#Post Title #Post Title #Post Title

Futás felfüggesztve


Hát nem volt jó éjszakám. Estére persze megjött a fájdalom. Nem valami éles, hasító - inkább olyan tompa, feszülő. Szó szerint olyan érzés volt, mintha minden mozdulatnál szét akarnának nyílni a varratok. Én meg a jó kis fantáziámmal szinte láttam is.

A nagy baj az volt, hogy semmilyen póz nem volt kényelmes. Háton fekve nyomott, oldalt fekve húzott, hason fekve meg zsibbadt a kezem, amit ilyenkor a hasam alá teszek. Így hát keltem óránként. Kisbende is gyakran felébredt, még szerencse hogy már rászoktattam, hogy ilyenkor nem veszem ki az ágyból, ha feláll, kap pár korty cicit és már fekszik is vissza. Mit mondjak, az ágy fölé görnyedés se volt leányálom. Hajnalban aztán gondoltam, feküdjön csak mellém és már emeltem volna ki, amikor a férjem rámsziszegett, hogy eszembe ne jusson, nekem tilos emelnem. Jé, tényleg, ezt félálomban el is felejtettem. Hát ő vette ki a gyereket - aki persze ettől bepánikolt, mert ő anyát és cicit akart, nem apát, de aztán szerencsére vette a lapot, és aludt tovább. Mit mondjak, így hármasban az ágyban még kevesebb hely volt, így utána már még rosszabbul aludtam.
Mostanában ráadásul minden reggel ugyanazt álmodom. Hogy felkelek és a csajokat készítem a suliba. Adom nekik a ruhát, de ők hiába minden noszogatás, nem készülnek, csak játszanak, fordítva veszik fel a ruhájukat vagy nem azt amit kéne. Én meg egyre dühösebben kiabálok, mégsem sikerül rávennem őket, hogy időre elkészüljenek. Olyan rossz érzés, hogy ilyen álmaim vannak, tele dühös indulatokkal és kellemetlenül ébredek tőle minden reggel. De ma reggel különösen rossz volt. A testi és lelki fájdalom keveredett.
Szóval kicsit összetörten és megviselten ébredtem, de ugyebár az anyák nem pihenhetnek sokat, készítettem ki a gyerekruhákat, nyúlok a szekrénybe. Nincs piros pulcsi. Csak állok tök bambán, hogy dehát tegnap reggel még volt, nem is egy. Hová lettek? Hát kiderült, hogy míg én tegnap délután kómáztam a gyerekeim segítettek apának teregetni. Többek között frissen mosott piros pulcsikat. És összevissza akasztgatták az emeletes ágy felső rácsának aljára. Így az alsó ágyon igazi kis rejtekhelyet alakítottak ki. De kevés volt az alapanyag, hát elővették a szekrényben őrzötteket is. Mivel a játék hevében néha le is estek, most mind gyűrött. Szóval este vasalás.
De nem nekem.
Ez most a férjre marad.
Mint ahogyan ma a mosogatás, mosás, gyerekezés és minden.
Én ma már megcselekedtem, amit megkövetel az anyaság - elmentem Borsi sulijába, és megnéztem az esőerdős előadásukat. Merthogy ez Borsikámnak nagyon fontos volt, és megígértem, hogy ott leszek. (Kiment a fejemből, hogy előző nap vágnak fel...) Kicsit szédelegtem, kicsit sápadoztam, rázott a hideg is - de végigültem.
Amúgy ezek az assemblyk meglehetős unalmasa. Nem a tanár tehet róla, mert tényleg mindent bedobott. Az esőerdőt fejezték be és mint a huszonvalahány gyerek mondott egy mondatot, sokan többet is. És volt álarcuk, minden esőerdős állat meg lett így személyesítve, meg fa (egy kivénhedt műfenyő, amit ki akart vágni a rossz ember, de végül nem tett meg) volt esőerdős slide-show, meg még daloltak is. És Borsi szuperjól dumált is - neki amúgy négy mondata volt.
De ez a gyerekangol nekem nem megy. Ráadásul a szégyenlős gyerekek motyognak is, így kb a felét soha nem értem annak, amit mondanak. Vagy többet. Most meg a fájós hátammal csak az járt a fejemben, hogy mikor mehetek már haza lefeküdni. De kipróbáltam. A fekvés még mindig nem jó. Így hát ülök. Ez se tökéletes érzés. Szóval csak szenvedek. És azt hiszem nem nagy meglepetés, ha elárulom, a fenti kép se ma készült rólam.
[ Read More ]

"Ma ontják véremet"


"Fogalmunk sincsen róla hogy ez micsoda" - tárta szét a kezét a doktornő amikor a hátamon lévő kinövést vizsgálta. Akkor már jópár perce. Még a főnökét is behívta, de a legtöbb, amit az adatlapra tudtak írni, hogy "abnormal mole". Ami bármi lehet. Ez a mondat nem az, amit szeret az ember hallani, amikor orvoshoz megy. Ezért én nagyon is örültem, amikor azt a verdiktet hallottam, hogy leveszik.

Igazából ez az anyajegy kérdés a hátam közepén már jópár éve kísért, de bőrgyógyász, akihez jártam otthon, mindig talált rajtam valami fontosabb "szerelnivalót". Pár hete megint úgy éreztem, hogy elegem van belőle, és elmentem a háziorvoshoz, és ez a látogatás elég viccesre sikeredett. Mindenesetre beutalt a bőrgyógyászatra, akik úgy döntöttek, hogy vegyük csak le azt a kis valamit. A biztonság kedvéért.
Akkor még amúgy nem is pánikoltam, inkább csak örültem, hogy végre-végre, ez se fog már zavarni. Meg tök érdekes volt a kórház is, ami egy óriási, nagyon modern épület, és a földszintje úgy néz ki, mint egy pesti pláza. És ez kicsit se túlzás - óriási boltok, nagy csillogó kirakatok. Puccos ruhabolt, szikrázó ékszerbolt, nagy játékbolt, könyvesbolt, francia kávézó, étterem. És nyüzsgő tömeg.
Igazából az lett volna jó, ha akkor és ott rögtön leveszik a bigyómat - de nyilván ez nem így működik ott sem, és egy hétre rá adtak időpontot. Ami ma volt. 11.15-re kaptam időpontot és azt mondták 20 perc az egész. Mondtam az embernek, hogy addig vigye el Kisbendét sétálni, pikk-pakk készen leszek fél óra alatt, utána beülök kávézni, és felhívom, hogy mikor jöjjön értem.
Naná, mintha minden ilyen egyszerű lenne.
Kezdődött azzal, hogy fél órát kellett várnom. Zsolt pont akkor érkezett, amikor bementem a műtőbe. (Naná, hogy nem bírta kivárni, hogy hívjam) És az egész procedúra nem is 20 perc volt, inkább 40.
Amúgy nem fájt, még az is csak picit volt kellemetlen, amikor körbeinjekciózták, merthogy az ilyet helyi érzéstelenítésben veszik le. Utána már csak azt éreztem, hogy nyomogatnak, de azt kb fél órán át.
Még előtte mondták, hogy mivel nem tudják mi ez, kicsit nagyobbat vágnak, a biztonság kedvéért. Amivel egyetértettem, kit érdekel, hát a hátam közepén van úgyse látom. Aztán hozzátették, hogy olyan 2 inch-nyi sebhely marad majd a helyén. Erre is bólintottam. És csak percekkel később esett le, hogy nem két centi, két inch! (Kurva angol mértékegységek!) és hogy a két inch olyan hat centi! Mi van???? Mekkora???? Na, itt kikerekedett a szemem. e aztán a doki lerajzolta, hogy is néz ki a metszés, miért kell ekkorát vágni, így belenyugodtam.
Angol dokit amúgy nem is láttam, az első vizsgálatot egy csadros fiatal csaj csinálta a múlt héten, engem úgy volt, hogy a főorvos, de Ahmed műt majd, de valójában egy fiatal, indiai orvontanhallgató (vagy rezidens, mit tudom én) csinálta a műtétet. És hogy még nem volt teljesen kész orvos, azt onnan tudom, hogy egyszer csak a műtét közben kicsit pánikba esett, hogy ő most akkor nem tudja, hogyan folytassa. (Ez szintén nem az a mondat, amit az ember szeret hallani amikor éppen nyiszálják.) De a fődoki ott volt, mutatta, hogyan tovább, így én már nem estem pánikba.
Az jobban idegesített, hogy végig a melanomáról beszélgettek a nővérek körülöttem, de én úgy értettem, hogy nem velem kapcsolatban, csak úgy általánosan, de azért ez se nyugtatott meg (aki nem tudná, ez a legagresszívebb bőrrák fajta, eléggé nagy halálozási rátával). Rá kellett jönnöm amúgy, hogy stresszhelyzetben eléggé beszűkül az angoltudásom beszéd és szövegértés szinten is, és ez csak azért nem akaszt ki, mert utána rájöttem, hogy magyarul is hasonló a helyzet.
A műtét alatt aztán eszembe jutott Pilinszkynek ez a négysoros verse, amit évek óta nem hallottam már, de olyan nagyon ideillett éppen.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakát- magányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

A doki amúgy a műtét után se tudta megmondani, hogy mi ez, csak annyit, hogy két hét múlva kiküldik az eredményt és abban megírják, hogy vissza kell-e mennem esetleg további kezelésre. (Ami azt jelentené, hogy rákom van, amire azért van egy kicsi esély, mert bár a családban nem volt még ilyen, de nekem durván fehér a bőröm és gyerekkoromban minden nyáron leégtem, ez a vacak a hátamon meg nőni kezdett, viszket és mindenféle gyanús tüneteket produkált.)
A végeredmény most egy tenyérnyi tapasz a hátamon, nyolc öltés kívül és azt mondták, hogy ennél jóval több belül. 10-12 nap múlva a háziorvosi rendelőben a nővér majd kiszedi a varratokat. Addig sokat pihenjek és ne emeljek (Hahaha, három gyerekkel ez állati reális.) és kerüljem a megerőltetést (Isten veled Wii Fit). A délutánt végigaludtam, a hátam nem fáj, csak a fejem (ez mondjuk fura) állatira gyengének érzem magam és szédülök. Egyenlőre inkább fura, mint kényelmetlen arra rájönni, hogy minden mozdulat a hátból indul ki, így a sebtapasz folyamatosan feszül a hátamon. Most állatira drukkolok, hogy ha lehet a mocorgástól ne váljon szét a seb, ne kezdjen vérezni és ne fertőződjön el. Mindenféle ilyen jópofa dologgal fenyegettek, ha nem pihenek. Szóval most megyek vissza aludni. Merthogy még mindig fáradt vagyok. És kicsit szédülök is.
[ Read More ]

A napsugár gyerek


Bende két éves lett. Szerintem ez a legszebb életkor. Pontosabban most kezdődik, és olyan öt éves korig tart. Ebben az életkorban igazán felhőtlenül lehet a gyereknek örülni. Nincsenek vele szemben nagy elvárások, még a szülő az isten és napról napra okosodnak. Előtte sok az aggodalom, ha suli elkezdődik, akkor meg sok a kötelesség. Nem mondom, előtte is édes, aranyos minden kisbaba. És utána is fantasztikus nézni, hogyan formálódnak egyre nagyobb, önálló emberkévé. De ez a 2-5-ig terjedő időszak igazi aranykor.

Bendével kapcsolatban a leggyakoribb jelező, amit használunk, hogy ripacs. Jó, tudom, ez furcsa, de nem meglepő dolog. Talán a génekben van. Ha adott egy gyerekszínész-DJ-rádiós műsorvezető apa, meg egy olyan anya, akit gyerekkorában Blaha Lujzának becéztek, akkor kicsit se meglepő, hogy a sarjakban is van némi teátralitás. És valahogy ez a szál egyre erősebb - és Kisbende meg egy született showman, akinek muszáj a középpontban lennie.
Igazi ki napsugár, aki mindig mosolyog, és amikor hisztizik, akkor is a szeme sarkából azt nézi, hogy figyelünk-e rá. Minden tettét úgy csinálja, mintha kamerák figyelnék - így alszik, így eszik, így játszik. Fél szemmel azt figyeli, hogy van-e hozzá közönség. Ha van, mindent kétszeres erőbedobással, dupla akkora mozdulatokkal folytat és kacag, kacag.
A vonatozás mánia most épp szünetel - jelenleg a Legozás a menő. Hatalmas tornyokat épít, lerombolja és újrakezdi. És nagyon szeret rajzolni. Mostanában odaültetem az asztalhoz, míg a lányokkal tanulunk, ő is kap papírt, ceruzás, és szép, aprólékos mozdulatokkal összefirkálja az egész oldalt.
A számokat és az ábécét is nagyon szereti. Simán elszámol angolul és magyarul is tízig (nyilván számfogalma még nincs, hiszen két éves) és vicces módon főleg akkor csillogtatja ezt a tudományát is, amikor közönség van, hétvégén egy egész liftnyi öregasszonyt bűvölt el az Ikeában, mert míg figyelte a lift gombjait, szépen angolul végig is számolta őket. Az öreglányok imádták. Ugyanígy az ábécét is szokta mondogatni, és ha nagy ábécés könyveket nézegetünk, akkor egyesével kérdezi, hogy melyik betű micsoda.
Gyönyörűen énekel - tudom, ezt már sokszor írtam, de tényleg elképesztő, hogy ragadnak rá a dalok. És olyan pontosan vissza tudja énekelni, hogy az teljesen felismerhető. Múlt héten hallom, hogy dúdolja az Old McDonalds-ot, ami azért volt fura, mert nem tanítottam neki. Kiderült, hogy a bölcsiben (créche) énekelték el párszor. És megjegyezte.
De ami még furább, hogy át is alakítja a dalokat tök kreatívan. Az egyik kedvenc dala a "wheels on the bus" című (naná, autós) aminek a refrénje, hogy "all day long" - tehát hogy "egész nap". Ez a rész annyira tetszik neki, hogy külön is szoktak énekelgetni, de jó ideje már nem azt mondja, hogy "all day long", hanem, kicsit keverve a magyart az angollal, hogy "all day cici" (igen, még mindig szopizik, de már csak alvás előtt). Múltkor ülünk az asztalnál, rajzoltunk. Rámnéz, mondja nekem, "all day cici" - mondom neki, kisfiam most nem. De kaphatsz tejcit, kérsz? Mire ő kijavítja magát és így énekli: "All day tejci" - majd rámnéz és hozzáteszi "all day mami..." Hát nem édes?
Ja, a humorérzék. A tízéves kor alatti korosztály valami elképesztően imádja az altesti humort, így amikor Kisbende egy nap halandzsázott, akkor simán azt vették le a szavaiból, hogy a tesó azt mondja, "fingottál". Nyilván nem ezt mondta, mert ezt a szót nem ismeri, de a tesóknak annyira tetszett, hogy nagyokat röhögcsélve százszor is elismételtették vele, míg mostanra tényleg felismerhetően és gyakran mondja a fiam ezt a szót. (Nagy öröm és büszkeség ám ez egy anyának.) Mostanra egészen megkoreografált játék kerekedett a fingottam-szó köré. Szépen végigkérdezik Kisbendétől, hogy vajon melyik családtag a bűnös ebben a vétekben, és ő választ, és akkor van nagy vidámság.
És mivel drága kisfiam megszokta, hogy ez a szó mindig sikert arat, időnként csak úgy is benyögi, és persze a siker nem marad el, mindenki a padlón hempereg. (Jó, időnként még a felnőttek is, de tényleg olyan jópofán tudja mondani, és bár nem kéne erősíteni ezt a vonalat, de mit csináljak, ha egyszer tényleg vicces!)
Szóval a nagytesók ilyen nagyon hasznos dolgokat tudnak tanítani a kétéveseknek, és amúgy is állati lelkesek a babázásban, és persze Kisbende is imád velük bandázni. Amúgy is állati jó dolga van, mert immáron szabad bejárása van a lányok egész játéktárába, és ott olyan kincseket talál, amik ugyan egyáltalán nem kétéveseknek valók, de ettől igazán izgalmasak. Például ki gondolná, hogy mondjuk egy elektromos zongora, hosszú-hosszú időkre leköti a figyelmét, vagy egy videojáték, vagy egy olyan logikai társasjáték (Rush hour) ami kifejezetten 8 éves kortól való, de mivel kocsikat kell tologatni egy táblán, ezért már a kétéves is imádja.
Szóval azt hiszem, hogy a mi Kisbendénk egy igazi elkényeztetett kiskirályfi, a tipikus harmadik gyerek, akit a szülei se csesztetnek mindenféle túl korai ambícióval (simán feladtam a korit és az úszást is, mert nem akarta, ha egyke lenne, nyilván erőteljesebben nyomtam volna, anno Bíbort két turnus babaúszásra is befizettem, és mindkettőt végigordította, de ennek ellenére vittem volna tovább is, ha nem a város másik végében lett volna, állati nehéz közlekedéssel)
Szóval a népmesékben van valami, harmadiknak lenni csúcsszuper dolog (nyilván hetediknek meg aztán pláne) most is csak fekszik mögöttem a kanapén, és Peppa Malacot néz, ami azért meglepő, mert a nagyoknak ennyi idősen nem volt tévé, és még most is csak nagyon kevés. De Bende olyan meggyőzően tudja mondani, hogy neki ez nagyon kell és kéri szépen, hogy nem tudok neki ellenállni és nem is nagyon akarok. Pár Peppa Malac nem tesz benne kárt - azért ezt a nagyoknál is meg kellett állapítanom.
Mondjuk azért leszögezném, hogy Bendét is neveljük, neki se szabad mindent (hiába minden hiszti, fényképezőgépet nem kap, le kell feküdnie időben, fognia kell a kezem az utcán és tudnám még folytatni) Tehát a fontos dolgokban nem engedünk - de valahogy így a harmadik gyereknél egyre kevesebb dolog kerül az igazán fontos kategóriába. És Kisbende tündéri személyisége még ezeket a határokat is elsimogatja. Nem feszegeti, mert az erőszak korántsem olyan hatásos, mint a mosoly. És utóbbiból neki bőven van. Szóval igazi kis ajándékgyerek az élet naposabbik oldalán.
[ Read More ]

Idővel minden rendbejön


Tudjátok, van amikor minden összejön. Nekem múltkor a vásárlással voltak nehézségeim. Nem azt kaptam, amit rendeltem, ha mégis, akkor rossz volt a méret és még a könyvesboltban is kétszer számlázták a cuccot. Volt egy nagy reklamációs köröm, és örömmel jelentem, hogy minden rendben. Persze nem volt minden olyan nagyon egyszerű.

Ugye ott volt a könyvesbolt, ahol lehúzták a kártyámat, majd visszaadták, hogy nem jó és kápéval kifizettem végül amit kellett. Mivel a kezemben volt a papír, hogy nem történt tranzakció, eléggé meglepődtem, amikor itthon várt az SMS értesítés, hogy bizony mégiscsak fizettem a kártyával is. Tudom, így jár, aki magyar kártyával fizet és a magyar telefonjára kapja az SMS-t, amit persze itthon hagy. Mindenesetre papírral és SMS-sel felszerelkezve bementem másnap a boltba, és közöltem, hogy bizony én itten kétszer fizettem. Nyilván először elmondtam a pultnál állónak, ő hívta a felettesét, ő a boltvezetőt - és mind széttárták a kezüket. Merthogy SMS értesítés Angliában nincs, és ezt ők ezért nem fogadhatják el bizonyítéknak, hozzak bankkivonatot. De szerintük ők nem vették le a pénzt. Hogy ezt megerősítsék, felhívták a saját központjukat és bankjukat, akik szerint szintén nem történt tranzakció. De azt mondták, hogy szerintük a bank csak zárolta azt a pénzt és mivel náluk nem írtam alá semmit, ez a pénz csak virtuálisan tűnt el a számlámról és vissza fog jönni.
Persze végig nagyon udvariasak és kedvesek voltak, és ezerszer elnézést kértek, hogy higgyem el, ilyen még soha nem történt.
Amúgy nekik volt igazuk - a szóban forgó ötezer Ft zárolása egy hónapig tartott, de végül a bank feloldotta és most újra nálam az a pénz. Jippi.
A melltartókkal, amikből rossz méretet kaptam még egyszerűbb volt a reklamáció. Írtam nekik emilt, mondták, hogy tegyem dobozba, küldjem vissza (volt a dobozban egy megcímzett matrica) és döntsem el mit szeretnék. Pénzt vagy más méretet. A más méretet választottam. Persze amit kinéztem már nem volt a méretemben, így választottam másikat. Az két fonttal drágább volt, és kettő perc alatt levették a számlámról. Egy hét alatt megjöttek az új darabok (természetesen ezért már nem fizettem plusz postaköltséget) és mind tökéletes. Én amúgy szeretek online ügyintézni - nyoma is van, nem is kell telefonálnom.
Na, az ebay-es csajjal már nehezebb volt. Favonatnak hírdetett cuccok műanyagból voltak, így közöltem, hogy én ezt nem kérem, kérem vissza a pénzem. Mire ő közölte, hogy OK, de a postaköltséget bukom, mert ő nem azt mondta, hogy "favonat", hanem, hogy "kompatibilis a favonatokkal". Mire közöltem, hogy egy nagy túróst, mert sehol nem írta, hogy nem fa, amit kínál, másrészt meg ez nem kompatibilis a fával. Na, itt a csaj elhallgatott és semmi reakció. Három nap után felnyomtam az ebaynél, akik nem tudom, hogy mit írtak neki, de egy óra múlva ott volt a csaj válasza: küldjem vissza a vonatokat. Ennek a költségét ugyan nem fizeti ki (tehát ezt buktam) de a postaköltséget visszaadja. Ebbe belenyugodtam, végül is ha igazságos akarok lenni, a képről lehetett látni, hogy nem fa amit kínál, az én hibám is, hogy nem néztem meg jobban. (Más kérdés, hogy szerintem ennek a leírásban is szerepelni kellett volna.) Becsomagoltam, visszaküldtem. A postára nem csak ezt vittem - Magyarországra is ment pár csomag. Na most tudni kell, hogy az angol posta híresen gyors és megbízható. Gyanús ott lett a dolog, amikor már a magyar csomagok is megérkeztek, ez a csaj meg innen két megyével arrébb még mindig hallgatott. Rákérdeztem - jajj, ő nem kapott még semmit. Hát jó, vártam pár napot. Újra kérdeztem, hogy mi van a csomaggal? Megint nagy csönd. Hát újra felnyomtam az ebaynál, de már csak olyan lehetőség volt, hogy én többé a csajjal nem ebszélek, az ebay lezárja az ügyet. Nem tudom, hogy az illetővel mit bizniszeltek, de egy órán belül a számlámon volt a visszautalt pénz. Szóval döcögősen ugyan, (egy teljes hónap kellett hozzá!!!) de elintéződött az ügy.
Persze azért, hogy egyensúlyban legyen a világ és ne csak nyerjünk, a férjemtől az Egyfontosban elkoboztak egy húszfontost, mondván, hogy hamis. Mivel ezt már akkor harmadszorra mondták az embernek, nem is tiltakozott, simán odaadta. Nekem fura, hogy se egy jegyzőkönyv, se egy kérdés, hogy honnan van neki - de végül is jobb így, mintha még rendőrségre is kellett volna mennünk miatta.
Ott ugyanis amúgy is nemrég jártunk - a házunk udvarából ugyanis ellopták drága Bíborkám bringáját. Merthogy a kapu rossz egy ideje, a fagy betett neki és most bárki bejöhet. Be is jött, levágta szépen a lakatot mindkét gyerekbicajról (egy lakat alatt voltak) és Borsiét otthagyta, csak a nagylányét vitte el. Ami amúgy nem volt egy márkás cucc. Nagyon féltünk elmondani neki, de szerencsére nem vette nagyon a szívére, talán mert a nagy hideg miatt úgyis rég használtuk, de nyilván az is segített hogy megígértük neki, veszünk majd egy újat, ha ismét meleg lesz.
Szóval jó és rossz mindig vegyesen jön. De hát ez nem nagy hír, az élet mindig így adagolja.
[ Read More ]

A barátság ügy

Mostanában elég sokan kérdezik tőlem, hogy vannak-e már barátaim itt Angliában. Mintha valahogy ettől függne, hogy jól érezzük-e itt magunkat. Persze formálódnak ismerettségek, amiket akár barátságnak is lehetne nevezni. Csak én nem nevezem annak. Mert szerintem ezek a külföldön kötött haverságok még nem állták ki az idő és a nehézségek próbáit.

Azt hiszem, abban mind egyetértünk, hogy attól még, mert magyarok vagyunk és véletlenül egy városba vetett minket a sors, még nem leszünk barátok. Lehetünk haverok, ismerősök, kellemes csevegőpartnerek - de a barátság szót és státuszt, bocsásson meg nekem mindenki, én nem osztogatom olyan könnyedén.
Ez talán abból is ered, hogy sokfelé vetett már az élet - sulik, munkahelyek, más országok. És valahogy azt látom, hogy egy ilyen helyen nagyon gyorsan, nagyon intenzív ismerettségek tudnak kialakulni, amikre az ember állati gyorsan ráhúzza a barátság jelzőt, de aztán ezek amilyen gyorsan jönnek, pillanatok alatt köddé is foszlanak, amint a helyzet változik.
Amikor például Németországban tanultam, volt egy olyan jó kis magyar csapat, három ember, akikkel sülve-főve együtt voltunk. Közösen buliztunk, utaztunk, tanultunk, ebédeltünk minden nap. Az egyikkel már ott tudtam, hogy nem fog tovább tartani a kapcsolat, mert nagyon másként gondolkodunk a világról. A másikat imádtam, de hiába írtam neki utána emilt, soha nem válaszolt. A harmadikkal meg összejártunk még párszor, de nekem akkor született a nagylányom, ő meg akkor kezdett dolgozni. Évente egyszer-kétszer még találkoztunk, de aztán egyre ritkultak a találkozások, és mióta neki is gyereke született, ő is elhallgatott.
De ugyanezt tapasztalja az ember akkor is, ha munkahelyet vált, vagy ha egyszerűen elköltözik. A közös légtér, élethelyzet, amit minden nap megoszt a másikkal, hihetetlen szoros köteléket tud létrehozni, és ha az ember azt akarja, láthatja ezt barátságnak is. De így negyven felé már tudom, hogy ez nem igaz. És nem akarom erőszakkal annak látni, csak azért, hogy jobb színben tűnjek fel magam előtt.
Merthogy a barátságnak sok próbája van. És az egyik a távolság. Keresem-e másikat, ha ezer kilométerrel arrébb él már? Rácsörgök? Írok neki emilt?
A legtöbb magyar barátom (és most a szó szoros értelmében használom ezt a szót) az elmúlt másfél évben nagyon jól vizsgázott. Ha nem is beszélünk minden nap, azért tudom, hogy kivel mi van. Ha hazalátogatok, minden nap kávézok valakivel és tényleg ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Ilyenkor intenzíven fürdök a szeretetükben és figyelmükben, és amit évközben virtuálisan teszünk, ilyenkor élőben is bepótoljuk. És ez nagyon jó.
De legyünk őszinték, a három gyerek és munka mellett otthon se lenne időm minden este velük cseverészni egy kávéházban. És nekik sem. Ott is gyerek, munka, szerelem veszi el az időt a barátnőzéstől. Akárcsak nálam. És ennél sokkal gyakrabban nem tudnék velük összeülni - csak akkor nem egy hétre szervezném az összes találkozóm, hanem kicsit jobban széthúznám.
Az angliai barátságok kialakulásának valljuk be Kisbende jelenléte se használ. Persze ez otthon se lenne másként. Én mindig is irigyeltem azokat a kismamákat, akiknek a gyerekei a játszóházban szép, csöndesen elvoltak, míg az anyukák egymással cseverésztek a kávéházban. Én azok közé tartozom, akik állandóan a gyerekkel vannak, utána szaladgálnak, felügyelnek, mentenek és persze involválódnak. És nem azért, mintha nem vágynék inkább arra, hogy végre nyugodtan megihassak egy kapucsinót, hanem azért, mert a gyerekeim ezt akarták, sőt követelték.
Pedig próbáltam, esküszöm, próbáltam. Igazán nem én ragaszkodom hozzá, hogy amikor csillió játék van, akkor is én legyen a központ - de be kellett látnom, hogy ameddig kicsik, nem lehet őket egyedül elengedni. Mert fellökik, mert elveszik tőle, amit fog, és akkor sír, és mutassam meg, hogyan működik, és segítsek neki, hogy felmásszon, és lökjem a hintát. És ha a barátnőmmel el is mentünk egy ilyen helyre, remélve, hogy ameddig a gyerekek tombolnak, majd mi kibeszéljük az élet dolgait, akkor a vége mindig az lett, hogy a gyerekek szuperül elvoltak, mi meg le-föl szaladgáltunk és kettő percet se tudunk dumálni.
Az én legjobb barátnőm, aki már az általános iskola óta megvan nekem, pont ugyanakkor szülte az első kettőt, mint én. Nem is lakunk egymástól messze. Természetesen sokszor megbeszéltük még a terhesség alatt, hogy mi mindent fogunk együtt csinálni. Tologatni a babakocsit a Ligetben, közösen állatkertezni, játszóterezni, egymáshoz átmenni és kávézni, sütni-főzni akármit.
A valóság? A négy gyerekből az egyik mindig beteg volt, ha meg nem, akkor vagy esett az eső, vagy mi voltunk totál kipurcanva. Ha havi egy találkozót össze tudtunk hozni, akkor már sokat mondok. Pedig vele aztán mindig csodásan éreztem magam.
A helyzet most is hasonló - a napjaimat Kisbendével töltöm. Bárhová is megyünk, délre haza kell érnem, mert akkor ő alszik. Délután meg a nagylányokkal vagyok, akikkel ilyenkor tudok találkozni. Hétvégén meg van a családi program - amibe természetesen belefér az is, hogy találkozzunk másokkal, de ha ott is van 1-2-3 gyerek, akkor ez már elég bonyolult.
Lehet, hogy mások a gyeses évek alatt találták meg életük nagy barátait, de nekem ez soha nem sikerült. Rengeteg ismerettséget kötöttem akkor is, amikor a lányokkal voltam otthon, és most is. Nem ülök otthon, nem depizek és rágom a talpam a magánytól és szvíesen és könnyen szóba állok bárkivel. Angolokkal is. Magyarokkal is. De nehéz úgy ismerkedni, hogy közben egy szaladgáló kétévest felügyelek, aki persze amint lanyhul a figyelmem a bejárati ajtó felé szalad és ki akar menni az utcára. Vagy az ölembe ül, és maga ragaszkodik hozzá, hogy most csak őt nézzem és ráfigyeljek. És még ha jól eljátszik is egy kávézóban, akkor is szaladgál, kiabál, tehát figyelni kell rá, fegyelmezni és persze, ha lehet még szórakoztatni is, hogy ne zavarjon másokat.
Valami fura módon ez mégse zavar.
Egyrészt mert mindezt a gyeses mizériát már végigéltem a lányokkal és tudom, hogy nem tart örökké. A kétévessel persze még a játszótéren is mindenhová menni kell - de az ötévest már egyedül lehet hagyni a homokozóban, míg anya elolvas egy cikket az újságban. Vagy kávézik. Egyre tovább elvannak egyedül és egyre kevésbé kívánnak minket társaságnak.
És be kell vallanom, ez csak ideig-óráig önti el örömmel az ember lelkét.
Mert persze az nagyon jó, amikor le tudunk ülni a férjemmel és meg tudunk beszélni egy komolyabb témát anélkül, hogy mondjuk tisztába tennénk valakit, vagy legalább felöltöztetnénk egy Barbie babát. És az is nagyon jó, hogy a lányok már olyan nagyok, hogyha elmegyek velük vásárolni, vagy teázni, akkor szinte tök olyan, mintha a barátnőimmel mennék. Tök jókat mesélnek ilyenkor, és már a kezüket se kell fogni, mert nem szaladnak le a járdáról, nem kell velük menni pisilni, és akár egyedül is vesznek maguknak egy pohár narancslevet, ha az kell nekik. Szóval most már egyre több benne a jó, és egyre kevésbé vagyok kiszolgáló rabszolgaszemélyzet.
Csak hát valahogy azt is sejtem, hogy ez a jó már nem tart sokáig. Pár év és az én tündéri lányaim majd a haverokkal mennek bandázni, nem az anyjukkal. Szóval most kell kiélveznem ezt a sok jót.
Ráadásul az évek alatt annyi sok emberrel összehozott már a sors, akikről azt gondoltam, hogy barátok leszünk és mégse lettünk igazán, hogy én ezt már feltétlen nem is erőltetem. Mert ha választanom kell, hogy egy félig-meddig idegen emberrel jópofizok, és közben lepattintom a gyereket, hogy hagyjon már békén - vagy ráfigyelek ebben az adott kevéske időmben, akkor nem érzem azt, hogy mindenképp valami felnőttel kell töltenem az időmet.
És most félre ne értsen senki, nem azt mondom, hogy külföldön nem lehet barátkozni, vagy hogy aki beül kávézni a barátnőjével és közben hagyja, hogy a gyerekek szétszedjék a játszósarkot, az rossz anya. Egyszerűen csak nekem már egyre kevesebb igényem van arra, hogy olyan "úgynevezett" barátokat gyűjtsek magam köré, akik azonnali komfortot adnak, de mondjuk ha elköltöznénk, soha többé nem jelentkeznének. És ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek Coventryben nagyon is helyes, aranyos anyukák, akikkel öröm összejönni és dumálni.
Csak nem feltétlen ragaszkodom ahhoz, hogy minden héten összejárjak velük. Vagy mással. Akárkivel. És ha így rákérdez valaki, akkor megmondom, nincs Angliában barátnőm. Se angol, se magyar. De én ezt nem tartom bajnak. Ez egy ilyen élethelyzet. Sok ismerősöm van, és egyre több a telefonszám a mobilomban. De a barátság ügy nekem ennél sokkal bonyolultabb.
[ Read More ]

100-szoros köszönet


Már régóta lesem a számlálót, hogy hány állandó olvasóm van, és feszülten vártam, mikor éri el a számuk a százat. Mert bár a blogstatisztikából látom, hogy ennek jóval többszöröse olvas, de azért a száz "követő" mégiscsak jó kis kerek szám.

El is határoztam már régen, hogy ha a százat elérjük, akkor

játszunk.

Mert az tök jó dolog, és mert mindig imádtam más blogokon is a játékokat, bár még soha nem nyertem. :-) Mivel ha én kézműveskednék nektek valamit, azért senki nem jelentkezne, de remélem, hogy a képen látható pár kis apróság is elég vonzó lesz ahhoz, hogy érdemes legyen játszani érte.
Egy kis piros emeletes buszos kulcstartó, egy eredeti olimpiai mintás pass-tartó és egy csomag mentolos csoki. Csak mert utóbbiért az angolok amúgy teljesen odavannak és az otthoni kínálat meg se közelíti ezen a téren az ittenit. Nem mindenki szereti - engem például a világból ki lehetne kergetni vele, de ezzel nagyon erősen kakukktojásnak számítok errefelé.
Szóval a játékban az vehet részt, aki állandó olvasóm (ehhez csak meg kell nyomni a "feliratkozás a webhelyre" gombot) és a saját blogján (vagy ha az nincs neki, akkor facebook lapján) megosztani a játékot. Aki mindezt megtette, jelezze ezen tetteit itt alant a hozzászólások között (ha egy linket is hozzátesz, hogy hol lehet olvasni róla, az megkönnyíti az én dolgomat a végén.)
Én ezen hozzászólók között fogok sorsolni pontosan egy hét múlva, tehát február 29-én. Távolság nem akadály - bárhová feladom a nyereményt. Szóval gyertek, jelentkezzetek és nyerjetek!

A játéknak sajnos már vége! :-) 150 állandó olvasónál újra játszunk!
[ Read More ]

Hajótörés

A hajótörés nem metafora a mi életünkben, hanem egy izgalmas iskolai feladat. Ez ugyanis az a téma, amit ebben a harmadévben Bíborék megtanulnak.

Harmadévet mondok, de ez nem azt jelenti, hogy Bíbor harmadikos lenne. Ötödikes. Amire amúgy nagyon büszke, hiszen otthon csak negyedikes lenne, és jólesik neki a gondolat, hogy évet ugrott. Ami ugyan technikailag nem igaz, egyszerűen itt más az iskolai osztályok életkori beosztása.
A harmadév pedig csak annyit jelent, hogy Anliában a tanév nem két félévből áll (őszi és tavaszi) hanem háromból, amit "term"-nek neveznek. Az őszi term-ben Bíborék az ókori Egyiptomot tanulták, a téliben az Egészséges életmód volt a téma, amikor is sütöttek-főztek, salátákat csináltak, gyümölcsöket kóstolgattak. Most pedig a hajótörés a téma. Az első nap, a "wow day" volt, ami egyfajta nagyon erős felütése a témának. Náluk azzal hozták meg a gyerekek kedvét, hogy a tanár besötétítette az összes ablakot és leoltotta a villanyt és felforgatták az asztalokat. (Azért persze nem sötét volt, csak félhomály, tehát kb láttak, de a tanárnak zseblámpája is volt, ha kellett.) A felfordított asztal volt a tutaj, amin menekültek az elsüllyedt hajóról. Ezen volt némi kis élelmiszer, amit el kellett igazságosan osztaniuk (kis csoki, csipsz) ez persze nem sikerült mindenkinek, volt csapat, ahol egy fiú suttyomban befalta az összeset, mire a feladat kiosztásra került. De kaptak egy ponyvát és kötelet is és esővédő kiskuckót kellett készíteniük az asztallábak közé. A lányok persze hazatérve is folytatták a játékot, és túlélő készletet raktak össze, víz, banán és csoki volt benne.
Ma a project folytatásaként 3 dimenziós hajómodellt kellett építeniük fagyispálcikából, fadarabokból, anyagokból és zsinórokból. Bíbor azt mesélte, hogy neki ez elég nehéz volt, mert ő inkább kétdimenziós műveket szeret csinálni.
Ne kérdezzétek, hogy miért épp hajótörés, és mi ebben a jó - de ha belegondolok, voltaképp ugyanolyan jó, mint bármely más nagy témakör. Lehet róla olvasni, írni, kutatni - és valószínű, hogy a fiúkat jobban elbűvöli, mint ha mondjuk tündérekről tanulnának.
Borsiék is befejezték az első félév témáját, a "Csodálatos Ázsiát", melynek keretében főleg Indiával foglalkoztak, de tanultak bollywoody táncokat, meg készítettek indiai édességeket is (a szülők ették meg az előadás alatt, amúgy rémes íze volt, durván émelyítő, de nekem az összes indiai édesség ehetetlenül cukros).
Náluk már egy ideje az esőerdő a téma. Az állatok, az erdő szintjei, a növények, a fotoszintézis - de még olyan dolgokat is belevettek a témába, mint Henry Rousseau, a francia művész és az ő dzsungelos képei. Szóval tényleg mindent bele lehet vonni egy ilyen nagy projectbe, tényleg csak a tanár fantáziája a határ - vagy az sem, merthogy gyakran jönnek ezekhez segítő tanárok, akik extra ötletekkel és feladatokkal fűszerezik meg az osztály életét. (Mint tavaly a Piroskás félévben.)
A suli egyébként nemrégiben kiadott egy kétoldalas kis tájékoztatót, hogy melyik évben milyen projectek lesznek - nem mindegyik, a tanár választ közülük, egyet-kettőt-hármat. Nyilván tanártól is függ, mert az osztálytól is.
Gondoltam érdekes lehet, ezért leírom.
Az első évben (ez otthon olyan nagycsoportos életkor) Sárkány Dilemma, Háziállatok és Fel-fel-magasra a téma.
A másodikban (otthoni elsős életkor) Toy Story (igen, a film az alapja, de régi idők játékaitól kezdve tündérmesékig mindent bele lehet tenni, Borsiék csinálták, és imádták) Ebben az évben lehet még téma a Csoda a 34-ik utcában (ez egy híres karácsonyi
történet) a Halálos 60 (fogalmam sincsen mi lehet) és a Dora, a felfedező is.
Harmadik évben van a Csodás Ázsia, Esőerdők - ezt a kettőt Borsiék csinálják. De lehetett volna akár a Misztikus szörnyek vagy a Top Gear is, ami egy nagyon híres angol autósműsor.
Negyedik évben Elsősegély, Afrikai kalandok, Vissza a jövőbe és Vörös szőnyeg.
Ötödik évben: Sírrablók (az ókori Egyiptom álneve) Vigyázz, kész, főzz (egészséges élet) Fantázia Foci és a Hajótörés között lehet választani.
Hatodik évben pedig van a Scrapheap Challenge (ami egy angol szerelős műsor) a Találkozunk még (passz) Az S faktor (nyilván X faktor adaptáció, mutasd meg, miben vagy tehetséges) és az Élet játéka (környezet)
Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs mellette matek, helyesírás, vagy már tárgyak - csak azt, hogy amibe lehet, belevonják a fő témát. Az én lányaim állatira élvezik persze az egészet, mert olyan érzésük van, mintha nem is tanulnának, csak játszanának egész nap. Ami nyilván nem igaz, nagyon is pontos pedagógiai terv van a lazaság mögött.
Megjegyzem, mielőtt azt hinné valaki, hogy ez a rendszer milyen tökéletes és csodálatos, ezt is nagyon sokan támadják. Azt mondják, hogy túl laza, több szigor kéne, mert nem olvasnak, tanulnak eleget a gyerekek. De legyünk őszinték, otthon ahol szigor van, pontosan ugyanezért sírnak a tanárok. És az angol gyerekek egyáltalán nem teljesítenek rosszabbul a végén, mint a magyarok, csak épp sokkal lazább, játékosabb a gyerekkoruk.
Én amúgy sokat filózok rajta, hogy jó-e ez. Mert az egy dolog, hogy a gyerek jól érzi magát és élvezi a suliba járást (ami nem kis dolog, mert egy életre szóló jó alapot és hozzáállást kap ezzel) de azért amikor a magyar feladatlapokat csináljuk, akkor döbbenten szembesülök vele, hogy mennyire nem ismerik például a közmondásokat. Az én 10 éves lányom ugyanis úgy fejezi be az "Addig nyújtózkodj..."-ot, hogy "ameddig el nem éred, amit akarsz." És azt mondja, hogy "Sok lúd...sokat eszik" Amiken persze jót nevetünk, és aztán átbeszéljük, hogy mi is kellett volna (és meg is jegyzi ám, másnap már ő tanítja rá a középsőt) de aztán mindig az jut eszembe, hogy akkor ezzel kimarad most valamilyen általános nagy magyar közös tudásból - vagy egyszerűen azért nem ismeri ezeket, mert ma az emberek nem beszélnek közmondásokban (vagy csak ritkán) és ez egy tök elavult tudás amúgy, amit nem is kéne erőltetni.
[ Read More ]

A bajuszvédős bögre

Vannak dolgok, amiket olyan teljesen természetesnek vesz az ember, hogy még beszélni se szokott róla. Ha megkérdezik, hogyan kérem a teámat, álmomból felkelve is tudom a választ: tejjel, pici cukorral. Errefelé mindenki így issza. De tegnap este belém hasított a kérdés, hogy fogalmam sincsen róla, hogy miért.

Azt persze tudom, hogy én miért iszom így. Amikor jó húsz éve először jártam Angliába, el voltam képedve, hogy milyen drága egy pohár tea a beülős helyeken. Olyan tízszerese volt a hazai áraknak. Mivel hoztak hozzá tejet is, naná, hogy beleöntöttem. Ennyi pénzért muszáj volt minden egyes kortyot elfogyasztani, amit csak odaadtak. És ízlett. Hazaérve gondoltam, hogy továbbfejlesztem a receptet - és belerakok mindent, amitől jó egy tea. Tejet és citromot is. Ha valaki nem próbálta még, elárulom, ne is tegye. Undorító a végeredmény. A citrom kicsapja a tejfehérjéket, és az egész ihatatlan túrós masszává áll össze a bögre aljában.
Azóta tudom, hogy mindent nem lehet. Dönteni kell. Tej vagy citrom.
Errefelé persze nincs választási lehetőség - citrom sehol nincs. Sőt, méz sem. Nekem ez is fura, otthon mindig mézzel ittuk a teát, nagy literes üvegekben hordtuk haza a piacról mert fogyott rendesen. Itt is kerestem a hasonló kiszerelésű mézeket, de hiába. Errefelé picike tubusban adják - de az otthoni literes áráért. Nem meglepő hát, hogy inkább cukrot tesznek az emberek a teába. Vagy semmit. A tej amúgy is megédesíti, nincs szükség még plusz cukorra.
Ha édes ízt akar az ember, akkor inkább egy kis kekszet ropogtat hozzá. Főleg "Shortbread"-et, ami olyan jó édes, kiadós vajaskeksz. Vagy csokiba mártott zabkekszet. És tényleg mindig teáznak. Nincs olyan tanfolyam, kórusösszejövetel, iskolai szülői értekezlet, ahol ne kínálnák meg az embert egy csészével. Nem csak ötkor - akár este tízkor is, vagy délelőtt is. Amikor csak lehetőség adódik rá. Egy csésze - egy filter. Nekem mondjuk ez nagyon erős, hát bőséggel rakok bele tejet is. Jópofa angol szokás gondoltam, de amikor a google segítségével utánanéztem, kiderült, hogy az egész tejes tea dolog Franciaországból jött még a 17-ik században. (Fáj is ez az angoloknak gondolom, akik azért eléggé utálják a franciákat.) A Napkirály például annyira odavolt a teáért, hogy napi 20-22 csészével ivott meg. És hogy ezt az erős italt és ízt tompítsák, ezért tettek hozzá teát.
Vagy a csésze védelmében - más források szerint. Merthogy a 17-ik századi porcelán olyan kényes volt, hogy a forró tea szétrepesztette. Így hát először tejet raktak a csészékbe, és arra öntötték a forró teát, így biztonságban volt a drága bögre.
Akárhogy is, teázni jó, ezért mi a lányokkal amikor anya-lánya napot tartunk, mindig beülünk teázni is. A belvárosban az egyik ruhaboltnak (BHS) isteni kis kajáldája van. És délután akár rendes angol teát is lehet kérni, olyat, ami mellé kis állványon adnak szendvicset, scone-t és kis eccler fánkot is. A szendvics persze akkor tökéletes, ha uborkás, a scone-t pedig a gugli fánknak, kalácsnak vagy lángosnak fordítja, de valójában egyik sem. Önmagában unalmas édes sütemény, de tesznek rá clotted krémet (ami a gugli szerint ugyan tejföl, de köze nincs hozzá, inkább egyfajta édes krémsajt, de az tuti, hogy 55% a zsírtartalma, szóval kiadós holmi) és egy kis eperlekvárral teszik tökéletessé. Nem a világ legjobb édessége, de én szeretem. Az angolok nem tudnak olyan kifinomult, izgalmas sütiket csinálni, mint a franciák, de azért ehető. Teával elmegy, mondanánk otthon, és tényleg.
"Not my cup of tea" - tehát nem az én csésze teám, vagy nem nekem való tea. Ezt a szólást gyakran használják, ha valakinek nincs ínyére valami. "Not for all the tea in Chine" hallottam már mondani, ami azt jelenti, hogy Kína minden teájáért sem. Magyarul semmi pénzért. Sokáig amúgy azt se tudtam, hogy a porecelánt úgy nevezik angolul, hogy "china" merthogy ugyebár onnan származik. De azt se tudtam eddig, hogy a szigorú protokoll szerint kifejezetten modortalan dolog körkörös irányban kavargatni a teát, mert a valódi úrinő csak egyeneses húzogatja benne a kanalat, hat és 12 óra irányban.
És hogy sok teát isznak-e az angolok? Igazából egyre kevesebbet. A elmúlt pár évben 10%-kal csökkent az ország fogyasztása, ami miatt kongatják is a vészharangot a hagyományőrzők. Merthogy az újabb generáció már inkább kávézik. Vagy kólázik. A teázós hagyományok és kiegészítők pedig átkerültek a múzeumba. Ilyen a "tea caddy" azaz teásdoboz, ami régebben gyönyörű, fából faragott ládika volt, és amiben a teafüvet tárolták. Ma már papírdobozban van a tea és filteres. De nem használnak már bajuszvédős csészéket sem, pedig a 19. században, amikor az úriemberek hosszú bajszukat viasszal merevítették szép formára, ennek fontos szerepe volt, hiszen a forró teától megpuhult és elformátlanodott volna a kackiásra pödörített férfiékesség. De ahogy kihaltak a bajuszvédők, így a bajuszcsésze is már csak a múzeumokban található. Így változik lassan a világ.
[ Read More ]

Könyvek, amik otthon nincsenek


Amikor majd 15 évvel ezelőtt a férjemmel összeköltöztünk igazán kevés cuccunk volt. Pár használt bútor, pár doboz ruha, néhány edény - és rengeteg könyv. A férjem öccse volt a fő társ a cipekedésben, aki a nap végére megjegyezte, ő csakis analfabéta nőt fog elvenni, mert ennyi könyvet brutális munka költöztetni. Pedig akkor még töredéke nem volt meg a mai könyvgyűjteményemnek. A nagyja persze Magyarországon maradt - de nem panaszkodom, már itt is elég tekintélyes mennyiségű könyvet hordtam haza. Lehetetlen ellenállni, hiszen egy csomó olyan mű vehető meg itt, amikhez hasonlót se láttam még otthon.

Írtam már a "dudlik"-ról, amelyek olyan félig megrajzolt művek, amiket a gyerekeknek kell befejezni. Szerintem ez állati jó ötlet, nekünk már tucatnyi van és a csajok imádnak szöszmötölni vele. De ugyanilyen különleges és egyedi a 365 lapos művészettörténeti naptár, ahol részletesen elemeznek egy-egy festményt.
Sok ilyen apróság van itt, ami miatt izgalmas dolog a könyvesboltok polcait böngészni. Persze tudom jól, hogy nem szabad összehasonlítani a két piacot. Csak az Egyesült Királyságban hatszor annyian laknak, mint Magyarországon, de ha hozzávesszük, hogy ugyanezt az angolt beszélik a 300 milliós USA népességet, akkor nem meglepő, hogy erre a sokkal nagyobb piacra egészen elképesztő műveket is kiadnak. Merthogy nem csak a könyvek mennyisége meglepő, hanem az is, hogy milyen fura műveket is lehet találni. Ezek egyébként nekem tetszenek - azért is mutatom be őket szívesen.
A lányok nagy kedvence a zenés szorzótábla, amit amúgy állati sokféle verzióban le lehet megtalálni. Az én zenemániás lányaimnak, ez igaz nagy élvezet volt. Merthogy ezek egészen modern hangszerelésű művek, amiket a gyerekek tök szívesen hallgatnak. Nem mondom, hogy zeneileg a csúcs, de nem rosszabb, mint sok más gyerekeknek szánt tinglitangli zene. A szorzótábla mellett amúgy nekünk a kivonásról is van egy hasonló könyvecskénk, aminek a CD mellékletén eldalolják, hogy mondjuk a nulla milyen fantasztikus szám, mert ha azt kivonod, akkor a végeredmény az eredeti szám. Kicsit mondjuk döbbenet ezt először hallani, de hozzá lehet szokni, hogy a matek is dalolva megy. (Amúgy én biztos vagyok benne, hogy ezt az ötletet érdemes lenne magyarra is átültetni, biztos siker évtizedeken át. Bár tény, hogy haknizni nem fogják gyakran hívni az együttest, se szülinapi bulikra... bár lehet, hogy tévedek...)

Amikor megláttam ezt a "Csinos Rózsaszín Biblia" nevű könyvet, azonnal bementem a helyi keresztény könyvesboltba. Egészen izgalmas dolgokat találtam. Nem csak tucatnyi gyerek és baba-Bibliát, mert mondjuk nagy képes Bibliát otthon is lehet venni. De nem tudom, van-e például tini csajoknak olyan leopárdmintás szőrös borítós Biblia, vagy ékköves plüssös változat. Nekem ez nagyon jópofának tűnik - hiszen attól még, hogy valaki vallásos, még lehet divatos akár a Bibliája is, nem? Ez a Pretty Pink Bible amúgy ovis korosztálynak való, tele matricával, színezővel, de muszáj volt megvennem a csajoknak, akik élvezték, hogy kézműveskedhetnek vele, és közben persze beszéltünk a történetekről is, hiszen ahhoz, hogy az ember a Bibliával foglalkozzon nem kell még feltétlen vallásosnak se lennie - ez az egyetemes kultúra része.
Itt van néhány lap, hogyan is mesélték el az özönvíz történetét:


Itt meg Ádám és Éva várja a kígyót a Paradicsomban:


Marcia Williams óriási kedvencünk. Tucatnyi könyve van már meg nekünk, és tervezzük, hogy még többet beszerzünk.


Most csak a szigorúan vett angol kultúrához tartozókat fotóztam le, de a görög, római mitológiát is feldolgozta, Szinbád kalandjait és még nagyon sok híres művet - ezeket ő mind képregénybe ülteti, és a jópofa rajzok segítenek a történetet értelmezni és megszeretni is. Ne feledjük, hogy az angol irodalom pár száz évvel hamarabb kezdődött, mint a magyar, sok művet ma már szinte lehetetlen megérteni, olyan nyelven íródott. Viszont muszáj ismerni, mert hozzátartozik az általános műveltséghez errefelé. Szóval ez a képregény egy jó bevezetőnek tűnt. És bevallom, olyan jók a könyvek, hogy nem csak a gyerekek vannak oda érte, de én is!
Ez a részlet az Artúr mondakörből való:


Ez pedig a Twist Olivérből.


És itt van még egy különleges könyv, amit bevallom, valójában nem tudom, hogy van-e Magyarországon. Remélem, hogy igen - de még soha nem láttam egy gyerekkönyvet se, amit Braille írással írtak volna. Pedig sokat jártam otthon is könyvtárba, könyvesboltba - ezek a könyvek mégse jöttek soha szembe.


A vakoknak készült könyvek, amiket láttam, nagyon színtelenek voltak, és csakis speciális helyeken lehetett kapni őket, a nagy könyvtárakban ha vannak is, úgy kell kikérni a raktárból - és nem is feltétlen adják oda mindenkinek. Például az én anyám látássérült, és ahhoz, hogy hangoskönyvet kölcsönözzünk neki, (ami a nyolcvanas években azt jelentette, hogy egy Jókai regény olyan 100 kazettányi hosszúság volt) de ehhez be kellett vinni a vak igazolványát. A fenti könyvet meg csak úgy levettem a helyi könyvtárban a polcról, hogy megnézzük itthon. A csajok amúgy élvezték, hogy kitapogathatták a pici jeleket, és elképzelhették, milyen nehéz is lenne vaknak lenni. És lehet azt mondani, hogy minek kép egy ilyen könyvben, de egyrészt nem minden látássérült tök vak, másrészt miért ne használhatná ezt a könyvet egy olyan vak anyuka, akinek a gyereke tök jól lát. És ezzel a könyvvel ők is meg tudják kapni a közös olvasás élményét.


Hát ilyen könyvek vannak errefelé. Többek között. Nem véletlenül szeretek annyira böngészni. És ezek után szerintem az se meglepő, hogy megszállottan vásárlom a más és furcsa dolgokat. Hiszen amit itt fillérekért megveszek, azt otthon nagyon drágán adnák az angol nyelvű könyvesboltokban - és nem is biztos, hogy lenne.
[ Read More ]

És ezt élvezem

A helyzet az, hogy abbahagytam a korit. A negyedik tanfolyamra már nem iratkoztam be. Nagyon jó, hogy van három szép vizsgám, tudok előre-hátra menni - de megmondom őszintén, hogy az ugrásoktól meg a fél lábon siklásoktól nagyon féltem. És bár nagyon élveztem az egészet amikor csináltam, de a félelem nem múlt el. Ezért úgy döntöttem, hogy menjenek csak a csajok tovább. Én a félelem helyett inkább kipróbálok valami mást. De mit - ez volt a nagy kérdés.

Három gyerek mellett nem könnyű sportidőt találni, pláne, ha az embernek se babysittere, se bejárónője nincs. Szokták néha kérdezni az emberek, hogy de mégis mit csinálok a szabadidőmben, de mondjuk én a kérdést se értem. Persze ezeknek nincs gyerekük, vagy csak egy. Háromgyerekes anyának lenni ugyanis azt jelenti, hogy az ember egyfolytában mozgásban van. Még a lakás egyik végéből a másikba sem megyek át céltalanul, minimum van a kezemben egy kisautó, amit a helyére kell rakni, vagy egy ruha, amit leszedtem a szárítóról, és most a helyére rakom, egy hajgumi, egy könyv, egy ceruza. Az én drága három gyerekem ugyanis nem nagy rendrakó, általában amit befejeznek, az kiesik a kezükből és ott marad. Én meg moroghatok egész nap, vagy fogom és helyre rakom, és bár tudom, hogy az előbbi lenne a helyes megoldás, de mivel nincs erőm egész nap rendőrőrmestert játszani, inkább pakolok. Nyilván azért, mert én se vagyok a rend mintaképe, és az én cuccaim, újságjaim, könyveim és jegyzeteim is szerteszét vannak. Merthogy amint bármibe belekezdek, minimum kell egy pohár víz, vagy egy másik pár zokni, de legalábbis nézzem meg, hogy milyen szépet rajzoltak.
De nem is ez foglal le igazán, hanem a házimunka, ami három gyerek és két felnőtt esetében már nem kis mennyiségű piszkos ruhát, mosatlan edényt, párosítandó zoknit és megfőzendő ebédet jelent.
A ruháskosár számára a hétfő a mélypont, amikor konkrétan három rend ruhát kell a gyerekre adni - reggel amibe suliba mennek, aztán az Uran Explorerre egy koszolnivalót, mert ott kertészkednek, szaladgálnak, mászókáznak, kirándulnak, és halál mocskosan jönnek haza. Van otthon fél órájuk, amikor is megmosakodnak és behappolják a kajájukat, majd rohannak a Brownies-ra, persze egyenruhában. Nyilván ott is bepiszkolódnak a kézműveskedés során, tehát az is szennyes. Nem ragozom - nagy család, sok munka, kevés unalom. Igazán akkor van időm magamra, amikor a gyerekek elaludtak, ami azért olyan fél tíz felé történik meg. Ilyenkor szoktam én vacsorázni, inni egy teát, megnézni mi is van a tévében, elolvasni a napi újságot - és persze dolgozni, blogolni és netelni.
Csak hát a helyzet az, hogy este, sötétben már nem szívesen mennék futni. Igazából még nappal is félek. Merthogy olyan helyre nem szívesen megyek, ahol látnak, ahol meg nincsenek, ott meg ijesztő dolog egyedül lenni. Persze nincs messze egy sportcentrum, ahol még gyerekfelügyelet is van tök ingyen - de ez a tornatermi izzadás soha nem jött be nekem. Akkor mi legyen? És ekkor jött az ötlet, hogy a gyerekek karácsonyi Wii ajándékát kéne felturbóznom. Az elhatározásban persze nagy szerepe volt annak is, hogy mostanság állandóan olyan "hogyan fogytam le" cikkeket olvasok, ahol a karcsú nőcikék a Wii Fitet jelölték meg, mint fő segítőjüket. És igazából nem is drága. Az Amazon 60 fontért hozta házhoz (olyan 20-22 ezer Ft) és ez épp akkora összeg volt, mint amennyit hatheti koriért szoktunk fejenként kifizetni. Gondoltam, amit ott megspórolok, azt akkor erre költöm.
Ez a Wii Fit (ha valaki nem tudná) úgy néz ki, mint egy sztep pad. És hozzá lehet kapcsolni a Wii játékhoz, ami már megvolt nekünk, és egy komplett edzésprogram van rajta. 65 különféle sportféleséggel, amelyeket öt nagy csoportba lehet osztani. Van rajta jóga, testépítés, aerobik, egyensúly fejlesztés és persze vicces és sportos játékok. Persze mindennek több szintje is van, és én bár már három hete játszom vele elég rendszeresen, még a felét se próbáltam ki a lehetőségeknek.
Vannak azért már kedvenceim. Először persze a játékokat próbáltam ki, mert azok egyszerűbbnek tűntek - ilyen a hulahopp karikázás, ami azért egy sztep padon, karika nélkül elég vicces, de meglepően hatékony. Hiszen a kis figura, aki engem képvisel (és akinek barna haja és barna pólója van, és nagy napszemüvege a vicc kedvéért) elég jól mutatja, hogy épp mit csinálok és ha nem riszálom elég gyorsan a seggem, akkor bizony leesnek a karikák. Nekem nagy kedvencem még a síugrás (aminél amúgy nem szabad ugrani, csak úgy csinálni), meg amikor egy nagy labdán kell egyensúlyozni és közben labdákkal zsonglőrködni. De elég jól megy a kung-fu, a box, és vicces még a repülés is, aminél a karunkkal csapkodva kell a megadott célhoz repülni (csak hogy a felsőtestre is dolgozzunk). Aztán persze idővel kipróbáltam a jógát is, és kiderült, hogy azt is élvezem. Nekem nagyon tetszik, hogy minden egyes gyakorlatot, amit csinálok elraktároz a gép és összehasonlítja a többiek eredményével, mert persze a saját régimmel is, így állandóan megvan a versenyszellem az emberben, és állandóan ott a késztetés, hogy csinálja meg még egyszer, hátha most jobban sikerül és ő lesz végre az élen, mert az milyen ciki, hogy ha mondjuk a gyere jobb. Ráadásul miközben csinálom a gyakorlatot, folyamatos visszajelzést kapok, mert a gép méri, hogy a súlypontom jól van-e, egyenesen állok-e és megkritizál ám, ha mondjuk remeg a lábam, és beszól, ha elvétem a lépést.
Aki azt gondolja, hogy ez nem elég hatékony, annak azért elmesélem, hogy tegnap volt itt vendégségben egy ismerős apuka, akivel boxoltunk kicsit, és utána olyan izomlázam lett a karomban és a hátamban, hogy még aludni is nehezen tudtam. És csak az vigasztal, hogy reggel írt egy SMS-t, miszerint neki is izomláza van ám, pedig ő pasi, ráadásul sportoló volt. Szóval azt tudom mondani, hogy az én kis puding izmaimat eléggé meg tudja dolgoztatni a gép.
Hát mostanában ezt csinálgatom esténként, ha leraktam a gyerekeket. Ami nyilván nem ideális, de Kisbende lelökdös a sztep padról és ő akar rajta ugrálni, így mellette azért ez nem megy. Van, amiben már haladóbb szinte vagyok, például akár már öt labdával is zsonglőrködhetek, de sok még a fehér folt, a kipróbálatlan terület (a Wii hógolyózás vagy fejelés még például nem volt meg, mert mindkettő olyan bizarrul hangzik) szóval úgy érzem, hogy ezt a játékot egy darabig nem fogom még megunni. Ráadásul ma találtam rajta egy olyan sztep-pad lépdelős funkciót is, ami olyan monoton, hogy a program megengedi, hogy közben tévét nézzen az ember. És lőn, miközben 1500 lépést lenyomtam 20 perc alatt (nem enged gyorsabban a kis genya) még egy fél krimit is megnéztem. Szóval nincs kifogás, csinálni kell. Persze soha nem elég, már kinéztem a Wii Zumba lemezt is, amihez olyan övet adnak, amibe bele lehet tenni a távirányítót, és így a gép pontosan érzékeli az ember seggrázását. Csak hogy kellően hatékony-e. És nem is drága... talán anyák napjára épp jó lenne, nem?
[ Read More ]

Morog és puszil

Gyerekeink fejlődését figyelni izgalmas utazás. Néha csak les az ember, hogy merre visz az út. És mindig vannak meglepetések. Mert minden gyerek tud valami olyat produkálni, amit senki más, akit ismerünk.

Kisbende például mostanában egyre többet morog. Mint a kutyák. Ha nem tetszik valami neki, ha mérges, ha nem akar enni, vagy ha még álmos és aludni szeretne. De legalább már nem harap, így szerintem ez kifejezett előrelépés. A hiszti, az viszont egyre gyakoribb vendég. Ha olyan napja van, akkor félóránként veti magát a földre és üvölt hozzá. Hiába ülök le mellé a földre, ajánlom fel, hogy játszunk, meséljünk , vonatozzunk, semmi nem kell ilyenkor. A férjem szerint mindez nekem szól. Ha vele van a gyerek, tizedannyi hiszti nincs. És nem azért, mert ő olyan szuper apa (bár az) hanem mert szerinte a gyerek ezzel akarja felhívni a figyelmem. És hogy ezt most kéne leállítani, mert ez a viselkedés elfogadhatatlan. Igaza lehet. De nagyon nehéz Kisbendével szigorkodni. Merthogy a nehéz napjai mellett vannak tüneményesek is. Amikor csacsog, gyöngyözően kacag rám, megsimogat, puha, cuppanós és nyálas puszikat ad, és forgatja a fejem, hogy nézzek rá. Vagy hogy ne nézzek. A lényeg, hogy ő irányítson. Persze nekem nem szabad szót fogadni. Lesni kell ilyenkor is. És akkor nagyokat kuncog ezen a huncutságon.
De ahogyan a nappalaink is kétfélék, úgy az éjszakáink is. Pontosabban az idő, amit alvással töltünk. Kétféle alvásunk van ugyanis. Az egyiket délben szoktuk csinálni. Együtt, szigorúan. Ilyenkor jó alaposan összebújunk, kicsit még megszopiztatom és én is alszom vele. Így bírom az éjszakai munkát. Tudom, hogy nem a legjobb megoldás, de ha nem fekszem mellette, akkor a nappali zajok, a szirénázó autók, a szomszéd ajtócsapkodása fél óra múlva felébresztik. Ha viszont mellette vagyok, és belém fúrja a szuszogó orrát, akkor akár két órán át is tudunk szunyókálni.
A félóra nagyon kevés. Nekem egy gyors ebéd, de főzés már alig fér bele. Cikkírás, munka meg egyáltalán nem. Ráadásul ilyenkor morcosan és fáradtan ébred, és egész délután szórakoztatni kell.
A kétóra viszont már nekem is elég jókora mennyiség, utána kipihenten ébredünk. Ilyenkor megszerzi a szükséges anyamennyiséget, és békésebben tölti a délutánt. Én meg fenn tudok maradni éjszaka, és tudok írni.
Az esti elalvásnak ugyanis más a rituáléja. Fürdés után még könyvet nézegetünk legalább fél órán át. Boribon a nagy kedvenc. Tucatnyi van belőle, jól eltelik az idő, mire mindet végigmesélem. Mutogatjuk, hol van benne a béka, a csillag, az eper (ok, szamócának mondják, de én nem tudom, hogy mi a különbség a kettő között), megbeszéljük, hogy hová tűnt a kiscica, és hogy bizony a lufik kipukkadnak, ha nem vigyázunk. Utána bemegy az ágyikójába, néha egy kis meleg tejcit is kér még. Pohárból. Persze cici is kell. Beindítom az esti zenét, mostanában Szalóky Ági lágy dallamai ringatják álomba. Pontosabban a zene utáni mese, amit Cserhalmi György olvas fel. És így alszik el. Egyedül. A saját ágyában. És alszik reggel 6-ig. Akkor kicsit felriad, de pár korty szopi után alszik tovább. A saját ágyában. Fél nyolc, nyolc körül kel fel végleg. Na, akkor bejöhet egy kicsit az ágyunkba. Megsimogat, puszit ad. Kicsit kuncogunk. És kezdődik a nap. Van megszokott rutinunk, időbeosztásunk - ez nekem új. A lányokkal soha nem sikerült ilyet csinálni. Pedig ez nagyon jó - neki is, nekem is. Tudom, hogy mikorra kell hazaérnem, mikor tehetem ágyba, mikor alszom én is. A heti rutin is kialakult - mikor megyünk ide, mikor oda, mikor maradunk otthon, mert már annyit mászkáltunk. Jó ez a rendszeresség, ez a kiszámíthatóság. Mert unalom azért nincs benne, erről három gyerek gondoskodik. De leginkább ez a kicsi napsugár, aki minden órában más kegyencet választ magának. A kiválasztottat kézenfogja, és vele játszik. A kegyet átadni nem lehet, akkor sem, ha az illetőnek nincs most kedve. Nem opcionális. Viszont nagyon kellemes kötelesség. És aki épp nincs kiválasztva, az csak lesi, hogy milyen jó is most annak a kettőnek. De szerencsére Kisbende nagyon igazságos és nincs kedvence. Előbb-utóbb mindenki sorra kerül. Szépen, sorban. Rendszer van, kérem. És egy kicsit diktatúra is. De ez mindenkinek megfelel.
[ Read More ]

Tíz évnyi bölcsesség


Az valami elképesztő, hogy az én nagylányom már tíz éves. Mert hát kérem, hová tűnt az a tíz év? És vajon ezzel most tényleg vége a gyerekkornak?

Nézem, nézem a csajt, és képtelen vagyok elhinni, hogy beléptünk a tinikorba, és mostantól majd jajj lesz nekem, mert kamaszodni kezd. Hiszen még mindig gyerek. Sőt, kislány. Aki ha választani kell az újságosnál, még mindig Disney hercegnős újságot kér. Pont mint amikor ovis volt. És még mindig nem unja. És ha megkérdezem, hogy mit szeretne csinálni, akkor nem tévézni, vagy vásárolgatni akar, még csak nem is zenét hallgatni: játszani. Órákon át és nagyon elmélyülten tud még mindig játszani a normál méretű és mini Barbikkal, meg a hercegnős Pezsgákkal, meg a Polly Pocket babákkal. Ilyenkor látom, hogy boldog.
Azon tűnődöm már napok óta, hogy milyen jót tett neki, hogy kihoztuk Angliába. Sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az egész gyerek, mint otthon volt. Merthogy komoly megfeleléskényszere van a kisasszonynak, és minimális önbizalma, azt is könnyen elveszíti. Elég egy pici kritika, máris maga alá zuhan. Idő kellett nekem is, míg rájöttem, hogy vele nagyon finoman szabad bánni, mert törékeny, mint egy porcelán baba. Nála csak és kizárólag a dicséret működik. Itt meg zsákszámra kapja az éltető szeretgetést mindenhonnan.
Mindig, minden tanfolyamon, ahol vagyok elmondják, hogy mennyire fontos a dicséret. Egyszer félórán át magyarázta egy nő, hogy ő az osztályában hányféle módon dicsér, és tucatnyi tapsot mutatott nekünk, amiket változatosan használ, ha egy gyerek jól csinált valamit. Merthogy itt kérem jellemfejlesztés is folyik, ez az iskola legfontosabb feladata, tette hozzá. És hogy egészséges ember csak abból lesz, akit nagyon-nagyon sokat dicsérnek.
Ez az én kelet-európai lelkemnek bevallom nagyon idegen. Nem vonom én kétségbe, hogy kell a dicséret, de valahogy mindig úgy gondoltam, hogy csak egészséges mértékben, keverve a megfelelő, javító kritikával. De ahogy a gyereket nézem, neki nagyon jól tett ez a dicsérethullám. És ennek hatására én is tudatosan figyelek arra, hogy többet dicsérjem, hogy minden matekpélda után tapsoljak, ha kell, hogy megöleljem, hogy matricát nyomjak a füzetébe, vagy kis virágot rajzoljak rá. Nem természetesnek veszem, hanem értékelem az erőfeszítéseit. Nehéz dolog, engem se így neveltek és az iskolában sem ezt láttam. De az eredmény döbbenetes - egy sokkal többet mosolygó, nyugodt gyerek, aki jobban tanul, szívesebben csinálja itthon is a plusz feladatokat és többször viszonozza ő is öleléssel, dicsérettel az én erőfeszítéseimet. És minő meglepetés, ez nekem is jólesik.
Néha elképeszt, hogy a lába pont olyan hosszú már most is, mint az enyém. Mármint hosszában. Elképesztő az egész vékony, magas csaj. Még bele se lendült igazán a növésbe, és mégis már a vállamig ér. Az apja nyúlánk formáit örökölte, ezt jól látni. Néha már látom, milyen csodaszép nő lesz, de most még gyerek. Nagyon. És ennek nagyon örülök. Hiszen előbb-utóbb úgyis fel kell nőni, de arra bőséggel van még ideje. Mi, felnőttek már tudjuk, hogy olyan nagyon szép és mesebeli az a gyerekkor, amit soha nem lehet majd visszahozni. És a felnőttlét a maga minden nyűgjével olyan hosszú. Anyám szerint elrontom, hogy ilyen burokban tartom, és nem jó, ha egy tízéves még mindig hisz a fogtündérben. De én örülök, hogy maradt a kislányburokban, mert otthon sokszor fájlaltam, hogy lassan elveszíti mindezt. Egy olyan osztályban, ahol akár csak egy gyerek a divattal foglalkozik, azzal, hogy milyen márkájú a ruhája, cipője, sminkel-e, milyen menő játékai vannak, ez sajnos magától jön. A gyerekek megbeszélik egymás közt, hogy nincs is Télapó, és hirtelen már nem hisznek. És ahogy elvész az ártatlanságuk, szétfoszlik a mesevilág.
Anglia egy kicsit arra adott lehetőséget nekünk, hogy meghosszabbítsuk az áldott tudatlan és gondtalan gyerekkorukat. Hiszen ahol a fele társaság nem is tudja, ki az a Télapó, kit érdekel, hogy létezik-e. Ahol egyenruha van és tilos még az ékszerviselet is, ott senki nem foglalkozik a márkákkal. És hogy a társadalmi különbségek teljesen eltűnjenek, még játékot se szabad bevinni. Az én lányomnak különösen az utóbbi fájt. Az, hogy mi van rajta, otthon se nagyon zaklatta fel, soha nem jutott még eszébe, hogy ő válassza ki, mit vegyen fel, és csak azért tiltakozik néha azellen, hogy befonjam a haját, merthogy ilyenkor kicsit húzom is, és az fáj. De az nem izgatja, hogy kislányosan néz ki.
De a játék... na, azt nagyon szerette a magyar suliban, hogy volt idő a napköziben babázni. Minden nap más játékot vitt be magával, és önfeledten és sokat játszott az osztálytársaival. Tagadhatatlan, hogy ennek is van egy kis hátulütője - irigykedés, hogy kinek, mije van, félteni kell, vigyázni rá, nehogy elvesszen, tönkremenjen, ellopják. Gondolom az angol suliban ezért nem engedik. Az elején néha próbálkoztak vele, hogy talán egy pici valamit becsempészhetnének, ami a zsebükben is elfér, de a tanárok megkértek minket, hogy ne engedjük. Ennek itt nincs helye.
Ideje az volna, mert az ebédszünet majdnem egy óra. Miután megették amit vittek, bőven van idő játszani. Ilyenkor szaladgálnak az udvaron, és persze játszani is lehet. De csak azzal, ami ott helyben van - mászókák, ugróiskolák, versenypályák, faágak, levelek... és láss csodát, ezzel is jól elvannak.
Szóval növekszik az én tízévesem, és bizony néha már nosztalgiázik is. Gyakran mondogatja, milyen jó is volt ovisnak lenni, amikor még nem kellett semmit tanulnia, ráért egész nap játszani. És néha bizony irigykedik Kisbendére, amiért ő egész nap itthon lehet velem. És néha vágyik a Balatonhoz is, ahol egész nap szabadon lehet a kertben szaladgálni. Én néha megkérdem tőle, hogy nem akar-e hazamenni Magyarországra, vagy hiányzik-e neki a hazánk. De ő erre csak azt mondja, tudod anya, mindenütt jó... mert mi mindenütt otthon vagyunk. Imádom ezt a mondatát. Mert ebből látszik, hogy bár a lelke még gyerek, az esze nagyon is jól működik. És pontosan tudja, hogy miben más Anglia és Magyarország. Van ami itt jobb, van ami ott - és ő úgy látja, most nekünk mindenütt a jó jut. És bár ez nem igaz, örülök, hogy a világába nem jut el a szomorúság, a bánat vagy az idegeskedés. Ő ezt a látásmódot tanulja itt, igen, a sok dicséret erre is jó.
És csak szorítok, nagyon-nagyon erősen drukkolok, hogy ha majd hazamegyünk, otthon is találjon olyan tanárokat, barátokat és közösséget, akik sokat simogatják, dicsérik és szeretik. Merthogy az, hogy boldogok vagyunk-e ilyen apróságokon múlik. És a belső erőn, amit most minden nap fejlesztünk. Hiszen ez legfontosabb pedagógiai feladata szülőnek, tanárnak egyaránt. És nem értem, hogy ezt nekem Magyarországon miért nem mondta soha, neki, pedig az egyetemen három félévet tanultam pszichológiát, hármat pedagógiát, és elvégeztem az egész tanárképzést, és ez a dicséret dolog soha, semmilyen formában nem merült fel. Ez azért olyan elszomorító...
[ Read More ]

Februári idegösszeroppanás


Mostanában állandóan arról álmodozom, hogy máshol kellene élnünk. Tudom, röhejes, hiszen mi eleve máshol élünk. Mégis, most költöznék, mennék innen bárhová, ahol meleg van, vagy napfény, vagy legalábbis olyan minden, mint régen.

Vannak időszakok, amikor minden összejön. Nem kell nagy dolgoknak lennie, elég hozzá, ha túl sok a munka. A nyamvadt határidők, amiket egyre nehezebb betartanom. Mert jó ez az otthonról írok újságot dolog, de valahogy mindig, minden újságnak ugyanakkor van a leadási határideje, és amikor már mindennel késik az ember, az olyan szörnyen frusztráló, hogy legszívesebben le se ül a gép mellé, mert csak a lemaradása növekszik. Természetesen ilyenkor a stressz megteszi a maga hatását, így amikor végre lett is időm leülni a gép elé, na akkor jött a fejfájás. Régi jóbarát, békén hagyott egész januárban, de most persze visszatér. És nem hagy dolgozni. Ennek kellemetlenebb változata, amikor semmi nem fáj, csak a szemem előtt ugrálnak a fényes pontok, és tudom, hogy ezen csak az segít, ha lefekszem egy órácskára s sötét szobába, ami este garantált alvást jelent, tehát a munkák halasztását. Következő estére persze dupla annyi a munka, így hogy garantáltan ébren tudjak maradni jön a kávé. Nem is egy, kettő. Nagy hiba - szédülök, fáj a fejem tőle. Túlzás ennyi koffein. Irány az ágy, ahol aludni se tudok, így még fáradtabban ébredek. És hogy a jókedvem tovább romoljon, jönnek a vörös kiütések az arcomra. Nem tudom mitől, talán valami allergia. Jön-megy, ahogy kedve tartja, nem tudom megelőzni és elmulasztani sem. Itt Angliában amúgy sokkal ritkábban támad, mint otthon. De most visszatért, teljes erővel. Rögtön a szemem alá nőtt egy húszforintos nagyságú folt. Mintha bevert volna valaki. Isteni látvány, ami még jobb fáj is - húzódik a száraz bőr, hiába kenegetem, nem múlik. A stressz és a kialvatlanság csak növeli, már megfigyeltem.
Ilyenkor persze nem csak én esek szét, de az egész háztartás is. Nő a mosatlanhalom, a vasalatlan ruhák száma, elmaradnak a délutáni tanóráink, és többször vagyok ingerült, feszült a gyerekekkel is. Nem mintha ilyenkor a család nem segítene. A férj felajánl néhány szabad délelőttöt, és segít a házimunkában is. De ettől csak még rosszabb a kedvem, mert hogy ez az én dolgom lenne, az én feladatom, milyen anya, nő és háziasszony az, aki még ennyit se tud megcsinálni. Ahogy a depresszióm súlyosbodik, a hatékonyságom csökken. Hiába ülök a gép elé, képtelen vagyok megírni a kikívánkozó mondatokat. Elvesznek a szavak, és velük együtt elveszek én is.
És ilyenkor jön az álmodozás - milyen jó is lenne otthon, Magyarországon a régi lakásunkban. Bekuckózni a galérián, elővenni a régi könyveimet, látni a Hősök terén az angyalt - persze az eszem rögtön közbe is vág. Sötét az a lakás, kicsi is, utáltam a lépcsőket, a szmogot és a kutyaszaros Városligetet.
Sokkal jobb lenne Franciaországban élni, és álmodozva elkezdek francia nyelvű blogokat nézegetni, képeket Párizsról és a sikkes francia nőkről. Persze a dolog nagy szépséghibája, hogy nem beszélek franciául, karcsú és sikkes se vagyok és a franciák se feltétlen kedvesek ám az idegenekkel. De azért gyorsan befizetek egy francia internetes nyelvtanfolyamra. Hátha ez közelebb visz az álmaimhoz.
Persze Spanyolország talán még jobb lenne. Hiszen a férj beszél spanyolul. Ott aztán lenne napfény, édes gyümölcsök, bőséggel folyó Sangria, tenger és jókedv. És a spanyolok, ők igazán jó fej bulizós népek, nyitottak, kedvesek. Kár, hogy nem bírom a meleget. És spanyolul se beszélek. A tengeri herkentyűket meg utálom. De azért ez nem rossz ötlet, ne vessük el. Hiszen azon a bizonyos netes oldalon spanyol nyelvtanfolyamok is vannak. És ha már a franciát kifizettem, akkor a spanyol már féláron van. Hát upgrade-elek.
Most viszont már ez is nyomaszt. Minek fizettem ki, ha nem csinálom? De erre már végképp nincs időm. Ráadásul két nyelv. Hát megbuggyantam én? És a Wii Fit már egy hete ott porosodik a sarokban. Nem tölthetem az esti munkaidőt ugrabugrálással. Pedig jól tudom, egy kis sport segítene az összepontosításban is. És akkor nem lennék ilyen szétesett.
A férj szerint mindez normális - túl sokat vállalok, rosszul osztom be az időm és amúgy is február van. Az év hónalja. Ilyenkor mindenki elvágyódik. És higgyem el, ezen az se segítene, ha hazaköltöznénk. Ott is előadtam már párszor a hattyú halálát. De nem baj, hogy befizettem a spanyolt, azon ő is tud gyakorolni. És elviszi a gyerekeket, hogy tudjak dolgozni. És délután is lefoglalja őket. És ebédet főz és elpakol. Én meg erőt veszek a pánikon és érdekes módon, jobban megy a munka, amikor mögöttem molyol a család, mint amikor egyedül vagyok a lakásban. A folyamatos alapzaj az összpontosításban is segít. És amikor végre legyőzöm a folyamatosan támadó pánikot, akkor az derül ki, hogy a munka, amit elvállaltam megcsinálható. Ráadásul élvezetes. Hiszen ezt én szeretem! Gyűröm hát egyiket a másik után, és az eredmény egész jó lesz. És már nem gondolok arra, hogy pályát kéne módosítanom. És költözni sem akarok már. A gyerekek hógolyóznak az ablak alatt én meg írom a cikket, a blogot, mikor mit kell.
És ízlelgetem a mondatokat, amit a neten találtam.
A szennyes azt jelenti a családomnak van mit felvennie.
Mosatlan edények azt jelentik a családomnak van mit ennie.
Az ágyazás azt je lenti van puha, meleg helyünk, ahol megpihenhetünk.
A portörlés azt jelenti van bútorunk, ami a kényelmünket szolgálja.
A porszívózás azt jelenti van otthonunk, amivel törődhetünk.
A játékok pakolása azt jelenti vannak gyermekeim, akik boldogságot hoznak az életembe.
A házi feladat azt jelenti a gyermekeim tanulhatnak és egy életen át fejlődhetnek.
És ha innen nézem, akkor az én esti feladataim meg azt jelentik, hogy van munkám, hivatásom, amit még itt külföldön is csinálhatok és amit szeretek.
Szóval ha így nézzük a helyzet nem rossz - sőt, egészen kellemes. De azért a franciát nem bánom. Sőt, még a spanyolt se. Hiszen ez csak ablak a jövőre. Ami ki tudja merre vezet...
[ Read More ]

Csizmakérdés


Napok óta nyavalyogtam már a családnak, amiért nincs csizmám. Ami itt Angliában nem akkora katasztrófa, mínusz 1-2 foknál nem megy lejjeb a higanyszál. De mosta hétvégén esett a hó, és a kis félcipőm mégse volt komfortos.

Ekkora családban nem kis kihívás megszervezni egy teljesen gyerekmentes órácskát, márpedig semmiképp nem akartam az egész bandával cipőt próbálni, nélkülük is tök stresszes az egész. Kezdődik azzal, hogy 35-ös a lábam. Ami már nem gyerek - és még nem felnőtt méret. Tehát általában nincs. Ha mégis, akkor azt gondolják, hogy a 35-ös lábú ember lába kifejezetten keskeny, a vádlija meg pipaszárvékony. Tehát, ha mégis találok valamit, sanszos, hogy állati szűk. Ha meg nagyobbat veszek, akkor hosszú. Szóval az egész ügy reménytelen - ennek ellenére minden évben találok magamnak csizmát, csak időt kell rá szánni. (Mondjuk az más kérdés, hogy hová a fenébe tűnnek????) Nem ragozom - viszonylag könnyedén találtam most magamnak csizmát. Pont olyan, ahogy megálmodtam - kicsi magas sarok, de telitalpú, fekete, kötős és kényelmes. És tegnap már ki is próbáltam. Örültem is neki, egészen addig, míg haza nem értünk. A csajok persze csüdig a sárban mert hát olvad, és nekik muszáj a susnyásban járkálni, akkor is ha van út. Szóval kezükbe adtam itthon egy fél csomag popsitörlőt, hogy lesznek szívesen lepucolni a csizmájukat. Borsi nagyon örült, és ez most nem vicc, kifejezetten boldog volt, mert a szünetre kaptak egy nagy listát a Brownies-któl, hogy milyen házimunkát kell végezniük, ha szeretnének kapni egy "házimunka" jelvényt. Mivel a korizással már szereztek egy "hobby" jelvényt, ez már a második lenne. Olyan feladatok vannak rajta, hogy pl. minden nap be kell ágyazniuk, le kell pucolni a saját szobájuk ablakát, el kell mosogatni legalább egyszer és effélék. És Borsi a maga kis maximalista módján rá is repült a feladatra: ágyaz, pakol, és mivel a cipőpucolás is a listán volt, azonnal neki is látott a feladatnak.
Ám Bíbor csak biggyesztette a száját. (Neki úgy látom amúgy se élete célja a házimunka jelvény megszerzése) és felemelte a csizmáját. (Amiben a hétvégén még nagyszerűen tudott hóembert építeni, mint a mellékelt ábra mutatja) "Ezt nem érdemes kipucolni..." és tetárális mozdulattal 3-4 centire visszahajtotta a csizma talpát, "hiszen amúgy is mindjárt szétesik." Mire én csak fogtam a fejem, hogy hát édes lányom, miért nem mondtad eddig, hogy esik szét a csizmád, kaptál volna másikat. Ja, hát elfelejtette - mondta - és hozzátette, hogy mert itthon mindig tanulunk, nem volt idő rá, hogy szóljon. (Ügyes védés, kis szúrással kombinálva) Este 6-kor már nem indultunk el cipőt venni, ilyenkor itt már minden zárva van. Gondoltam nem baj, majd megy a félcipőjében. Igen ám, de este elkezdett esni a hó. Szegény gyerek, mégse mehet félcipőben - talán az én csizmám jó rá, találtam ki. És igen, reggel kiderült, éppen jó. Talán fél számmal nagyobb. De ez nem számított. Mert maga sarkú, magas szárú csini darab, és Bíborka tetszését nagyon is elnyerte a felnőttes cucc. Szóval ma abba ment suliba. Én meg maradtam itthon csizmátlanul. Már megint.
[ Read More ]

Matek mindenhol

Nagyon sok jópofa dolgot tanultam is a tavalyi matekórán, amiről nem írtam. Ditke blogját olvasva döbbentem rá például arra, hogy például soha nem említettem nektek, mire is jó egy félbevágott banán.

Angliában a geometriát elég korán elkezdik tanulni a gyerekek. Borsi egyik első angol szavai között volt a 3D shape és a 2D shape, és a különbséget úgy magyarázta el neki a tanár, hogy 3 dimenziós tárgy az, amikor a kezeivel úgy csinál, mintha egy gömböt tartana benne - és ez akkor lesz 2 dimenziós, ha tapsol egy nagyot. Mert akkor ugyebár a tárgy lapos lesz. Frappáns és egyszerű. Persze a tanulás nem csak ennyiből állt, meg kellett tanulni a különböző két és háromdimenziós formák neveit is. Minket, matekra járó szülőket pedig arra ösztönöztek, hogy minél többet gyakoroljuk ezt a gyerekekkel. De nem úgy, hogy előveszünk egy nagy könyvet és akkor abban mutogatjuk és gyakoroljuk a formák alakját és neveit - inkább használjuk fel, ami körülöttünk van, és csempésszük bele a matekot a mindennapi életünkbe. Ez amúgy már az egészen kicsik számára is ajánlott, Bendének a könyvei között nem is egy ezzel foglalkozó van, és amikor beadom a créche-be (ami bár nem bölcsi, mégis úgy működik) ott is gyakorolják vele az alapformák neveit.
A síkidomok között a négyzet elég egyszerű - hiszen csak elég körbenézni - a díványon a díszpárna, a keménytáblás könyvek nagy része, a villanykapcsoló körüli védőműanyag, a CD tok mind-mind négyzet alakúak. A téglalap méginkább adja magát: természetesen első körben a téglák, aztán a legtöbb újság, a hírdetőtáblák, a normál könyvek, rajzlapok vagy akár a tévé is.
A kör még egyszerűbb, hiszen az autók, biciklik kereke, a nap, a telihold, néhány jelzőtábla, a hullahopp, jelzőlámpák mind karika alakúak. A rombuszra a legjobb példa még mindig a papírsárkány, de itt az a angol gyerekeknek az egyik első esti dalocskában, a "Twinkle-twinkle little star"-ban is rögtön ezt mutatják a szülők amikor a "like a diamond" sorhoz érnek, ilyenkor felemelik a kezük, összetéve a két hüvelyk és két mutatóujjukat. És lám, a közrefogott terület a rombusz. A trapéz se megoldhatatlan, ilyen alakú a legtöbb női táska, vagy akár a Lego figurák felsőteste.
A háromszögnél mondanám a macisajtot, vagy a Camambert szeleteket, csak a kör végét kell megegyenesíteni. De errefelé a szendvicskenyeret is háromszög alakban kínálják.
Az ötszöghöz (pentagon) kell egy kis szerencse. De ha az ember elég sokáig próbálkozik és nem meghámozza a banánt, hanem kettévágja, akkor kis szerencsével egy ötszög rajzolódik ki a belsejében. (Minél éretlenebb a banán, annál nagyobb az esély, és a keresés teljesen elvarázsolja a kölyköket.)
A hatszöghöz (hexagon) nem kell más, csak egy lépesméz, a kicsi cellák a mézben pont ilyen alakúak. De a bőr focilabda is hatszögekből van összevarrva. A hétszög (pentagon) itt, Angliában nem nagy kihívás - a 20 és az 50 pennis is ilyen alakú. Otthoni példát nem találtam, de ha van valakinek ötlete, írja meg!
A nyolcszög, azaz az oktogon Budapesten a belvárosban elég nagy léptékben is megfigyelhető, de ott vannak a Stop táblák és ha az ember régi templomokban sétál, találhat ilyen alakú csempéket is.
A térbeli testek mégjobban adják magukat. A kockatest lehet bármely dobókocka. A téglatest egy cipősdoboz. A piramist otthon ugyan nehéz megtalálni, de a gyerekek többsége ennyi idősen már tudja, mi az az Egyiptom és felismeri az ott látható piramisokat. (Mondjuk nekünk van Playmobil piramisunk, de nyilván ez nem minden háztartás alapfelszerelése.) A kúp a legkönnyebben egy fagyistölcsérrel mutatható be, de a konyhai tölcsér is jó lehet, ha letakarjuk az alsó csőrét. Tökéletes csonka kúp a virágcserép. A hengerhez meg egy egyszerű konzervdoboz is elég. Aki pedig el akarja magyarázni milyen is a háromszögalapú hasáb, vegye elő a fakockákat (ez ugyebár mindenhol alapfelszerelés, ahol gyerek van) és a legtöbb készletben talál háztetőnek való alul négyzet alakú, felül keskenyedő piros kis darabot. Na, ez lesz a tuti.
A további zseniális formabontó/felismerő ötleteket várom a kommentek közé!

UI: Ditke elküldte az ő banán pentagonjának a változatát, még be is jelölte, hogy hol kell látni benne az ötszöget! Remélem, hogy már mindenkinek teljesen érthető, mire is gondoltam!
[ Read More ]

Koldus és királylány


Angliában nincs farsang - de ez nem azt jelenti, hogy a gyerekek ne öltözhetnének jelmezbe. Öltöznek bizony, nem is egyszer. Az egyik alkalom épp most adódott, a Nemzeti Mesemondó hét alkalmából.

Lassan már hagyomány nálunk, hogy a jelmezbálra csak előző napon kezdünk készülni. Először magamat hibáztattam azért, hogy mindig ilyen utolsó pillanatban kapkodunk a jelmezek után, de aztán rájöttem, hogy annyira nem fontos ez az én gyerekeimnek, hogy nekik is csak előző nap jut eszükbe, hogy fel kéne venni valamit. Hogy ez másnál milyen őrületig tud fajulni, azt jól tudom, mert a barátnőmnél például már hetekkel előtte téma, hogy ki, minek öltözik, és náluk a varrni tudó nagymama több változatot is készít. Mondjuk szó, mi szó, isteni végül mindig elképesztően jó jelmezekkel rukkolnak elő, de nálunk ez a lelkesedés hiányzik. Nem csak belőlem, a gyerekekből is. Aminek azért örülök, merthogy én nem tudok varrni, és nagy bajban lennének, ha erre számítanának. Amikor kicsik voltak, akkor még jártam a boltokat, hogy a megfelelő jelmezt megtaláljam, de általában a nekik tetsző hercegnős cuccok 10 ezernél kezdődnek (néha 15-nél) és ezt nagyon erőteljesen sokallom. Még magamnak se veszek ennyiért ruhát, nem hogy nekik. Viszont rájöttem, hogy használtruha boltokban, 1000-1500 Ft-ért ugyanezeket megkapom, csak épp kishibával. Egy pici folttal, szakadással - ami azért tökéletes, merthogy nálunk gyakran van beöltözés, és a 15 ezer Ft-os ruhát félteném, de az olcsó amúgy is használtat nem kell, így nem kapok agylobot, ha abban festenek, vagy a kertben szaladgálnak.
Angliába persze nem hoztunk jelmezt magunkkal (bocsi, de valahogy nem szerepelt a fontos dolgok listáján) így hát amikor először merült fel tavaly, hogy be kéne öltözni valaminek, akkor nekiláttam boltokba járni. Szerencsére az derült ki, hogy itt is sokféle jelmez van, és sokkal barátibb áron is hozzá lehet jutni, mint otthon. Így lett a csajoknak Halloweenkor vámpírkirálylány jelmeze (4000 Ft volt a Marks&Spencerben) kalózjelmeze (2000 a piacon) aztán később ehhez jött a Télapólány jelmez (leértékelve 1500) és még egy középkori királylányos jelmez (2000). Nem nagy befektetések, de állandó használatban vannak, különösen, ha vendégek is jönnek. Merthogy ez olyankor állandó program.
Csütörtök este tehát, amikor először felmerült, hogy mégis minek kéne másnap beöltözniük, nem estem kétségbe. Csak épp arra nem számítottam, hogy a csajoknak kész ötletük lesz, mik is szeretnének lenni.
Abban mindkettő egyetértett, hogy a vadonatúj koszorúslányruháját akarja felvenni. Amit én gyorsan elvetettem, és nem csak azért, mert nem akarom, hogy időnap előtt foltokkal tarkítsák, de azért sem, mert kinn röpködnek a mínuszok, és az ujjatlan selyemruha. Márpedig ilyenkor egész nap abban parádéznak. Szóval szó sem lehet róla.
Borsi Rapunzel akart lenni, így őt átirányítottam a meglévő bársony királylányjelmezünkhöz, de a földig érő haj dilemmájára nem volt itthon megoldásom. Először fonalgombolyagot akartam szerezni, hogy abból applikáljak egy hosszú hajfonatot a fejére, de aztán eszembe jutott, hogy az Argos este 8-ig nyitva van, és ott lehet kapni Rapunzel parókát. Ez az ötlet mindenkinek elfogadható volt, így kis befektetéssel ő megoldódott.
Bíbor a lila ruhában Jázmin hercegnő akart lenni - amit így elvetettünk, és amikor benéztem a szekrénybe , az jutott eszembe, hogy de jó is lenne, ha a szürke kötött ruháját venné fel. Merthogy az jó meleg. Márcsak azt kellett kitalálnom, hogy mi lehet ebben. Hát valami szegény lány. Mondjuk Hamupipőke! És ez szerencsére neki is tetszett, így csak egy kendő kellett a fejére (még jó, hogy épp most vettem pár törlőkendőt) és volt itthon seprű is.
Kicsit először frusztrált a gondolat, hogy az egyik gyerekemből Hercegnő lesz, a másikból meg cseléd, de mivel őket nem zaklatta fel a gondolat, így én se erőltettem a témát. Külön haszon volt, hogy Bíbor úgy beleélte magát a szerepébe, hogy kitakarította a szobájukat is - míg Borsi szó szerint használhatatlan volt, mert egész délután csak a tükörben leste magát, és vetette jobbra-balra a hosszú haját.
Másnap a suliban amúgy nagy sikerük volt - Borsi hajára mindenki azt hitte, hogy valódi (ami azért elég röhejes) és Bíbort se cikizték, hogy takarítson. Ő legalább egyedi volt - mert a legtöbb kislány persze Jázmin hercegnőnek öltözött. Ami elég logikus, mert minden második gyerek indiai, akik csak elővettek egy szárit a szekrényből és kinevezték hercegnőnek a gyereket. A lányok kedvence az egyik tanárbácsi volt, akiből Hófehérke lett, és a Kártyalapból készült Szívkirálynő tanárnő. Tanítás persze nem volt - csak egy kis matekóra. Ami amúgy itt a gyerekek 80%-nak a kedvence, és ez a tény Bíbort mindig döbbenettel tölti el.
A nap végén meg kaptak egy egyfontos kupont, amit bármely könyvesboltban beválthatnak. És aki azt gondolja, hogy egy font (kb 350 Ft) milyen kicsi pénz, annak elárulom, hogy épp a Nemzeti Mesemondó Hét alkalmából minden évben kiadnak pár éppen egyfontba kerülő könyvet, tehát ha a szülők nem akarnak plusz pénzt költeni, akkor akár ezért az összegért is vehetnek mesekönyvet a gyereküknek. De persze nem kötelező innen választani. A lényeg, hogy olyat vegyen a kezébe a gyerek, ami tetszik neki. És olvasson. Nálunk szerencsére ebben nincs hiány.
[ Read More ]

A padtársak


Amikor elmegyek egy matek, angol vagy egészséges életmód tanfolyamra, a legnagyobb tudást soha nem a tanároktól kapom. Megfigyelni a többi diákot és beszélgetni velük a szünetben, ennél sokkal érdekesebb.

Be kell vallanom, a mérce ezeken a tanfolyamokon elég alacsony. A legtöbben tényleg azért mennek el, mert nem tudják, hogyan kell kivonni, osztani, vagy mi is az az ige és mi a főnév. Magyar mércével nézve már ez is elképesztő. Persze nem gondolom, hogy Magyarországon nem lennének ennyire tudatlan emberek, csak nem nagyon kerülsz melléjük az iskolapadba. Itt viszont nagyon jó ingyenes tanfolyamok vannak, amire elmehet bárki, aki a tudását akarja pallérozni, és ez néha nagyon furcsa osztálytársakat hoz össze.
Szegény angoltanáromat ma nem irigyeltem, mert kilencen voltunk az osztályban. Volt egy nő, aki konkrétan az angol ABC-t tanulta, és azt kellett gyakorolnia, hogyan is kell a latin betűket megformálni. Ketten a törteket nyúzták, mi a fél, a negyed, a harmad, leírni, a képen bejelölni, felismerni. Mi, többiek a szófajokat vettük. Mind a hatan különféle nyelvi és nyelvtani tudással. Volt köztünk egy angol női is amúgy, és neki se ment jobban, mint a többieknek. Volt egy indiai csaj ő például egész jól tudott mindent - de kiderült, hogy csak szóban, mert olvasni nem tud. És igen, ott voltam én is a kis magyar szakos diplomámmal, aki meg időnként zavarba ejtőket kérdeztem a tanártól. Mentségemre legyen szólva, nem annak szántam. És igazán nem gondoltam provokatív kérdésnek, hogy vajon a "Thomas is busy" - mondatban az "is" miért nem ige. De ettől szegény olyan zavarba jött, hogy ki kellett keresnie a szótárban, hogy tényleg ige-e és méginkább zavarba jött attól, hogy az, ráadásul külön szó van rá, ez egy "helping verb".
Van egy másik kurzus, ott kézműveskedni szoktunk. Minden óra végén csinálunk a gyerekeinknek egy kis játékot. Az első órán bábot fabrikáltunk (állati egyszerű volt, az előre kiszabott, megvarrt bábra kellett öntapadós filcet ragasztani, a mi elképzelésünk szerint) a következő órán kis könyvet csináltunk és lamináltunk (kell nekem egy lamináló gép, ez már biztos!!!) most meg fonalból egy kis polipot tekertünk, aminek mind a nyolc lábát be kellett fonni. Egyszerűen félelmetes azt látni, hogy ami a mi kulturánkban teljesen természetes, hogy valaki simán ketté tud hajtani egy lapot úgy, hogy a szélek találkoznak, vagy magától értetődően vág, fon, kötöz - ezeknek az indiai, arab nőknek nagyon gyakran magyarázni kell. Egyszerűen úgy látom, hogy az ő kultúrájukban ez nincs jelen. Nyilván fantasztikusan főznek, vezetnek háztartást, gyönyörű hennadíszeket festenek a kezükre - de volt, aki bevallotta, hogy fogalma nincs róla, hogyan is kell a stift ragasztót használni. És ez nem kamu, valós példa, amit csak azért hozok fel, hogy éreztessem, milyen eszméletlen változó összetételű a csoport.
Ma beszélgettem egy 50 év körüli nővel a szünetben, aki elmesélte, hogy 15 évesen érkezett Angliába minden nyelvtudás nélkül. Indiában nőtt fel, meghaltak a szülei és a nagybátyja leszervezett neki egy itteni házasságot egy szintén indiai, nála 20 évvel idősebb pasival, akit az esküvő napján látott először. Nem is a hapsival volt amúgy baja, hanem az anyósával, aki reggel 6-kor keltette, egész nap mosott, főzött, takarított, és a házból nem engedte ki a nő. Nem engedte tanulni, se nyelvet, se mást. És bár vagy 5 nyelven beszél (mindenféle indiai nyelvjárást az urdutól a gudzsárátiig) angolul soha nem tanult meg se olvasni, se tökéletesen beszélni. Pedig a fia jogi egyetemre jár. Ő meg később 17 éven át ápolta az anyósát, pelenkázta, mosdatta nap mint nap, mert annak hat lánya volt ugyan, de egyik se törődött vele. És hogy azért az anyós utána sokszor sírva kért tőle bocsánatot, hogy milyen igazságtalan és kegyetlen volt vele. És hogy nagyon hiányzik neki India - de nincs ott már senkije. És a gyerekei, akik itt születtek, egyáltalán nem akarnak visszamenni. Amúgy ez egy nagyon helyes és vidám nőci, aki egyáltalán nem panaszkodva mesélte a sztorit, csak hát ugyebár én kérdeztem sokat tőle, és tök büszke rá, hogy amint az anyós meghalt, ő állást vállalt, és már hét éve takarít és pénzt keres, és hogy azóta kinyílt számára a világ.
A másik kedvencem egy arab anyuka, akinek 5 gyereke van, és arról mesélt, hogy van arab nyelvű billentyűzetük is a házban (nyilván ez tök evidens dolog másnak, de nekem nagyon érdekes volt) és hogy bár bonyolultnak néz ki az arab nyelv, de 24 jel elég arra, hogy leírják amit akarnak. És hogy neki nagyon fontos az arab identitásuk, ezért ő minden hétvégén viszi a gyerekeit az arab suliba, hogy megtanulják az otthoni, egyiptomi tananyagot is. Lázadoznak, naná - de ebből ő nem enged és tudja, hogy később majd hálásak lesznek, amiért hajtotta őket. És igaza van.
Rájöttem amúgy, hogy gyerekeket nem szívesen tanítanék, de felnőtteket igen, különösen most, hogy már kezdek a különféle kultúrájú, bőrszínű és ruhájú nőkkel is egyre jobban haverkodni. Ez amúgy nem feltétlen egyszerű, mert amikor a padtársadon burka van és csak a szemét látod, akkor az először nagyon zavarba ejtő. De amúgy pár óra után simán meg lehet őket különböztetni és ők is imádnak ám pletykálkodni és cseverészni, és a különbözőségekről beszélgetni. Én meg imádok kérdezni és hallgatni a sztorijaikat.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...