, de csak pár percig, aztán egyszerűen részévé váltak az előadásnak.
Mi egyébként azt hittük, hogy ez gyerekelőadás, meg is lepődtünk, amikor láttuk, hogy a színház előtt több nagy buszból szállnak ki a nyugdíjascsoportok, de a Panto igazából családi móka, van benne trágár, vaskos tréfa is, van benne gyerekeknek való varázslat is. És nagyon-nagyon furcsa, harsány - tényleg olyan, mint egy vásári komédia, amely itt ragadt a középkorból. Érdemes, legalább egyszer belekóstolni!

Sokan kérik, ajánljak már egy jó iskolát a környékünkön. Vagy egy kicsit messzebb. Vagy úgy egyáltalán Angliában. Merthogy akkor ők odaköltöznének. Bár tudnék nekik könnyen, gyorsan válaszolni! A helyzet ugyanis ennél egy kicsit bonyolultabb - és persze egyszerűbb is.

Nyilván, akik gyerekekkel együtt érkeznek, azok számára az iskola központi kérdés - megértem én ezt jól. De hát ugyebár, hogy mi a jó, mi nem, mindenkinek mást jelent. Az vajon a jó iskola, ahol a gyerek jól érzi magát? Vagy az, ha sokat tanul? Az a jó, ha csupa brit gyerek van körülötte, mert akkor hamarabb megtanulja a nyelvet? Vagy az, ha sok a külföldi és nem fogják kiközösíteni, amiért ő más?
Jó iskolát találni amúgy szerintem Magyarországon nehezebb, mint Angliában. Nem azért, mert otthon ne lennének jó iskolák, vagy elhivatott tanárok - hanem mert sokkal élesebbek a különbségek az egyes iskolák között, mint itt - ám hiteles információt nagyon nehéz találni róluk. A legtöbben szájhagyomány útján indulnak el, megkérdik a környékbeli anyukákat, a játszótéren, az oviban a szülőket ki, hova iratja a gyerekét, és még ha mindenféle bennfentes információnk is van róla, hogy milyen a hely (mert ott tanít valakinek a valakije és az megmondja a tutit) még akkor is lehet, hogy nagyon más lesz, mint ahogyan azt elképzeljük.
Hivatalos szervektől azonban semmiféle segítséget nem kapunk ehhez - legalábbis én nem hallottam semmiféle honlapról vagy irodáról, ahol ebben segítenének, vagy akár információt adnának.
Angliában ennél jóval nyitottabb az iskolák összehasonlítása, több szervezet, honlap foglalkozik azzal, hogy listákat csináljon és sorrendbe rendezze az iskolákat különböző szempontok szerint. Persze mindegyik módszernek megvannak a maga hátrányai, hiszen nyilván az iskolák itt is igyekeznek a szebbik arcuk igyekeznek mutatni, amikor jönnek a felmérő emberek. De azért mégiscsak vannak adatok, amelyeket olvasgatva valamiféle képet alkothatunk arról, hogy milyen lehetőségeink vannak egy adott helyen, ha jó iskolát akarunk.
A legfontosabb szervezet, amely az iskolákat évente-kétévente felméri az Ofsted amely részletesen leírja, hogy milyennek ítéli az adott iskola fegyelmét, tanárainak a felkészültségét, a diákok előmenetelét. Az "outstanding" a legjobb, de ilyenből nincs sok, ha "good" iskolát találunk, annak már örülhetünk, bár hozzátenném, hogy ha beleolvasunk abba, mi alapján került valaki ebbe vagy abba a kategóriába, olyan indokokat is felfedezhetünk, mint például, hogy azért lett csak "jó" egy suli, mert a tanár túl sokat magyarázott órán és a diákok elunták magukat egy kicsit. Hát istenem, mit mondjak, ilyesmi azért előfordul, szerintem nem minden órának kell feltétlen tüzijátékos mókasziporkának lennie, de itt azért ez alapvető elvárás.
A mi iskolánk épp most lépett elő "satisfactory"-ból "good"-ba, méghozzá úgy, hogy a diákok viselkedése és biztonsága illetve a management hatékonysága "kiváló" besorolást kapott. (Ezt nem meglepő, egy egészen agilis igazgatónk van, aki tényleg mindent beszerez és megszervez a gyerekeknek.) A diákok eredménye általánosságban jó, ami azért is nagy eredmény, mert ez egy szegény környék, sok külföldi gyerekkel, akik nagy része alacsony iskolázottságú szülőkkel rendelkezik és amikor iskolába jönnek átlag alatti tudással rendelkeznek. Ám amikor kikerülnek, az eredményeik átlagosak vagy afölölöttiek, ami egészében véve nagy eredmény. Az indoklás szerint azért nem lett kiváló a sulink, mert a tanítás színvonala ugyan a jó és készében véve a jó és a kiváló között mozgott, de a diákok nem mindig kaptak elég esélyt arra, hogy maguk találhassanak ki dolgokat. (Nem feltétlen értem, hogy ez mit jelent...)
Szóval az Ofsted jó és hasznos kiindulópont, bár elismerem, a pdf file, amit a honlapjukról le lehet tölteni döbbenetesen hosszú minden egyes suliról, de azért érdemes rászánni az időt. Kisebb angol tudással azonban más honlapoknak is neki lehet futni, pláne, hogy van olyan, amelyik grafikonokkal, táblázatokkal egyszerűbb összehasonlítást enged meg. A "find the best" nevű honlap sorrendbe teszi az iskolákat: itt találni az általános iskolák listáját, itt pedig a középsulikét. Én most az általános Angliai listákat linkeltem be, de városonként is rá lehet keresni.
A nagy körben az összesített pontszám van, ami maximum 100 lehet. 90 fölött nagyon jó az adott suli, és 80 fölött is nagyon jó. (Nálunk a lányok iskolája 87 illetve 83 pontot kapott, és nem panaszkodhatom egyikre sem.)
Ha az ember rámegy az adott iskola lapjára, akkor olyan szerintem nagyon fontos dolgokat tudhat meg, amelyek könnyen összehasonlíthatóak bármely más környékbeli suliéval. Hány diák van, hány tanár, vigyáz ezekre a gyerekekre, mi a diák-tanár arány az iskolában. Mennyi a lány, mennyi a fiú diák, a diákok hány százaléka jogosult ingyen ebédre és a gyerekek hány százalékának angol az anyanyelve. (Ez a két adat azért elég pontosan jelzi, milyen gazdasági háttérrel rendelkeznek a környékbeli családok.)
Ennél is fontosabb azonban, hogy milyen vizsgaeredményeik vannak amikor elhagyják a sulit, matekból és angolból. Középsulisoknál természetesen ott az összes érettségi eredmény és hogy hány százalékuk tanult tovább egyetemen.
Ott van a tanárok átlagos fizetése is, amiben meglepően nagy különbségek lehetnek. A legjobb londoni általánosban például évi szinten 14 ezer fonttal többet kapnak a tanárok, mint ahová Borsi jár. A londoniban havi 4000 fontot keres egy tanár, ami átszámítva majdnem másfél millió forint... hoppá! Borsiéban csak 900 ezer Ft egy tanár havi átlagos fizuja. Ebből is látszik, hogy a tanári karrier errefelé nem megvetendő dolog.
A kép nem lenne teljes, ha nem lenne ott a suli címe, telefonszáma és térképe is - tehát azonnal lehet látni, hová esik a lakásunkhoz képest és fel is lehet hívni őket, hogy van-e hely.
Merthogy azt tudni kell, hogy hely az nem nagyon van. Ha az ember kibérli a lakást, érdemes azonnal felkeresni a helyi önkormányzatot a gyerek összes iratával (anyakönyvi kivonat, útlevél vagy személyi - bizonyítvány nem kell) hogy minél hamatabb elkezdhessenek helyet keresni neki. Bizonyos helyeken ugyanis olyan nagy lehet a zsúfoltság, hogy akár heteket, hónapokat is várni kell, hogy a gyereket berakhassák egy osztályba. Több gyerek esetén igyekeznek ugyanabba a suliba rakni mindenkit - de ez is meghosszabbítja a várakozási időt. Mi 2010-ben Bíborral 4 hetet vártunk, Borsival majdnem 6-t. De ezek sajnos nem számít extrém hosszúnak, hallottam már olyat is, hogy majdnem fél évig kellett várni, míg a környéken felszabadult egy hely.
Ha az embernek amúgy ideje és módja van, persze érdemes megkeresni, melyik a legjobb iskola, de a beiratkozás itt is áprilisban van. Annak, aki évközben érkezik, el kell fogadnia, hogy nincs sok választási lehetősége. Oda kell mennie, ahol hely van - de én azt mondanám, emiatt nem érdemes aggódni.
A mi házunkhoz két iskola is egyforma távolságban van - azt mondták az egyik jobb, mert ott több az angol, de oda csak egy gyereknek lenne hely. A másikba mindkettő mehet, ott több a bevándorló gyerek, viszont ezért jobban fel vannak készülve arra, hogy mit kezdjenek azokkal, akik nem beszélnek angolul. Így végül mi az utóbbiba adtuk a gyerekeinket és reméltük, hogy jó lesz nekik. És jó lett.
Ráadásul ahogy tegnap összehasonlítottam a két iskolát a "find the best" honlap segítségével, azt kellett látnom, hogy a mi "rosszabb" iskolánk minden részeredményben jobban teljesít, mint a másik. Jobbak a gyerekek matekból, angolból, írásból, olvasásból egyaránt. Igaz, a tanárok kevesebbet keresnek, és kevesebben is vannak, mint a "menő" suliban, így összességében lejjebb került a listán. Eggyel kevesebb pontot kapott az összesítés során, mint a másik. Ráadásul a honlapon még a három évvel korábbi "satisfctory" Ofsted eredmény szerepel a mi sulink esetében. Szóval vigyázni kell, nem mindig naprakész a "find the best" sem.
Aggódni azért sem kell amúgy nagyon, mert ahogy én látom, és hallom másoktól az angol iskolákban nincs akkora különbség, mint otthon. Nagyon igyekeznek, hogy egyforma képzést kapjanak mindenütt a gyerekek, hogy támogassák azokat, akik esetleg lemaradnak, nagy a rugalmasság, nagyon figyelnek az egyedi igényekre. Most ráadásul be is fenyítették a sulikat, hogy aki nem éri el a "good" szintet, azt mind bezárják - ami kicsit ellent mond annak, hogy minden másnap arról cikkeznek a lapok, hogy olyan sok bevándorló gyerek érkezik, hogy sok helyen az igazgató kiköltözött a szobájából, hogy abból is tanterem legyen és a kert végében plusz sufnikat állítottak be. Mindenesetre az oktatás elég központi téma errefelé is, sok pénzt ölnek bele, nagyon alaposan szabályozzák, hány tanár hány gyerekre vigyázhat és a legtöbb helyen nagyon komolyan védik a diákokat bármiféle zaklatás, csúfolódás ellen. (Az érem másik oldala, hogy szinte minden héten hírt adnak egy diákról, aki amiatt lett öngyilkos, mert sokat csúfolták. Bár tartok tőle ilyesmi Magyarországon is előfordul, csak nem lesz belőle címlap sztori.)
Ami meg azt az általános aggodalmat (és kérdést) illeti, hogy a gyerekek mit fognak csinálni, ha bekerülnek egy osztályba, noha nem beszélnek egy kukkot sem? Hát erre aztán végképp nem kell rágörcsölni. Az esetek többségében jól feltalálják magukat, sok-sok segítséget kapnak és pillanatok alatt behozzák a hátrányukat. Én még nem találkoztam olyan magyar szülővel, akinek a gyereke ne lett volna az iskola éltanulója egy éven belül - és ez nem csak a magyar oktatást dicséri, mert azokra is érvényes, akik soha nem jártak magyar suliba. (Mint például az én középső lányom.)
Szóval összességében az tudom mondani, hogy errefelé jó iskolásnak lenni. Érdekes, izgalmas órák vannak, kevés a lecke, sok a szabadidő, rengeteg a kreatív feladat, ám valami titokzatos módon, a végére ugyanoda jutnak el, mint a magyar iskolások. Igen, lehet olyan füzeteket bescannelni, hogy milyen feladatokat csinál egy itteni ötödiket és egy otthoni matekból, és lehet ezeken szörnyülködni is, de az igazsághoz hozzá kell tenni, hogy aki itt tud és akar, azért mehet előre - aki meg lemarad, azt meg nem alázzák porba, ami nekem azért szimpatikus hozzáállás. És azért a középsuli végére az általános tudásuk nagyjából ugyanolyan lesz, mint annak, aki otthon érettségizik, egy év elteltével pedig, amikor mindenki elfelejti a sallangot, akkor meg pláne.

Pakolászás közben a kezembe akadt Bende ovis naplója, amit akkor adtak a kezünkbe, amikor kiírattuk. Ha másik oviba visszük, akkor ezt kell magunkkal vinni, mondták. De ha nem visszük, akkor meg tartsuk meg emlékként. Szép, vastag mappa, jó sok dolog van benne – és nagyon izgalmas olvasmány.

Húsos tortát nem eszem! - jelentette ki a lányom az első napon, amikor Angliába érkeztünk. Nem sejtettem, hogy ezzel a mondattal két évnyi mindennapos mi-is-legyen-a kaja-ma mizéria kezdődik, és a gyerek által megevett ételek száma szép lassan eléri a nullát. (Legalábbis erősen megközelíti...)

Előrebocsátom - nekem, személy szerint semmi bajom nincs az angol koszttal. A hagyományos angol ételek zömét finomnak találom. A krumplipürével borított sült raguféleség, a Sheperds Pie (pársztorpite) az egyik kedvencem és az angol almatortáért már otthon is odavoltam. Az angol szupermarketek rengeteg félkész étellel kényeztetik az anyukákat, van közöttük sok finom és egészséges is. Szóval kezdetben úgy tűnt, hogy nem lesz itt gond, mert ami pedig nincs a készételes pultban, azt gond nélkül megcsinálom, hiszen minden alapanyagot meg lehet itt is venni, amiből az otthoni kaják készülnek. (Mondjuk gulyáskrém és túrórudi nincs, de nálunk ezek otthon sem voltak mindennapos ételek, így hát tényleg nem is hiányoztak.)
Persze az ízek tényleg mások - nem jobbak, rosszabbak, csak hát más a fűszerezésük, és elismerem, ami nekem izgalmas gasztro-kaland, a gyereknek egyszerűen nem ízlik és akkor sem eszi meg, ha a fejem tetejére állok. Ráadásul nálunk mindkét csaj erősen válogatós, így nem is erőltettem az angol kosztot, minek terheljem őket ezzel is, majd szép lassan hozzászoknak, gondoltam.
A valóságban azonban én szoktam hozzá, hogy az egész napom főzéssel telik. Egy menü a felnőtteknek, egy a vega tízévesnek, aki két év alatt a cigánypecsenyét faló, örömmel szalonnázó gyerekből olyan húsutáló lett, hogy még a tejszínes sonkás szószból is kiszedegeti és undorral a tányér szélére pakolja a legfinomabb sonkadarabkákat. Egy külön kaja a PKU-snak, aki persze szívesen enné, amit mi, de nem lehet, és egy Kisbendének, akinek meg pár hónapja semmi sem kell, csak tej, tejbegríz, müzli - esetleg kis rizs és tészta.
Szóval éber óráim nagy része egy ideje azzal telik, hogy főzök, mosogatok, előkészítek. És már nagyon unom a sok válogatóst.
Persze elismerem, otthon el voltunk kényeztetve. Közvetlen a lakásunk mellett volt egy isteni kifőzde, ahol minden nap tucatnyi friss főzelék, leves, frissensült között lehetett válogatni. Így kaphatott Borsi paradicsomos káposztát (ő az egyetlen, aki ezt szereti) Bíbor borsófőzeléket, Zsolt milánói bordát és meg mindenki maradékát, mert nekem aztán édesmindegy, mit raknak elém, ha nem nekem kell vacakolni vele. Félreértés ne essék: szeretek főzni. De napi 4-6-8 órában ez már több munka mint élvezet, pláne, ha a gasztro különlegességeimet és újításaimat csak a férjem értékeli, a gyerekek meg se hajlandóan kóstolni. (Borsi képes volt fél éve hisztérikus rohamot kapni, amikor gombás omlettet készítettem neki, pedig a gombát is imádja és a palacsintatésztát is, aminek most sós változatát készítettem el, hiszen tojást ugye nem ehet. Végül a szép szavak után szinte erőszakkal tömtem bele egy falatot, amikor is rájött, hogy ez finom és azóta a kedvence ez a kaja, de én beleőszültem a rábeszélésbe.)
Szóval az angol konyha a maga másságával okozott némi meglepetést, amikor ideköltöztünk.
Az éttermek, cukrászdák világa nagyon más, mint amihez otthon szokott az ember. Egészen más ízeket lehet itt megtapasztalni. Főzelék az nincs - nem is ismerik errefelé, ez ugyanis hungarikum. De van helyette curry, ami nagyon fog otthon hiányozni. A curryről otthon még azt hittem, hogy egy fűszernövény - de valójában egy indiai egytálétel, afféle "pörkölt" aminek rengeteg változata van. A csirkés és a bárányos az alap, az mindenütt van - de lencsés, spenótos, csicseriborsós és millió szezonális változat van, rizzsel vagy naan kenyérrel eszik, ami olyan, mint a pita. Sajnos a gyerekeknek nem nagyon adható, mert csípős, még a legenyhébb változat is szétégeti az ember száját. Az elején fél liter tejföllel szelidítettem minden adagot, de most már nincs szükségem erre a segítségre, mert egyszerűen megszoktam és megszerettem ezt a ízt, ami nagyon máshogyan csíp, mint az otthoni ételek.
De más a cukrászda is - nem akarom leszólni az angol édesipart, de én még nem találkoztam jó cukrászdával és tortával errefelé. Gyümölcspitében nagyon jók, abból sokféle változat van - de tortából csak egyfélét ismernek. Piskótartorta, cukros vajkrémmel megtöltve ami otthon már a hetvenes években kiment a divatból. Nem rossz néha - én kifejezetten szeretem a kávéval ízesített változat, amire diót raknak díszítésül - de ez is nagyon tömény. Ami még rosszabb, hogy a legtöbb torta édes gejli cukormázzal van díszítve, ami marcipánnak tűnik, de ezt itt nem használják. A máz csak cukor, de megehetetlenül nagy adagban. Az a fajta tortaválaszték, ami otthon még egy egyszerű falusi cukrászdában is teljesen normális, az itt egyszerűen nem létezik. Nekem az is meglepő, mennyire nagyon szeretik a muffint, ami az én szememben nem más, csak unalmas tészta, még akkor is, ha millió díszt és krémet raknak rá. Uncsi. Elismerem azonban, hogy aki ezen nő fel, az ezt szereti és ezt akarja később is enni.
Mindenesetre ha az ember egy másik országba megy, akkor alkalmazkodjon, mondtam magamnak, és bár a gyerekeket nem kényszerítettem arra, hogy azt egyék, amit az angolok, mi a férjemmel azért lelkesen kipróbáltunk egy csomó dolgot. Volt is pár emlékezetes félrenyúlásunk - mert van egypár dolog, amit bármilyen nyitottak is vagyunk, nem voltunk képesek lenyelni. És ezt ebben az esetben szó szerint kell érteni.

1. Csipsz-kalandok
A csipsz, ami otthon az egészségtelen ennivalók közé tartozik tartósítószerekkel és ízfokozókkal, itt teljesen megszokott nemzeti eledel. Amikor először beszélgettünk a dietetikussal Borsi diétájáról, akkor ő magyarázta nekünk, hogy melyik csipszeket eheti a gyerek. Amikor mondtuk, hogy ne fárassza magát, mert mi nem eszünk csipszet, szegény azt hitte, hogy nem értjük amit mond és magyarázni kezdte, hogy amikor a tévé előtt ülünk, akkor mit eszünk? Hát semmit, mondtam, mert hát miért is kéne ott és akkor enni. Pláne csipszet. Nem mondom persze, hogy SOHA nem fordul elő nálunk efféle csemege, mert nem vagyok egy mereven bioanyuka, de mivel én magam sem szeretem a csipszet, hát nem veszek belőle. Magyarországon inkább csak szülinapokon, vendégváróként került a kosarunkba, vagy ha a gyerekek nagyon megkívánták. De ez tényleg nem fordult elő gyakran.
Az elmúlt két évben ez azért egy picit változott, főleg a Pringles-nek köszönhetően, amit szép hosszú hengeres dobozban adnak és így a csipszdarabok nem törnek el, mindegyik szépen egyben marad. Otthon aranyárban van - itt egész olcsó és viszonylag finom. Bár nálunk ezt még most is csak alkalmi csemege, ahogy én látom, az angolok étrendjében szinte minden nap szerepel. A sarki kisboltban két teljes fal van, ahol csak és kizárólag különböző csipszeket lehet választani, és fogy is, rendszeresen. Sok gyerek a suliba is ezt viszi ebédre, vagy legalábbis ebéd mellé és ez teljesen rendben van. Az ebéd ugyanis az angoloknál hagyományosan hideg kaja - főleg szendvics, és ez afféle köret. Vagy éppen töltelék, mert szalámi és sajt helyett simán berakják két szelet kenyér közé.
Ízben is óriási a választék, de a kezdeti pár próbálkozás után mi már nem nagyon kísérletezünk. Mióta egyszer sikerült egy igazán durván ecetest kifogni, inkább maradunk a sósnál. Az ecetes azonban gyakori és kedvelt ízesítés - vigyázni kell vele, mert olyan erős íze van, hogy mi azonnal köptük is ki.

2. Menta-élmények
Bevallom, a mentolos csoki otthon sem volt a kedvencem. Egy csoki legyen édes és ha lehet, az én ízlésem szerint mogyorós is. Angliában azonban a mentás a nagy kedvenc. Mindenből. És mindenki imádja.
Amikor egy étteremben először kaptam a kávém mellé kis csokikát, olyan ízre számítottam, mint amit otthon adnak: aromás, illatos keserűcsokira. Örömmel vettem a számban - hogy aztán döbbenten vegyem észre, itt bizony mentásat adnak. Amikor elfintorodtam, körülöttem mindenki meglepődött - hogyan lehet ezt nem szeretni? Mi a bajom ezzel?
De nem ez volt az egyetlen mentás kalandunk: a szupermarketben ha előre elkészített krumplipürét vagy borsót vesz az ember nagyon kell figyelni, mert ezek többsége is mentás ízesítésű. És magyar ízlelőbimbókkal ehetetlenül furcsa. De a zöld fagylalt, joghurt és puding se pisztáciás lesz - ez a szín itt a menta ízé.
Nálunk a családból amúgy egyedül Borsi eszi meg a mentás édességeket - de csak csokiban. A krumplipürét ő se szereti mentásan.

3. Élesztő-hatás
A Marmite otthon ismeretlen márkanév, itt nagy nemzeti kedvenc. Lehet belőle teáskannát, pólót, törcsit is kapni, mert tényleg imádják. Eredetileg azonban nem más, mint extra gyors és erős élesztő - de az angolok előszeretettel kenik a pirítósra. Nagyon fűszeres, karakteres íz, tele B-vitaminnal, fehérjével - és nagyon egészséges.
Pont mint az élesztő.
Nekem még a szaga undi, de anyámnak nagyon ízlett a Marmite csipsz. Igaz, ő az élesztőt is szereti eszegetni. Szóval minden csak ízlés dolga.

4. Vajas sütemény
Magyarországon a skótkockás dobozba csomagolt vajaskeksz igazi ünnepi csemege volt, amit aranyárban tudtunk megvenni. Itt ugyanez olcsó, mindennapi csemege lett - nem csoda, hogy hamar meguntuk. Az idejét sem tudom, hogy mikor ettem kekszet utoljára, de vajat persze gyakran használunk és azzal bizony vigyázni kell. Nehéz ugyanis megszokni, hogy az angol vaj alapvetően sós. Lehet ugyan sótlan változatot is kapni, de az a ritkább, sok boltban pedig nincs is. Nekem ez olyan logikátlannak tűnik - merthogy a sótlan vajat bármikor utánsózhatom, de ha már egyszer sós, azt nem tudom kivenni belőle, de úgy tűnik ez egyedül engem zavar. Én ugyanis dobtam már ki elrontott sós süteményt, amihez rossz vajat használtam - de az angol sütik résztájában rendszeresen érzem az édes mellett a sós ízt is, szerintem a vajnak köszönhetően.

5.A puding dilemma
Én imádom a pudingot, de hogy pontosítsak: a klasszikus, magyar, tejes sűrű pudingot. Így amikor Angliában a puding szót hallom, mindig erőszakkal kell figyelmeztetnem magam, hogy itt ez mást jelent, általában a desszertet. De persze van kivétel, mert ha mondjuk valaki fekete pudingot emleget (black pudding) az birkabélbe töltött belsőség, amin csak így leírva gusztustalan, de valójában rendes hazai véreshurka íze van és amúgy tök finom.
A férjem nagy gasztrokulturális sokkja is a pudinghoz kötődik, mert amikor egy főzőműsort néztünk és egy sztárszakács nyári-pudingot készített, ő elhűlve nézte, hogy mi is ez a puccosan kinéző desszert. A recept amúgy egyszerű - vegyél pár szelet fehér kenyeret (azt a zacskós, nagyon gáz pirítósnak valót) bélelj ki vele egy edényt és töltsd tele bogyós gyümölcsökkel. Be a hűtőbe, pár óra alatt megdermed és akkor ki lehet borítani a tálból és voilá, kész a nyári puding. A férjem amióta látta ezt a műsort, a mai napig nem tud napirendre térni afelett, hogyan lehet ezt a vackot édesség címén eladni. Mióta egy étteremben megkóstoltam, igazat adok neki. Nem egy nagy kunszt. Igaz, a sima kenyérpuding sem - ami egyszerűen régi száraz kenyér vaníliás pudinggal leöntve (kis mazsolával, lekvárral bolondítva) és a sütőben megpirítva. Olyan otthoni gyors maradékmentésnek ok, de étteremben büszkén tálalva nekem furcsa.

6. A köret élmény
Ha köret, akkor sült krumpli - amit egyébként itt csipsznek hívnak (a csipszet meg crispnek). A sült krumpli olyan alapkaja, amit minden mellé odaraknak, amihez otthon senkinek eszébe se jutna - mondjuk lasagna mellé, vagy szendvics mellé is. ha valaki csak fél adagot kér, akkor még mellédobnak egy adag borsót is. Ez a nemzeti eledel, mint a hamburger vagy a kenyértésztában sült hal. Néha-néha elmegy - de minden nap... ááááá.....

7. Az angol reggeli
És ha már az angol ételnél tartunk, ne feledjük az "angol reggelit" sem - ez az oka annak, hogy miért nem esznek meleg ebédet az angolok. Mert az igazi angol reggeli után egyszerűen délben még nem éhes az ember. Az angol reggeli ugyanis meleg és brutál bőséges. Van benne tojás, bacon szalonna, kolbász, sült gomba, sült paradicsom, paradicsomos bab, pirítós, röszti és néha fekete puding is. Aki egy ilyen tálat benyom, az pár órára eléggé rendben van - ráadásul egy teával megspékelve mindez jóval kevesebb kalóriát tartalmaz, mint egy tejeskávé-muffin kombó.

8. Tea for two
A teát viszont kétely nélkül minden gyerekem szereti, még Bende is és a "tea-party" kedvenc közös játékuk lett. Van rendes kis porcelán teáskészletünk, azzal szokták a semmit öntögetni (padlószőnyeg van, így még vizet se adok bende kezébe) és öntik bele a képzelt tejet és cukrot, megkínálva persze Micimackót és Fülest is. A nagyokkal persze igazi teázásra is be lehet már ülni egy nagyobb vásárlás után. Az igazi angol teapartyn azonban a tea mellé egy kis emeletes állványon süti és szendvics is jár. Kicsi, helyes háromszögletűre vágott ubis vagy sajtos szendók és speciális angol scone, amit vajkrémmel és lekvárral töltenek meg. A múltkor a Daily Mailben volt egy nagy összeállítás, hogy a Ritzben, a Hiltonban és egyéb puccos helyeken mennyit kell fizetni egy ilyen gasztokalandért - 30-40 ezer Ft alatt nem nagyon lehet megúszni, de itt, mifelénk, a nem puccos bevásárlóközpont tetején már ezer forintnyi fontból megteázunk ketten, egy anya-lánya nap megkoronázásaképpen és ez még akkor is jó ár, ha beleszámolom, hogy ha a kisebbikkel megyek, indulás előtt gyorsan össze kell ütnöm egy szendvicset és egy scone-t, hogy ő is ehessen valamit a tea mellé.

Szeretek Angliában élni - de nem feltétlen szeretem az angolokat. Legalábbis nem mindet. Mert van ugyan egy arcuk, ami nagyon vonzó - a királynővel, Kate Middletonnal, a keménykalapos üzletemberekkel, a finom modorú mosolygós öreg nénikkel, a mindig udvarias eladókkal. De van egy nagy réteg, akik nagyon taszítóak. Ők a White Trash - azaz fehér szemétnek nevezett réteg, akik generációk óta nem dolgoznak, nem is akarnak és nem kellemes velük együtt lenni. 

Az angol szociális ellátás szinte perverz módon bőkezű. Egy átlagos család mindenféle munka nélkül is bőven kap annyit, hogy abból kényelmesen megéljen, ha sok gyerekük van, akkor annyit, hogy anyukának szolija van a garázsban a gyerekeknek pedig Nintendo a szobájukban. Ez nem új jelenség - itt generációk nőttek fel úgy, hogy fogalmuk sincsen róla, milyen az, ha apa reggel munkába indul és anya hogy oldja meg a gyereknevelést munka mellett. Sokaknak ez teljesen normális karrierképe: gyerek, állami segély és ennyi.
Ennek megfelelően rengeteg a terhes és pici gyereket tologató tizenéves. És nem egy-két gyerekről beszélünk, inkább 4-5-ről. Számukra ez a megélhetés egyetlen ismert útja. Nyilván a folyamat öngerjesztő, aki tiniként szül, nem fog továbbtanulni, és mivel így is tök jól érzi magát, nem hajtja az sem, hogy a gyerekének jobb legyen. Nem figyel a tanulására, nem viszi különórákra, nem ambicionálja semmire, így az is ugyanezt az életet fogja élni.
Komoly probléma ez most itt, és nem nagyon tudják megoldani, mert persze a gyerekektől senki nem akarja elvenni a pénzt, ráadásul extra terhet jelent az országnak a sok bevándorló, akik pontosan ugyanezekre a segélyekre jogosultak és soknak közülük szintén nincs eszébe sem soha az életben munkát keresni. Van 6-8-10 gyerekük és ez számukra olyan jólétet biztosít, ami a hazájukban elképzelhetetlen volt.
Számomra nagyon furcsa volt, amikor megérkeztem, hogy alapesetben mindenki udvarias, de ha valaki mégis bunkó, akkor az biztos született brit. Színes környéken lakunk, de soha nem félek esténként egyedül hazajárni, még csak rossz szemmel se néz rám senki. Mindenki szépen betartja az együttélés szabályait. De ha valaki rágyújt a buszmegállóban, vagy épp a buszon, akkor az tuti, hogy fehér ember. Itt simán előfordul az is, hogy valaki a buszon ülve elővesz egy sörösüveget és egy poharat, szépen felrakja a lábát az előtte lévő ülésre, kiönti a söröcskéjét és szépen megiszogatja, amíg utazik. Én meg csak lesek, hogy mi van????
A suli, ahová a lányok járnak nagyon jó, tényleg. Imádják is. De a szülők, hát ők furák. Nem csoda, hogy nem nagyon keveredünk velük. Furák a csadrosok is a maguk módján, akikkel nehéz szóba állni, annyira más a kulturájuk. És furák az indiaiak is, akik a szárihoz sportcsukát vesznek fel és hiába születtek itt, nem is beszélnek angolul és nem is akarnak.
De a legfurábbak mindig a fehér szülők, akik télikabátban és pizsigatyában papuccsal a lábukon viszik a gyereket a suliba. Vagy simán elengedik a gyereket koszos kabátban és kócosan. És ezeket nem jó látni. És amúgy ők azért le is nézik a külföldieket. Hiába aranyos Bíbor angol barátnője, az anyja nem engedi át hozzánk, csak ha 2-3-szor is megkérem rá, és ők soha nem hívják át az én lányomat. Nem akarnak velünk barátkozni és keveredni. Ami amúgy lehetne normális dolog is, mert hát azért mert két gyerek jóban van, még nem kell feltétlen a szülőknek is cimbizni, de ha körbenézek, nem látok nagy keveredést. Az angol szülők csak angolokkal beszélgetnek, a feketék feketékkel, a csadrosok csadrosokkal. Van még egy nagy román szekció is, de velünk, magyarokkal ők se állnak szóba. Ha mégis, akkor csak lekezelően. Mint amikor a matektanfolyamon egy román pasi elmagyarázta nekem, hogy vegyem tudomásul, Románia sokkal szebb ország, mint Magyarország, mert nekik tengerük és hegyük is van, nekünk meg semmink. Én meg csak néztem, hogy mi van, miért mondtad most ezt el nekem? De csak annyit válaszoltam, hogy ha olyan jó ott neked, akkor mit keresel itt? És erre csöndbe maradt, de nyilván nem loptam a szívébe magam.
Azt viszont biztosan tudom, hogy nem szeretném, hogy a gyerekeim itt legyenek tinik, mert az angol tizenévesekkel komoly gond van, ami a tavaly nyári kirakatbetörős forrongás nyomán ki is derült. De nem csak ez a gond. Nagyon sokszor látni a TV-ben olyan műsorokat, amelyek azt elemzik, hogy vajon miért van az, hogy a legdurvábban az angol fiatalok buliznak. Hogy ők nem megisznak pár pohár alkoholt, hanem olyan részegek lesznek, hogy pucéran rohangálnak, vagy tajtarészegen lefekszenek a főútra, lányok is, felhúzott szoknyával, kirakott bugyival. Egyszerűen nem tudják, hol a határ.
Az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy nagyon kevés személyes élményem van erről, talán pont azért, mert errfelé kevés a fehér ember, de az újságban, a tévében rendszeresen mennek erről műsorok, hogy milyen cikik is az angolok egész Európában és hogy például Ibizán külön vannak angol sebészetek, akik kifejezetten a durván kiütött és megsérült angol turistákra specializálódtak, sok-sok pénzért. (Vicces amúgy, mert a dokik elsősegélyes hátizsákkal járják a utcákat, és versenyeznek egymással, hogy kik találják meg hamarabb az angol turistákat, mert nagy a verseny ám a fizetőképes beteganyagért...)
Blackpoolban, ahol a hétvégén jártunk ez a réteg óriási tömegben volt, és néha rosszul voltam tőle, hogy milyen zajosak, hogy képtelenek elmenni egy szemetesig, és mindent bevágnak a tengerbe, vagy csak ott hagynak a lépcsőn. Nem mondom, hogy otthon nincs meg ugyanez a réteg, vagy éppen ne lenne meg a világ minden táján. Mint ahogyan az angolok se mind ilyenek, természetesen. Ha az ember belelát kicsit a középosztály életébe, akkor elképesztő művelt, nyitott és kedves embereket talál ott, akik figyelmesek, udvariasak, tanultak. Persze ők elsősorban ezt az arcukat szeretik mutatni a világnak. Csak hát az a baj, hogy az a másik réteg mindig harsányabb és jobban észrevehető.

Először megijedtem, amikor azt mondták, hogy németórán betűzni fogunk. Hiába kutattam az agyamban, sehol nem találtam egy vacak emlékmorzsát se arról, hogyan is kell ezt németül csinálni. Hosszú évek németórái alatt valahogy soha nem került elő. Aztán a magnóról felhangzott az ábécé, és alig bírtam magamba fojtani az önelégült vigyort. Menni fog ez. Merthogy pontosan olyan volt, mintha magyarul mondták volna. Naná, hogy soha nem tanultuk otthon, hiszen ez nálunk mindenkinek megy.

Nem úgy szegény angoloknak, akik most úgy kínlódtak azzal, hogy megtanulják, hogyan is kell betűzni az a, e, i hangokat, mint ahogyan annak idején mi szenvedtünk ezzel, mikor angolul tanultunk. Arról nem is beszélve, hogy fogalmuk sincsen róla, hogyan is kéne mondjuk az ö-t kiejteni. A tankönyv szerint az angolban leginkább a "good" szóban hallható hang hasonlít rá leginkább. Nos, aki alapszinten is tud angolul, az rögtön rájön, a két hangnak semmi köze egymáshoz. Arról nem is beszélve, hogy nem is hallják miben más ez mondjuk mint az ü. (Amit szerintük a "fuel" szóból kéne kihallani...)
Persze nem csak ezért királykodom a csoportban, de azért is, mert minden nagyképűség nélkül állíthatom, sokkal jobban tudok németül, mint a többiek, akik szeptemberben kezdték heti egy órában nyomni a németet, én meg anno egész jól beszéltem, meg éltem is kinn egy darabig, igaz az utóbbi 10 évben nulla alkalommal használtam a nyelvet, és azért most jólesik feleleveníteni a meglévő tudásom. Őszinte leszek, sokkal magasabb szintű tanfolyamon valószínűleg nagyon szenvednék, meg tanulnom kéne, ide meg csak beszambázok és jönnek vissza a rég nem hallott szavak. Ennél több energiám, időm nem is lenne rá, de választási lehetőségem se nagyon van, ez az egy kurzus indult csak, se magasabb, se alacsonyabb szinten nincs semmi.
Amúgy furcsa módon errefelé nem nagyon találok nyelviskolákat sem, és nem csak angolt, de más nyelveket sem oktatnak. Naná, az angolok piszkosul el vannak kényeztetve ezen a téren akárhová is utaznak, megértem én, hogy nincs rá szükségük.
A nyelv azonban olyan, hogy bármilyen magas szinten is beszéli az ember, mindig akad egy szó, egy kifejezés, amit még soha nem hallott. Én például hiába vagyok a német csoport előtt, amit ma gyakoroltunk, arról még soha nem hallottam otthon, és gondoltam, hogy elmesélem, mert nem csak németből érdekes, de angolul is. Mert más, és mert érdemes tudni.
Szóval betűzni azt tudni kell, különösen ha az ember Angliában él külföldiként, mert tuti, hogy mindenütt kérni fogják, hogy betűzze le a nevét. Élőben még OK, mert az ember azért csak látja, hogy mit ír le a másik, és ha rosszul csinálja, közbe lehet avatkozni - de telefonon már érdemes hozzátenni a magyarázószót. Tudjátok, hogy A mint Aladár, B mint Béla. Szerintem erre nézve Magyarországon nincs általános szabály, hogy mikor, mit kell mondani, csak értse a másik. De például az angoloknál nem mindegy, hogy mit tesznek mögé, szabály van erre kérem, ha nem is általános érvényű az egész világon. (Kicsi kutatás végeztem a neten, és például Amerikában másféle szavakat mondanak mögé, de aki Angliába készül, annak érdemes ezt a listát átnéznie, mert ez a standard.)

Angliában tehát ha betűzni akarsz, akkor így tedd:
A - Alpha
B - Bravo
C - Charlie
D - Delta
E - Echo
F - Foxtrot
G- Golf
H - Hotel
I - India
J - Juliet
K - Kilo
L - Lima
M - Mike
N - November
O - Oscar
P - Papa
Q - Quebec
R - Romeo
S - Sierra
T - Tango
U - Uniform
V - Victor
W - Whiskey
X - X-Ray
Y - Yankee
Z - Zuli

Mint rutinos tanfolyamra járó már tudom azonban azt is, hogy aki Angliában tanfolyamra jár, az 99%-ig biztos, hogy kap a szünetben ingyen teát, néha aprósütit is. Vagy van helyben egy automata vagy egy büfé, ahol fillérekért kaphat teát, vagy tök ingyen adják. A német tanár például egy nagy táskában hozza magával a teavízforralót, a cukrot, a tejet és a teafüvet és persze pár eldobható poharat is, de az igazán profi és környezet tudatos hallgatók a táskájukban bögrét is hoznak magukkal.
Füzetet viszont nem! Mint ma az angolórámon megtudtam, füzetet csakis a Kelet-Európaiak hoznak magukkal, igaz ők mindig. Az igazi angoloknál maximum toll van, az se feltétlenül. Szóval a füzet ciki, és tényleg nem is kell, viszont rengeteg fénymásolt lapot adnak, esetleg egy dosszié jól jöhet, de ezt se kell vinni, sok helyen ez benne foglaltatik a tanfolyam árában.
 Gondolom ez arra vezethető vissza, hogy az itteni gyerekeknek se kell semmit vinni magukkal a suliba, se cerkát, se tankönyveket. Az én lányaim a vékonyka sulis táskájukban általában csak egy 15 oldalas hetente cserélt olvasókönyvet visznek magukkal, esetleg pár fénymásolt lapot, igaz annak a többsége szülőknek szóló hírlevél vagy aláírandó. (De az is előfordul, hogy tök üresen visszük-hozzuk.)
A tegnap újságban láttam egy cikket arról, milyen felháborító, hogy szegény angol gyerekeknek ilyen nehéz a cuccuk - mert középsuliban kell néha könyvet is vinni, és micsoda disznóság, hogy minden nap magukkal kell vinniük a tornacuccot, nagyobbaknak esetleg úszócuccot és hangszert is, és az túl nagy súly szegény fejlődő szervezetüknek.
Köhöm, köhöm.
Emlékszem én még arra, amikor Bíborkám hátára tettem fel elsőben a táskáját, és azt hittem, hogy hátra fog esni. És állati rossz érzés volt amúgy a 20 kilós csöppségre ráadni azt a tatyót, hogy vigye fel a harmadik emeletre, ami az én kezemet is majd leszakította a suliba menet.
Az a baj, hogy nekem amúgy nehéz lemondani a füzetek nyújtotta élvezetről - számomra a tanulás azzal kezdődik, hogy kiválasztom, mibe is írjak majd, mi az a minta a füzet tetején, ami a legjobban illik a tanulandó anyaghoz és igenis jó érzés azt utána hurcolgatni, elővenni. De úgy tűnik, ezzel a véleményemmel itt nagyon egyedül vagyok, merthogy itt senkinek nincs füzete. És ezt azért fájlalom. Így múlik el egy korszak, a fiatalságom egyéb bohóságaival együtt.

Amikor kihozták a kávét a régi munkahelyem melletti kávézóban, akkorát sikoltottam a boldogságtól, hogy mindenki odafordult. És nem csak azért, mert ez a világ legszebb kávéja - alul sűrű méz, felette forró tej, azon egy réteg isteni kávé és a tetején édes tejhab, ráadásul Micinek hívják. Ezt a változatot Nagy Micinek. És hogy ne felejtsem el, ezt most rá is írták. Ha már róluk elfeledkeztem, dünnyögték. Merthogy hiányoltak. És örültek, hogy látnak. És ez olyan jól esett! 

Nehéz nem folyamatosan összehasonlítani Magyarországot Angliával. Ez a kávézás dolog például itt nagyon hiányzik. És persze a munkahelyem is, ahol felnőtt és komoly életem volt hetente háromszor. Persze legyünk realisták - három gyerekkel otthon se lenne időm a kávézásra túl gyakran, és ahogy a munkahelyemen a dolgok állnak, lehet, hogy nem is lenne hová bemennem. A barátnők? Gyakrabban biztos nem találkoznánk. De most, jól bepótoltam és igazán sűrű, nőcis két hetem volt, amikor is a feminin energia és a szeretet csak úgy kavargott körülöttem. Én meg boldogan lubickoltam benne, mert na ez például azért nincs Angliában és időnként olyan nagyon hiányzik. Nekem tagadhatatlanul ez volt a legjobb az egész hazaútban. Az emberek, akikkel már ezer éve nem találkoztam és akikkel olyan jó volt ismét dumálni. És ami még jobb, hogy voltak olyanok is, akikkel korábban még soha nem ültem le kávézni, csak emilezgettünk, és most, hogy találkoztunk, döbbenetesen jóízű beszélgetések keveredtek ki.
Persze nem tagadom, olyan is volt, akivel nem találtam a hangot. Bizony volt, aki nem volt nevetős kedvű - inkább keserű, fanyar, időnként agresszív is. És nem mondhatom, hogy ez meglepetés. Mert bizony a nagy rózsaszín szemüvegemen át is láttam, hogy Budapest most pont ilyen. Ez az általános közhangulat.
Amikor első este otthagytam a férjet három gyerekkel és elmentem bulizni természetesen azzal kezdtem az utam, hogy vettem egy tömbjegyet. A Blaha aluljárójában éppen öten álltak előttem. Öt perc, saccoltam. De nem ennyi volt. A kis üvegajtós fülkében, ahová egyesével kellett bemenni, mindenki őrült hosszú időt töltött el. Áfás számla, bonyolult ügyek, mittom én. A lényeg, hogy kerek húsz percig vártam. Nem voltam ideges, mert egyrészt időm épp volt, meg itt Angliában hozzá is szoktam a sorban álláshoz. Ebben a britek nagyon jók. Szóval álltam és vártam. De körülöttem igazi lincshangulat alakult ki. Csak úgy forrongtak a népek, az egyik még fel is tépte a kis kurtica ajtaját és beordította, hogy húzzanak már bele. Nyilván értelmetlenül - de mi közöm nekem ehhez, gondoltam és vártam tovább. Majd amikor sorra kerültem, bementem és kértem egy tömbjegyet. Mire az eladó hisztérikus hangon letámadt, és szó szerint ezt kiabálta: "Én meg egy kis szabad levegőt szeretnék, meg hogy végre hazamehessek, de még fél óra van hátra a munkaidőmből, és addig is mindenki engem baszogat....!" Én meg csak kerekítettem a szemem - mi van????? Nekem ehhez mi közöm? Én egy rohadt tömbjegyet kértem, azt is udvariasan. Gondoltam, hogy elküldöm a búsba - de inkább csak néztem csodálkozva. Egy perc alatt végeztem, ő meg puffogott mögöttem tovább.
És ez csak az első este volt, amit követett a könyöklés a villamoson, a harc az ülésekért, a csúnya nézés, hogy miért nincs a fiamon sapka és számtalan apró szurkapiszka, amit kaptam ismerősektől és ismeretlenektől egyaránt. Merthogy itt ez teljesen elfogadott, mit ahogyan az is, hogy a metrón még ki se nyitják az ajtót, már zörög is, hogy zárnák be, persze nem teszik, de mindenki ideges lesz tőle, és nekilát tülekedni, nehogy lemaradjon. Persze nem mondom, együtt lehet élni ezekkel a dolgokkal - csak úgy elrontja az ember általános kedélyállapotát.
Azt, hogy ezt máshogyan is lehet, csak akkor jön rá az ember, ha mondjuk külföldön látja, hogy nem kell ám egy megállóval korábban odaállni az ajtó elé, mert a buszvezető TÉNYLEG meg fogja várni, hogy leszálljon és nem csukja rá az ajtót a sarkára. És hogy nem kell pattogva pakolni a pénztárnál a másik kosárba és állati gyorsan fizetni, mert ha picit lassabban rakom el, akkor se mordul rám senki. Mint ahogyan az is érthetetlen, hogy Magyarországon ha egy bolt 6-kor zár, akkor háromnegyed 6-kor már felmosnak, és ha az ember a vizes részre mer menni, mert ott az árucikk, amit keres, akkor nagyon csúnyán néznek rá. Eközben meg Angliában az eladó mindig kedves (de tényleg mindig, még akkor is, ha reklamál az ember) és azzal kezdi, hogy elnézést kér, amiért várnom kellett és reméli, hogy mindennel elégedett vagyok és szép napot kíván. Standard szöveg, nyomja egész nap - de mennyivel jobb hallani, mint azt, hogy tűnjek el a francba. És persze ha a bolt 6-ig van nyitva, akkor 6-kor még ugyanolyan udvariasan szolgálnak ki, mintha délután 2 lenne és kicsit sem éreztetik velem, hogy húzzak már a vérbe.
Igaz, itt a boltok nincsenek 6-ig nyitva. Coventry belvárosában a boltok 90%-a fél 6-kor bezár és pillanatok alatt elnéptelenedik az egész. Ehhez is nehéz hozzászokni.
De olyan apróságokon is el tudják rontani a kedvem, mint amikor epret pucolok a gyerekeknek. Vajon miért van az, hogy amit áprilisban Angliában veszek édes, zamatos és illatos, amit otthon, az fűízű és tényleg muszáj cukrozni, mert különben ehetetlen? Miért van az, hogy zöldség-gyümölcs nagyhatalomnak mondjuk magunkat, de Angliában a sarki zöldségesnél minimum négyféle almát veszek, amiknek döbbenetes íze van, otthon meg csak az ütődött és a kukacos között tudtam választani?
Az egészben a legnehezebb, hogy ha erről beszélek, akkor bizony húzódnak félre a szájak. Azt mondják, hogy nagyképűzök, és könnyű nekem, amiért ott élek, de nem kéne lenéznem a kishazánkat, és nem is igaz, hogy minden jobb nyugaton. Én meg zavarba jövök, mert ha arról nem beszélhetek, ami velem és körülöttem van (és ez spec Anglia) akkor ugyan miről? Nem nagyképűzésből hozom szóba, hogy milyen olcsó itt a gyerekruha, vagy a játék, hanem mert afféle itthon ülős anyukaként nekem ez a világom. Otthon is ez lenne - csak a hazai választék elfogadhatóbb téma, mintha felvágósan az ittenit említem. És igen, itt simán megveszem a ruhákat a GAP Kidsben, ahová otthon be se néztem, mert ez itt nem megfizethetetlen. És hogy örülök neki, hogy az én gyerekeim power pointot tanulnak és senki nem riogat azzal, hogy jövőre bevezetik a rovásírást.
Látom én, hogy ez egyeseket zavar. Mert hiába dicsérem az itteni sulit, nyilván nem alternatívája a belvárosinak. És mesélhetek én arról, hogy Bíbor angolul ír verseket és erre milyen büszke vagyok, rám lehet pirítani, hogy nyilván kevesebb magyar irodalmat olvas, mint aki itthon él.
Tudom én, hogy amikor azt mondom, hogy Angliában a legjobb az, hogy nyugis, már ez önmagában is irritáló, mert hogy lehetek én nyugodt, amikor itt az a standard, hogy mindenki feszült és őrült ideges. És tudom én is, hogy ez bizony óriási luxus, amit nyilván úgy tudok elérni, hogy a magyar politika messze van, ezért nem érdekel - a helyi meg nem érint érzelmileg.
Az életem meg amúgy olyan csendes gyeses módon pereg napról napra, de mesélni nyilván nem erről fogok, mert erről nincs mit, hanem arról, amikor érdekes és jó helyeken járunk, vagy jó dolgokat tanulok. És persze önmagában már az is izgalmas, hogy külföldön élünk.
De már tudom, ez nagyképűzés.
Nem csoda hát, hogy a legjobb találkozásaim olyanokkal estek meg, akik maguk is bejárták már a nagyvilágot, és pontosan tudják, hogy miről beszélek. Hogy milyen cikis arra a kérdésre, hogy de jó a ruhád, hol vetted, azt válaszolni, hogy Londonban, pedig hát mit mondjak, ha ez az igazság. És hogy tényleg hogy tud hiányozni egy kaja, amit mások még csak nem is ismernek. És hogy a másság olyan jó és izgalmas is lehet, hogy az ember egészen hozzászokik! És hogy mindez a gyerekeknek is óriási élmény és útravaló, amit imádnak és kicsit sem szenvednek tőle, hogy egy csomó dolog másként van és egyáltalán nem lelkibetegek a honvágytól, mert nekik ez éppúgy az otthonuk, mint Magyarország.
És főleg, azt lenne jó, ha megértené mindenki, hogy amikor valaki azt mondja Magyarországra, hogy nem a világ közepe és egyáltalán nem a voltaire-i "legjobb világ minden létező világok között", az még nem azt jelenti, hogy ne szeretné tiszta szívből és sóvárogna néha utána éjszakánként. Mert ezek az összevissza érzések mind megférnek szépen egymás mellett.
Csakhát erről beszélni nagyképűség.
Főleg akkor, ha a másik még soha nem élte át.