#Post Title #Post Title #Post Title

Burokban


A húgom szerint az én gyerekeimnek nagyon jó, mert nincs semmi gondjuk. Bár ellenvetéseim lettek volna, legbelül mégis nagyon büszkén húztam ki magam. Ezek szerint eddig sikerült, amit akartam: burokban tartani a lányaimat.

Hatszáz forint öt percre. Ennyit kérnek a keresztúri strandon azért, hogy ilyen nagyon is valóságos burokba kerülhessen az ember. Aztán nem számít, hogy mi történik vele - bármerre is esik, a lágy labda felfogja a kemény ütéseket. Bevallom, nem csak a gyerekek imádják. Nagy derültséget keltve, én is kipróbáltam, milyen érzés. Egyszerűen mámorító, hogy bármi is történik, semmi nem fáj. Pedig az ember alól kiszalad a lába, képtelen felállni, járni, szaladni. Esik jobbra, balra, hasra, orra, körbeöleli a biztonságos puhaság.
Egy baj van csak vele - pár perc alatt elfogy a benne levegő. Ahogy mozog az ember, és erőlködik, hogy talpon tudjon maradni, úgy lesz egyre melegebb és fülledtebb. És bár először nagyon is kevésnek tűnik az az öt perc, a végén valódi megváltás, amikor kinyitják a gömböt és végre beárad a szabad levegő.
Az ember három gyerekkel megtanul korlátok között élni - időben kell kelni, hogy eljussunk az iskolába, aztán különórák, otthoni tanulás, közben a munka, este az ájult fáradtság, hétvégén gyerekparti, esetleg kis pihenés. A megszokás is egyfajta burok - kényelmetlen, fullasztó, de felfogja a nagy pofára eséseket.
Anglia olyan számomra, mint a friss levegő. A költözés és a pakolás rémálom helyett egyfajta vágyott rendet hozott az életembe. Rég elveszett dolgok előkerültek, sok fölös kacatot kidobtam, és egyre inkább nagy lehetőségnek érzem az eljövendő egy évet. Végre olyan országba mehetek, ahol értem mit beszélnek, ráadásul imádom az angol szavak affektálós ritmusát, új dolgokat tanulhatok és próbálhatok ki.
Más a helyzet azonban a lányaimmal. Akármennyire is szeretném is puha vattával kitömni az útjukat, a hatalmam nagyon is korlátozott. Így kifejezetten rémisztő számomra a gondolat, hogy Angliában egyszerűen el kell engednem a kezüket az iskola előtt, és beküldeni őket egy olyan helyre, ahol senki nem érti meg, hogy mit akarnak. És ők sem értenek semmit.
Ugyan Bíborka már két éve tanul angolul egy kéttannyelvű általánosban, nem hinném, hogy ez az igazi, élő angolra is felkészítette. És ott van Borsika, akihez ugyan fél évig heti kétszer járt angoltanár, de csak a színek, számok és ételek nevéig jutottak el. És neki ebből a tudásból kell majd elmagyaráznia, hogy ő PKU-s és mit nem ehet.
Tudom én, hogy ez az Anglia-dolog nekik később nagyon jó lesz - de elképzelni sem tudom, hogy a mutogatásból és az egyszerű szavakból hogyan lesz majd múlt idő, feltételes mód, vagy Present Perfect. Mindenki azt mondja, ne aggódjak, majd megtörténik a csoda.
De én nem hiszek a csodában - a kemény munkában hiszek. És nevezzenek bár kőszívű anyának, azt gondolom, hogy komoly felelősség van a nyakamon a magyar iskolával kapcsolatban is. Így hát szünidő ide vagy oda, minden nap minimum egy órát tanulok a lányokkal. A naggyal a szorzótáblát gyakorlom és a Vuk olvasónaplót írjuk. A kicsivel a betűket kerekítjük és hangosan olvasunk. Nagyon félek ugyanis attól, hogy az egy év Anglia amilyen hihetetlen sikeres lesz a nyelvtanulásuk szempontjából, épp olyan erőteljesen visszaveti majd őket a magyar iskolarendszerben.
Angliában ugyanis korántsem ilyen erős a matekoktatás - és lehet nekem erről itthon bármilyen véleményem, ha vissza akarom hozni egy év múlva a lányokat (és ez a jelenlegi terv) akkor nekik kinn az angol mellett a magyar iskolai tananyagot is el kell sajátítaniuk.
És ott van a magyar helyesírás is, amit Angliában biztosan nem fognak oktatni. Tehát nemcsak egy teher lesz a nyakukon, hanem mindjárt kettő. Mindkét országban, mindkét nyelven helyt kell állniuk.
Én pedig nem tehetek mást, mint hogy legalább ameddig itthon vagyunk, még nyolc napig, befizetem őket a burokba. Hogy legalább ennyi ideig biztosan tudjam: puhára esnek.

One Response so far.

  1. Adri says:

    Szia Marcsi!

    Nálam is hasonló a helyzet. Luca jövő héten kezdi az angol nyelvű iskolát Saigonban, be is van rezelve szegény. Meg én is...
    Minket itt követhetsz:
    biginsaigon.blogspot.com

    Puszi,
    Neset Adri

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...