Három gyerekkel irány Anglia!

Miközben én a gyerekekkel nyaraltam, a férjem komoly feladatokkal küzdött. Elment Angliába, hogy albérletet keressen nekünk. Ez ugyanis arrafelé nem könnyű feladat.

Mivel nem vár ránk külföldön se munka, se barátok szabadon dönthettünk róla, merrefelé is telepedünk le. Ez a szabadság azonban zavarba ejtő egy ekkora országban, amelyet alig-alig ismerünk. Első körben csak azt tudtuk, hová nem akarunk menni: Londonba. Nem mintha nem szerettük volna a várost. De csak ezt ismertük, és bár turistaként fantasztikus hely, mindenkitől azt hallottuk, hogy élni nem valami jó benne, pláne nem gyerekkel. Mert ugyan szuperek a parkok - de például az iskolákban több a külföldi mint az echte angol, és nehéz így nyelvet tanulni. Ráadásul errefelé az iskolai agresszió is nagyobb. Szóval nem erről álmodoztunk.
Én a skót felföldekért és az Agatha Christie regényeiben főszerepet játszó brit kisvárosokért rajongok, de azt hiszem ezt keresni épp oly reménytelen vállalkozás lenne, mint a Hortobágyon valódi csikóst találni. Úgy döntöttünk hát, döntsön a PKU. (Ld első bejegyzés) Írtunk pár angol dietetikusnak, és egy válaszolt is - méghozzá Közép-Angliából. Ami a könyvek alapján szimpatikus helynek látszott - közel Londonhoz, de mégis elég távol a fősodortól.
Így hát az én párom Birminghambe utazott - ami nem bűvölte el. "Ózd, vagy Miskolc" fanyalgott a telefonban, és bár később szebb arcát is meglátta a városnak, az ottani kiadó ingatlanok eldöntötték a kérdést, nem ide költözünk. A kiadó angol ingatlanokról amúgy is sok rosszat hallottunk már - elsősorban azt, hogy óriási irántuk a kereslet, ezért rémesen lelakottak. Ugyanis így is kiveszik őket, így a tulajnak egyszerűen nem éri meg költeni rá. Az első pár ingatlan épp ilyen volt. Penészes falak, leeső csempék. De olyat is kínáltak, aminek a kertjében még egy kicsi ház állt, amit már kiadtak egy egyetemistának - egy kétméteres nem túl bizalomgerjesztő feketének, akivel a kerten osztoznunk kellett volna. Tudom én, hogy Anglia multikulturális, de azért ez túl nagy sokk lett volna elsőre, még akkor is, ha elhiszem, hogy az illető egy kedves, békés fiatalember.
Így hát az én uram tovább utazott Leicesterbe, ahol "terrace-house"-okat kínáltak neki. Ami nevével ellentétben nem azt jelenti, hogy szép nagy terasz tartozik a lakáshoz, hanem azt, hogy kétszintes keskeny igazi brit kecó. Alul nappali, és konyha, felül hálószoba és fürdő. Ami nem olyan rossz - kivéve, ha az ember egy járni tanuló totyogóval akar beköltözni, mert akkor garantált őszülés.
Tovább ment hát Coventrybe, ahol tetszett neki a város és a lakások is elfogadhatóak voltak. Végül talált egy viszonylag új építésű, kellemes lakást, nem messze a városközponttól.
Aki azt gondolná, hogy ha van pénz és van albérlet, akkor már minden rendben, az nagyot téved, vagy nem járt még Angliában, ahol mindenféle ajánlást, bankszámlakivonatot és egyebeket kérnek - avagy 6 havi bérleti díjat. Hát nálunk most az utóbbi játszott, szóval fél évig biztosan kinn maradunk. Már csak azért is, mert időközben kiadtuk a lakásunkat is, és a bérlővel egy éves szerződést kötöttünk, szóval hazajönni sem lenne hová.
Most hát ismerkedem új otthonommal, és tanítgatom a nevét a gyerekeknek. Ez egy 300 ezres város, ahol két egyetem is van, és Anglia második legnagyobb kulturális központja (rögtön a londoni Barbican után) van pár katedrális, egy 15.századból megmaradt utca, teli régiségboltokkal, színház, múzeumok, koricsarnok és egy vicces órajáték egy pucér hölggyel.
Ő nem más, mint Lady Godiva, aki a X. században meztelenül lovagolt végig a város főutcáján. Nem azért, hogy mutogassa habtestét, hanem hogy a népen segítse. Férje ugyanis óriási adókkal sújtotta Coventryt, és az asszonyka könyörgött férjének, enyhítsen a várost sújtó adóterheken. A férj viccesen azt mondta, majd ha neje meztelenül végiglovagol a városon. És a tűzrőlpattant menyecske szaván fogta az urát. Szobra azóta is a főtéren áll.