#Post Title #Post Title #Post Title

A másik véglet


Tavaly azért nem írtam, mert nem volt miről. Nem történt semmi olyan extrém dolog az életemben, amiről érdemes lett volna. Ültem itthon a konyhában, ami az én dolgozószobám (elég röhejes tudom), és írtam, és írtam és írtam. Munka volt dögivel, bele lehetett feledkezni rendesen. Ha akadt egy kis időm csiszolgattam a könyvemet, némi felébredő majd elhamvadó reménnyel, hogy valaha is lesz belőle valami. Merthogy az a tény, hogy valaki megírt egy könyvet még semmit se jelent, sőt az se feltétlenül, hogy tetszik a kiadónak. 

Nyár elején már én is tudtam, hogy ez azért így, ebben a formában nem túl egészséges, és nem is fenntartható. Az persze oké, hogy imádok írni, de az már kevésbé, hogy évek óta nem nő az ehhez kapcsolódó bevételem, még akkor sem, ha egyre többet írok. Ne kérdezzétek - csomó újság lefelé viszi a honorokat, és ráadásul én meg elhagytam egy csomó olyan lapot, ahová csak töltelékanyagokat írtam, és igyekeztem olyan témákat vállalni, csinálni, amik sokkal igényesebbek, de persze azt nyilván mindenki tudja, hogy az igényest nem fizetik meg jobban, viszont tovább tart megcsinálni. Olyan újságból meg ami jó munka és és jól is fizet nincs sok. És igen, a pénz sekélyes motiváció, de azért az sem egészséges, ha az ember úgy érzi, hogy nincs megbecsülve anyagilag a munkája, mert igenis ez is része ennek. (Persze olyan újság is van, ahová öröm dolgozni, fantasztikus kollégákkal, és jó fizetéssel - de hát ők is távol vannak Angliától, és kezdtem azt érezni, hogy már nem tartozom oda sem igazán, bármennyire is számítanak rám és szeretnek.)
Persze azért nem mondom, hogy minden rossz volt a tavalyi évben, de sok szempontból testileg, lelkileg is bezárva éreztem magam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elteltek már hónapok, és én még mindig macinaciban ülők a konyhaasztalnál, és csak gépelek és gépelek, miközben egyre nagyobb a papírhalom körülöttem.
Szóval erőszakkal rávettem magam, hogy kilépjek a komfort zónámból. Amit ugyebár nem véletlen hívnak KOMFORT zónának, hanem azért, mert azon kívül nem kényelmes. És elkezdtem sportolni egy kicsit, amit még mindig nem sikerült megszeretnem, de hát a terebélyesedő hátsóm még kevésbé tudom elfogadni, így hát szenvedek a nagyobb jó érdekében (képzavar, bocsi, kisebb jóra vágyom). És jelentkeztem még tavasszal a helyi múzeumba önkénteskedni, ami amúgy elég szar meló volt kezdetben, mert eredetileg a látogatókat kellett leszólítanom, hogy egy kérdőívet ugyan már töltsenek ki arról, hogy is tetszett nekik, amit láttak. És ez amúgy nekem horror, mert se angolul nem szeretek beszélni, se ismeretleneket nem szeretek leszólítani, de végül meglepően jól ment, és még meglepőbb volt, hogy mindenki kedves volt ám, és senki nem küldött el a búsba. Azért ezt nem sokáig csináltam és inkább elmentem a viking kiállításra olyan teremőr/mesélő emberkének, aki elmagyarázza, hogy mit lehet látni a kiállításon. Ez mondjuk jó volt, mert állati izgalmas volt a továbbképzés, amire elmehettem, de az mondjuk kevésbé, amikor a gyerekek egészen hülye kérdéseket tettek fel, aminek köze nem volt a vikingekhez. (A kedvencem a "mi ez a gép itt a vitrinben?" Ezen annyira meglepődtem, hogy egyszerűen nem jutott eszembe a páratartalom mérő kifejezés angolul, hát azt mondtam, hogy a hőmérsékletet csekkolja, de azt is csak olyan 30 másodpercnyi lefagyás után. De tényleg, egy rakás jópofa cucc, izgi csont után a GÉP az érdekes?????) Viszont most, hogy ennek vége átmegyek adminisztratív munkát csinálni, olyan asszisztens félének, ami már azért egyre közeledik ahhoz, amit akár végül munkaként is el tudnék képzelni magamnak. (A kiállításon amúgy volt hajó, de negyede se annak, ami a képen van, de arról nem találtam jó illusztrációt, és hát már úgyis vége a kiállításnak, szóval úgyse pirít rám senki, hogy hé, ez hamis, szóval messziről jött ember és think big.)
Arra kellett még rájönnöm, hogy én imádok tanulni. Ami röhej, tekintve, hogy például a gimiben ez a legkisebb örömöt nem okozta, de rájöttem, hogy már két éve nem voltam semmiféle továbbképzésen, és hiányzik. Egyszerűen ez nekem jó. Szóval idén három tanfolyamra is beiratkoztam, ami persze nyilván a ló túloldala (és egyelőre nem tudom, hogy a heti 3 sporttal (hehehe, még soha nem jött össze, ez csak vágyálom) és az újságírással, és az önkénteskedéssel hogyan fogom tudni összeegyeztetni) de nem érdekel, mert annak, amit csinálok minden egyes eleme örömöt okoz most.
Furcsa módon, még az is, hogy elkezdtem tanítani - ami aztán meg végképp soha nem akartam csinálni, pláne nem kicsiket, de végül aztán nem akartam nemet mondani a helyi magyar sulinak, és kéthetente szombaton most már kétszer próbáltam fenntartani a figyelmét (drága urammal együtt) 18 db hétéves ördögfiókának (a 18-ból 15 fiú, és nyilván a leghangosabb és legrendetlenebb a saját Kisbendém ám, aki szintén ott van, és aki nyilván ezerszeresen is azt akarja, hogy csak rá figyeljenek a szülei, akik ott tanítanak). Nem kis munka amúgy, mert tanterv, feladatlapok, és nyilván mivel maximalista vagyok, és a saját gyerekeimmel se találtam jó tankönyvet vagy tantervet soha, amivel elégedett lettem volna, hát nekik is teljesen újat csinálok. Ja, és persze ingyen, mert ez is önkéntes munka. De bakker, le a kalappal ám a magyar tanítónők előtt, akik egyedül viszik a 30 fős osztályt, mi négyen vagyunk a 18-ra és bizony van is munka mindenkinek, én meg leizzadok az óra végére és még a hangom is elmegy - viszont cserébe a második alkalommal úgy láttam már a gyerekek is élvezték az órát és megesett, hogy sikerült annyira elvarázsolnom őket, hogy tök csendben hallgatták amit mesélek a Csodaszarvasról, pedig előtte mind egymás szavába vágva üvöltött.
Szóval elég nagyot fordult velem a világ az elmúlt hetekben, és amilyen csigaházba zárkózott voltam tavaly ilyenkor, most minden épp az ellentéte. Szóval majd mesélek, hogy alakulnak a dolgok.

[ Read More ]

Brexit - a saját bőrömön


Az otthon töltött nyári hónapok alatt mindenki ugyanazt kérdezte: no, és titeket hogy érint a Brexit? Most akkor jöttök haza? Elismerem, akár kinn él az ember, akár Magyarországon, ez egy fontos téma. De a válasz egyáltalán nem egyszerű.

Sok angliai magyarokat tömörítő FB csoportnak vagyok a tagja, és mindegyikben megy a pánik rendesen a Brexit miatt. Ez amúgy nem meglepő, mert az angol kormány egyáltalán nem igyekszik megnyugtatni a kedélyeket. Nyilván nem nekünk, Kelet-Európaiaknak szólnak ezek a keménykedő üzenetek, referendumok és kiszivárogtatott jelentések, hanem az EU-nak. A sok fenyegetés, miszerint most aztán majd ők mindenkit hazaküldenek, aki nem keres eleget, meg nincs jó szakképesítése arról szól, hogy minél jobb alkupozíciót szerezhessenek maguknak Brüsszelben - de azért itt élő külföldiként nem jó hallani ezt a tónust.
Nincs illúzióm - rengeteg külföldi él ebben az országban, és a felszínes mosoly alatt komoly feszültség van sok britben emiatt, mert valóban nehezebb a munkaerőpiaci helyzetük, zsúfoltabbak az iskolák és egyáltalán annyiféle hátterű emberhez kellene alkalmazkodniuk, hogy ez tagadhatatlanul néha okoz nehézséget, pláne amikor úgy érzik, hogy a saját hazájukban nem kapnak annyi figyelmet, támogatást, mint az ideérkező külföldiek.
Sokan vannak azonban azok is, akiknek tetszik ez az új, színesebb, multikulti világ, ami körülveszi őket, és látják, hogy ebből bizony sokat profitál az ország. hiszen jön az olcsó munkaerő, amelyik fizeti az adót, és jönnek az okos elmék minden országból, akik szintén idetermelik a hasznot. Valójában ezt a "más kultúrákkal együttélést" már évszázadok óta gyakorolják, és nem mondom, hogy mindig jól csinálták, de azért igyekszenek, legalább látszólag korrektnek lenni, ami azért már jóval több, mint amit Magyarország elmondhat magáról. A kép soha nem volt egyszerű, még kevésbé mesebeli - de a felszínen nyugalom volt, és nem volt szalonképes a gyűlölet semmiféle formája.
Na, ez változott a Brexittel, és ezért kell vele foglalkozni. Mert minket érint. Minket, akik itt élünk, és akik egyik pillanatról a másikra afféle másodrendű lakosokká váltunk, noha erről korábban nagyon is figyeltek rá, hogy senki ne érezhessen ilyesmit.
Ha engem kérdeznek, hogy mit érzek a Brexitből, hetykén felvetem a fejem és azt szoktam mondani, hogy a férjem euróban kapja a fizetése nagy részét, tehát még profitálunk is a font mélyrepüléséből. Egyre többet ér a pénzünk. És különben is, ha nem kellünk, akkor felkerekedünk és megyünk máshová, A ő veszteségük, nem a miénk.
De azért persze a helyzet nem ennyire egyszerű - mert azért mégiscsak van egy itteni házunk, amiben szeretünk lakni, és van három gyerekünk, akik szeretnek itt suliba járni. Persze át lehet vinni őket ideoda (ahogy meg is tettük már párszor), de azért a nagyobbik lányom mindjárt 16, ez a GCSE éve, és nem feltétlenül lenne boldog, ha most mondjuk németül kellene mindent újra kezdenie. Nem reménytelen persze, de azért nyilván visszavetné a továbbtanulását, a jövőjét. Nem véglegesen, de pár évvel valószínűleg igen. Kérdés, megéri-e ezt az áldozatot az, hogy a Daily Mailben nyomják az idegen gyűlöletet. Azt hiszem, amíg nem érezzük a bőrünkön, addig nem. De persze lehet, hogy akkor már késő lesz. Nem tudom, nincsenek válaszaim.
Az biztos, hogy az angolok folyamatosan veszítenek a Brexiten, akkor is, ha ezzel nem akarnak szembe nézni. Egyre több külföldi költözik haza, vagy tervezi, hogy hazaviszi az itt megszerzett tudását, pénzét, szellemi tőkéjét, ami nem jó az országnak. A nagyvállalatok hezitálnak, ha nagyobb beruházásokról kell dönteni, hiszen ki tudja, nem válik-e az üzleti világ központja London helyett Berlinné mondjuk pár év alatt. Még mi, a saját kis mikro-gazdaságunkban is hezitálunk, érdemes ez sok-sok pénzért plusz szobát építeni a házunkhoz, hiszen lehet, hogy nemsokára arra kényszerülünk, hogy eladjuk és itt hagyjuk az országot. És maga a ház is - bár fontban többet ér most, mint amikor vettük, de ha átváltanám ezt a pénz forintra az már jóval kevesebbet érne, mint két évvel ezelőtt. Olyan apróságokon látszik a gazdaság romlása, hogy az egyfontosban egyre több cuccot adnak két vagy három fontért - hét éve, amikor kijöttünk, nem láttam ilyesmit, vagy hogy sok alapvető élelmiszer csomagolását kisebbre változtatták, tehát ugyan maradt az ára ugyanannyi, de azért 10-20%-kal kevesebbet adnak belőle.
Az biztos, hogy személyesen nincs miért panaszkodnom. Semmiféle hátrány nem ért még a Brexit miatt. Még csak csúnyán se néznek rám sehol, ha magyarul beszélek a telefonomba, vagy ha erős akcentussal szólalok meg, amiből azért rögtön egyértelművé válik, hogy kelet-európai vagyok. Kedvesen beszélgetnek velem a nénik a buszon, kedvesen kérdezik honnan jöttem, és legutóbb egy bulin egy bűbájos angol pár hevesebben szidta a Brexitet, mint én. Szóval semmiféle olyan dolog nem történt, ami miatt aggódnom kellene, vagy rosszul éreznem magam...
...és mégis...
... a kulcstartómon van egy angol százló mintás szív. Amit még akkor vettem, amikor kiköltöztünk, és amikor még nagyon-nagyon új volt számomra minden és nagyon-nagyon tetszett. Arra kellett rájönnöm, hogy ma már nem venném meg. Pedig pontosan ugyanolyan itt minden, amit szeretek: a történelem, a kastélyok, a TV-műsorok, az újságok, az iskolák. Minden. De valahogy én vagyok más a Brexit miatt.
Mert ha jól megnéznek, amikor magyarul beszélek a gyerekeimmel, akkor az jut eszembe, hogy biztos ez is utálja a külföldieket - pedig lehet, hogy csak próbálja kitalálni, mi lehet ez a furcsa nyelv. Ha visszakérdeznek a boltban, akkor arra gondolok, hogy szándékosan cseszekedik velem, amikor nem akar megérteni - pedig még a saját gyerekeim is gyakran közlik, hogy bénán beszélek. Az ember agya dönti el, hogy milyennek látja maga körül a világot, és én ezt a Brexites Angliát ellenségesnek látom a fejemben, nem barátságosnak. Akkor is, ha ez nem igaz. Akkor is, ha tudom, hogy ez csak a fejemben van, azt gondolom, hogy talán mégiscsak a pesszimista felem látja helyesen a dolgokat.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...