#Post Title #Post Title #Post Title

Anyámról

Kedd éjszaka meghalt. 74 éves volt. A hiánya úgy fáj, hogy elmondani sem lehet. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Mintha gyomorba vágtak volna ököllel, csak úgy kapkodom a levegőt. Pont ott fáj a köldököm fölött, pont ott ahol annak idején a köldökzsinór is összekötött. 

Tudom, hogy neki már jobb. Az utóbbi években folyamatos fájdalomban élt - kapkodta a levegőt, egymás után törtek a csontjai, leállt a veséje, maréknyi gyógyszert szedett. Még nézni is fájdalmas volt, ahogyan egyre szűkül az élettere. Bíborka lányom születésekor, 15 éve még el tudott jönni a kórházba, hogy megnézze a kisunokáját. Borsika születésekor sírt, hogy ne haragudjak, de képtelen elmenni a kórházig. Hogy is haragudtam volna, a kórházból az első utam odavezetett az újszülöttel.
Hét éve, amikor kiköltöztünk Angliába, kikísért a liftig. A szíve szakadt, hogy elköltözünk, de soha nem mondta, hogy maradjak vele. Lesz még időnk elég, mondta, és én is ezt hittem. Minden egyes nap felhívtam, és elmeséltem neki, hogy mi van velünk. Szerette ezeket a történeteket, és rajongott az unokákért. Benne volt az életünkben akkor is, ha nem volt ott. Fájt neki, hogy nem tud nekem segíteni, de azzal vigasztaltuk egymást, hogy amíg nem kell őt ápolnom, addig mégiscsak könnyebb az én életem is. Két éve még olyan fotót csináltam róla, hogy az asztalnál ül. De jó ideje már erre se volt képes. Fogyott az ereje napról napra. A szobájából kiköltözött az előszobába, mert így közelebb lehetett a WC-hez. Az erkélyre már évek óta nem ment ki. Az volt neki a külföld, így viccelődtünk.
Sokat viccelődtünk azzal, mennyire beteg. Ha az ember évek, évtizedek óta beteg, akkor vagy belekeseredik, vagy elvicceli.
Nincs olyan emlékképem, amiben az anyukám egészséges lett volna.
Persze nem is úgy született. Iszonyat rosszul látott mindig - úgy végezte el a főiskolát, hogy az anyukája esténként felolvasta neki a könyveket. Erős napsütésben még ő is ki tudta silabizálni a betűket. Óvodás koromból van olyan emlékképem, hogy ül az erkélyajtóban, és centiméterekre tartja a szemétől a könyvet, úgy olvas. Imádott olvasni. Imádta Jókait, és a krimiket is. Egy időben a Lucifert vettük neki, mert annak nagyon fehér volt a lapja, és az erősen kontrasztos fekete betűket el tudta olvasni. Aztán már nem. De mi azért vettük tovább is a lapot, hogy hátha egy kicsit javul még a látása. De persze nem javult soha. A két szülés, az erőlködés teljesen tönkretette a szemét. De egy éve még szürkehályog is nőtt rajta. Azóta már az árnyakat se nagyon látta. Az unokáit nagyon szerette volna látni. De már nem látta februárban őket sem. Ez fájt neki. Nekünk is.
A tolókocsit cikinek tartotta. Évekig tartott, míg rá tudtuk beszélni, hogy beleüljön. De amikor sikerült túlesnie a félelmén, az nagyon jó volt. Élvezte, hogy ismét mobil lehet. Imádott vásárolni, de nem tudott járni. Évek óta nem tudott már járni, de a tolókocsival visszakapott valamit a világból, amit olyan régen elveszített. Azt hitte, hogy majd megszólják az emberek, kigúnyolják, vagy lesajnálják - de helyette mindenki csak segített neki. Amikor a tolókocsi beakadt a villamos sínekbe, vagy nem tudtuk behajtogatni az autóba. Mindig akadt egy segítő kéz. Jó volt ezt neki is megtapasztalnia. Hogy az emberek nem rosszak, akkor sem, ha a média ezt sulykolja belénk.
De az a hét lépcső, ami a liftig vezetett, és amit nem lehetett tolókocsival megtenni, egyre nagyobb teher lett, és amikor már nem látott, akkor ezeket a kis sétákat is fel kellett ezt is adnia. Szép, lassan mondták fel a szervei a szolgálatot, egyik a másik után. A pénz, az akarat, a szeretet tartotta életben. Soha, senki nem fogadott volna arra, hogy 74 évig fog élni. Már akkor sem, amikor megszületett. Egész életében ő volt a kicsi, a gyenge, a vakarék. Két erős, okos bátyja volt - de mindketten tragikusan, érthetetlenül korán meghaltak. Ő maradt csak életben. Túlélt mindenkit. Sokszor került a gödör aljára, és mindig kimászott. Élni akart. Azt mondogatta, amit annak idején a saját nagybátyja. Hogy ő soha nem fog meghalni, mert mire eljönne az ideje, felfedezik a halál ellenszerét. Még Bende fiam is elhitte. Ő is azt mondta, hogy a nagymama hallhatatlan. Mert az öregek mind meghalnak - de a nagymama nem, pedig tényleg öreg már. És ez csak azt jelentheti, hogy már nem is fog.
A halála előtt pár órával még beszéltem vele. Szerette volna, ha hazamegyek. De nem akarta, hogy hiába menjek. Még nevettünk is - mit jelent a hiába? De hazamentem októberben, novemberben is, csak azért, mert hiányoztam neki. Ő is nekem. Februárban az egész család hazament még. Miatta. Hogy lásson még minket. De nem látott. Akkor már tényleg nem. És beszélgetni is fáradt volt. De azért örült neki, hogy ott vagyunk.
Soha nem játszóterezett az unokáival. Nem sütött nekik süteményt, nem fogócskázott velük. Egyszer láttuk, hogy Bíbor, pár évesen próbálja arrébb nyomni az ágyat, amiben anyám feküdt. Kérdeztük mit csinál: hát nyomja az ágyat, mondta. Ahogy a nagymama.
De annak ellenére, hogy csak feküdni tudott, órákon át el tudta varázsolni az unokákat. Óvónő volt a szakmája. Értett a gyerekekhez. Színes ceruzákat vett elő, és mindegyikről kis történetet talált ki. Mindegyik ceruza másik nevet kapott, és beszélgettek egymással. Imádták a gyerekek. Ő is őket. De egyre inkább teher is volt neki a társaság. Nehezen bírta a zajt, a felfordulást, amit a három gyerek jelentett. Amikor átmentünk, felfordítottunk mindent. Ilyen a nagy család. Ezért jobb szerette, ha csak egy-egy gyereket viszek, mert eggyel bármikor el tudott lenni. Szeretett velük beszélgetni, ők pedig olyan dolgokat is megbeszéltek vele, amit velem nem. Mert a nagymama-unoka viszony más. Sajnos nem tudom, milyen. Az én nagymamám meghalt, mielőtt megszülettem volna. Ezért is voltam olyan boldog, hogy az én gyerekeimnek ez megadatik. Óriási ajándék.
Felnőttként jöttem csak rá, hogy milyen erős nő volt anyám. Nem csak az a fekvő, gyenge ember, akit a teste állandóan cserben hagyott. Gyerekként ezt nem látjuk. A gyerek kegyetlen, és azt akarja, hogy az anyja olyan legyen, mint a többi anyuka. Ne vak, ne fulladozó, aki nem tud elsétálni egy sarkot sem. Irigyeltem mindenkit, aki kirándulni járt az anyjával, akinek az anyja eljött a fellépésekre, vizsgákra, előadásokra. Ő erre képtelen volt. Biztos fájt neki. Hogy is ne fájt volna. De nem mondta soha. Pedig sokat beszélgettünk. Mit meg nem adnék most egy jó beszélgetésért... mennyire hiányzik, hogy nem tudom most felhívni.
Akkor kerültünk igazán közel, amikor gyerekeim születtek. Persze anyámnak mindenre megvolt a maga szabálya - hogy egy éves korig csak fehérbe öltöztessem, és mindenképp vegyek neki réklit, és persze háromóránként teáztassam. Én meg csak nevettem és persze semmit nem fogadtam meg a tanácsaiból, de mégiscsak jó volt, hogy adta őket.
Akkor éreztem meg először, hogy erős nő az anyám. Mert örökbe fogadott két gyereket is, mielőtt megszülettem. Férj, pasi nélkül. Mert gyereket akart, és nem sírni azon, hogy neki nem lehet. És aztán megszült engem, és abbahagyta a munkáját, amit szeretett. Mert belerokkant a szülésbe, és a három gyerek is sok volt. És jött a negyedik is. És akkor még mindig vékony volt, mint egy tinilány, és mindenki azt hitte, hogy a nővérünk. És aztán, nem tudom, hogy miért, de egyik napról a másikra éveket öregedett, és meghízott. És mindenki azt gondolta, hogy a nagymamánk. Nem tudom, milyen lehetett ezt feldolgozni, soha nem beszélt erről. De szenvedett miatta. Naná. És depressziós is lett tőle. Ki ne lett volna a helyében. Mert a teste, az a gyöngye, romlandó ismét cserben hagyta. Szenvedett,fulladozott, és pánikbeteg lett és a terek, a lehetőségek csak tovább szűkültek körülötte. Ott volt azon a kényszerpályán, amiről nem tudott letérni. De erős volt, és ezt mindig tudtuk. A teste gyenge, de az akarata mint a vas. Egy országot is elirányítana az ágyból, viccelődtünk rajta. Mert tényleg sokat viccelődtünk. Nem is értette senki, kívülálló a mi vicceinket. Kegyetlenségnek, morbidnak, érzéketlennek tűnhetett, pedig ezzel tudtuk túlélni, hogy minden nap a halál árnyékában élünk, és évek óta bármikor készen álltunk arra, hogy vége lesz. Ezt nem lehet állandó szomorkodással elviselni, ezen nevetni kell, mert különben belebolondul az ember.
Szerette az orgonát. Most virágba borult az erkélyen. De már nem látja, nem szagolja.
Annyi félelme volt anyámnak. Félt a villamostól, a fogorvostól, attól, hogy egyszer lezuhan velünk a repülő. Mielőtt gépre szálltam felhívtam, és amint leszálltunk rácsörögtem. Hogy ne rettegjen.
A legjobban azonban attól félt, hogy kórházba kerül. Pedig sokszor volt kórházban. Mindig sírva ment be, és ezerszer is elmondta, hogy aki oda bekerül, soha nem jön már ki. De mindig kijött. Sokszor voltak vele gonoszak a nővérek, az orvosok. Hiába fizettünk, mint a katonatiszt. Csak akkor volt jó ott neki, ha mi is benn voltunk. Ezerszer került a gödör aljára, és hittük, hogy itt a vég. De mindig kimászott. Mindig hazajött. És végül úgy lett, ahogyan akarta: otthon halt meg. Húgom és apám karjaiban.
Hirtelen, felfoghatatlanul hirtelen. Én nem voltam ott. Azt hittem, van még időm. Ő is azt hitte. Mind azt hittük. De az idő soha nem elég. Persze, nem tudom, mit akartam még. 17 éve, már az esküvőnkön is csak feküdni tudott, olyan rosszul volt. Ha valaki akkor azt mondja, hogy nyugi, van még 17 évünk, akkor boldog lettem volna. Most mégse vagyok boldog. Azt hiszem bármennyi évet kapott volna is, az nekem mindig kevés lenne. Hiszen az anyám volt. Tudom, hogy neki mindig hiányzott az anyukája. Soha nem szűnt meg gyászolni. Majd belehalt amikor elveszítette. De akkor még nem éltünk mi. Azért is akart élni, hogy nekünk ne fájjon az, hogy ő nincs. Hogy talán ha idősebbek leszünk, akkor könnyebb lesz. Nincs igazad anyu! Nem könnyű ez semmilyen korban. Nem volt rajtunk kívül senkije. Minden rokon kihalt mellőle, ő maradt utolsó mementóként. Annyi történetet mesélt, és mi mind elfelejtettük persze, mert a gyerekeket a jövő érdekli, nem a múlt. De mit nem adnék most, ha lenne egy videó-felvételem arról, ahogyan mesélsz. Nem is értem, miért nincs. Csak pár jegyzet. Gondoltam, leírok mindent, úgyis ez a szakmám. De alig van pár papírlapom. És soha nem lesz már több. Nincs senki, aki róla tudna mesélni.
Ő tartotta össze a családot. Hozzá ment mindenki haza. Pedig apu főzött kávét, ő főzte az ebédet, ő intézett mindent. Mégis anyu volt a szív. A központ. Elképzelni sem tudom milyen lesz hazamenni úgy, hogy ő nincs otthon. Ahol mindig volt. Nem tudom, milyen egy anya nélküli világ. Soha nem éltem még olyanban.

11 Responses so far.

  1. Ditke says:

    Nagyon szépen megfogalmaztad amit nem is igazán lehet szavakba önteni...
    Fogadd öszinte részvétem.

    (bocs, a hosszú ö-t nem tudom elövarázsolni a spanyol billentyüzetböl)

  2. swatwork says:

    Ennél szebben nem búcsúzhattál volna el tőle. Őszinte részvétem. ♥

  3. Felemelő,csodaszép írás. Fogadd őszinte részvétemet.

  4. Andicop says:

    Őszinte részvétem . Én még nem tudom milyen ez , de félek tőle nagyon . Anya csak egy van ❤

  5. Kriszta says:

    Fogadd őszinte részvétemet!

  6. tigrimama says:

    Őszinte részvétem. Hétfőn lesz egy éve, hogy anyukám elment...még mindig nem fogtam fel igazán.

  7. AndiLeila says:

    Gyönyörűen leírtad! Őszinte részvétem :'(

  8. Vildi says:

    Oszinte reszvetem....vegigsirtam,gyonyoru az irasod.

  9. Nagyon meghato iras, nem tudtam konnyek nelkul elolvasni. Oszinte reszvetem.

  10. bogika says:

    Nagyon sajnalom! 😔 pótolni sosem fogja senki de hidd el, hogy szerencsés vagy mert Ő volt az anyukád! Mindig Veled marad!

  11. Tamko says:

    Ooo, mit is irhat az ember.. nagyos sajnalom, reszvetem. Elkepeszto no lehetett az édesanyád, szerencses vagy.

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...