#Post Title #Post Title #Post Title

Családi találkozó Skóciában

Az elmúlt pár napban nagy családi bulin voltunk, azért nem tudtam írni. Nem, nem utaztunk haza Magyarországra. Skóciába autóztunk, hogy lássuk a rokonokat.

Szereek leveleket kapni, akár postán, akár interneten keresztül. És tényleg nem zavar az sem, ha vadidegenek faggatnak arról, hogy milyen Angliában az élet. Akinek tudok, persze szívesen segítek, ha azt kérdezik, hogy mi hogyan jöttünk ki, hogy találtunk lakást, mennyibe kerül itt az élet. De bevallom a legfontosabb kérdésre nincs válaszom - nem tudom ugyanis, hogyan lehet itt munkát találni, mert nekünk nincs angol állásunk. De az egészségügyről, vagy a sulirendszerről azért tudok mesélni és szívesen is teszem, bár főleg csak linkekkel, hiszen amit egyszer már leírtam, azt nem szívesen gépelném be újra. De attól még örülök a leveleknek - bár bevallom, egyben kétségbe is ejt kicsit, hogy ennyire megsűrűsödtek a kérdezők. Bár azt gondolom, hogy itt sok szempontból egyszerűbb és nyugisabb az életünk, akik ismernek tudják, hogy soha nem terveztem, hogy külföldön fogok élni. Az egész kaland csak egy évre szólt, és csak azért indultunk világgá, hogy a gyerekek nyelvet tanulhassanak, izgalmas kalandokban legyen részük és bár én szeretek itt élni, eszünk ágában sem volt mindent felégetni, eladni és véglegessé tenni ezt az utazást. Most épp hosszabbításban vagyunk, de nem szeretném azt gondolni, hogy itt az út vége. Pláne nem Coventryben, ami azért nem Anglia legizgalmasabb városa. Álmaimban pár évet még eltöltünk Franciaországban és Spanyolországban is, mielőtt hazamegyünk egy csomó nyelvvel és élménnyel gazdagabban.
De ha őszinte akarok lenni, ami vicces kalandnak indult - az mostanság egyre komolyabbra fordult. Másfél éve még azt mondták a barátaink, hogy bátrak voltunk, amiért három gyerekkel nekivágtunk a nagyvilágnak, ma inkább úgy tűnik, hogy ahhoz kell bátorság, hogy otthon maradjon az ember. Az egész jövőnk nyitott kérdéssé vált, ami fura módon nem zavar. De az otthon maradt szeretteinkért azért aggódom. Ezen azért szerencsére lehet segíteni - amikor találkozunk velük, akkor kicsit jobb lesz a kedvem. És szerencsére ehhez most nem kellett hazautazni: a férjem tesója nem itt lakik, de rokonlátogatásra most kijöttek és mivel a párja családja Skóciába lakik, sokat gondolkodtunk azon, hogyan is kéne minél egyszerűbben összehozni a dolgokat. Hogy ne nekik kelljen két pici gyerekkel keresztül-kasul szelni Angliát, praktikusnak tűnt, ha mi megyünk északra. Pláne, hogy már jártunk Skóciában és imádtuk, de pont Edinburgh kimaradt akkor. Ezért most egy kicsit bepótoltunk rajta.
Skócia szerencsére most nem okozott csalódást - a város gyönyörű, a természet eszméletlen szép, és még az se sokat rontott az összképen, hogy a 12 fokos Közép-Angliából hirtelen a nulla fok körüli szeles, esős skót klímában találtuk magunkat. Öt gyereknek nem könnyű közös programot találni, pláne, hogy ebből három igencsak picike, de azért a királynő palotája őket is elbűvölte, aztán jókat tomboltak a Gyerekmúzeumban, és amilyen mázlisták vagyunk, az eső épp elállt, mire a belváros karácsonyi vásárába értünk, ahol felültek az óriáskerékre, és még a nagy fáklyás viking felvonulást is láttuk a tűzijáték után. Szóval minden kerek volt, de a legemlékezetesebb az unokatesókkal való közös játék volt - Bíbor szerint legalábbis a város és kastély gyönyörű volt, de effélét láttak mostanság nem is keveset, de Mirából és Borából sokkal kevesebb jutott nekik. És bár a férjem esténként a szálloda bárjában próbálta pótolni, ami a tesójából hiányzott neki az elmúlt másfél évben, azért gondolom ő is örült volna még, ha több közös programot tudnak csinálni. De most csak ennyi jutott. Hogy a hiányt enyhítsük, csak azt tudtuk elhatározni, hogy tavasszal, amikor jobb lesz az idő mindenképp visszamegyünk - mert ez a pár nap tényleg nagyon kevés volt. Mindenre. És bár a város most csak a háttért adta a nagy családi egyesüléshez, megérdemli a főszerepet is.
[ Read More ]

Elektromos boldogság


A helyzet az, hogy ma úgy ébredtem, hogy nagyon fájt a hátam. Először arra gondoltam, hogy elaludtam. Mivel Kisbende a hasamon fekve aludt hajnal óta, ez nem is lepett volna meg. De amikor kimásztam az ágyból, azt éreztem, hogy fáj a kezem, a nyakam és a derekam is. És mozgatni is alig tudom.

Hogy mindez izomláz lenne, az persze a férjnek jutott eszébe, aki azt is rögtön tudta, hogy azért fáj mindenem. Ő persze nem felejtette el, hogy tegnap milyen durván összeverekedtünk, aminek a következtében ő a padlón ütött ki. Nem is csoda, hogy fáj tőle minden izmom, mert tényleg apait-anyait beleadtam, hogy kiüssem. És ez sikerült is. Igaz, nem csak nekem. Életem 100 kilós párját még Borsika lányomnak is sikerült lenyomnia egy jólsikerült balegyenessel.
Persze nem csak verekedtünk karácsonykor, hanem eveztünk, vívtunk, frizbiztünk, teniszeztünk és repcsit is vezettük. Utóbbiban messze én vagyok a legbénább, ha nincs a katapult, akkor tucatnyi alkalommal haltam volna meg.
De a boxban jó vagyok. És ez jó érzés, még akkor is, ha csak virtuális a diadal. Mert azért ne gondolja senki, hogy a karácsony nálunk ilyen agresszív módon telt. Egyszerűen csak Wii-t kaptak a lányok karácsonyra, amiben a legjobb az, hogy többen is lehet játszani, így tényleg igazi családi időtöltés. Így hát ugráltunk, ütöttünk, ügyeskedtünk a karácsonyfa alatt és jó nagyokat röhögtünk.
Nekem kicsit felemás érzéseim vannak minden elektromos kütyüvel szemben, ami bekerül a házunkba. Az persze klassz volt, hogy a lányok visítottak a boldogságtól, amikor megkapták, mert már nagyon vágytak rá ("mindenkinek van már az osztályban!!!") - másfelől viszont már előre rosszul vagyok tőle, hogy fogjuk ezt hétközben suli után besűríteni az életünkbe, amikor ott a sport, a tanulás és sok olyan hasznos dolog, amire így se jut idő.
A világot persze nem csak én formálom körülöttük, és ez a Wii is olyan dolog, ami most nagyon divatban van, és beszélnek róla az osztálytársak, még akkor is, ha nyilván "nincs mindenkinek". De olyan ez, mint a Monster High babák, ami a második számú kedvenc lett. Ezek olyan Barbie baba-szerű figurák, ahol különböző szörnyek vannak szexi babastílusban megformálva - farkasember, zombi, vámpír, szellem. Ez tavaly is volt már mindenütt, tök olcsón - mutatták is akkor a lányok, de én úgy voltam vele, hogy a fene se vesz szörnybabát, milyen hülyeség az ötlet is. Eltelt egy év - másoknak lett, van újság, film is a babákról és most persze dupla annyiba kerül és kapni se lehet. És persze erre is nagyon vágytak és azóta le se teszik. Moralizálhatok én arról napestig, hogy szerintem mi lenne a jó ajándék - de valójában a karácsony arról szól, hogy örömöt okozzunk az ajándékunkkal, hát azt kapnak aminek örülnek. Ha ez a zombi baba, akkor legyen az.
Így akkor sem tettem megjegyzést, amikor Borsikám műkörömkészletet vett a tesójának. Ami amúgy megnyerte a harmadik legjobb ajándék címet, ami tekintve, hogy mindössze egy fontba került, mindenképp jó eredmény. Mondanom sem kell - én semmiképp nem vettem volna ilyen marhaságot a csajoknak. De megakadályozni nem akartam, hiszen nem én veszem, nem én fizetem és nem én kapom. Így fejlődik a szabad akarat és egyéni ízlés - amivel amúgy nincs semmi baj. Még akkor sem, ha persze végül nekem kell felrakni a gyerek kezére. (Szerencsére egy pillanat alatt lejött.)
Kisbende persze még nem kíván efféle extrém dolgokat: a favonat és a kismotor teljesen boldoggá tette, nem kevésbé a férjemet. Így nagy egyetértésben építgették az óriás sínrendszert és tologatták a favonatokat éjfélig. (Pasik...) Merthogy alvásról szó sem lehetett addig. Kicsit fel is borult azóta a bioritmusunk, és bár igyekeztünk, hogy kis időt a szabadban is töltsünk, ezért karácsony napján még egy nagyot parkoztunk is a gyereksereggel - de tegnap például büdöspizsamáztunk egész nap, és játszottunk a sok-sok jó kis ajándékkal, amiben azért könyv és társasjáték is volt. Ennek azonban holnap vége - mert a tervek szerint kora reggel útra kelünk, és megnézzük, hogy mit tud a híres angol leértékelés, amire egész évben várnak a népek, mert a legmárkásabb cuccokat is töredék áron lehet beszerezni. Szükségünk ugyan semmire nincs - de ünneplő ruhát, melegítőt, cipőt, farmert mindig kell venni, ahol ennyi gyerek van. Hát miért ne olcsóbban, ha lehet. Bár nekem karácsony után mindig kicsit boltundorom van, de erőt veszek magamon. :-)
[ Read More ]

Törékeny béke


Amikor Magyarországon jártam, Dóri barátnőm első kérdése az volt, hogy bírjuk itt fenn északon a hideget. Akkoriban november volt, Magyarországon mínusz fokok repkedtek, itt plusz tíz volt, és a télikabát még elő se került. Mert lehet, hogy Anglia északabbra van - de a klímán ezt nem érezni.

Akkoriban állandóan arról cikkeztek az újságok, hogy milyen nehéz ezt a természetnek feldolgozni. Rajzanak a méhek, újra nyílnak a nárciszok és rügyeznek a fák. Nem panaszkodom, gyönyörű ősz volt. De most már tél van - csak erről Anglia nem vesz tudomást. Tegnap délután kabát nélkül, egy szál pulcsiban sétálgattunk a belvárosban, és még akkor se fáztunk, amikor lement a nap. A Trasport Múzeum előtti kivetítőn 11 fokot mutatott a nagy óra. Teljesen olyan volt, mintha tavasz lenne, vagy éppen ősz. Csak épp holnap karácsony. És ilyenkor az ember mégiscsak azt a havas-hideg csodát várja, amit az amcsi filmek is sugallnak. De az nincs. Nem rossz persze ez sem, a kölykök nagyon is élvezték, hogy nehéz kabátok és sálak nélkül szaladgálhatnak és nem kell fagyoskodni amikor megnézzük a karácsonyi vásárt. És mi is vidámak voltunk. Szépek a fények akkor is, ha nincs hideg és akár érezzük, akár nem a fagyot a karácsony attól még közeleg.
Jó ideje megfogalmaztam már magamnak, hogy a legjobb dolog Angliában, hogy nem kell a magyar politikával foglalkoznom. Nézni a híradót, érezni azt a felfokozott izgalmat, ami már sok-sok éve a magyar közélet sajátja. Nem mintha nem hallanám, hogy mi van otthon, olvasom is, a rokonok-barátok is mesélik. És nem tetszik. Ez az egyetlen dolog, ami folyamatos stresszforrás az életünkben - ami amúgy minden másban egészen kellemes mederben zajlik. Tudom, az én választásom is, hogy mennyire engedem be a külvilágot a családi békébe, de lehetetlen kívülállónak maradni, ha otthon vannak akiket szeretek és féltek, és ezer szál köt oda. A kérdés, hogy hazamenjünk-e egyre halványabb, mert egyre kevésbé van miért. És ha a gyerekeim jövőjét nézem se kérdés, hogy hol jobb nekik. Nemcsak a suliban, de általában is. A kérdés már nem az, hogy mit vesztenek, ha maradnak, hanem az, hogy mit vesztenének, ha hazamennénk.
És pedig mi tényleg nem akartunk kiköltözni, végleg itt maradni - de az a Magyarország, ahonnan eljöttünk már nincs, és egyre inkább zárulnak be az otthoni kapuk, nemcsak nekünk, de az ismerőseinknek is. Rettenetes látni, ahogy a világ, amit ismertem darabjaira hullik.
Amikor ma reggel megnéztem a híreket, megint elkapott a gyomorgörcs, hogy mi van, mi lesz és merre tart az egész. És hogy nem lehet kívülállónak maradni akkor sem, ha nem vagy otthon. És hiába az áldott és békés karácsonyvárás, ha kívülről lehetetlen kizárni a híreket és a félelmet.
Márpedig aki három gyerek csodájáért és szentséges karácsonyáért felelős, az nem engedheti meg magának, hogy elborítsa a szenny az ünnepeket. És ilyenkor hálát adok, hogy nem ott vagyok és megtehetem, hogy kikapcsolom a netet és nem nézem az otthoni híreket. És mélységesen sajnálom azokat, akik ezt nem tehetik meg, és félniük kell, hogy mi fog történni velük a két ünnep között, vagy utána. Szörnyű, hogy karácsonykor is ilyen dolgokkal kell foglalkozni.

UI: Megjegyzem, ez nem politikai hitvallás, csak egy teljesen szubjektív érzés. Nem fogok erről senkivel, legkevésbé ismeretlen trollokkal vitatkozni, mert láttam már sok-sok blogon, fórumon, hogy a politika kapcsán milyen szélsőséges indulatok tudnak dúlni. A nekem nem tetsző hozzászólásokat azonnal törölni fogom, vita nélkül. Akinek nem tetszik, az ne olvasson.
[ Read More ]

Olyan jó kedvem kerekedett


Süt a nap és meleg van. Kifejezetten kabát nélküli, pulcsis idő. És ettől nekem ma olyan jó kedvem kerekedett, hogy csak na. Persze az is hozzájárult ehhez, hogy tegnap este kivételesen már éjfél előtt ágyba kerültem és mégis reggel 10-ig aludtam. Szóval olyan kipihent és sima vagyok.

És ami még jobb, lesz nagy karácsonyfánk. Mert egy kicsi persze eddig is volt, olyan szép, világítós műfenyő. Csinálta is a karácsonyi hangulatot eddig. De aztán egyre gyakrabban előkerült a sóhaj a gyerekek részéről, hogy de jó is volt otthon a nagy fa. És én is nosztalgiáztam, de azért ha a férjem megkérdezte, hogy ugyan már, vegyen-e fát, azért nemet mondtam, merthogy a lakásban se fér el, meg a díszek is otthon vannak, ne költsünk már erre egy vagyont. És különben is, van már egy fánk.
Tegnap azonban az ember a sarkára állt, és közölte, nem vagyunk mi olyan szegények, hogy még egy normális fánk se legyen, és díszeket is tudott ingyen szerezni a rádióból, ahol néha önkénteskedik. Ráadásul Eszter barátnőm meg adott egy csomó fényt a fára, merthogy neki volt még pár amit nem használt. És most a férj elment fát vadászni, és megszavaztatta a gyerekekkel, hogy idén mi együtt díszítünk és nem az angyalka hozza majd a fát.
És ha ennyi jó nem lenne elég, akkor tegnap elkészült a szuper bejgli is, a friss sütés végre olyan lett, mint az álom. Tészta semmi, töltelék az egész, fényes, édes, omlós és gyönyörű. Fel is került rögtön a szekrény tetejére, így is elfogyott már egy fél rúd.
Az is boldoggá tesz, hogy a sok finomságot, ami készül nem csak mi élvezzük, mert a hétvégén begyúrt zserbóból három tepsit csináltam, egyet nekünk, egy PKU-sat Borsinak és egyet Saci barátnőméknek. A bejgliből pedig a fent említett Eszter is kapott egy-egy rúddal. A férj megjegyezte, hogy jövőre nyithatnék egy magyar cukrászdát, ha ennyire lelkes vagyok, de engem meg csak simán boldoggá tesz, hogy másnak is tudok egy kis karácsonyi örömöt csempészni az életébe.
A hó az mondjuk hiányzik, de ezen nem tudok segíteni. Inkább örülök annak, hogy megnyílt a mellettünk lévő játszótér, ahol szuper nagy gyerekeknek való játékok vannak - bonyolult mászókák, nagy csúszdák, egy csomó farönk, és szikla amit mászni lehet, így még Kisbende is jól elszórakozik rajta.
Szóval gömbölyödik ez a karácsony, és ez nagyon jó érzés. A szőnyegtisztítő is megszépítette már a rémes padlószőnyegünket, és túl vagyunk már egy takarítási körön is. Persze ahol három gyerek van, ott soha nincs patikatisztaság, de azért a helyzet sokkal jobb, mint egy hete volt. Az ajándékok biztos helyen a kamrában eldugva, sok már be is van csomagolva (a férj a felelős ezért is) és roskadozik a hűtő a sok finomságtól. Illatozik a szegfűszegekkel díszített narancs is, és ünnepi díszbe öltözött a közös munkától a lelkünk is. Most már kezdhetjük élvezni az együttlétet, hiszen közeleg a karácsony!
[ Read More ]

A karácsonyi végzet

Ez a kép 2006-ban készült és Borsika van rajta. Szent karácsony estéjén készült, amikor amúgy ünneplőben akartunk lenni. De adott körülmények között annak is örültünk, hogy mindenki otthon van és nem kórházban.

Borsika lányom jó beteg. Amikor rosszul érzi magát, akkor nem panaszkodik, csak alszik. Alszik nappal és éjjel is. Nincs vele gond. Vagyis a felületes szemlélő ezt gondolhatja. Merthogy összehasonlítva a nővérével, akinek pillanatok alatt szökik fel a láza 39-re és olyankor nem tud aludni, pihenni, sír, rémült és hisztis, Borsika tényleg álomjó beteg. De ez csak a látszat. Mert az, hogy alszik, valójában egyáltalán nem jó. Ő ugyanis az alvás jelszó alatt egészen súlyos állapotba tud merülni, anélkül, hogy a jámbor szülők észrevennék.
Volt már erre példa - először akkor, amikor három éves volt. Kicsit beteg volt, kicsit taknyos, de aludt a gyerek, és mi, tapasztalatlan szülők azt hittük, hogy ez jó, mert alvás közben gyógyul. Annyira nem is tűnt betegnek, hogy lemondjuk az éves PKU-s felülvizsgálatot a kórházban. Ez volt a szerencse - mert az őt vizsgáló orvos észrevette, hogy furán veszi a levegőt. Nehézlégzés, volt a diagnózis, és azonnal kórházba utalták a kis beteget, aki amúgy ott is csak aludt és álmában inhalálta be a gyógyító gázokat. Nagyon el voltunk kámpicsorodva, hogy épp karácsonykor történik ez velünk, de szerencsénk volt, mert a nagy napra hazaengedtek minket.
Gondolhatjátok, hogy milyen felkészültek voltunk! Se nagy vacsora, se tiszta lakás, se gyertyafényes ünneplés. Ráadásul kifejezetten hideget kellett csinálni a lakásban - merthogy a meleg nehezíti a gyerek légzését. És figyelni kellett egész éjjel, nem fullad-e be. Szóval kinyitottuk a nagyágyat a nappaliban, és mind összebújtunk, mint a kisegerek a vacokban. A pizsi alá pedig hosszú ujjú pólót és harisnyát adtunk mindenkire, és a mínusz 4 fok ellenére éjjel-nappal nyitva tartottuk az ablakot.
Mivel Borsika még így se volt igazán jól, nem öltöztettük ünneplőbe, és hogy ne érezze magát kívülállónak, hát mi is pizsiben maradtunk.
Volt persze fa, volt játék, volt öröm, volt közös mókázás. Borsika pedig szép lassan jobban lett. És a karácsony felejthetetlenül szép volt így is.
Ha az embernek gyerekei vannak, akkor úgysem a külsőségek számítanak, hanem az, hogy azok a gyerekszemet csillogjanak. Nekik meg úgyis csak az a fontos, hogy együtt legyen a család.
Nem akarom persze lekicsinyelni az ajándékok szerepét. Én már hónapokkal a nagy nap előtt beszerzek mindent, kicsit túlzásba is viszem a férjem szerint. De akkor, 2006-ban ez volt a szerencse. Ott volt minden a szekrény tetején elrejtve, legalább azzal nem volt gond.
Nem csodálom hát, hogy most, hogy a mi lányaink már nagyobbacskák, ők is akarnak ajándékot adni. És nem olyat, amit ők csináltak (hiába bátorítom őket erre) hanem kifejezetten venni akarnak valamit. Valami apróságot, de pénzért. Mivel mi nem adunk nekik zsebpénzt, a pénzszerzésre egyetlen lehetőségük van - takarítaniuk kell. Amikor tegnap elkezdtük a karácsonyi nagytakarítást, Borsika azonnal fellelkesedett. A fürdőszoba kitakarítása után nekilátott mosogatni, és még és még kérte a feladatokat. Egészen addig, míg össze nem gyűjtött négy fontot. Nem nagy összeg, mondhatja az, aki nem ismeri az angol boltokat, hiszen mit lehet venni 4-szer 370 forintért. Hát errefelé sokat. És ezt Borsi is tudta. Így amikor a takarítást befejeztük, elindultunk az egyfontosba, és ott mindenkinek tudott is választani valami személyre szóló apró, ámde tökéletes ajándékot. Boldog volt és elégedett. Csak épp haza akart menni. Én nem siettem volna, mert ha már útra keltünk, vettem volna még én is pár dolgot. Nem értettem, hogy miért unszol, hogy inkább fejezzük be a vásárlást. Ez nagyon nem jellemző rá.
De amikor a következő boltban beálltam az hosszú sor végére, már én is láttam, hogy nem érzi jól magát. Ott is hagytunk mindent és siettünk haza. Fájt a feje, fájt a hasa, mikor hazaértünk hányt is és persze rögtön elaludt. A láza meg ment szépen fel.
Később kiderült, hogy valójában már reggel óta rosszul volt, de nem mondta el, mert nagyon szeretett volna ajándékot venni, és nagyon nem akart betegség miatt kimaradni ebből. Mert nagyon várja már a karácsonyt. És nem csak azért, hogy mit kap majd, hanem azért is, mert adni akar nekünk is valamit. Ezért hát összeszorított foggal takarított, vásárolt - és csak akkor rogyott össze, amikor megcsinálta, amit eltervezett.
Az én kis hősöm. Aki az erős akaratával, amivel mindent elér, amit csak akar.
Amikor felkelt persze újra hányt és egyre rosszabbul lett. Én meg ilyenkor már nem nyugszom meg, hanem egyre jobban aggódom. Így hát nem is hagytam aludni, hanem keltettem és itattam félóránként. Egy-egy kortyot csak, nem többet. És kólát. Tudom, ez furán hangzik, de amikor kiszáradással került Borsi kórházba egyszer régen, akkor a Lászlóban is a kólát ajánlották. Tele van cukorral és nyugtatja a gyomrot. Csak a szénsavat kell kikeverni belőle. És bármilyen szomjas is a gyerek, nem szabad hagyni, hogy benyaljon egy pohárra, csakis kanalanként kell megengedni neki az ivást. Mert így a legnagyobb az esély rá, hogy benne maradjon. Így hát Borsi ugyan aludt, de én nem. Fennmaradtam hajnalig, és negyed-félóránként erőszakkal felültettem és itattam. Hajnalra fogyott el a két deci kóla, és ment le Borsinak is a láza. Akkorra nyugodtam meg egy kicsit én is. Különösen mert többet nem hányt.
Ma már persze jól volt a kis huncut, és csak hőemelkedése volt. Nem is akart ágyban maradni, de szigorúak voltunk és kényszerfekvére ítéltük. Csak pisilni kelhetett fel, és összesen egy órát nézhetett tévét, nehogy újra megfájduljon a feje.
Mi persze tovább takarítottunk (soha nincs vége!!!) és végre ma Bíbor is összegyűjtötte a szükséges összeget, és vele is mentem egy vásárlós kört. Zsolt pedig addig a lakást díszítette.
Minden olyan szépen készül a karácsonyra, még akkor is, ha nem a tervek szerint. Mert ahogy ezt a képet nézem, annyira hiányzik a sok-sok otthon hagyott dísz, a nagy polgári lakás a Liget mellett, ahol négyméteres fenyőfát is állíthattunk és az egész forralt boros, illatos magyar karácsony a fárasztó rokonlátogatással együtt.
De valójában azzal is beérem, ha mindenki egészségesen áll majd a picike műfenyő mellett. Mert mégiscsak ez a legfontosabb...
[ Read More ]

A nagy fa-rejtély

Szeretek az erdőben járni, de mindig zavarba ejt, amikor a gyerekek megkérdezik tőlem: az micsoda? Tiszta ciki, de volt biológia tagozatosként nem ismerem fel se a fákat, se a virágokat, de még az erdei állatokat se igazán. Azért is örültem meg nagyon, amikor kiderült, hogy az Urban Exploreres Klub keretében fameghatározási feladatot kapunk.

A férjem szerint a második gyerekkorom élem, ráadásul egy olyat, amiben nem csak olvasok, hanem végre játszom is egy jót. Lehet ebben valami, mert tényleg gyermeki lelkesedéssel tudom magam belevetni az Urban Explorers foglalkozásokba. Ez a növénymeghatározás meg különösen belopta magát a szívembe.
Persze én már nem mondhatom el ugyanezt saját magamról, mert véletlenül épp volt a zsebemben egy rózsa alakú toboz, amit azonnal a nyomorult foglalkozásvezető erdész bácsi orra alá nyomtam, hogy ugyan már mondja meg, hogy mi ez. Nyomorult köpni-nyelni se tudott. Merthogy ilyet még soha nem látott.



Próbált azzal védekezni, hogy biztos egy félbevágott toboz van a kezében, de gyorsan letörtem a reményeit. Ez bizony ilyen. És nekem egy óriási zsák van belőle, amit a városközpontban lévő Lady Herbert kertjében gyűjtöttem. Ez azért egy kiskaput kinált a pasinak, és ki is siklott rajta. Merthogy ez egy ültetett kert - ahová a világ minden tájáról hoztak fákat. Nem csoda hát, hogy ezt nem ismeri. Persze piszkálta szegénynek a csőrét, és míg beszélt, végig lapozgatta a kiskönyvét, és meg is találta benne ennek a fának a nevét, aminek ilyen rózsás tobozai vannak - de ne kérdezzétek, mert fogalmam sincsen, hogy hová írtam fel. Valami hosszú és bonyolult volt. Esélytelen volt, hogy megjegyezzem.
Pláne, hogy utána sorra vettük Anglia leggyakoribb fáit - én nem tudom, hogy kinek milyen a fákkal kapcsolatos angolja, én azt hittem, hogy növényekben egész jó vagyok, de azért a felét se tudtam. Pláne összerakni a kéreg és a levél meghatározásával. Hogy mi a különbség a birch és a beech között, a hawthorn és a blackthorn között. Vagy mi a rowan és melyik fa a sycamore. És ha az ember azt gondolná, hogy tudja mi az a lime, mert ki ne ismerné a zöld citromot, akkor az is ráfázik, mert tökre nem citrusféle, és csak az egész nagyszótáram tudta megmondani, hogy ez a hársfa.
A pasas amúgy tök izgalmasan tudott mesélni - én például eddig észre sem vettem, hogy a bodzafa belül puha, szivacsos, és fogalmam se volt róla, hogy ha pl. letörjük az ágát és apró darabokra vágjuk, akkor már csak egy mozdulat kitolni a belsejét és máris nagyszerű fából készült gyöngyöket fűzhetnek a gyerekek. Vagy hogy a kőrist onnan egyszerű felismerni, hogy a zöld száron fekete rügyek vannak, és hogy ez az egyetlen fa, amelyet zölden is el lehet égetni, mert simán meggyullad. Miután megbeszéltük miről mit kell tudni, kimentünk a közeli parkba, hogy a tudásunkat a gyakorlatban is kipróbálhassuk.
Ehhez persze kaptunk segítséget - egy kifejezetten téli kéreg és ágacska határozós papírt, ami innen lehet letölteni:
Nature Decetives
Ez amúgy egy döbbenetesen jó internetes oldal, ahol millió erdei feladatlap van a gyerekeknek. Persze angolul - de ötletet az is tud lopni innen, aki nem nagyon beszéli a nyelvet. De ha mégis - na akkor ez igazi Kánaán, pláne ha szeret kirándulni.
Itt van például ez a könyvecske, amit bármilyen kirándulásra ki lehet nyomtatni, mert minden élményt bele lehet írni. Én tegnap órákon át böngésztem és egy csomó dolgot ki is nyomtattam. Amúgy emilregisztrációt kérnek, és akkor elküldik a kiválasztott aktivitás linkjét. Egyesével. Kicsit kényelmetlenné teszi a használatot, de amilyen jókat adnak cserébe, igazán megéri. Én most azon tűnődöm, hogy be kéne lépni a Klubjukba, de a férjem szerint várjunk pár napot, mert én mindennek nagyon lelkes vagyok kezdetben.
És kicsit igazat kell neki adnom, mert persze engem annyira fellelkesített a frissen megszerzett tudásom, hogy azonnal el is határoztam, hogy a hétvégén elmegyünk kirándulni és majd én villogok azzal, hogy mindennek tudom a nevét. Ami persze erős túlzás. És mi valósult meg mindebből? Hát semmi. Mert brutál hideg van és a fene se akar kimenni és az erdőben fagyoskodva ágakat és leveleket nézegetni. Ott lesz az majd a nyáron is. És nemhogy erdőbe nem mentem ma a gyerekekkel, de még a mellettünk lévő játszótérre se, pedig azt pénteken nyitották meg. A hintát és a bébi rugós motort elvitték - de van csúszda, igaz csak a lányok méretében, mert nagyon magas még a létrája is, ami ráadásul kötélből van. A mászóka is ilyen nagysulis méret - de van egy gumikerék körhinta és rengeteg fatörzs, amin lehet majd Kisbendének is mászókázni. Viszont azóta szinte folyamatosan esik, vagy legalábbis csepeg, így még annak a felfedezése is vár ránk. Azzal vigasztalom magam, hogy azért oda előbb-utóbb csak eljutunk, és fák azért ebben a parkban is vannak. És ameddig a gyerekek szaladgálnak, én majd megpróbálom meghatározni őket. Remélem legalább egyet-kettőt sikerül is.
[ Read More ]

A zene jó volt, a bejgli vacak

A kórustagoknak 7-re kellett menniük. Egy teljes órával korábban, mint a családtagoknak, hogy legyen idő berendezni a termet, bemelegíteni a hangunkat és persze pár dalt gyorsan el is énekeltünk várakozás közben. Persze ki tud olyankor koncentrálni a karmesterre, amikor életem legfontosabb közönségét várom. Hiszen mit érdekel a nagy kórusverseny, az amerikai edző vagy a színpadi reflektorfény. A gyomrom jobban görcsben volt, mint eddig bármikor.

Minden ajtónyitásra összerezzentem - mikor jönnek már, mikor érnek ide, vajon rendben és időben el tudtak-e indulni, lesz-e még ülőhelyük az első sorban és vajon fog-e nekik tetszeni? Merthogy egy éve járok már hetente a kóruspróbákra, de a család még soha nem látott-hallott. Az, hogy otthon velük együtt gyakorlok nem sokat mond el a teljes élményből - van olyan dal, ahol a basszusnak percekig csak az a szövege, hogy "dumdumdumdum" vagy "swing-swing-swing-swing" ráadásul néha tök ugyanazt a hangot kell kitartani. Szóval nem minden dalunk nagy élmény, ha csak egy embert hall az ember.
Meg attól is féltem ám, hogy vajon nem lesz-e unalmas számukra tíz barbershop dal egymás után. Mégiscsak három kisgyerek és egy nem feltétlen acapella kórusokat kedvelő férj az ítélőbizottság.
És persze ott volt a fekete ló is, Kisbende. Akinek a viselkedéséről semmi jót nem vártam. Este 8-kor neki már nagyon későn van, más napokon ilyenkor már megfürödve az ágyában nézegeti a mesekönyveket a család egy szabadon választott tagjával.
És ha mindez a sok szorongás nem lenne elég, akkor ott volt a bejgli. Amit évek hosszú munkájával tökéletesre fejlesztettem és amin most csak egyetlen icipici dolgot változtattam. A tölteléket. Azt se azért, mert az eredetit olyan bonyolult lenne elkészíteni, hanem mert nincs mákdarálóm. Amikor nyár végén kijöttünk darált mákot hoztam magammal. Jó is volt, csak elfogyott. Így amikor most novemberben hazalátogattam, akkor ezt is vettem. Volna. Csak hát pont abban a boltban, ahová beszédültem nem lehetett kapni. Csak darálatlant. És egy előre elkészített máktöltelék nevű terméket, ami azt ígérte, hogy csak pár kanál tej kell hozzá és már kész is. Megnéztem a hozzávalókat: 40% mák, 50% cukor, keményítő, sűrűsítő és némi aroma. Mivel a töltelék eredeti receptje is majdnem hasonló, ezért úgy gondoltam jó lesz ez. Hülyeség ugyan cukrot is a bőröndbe rakni, de egyszerűen nem volt időm tovább keresgélni. És most jött el az idő, hogy bejglit gyúrjak.
Az igazán jó főzött máktöltelék úgy néz ki, mint a friss, koromfekete bitumen, amit az utakra kennek. Színe van, illata, lelke és fénye. Az íze meg... na hát az mennyei. És ami a legjobb benne, hogy sütés után is nedves marad. A tésztát leheletfinomra szoktam nyújtani, és csak jelzésértékű amikor feltekerem. Az egész csak azért van, hogy ezt a mennyei tölteléket összetartsa.
Hát... ez az előre elkészített töltelék nem volt fényes. Szürke volt és száraz. Hiába tettem bele több tejet, javítottam fel citromhéjjal, mézzel és lekvárral. Akkor se lett sokkal jobb. Ráadásul nem volt tökéletesen ledarálva sem. Csak úgy ropogtak a fogam alatt a mákszemek. Brrr. De nem volt visszaút - mindenkinek eldicsekedtem már vele, hogy milyen isteni és különleges mákos sütit viszek, hát sodródtam az árral. Gyúrtam, kelesztettem, pihentettem és sütöttem. Majd jött a kóstolás ideje... és a csalódásé.
Merthogy rossz lett. A tészta vastag (nem tudom, hogy miért...) a töltelék meg száraz. Ahogy a férjem mondta, mintha boltban vettem volna. Szóval nem rossz, de nagyon-nagyon messze a kulináris élvezettől. Én meg egész délután azon dilemmáztam, hogy vajon attól még vigyem el, mert hát várják - vagy inkább ne, mert ez minden bejglik szégyene. Értitek - nem rossz, csak hát nem jó.
A kérdést a férjem döntötte el, aki azt mondta vigyem csak, mert ezt a vackot ő nem fogja megenni. Szóval vittem. Kiraktam és esküszöm rá se néztem többé. De sejtem, hogy nem lett nyerő.
De amikor már az ajtó állandóan nyílt, már ez se érdekelt. Énekeltem, és félszemmel a karmestert is néztem, de lélekben nagyon másutt jártam. A torkomban dobogott a szívem és hirtelen rájöttem, hogy miért is az a sok próba, a tréning, hogy álmomból felkelve is tudjam a szöveget és a dallamot. Hogy erre aztán ne kelljen koncentrálni egy pillanatig sem. Mert amikor az ember ott áll a színpadon, akkor millió más dologra kell odafigyelnie. Pláne, ha nagy a tét. És nekem az volt.
És nagyon örültem, amikor időben megérkeztek és volt helyük az első sorban és még pár fotót is csináltak. A férjem kezelte a Nikont, a nagylányom a kisebb gépet. De aztán pár villantás után már egyik se fényképezett többé. Nem, nem az ámulat vette el a fotózós kedvük - mindkét gépben kifogyott az elem. (Hát nem tipikus????) Mondjuk a férjem amúgy se nagyon sokat fotózhatott volna, merthogy Kisbende nagyon megörült, hogy lát engem - csak azt nem értette, hogy miért nem jöhet oda az anyukájához. Nyújtotta a kis kezét, hogy öleljem át, vegyem ölbe - én meg ugyebár daloltam, és próbáltam koncentrálni, de egyre kevesebb sikerrel. A kórusban többen kuncogtak, mert persze Kisbende nagyokat kurjongatott is, és végre megtanulta a "Mami" szót is, amit be-bekiabált. (Naná, hogy a legjobbkor fejlődik a gyerekek szókincse.) Szerencsére a próba végére jöttek, még az előadás kezdete előtt, így csak egy dalt kellett Kisbendének nélkülem senyvednie, és az egyik csaj oda is jött hozzám, hogy ne aggódjak, itt most egymás közt vagyunk - család és barátok. És ha Kisbende oda akar jönni hozzám, hát jöjjön.
Na, jött is. Így volt dal, amit úgy daloltam, hogy a lábam ölelte, volt amikor ölbe vettem és olyan is, hogy leguggoltam hozzá. Amikor a karmester a közönség felé fordult, hogy felkonferálja a következő dalt, Kisbende azonnal odapenderült a helyére és elkezdett mutogatni a kórusnak, hogy énekeljünk, ne hagyjuk abba. És aztán boldogan táncikált előttünk.
És utána az apja kivitte. Egy szomszédos terembe, ahonnan ők hallottak ugyan minket, de Kisbende produkciója már nem volt látható. Merthogy ugye aranyos egy ilyen színpadon bohóckodó gyerek 1-2 percig - de valljuk be, utána már idegesítő. Hiszen nem ezért jöttek az emberek, hanem hogy a szeretteikben gyönyörködjenek. Amikor lementek a dalok mi nem maradtunk ott enni (én még a bejglis edényt is otthagytam) és tombolát se vártuk meg. Siettünk haza, mert addigra már minden gyerek hullafáradt volt. De azért dicsértek. Mondták a lányok, hogy szép voltam, meg azt is, hogy büszkék rám, amiért ilyen szépen énekeltünk.
De a legnagyobb bókot a férj mondta, aki szerint tök profi kórus vagyunk. És hogy élőben végre összeállt a kép, és nem csak a kép de a hang is jobb így, mint amikor a kis képernyőn néz minket. Mert ez állati jó és erős volt. És hogy végre érti, hogy én ebben mit szeretek, és hogy mostantól sokkal jobban fogja viselni, ha egész hétvégékre eltűnök próbálni, meg azt is, ha itthon dalolok. Még akkor is, ha neki ebből sokáig csak a "dumdumdum" jut. Szóval dicsérve vagyok kérem. És ez jó.
[ Read More ]

Linzer mindig kétféle módon


A PKU-s diéta, amit Borsinak folytatnia kell nem valami ördöngösség. Voltaképp mindent meg lehet főzni PKU-s módra is, csak tudni kell az átváltás titkát.

Az első dolog, amit a PKU-s gyerekek anyukái megtanulnak, hogy mit mivel lehet helyettesíteni. Ahol a recept lisztet ír, ott speciális fehérjeszegény lisztet használ az ember. Ahol tejet, ott speckó tejet, ami köszönőviszonyban nincs a bocival. Ahol tojást, ott tojásport veszünk elő. Ahol pedig húst - na, ott kerül elő a gomba. Persze azért van néhány trükk, mert mondjuk a túrónak vagy a máknak nincs fehérjeszegény alternatívája. De ilyenkor jönnek a dietetikusok trükkjei, akik elmondják, milyen nagyszerű bejglit lehet csinálni gesztenyéből és a zserbóba diót helyett akár kókuszreszeléket is lehet tenni.
Az igazi szívás nem is az, hogy az ember megfőzze a PKU-s dolgokat, hanem az, hogy mindent kétszer csináljon meg. Kétféle sütemény, kétféle fasírt, kétféle tészta - minden egyes ebédnél. Kétszer annyi munka és kétszer annyi mosatlan. Mióta Angliában élünk és mosogatógép nélkül senyvedünk, tagadhatatlanul ettől szenvedek a legjobban.
De ha megmérem a dolgokat és a serpenyőbe dobom a sok negatív és pozitív dolgot, amit a PKU hozott az életünkbe, be kell ismernem, hogy sokkal több dolgot köszönhetünk a PKU-nak, mint amennyit elvett tőlünk. Sok ismerős, barát, élmény mellett én például a PKU miatt tanultam meg igazán főzni. Muszáj volt. Mert a PKU-sok számára sokat kell főzni. És nem könnyű. Mert az ő tésztájukat egészen máshogy kell főzni, a lisztjükből gyúrt tésztának még a tapintása is más, és a tojáspor... na, annak semmi köze a tojáshoz.
Magyarországon évente két sütőstúdiót rendezett a kórház a PKU-s családok számára, ahol irányított módon okulhattunk és próbálhattuk ki, mit, hogyan is kell csinálni, hogy jó legyen. A gyerekeim pici koruktól imádták - lelkesen gyúrtak, kevertek. A kóstolás soha nem volt olyan népszerű program, mert Bíbor nem is kóstolja meg a PKU-s dolgokat (tényleg más az ízük) Borsi meg, akiért az egész volt, nagyon is bizalmatlan az új ízekkel szemben (ez elég tipikus PKU-s tulajdonság.) Itthon is sokat sütünk együtt - Bíborral a normál ételeket, Borsival a PKU-sokat. De ez hiba volt.
Erre akkor jöttem rá, amikor kb fél éve kiderült, hogy Borsi nem tud feltörni egy tojást. Bíborral persze már évek óta gyakoroltuk, ő profin el tudja választani a fehérjét a sárgájától. Borsi se esik kétségbe, ha ki kell kevernie a PKU-s tojásport - de az igazi tojás... na, az nem megy neki. Merthogy ilyet ő soha nem ehet. Nem is adtam hát a kezébe. Persze amikor kérte, azért nem tiltottam meg neki - ő meg tiszta erőből nekivágta a pohár szélének és minden csupa maszat lett. Sírt szegény, hogy nem akarta én megy alig győztem vigasztani - honnan is tudhatná. És miért is kéne neki tudni? Mire Bíborka lányom felvilágosított: Borsinak igenis tudnia kell a normál kajákat is elkészítenie, mert hogyan fog akkor főzni a férjének? Vagy a gyerekeinek? Hát igen, erre tényleg nem gondoltam. Szóval azóta Borsit is bevonom mindenbe, és Bíbor is csinálja a PKU-s dolgokat, hiszen nem tudjuk, nem hordozza-e ő is a PKU génjét (25% az esély rá) és még előfordulhat, hogy neki is szüksége lesz erre a tudásra.
Szóval amikor a múlt héten megláttam, hogy mellettünk a St Barnabás templomban sütőstúdiót indítanak gyerekek számára nagyon belelkesedtem - hiszen főzni jó. Kicsit ugyan féltem, hogy Borsi mit fog szólni, hiszen ő főzhet ugyan, de nem kóstolhat, de ez persze őt nem zavarta. Az oktatókkal is beszéltem, akiket megnyugtattam, hogy Borsi nem eszik - de ha mégis meg akar kóstolni valamit, akkor ne tiltsák meg neki, hiszen ő tudja nagyon pontosan mit ehet, és ne féljenek, attól, hogy megérinti, nem lesz baja. A tanárok pedig megnyugtattak, hogy nem is nagyon lesz itt más, csak zöldség-gyümölcs, hiszen amúgy is az egészséges ételek elkészítése a cél. Ehhez képest az első héten rögtön "mince pie" volt terítéken, ami egy speciális diós-mazsolás pite. A vicces a dologban, hogy előre elkészített tésztát használtak fel hozzá a gyerekek (semmi helyben gyúrt maszatolós dolog) és még a töltelék is bolti, előre bekevert változat volt. Mondanom sem kell - egyik gyerek se kóstolta meg. Borsi tudta, hogy neki nem szabad, Bíbor meg utálja a mazsolát. De azért élvezték. Mert főzni jó, még így is.
De mennyivel jobb itthon! Élvezik a mérést, a gyúrást, a szaggatást és persze az evést is. A mi karácsonyi családi kedvencünk a linzer. Csak nagyon hamar elfogy, így vagy ipari mennyiséget csinálok belőle és eldugom a falánkok elől, vagy vállalom, hogy karácsony előtt 4-5 alkalommal is nekilátunk. Persze mindig kétféle változatban.
Ez a csodálatos linzer, amelynek eredeti neve linzer "Kiss Katalin módra", de az én lányaim csak virágos sütinek hívják az egyik dolog, amit a PKU-nak köszönhetünk. Merthogy először a PKU-s verziót ismertük meg és én kitaláltam, hogy ha ez ilyen finom, akkor a már ismert módszer szerint próbáljuk meg visszafordítani normálra. Tehát fehérjeszegény liszt helyett normál lisztet, tojáspor helyett tojást. És láss csodát, a dolog így is működött! Sőt! Ilyen finom, hosszan eltartható linzert semmilyen más recepttel nem sikerült eddig csinálnom. Az eredeti recepten én annyit finomítottam, hogy sima liszt helyett fele fehér-fele teljes kiőrlésűvel készítem a tésztát. Így még finomabb, puhább és még egészségesebb is. A vastagsággal is lehet játszani - az egészen papírvékonytól a kicsit ducibb darabokig nálunk mindegyik menő. Fura módon, amikor elkészül, kicsit törékeny - ezért érdemes várni a lekváros ragsztással, míg kicsit kihül, mert akkor sokkal puhább és nem törik olyan könnyen.

Tehát a recept - Linzerkarika Kiss Katalin módra
- 20 dkg liszt,
- fél csomag sütőpor
- 10 dkg cukor
- 1 cs vaniliás cukor
- fél citrom leve
- 1 tojás
- 12 dkg vaj vagy margarin
- lekvár az összeragasztáshoz
- tetejére porcukor

A hozzávalókat összegyúrjuk és sodrófával kisimítjuk, ezerféle formát lehet belőle szaggatni, a lényeg az, hogy mindenből kettő legyen - egy normál és egy közepén lyukas. Ezeket kell majd egy picike kanálnyi lekvárral összeragasztani. Én nem porcukrozom, de azt is lehet.
Ez a mennyiség nálunk egy nap alatt fogy el - ezért minimum a dupláját, de nagyobb család esetén négyszeresét érdemes csinálni. Nagyon fontos, hogy gyorsan megsül, ezért nem szabad felügyelet nélkül hagyni. Nincs annál nagyobb konyhai szomorúság, mint amikor az ember egy egész tepsi fekete linzert dob a szemétbe.
Sok helyen lehet kapni lyukasztós formákat, általában nagyon drágán, amivel egy rugó segítségével éppen tökéletes linzereket lehet készíteni. De ez teljesen felesleges. Ha van otthon egy almacsumázó, akkor azt is be lehet vetni - de ha semmilyen célszerszám nincs a közelbe, egyszerűen egy tompa késsel vagy egy kiskanál végével is csodás lyukakat lehet alkotni.
[ Read More ]

Barátok is jöhetnek

A kórus minden évben tart karácsony előtt egy "Family and Friends Evening"-et, amikor a barátokat és családtagokat meghívjuk egy nagy éneklős ünneplésre. Belles csajokat ismerve, evészet és ivászat is lesz. Igaz, a karácsony hangulatát a mince pie és forralt bor fogja emelni. Előbbi egy aszalt gyümölcsökkel töltött kosárka, utóbbit nem kell bemutatni. Én mindkettőt szeretem - de úgy döntöttem, hogy ha már magyar vagyok, egy magyar karácsonyi sütit fogok vinni. Ott figyel már a sütőben a mákos bejgli, megmérem hát holnap este az angolok toleranciaszintjét. Itt ugyanis nem ismerik a mákos sütiket - van ugyan mák, de csak a kenyérkék tetejére szórják, mint afféle díszítést. Rendes, magyar bejglivel még soha nem találkoztak.
A sikerben persze nem vagyok biztos - elég jellegzetes, kesernyés íze van a máknak, és bár mi kicsi korunk óta erre vagyunk szoktatva, másoknak ez lehet fura. Ráadásul a mák önmagában is problémás, sokan errefelé félnek is tőle, mondván, hogy kábítószer alapanyag, nem kéne enni.
Hát én megkérdeztem néhány kórustagot, megennék-e a mákos sütit, ha hozok - és elvben mindenki lelkesedett. Persze legjobban a litván barátnőm, mert arrafelé is szeretik a mákot.
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a férjem ma rám szólt, hogy ha ez nem csak "family" hanem "friends" este is, akkor miért nem hívom meg a barátainkat is? Megmondom őszintén, nekem eddig eszembe se jutott. Nem mintha nem örülnék nekik, hanem mert este 8-9 között lesz a rendezvény, szerintem olyankor minden kisgyerekes bőszen altat, pláne szerda este, mikor másnap korán kell kelni. De ha esetleg bárki el tudna jönni gyerekkel vagy anélkül nagyon örülnék neki. Nekem mindhárom csemetém ott lesz, de ugyebár nekik látni kell az anyukájukat. Aki ugyan nem a fenti ünneplős fellépőruhájában lesz, csak a kórus "hétköznapi" egyenruhájában, de azért nagyon elegánsan.
És nem győzöm még egyszer hangsúlyozni, mákos bejglivel készülök.
Tehát aki akar-tud az jöjjön! December 14-én, este 8-9 között az AT7 Centerbe!
[ Read More ]

Az "egy zserbó - egy gyerek" átok megtörése

A zserbót felnőttfejjel ismertem és szerettem meg. Ma már nem tudnám elképzelni a karácsonyt nélküle, még akkor is, ha nincs érte oda a család minden tagja.

Ma már egyszerűen érthetetlen számomra, hogyan is élhettem huszonsokévig zserbó nélkül. Nálunk a bejgli volt az ünnepi étel, az is boltból, gondolom zserbót nem lehetett kapni a környéken. Vagy ha volt is, kit érdekelt. Engem biztosan nem. Kicsi gyerekként csakis a rózsaszín süteményekért rajongtam, így hát minden ünnepre puncstortát kértem. A zserbó barna, csokis, diót - és ez a kombó sokáig nem nyűgözött le. Persze így utólag nem csodálom, mert a bolti zserbó meg se közelíti azt a finom, lágy, illatos, édes süteményt, amit házilag lehet csinálni.
Az első zserbót anyósomnál ettem sok-sok éve karácsonykor. Annyira lenyűgözött, hogy rögtön benyomtam egyszerűen nem bírtam abbahagyni a csipegetést. Minden falat után úgy éreztem, hogy még és még kell belőle. Nem csoda hát, hogy amikor az elsőszülöttemmel bevonultam a kórházba szülni, és az anyós megkérdezte, mit süssön amikor látogatóba jönnek, csakis az ő zserbójára tudtam gondolni. Az egész szoba ebből falatozott, és mindenki egyetértett abban, hogy szerencsés vagyok, amiért ezzel kényeztetnek.
De sajnos a zserbó ünnepi étel, nem kerül minden nap asztalra (persze lehet, hogy ez szerencse, mert ha állandó hozzáférésem lenne, már száz kilósan gurulnék). Jól emlékszem, hogy a következő zserbó adagot akkor kaptam, amikor a középső lányom megszületett. Utána nagy szünet. Valahogy egyik családi ünnepen se került elő a zserbó, hiába vártam.
De nem estem kétségbe. Vettem pár szeletet a sarki cukrászdában.
Azt a csalódást el se tudom mondani! Száraz, dió helyett dejó van benne, baracklekvár csak nyomokban és a tetején valami vékony, ízetlen máz. Pfuj! Ezért még bűnözni sem érdemes.
Mivel azonban pontosan tudtam, hogy nem fogok minden tepsi zserbóért szülni egy gyereket, muszáj volt kiderítenem, tudok-e ilyet én is csinálni. Egy gyors netes csekkolás után rájöttem, nem olyan nagy kunszt. Egyszerűen be kell gyúrni egy adag kelt tésztát, négyfelé osztani, majd egyesével szépen kinyújtani. A recept utána már pofonegyszerű. Egy réteg tészta, rá egy nagy rakás baracklekvár, rá egy harmadnyi cukros dió és így tovább, míg az utolsó adag tészta is be nem fedi a sütit. Ha kihűlt, egy kis vajjal felmelegített cukros aranykakaóport kell a tetejére önteni és voilá, már csak a fel kell szeletelni kicsi guszta darabkákra.
Már az első alkalommal pont olyan lett, amilyennek lennie kell. Ráadásul egy hatalmas tepsivel. Ami csak azért volt baj, mert a férjem csak kevés diót tud megenni, mert aftás lesz tőle a szája. Bíborka lányom közölte, hogy a dió csípi a száját és ő ezt nem szereti, Borsika meg ugyebár (PKU) meg se kóstolhatta. Adtam anyámnak, a nővéremnek, a hugomnak - de egy fél tepsit így is nekem kellett megennem. Ami elsőre isteni állapotnak tűnt, egy idő után már kicsit egyhangú karácsonyi koszttá vált. Ezt ettem reggelire, vacsorára és ugyan egy hét múlva is ugyanolyan szép, finom és piha volt, azért egy kicsit besokalltam tőle. Nem is vettem elő a receptet egy teljes évig.
Idén szerencsére nem kellett félnem, hogy rajtam ragad, mert a tepsi nagyobbik részét egy helyi magyarok által rendezett télapó-ünnepségre vittem el, ahol szerencsére gyorsan elfogyott. Ami meg itthon maradt, azt a férj (akinek most nem lett aftája) és Bíborka lányom (akinek most már nem csípi a száját a dió) gyorsan elfogyasztotta, igaz, most Kisbende is besegített.
Szóval a helyzet az, hogy bár karácsonyra sütöttem, de már nincs belőle. Alig tudtam pár szeletet megmenteni a fotó készítéséhez. Azóta már bérsütést is elvállaltam egy kedves és nagyon terhes helyi barátnőmet fogom a zserbómmal tehermentesíteni karácsonykor, és ha már miatta úgyis nekilátok, akkor már nem nagy kunszt dupla annyit begyúrni. Hogy azért nálunk is legyen a karácsonyfa alatt egy kis hazai.

A recept:
Tészta:
- 500 gramm liszt (én most sima angol "plain flour"-t használtam, és minden félelmem ellenére remekül működött)
- 25 gramm élesztő
- 1.5 dl tej
- 100 gramm cukor
- 250 gramm vaj
- 1 tojás
- egy csipetnyi szódabikarbóna
- egy csipetnyi só

Töltelék:
- 200-300 gramm darált dió
- 150 gramm cukor
- sárgabaracklekvár

Máz:
- 2 evőkanál vaj
- 2 evőkanál keserű kakaópor
- 4-5 evőkanál cukor


Kb egy deci langyos tejbe szórunk pici cukrot, és felfuttatjuk benne az élesztőt, majd összegyúrjuk az egészet. Félórát meleg helyen kelesztjük, majd négyfelé osztjuk és az első réteget a tepsibe simítjuk. Ezt bekenjük vastagon lekvárral (nem érdemes spórolni vele) erre rászórjuk a cukros dió harmadát. Ezt megismételjük háromszor. A végén a tészta lesz felül. És süthetjük is, 180 fokon olyan félóra. Amikor a teteje is megbarnul, kiszedjük és lehűtjük. Amikor hideg, főzzük össze a mázat és öntsük rá. Amikor kihül, megdermed - kezdhetjük szeletelni és enni!

A férjeké hagyományosan a széle, ahová kevesebb töltelék jut és nem olyan szép. Ez ő hősies feladatuk, de ha a felvágást is rájuk bízzuk, ne csodálkozzunk azon, hogy tízcentis szegélyt hagynak. De ha rákérdezünk, akkor csak a mi kedvünkért - hogy ami megmarad, tökéletes legyen a vendégek előtt.
[ Read More ]

A magyar amazon

A képen két érdekesség van. Szerintem az, hogy milyen ügyes házi készítésű nyíllal lövök. A férjem szerint meg az, hogy barna a hajam rajta. Tény, hogy befestettem pár napja, de szerintem az íjazás akkor is izgalmasabb. Szerinte meg nem, mert íjat mindenki csinált amikor kicsi volt. Pedig ebben téved. Én például nem.

Az a helyzet, hogy napok óta olyan orkánszerű szél fúj, hogy időnként hiába lépek előre, mégis hátrafelé haladok. És ez nem csak érzés - egy angol szélturbina is tönkrement a nagy szélben, márpedig azért ez nagy dolog, hiszen ezeket mégis szélre tervezték - ellentétben velem.
Szóval mindeni elhiheti, hogy most nem kellemes kimenni a lakásból. Ilyenkor egyre inkább erősödik a hitem, miszerint én alapvetően egy benti személyiség vagyok, akinek nem hiányzik a szabad levegő. Még akkor se, amikor nem mozog ilyen fertelmes erővel. Bevallom, néha még az ágyból is nehezen mászik ki, mert valahogy hűvös ez a lakás, és nehéz a paplan melegétől megválni reggelente. De sajnos akinek három gyereke van, az nem alhat téli álmot. És akinek van egy kétévese, annak muszáj sétálnia is.
De tény, hogy az Urban Explorers klubbal nem lenne kötelező kirándulni menni. De mivel a bölcsibe a másik anyuka elutazása miatt csak Bende lett volna egyedül és direkt kértek, hogy ha nem mennénk, szóljunk már előre, nehogy hiába menjenek oda a bölcsis nénik, hát úgy voltam vele, hogy nem cseszek ki velük, inkább kibírom azt a pár órát a hidegben, amíg sétálgatunk és kézműveskedünk a fagyban.
Kicsit mindig zavarban vagyok, amikor elmegyek velük valahová, mert rendszeresen szóba kerül, hogy ki, milyen szabadtéri játékot szeretett amikor kicsi volt. Fára mászás, erdei séta, madárles - és olyan béna dolognak tűnik, amikor elmesélem, hogy én gyerekkoromban is csak olvasni szerettem és büntetésként éltem meg azt is, ha anyuék kiküldtek a hétvégi házunk kertjébe, mert a napfényben kápráztak a betűk a szemem előtt és nehezen tudtam koncentrálni a repkedő lepkék meg bogarak miatt. Na, nem a könyvet tettem le. Beszöktem a házba olvasni.
Felnőtt fejjel azért tudom, hogy nem ez az ideális. Az olvasás jó és fontos - de igenis szaladgálni is kell egy gyereknek a kertben. Szerencsére az én gyerekeim nem az én benti-lustulós természetem örökölték. És ennek örülök is. Elvben. De amikor gyakorlatban el kell menni itthonról, azért gyakran szenvedek. Titokban. És ennek az Urban Explorers klubnak meg azért örülök, mert tök jó ötleteket ad arra nézve, mit is lehet csinálni.
Most az íjkészítés volt soron - amihez elmentünk egy városszéli erdőbe, ahol még soha nem jártam és ott íjat és nyilat fabrikáltunk. Méghozzá egész használhatót. Komolyan mondom, nem hittem volna, hogy repülni fog ez az íjvessző és még célozni is lehet vele - de sikerült.
Egyetlen hátránya, hogy komoly eszköztárat kell hozzá vinni. Nagy favágó metszőolló, amivel le lehet vágni a meglehetősen vastag mogyorófavesszőket, aztán kicsi metszőolló, amivel levágjuk a göcsörtöket, aztán kicsi fűrész, amivel kialakítjuk az íjon lévő kötés helyét, és reszelő, amivel ezt kimélyítjük. Egy ponyva, amin dolgozunk (nehogy már a vizes füvön kelljen dolgozni, és jól jött ez a végén amikor ezen ülve teáztunk) és egy másik ponyva, amihez erősítettük a céltáblát, mert persze, mit látszik az is volt. Öt ember volt a csapatban - és mindenkinek tele volt a keze, hogy minden cucc velünk legyen. Szóval jó dolog ez az íjkészítés - de meglehetős eszközigényes. Szerencse, hogy ugyanezt a suliban is megcsinálták a gyerekekkel, akik haza is hozták az íjaikat, így most három komplett íjkészletünk van itthon, és állítólag kb egy hónapig, ameddig ki nem szárad a fa, tudjuk majd használni. Pontosabban majd akkor, ha ki tudunk menni. Mert ugyebár ebben a szélben nem lehet. És ennek azért egy kicsit örülök... :-)
[ Read More ]

Lazuló szálak

Az első évben rengeteg levelet küldtünk haza, Magyarországra. Képeslapokat, apró ajándékokat, hosszú leveleket. Mióta visszajöttünk mindez radikálisan megváltozott. Nem írunk, ezért hát nem is nagyon kapunk semmit. Ami szomorú - de azt hiszem teljesen természetes folyamat.

A karácsony azonban a kézzel írott üzenetek ideje, különösen azért, mert az angolok mániákus küldözgetők - a főutcán tucatnyi üdvözlőkártyákra specializálódott bolt van és szinte mindig zsúfoltak. De ilyenkor aztán különösen.
A gyerekek meg különösen szeretik a lapokat osztani - és persze kapni is. Jót nevettem rajta, hogy tavaly, amikor le akartam fotózni Borsi osztályát belülről, hogy lefordíthassuk otthon a feliratokat, jött velem végig egy tanár, és ellenőrizte a kész képeket, nehogy rákerüljön bármelyik gyerek neve is. Mert az ugyebár már sértené a személyiségi jogokat. Nekem ez olyan fura volt már akkor is, hiszen a magyar suliban ez nem titok. A szülőiken ráadásul körbemegy a lista, és mindenki ráírja a nevét, emilcímét is - hasznos is volt ez, amikor mondjuk ajándékot vettünk a tanító néninek, vagy más szülőkre tartozó dolgot szerveztünk.
Itt ilyen nincs - nemhogy a gyerek nevét nem ismerhetem, akivel a lányom egy osztályba jár, de a szülőét sem. Nincs emillista, telefonszámlista - és ez nem feltétlen jó.
De visszatérve a karácsonyra - ilyenkor azért lazulnak a szigorú sulis szabályok, és múlt héten a gyerek kezébe nyomtak egy teljes osztálynévsort, csak és kizárólag azért, hogy le tudja írni pontosan az osztálytársak nevét. Ez amúgy nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk, a sok indiai-arab gyerek nevét kiejteni se tudom, és ötletem sincsen rá, hogyan is kéne leírni.
Borsika nevével is megkínlódtak az osztálytársak, ezt jól látom a lapokból, amiket kap. Van azon minden: Borski, Borshi, sőt még egy Burokhi is. Mondjuk nem csoda, mert úgy látom, a tanárok se tudják, hogyan hívják a lányom, hiszen már a listán is rosszul van a neve.
Mindenesetre most gyártjuk a karácsonyi lapokat nagy tételben persze - Borsikám minden egyes osztálytársának vitt, Bíbor már csak a kiválasztott pár jóbarátnak. De cserébe ő szervezte a Magyarországra hazaküldendő lapok sorsát - listát írt, kinek is kell küldeni, megírta azokat és aztán ellenőrizte, hogy alá is legyenek írva a család összes tagja által. Nem mondom, hogy mind készen van már - csoda is lenne, hiszen sokakat szeretünk, de azért haladunk. Remélem, hogy a héten mind postára kerül. És méginkább, hogy semmi nem fog eltűnni. De bevallom, a magyar postával kapcsolatban nincsenek illúzióim. Amióta a barátnőm által küldött méregdrága könyvcsomagot felbontották és ellopták tényleg elment a kedvem attól, hogy vicces kis apróságokat keressek és küldjek az otthoniaknak. Pedig ez csak egyszer történt meg velünk - és tucatnyi más alkalommal sokkal drágább dolgok is épségben ideértek. Szóval összeszedem a bátorságom, és újra próbát teszek a hagyományos levelekkel. Hiszen olyan jó érzés levelet kapni, ezt a lányaim ragyogó arcát látva állíthatom. Ahhoz képest már szinte mellékes, hogy mi van a csomagban. Olyan ez, mint a karácsony - annyira igyekszünk, hogy minden tökéletes legyen kívülről, miközben a lényeg megfoghatatlan.
[ Read More ]

Ez se nekem való

Couch potato - azaz kanapékrumpli. Így hívják angolul azt az embert, aki sportolás helyett egész nap csak lustálkodik. Ez a kifejezés egyre szimpatikusabb számomra. Olyan jó lenne néha (gyakran) semmit se csinálni. De nem lehet. Különösen kedden nem.

A férjem már kedd reggel elkezd rajtam röhögni, amikor először kezdek nyafogni a kori miatt. Ilyenkor látványosan igyekszem felfedezni magamon valamilyen fájdalmas, esetleg fertőző betegséget, ami miatt ágyban kéne maradnom. Aztán ahogy a nap halad, egyre komolyabban érzem, hogy fáradt vagyok. És nyűgös. Nagyon nyűgös. Zsémbelek mindenkivel. Többet szólok rá a csajokra, és minden mondatomnak az a vége, hogy ha nem csináljátok meg, amit kérek, akkor nem mehettek korizni. De végül persze mind elindulunk. Amikor a kocsiba ülök, na, akkor már a pokolba kívánom az egész koridolgot. Főleg magamat, mert én találtam ki. De nincs kegyelem. A csajokat vinni kell, drága ez ahhoz, hogy ellógjuk, ráadásul, hogy a fene enné meg, ők szívesen mennek. Csacsognak és boldogok - miközben én egyre sötétebben látom a jövőmet. De nincs kifogás, hát megyek én is. A felvetésre, miszerint ma én inkább kihagynám az edzést, csak annyit bök oda a férjem: szó se lehet róla.
Pedig amikor rálépek a jégre minden egyes alkalommal pontosan ugyanazt érzem: hogy totál hülye vagyok, amiért belekezdtem. Mert ez rohadt síkos, és közben furamód még tapad is, amitől bénán csetlek-botlok. A lányok már rég a palánkhoz siklottak, amikor én még mindig csak óvatosan lépegetek feléjük és rohadtul koncentrálok, hol vannak a jégen huplik, mert ha most elesek, akkor nekem annyi. Csúszni? Na, azt inkább nem.
De persze itt sincsen tekintettel senki arra, hogy egy magamfajta seniornak némi kímélet kéne. Aki a gyerekcsoportba iratkozott be, tartania kell a tempót a csimotákkal. Hát siklok, először csak lassan, de aztán jön a guggolás, a halacska, és most már a repülőzés is. Persze, belejövök - de a félelem nem múlik.
Pedig tényleg egyre jobban megy, még a rettegett hátrafelé siklás is - na, nem annyira, mint a Bíbornak, aki sebesen siklik minden létező irányba, de már nem csak béna módon lépegetve haladok. A tanár ma mutatott egy újfajta technikát, amivel beindíthatom a siklást, ami nem más, mint heves seggrázás a zene ritmusára. És láss csodát, ezzel tényleg lehet haladni - hátrafelé. Soha nem gondoltam volna.
A hajlított térdes halacskámmal meg lepipáltam a gyerekeket, messze nekem lett a legjobb. Bíbor el is szontyolódott, mert megszokta, hogy ebben ő a legjobb - de a következő gyakorlatnál, ahol egylábon állva kellett körbesiklani megvigasztalódott, ez ugyanis nekem nem ment. Egyszerűen nem tudom magam rávenni, hogy felemeljem a lábam. Bíbor magasra emelt lábbal hosszan siklik - én egy-egy pillanatra emelem fel, de mivel azonnal elvesztem ettől az egyensúlyom, hát gyorsan visszarakom. A drága lányom segíteni akar, hát mellém ksiklik, és odakiáltja: Anya, hát képzeld azt, hogy nem a jégen állsz! A francba édes lányom, morgom magamban, de hát a jégen vagyok!
Igen, azt hiszem ez a rettegés a legrosszabb. Állandóan attól félek, hogy bajom fog esni, és ahelyett, hogy átadnám magam az élvezetnek, folyamatosan a jégpálya óráját nézem. Ilyeneket mondogatok magamban: Már negyedórát kibírtam és nem estem el, már csak 20 perc és lemehetek a jégről...
Az egész korizás legjobb pillanata, amikor végre lejövök a jégről (túléltem!!!) és tudom, hogy még sportoltam is. Ilyenkor megfogadom, hogy az egyre kevésbé sajgó izmaimat másnap esetleg egy kis futással pezsdítem fel, de erre még eddig nem volt precedens.
Nem, nem mondom, hogy kicsit se élvezem - de a rettegés nem nagyon múlik. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy hányféle sérülés szerezhető a jégen. Van például egy ötéves kisfiú a csoportban, aki milliószor elesik. Ha körülöttem csetlik-botlik, nem merek menni se, nehogy véletlenül alámessen, aztán én meg rá. Múlt héten át is ment Borsika lányom kezén, igaz egyik se vette észre. Szerencsére csak a kesztyű hegyét érintette, ahol már nem volt benne a lányom keze. De lehetett volna! Szóval masszívan rettegek, azt szeretem, ha senki nincs körülöttem és ha lehet, tükörsima a jég, mert a lyukaktól is félek, amibe beleakadhat a kori. Nyilván ez két kivitelezhetetlen kívánság, hát leküzdöm a félelmem és csinálom mégis.
Csak azért ez fárasztó dolog. Nem az izmoknak - az idegeknek. Szóval lehet, hogy másféle sportot kéne választanom. Csak az a baj, hogy a lányok tényleg imádják, és még ügyesek is. A jég szélén állni meg tényleg idióta dolog lenne, hát akkor megyek velük én is. És bátorítom és lelkesítem is őket, mert megérdemlik. A kabátjukra ezért hát felvarrtam a vizsgát igazoló jelvényeket - had büszkélkedhessenek vele a suliban. Ami meg engem illet - hát én meg csinálom tovább és azt remélem, hogy előbb-utóbb majd nagyobb lesz a jégbiztonságom és elmúlik a félelmem. És azzal vigasztalom magam, hogy mégiscsak hős vagyok, hogy kanapékrumplizás helyett itt erőlködök.
[ Read More ]

Alternatív ovi - Angliában


Amikor otthon a lányok sulijáról mesélek, gyakran felmerül összehasonlításként a Waldorf név - nem is nagyon tiltakozom ellene, mert tényleg sokban hasonlítanak egymásra. Mi ugyan nagyon elégedettek vagyunk azzal az intézménnyel, ahol a lányok tanulnak - de azért azt tudom, hogy a hivatalos értékelés szerint ez csak egy közepes suli. Régóta érdekelt, hogy milyen egy igazán kiváló, haladó szellemű intézmény, és a héten végre megnézhettem egy ilyet.

Mint afféle elfajzott tanárembert nagyon is érdekel, milyen módszerrel tanulnak errefelé a gyerekek, ráadásul anyaként is foglalkoztat, mi is történik a gyerekeimmel az iskolában. Azt látom, érzem, hogy itt minden nagyon más - sokkal nyugisabb, lassabb, sokkal több dicsérettel dolgoznak és a gyerekek lelkesen és motiváltan mennek suliba. Élvezik az egészet, az tagadhatatlan és ez nekem nagyon fontos.
Otthon ez már elég lenne ahhoz, hogy "alternatívnak" hívjuk az ilyen iskolát. Itt ez a normális. De biztos voltam benne, hogy itt is vannak ennél haladóbb szellemű irányzatok, és most sikerült egy ilyen oviba bepillantást nyernem.
A héten az Urban Explorer csoporttal ugyanis egy oviban jártunk, amely ugyan csak egy éve nyílt, de máris "kiváló" értékelést kapott az ofsted oldalán, ahol minden intézményt rangsorolnak. Tudni kell, hogy ezt a jelzőt nem könnyen adják ki, és a környéken nincs is több hely, amelyet ennyire elismernének.
Nekem első pillantásra nagy döbbenet volt, mert az én fejemben nagyon más kép él egy tökéletes oviról - de aztán mire elbúcsúztam tőlük, már nagyon sajnáltam, hogy messze van tőlünk, mert különben ide adnám be a fiam. (Tíz perc kocsival, ami nem áthidalhatatlan táv, de én nem vezetek, és ugyan most Zsolt itthon van és tudná hozni-vinni a gyereket, de mi van ha dolgozni kezd, vagy beteg... szóval nem jó ez így...)
Szóval a hely első pillantásra nagyon lepukkantnak látszott - mindenkinek van egy képe arról, hogyan is néz ki egy jó bölcsi-ovi. Én most az "ovi" kifejezést fogom használni a helyre, de valójában ez egy "Nursery, ahová bölcsis korú gyerekek is járnak, egészen 5 éves korig, amikor is elkezdik a sulit.) Szóval az ember nagyon rendben tartott, szép helyet képzel el ilyenkor, ahol a gyep is gyönyörű, van kiskert, és rengeteg játék van mindenütt. A falakon szép, színes képek, színes kicsi székek, asztalok, az egész fényes, világos és barátságos.
Hát ez a hely már a bejáratnál fura volt - saras út, a kertben összetákolt kerítés, és nagyon régi, lepukkant játékok, sok-sok... nem tudok rá jobb szót szeméttel. Na, nem olyan koszos szeméttel, amitől az ember elhúzná a gyereket, inkább mint egy elhanyagolt vidéki udvar, ahol generációk óta gyűlnek a "jó-lesz-ez-még-valamire" típusú holmik.
A következő döbbenet - az ovisterem ajtaja nincs bezárva, noha nagyon is hideg volt aznap. A gyerekek szabadon járkálnak ki-be az udvarra, amikor csak a kedvük tartja.
És amikor bementünk, ott is ezt láttam - lomok mindenütt. A terem közepén egy óriási konténer, tele mindenféle szeméttel - pilla palackok, tejesdobozok, fonalak, anyagdarabok, ágak. De nem kis szemetest kell elképzelni, hanem egy dívány nagyságú lomtárat. A falak fehérek, és játékból nagyon kevés volt. Ami azért is volt fura, mert itt tényleg fillérekért lehet nagyon jó minőségű használt játékokat venni.
Én először azt gondoltam, hogy a város szegénynegyedének leginkább lepukkant ovijába sikerült eljutnunk, de mint később megtudtam, épp ellenkezőleg. Ez a város legjobb ovija. Hivatalosan is.
A vezetőnő a város egyik Sure Start központjának a vezetője volt évekig, és megunva a politikai csatározást, ami a vezetőséggel együtt jár, úgy döntött, hogy inkább nyit egy magánovit - és mindent belerakott, amit a legjobbnak talált.
Azt mondta, hogy gondoljuk át, mi történik akkor, ha egy gyerek kap egy ajándékot. Mivel játszik a legtöbbet? Az esetek többségében pár percig örül annak a drága játéknak, amit a doboz rejt - majd az esetek 99%-ban a csomagolópapírral, a szalaggal, a leesett celluxdarabbal kezd el játszani. Elmélyülten és sokáig. Ugyanez igaz az üdítős flakonokra, a konyhaszekrényből kipakolt tárgyakra és mindenre, ami a ház körül van. Merthogy ezek a dolgok nem kötik meg a fantáziáját. Hiszen egy kirakót csak egyféle módon lehet kirakni. De a kagylókat vagy a színes köveket ezerféleképpen lehet rendezgetni.
Innen már egyenesen jön a konklúzió - ahhoz, hogy a gyerekek fantáziája szabadon szárnyaljon ilyen kreatív, fantáziát serkentő tárgyakkal kell őket körülvenni. Ezek lehetnek természeti tárgyak - egy vödör falevél, kövek, kagylók, ágak. Háztartási hulladék - tejes palackok, régi kulcsok, CD-k, tojástartó. De rendszeresen járnak ipartelepekre is, és hoznak el onnan dolgokat - lyukacsos csomagolópapírt, amivel mondjuk a palackok nyakát dugják, óriási varrógép spulnik és még ezerféle ilyen dolog van, ami valójában szemét - de egy gyerek szemében óriási kincs.
Persze játék is van az oviban - babák, építőkockák, edények, babakonyha, autók - de nagyon kevés. És a gyerekek amúgy sem ezeket értékelik igazán. Inkább a vízzel teli tartályt, ahol télen is szabad pancsolni, vagy a benti homokozót és mellette egy óriási antik boltos rézmérleget, amin szabadon méricskélhetnek. De volt művészeti sarok is, ahol minden héten új festmény-reprókat állítanak ki, vagy egy óriási világító asztal, amire rá lehet rakni tárgyakat és meg lehet szemlélni, hogy milyenek, ha átsüt rajtuk a fény.
Nekem ugyan elsőre fura volt, hogy nyitva az ajtó - de tény, hogy minden gyerek imád a szabadban lenni és jó dolog arra bátorítani őket, hogy minél több időt töltenek szabad levegőn. A gyerekek amúgy hamar megtanulják a szabályt - aki ki akar menni, az felveszi a kabátját, a gumicsizmáját. Aki vízeskedni akar, az a gumiköpenyt is. És tény, hogy bár az ajtó tárva-nyitva volt, csak annak a környékén volt hűvös, ha kicsit beljebb ment az ember, akkor egy hatalmas hősugárzó szerű fűtőtest befűtötte a nagy teremnek azt a részét, ahol mindenféle kézműveskedésre alkalmas hely volt. És semmi megkötés - például volt egy óriási ritkás fonatú nádkosár, arra színes drótok és mosószivacs darabkák voltak felkötözve. El tudom képzelni, hogy élvezhették a gyerekek. Sajnos benn nem volt szabad fotózni, de az ovinak van weboldala, és ott van néhány kép.
Nekünk, "látogató-tanulóknak" amúgy a körbenézés után csak az volt a feladatunk, hogy az ovi hátsó kertjében kirakott néhány vödörnyi "vacakból" készítsünk, amit csak akarunk. Ez az én magyar agyam számára mindig nagyon nehéz feladat (hiába no, gyerekkoromban ezt soha senki se mondta nekem, mindig azt mondták a suliban, hogy rajzoljak gyümölcs-csendéletet vagy drapériát) de sok-sok évnyi gyakorlás után lassan már szabadulok fel a porosz rendszer nyomása alól.
Az ovi pedig amennyire megdöbbentett az első pillanatban, annyira elbűvölt a sokadikban. Először csak arra jöttem rá, hogy ez nagyon tetszene a lányaimnak, akik imádnak kézműveskedni. De ami paradicsom egy 8-10 évesnek, vajon megfelelő környezet egy 2 évesnek is? Aki még nem tud öltözni, hogy ki-be rohangáljon, és a kézműveskedés se az erős oldala. De aztán arra gondoltam, hogy lehet, hogy az ovi ezzel is megbirkózna. Miért is ne... és aztán rájöttem, hogy valószínű, hogy Bende is imádna idejárni. Csak ugyebár messze van...vagy nem is annyira?
[ Read More ]

Jelel és beszél - két nyelven


Nagyon sokat olvasgattam az utóbbi időben arról, hogyan is tanulják a nyelvet a gyerekek és különösen azt, hogyan is tanulnak egyszerre két nyelvet. Hiszen Kisbende ebben a szituációban van, és sokáig úgy tűnt, bizony alaposan le van maradva.

Na nem mintha nem beszélt volna folyamatosan - nagyon is sokat dumált, de csak egy általa kitalált halandzsanyelven, amiből egyetlen értelmes szót se lehetett kivenni. Az kicsit bízható volt, hogy így is mindent elmutogatott, amit akart - fogta a kezünket, odavezetett, mutatta mit kér, és még egy-két speciális jelet is belevett. Méghozzá az angol süketnéma jelnyelv jeleit. Ugyanis már tavasz óta járunk egy olyan tanfolyamra, amit "Sing&Sign"-nak hívnak. A módszer szerint a kisbabák sokkal korábban tudnak kommunikálni, mint beszélni, és ha eszközt (jelnyelvet) adunk a kezükbe, akkor megtanulják kifejezni amit akarnak és kevesebbet hisztiznek majd amiatt, hogy nem értik meg őket. A dolognak van logikája, hiszen amúgy is többet gesztikulálunk, ha gyerekhez szólunk, miért ne tehetnénk ezt tudatosan és mindenre azonos jeleket használva? Angliában nagyon divatos ez a módszer, még a tévében is van olyan gyerekműsor, ahol jelnyelvet tanítanak a kicsiknek és ezt még a lányaim is imádják. Az egész amúgy egy zenebölcsire hasonlít, mondókákat, dalokat tanulunk - csak éppen jelelünk is közben. Kisbende imádja és örülök neki, hogy eljárunk és még angol beszédet is hallunk. Kell ez mindkettőnknek, kétség nem fér hozzá.
De ahogy teltek a hónapok kiderült, hogy Kisbende nem is a jeleket szereti igazán, hanem a dalos részt. Annyira, hogy jel helyett egy csomó dolgot például az adott dal dúdolásával kezdett jelezni nekünk, például van egy dal, ami arról szól, hogy most már befejeztük a dolgokat, ha nem kér enni, akkor ezt szokta elzümmögni nekünk. De van dal a rendrakásra is (és bejön!) a fürdésre, arra, hogy megálljon az utcán, arra, hogy még kér inni és minden egyébre. Fura módon ezek a dalok Bendének sokkal inkább bejöttek, mint a jelek, amiket azért a kis babakezével elég nehéz követnie. Viszont a dalokat meglepően tisztán és jó ritmusban énekli.
Hát daloltunk egész nap, és odáig fajult mindez, hogy esténként alvás előtt is a Sing&Sign CD-t kellett berakni a magnóba és ezzel aludt el. És azt vettem észre magamon is, hogy egy csomó dolgot angolul mondok vagy dalolok el neki, hiszen így tanulta meg.
Na ez az, amiről mindenki le szokta beszélni az anyukákat - nehogy áttérjenek az adott ország nyelvére, amikor a babával beszélnek, mert akkor nem tanulja meg soha az anyanyelvét, de mivel az anyja rossz-hibás kiejtésével=nyelvtanával hallja a másik nyelvet, akkor azt se fogja elsajátítani. Így két nyelv között a pad alá esik - ahogy mondják.
Egy darabog úgy tűnt, hogy a huhogóknak lesz igazuk, mert Kisbende az istennek nem akart elkezdeni beszélni. Körülöttem a hasonló korú gyerekek már lassan mondatokat kezdtek pötyögni, Kisbende meg még mindig halandzsázott, és ha szavakat mondott, azt is angolul, de inkább csak dúdolt.
Szerintem nincs annál kétségbeejtőbb helyzet, mint amikor az ember azt gondolja, hogy most aztán elrontotta a gyerek nevelését. Ráadásul egy ilyen fontos dologban, mint a nyelvtanulás. Ami nélkül nincsenek barátok, nincs iskola, nincs semmi.
Próbáltam persze változtatni - többet mondókázni magyarul (és szidtam magam, hogy minek kellett bevezetnem az angol mondókákat) és elvettem az esti angol CD-jét is, nehogymár az angol mondatformák szívódjanak az agyába, és inkább egy magyar zenecédét adtam neki, amit persze utált, mert nem ezt szokta meg, így lassan mindketten frusztráltabbak és idegesebbek lettünk.
Abban mindenki egyetért, hogy a gyereket nem kell beszélni tanítani. Megtanul az magától, erre van ráállva az agya ebben az időszakban. De a legtöbb könyv csak az egynyelvű babákról szól, és ha a kétnyelvű szó felmerül, az mindig úgy, hogy az egyik szülő más nyelvű. Akkor került a kezembe egy könyv, aminek a címe: Raising a Bilingual Child (szerző: Barbara Zurer Pearson) amiben végre szó esett arról is, hogy nagyon sokféle módon lehet egy gyerek két vagy akár többnyelvű közegben. Akár úgy is, ahogyan mi - két egynyelvű szülő egy másik országban. És végre konkrét tanácsokat kaptam arra nézve is, hogy mit is lehet csinálni ebben az esetben.
Az én nagy bajom régóta az volt már, hogy olyan béna dolog magyarul beszélni a gyerekhez, amikor nem vagyunk otthon. Buszon, tanfolyamon, bölcsiben - számomra egyszerűen fura magyarul beszélni ilyenkor. És igen, a könyv szerzője szerint valóban van egy olyan módszer is, hogy otthon egyik nyelv, elmenve másik - és ez is működő módszer.
Ráadásul van a könyvben egy beszédfejlődési táblázat is, ami kifejezetten kétnyelvű gyerekekre vonatkozik, és abból az derült ki, hogy Kisbende nincs is lemaradva, hozza a kétnyelvű átlagot a maga lassú tanulásával. És hogy az igazán fontos az, hogy 18 hónapos korra értse amit mondanak neki - és ez sokkal fontosabb annál, hogy mennyit beszél.
Én lassan megnyugodtam - Kisbende pedig valahogy egyre több felismerhető szót kezdett kimondani. Vannak dolgok, amiket továbbra is angolul mond, de egyre több a felismerhető magyar szó is. A szövegértésben szinte teljesen jól érti az angol és a magyar utasításokat is, és bizony van, amit mindkét nyelven is kimond - bár leginkább egymás után, nem különválasztva. Ám a könyv szerint ez normális, és ami fura, hogy látom a hasonló korú babákat, és noha attól féltem, hogy mostanra fényévekkel húznak el majd Kisbende mellett és választékos egész mondatokban fognak beszélni, úgy tűnik ők nem haladtak annyit az utóbbi időben, mint most - és a fiam meg behozta a lemaradását - ráadásul két nyelven.
Persze furcsaságok azért vannak - például Kisbendét nem érdeklik a színek, de imád számolni és az ábécét mondogatni. Nem kötik le annyira az emberes mesék - inkább az autós, vonatos kombó. Állatokból inkább a vadabbak, amelyek nagy hangot adnak - nem a pillangó vagy a katica, ami a lányok kedvence volt. És sokat dúdol még mindig, de olyan szépen és tisztán, hogy erre inkább büszke vagyok, és nem aggódok miatta. Érdekes módon az anyát nem mondja, de a kukiját minden pelenkázáskor hangosan üdvözli és amikor bezárom a pelust el is köszön tőle. (Jó tudni a fontossági sorrendben hol állok...) És igen, még sokat mutogat - de azért amiatt tényleg ritkán van hiszti, hogy nem értjük mit akar - inkább abból, hogy néha nem akarjuk. (Nem adjuk oda a fényképezőgépet, nem adunk több csokit és hasonló vitáink vannak ám...)
Szóval jelenleg egy kétnyelvű gyereket nevelek, az már tuti. És akkor még nem is beszéltem a csajokról, akiknek az angoltudása lassan elhagyja az enyémet. De hogy ezt hogyan kezeljük, az már egy következő bejegyzés.
[ Read More ]

Egy Jancsi és két Juliska


Bevallom én ennek a tegnap sztrájknak, ami lebénította Anglia közlekedését igazán örültem. A lányok sulijában ugyanis nem volt tanítás. És nekünk most kifejezetten jól jött egy szabadnap, hogy szép, nyugisan felkészülhessünk az adventre. Így legalább kicsit ünnepi hangulatba ringathattuk magunkat.

Nem tudom, hogy ti hogy vagytok a gyerekházimunka gondolatával, de én nem szeretem bevonni őket. Tanulás, különórák, leckék - úgyis olyan kevés idejük van. Én meg úgyis itthon vagyok a picivel, gyorsabban megcsinálom egyedül. Meg aztán bevallom, amikor rájuk lőcsölök valami házimunkát, mindig kicsit lelkiismeret furdalásom van, miért nem játszanak inkább ilyenkor. Én se segítettem anyukámnak, amikor kicsit voltam, mert ők is hasonlókép gondolkodtak.
Ám a férjem nemrégiben rámpirított, hogy ez így nincs rendjén. Ne gondoljam, hogy a takarítás büntetés, nagyon is jót tesz a lányoknak, ha van saját feladatuk, munkájuk és igenis a takarítás is olyan dolog, amit tanulni kell. (Azt már csak csendben tette hozzá, hogy ha gyerekkoromban én is megtanultam volna, hogyan is kell ezt csinálni, akkor nem szenvednék ennyit vele, és sokkal olajozottabban menne, amiben sajnos igaza van.)
Szóval lányoknak pár hónapja megvan a maguk kis munkája, ők a fürdőszoba felelősök. Két fürdőszobánk van, mindkét lánynak akad hát munkája. Van benne olyan amit szeretnek, van amit kevésbé, de meglepően lelkesen és szépen csinálják. Ráadásul pénzt is kapnak érte - igaz csak 10 pennit, ami olyan 30 Ft-nak felel meg. Tudom, ez bizony nagyon kevés pénz, de az összeget a férjem határozta meg és be kell vallanom, hogy a lányok ennyivel is elégedettek. Megjegyzem - 8 és 10 évesek, de még nem kapnak zsebpénzt, és úgy látom, hogy nem is igazán érdeklődnek a pénzköltés vagy gyűjtés irányába. Nem számolgatják, nem nézik, hogy mire lehetne költeni, számukra ez nem fontos kérdés, én sem erőltetem hát a dolgot.
Szóval úgy gondoltam, hogy ha már jön az advent, akkor kezdjük takarítással a napot, és ameddig ők a fürdőszobát takarították, addig én mindent előkészítettem a mézeskalács készítéshez. Vetíthetnék most, hogy micsoda fantasztikus receptem van hozzá, de az igazság az hogy még Magyarországon vettem egy Mézeskalácsház készítő szettet és azt vettük most elő. Csináltam már mézeskalácsot, de ahhoz, hogy igazán jó legyen, ahhoz egy csomó méz kell - azt mert errefelé nagyon drágán mérik, legalább 3-4-szer annyiba kerül, mint otthon. Még a teához is csak félve használjuk, azt gondoltam hát, hogy mivel a mézeskalácsház úgyis csak dekoráció, édesmindegy, hogy miből csináljuk.
Persze a lányoknak édesmindegy volt, hogy ez most autentikus biorecept, vagy csak dobozos-zacskós változat. Sőt, igazából jobban tetszett nekik, hogy nem a kész pasztát tettem eléjük, hanem most az elejétől kezdve ők csinálhatták. Lelkesen olvasták magyarul a receptet, mérték ki a hozzávalókat, gyúrtak és sodortak, vágtak és díszítettek. Nekem csak a kezük alá kellett dolgozni és a végén összeállítani a házikót. A végén megszavazták, hogy csak fél teteje legyen, mert akkor bele tudják rakni a babájukat is. Merthogy ők ezt nem dekorációnak csinálták, hanem játéknak.
Természetesen Jancsi és Juliskásat akartak vele játszani. Elővették hát a Mini Barbie babákat, és lelkesen szerepjátékoztak hosszú ideig, amikor is egyszer csak felébredt Kisbende. És a ház neki is tetszett. De ő nem játszani akart vele.
A mi kis "Jancsikánk" először csak elkezdte leszedegetni a házról a cukorszemeket, majd szép lassan elkezdett letörni róla pici és egyre nagyobb darabkákat. (A képen már jól látszik a szája körül néhány kisebb darabka...)
Megmondom őszintén, annyira cuki volt, ahogyan ott ült mellette és majszolgatta, hogy képtelenség volt haragudni rá. Ahogy a dundi, maszatos kis babaujjaival tömte a szájába a finom puha mézeskalácsot tisztára mesebeli volt. Persze ekkor már mindegy volt, amit Jancsi elkezdett, az én két Juliskám fejezte be és most már csak romjai vannak a háznak, tartok tőle az se sokáig.
Az illat, az a jó karácsonyi, fűszeres mézeskalács illat azért most erőteljesen belengi a házat és ettől tényleg olyan ünnepi lett a hangulatom. A lányok is örömmel újságolták, hogy "karácsony-szagú" lett a kezük, és hogy teljes legyen a hangulat, apa elővette a tavalyi karácsonyfát, és angol szokás szerint már november utolsó napján feldíszítettük a fát. Nekem egyébként tetszik ez a szokás, ünneplőbe öltözik tőle a szívem is és könnyebben hangolódom a karácsonyra.
Ja, és van még egy adag mézeskalács porom és két csomag fűszerkeverékem is. Szóval fogunk mi még jópofa dolgokat gyártani, mire letelik az a 24 nap!
[ Read More ]

Az angol karácsony 3 pillére - harmadik rész

A szaloncukor igazi hungarikum, sehol a világon nem díszítenek fát ezzel az édességgel. Ezért is lepődtem meg tavaly, amikor felfedeztem, hogy errefelé minden boltban lehet kapni valamit, ami épp így néz ki. Csak épp sokkal nagyobb. És nem is cukor van benne. A pudding és a zokni után jöjjön hát a crackerek világa.

Tavaly, amikor ajándékot válogattam a hazaiaknak, kifejezetten figyeltem rá, hogy csupa olyan dolgot vigyek haza, ami Magyarországon nincs. Vettem is hát egy csomó óriás szaloncukrot, ami azért a csomagolásnál elég komoly tévedésnek bizonyult, hiszen a nagy része levegő, és nagyon kell figyelni rá, nehogy összenyomódjon. Ráadásul tényleg csak pár pillanatnyi poén.
A cracker ugyanis úgy működik, hogy két ember megfogja a két végét és erősen meghúzza. Az ekkor durran egyet és szétszakad. Benne pedig a világ leggagyibb ajándékai vannak. Műanyag vonalzó, kisfésű, kulcstartó, mobil telefon fityegő, mérőszalag - csupa filléres kínai gagyi, ami nemhogy két perccel később, de már abban a pillanatban sem kell senkinek.
De a crackerben nem is az ajándék a legjobb, hanem az, hogy van hozzá egy papírkorona és egy vicc is. Az angolok hát karácsonykor ezt a papírkoronát hordják (a jó ég tudja miért, de vicces) és lelkesen olvassák az unalomig ismert favicceket. Merthogy persze ugyanazok ismétlődnek minden évben.
Bemásolok ide néhányat, hátha van, aki szereti az angol humort. Főleg szóviccek, ezért eléggé lefordíthatatlanok, de alap angoltudással már érdemes beleolvasni.
What does Santa suffer from if he gets stuck in a chimney?
Claustrophobia!

Why does Santa have three gardens?
So he can 'ho ho ho'!

What kind of motorbike does Santa ride?
A Holly Davidson!

What's worse than Rudolph with a runny nose?
Frosty the snowman with a hot flush!

Why did the turkey cross the road?
Because he wasn't chicken!

What did Adam say on the day before Christmas?
It's Christmas, Eve!

A crackerben amúgy nekem az tetszik a legjobban, hogy ezerféle van - színben, nagyságban óriási a választék. Van méteres nagy is, és van olyan is, amiből nem gagyi ajándékok esnek ki, hanem szép ezüstékszerek.
Nekem egyébként tetszenek, mert szerintem jól mutatnak az ünnepi asztalon elszórva, így már vettem pár dobozzal. A gyerekeknek élvezik, és az egyfontosban hatot tesznek egy dobozba. Vétek lenne kihagyni...
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...