#Post Title #Post Title #Post Title

Naná, hogy győztes


Tudom, mindenki a körmét rágta már ezerrel, hogy mi lett a Vitaverseny eredménye. Vagy a Disputáé, ha úgy jobban tetszik.De persze mi lett volna. Borsika lányom mindenki lesöpört.

A versenyen tíz csapat indult (ez az elődöntő) mindegyik négy fős csapatban volt egy edző, egy főszónok (ez volt Borsi) és két segítő. Miután a főszónok elmondta a beszédét, válaszolnia kellett a másik csapat felvetéseire és kritikáira is. Itthon, amikor gyakoroltuk, milyen kérdések várhatóak, Borsi azt is elmondta, hogy nem utasíthat vissza minden kérdést azzal, hogy ez nem igaz, a szabályok és az illem azt diktálja, hogy van, amit el kell fogadnia. Nekem ez nagyon tetszik. Mert hát nem az a cél, hogy bedöngöljék az ellenfelet a földbe - hiszen valljuk be, nincsenek abszolút igazságok semmilyen kérdésben. Érvek és ellenérvek vannak, amelyeket igenis jó, ha az ember szépen, értelmesen tud előadni, úgy, hogy közben a másikra is figyel.
Szóval a tíz csapatból most csak egy jutott tovább a középdöntőre - és ez szerencsére (vagyis hát megérdemelten) Borsiék csapata lett. Azt mondta amúgy, hogy ijesztő volt, mert mindenki nagyon jó volt és felkészült, senki nem sült bele vagy dadogott. Ráadásul nekik még nehezebb dolguk volt, mert az ő ellenfelük az utolsó pillanatban lemondta a versenyt, és helyette egy tanárokból álló csapattal kellett megmérkőzniük. Azt meg külön értékelte amúgy mindenki, hogy ő nem angolként versenyzett - és ezt persze bele is szőtte a beszédébe, hiszen ő aztán saját tapasztalatból tud arról beszélni, hogy nincs abban semmi rossz, ha valaki csak 7 évesen kezdi a sulit - úgy, mint ő. 
Én is megtartottam ma a beszédem, de bevallom én sokkal kevésbé készültem fel rá, mint a lányom. Eredetileg gondoltam, hogy az ő témáját választom, hogy mikor jó kezdeni a sulit, 4 vagy 7 évesen, de aztán rájöttem, hogy ez elég bonyolult téma, ráadásul nagyon nehezen tudnám bármelyik álláspont mellett is letenni a voksom. Nekem az is jó volt, hogy otthon sokáig ovisak voltak, mert tényleg élvezték azt az időszakot és nem éreztem, hogy hamarabb be kellene ülniük az iskolapadba. Ráadásul Borsi tényleg csak hétévesen kezdte az iskolát (szeptemberi a lelkem), nem úgy, mint a jelenlegi osztálytársai, akik angol módra már négyéves koruktól tanulták a betűket és lám, semmiféle hátrány nem érte. Pillanatok alatt behozta a többieket, a legjobb tanulók között van. De azt is látom, hogy Bendének nincs gondja azzal, hogy ő már négyévesen írni-olvasni tanul és többé-kevésbé formális képzésben részesül. Tök boldogan tanulja minden héten az új betűket, csinálja hétvégeként a lányokkal együtt a házi feladatát (egy oldal, amit kb 2 perc alatt végez ki, majd követeli, hogy adjak még neki feladatos könyvet, ahol színez, pontokat köt össze, szavakat másol, vagy matricázik) Hogy ebből később lesz-e bármilyen hátránya, fogalmam sincsen. De azt sem tudom, hogy Borsi előrébb lenne-e akkor, ha már az oviban olvasni tanult volna.
Utána arra gondoltam, hogy beszélhetnék az impresszionizmusról, és arról, hogy nem is Monet volt az első, hanem Szinyei Merse Pár. És hogy miért nem őt tartjuk mégsem az impresszionizmus atyjának. A fejemben már elég szépen meg is volt a beszéd, de valahogy egész héten olyan hektikus volt az életünk, hogy aztán egyszer sem jutottam oda, hogy leírjam.
Mert most mindenféle betegeskedés van a családban. Drága férjem már hetek óta egy falatot se tud enni, folyamatosan rosszul van, engem meg vissza-visszatérő migrén kínoz, amire pedig már évek óta nem volt példa. Mondanom sem kell, hogy a beszédre felkészülés eléggé hátulra került a fontossági sorrendben. Nem is mentem matekórára tegnap - amire pedig szeptember óta nem volt példa.
Angolra se sok kedvem volt - de aztán végig az járt a fejemben, hogy mennyivel jobb lenne ezen túl lenni, mint görgetni magam előtt, így végül elővettem egy régi angol irományom arról, hogy milyen furcsa, hogy az Európai Unioban két nemzet van, akik híresen nem beszélnek nyelveket: az angolok és a magyarok. (70%-uk csak az anyanyelvén beszél) és hogy miért hátrányos ez mindkét nemzet számára. És hogy milyen türelmetlenek és előítéletesek az angolok a külföldiekkel szemben, akik nem beszélnek tökéletesen angolul. Ennek pedig az a fő oka szerintem, hogy nekik soha nem kellett megtapasztalniuk, milyen az, ha valaki egy másik nyelven nyökögve fejezi ki magát - hiszen mindenütt a világban beszélnek angolul, nincs olyan szálloda, vagy étterem, ahol ne ez lenne a közös nyelv. Szóval ők megszokták, hogy ez az etalon - az ő nyelvük, az ő szokásaik, az ő tradícióik.
Arról is beszéltem, hogy mennyire más személyiség vagyok én magam is, amikor angolul beszélek. A legfőbb különbség, hogy angol társaságban sokkal kevesebbet beszélek - mert mindig elbizonytalanodom, vajon jól mondom, vajon ez így helyes? És míg gondolkodom, a legjobb pillanatok elmúlnak. A kórusban, ahová jártam, bizony előfordult, hogy kinevettek, ha valamit rosszul mondtam, vagy máshogyan ejtettem ki. Nagyon nehéz például különválasztani azt, ilyen esetben, hogy mi az, ami kulturálisan belefér ilyenkor a gúnyolódásba és mi az, ami már bunkóság és kikérhetem magamnak. De az biztos, hogy azok a kórustagok sokkal kedvesebbek és megértőbbek voltak velem, akik maguk is beszéltek nyelveket, vagy akár éltek is külföldön pár évet és megtapasztalták, milyen is külföldinek lenni. A kórust amúgy alapvetően nem ezért hagytam ott - de azért ezek a negatív tapasztalatok is benne voltak a döntésemben.
Nem szeretek beszédet tartani - magyarul sem. Beszélni igen, azzal nincs gondom - de beszédet tartani... na, az más tészta. Abba olyan könnyű belezavarodni, pláne, ha az embernek van egy vázlata, amit követni akar, aztán egyszer csak rájön, hogy eltévedt benne. Igazából persze ezt is csak gyakorolni kellene - reggel suliba menet Borsika lányom mondta is, kár, hogy nem említettem neki ezt a próbatételt hamarabb, mert ő felkészített volna, de azért így is adott néhány tanácsot, például, hogy használjak költői kérdést, mindenképp tartsam a szemkontaktust a közönséggel. Persze sokat nem tudott mondani, mert Bende persze reklamálta, hogy túl sokat beszélünk mi, és ő akarna inkább mesélni. Naná, pont ma tanultuk azt is, hogy a férfiak mindig fölülbecsülik a nők beszédidejét - ha egy nő csak tíz percig beszél egy gyűlésen, a férfiak azt félórának érzik és állítják, hogy a nő túl sokat beszélt. Úgy tűnik ez már ifjú férfikortól megvan.
Szóval Borsira büszke vagyok - magammal meg nem vagyok elégedett. Pláne, hogy amikor feltettem az első költői kérdést, amivel kezdeni akartam, Borsika lányom rögtön talált benne nyelvtani hibát és javította is. És basszus, természetesen igaza volt. Hát ez van.
Néha nagyon nehéz külföldön élni és külföldiül beszélni. Arról is nem beszélve, hogy ha beszédet kell tartani.
De túléltem, és végül is ez a végső jegybe nem számít bele, a lényeg, hogy megcsináltam és ki lehet pipálni. A tanár pedig azt mondta, hogy neki tetszett és azt láttam, hogy a csoporttársakat is elgondolkodtatta.
Ez is valami. :-)
Csak tudnám, hogy mikor fogom már végre úgy érezni, hogy jó vagyok angolból...

2 Responses so far.

  1. Le a kalappal előttetek!

  2. Orsy says:

    Gratulálok mindkettőtöknek!

    Egyébként hiába élünk itt majdnem 4 éve, nekem is még vannak hibáim az angol beszédben. Általában ez a magyarokat zavarja leginkább, szoktam kapni kedves kommenteket a blogomon. De próbálok nem foglalkozni vele, mert én látom mennyit fejlődtem az elmúlt pár évben. A másik, pedig az, hogy a kollégáim nagyon kedvesek, ha nagyon hülyeséget mondok engem is kinevetnek, de ez még a vicc kategóriába tartozik, nem bántó. Most éppen a közmondásokkal "fárasztanak" naponta :D

    Te pedig Marcsi, ne aggódj azon, hogy nem tudsz jól beszélni. Próbálj nem gondolni a nyelvtani dolgokra, csak beszélj folyamatosan :) Biztos jól megy, csak te gondolod, hogy nem megy.

    Üdv: Orsy

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...