#Post Title #Post Title #Post Title

Az én utcagyerekem



Amikor Spanyolországban éltünk, talán az volt a legjobb (a medencén kívül), hogy zárt lakóparkban volt a kecónk, és az utcán egész nap kinn lehettek a gyerekek, a többi ott lakó család gyerekeivel együtt. Mindig volt egy felnőtt, aki pár percenként rájuk nézett - de tudtuk azt is, hogy mivel zárt helyen vannak, nem mehetnek ki - és idegen se jöhet be.

Nekem ez a szomszéd gyerekekkel játszom élmény annak idején kimaradt - nem csak azért, mert úgyis az olvasást választottam volna helyette, hanem mert a negyedik emeleten nem is volt ilyen lehetőség. A bérházban mások gyerekeit se engedték ki, a hetedik kerületi utca meg nyilván nem is volt erre a közösségi bandázós élményre alkalmas.
De a férjemnek jó emlékei vannak a gyerekkorából erről, és ő azért fájlalta, hogy a mi csemetéinknek ez már nem jut ki. Mert más a világ is, és más a mi életünk is. Aztán Spanyolországban azért kicsit belekóstolhattunk, belőle, ami jó volt, de hát Bendének azért akkor sem, lévén akkor még elég picúrka volt.
Harmadik gyereknek lenni ugyanis nem csak móka és kacagás ám (bár főleg azért mégis), de azért tagadhatatlan, hogy mivel a tesói nagyobbak, ritkábban kaphatóak a közös játékra (tudjátok, különórák, tanulás, és barátnőkkel csetelés egész délután), de a szülőknek is több az elfoglaltságuk (tudjátok, főzni a három gyerekre, pénzt keresni, takarítani utánuk, beszélgetni mindhárommal egyenként) Szóval Bende azért időnként panaszkodott is, hogy nincs aki játsszon vele, és nekem azért volt is emiatt néha lelkiismeret furdalásom, mert nem lenne ilyen gond, ha neki is lenne egy tesója, aki korban közelebb áll hozzá - hiszen a lányoktól (akik között másfél év van), soha nem hallottam efféle panaszkodást.
Hát mostanában nincs panaszkodás, mióta megismerkedtünk a szomszéd kisfiúval, a fiam nem is nagyon látom naphosszat, mert a két gyerek gyakorlatilag minden nap együtt játszik suli után. Az utcán. És igen, először én is féltem ettől, mert hát utca, meg hát mégis jajj, mi lesz vele, ha nem figyelem állandóan, még elrabolják, leszalad az úttestre, elvész stb. Ráadásul a kisfiú a szomszédból idősebb is nála pár évvel, nem ismerem, mi lesz, ha beleviszi a rosszba.
Eddig azonban úgy tűnik: a dolgok jól működnek. Ez ugyebár egy ikerház, amiben lakunk, és tündéri aranyos angol család lakik a szomszédban. Hangjukat se hallani, nincs hangos buli, még a kutyájuk is csak szigorúan hivatali időben ugat. Több gyerekük is van - de mind nagy már, és hát Shane afféle utolsó gyerek, akinek nincs játszótársa. Láttuk más korábban is, hogy játszik a kertben a kutyával, meg trambulinozik, olvasgat. Szóval azért kiderült, hogy nincs olyan barátja, aki átjönne hozzá. De hát a kertet mi se használtuk jó darabig, mert rossz idő volt, és hát nem is volt miért kimenni - az összes pénzt a ház belsejének a szépítésére fordítottuk, és mindig mondtuk, hogy a kertet majd tavasszal.
Végül azért eljött ennek is az ideje - és lettek benne virágok, vettünk asztalt, székeket, függőágyat, szóval használható tér lett. És végre Bende is kimerészkedett, és felfedezte a szomszéd gyereket, és aztán a kuka tetejére állva egyre többet kezdtek beszélgetni a kerítés fölött, és Lego kártyákat cserélni, meg mókázni, és persze ebből aztán az lett, hogy inkább legyen az előkert, és aztán szép lassan tágulni kezdett a játéktér, és lett belőle az utca.
Mondjuk hozzá kell tennem, hogy ez egy csendes kis zsákutca, ide csak az jön be, aki itt lakik (meg az autósiskolák, akik épp amiatt, mert itt nincs forgalom, gyakran oktatják parkolásra a diákokat a házunk előtt). Szóval ma már ott tartunk, hogy Bende amint hazaér, öltözik is át, és rohan a barátjához, csekkolni ő is hazaért-e már. És visz ki kocsikat, pisztolyokat, aszfaltkrétát - de gyakran csak üres befőttesüvegbe raknak sarat, füvet és egyéb vackot, hogy varázsitalt készítsenek. Meg van mondva, hogy mettől-meddig mehetnek el, és persze időnként fél tucat más gyerek is csatlakozik hozzájuk, akik üvöltözve, kacarászva rohangálnak az ablakunk alatt. Néha megáll a fagylaltoskocsi a ház előtt (ideszokott), és akkor minden gyerek rohan haza pénzért, máskor a szülők osztanak jégkrémet, vagy kekszet.
Na, nem mondom, hogy nincs rosszcsontság - néha összekapnak és van sírás, néha belemegy egy-egy szálka a kezükbe, vagy felhorzsolják a térdüket, és múltkor az egyik gyerek megpróbálta rávenni arra Bendét, hogy csöngessen be a szomszédokhoz, aztán szaladjanak el, de szerencsére nem vállalta. De azért ezek nem olyan durva dolgok. A nagyobbakról az derült ki, hogy bár néha szívatják a kicsiket (elveszik a lufit, nem adják vissza, balhé van), de azért durvaság nincs, nagy balhék sem, és amikor tényleg baj van (Bende elesett, sír), akkor becsöngetnek és hívnak. Néha hangosabb a játék, néha meglepő csendben ülnek, és a földre került szétnyomott paradicsom köré egész mesét írnak (valóban írnak), arról, hogyan került "vér" az utcára, és nyomoznak ki lehetett az áldozat.
Persze azért féltem Bendét - ha kinn van, perceként csekkolom mit csinál, és nem csak a férjem, de még a lányok is rá-ránéznek az ablakból. De a legtöbbször nincs baj. Idilli állapot ez, amiért hálás vagyok. Mert Bende boldog, van egy egész kedves barátja, és egész délután a szabad levegőn van, eszébe sem jut, hogy tabletezzen például. És mivel minden másnap különórája is van, ezért tudom, csinál értelmes dolgokat is - nem mintha amúgy a barátkozás, az önfeledt fantáziadús játék ne lenne fejlesztőbb, mint bármi az életben. Este koszos kézzel, fekete térddel és vigyorgó arccal jön be - ilyenkor jön még egy kis leckecsinálás, ami általában csak olvasás. Itt azért nincs az a durva presszúra a gyerekeken, mégis Bende ennek ellenére (vagy ezért pont?) iszonyatos mértékben fejlődik. Olvasásban, írásban a legjobbak közé került egy év alatt, és a magyar logopédussal is gyönyörűen haladunk. Múltkor magyarul olvastatott vele, és azt mondta, hogy egy magyar elsős se olvas ennél szebben, amit azért jó hallani.
Ja, és ami nekem a legszebb látvány: esténként, ágyban fekve csak úgy falja a könyveket az én kisfiam. Döbbenetes, hogy ekkora nagy lett. Sorra potyognak a tejfogai is, és végre elkezdett a koripályán is odafigyelni az edzőre. Eddig ugyanis hiába mondtak neki bármit, ő mindig ment a saját feje után, és például a hátrafelé korizásra nem lehetett rávenni, mert azt mondta nincs értelme visszafelé menni, amikor ő előre akar haladni. De most végre megértette mi ennek a lényege, és már egész gyors abban is. Focizni is jár, de bevallom, abban nagyon béna - viszont lelkes, és rohangálni még mindig sokkal jobban szeret, mint labdába rúgni. Az úszással is haladunk, bár a hátúszás még mindig nem a kedvence. Jövőre jó lenne, ha elkezdhetne zongorázni is, mert érdekli. De majd meglátjuk, mire jut idő. Azért az nagy-nagy szerencse, hogy az angol suliban se szorongani nem kell, se halálra tanulni magát. És hogy ez ennek ellenére is működőképes tudást ad, sőt, állítom sok szempontból jobbat és mélyebbet, mint otthon.



3 Responses so far.

  1. Régóta olvasom a blogot,és hát...hogy megnőtt ez a fiúcska! :-)
    Kész fiatalember lett a bájos fiúcskából.

  2. Vildi says:

    Bizony es egyre jobban hasonlit a novereire(szerintem).
    A hatrafele korizason potyogtak a konnyeim😁

  3. Szerintem Bendének teljesen igaza van. Ha egyszer előre akar haladni, minek hátrafelé korizni! Édes gyerek.
    És igen, nekem megvolt az utcán játszunk többen, ami szerintem remek dolog.

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...