#Post Title #Post Title #Post Title

Bebábozódva


Úgy érzem kicsit magam mostanság, mint egy pillangó, amelyik még báb formában várja, hogy végre kinyithassa a szárnyait. De mostanság már elég szűk ez a báb, és csak remélni tudom, hogy a változás nem sokáig várat már magára.

Két hónapja halt meg az anyám. És bár nem akarok gyász-bloggá alakulni, ez a tény azért igenis befolyásolja az életem. Előjött a komfortevés (híztam két kilót), alvásgondjaim lettek (amik korábban még soha, ébren feküdtem órákig az ágyban, gyakran keltem) és jól elhanyagoltam mindent magam körül. A lakást, a rendet, a gyerekeket, a munkát. Mindez tetézve azzal, hogy a férjemnek új munkája van, ami nem 8 inkább 12 órás, felborította azért a családi életünk. Persze a három gyerek azért megtartja az ember ép eszét. Tiszta ruhának, ételnek akkor is lennie kell, ha anya épp a padlón van, és a napi rutinnak ha döcögve is, mennie kell. A mozdulatok, ahogyan szendvicset készítek, teát főzök, zöldséget pucolok, vasalok gondolkodás nélkül is mennek. Lassabban, nehezebben, sokkal több energiát és erőfeszítést igényelve, de azért mennek. A gyerekeim meg amúgy szuperek, és nyaggatás nélkül is tanulnak, csinálják a dolgukat és megértik, hogy anya most nincs jó passzban.
A munka... hát az már más tészta. Az egy kreatív, boldog folyamat - és persze nem véletlen, hogy most akadozik. Írok, persze, nem lehet hirtelen mindent feladni - de sokkal nehezebb elérni, hogy jöjjenek a szavak.
Azt hittem amúgy, hogy minden nap jobb lesz. Hogy a gyász egy lineáris folyamat, ami fokozatosan kifelé vezet a szomorúságból. Nem volt róla még tapasztalatom - itt vagyok maholnap 45 évesen és először most találkoztam igazán a halállal. Voltam persze temetésen (egyszer), de igazán közeli barátom, ismerősöm, rokonom nem halt meg, mióta az eszemet tudom. Hát nem tudtam, hogyan is megy ez.
Örültem azért, amikor a temetés után pár nappal kilábaltam a nagy sírásból, kiborulásból. Akkor jött a fázis, amikor is kerestem a jeleket, az érzést, hogy anyám velem van azért, egy álommal is megelégedtem volna, de azóta sem érzek semmi spirituálisat. Ha mégis, akkor csak annyit, hogy nincs itt, nincs velem. Nem ólálkodik körülöttem, hogy felvegye velem a kapcsolatot, hogy üzenjen még valamit utoljára. Elment, és ezt az egyet teljes biztonsággal mondhatom. Meg azt is, hogy ez fáj. Nem mintha azt szeretném, hogy itt rekedjen két világ között, de azért jó lenne tudni, hogy nem tűnt el teljesen, és hogy azért jól van. Persze értem én: meghalt. Az én gondom meg olyan régi, mint maga az emberiség.
Egyelőre csak azt tudom biztosan, hogy a két hónap az semmi ahhoz, hogy elcsituljon a fájdalom. Napi szinten fizikailag fáj, hogy nem beszélhetek vele. Mintha gyomorszájon vágna valaki, egyszerűen néha nem kapok levegőt, szabályszerűen fuldoklom attól, hogy mondanék valamit, de nincs kinek.Látok egy ruhát a boltban, ami pont jó lenne neki - de nem vehetem meg, mert már nem veszi fel. Hogy csinálnak valami aranyosat a gyerekek, mondanak valami jópofát, de nem tudom vele megosztani. Se azt ami aggaszt, se azt, ami örömöt okoz.
Ma azon sírtam el magam, hogy annyiszor hallgattam tőle azt, hogy ez az utolsó karácsonya - és tessék, végül csak igaza volt. Ez volt az utolsó karácsony, amikor vele lehettünk volna, és most nem mentünk haza. És ezt se tudom többé bepótolni.
Próbálom az életem újraszervezni. Muszáj, mert nem süppedhetek el a gyászban, hát szervezkedek. Nem érzem, hogy ettől jobb lenne még - de tudom, hogy hosszú távon jó lesz. Elkezdtem önkénteskedni a helyi múzeumban. A világ legvackabb munkája: kérdőívekkel zaklatom a betérőket. De azért mégiscsak múzeum, és jó fejek a kollégák, és bár fizetés nincs érte, de emberek között vagyok, és olyan helyen, ahol hosszú távon is lenni akarok. Azt remélem, hogy ez egy előrelépési lehetőség lesz később. De most nem jó, és nem okoz igazi örömöt. Remélem, hogy majd ez is megjön.
Beadtam egy aukciósházba a jelentkezésem - akármit csinálnék nekik és akár ingyen is. Erről majd írok, ha összejön, egyelőre azt kérték várjak. Rágom a körmöm, és várok. Most úgy érzem, hogy ez akár lehetne az én utam is. De persze simán lehet, hogy végül azt mondják nem kellek, de már vannak B és C terveim is ezen az úton. Haloványka kis talánok, lehet soha nem lesz belőle semmi és lehet, hogy amúgy nem is az én utam. Majd kiderül.
És ott a könyv, amit már ezer éve írok - és anyám halála utáni héten visszaszólt egy kiadó, hogy érdekelné őket. Persze még azzal is sok munka van, és még nincs szerződés sem a kezemben, és bár minden bíztató és jó egyelőre, még ebben is több az ígéret, mint a tény.
Elkezdtem újra edzeni is. A lányom magával rángatott. Bevallom, régóta nem éreztem magamban szikrányi erőt se arra, hogy súlyokat emelgessek és úgy igazán odategyem magam, ahogyan azt kell, de végül jó volt. Nem olyan igazi öröm, mint két hónappal ezelőtt, de azért mégiscsak csinálom.
Fake it till you make it. Ez most az elvem. Azt remélem, hogy ha elég hatékonyan csinálok úgy, mintha az életem rendben lenne, majd ez meg is történik varázsütésre.
Addig meg mint a báb, csak kucorgok a lelkemben, és várom, hogy eljöjjön a tavasz, és kibújjanak a virágok és szárnyat bontson a többi pillangó is. Mert hát az ember nem maradhat örökké báb formában, ugye?

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...