Három gyerekkel irány Anglia!

Nem mondom, hogy a Lidl a legkedvesebb boltom - de a sors úgy hozta, hogy nem messze tőlünk van egy és mi gyakran veszünk ott ezt azt. A sors fintora, hogy Spanyolországban is a Lidl volt a hozzánk legközelebb eső bolt. Döbbenetes, hogy milyen egyformák. Pontosan ugyanolyan elrendezés, pontosan ugyanazok az árucikkek, minden ugyanolyan. Nem meglepő, hogy ma délelőtt, bevásárlás közben egyszer csak döbbenten vettem észre, hogy egy csadros nő válogat a sorok közt. Mert hát ilyesmit ritkán lát az ember Spanyolországban. Amikor végiggondoltam a mondatot, rögtön rá is jöttem: ja, hát nem ott vagyok. És milyen furcsa, hogy tényleg nem.

Karácsony közeledtével készülnek a fotós ajándékok, fotókönyvek, emlékek - és persze ez azzal jár, hogy éjszakánként fényképeket nézegetek, válogatok - többségük persze Spanyolországból van. Furcsán fájó szívvel nézem ezeket: csupa fény, csupa szín, csupa tenger, csupa boldogság. Mintha az egész család ragyogott volna.
Itt meg... nem mondom, hogy nem vagyunk boldogok, de az ég szürke és fénytelen. Milyen lenne? December van. Korán sötétedik, háromkor már felkapcsolom a lakásban a villanyt. A gyerekek persze itt is ragyognak - de valahogy a tengerparton állva szebb volt a mosolyuk. Vagy legalábbis nekem most így tűnik.
Persze tudom, tudom, ez csak a látszat - Angliában is, Spanyolországban is főleg akkor fotózok, ha elmegyünk valahová. Ahol sok a fény, ott könnyebb jó képes csinálni. És mivel szép helyeken jártunk, és szép gyerekeket fotóztam, naná, hogy a képek is jók lettek. Nyilván amikor otthon döglődtünk betegen, vagy leckét írtunk, akkor nem fotóztam olyan lelkesen.
Olyanok a fotóink, mint az emlékezetem: a jó megmarad, a rossz kihullik. Legalábbis az én memóriám így működik szerencsére. Szerintem ez jó tulajdonság.
Bevallom, amikor visszajöttünk Angliába, egy kicsit sem fájt a szívem Spanyolország után. Élveztem, hogy végre ősz van, hideg, hulló falevelek, esőcseppek az arcomon. És igen, az őszi fények is olyan szépek! Egy teljes év folyamatos nyár után azért a hideg is tud hiányozni az embernek. Meg aztán én soha nem az a napelemmel működő nő voltam, aki a strandon akar feküdni naphosszat. Az ősz mindig is a kedvenc évszakom volt, és most jó érzés volt újra találkozni vele, nagyokat csámborogni az erdőben, gyűjteni a lehullott faleveleket és gesztenyéket.
Nem zavart a hideg reggelente, örömmel vettem elő a nagykabátot, amikor nulla fok köré hűlt a levegő és örültem, hogy esik az eső. Nem úgy mediterrán zivatar módon, hanem úgy csendesen, napokon át. Angolosan, bármerre is megyek. Még a gumicsizmának is örültem.
A gyerekeknek amúgy nem hiányzik Spanyolország. Egyedül Bende emlegeti még néha Carment, a szerelmét és a Casita Silvanat, az ovit, ahová járt. Visszamenne - mondogatja, és nem érti meg, hogy az a ház nem a miénk, és hogy nem minden helyre tudunk visszamenni úgy, mint a mamához vagy a Balatonhoz. Vannak dolgok, amiknek tényleg vége van. Nehéz ezt négyévesen felfogni.
A lányok viszont nem sírják vissza a múltat. Kicsit sem bánják, hogy otthagyhatták a régi sulijukat - sokszor és nyomatékosan elmondják, hogy nagyon szeretik a mostani iskolájuk, jól érzik magukat itt, sok barátjuk van és örülnek neki, hogy ez a rendszer egészen más.
Persze a spanyol nyelv azért az életünk része maradt (bűn lenne veszni hagyni)  és mivel én vagyok az itthonoktatás felelőse, én vagyok az, aki újabb és újabb feladatokat keresgélek nekik a neten. Múlt héten gondoltam egy nagyot - letöltöttem pár spanyol GCSE feladatot (angol érettségi), csak kíváncsiságból, lássuk, hogy állnak a lányok. Háromféle tesztlap van - írás, olvasás, hallás utáni szövegértés. A legkézenfekvőbbnek az olvasás tűnt. Először egy 16 oldalas alapszintű érettségi feladatsort töltöttem le - Borsi a 35-ből 33 pontot szerzett. Hoppá. Hát akkor nézzük az emelt szintű érettségi feladatait: 45-ből 42 lett Borsi eredménye. Igen, ő a tízéves, a kisebbik. Bíbor egy ponttal kevesebbet szerzett - de azért valljuk be, az nagyon jó eredmény, bőven A, vagyis ötös. (A nagylányommal kevesebbet tanulunk mostanság együtt, mert a középsuliban már van lecke - az általánosban viszont nincs, szóval ott azért van idő itthon varázsolni.)
Szóval most annak akarok utána nézni, hogy le lehet-e vajon tenni 10 évesen az emelt szintű érettségit, mi ennek a módja - és hogy van-e egyáltalán ennek bármi haszna. Nyilván ha a gyerek érdekét nézem, akkor ez egy óriási lökés az önbizalmának - de nem tudom, hogy van-e a dolognak bármiféle hátulütője. Spanyolul tud, az nem kérdés - de mi van, ha elcsúszik az időn (50 perc 24 oldalnyi feladat) és nem ér a végére és csak B lesz az eredménye? Persze, az is nagy szó - de lehet utána még javítani vagy ez már így marad?
De nem erről akartam mesélni (csak kibukott belőlem a büszkeség) hanem arról, hogy hiányzik Spanyolország. Na, kimondtam. Esténként az ágyban végigjárom az utat, ahogyan iskolába mentem a lányokért, tesztelem magam, emlékszem-e még az egyes útszakaszokra, merre kellett fordulni, milyen volt az angol pincér a kedvenc kávéházamban, a fülembe cseng az angoltanárom nevetése, a jingle, amit a Mercadonában folyamatosan játszottak, miközben ott vásároltam, a számban érzem a kis sült halacskák ízét és a húsgombócos tapast, amit a játszótéren adtak. Sok szempontból könnyedebb, lazább volt az életünk, több idővel rendelkeztem, volt időm futni, vásárolni, olvasni, bambulni. És igen, hiányzik a mosogatógép is.

Nem mondom, nagyon élvezem azokat a dolgokat, amiket Anglia tud nyújtani - nem csak a jó sulira gondolok most, de arra is, hogy sokkal könnyebb kirándulni menni. Spanyolországban mindig elborzasztottak a távolságok, a legjobb úticélokhoz 3-4 órát kellett vezetni, hogy odaérjünk (és vissza!). Itt meg beülünk a kocsiba és egy órán belül tucatnyi jó kis kastély várja, hogy felfedezzük. (Jajj, nagyon sok helyen voltunk, minden hétvégén kirándulunk, és meg is fogom írni, miket láttunk, de nagyon nehéz rá időt szakítani, pláne, ha belegondolok, hogy még a Spanyol kirándulásaink nagy részét se írtam még le - pedig nagyon jó érzés visszaolvasni a blogot!!!)
De hát nem baj az, ha jól éreztük magunkat, gondolom. (És kérem azok a kommentelők nyugodtan tartsák meg maguknak a véleményük, akik szerint jó lenne, ha végre eldönteném, hogy hol akarok lakni, mert ez elviselhetetlen. Azok ne olvassanak. :-) Voltaképp szerintem nem baj, hogy folyamatosan azt érzem, milyen jó is volt nekünk régen.
Szívesen nosztalgiázom azon, amikor otthon, Magyarországon éltünk, és a lányok még óvodásak voltak. Igen, bevallom, az oviba vezető utat is végig szoktam járni néha elalvás előtt. Mert jólesik. És igen, az is jó volt, amikor Spanyolországban a tengerparton laktunk. És most is nagyon jó.
És néha persze rossz is. Mert most például nagyon munkás és túl keveset alszom, ez pedig nem ideális. Jó lenne egy kicsit nyaralni. De nem biztos, hogy ha lenne egy szabad repjegyem, akkor Spanyolország felé venném az irányt. Mert jó lenne haza is látogatni egy kicsit és inni egy jó kávét, amit apu főz.
És igen, ha most valaki adna pénzt vagy munkát és azt mondaná, hogy visszamehetünk Spanyolországba, akkor én örömmel mennék. (Jó, a pakolást utálnám akkor is, de hát aki szereti, az jöhet hozzánk segíteni.) De ha őszinte akarok lenni, ha Kuala Lumpurba vagy Rómába kellene mennünk, akkor oda is örömmel indulnék. De azzal sincsen bajom, ha maradni kell.