Három gyerekkel irány Anglia!

Amikor ezt a Monster High babát lefotóztam, még csak arra gondoltam, hogy vicces módon most nekem pont akkora nagy vágás van a hátamon, mint ennek a babának az arcán. Naná, merthogy ez egy szörny baba, és ő Frankenstein lánya. Gondoltam majd akkor rakom fel a fotót, ha megérkezett a szövettan eredménye. Hát megjött és szerencsére negatív. De közben persze a baba kérdés olyannyira bebonyolódott, hogy gondoltam írok róla. 

Akinek nincs 8-12 éves korú lánya, az valószínűleg soha nem hallott ezekről a Monster High babákról. Én először tavaly karácsonykor akadtam rájuk, amikor az Argosban alig 10 fontra leértékelve ültek a sarokban és a kutyának se kellettek A középső lányom halovány kísérletet tett akkor arra, hogy vegyek neki egy zombi babát, vagy egy vámpírosat, de én ránéztem a babákra, majd a gyerekre és közöltem, hogy ilyen undi dolgot mi nem veszünk.
Ma már tudom: hiba volt.
Akkor kellett volna felvásárolni a teljes készletet és meglehetős szép profittal tovább tudtam volna adni.
Merthogy valamikor a nyáron divatba jöttek ezek a babák és teljes hiszterikus őrület és ezzel együtt komoly hiánykereskedelem alakult ki körülöttük. Amikor a barátnőm elmesélte, hogy ők Spanyolországban hetet (!) vettek belőle, még komolyan gondoltam, hogy elment az esze. Szörnybabák, na ne már. De aztán szép lassan hozzánk is beférkőzött az őrület, lett egy, kettő, és ma már nekünk is hat van belőle. Múmia, zombi, szellem, kísértet (nem ugyanaz az kérem!) víziszörny és farkasemberlány. Persze mindennel együtt, ami ezzel jár - van róluk rajzfilm, és van saját újságjuk ékszerek és ruhák és millió kommerciális vacak.
Nálunk karácsonyra kapták az első párat - és nagy-nagy boldogság volt belőle, mert akkor már tényleg régen vágytak rá, ráadásul jó ideje kapni se lehetett. Ám az első este rögtön katasztrofálisra sikeredett. Ezek a babák ugyanis hosszú, vékony kezekkel rendelkeznek, és amik mint kiderült, elég törékenyek. Szóval amint az én Bíborkám kivette a dobozból, azonnal sikerült Ghoulia Yelps kezét könyökből letörnie. Volt nagy sírás-rívás, de szerencsére megvolt a számla, visszavittem, kicserélték és megoldódott a gond.
Mivel beleszerettek ezekbe a szörnyekbe (amiknek meglepő módon nagyon helyes arcuk van, és elképesztően fantáziadús ruhatáruk) azóta kaptak még többet is. Nem tőlem, de a rokonok nagyon örültek, hogy van végre valami, amit vehetnek nekik és ami tényleg vad örömmel tölti el a lányaimat, akiknek amúgy mindene megvan, szóval alapjáraton elég nehéz nekik venni valamit.
Nekem nincs bajom azzal, hogy ezek szörnyek - igen, ízléstelen az ötlet, de ha ez tetszik nekik, miért is ne kapjanak ilyet. Kinőttem én már abból, hogy mindent jobban akarjak tudni náluk. Sokkal nagyobb gondom ezekkel a fránya babákkal, hogy valami egészen idióta módon úgy szerkesztették meg őket, hogy csak akkor lehet átöltöztetni őket, ha az ember leszedi a kezüket. Konkrétan kitépi. Merthogy minden ruhájuk ujja állati szűk, a tenyerük meg nagy, szóval a használati utasításban is benne van, hogy öltöztetéshez ki kell szedni a kezét - vagy könyékből, vagy csuklóból. Horror, de mindegy, ez a legkevesebb. Ment is nekik eddig simán. Ám most a hétvégén a nagy játék során sikerült újabb két baba kezét letörni, de úgy, hogy se megszerelni nem lehet, se visszavinni, merthogy már a számla sincsen meg, a legtöbbet ráadásul Magyarországon kapták.
A baj az, hogy egy ilyen baba alsó hangon 7-8 ezer Ft. De ráadásul kapni se lehet, amint jön a boltba, azonnal elfogy. Persze van ebay, meg amazon és néha boltokban is feltűnik, de nem egyszerű kérdés és néha még ennél is drágább, ha egy-egy ritkább modellt keres az ember.
Én meg most itt vagyok a nagy dilemmában, és a férjemmel vitázva, hogy mi legyen. Merthogy a lányok tényleg imádnak ezekkel játszani és én szívem szerint valahogy megoldanám a dolgot, hogy megtehessék. Olyan dolgokat találtam ki, hogy veszek abból, ami eltört még egyet és visszaviszem kicserélni a töröttet. Vagy néztem az ebayen, hogy megveszem a használt és pucér változatot (az is 4000 Ft) amihez ruhát se adnak, se semmit, de így legalább megvan a baba és nincs nagy baj, végül is minden egyéb kiegészítőnk megvan hozzá. Vagy egyszerűen fogom és megveszem újra, amit azért is meg tudnék tenni, merthogy ezekből 4-5 verzió is kering - mondjuk egy zombilány van sima ruhában, estélyiben, úszódresszben, iskolai egyenruhában - és még a frizurájuk is kicsit más, szóval még örülnének is a lányok annak, hogy kapnak egy újabbat.
A férjem azonban nagyon erősen ellene van. Egyrészt mert tényleg drágák, és sajnos annál drágábbak, hogysem "csak úgy" minden alkalom nélkül vegyünk egyet. (Jogos, mert még 4 ezer Ft is sok érte). Ám a másik érve az uramnak, hogy igenis az ő hibájuk, hogy nem vigyáztak rá, és tanulják csak meg, hogy a tetteiknek következménye van.
Én meg bár ezt értem, mégis inkább azt tanítanám nekik, hogy mindent meg lehet oldani a világban.
Emlékszem, amikor Bíbor kicsi volt, rendszeresen sírógörcsöt kapott a rajzlap fölött, merthogy "elrontotta" a képet, az nem olyan lett, mint ahogy ő akarta. És én minden alkalommal melléültem, és pár vonallal, színezéssel, akármivel bebizonyítottam neki, hogy nem lehet "elrontani" egy képet, olyan nincs is! Mindent ki lehet javítani és meg lehet oldani, legfeljebb nem olyan lesz, hanem másmilyen, de az is jó! És én valahogy ezt a mentalitást szeretném nekik továbbadni - meg lehet oldani a baba dolgot is, nem kell elsiratni, fájlalni a kis szívüket amiatt, hogy többé ez nincs.
Talán mert nekem volt olyan babám, ami eltört és a mai napig fáj, hogy kidobták a szüleim és jobban emlékszem arra az egyre, mint a sok-sok egyébre, amit aztán elajándékoztam, mert nem kellett már. Szóval nem akarom, hogy fájjon nekik - de persze értem én azt is, hogy fájdalom kell, meg vágyakozás is, meg tanulság is, és igenis van olyan, hogy nem lehet jóvátenni valamit. Mert ha például vezetés közben SMS-ezek és elgázolok valakit, akkor nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, tehát a tetteinknek tényleg vannak időnként maradandó következményei is. És ezt jó tudni.
De vajon ezt tényleg babában kell elkezdeni megtanulni? És pont most? És pont így? Nem tudom, komolyan nem. Megtehetem, hogy megvegyem nekik akár újra azt a babát. De megpróbálhatok ügyeskedni is. De vajon ezt az üzenetet akarom nekik átadni? És vajon, ha megszerzem nekik, akkor ezzel vajon azt üzenem, hogy anya annyira szeret, hogy mindent megtesz értetek - vagy azt, hogy nem kell törődni a következményekkel, majd elsikáljuk bármi is van.

A férj szerint az egész pechsorozat az én hibám, merthogy én nyitottam fel Pandora szelencéjét azzal, hogy elmentem leszedetni az anyajegyet a hátamról. És biztosan ez az oka annak, hogy a sors azt mondta, ha meg akarjuk ismerni az angol egészségügyet, akkor csak tessék, indul a túra...

Persze Bíbor kezdte. Mindig ő szokta. És csakis akkor, amikor szünet van. Most komolyan, hol van még rajta kívül olyan gyerek, aki úgy osztja be a betegségeit, hogy ne kelljen mulasztania? Ugyanezt csinálta tavaly karácsonykor is. És most, hogy háromnapos hétvégénk lett volna (hétfőn továbbképzés a tanároknak, potyaszünet) és jól elterveztük, hogy akkor megnézzük végre Yorkot és a katedrálist vagy VIII. Henrik palotáját, a Hampton Courtot, mert mindkettő messzebb van annál, hogy egy nap alatt megjárjuk. Szóval péntek este már épp hotelt akart foglalni a párom, amikor Bíbor elkezdte mondogatni, hogy fáj a hasa, majd hányt és ezt ismételte egész éjjel. Hajnal négyig én voltam vele, onnan az apja (neki már nem hányt). Viszont a hasa olyan élesen fájt, hogy elég erősen felmerült bennünk a vakbélgyula gyanuja, így az ember szépen elment, felderíteni, hogy ilyenkor ki az ügyeletes és mit kell csinálni. Végül egy telefonszámot kaptunk és beszéltünk is a dokival, aki a tünetek alapján inkább vírusra gyanakodott, és mivel Bíbor hasfájása is enyhült, mi igazat adtunk neki, így nem indultunk el vele. Jól tettük. Másnap már jobban lett és a keddi iskolakezdésre szépen ki is lábadozta magát. (Utazás persze sztornó, de hétfőn azért legalább a városi múzeumba elzarándokoltunk, ahol ugyanazt a két termet nézzük meg mindig, mert annak a végére mindig elfáradnak a kölykök, én indulunk haza. Pedig elég nagy, és bőven van még mit felfedezni benne, el is határoztuk, hogy legközelebb kapásból a harmadik teremből indulunk.)
Mire Bíbor felgyógyult, én kezdtem kicsit halódni a hátsebemmel, ami szerencsére nem gyulladt be, de most már nagyon viszket és fáj és feszül és még mindig nem hagy rendesen aludni és kicsit elfáradtam tőle. Ettől persze a kedvem pár napja egészen a béka segge alatt van, álmos vagyok, nyűgös, nagyon szeretnék már egy jó meleg kádban ázni és alig várom a holnap reggeli varratszedést (és persze utálom a gondolatát is) Az meg különösen elszomorít, hogy mivel nem emelhetek és fizikai aktivitást se szabad végeznem, fájóm szívvel, de ép ésszel úgy döntöttem, hogy nem megyek a mai egészséges életmód tanfolyamra. Ami csak azért fáj, mert szerintem ez lett volna a legjobb foglalkozás. Ma ugyanis a helyi tűzoltóság kiképzőpályájára mehetett a csapat, hogy ott élesben megtanuljuk, hogy mit kell tenni, ha kiüt a tűz. Hogy kell ajtót nyitni, mit kell tenni a füst ellen és társai. Amúgy ez az egész tök ingyen van, kocsival visznek, a gyerekeknek természetesen gyerekülés is van és felvigyázó, amíg anyu tanul. Emellett lehetett jelentkezni olyan felmérése is, amikor kijönnek az ember házába és megmondják, hogyan tehetné tűzbiztossá a lakását és mit csináljon, ha baj van. És ez is ingyenes. És szerintem állati jó dolog. Az egyetlen kicsike gondom, hogy nem a nagyon jó testű, macho fiatal és szexi tűzoltópasik csinálják, hanem a kiöregedett, kicsit pocakoska nyugdíjas tűzoltóbácsik. Mondjuk itthonról végülis mindegy.
Mert persze a sors könyvében úgy volt megírva, hogy mégiscsak emelnem kelljen és ne pihenhessek nyugodtan. Persze Kisbende volt a bűnös, aki imád olyat csinálni, hogy szépen ül, majd hirtelen hátraveti magát. Persze ilyenkor a puha díványon ül és eddig mindig a puha díványon puffant a feje. Hát ma elszámolta magát a kis hülye és nagy jókedvében az ablakpárkány sarkába sikerült bevernie a fejét. Ott ültem mellette (naná, hát hol másutt lettem volna) és persze jött is az ölembe sírva, én meg végigsimítottam a fejét és csupa vér lett a kezem. Gyorsan elő egy tiszta pelenka és irány az orvos. Még szerencse, hogy itt van a szomszédban, ki is van írva, hogy apróbb sérüléseket ellátnak. Kifejezetten, szó szerint szerepel az is, hogy olyan fejsérüléseket is, ami nem jár eszméletvesztéssel. Hurrá, jó helyen vagyunk. Persze, mire megérkeztünk Kisbende már tök jókedvű volt, és röhögcsélt a recepciósra, aki nem is vett minket komolyan. Tíz perc múlva pedig kijött a nurse és közölte, hogy szerinte inkább menjünk át a Walk-in-Centerbe, ami kocsival 2 perc. A biztonság kedvéért. Ahol amúgy jól elszörnyülödtek rajta, hogy miért küldtek el minket a háziorvostól, viszont a mosolygó gyereket látva ők is levették, hogy nincs katasztrófahelyzet, tehát itt is vártunk olyan negyedórát. Ezalatt végig olyan feliratokat vetítettek a tévében, hogy sima, egyszerű, banális okkal ne jöjjünk ide, csak ha tényleg komoly a helyzet, mert ez a hely vészhelyzetekre van. Eléggé cikis is volt így ott lenni a vigyorgó Kisbendével, akit nagyon zavart az összes szomorú arcú ember és igyekezett mindenkit egyesével felvidítani. Nyilván erre nem mindenki volt vevő (totál érthető) ezért próbáltam a gyereket elrángatni a nagyon súlyos arcot vágó fazonoktól, és a táskába bedobott Anna-Peti-Gergő mesével lekötni, de a könyv labdába se rúghatott a sok érdekes ember és futásra való nagy hely mellett. Vicces lehetett amúgy látni, hogy szalad a vigyorgó gyerek, hátulról egy nagy véres folt van a fején, mi meg próbáljuk rábeszélni, hogy ugyan már próbáljon meg legalább kicsit betegebbnek kinézni. És persze bármerre fordultunk, mindig akadt öreg néni is, aki próbálta magához csábítani a fiamat.
Az orvos amúgy csak éppen ránézett a gyerekre és látta, hogy itt nincs nagy baj, de hogy ne érezzük, hogy hiába jöttünk, lemosták a vért (a férj ekkor kiment, mert ő a vértől kajakra elájul) és folyékony sebtapaszt csöppentettek rá. Amúgy elég nagy a seb, kb. akkora, mint a kisujjam körbe, de nem mély.
Anyám szerint meg kéne magyaráznom a gyereknek, hogy buta dolog hátravetni magát. Ha valakinek van ötlete arra nézve, hogy egy kétévesnek ezt hogy lehet elmondani, ne tartsa magában. Én azt remélem, hogy ebből most azért egy kicsit tanul. De biztos nem vagyok benne, mert egész délután azt gyakorolta, hogy a dívány tetejéről hogyan tudja fejjel lefelé levetni magát. Nem egyszer. Sokszor. Eddig még mindig sikerült jól esnie. Én meg itt állok mellette és az adrenalin csak úgy surrog az ereimben. Amikor terhes voltam, senki nem mondta, hogy fiút nevelni ilyen stresszes meló lesz.

Hát nem volt jó éjszakám. Estére persze megjött a fájdalom. Nem valami éles, hasító - inkább olyan tompa, feszülő. Szó szerint olyan érzés volt, mintha minden mozdulatnál szét akarnának nyílni a varratok. Én meg a jó kis fantáziámmal szinte láttam is.

A nagy baj az volt, hogy semmilyen póz nem volt kényelmes. Háton fekve nyomott, oldalt fekve húzott, hason fekve meg zsibbadt a kezem, amit ilyenkor a hasam alá teszek. Így hát keltem óránként. Kisbende is gyakran felébredt, még szerencse hogy már rászoktattam, hogy ilyenkor nem veszem ki az ágyból, ha feláll, kap pár korty cicit és már fekszik is vissza. Mit mondjak, az ágy fölé görnyedés se volt leányálom. Hajnalban aztán gondoltam, feküdjön csak mellém és már emeltem volna ki, amikor a férjem rámsziszegett, hogy eszembe ne jusson, nekem tilos emelnem. Jé, tényleg, ezt félálomban el is felejtettem. Hát ő vette ki a gyereket - aki persze ettől bepánikolt, mert ő anyát és cicit akart, nem apát, de aztán szerencsére vette a lapot, és aludt tovább. Mit mondjak, így hármasban az ágyban még kevesebb hely volt, így utána már még rosszabbul aludtam.
Mostanában ráadásul minden reggel ugyanazt álmodom. Hogy felkelek és a csajokat készítem a suliba. Adom nekik a ruhát, de ők hiába minden noszogatás, nem készülnek, csak játszanak, fordítva veszik fel a ruhájukat vagy nem azt amit kéne. Én meg egyre dühösebben kiabálok, mégsem sikerül rávennem őket, hogy időre elkészüljenek. Olyan rossz érzés, hogy ilyen álmaim vannak, tele dühös indulatokkal és kellemetlenül ébredek tőle minden reggel. De ma reggel különösen rossz volt. A testi és lelki fájdalom keveredett.
Szóval kicsit összetörten és megviselten ébredtem, de ugyebár az anyák nem pihenhetnek sokat, készítettem ki a gyerekruhákat, nyúlok a szekrénybe. Nincs piros pulcsi. Csak állok tök bambán, hogy dehát tegnap reggel még volt, nem is egy. Hová lettek? Hát kiderült, hogy míg én tegnap délután kómáztam a gyerekeim segítettek apának teregetni. Többek között frissen mosott piros pulcsikat. És összevissza akasztgatták az emeletes ágy felső rácsának aljára. Így az alsó ágyon igazi kis rejtekhelyet alakítottak ki. De kevés volt az alapanyag, hát elővették a szekrényben őrzötteket is. Mivel a játék hevében néha le is estek, most mind gyűrött. Szóval este vasalás.
De nem nekem.
Ez most a férjre marad.
Mint ahogyan ma a mosogatás, mosás, gyerekezés és minden.
Én ma már megcselekedtem, amit megkövetel az anyaság - elmentem Borsi sulijába, és megnéztem az esőerdős előadásukat. Merthogy ez Borsikámnak nagyon fontos volt, és megígértem, hogy ott leszek. (Kiment a fejemből, hogy előző nap vágnak fel...) Kicsit szédelegtem, kicsit sápadoztam, rázott a hideg is - de végigültem.
Amúgy ezek az assemblyk meglehetős unalmasa. Nem a tanár tehet róla, mert tényleg mindent bedobott. Az esőerdőt fejezték be és mint a huszonvalahány gyerek mondott egy mondatot, sokan többet is. És volt álarcuk, minden esőerdős állat meg lett így személyesítve, meg fa (egy kivénhedt műfenyő, amit ki akart vágni a rossz ember, de végül nem tett meg) volt esőerdős slide-show, meg még daloltak is. És Borsi szuperjól dumált is - neki amúgy négy mondata volt.
De ez a gyerekangol nekem nem megy. Ráadásul a szégyenlős gyerekek motyognak is, így kb a felét soha nem értem annak, amit mondanak. Vagy többet. Most meg a fájós hátammal csak az járt a fejemben, hogy mikor mehetek már haza lefeküdni. De kipróbáltam. A fekvés még mindig nem jó. Így hát ülök. Ez se tökéletes érzés. Szóval csak szenvedek. És azt hiszem nem nagy meglepetés, ha elárulom, a fenti kép se ma készült rólam.

"Fogalmunk sincsen róla hogy ez micsoda" - tárta szét a kezét a doktornő amikor a hátamon lévő kinövést vizsgálta. Akkor már jópár perce. Még a főnökét is behívta, de a legtöbb, amit az adatlapra tudtak írni, hogy "abnormal mole". Ami bármi lehet. Ez a mondat nem az, amit szeret az ember hallani, amikor orvoshoz megy. Ezért én nagyon is örültem, amikor azt a verdiktet hallottam, hogy leveszik.

Igazából ez az anyajegy kérdés a hátam közepén már jópár éve kísért, de bőrgyógyász, akihez jártam otthon, mindig talált rajtam valami fontosabb "szerelnivalót". Pár hete megint úgy éreztem, hogy elegem van belőle, és elmentem a háziorvoshoz, és ez a látogatás elég viccesre sikeredett. Mindenesetre beutalt a bőrgyógyászatra, akik úgy döntöttek, hogy vegyük csak le azt a kis valamit. A biztonság kedvéért.
Akkor még amúgy nem is pánikoltam, inkább csak örültem, hogy végre-végre, ez se fog már zavarni. Meg tök érdekes volt a kórház is, ami egy óriási, nagyon modern épület, és a földszintje úgy néz ki, mint egy pesti pláza. És ez kicsit se túlzás - óriási boltok, nagy csillogó kirakatok. Puccos ruhabolt, szikrázó ékszerbolt, nagy játékbolt, könyvesbolt, francia kávézó, étterem. És nyüzsgő tömeg.
Igazából az lett volna jó, ha akkor és ott rögtön leveszik a bigyómat - de nyilván ez nem így működik ott sem, és egy hétre rá adtak időpontot. Ami ma volt. 11.15-re kaptam időpontot és azt mondták 20 perc az egész. Mondtam az embernek, hogy addig vigye el Kisbendét sétálni, pikk-pakk készen leszek fél óra alatt, utána beülök kávézni, és felhívom, hogy mikor jöjjön értem.
Naná, mintha minden ilyen egyszerű lenne.
Kezdődött azzal, hogy fél órát kellett várnom. Zsolt pont akkor érkezett, amikor bementem a műtőbe. (Naná, hogy nem bírta kivárni, hogy hívjam) És az egész procedúra nem is 20 perc volt, inkább 40.
Amúgy nem fájt, még az is csak picit volt kellemetlen, amikor körbeinjekciózták, merthogy az ilyet helyi érzéstelenítésben veszik le. Utána már csak azt éreztem, hogy nyomogatnak, de azt kb fél órán át.
Még előtte mondták, hogy mivel nem tudják mi ez, kicsit nagyobbat vágnak, a biztonság kedvéért. Amivel egyetértettem, kit érdekel, hát a hátam közepén van úgyse látom. Aztán hozzátették, hogy olyan 2 inch-nyi sebhely marad majd a helyén. Erre is bólintottam. És csak percekkel később esett le, hogy nem két centi, két inch! (Kurva angol mértékegységek!) és hogy a két inch olyan hat centi! Mi van???? Mekkora???? Na, itt kikerekedett a szemem. e aztán a doki lerajzolta, hogy is néz ki a metszés, miért kell ekkorát vágni, így belenyugodtam.
Angol dokit amúgy nem is láttam, az első vizsgálatot egy csadros fiatal csaj csinálta a múlt héten, engem úgy volt, hogy a főorvos, de Ahmed műt majd, de valójában egy fiatal, indiai orvontanhallgató (vagy rezidens, mit tudom én) csinálta a műtétet. És hogy még nem volt teljesen kész orvos, azt onnan tudom, hogy egyszer csak a műtét közben kicsit pánikba esett, hogy ő most akkor nem tudja, hogyan folytassa. (Ez szintén nem az a mondat, amit az ember szeret hallani amikor éppen nyiszálják.) De a fődoki ott volt, mutatta, hogyan tovább, így én már nem estem pánikba.
Az jobban idegesített, hogy végig a melanomáról beszélgettek a nővérek körülöttem, de én úgy értettem, hogy nem velem kapcsolatban, csak úgy általánosan, de azért ez se nyugtatott meg (aki nem tudná, ez a legagresszívebb bőrrák fajta, eléggé nagy halálozási rátával). Rá kellett jönnöm amúgy, hogy stresszhelyzetben eléggé beszűkül az angoltudásom beszéd és szövegértés szinten is, és ez csak azért nem akaszt ki, mert utána rájöttem, hogy magyarul is hasonló a helyzet.
A műtét alatt aztán eszembe jutott Pilinszkynek ez a négysoros verse, amit évek óta nem hallottam már, de olyan nagyon ideillett éppen.


A doki amúgy a műtét után se tudta megmondani, hogy mi ez, csak annyit, hogy két hét múlva kiküldik az eredményt és abban megírják, hogy vissza kell-e mennem esetleg további kezelésre. (Ami azt jelentené, hogy rákom van, amire azért van egy kicsi esély, mert bár a családban nem volt még ilyen, de nekem durván fehér a bőröm és gyerekkoromban minden nyáron leégtem, ez a vacak a hátamon meg nőni kezdett, viszket és mindenféle gyanús tüneteket produkált.)
A végeredmény most egy tenyérnyi tapasz a hátamon, nyolc öltés kívül és azt mondták, hogy ennél jóval több belül. 10-12 nap múlva a háziorvosi rendelőben a nővér majd kiszedi a varratokat. Addig sokat pihenjek és ne emeljek (Hahaha, három gyerekkel ez állati reális.) és kerüljem a megerőltetést (Isten veled Wii Fit). A délutánt végigaludtam, a hátam nem fáj, csak a fejem (ez mondjuk fura) állatira gyengének érzem magam és szédülök. Egyenlőre inkább fura, mint kényelmetlen arra rájönni, hogy minden mozdulat a hátból indul ki, így a sebtapasz folyamatosan feszül a hátamon. Most állatira drukkolok, hogy ha lehet a mocorgástól ne váljon szét a seb, ne kezdjen vérezni és ne fertőződjön el. Mindenféle ilyen jópofa dologgal fenyegettek, ha nem pihenek. Szóval most megyek vissza aludni. Merthogy még mindig fáradt vagyok. És kicsit szédülök is.