#Post Title #Post Title #Post Title

Amikor Nevjorkban jártam


Egyszer régen, azon gondolkodtam, hogyan tudnék több pénzt keresni az írással. Mert bár van munka mindig, nem panaszkodom, de azért nem minden anyagot szeretek egyforma szerelemmel, és milyen jó is lenne, ha minden munkám igazi élvezet lenne.

Márpedig akkoriban azt élveztem a legjobban, ha leülhettem beszélgetni az emberekkel. Nem celebekkel (azt sose élveztem), hanem olyanokkal, akik sok dolgot átéltek már, és volt valami, amit el akartak mesélni. Hogyan élték túl a vihart, a gyászt, a káoszt, és persze mit tanultak belőle. Nem szépítem: lelkileg néha megviselő volt hallani, hogyan kerül valaki tolókocsiba (és milyen jó, ha a sztori nagyritkán úgy folytatódott, hogyan került ki belőle), nagy változások, nagy lelki fejlődések, óriási példaképek. Van, akivel azóta is jóban vagyok, pedig csak pár intenzív órát töltöttünk együtt.
Az igazsághoz hozzátartozik amúgy, hogy alapjáraton nem vagyok az a könnyen megnyíló ember - de például nem nagyon tudnék olyan kérdést elképzelni, amire nem válaszolok. Egyszerűen ha az ember állandóan másokat faggat a legtitkosabb gondolatairól, élet és halál nagy kérdéseiről, akkor máshová kerülnek a privát szféra határai.
Az elmúlt években azért nem csak én változtam, hanem a munkám is, és az érdeklődési köröm is. Mostanság már a művészeti cikkeket élvezem a legjobban, a szöszmötölést az adatokkal, a pontossággal, a tárgyak vizsgálatát, megfigyelését. Talán azért is van ez, mert én magam is visszahúzódóbb életet élek. Nem olyan nagy új persze ez sem, mindig is imádtam a könyvtárakat, meg a múzeumokat, de hosszú évek munkája van abban, hogy ezeket a sztorikat el tudom adni újságoknak, és meg tudom úgy írni, hogy meg is vegyék. (Van olyan témám, amit ÉVEKIG ajánlgattam, míg végül elfogadták. És jó lett.)
Persze egy-egy jó interjúalanyra soha nem mondok nemet, hiszen tudok Skype-interjúkat is csinálni, nem állít meg semmi - de azért ahhoz az igazi varázslathoz, hogy sikerüljön pár óra alatt tényleg bőr alá jutni, azért kell a személyes jelenlét. A net hasznos találmány - de van az a buborék, amibe belekerül az ember egy interjú során, és egy idő után már tényleg nincs tabu. Na, ez azért virtuálisan nem nagyon működik. Csinálok azért néha most is interjúkat (nézzétek meg az ehavi Nők Lapja Pszichét például) de jóval kevesebbet. Ami azért baj csak, mert így húszon-sok évnyi újságírás után nehéz lemondani valamiről, amit jól és szívesen csinál az ember.
De nem árulok zsákbamacskát: az újságírás sok szellemi és fizikai szabadsággal jár - de nem ez a legjobban fizető munka a világon. Szóval nem véletlen gondolkodtam én azon, hogy mégiscsak üzleti alapokra kéne ezt helyezni, különösen, mert időről időre szokták mondani az emberek: írd meg a sztorim. Rakj be az újságba. Ami jópofa dolog - de valljuk be, nem minden sztori újság-alapanyag. Vagyis persze mindenkinek van OLYAN sztorija, amit meg lehet írni, de nem mind való OLYAN újságba, ahová én dolgozom. (Nem tudom, érteni-e a különbséget.) És persze hozzáteszem azt is, hogy amikor az emberek azt mondják írj rólam, akkor nem feltétlen az életük azon részére akarják a reflektorfényt irányítani, ami igazán érdekes lenne.
Szóval így jött az ötlet, hogy mi lenne, ha olyan cikkeket írnék, amihez nincs újság. Csak maga a cikk. Elmenni idős emberekhez, és megírnám az ő történetüket egy cikkben, és ezt kapnák mondjuk az unokák ajándékba. Vagy a nagymama kapná ezt ajándékba. Az üzleti részét nem gondoltam teljesen végig, ki fizetne, mennyit, hogyan adnám ezt aztán át, csak azt tudom, hogy a régi családi történetek mindig izgalmasak, és hiába mesélnek amúgy az öregek állandóan, mi, fiatalok vagy oda se figyelünk, vagy elfelejtjük a sztorikat. Aztán persze, amikor elmennek az öregek, már bánjuk, de későn. Mert nem írtuk le, nem vettük fel videóra. Eltűnt, elveszett és soha többé nem jön vissza.
Ezt érzem most én is anyám kapcsán - pedig sokat mesélt, sokat beszélgettünk. De nem mindig a múltról - hiszen azt ő jól ismerte. Inkább a jelenről. Anyám imádott pletykálkodni, kibeszélni az ismerősöket. És persze imádta a gyerekekről szóló történeteimet is - mit gondolnak, mit csinálnak, mit mondtak, mit éreznek. Neki nem volt túl izgalmas élete, hiszen otthon feküdt - mi voltunk neki a friss levegő. Egy jó sztori, egy új sütemény a sarki boltból, egy szörnyű hír a netről, mind ablak a világra, kis újdonság, kis izgalom. Hát beszélgettünk. Sokat.
Néha persze azért a múltról is. És én, mint újságíró néha jegyzeteltem is. Nem mindig. De most találtam pár papírlapot, ami egy ilyen alkalommal készült. Hát ezt most könnyek között pakolgatom ideoda.
Amikor anyám meghalt, szíven ütött egy kérdés, amire senki nem tudta a választ: hogyan hívták anyám gyerekkori kutyáját? Senki nem emlékezett rá. Én meg úgy éreztem, hogy belepusztulok abba, hogy ez elveszett. Hogy soha többé, senki nem tudja nekem megmondani. Talán az agy védekezőmechanizmusa ez, de két teljes napig járt ezen az agyam, és sírtam, ha csak eszembe jutott a kutya. Amit én soha nem láttam persze, még fotót se, csak hallottam róla, se a színét, se a fajtáját soha nem mondta nekem senki, csak azt tudtam, hogy anyám szerette. De a nevét valahogy elfelejtettem. Apám ugyan állította, hogy Buksi, de én azt tutira tudtam, hogy tévedés.
Aztán megtaláltam ezeket a papírokat most és ott van: Csuli kutya. És kész röhej, de mintha egy fekete felhő felemelkedett volna a lelkemről. Egyszerűen minden logikán túl megnyugtatott a tény, hogy nem veszett el a kutya neve.
Amúgy érdekes, hogy vannak sztorik, amiket anyám csak a nővéremnek mesélt el, és vannak sztorik, amiket mindenki tud, csak épp a nővérem nem. Nekem ezek a sztorijaim vannak, és itt vannak, mert milyen a költözés, van egy dobozom, ahol őrzöm az összes fontos papírt, és ez a pár jegyzetlap mindig jött velem mindenféle országokba az elmúlt években, és most is itt van. Persze nem tökéletes - ha anyám még élne, akkor felhívnám ám, hogy foldozgassa be a lyukakat. Mert persze a jegyzet is régi, és nyilván soha nem is volt teljes, és lehet, hogy anyám se tudta, azért nem mondta. De nem fáj a lyuk, mert ami a lényeg, az megvan. Ő.
És azon gondolkodom, most újra, hogy talán tényleg nem olyan hülyeség ez a vállalkozás sem. Mert mint újságíró pontosan tudom, hogy össze lehet foglalni egy kétórás beszélgetésben az ember életét, és meg lehet írni hétezer karakterben is. És sok interjúalanyom mondta már, hogy ők csak beszéltek összevissza, és nem is sejtették, hogy lesz ebből egy egységes cikk. Pedig nekem összeállt. És az sem ritka, hogy sír valaki, aki olvassa a cikkem saját magáról, mert hirtelen egészen más fényben látták saját magukat is. Mert ami le van írva valahogy valóságosabb, felkavaróbb, mint az emlék, ami bennük élt. Igen, ez az írott szó ereje. (És igen, a férjem rendszeresen röhög azon, hogy amikor kézbe veszem a régi cikkeim, gyakran én is elsírom magam rajtuk.)
Ez azonban nem cikk, és nem is akarom azzá fűzni. Talán nem is tudnám. Mert az mindig más, amikor személyessé válik a történet. Az már nehezebb. Átélni is, megírni is. És ott a homályos látás is - mert ha az ember benne van, akkor nem tudja eldönteni, mi a fontos és mi nem. Nincs meg az a szakmai távolságtartás. amit muszáj használni, hogy az ember ne haljon bele minden egyes történetbe. Ami segít eldönteni, mi a búza és mi az ocsú. Hisz nekem anyámmal kapcsolatban minden színtiszta aranybúza. Mert ezek itt lenn anyám szavai és anyám történetei. Fülemben a hangja, ahogy meséli újra és újra. De egyáltalán nem biztos, hogy ezek jó sztorik, és az sem, hogy érdekesek. De ez az én blogom. Az én anyám. Az én múltam. Az én őseim. Az én történetem. Szóval leírom őket, és tudom, hogy meg fog még ríkatni évek múlva is.

"Illés napja volt, amikor anyám elkezdett velem vajúdni. Mire apám elhozta a bábát, már világra jöttem. Este tízkor már jajgatott anyám, de apám csak négyre ért oda a bábával, annyira részeg volt. Apám és anyám közös sírban fekszenek - pedig anyu nem így akarta. Azt mondta, elég volt egy életen át vele élni, a halálban már nem akart közösködni vele. Inkább a saját apja mellett akart feküdni. Mert apám rossz, részeges ember volt. Én mégsem tudok rá rossz szívvel gondolni. Ötvenegy éves volt, amikor meghalt. Fekete Hitler-bajusza volt. Fekete haj, fekete szem. Vékony, fess ember volt. A falubeliek "Mitrócsák úrnak" hívták."

Egyetlen fényképem van amúgy nagyapámról. Meghalt jóval a születésem után, ahogyan a nagymama is. Egyiket sem ismertem. Anyám azt mondta, hogy a nagymama egyetlen egyszer jött vissza a halálból, hogy őt lássa, aznap éjjel, amikor én születtem bekopogott az ablakon. A kórház második emeleti ablakán. Bármilyen valószínűtlen is ez a dolog, anyám mélységesen hitt benne, hogy ez történt.

"Anyám világéletében becsületes ember volt. Azt szokta mondani: Aki nem eszik, nem is dolgozhat."

Te jó isten, hányszor hallottam én ezt gyerekkoromban! Furcsa módon inkább apám szájából, aki imádja etetni az embereket - én meg gyerekként egyáltalán nem szerettem enni. Noszogattak minden létező módon. Nem sok sikerrel.


"Sok labdám, babám volt, Miki dobozszám hozta a csokit, kirakatrendező volt. Gabi könyveket hozott. 7 és 14 évvel idősebbek voltak nálam. Szerettem olvasni. Cilike könyveket olvastam és Kosáryné Réz Lola regényeit. Akkor még jobban láttam."

Gabi, anyám bátyja matek és tornatanár volt. Fura fickó lehetett, mert csinált egyszer egy kísérletet, és egyik évben minden gyereket megbuktatott, másik évben minden gyerek ötöst kapott nála. Ezzel bizonyította, hogy a tanár kezében van a kulcs, mennyit tanul egy gyerek és milyen sikeres lesz egy adott tárgyban. Azt nem tudom, hogy a szülők és a gyerekek mennyire értékelték ezt a kísérletet, de a családi legendárium szerint minisztériumi kitüntetést kapott érte. Fiatalon meghalt. Megállt a szíve. Soha nem született gyereke.


"Nagyapám, Mihály megszeretett egy református lányt és felcsinálta. Mindenki tudta, hogy az ő lánya, de a szülei nem akarták látni. Tiltották a lánytól. Aztán amikor a kicsi három éves lett, betették az udvarba, és ott játszott a többi gyerekkel. Meglátták a nagyszülők, és egyből látták, hogy "az övék". Azt mondták, legyen hát akkor, aminek lennie kell, és összeházasodhattak a szülei. Jenei Julianna volt a kislány neve."

Ez tisztára olyan, mint egy Szabó Magda regény-részlet. Ez nem a mindennapos sztorik között volt. Nem is vagyok benne biztos, hogy jól írtam le.


"Nagyapám kiment Amerikába, Hlapkába dolgozni. Ott ismerkedett meg a feleségével is. Egy faluból származtak, de kinn ismerkedtek csak össze. Összeházasodtak, anyám is ott született. Aztán nagyapám anyja beteg lett, és megüzente, hogy jöjjenek haza, fel kell szántani a földet. Karon ülő csecsemő volt akkor anyám. Hat hétig tartott az út a hajóval akkoriban. 
Nagyapám elegáns ember volt, félcipőben járt, volt öltönye, napszemüvege. Angóranyulakat tenyésztett, szőlője volt, méhese. Nem igazi paraszt volt. A földbe búzát, krumplit,kukoricát vetett, de nem abból éltek. A ház előtt volt egy kislóca, oda ültek ki esténként, és ott mesélt nagyapám. Minden meséje így kezdődött: "Amikor Nevjorkban jártam..."

Ezt a történetet viszont gyakran hallottam, és imádtam is. Állítólag még rokonaink is vannak kinn, akik pár csomagot is küldtek, nylon-ruha volt benne, harisnya. De aztán valahogy a kapcsolat megszakadt, én már soha nem láttam semmit, ami Ámerikából származott volna. Még ez a Hlapka nevű város is mesebeli, soha nem hallottam hírét. De persze néha elgondolkodom, milyen is lett volna az élete a családomnak, ha annak idején nem jönnek haza az őseim. És hogy voltaképp mennyire benne van ezek szerint a génjeimben is ez az "elvágyódás". A dédszüleim, akik átszelték az óceánt. Anyámék, akik felköltöztek vidékről Pestre, a jobb élet reményében, és az én családom, akik most Angliában élünk. Ez a folytonos mozgás, migráció - és az állandó hazatérés, a szülőföld mágneses ereje.

"A házunkban, a kiskapunál volt egy küszöb. Borca néni (anyai nagyanyám)mindig elbotlott benne. Mindig úgy esett be hozzánk, mintha részeg volna."

Borca néni volt az amerikai nagymama. Ez az "elbotlás a küszöbben" az egyetlen dolog, amit tudok róla. De ezt a sztorit ezerszer hallottam.

"Farkas nagymamának volt egy kutyája, a Csuli. Ez a kutya szeretett engem, 5-6 ház távolságból is mindig hazakísért. Egy nap, nem tudom miért, Csek Mityuval együtt elvitték felakasztani egy drótra. Bozontosan, véres nyakkal, könyörögve jött haza a kutya. Utána még sokáig élt nálunk. De többé nem ment haza."

Ez Csuli. Az ő sztorija.

"A bátyám fiának, Mikikének is volt egy kutyája. Hazahozta Pócsra, a kutya összeszarta, összehányta útközben a kocsit. Bobby kutya volt a neve. Amikor elköltöztünk, ott hagytuk Ica néninél, hogy etesse ő. De nem volt nekik se sok pénzük. Amikor Miki hazaköltözött, látta, hogy az udvarban szart eszik a kutya, olyan éhes. Hazavitte hát magához, és azontúl ha volt pénze, akkor a kutya is csirkepörköltöt evett, ha nem, akkor együtt éheztek."

Anyámnak két bátyja volt. Miki az elvetélt zseni szobrász. Gyerekkoromban még pár rajzot is őriztünk tőle. Sajnos elvesztek. Sajnos Miki is elveszett - alkoholista volt, és ebbe igen fiatalon bele is halt. Gabi állítólag jó ember volt, szerette, óvta anyámat - Miki megbízhatatlan volt (nyilván az alkohol miatt), sokszor becsapta anyut, másokat is. Amikor meghalt, anyu és apu magához vették a fiát, Mikiét, akiről ezt a fenti sztori szól, ők nevelték sokáig. Ő spanyolból érettségizett, egyedüliként az iskolából, és szikrázóan okos pali volt. Rá még homályosan én is emlékszem gyerekkoromból. Izgalmas történetei voltak. De sajnos az apai átok őt is utól érte, ő is alkoholista volt, és fiatalon meghalt.

"Farkas nagyapáéknak volt a faluban a legjobb bora, mert Hegybíró volt a gacsi szőlőben. Ő intézte az ügyes-bajos dolgokat. Amikor nagypapa meghalt, a nagymama kórházban volt. Eta (Gabi felesége) és Gabi eljöttek, és mondták, hogy mennek majd vasárnap meglátogatni, de otthon aludtak. Későn érkeztek, fáradtak voltak, úgy feküdtek le ruhástul, nem is mosakodtak. Nagy jajgatásra ébredtem aznap, ilyet még soha nem hallottam. Orvos, orvos, kiabálta Gabi. A nagypapa agyvérzést kapott. Örültem, hogy ott voltak, én nem tudtam volna mit tenni. A szomszéd, amikor átjött, azt mondta: "András, nem vagy te rosszul. Elélsz te még estig is" 14 voltam akkor. Kiküldtek, ne lássam, hogyan hal meg. Amikor vége lett Gabi lecsukta a szemét és kinyújtóztatta."

2 Responses so far.

  1. Miriamele says:

    Nagyszüleim, édesapám is annyi mindent meséltek, amit jó lett volna leírni, de sajnos elmaradt...

    A Patreont ismered? Azt hiszem, csak angol tartalom van rajta, de valami hasonló lehet, hogy neked való lenne.
    http://articles.bplans.com/how-to-use-patreon-to-start-a-business-from-home/

  2. fru says:

    Nagyon jo otletnek tartom! Mi is kint elunk Angliaban, nagymamam most volt latogatoba.
    Imadom a torteneteit es elkepzelni sem tudom azt hogy mi lesz ha mar o nem lesz. Szivesen lennek az elso ugyfeled :)

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...