Három gyerekkel irány Anglia!

Mostanában mindig ugyanazt álmodom. Költözünk, naná. De egy nagyon romos, csúf házba, amin rengeteg munka van, és amit az előző tulaj a saját cuccaival tele hagyott ott. Sétálok, felmérem a házat, a teendőket, és egyre több és több szoba nyílik meg előttem, amik egyre szebbek. Drága bútorokkal, rengeteg könyvvel és a végén egy hatalmas terasz isteni kilátással. A ház végül sokkal nagyobb, mint ahogy először tűnt és végül úgy érzem, ez az álomház, amire mindig is vágytam.

Nem kell különleges tehetség ahhoz, hogy megfejtsem az álmot: az új ház az új ország, vagy épp
új élet, ami nem tűnik most nagyon vonzónak, de a tudatalattim jól tudja: jó lesz itt nekem, fel a fejjel. Kell is a bíztatás, mert egy kicsit elanyátlanodtam mostanság. Nem feltétlen Anglia miatt, érzem én már pár éve, hogy nem a helyemen vagyok. Sem élethelyzetben, sem munkában, sem karrierben. Mintha minden kicsit megfeneklett volna.
Az a négy költözés amit idén végig-gürcöltünk meg most kezd visszaütni - érzékenyebb, morcosabb vagyok, mint rendesen szoktam lenni, és apróságokon is végtelen sokat tudom magam rágni, főleg persze azokon a dolgokon, amiket semmiképp nem tudok megoldani,mert vagy idő, vagy pénz nincs rá, vagy messze van Magyarországon és ha megfeszülök se tudok rajta változtatni. Ezek a legjobb gondok ahhoz, hogy szétrágják az ember belsejét. Hiába tudja az ember agya, hogy nem olyan óriási problémák, és a férjem legyint is rá, hogy hagyjam. De én mégse tudom elengedni. Órákat töltök azzal, hogy fantasztikus terveket készítek, és persze közben a gyomromban mélyen érzem, hogy felesleges idő és energiapocsékolás, itt és most kéne lennem, de nem vagyok.
Nem nagyon vagyok most sehol. Otthonról eljöttem, ide nem érkeztem meg, és csak tengek lengek. Vezetem a háztartást, főzök, mosok, takarítok és persze ezzel elmegy az egész nap. Az, hogy emellett dolgozom is, szinte már az egyetlen jó dolog a napomban.
Persze nem könnyű élvezni az itteni életet a szobám négy falán belül. Mert hát itt vagyok mostanság, nem másutt. Lehetnék Timbuktuban, vagy Karakószörcsögön is. A házimunka ott is megvárna, és ha net van, a munkám is csinálhatom. Ez a tény, ami eddig szabadságot adott, hirtelen fullasztó börtönné vált. Nem járok el sehová - se tanfolyam, se egy hétközbeni kávézgatás a barinőkkel, se egy kórus, a legtöbbször csak akkor lépek ki a házból, ha Bendét viszem a suliba, vagy érte megyek. A kettő között itthon ülök és a gépet verem. Írok, írok és írok. Amit amúgy imádok, mert ez a szakmám, és az utóbbi években egyre inkább sikerül olyan témákat találnom, amik igazán közel állnak hozzám és érdekelnek. De magányos munka ez, nincs ezen mit szépíteni. Az persze nagy könnyebbség, hogy a férjem is itthonról dolgozik, jó dolog vele együtt reggelizni, kávézni, megbeszélni két munka közt, ami foglalkoztat minket. De azért a napjaim akkor is úgy zajlanak, hogy a családomon kívül nem beszélek senkivel egész héten.
Mondjuk hétvégén bepótoljuk. Itt a nagyobb család, rokonság, többen már mint Magyarországon. Óriási magyar közösség van errefelé - iskolával, bulikkal, rendezvényekkel. És persze jönnek-mennek a látogatók, kirándulunk is, szép ez az ősz, ha hideg is. Szóval az a két nap, az tényleg jó zsúfolt, éles ellentétben azzal, ami hét közben kimarad. De furi módon csak magyarokkal találkozunk. Angolokkal nem is beszélek, kivéve persze a boltban, vagy a tanárokkal.
De nem ezért vagyok idegen. Nem itt érzem magam idegennek. Ez az érzésem már Magyarországon is megvolt, és tartok tőle a hiba nem az országban van, ahol élek, hanem bennem. Magammal nem vagyok rendben, magamat kéne talán újra kitalálni, megvalósítani, megtalálni, ami boldoggá tenne. A férjem szerint egyszerűen csak valami munka kéne - valami, amit élveznék csinálni. Egy antik boltban, a helyi lapnál, vagy akár a könyvtárban pár órában. Nem is a pénz miatt, nem is csak az emberek miatt, nem is csak azért, hogy nagy karriert hozzak össze belőle, hanem mert itthon ülni egész nap nem egészséges, még akkor sem, ha író vagyok és számomra a magány alapvetően nem ellenség.
Én meg persze keresem a kifogásokat. Naná, hogy vannak. A gyerekek, a ház, a költözés, a különórák, a főzés, a vasalás. Ma ezért nem jó, holnap azért nem. De igazából persze nem tudom, van e jó napja annak, hogy az ember új életet kezdjen. Nehéz döntés ez,még akkor is, ha nincs is veszítenivaló, ha nekilátok feltérképezni a lehetőségeimet. De minél tovább van itthon az ember, az első lépés annál nehezebb. Akár a sportban: az első edzésre elmenni, na az óriási lépés. Ha már egyszer nekilódul az ember minden nap könnyebb és könnyebb lesz.
Hát nekem most nehéz.