#Post Title #Post Title #Post Title

Mi is az a Panto?


Magyarországon annak idején rengeteg gyerekelőadáson voltunk. Amikor Angliába költöztünk, nem volt jó érzés erről hirtelen lemondani. Úgy éreztem, nem is igazi élet az, amiben nincs se bábszínház, se gyerekelőadás, se operaház, se kakaókoncert. Semmi. De hát úgy voltam vele, hogy minek. Úgyse értik, drága is, messze is van és nincs is annyiféle, mint otthon. Azért ez mégiscsak Coventry, nem Budapest. A fővárosban el voltunk kényeztetve.

Persze volt pár próbálkozásunk - a lányokkal az apjuk egyszer elment egy ír táncestre, olyan Michael Flatley félére, és nagyon élvezték. Én meg még a kórussal elmentem a Blood Brothers című musicalra, ami jóval kisebb siker volt, mert amikor nem énekeltek, akkor olyan brutál ír akcentussal beszéltek a szereplők, hogy még a mellettem ülő angol barátaim se értettek mindent. (Ráadásul én a zenét se ismertem, noha ez az én műveletlenségem, mert amikor utánanéztem kiderült, hogy ez egy állati híres darab, amit húsz éve folyamatosan, nagy sikerrel játszanak.)
Most karácsonykor, teljes erővel tört rám a nosztalgia a színházasdi után, és úgy éreztem, hogy csak ez hiányzik az ünnep fényéhez. Jegyet venni szerencsére itt online is lehet, még az utolsó pillanatban is, így gyorsan vettem jegyet mindkét darabra, amit itt a városban hirdettek már hónapok óta. Merthogy van a közelben két színház is, és elég gyakran jönnek mindenhonnan vendégelőadások a városba. Szóval nem lehetetlen azért itt se színházba járni, csak akarni kell. Én meg most akartam.
Az első előadás a "Room on the Broom" lett, amire eljutottunk, ami Julia Donaldsonnak, a Gruffalo szerzőjének az egyik könyvéből készült. Ő itt kinn igazi sztár, amúgy angolul írtó jó olvasni, az én gyerekeim is imádják, bár már azért kinőttek belőle. Ez a "Van-e még hely a seprűn" című előadás is voltaképp inkább Bendének való volt, mint a lányoknak. Nem véletlen, hogy három éven felülieknek ajánlották. Szerencsére mindenkinek tetszett, és kényelmes egy órás előadás volt. Olyan volt, mint minden rendes, otthoni gyerekelőadás. Kicsi éneklés, kicsi bábozás, nagyszerű jelmezek, díszletek. Mindent megértettem, ami külön öröm volt számomra. Szóval jó kis otthonos érzés volt.
Nem gondoltam, hogy a következő színházélményünk egészen és elképesztően más lesz.
Az ugyanis egy Panto volt. Az Égigérő paszuly című mese feldolgozása.
Korábban is hallottam már a "Panto" szót, és volt is egy körülbelüli elképzelésem arról, hogy ez micsoda. Gyerekdarab, karácsonyi családi szórakozás - és nem, semmiképpen nem pantomim, noha a "panto" szó maga a "pantomime" rövidítése, de itt nem mutogatnak és nem maradnak némák a szereplők.
Azt azonban nem tudtam, hogy mi is a Panto, azt meg égképp nem, hogy ez egy igazi brit karácsonyi hagyomány, aminek az eredete a 15-ik századra vezethetőek vissza - és ez az oka annak is, hogy bizony némiképp furcsa.
A "Panto" maga hagyományosan karácsonyi előadás (bár ma már egész évben lehet látni) és mindig valamilyen ismert tündérmesét dolgoz fel. A jó és a gonosz ősi harca van a középpontban, szórakoztató módon, az egész családnak, fényűző díszletekkel, jelmezekkel. Amikor beléptünk a színházba, egyszerűen letaglózott, hogy milyen grandiózus, csillogó, gyönyörűen kidolgozott díszletet láthatunk.
De nem ez volt furcsa. Ilyet azért már láttam életemben. Olyat azonban még soha, hogy férfit nő, nőt férfi játsszon, márpedig itt az efféle nemcsere nemhogy normális, de kötelező eleme a Pantonak.
Kezdjük mindjárt a főszereplővel, aki a mesékben általában fiú (az égigérő paszulyban is) - ám az a hagyomány, hogy a férfi főszereplőt a Pantoban mindig lány játssza. De nem ám egy elmaszkírozott lány, aki fiúnak néz ki! Egy kifejezetten szexi csaj, dögös ruhában. Nekem voltak nehéz perceim a darab elején, amíg felfogtam, hogy a tűsarkú bőrcsizmában tipegő, miniszoknyás, mély dekoltázzsal és hosszú barna hajjal rendelkező szép lány valójában "Jack" a főszereplő, aki arról áradozik, hogy bárcsak találkozhatna a hercegnővel, mert így látatlanban is szerelmes belé. Később a darab folyamán is zavarba hozott, amikor "Jack", a hercegnő elé térdelt és megkérdte a hosszú szőke hajó szépséges lány kezét vagy átölelte őt. Én valahogy másként képzelem a tündérmeséket, de hát ez most nem az a darab.
A másik hagyományos szereplő, a "Panto Dame" azaz "Panto hölgy" amit (micsoda meglepetés) egy középkorú pasi játszik. Általában a főhős anyjaként szerepel, de például a Csipkerózsikában ő a gonosz mostoha. Őt körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy idősebb, ám nagyon gazdag és nagyon extravagáns transzvesztitát, akinek se a pénze se a fantáziája nem szab határt az öltözködés terén. A mi darabunkban ez a szereplő legalább tíz különféle ruhát hordott, és mind, egytől egyik nyílt színi tapsot kapott. Az első jelenetben egy komplett jégkunyhó volt a ruhája pingvinekkel, aztán tehénpásztor ruha, de nagy tőgyekkel a harisnya helyén, de lett belőle tollas madár, hot dog és léghajó is. De a csúcs az volt, amikor kijött meghajolni a végén és egy világító karácsonyfa volt a ruhája. A közönség visított a gyönyörűségtől. Ezeket a ruhákat én nem tudom szavakkal leírni, mert ilyen ruhák nincsenek. A legvadabb jelmezek, amiket csak ember el tud képzelni.
A Panto harmadik legfontosabb szereplője az úgynevezett "mellékhős", aki bevonja a közönséget, ráveszi őket, hogy kiabáljanak, énekeljenek, akin jókat lehet nevetni. Itt Jack testvére, a mesében amúgy nem szereplő Simon volt ez a mellékhős.
Mivel a Panto egyik legfontosabb szabálya, hogy kell benne lennie kortárs "zamatnak" is, ő arról mesélt, hogy rocksztár akart lenni, és az errefelé nagyon népszerű fiúzenekar, a One Direction egyik slágerét énekeltette el újra és újra a közönséggel. (És a fene egye meg, úgy belerakta a fülembe, hogy már napok óta benne zümmög, állati idegesítő!)
Mi elég újonc "pantózok" voltunk, fogalmunk sem volt róla, hogy vannak speciális mondatok, amiket a közönség be szokott kiabálni. Például, ha a gonosz hős azt mondja, hogy "because I am clever" (tehát, hogy mert okos vagyok) akkor azt kell ordítani, hogy "No, you are not." Nem, nem vagy. De ezt úgy tűnik rajtunk kívül mindenki fújta - igaz, a végére már mi is belejöttünk. Mint ahogy a "boozásba" is, amikor a közönség hangos nemtetszését fejezi ki, ha jön a gonosz. (És lehet kapni hozzá hatalmas kezeket is, amiknek a hüvelykujja lefelé mutat, és ilyenkor lehet azt lengetni. Mi ilyet nem vettünk, a lányok nagy bánatára, csak Bende kapott egy világító kardot, hogy tudjon hadonászni, amikor jön a harc. Vagy nagy a sötét.)
A Panto fontos hagyománya még, hogy tele van speciális effektekkel. Rengeteg füst, durranás és persze a különleges lények. A paszuly esetében ugyebár az óriás, akit meg kell testesíteni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire profin sikerülni fog, de le a kalappal. A színpadi óriás teljesen hiteles volt (és nem, nem törpék játszották a többi embert, hogy ő nagynak tűnjön - ez volt ugyanis a lányaim tippje). Egy hatalmas báb volt, aminek a szeme, a keze, a szája mind-mind mozgott. Tagadhatatlanul látszott, hogy rettentő pénzt fektettek az előadásba - fényűző díszletek, jelmezek, élő zenekar, és élő énekszámok.
Én főleg attól féltem, hogy későn kezdődik (7-kor) és sokáig tart (10-ig) ezért Bende nem fogja bírni végigülni, de még őt is lekötötte. Az utolsó fél egy újabb Panto hagyománnyal ment el - felhívtak négy gyereket a színpadra, hogy a végén ők is zenéljenek, és persze mind bemutatkozott, és különböző viccesnek szánt kérdéseket tettek fel nekik. A legédesebb egy ötéves kisfiú volt, akitől azt kérdezték, hogy amikor apa elmegy dolgozni, szokott-e jönni anyához egy férfi látogatóba. Mire a kissrác közölte, hogy igen, Pete bácsi.  A közönség vinnyogott a röhögéstől - bár hozzá kell tennem, hogy az én nagyon is érzékeny Bíborka lányomnak nem tetszett a poén, és közölte, hogy kegyetlenség egy ötéves gyerektől ilyesmit kérdezni, aki nem is fogja fel, min nevetnek aztán. Persze a gyerekek kaptak ajándékot és boldogan zenéltek.
Aztán pedig (és én még ilyet színházban nem láttam) az egyik színész felolvasta, hogy kinek van aznap szülinapja, és a közönség mindenkinek elismételte, hogy "Happy birthday." A legidősebb hölgy, aki aznap, ott ülte a szülinapját 111 éves volt!
Az általunk látott előadás amúgy különleges volt, mert speciális jeltolmács is volt benne a hallássérülteknek, nem is egy, hanem kettő. Ők végig a színpadon voltak és jeleltek, játszottak szinte ők is. Az elején ez furcsa és zavaró volt, de csak pár percig, aztán egyszerűen részévé váltak az előadásnak.
Mi egyébként azt hittük, hogy ez gyerekelőadás, meg is lepődtünk, amikor láttuk, hogy a színház előtt több nagy buszból szállnak ki a nyugdíjascsoportok, de a Panto igazából családi móka, van benne trágár, vaskos tréfa is, van benne gyerekeknek való varázslat is. És nagyon-nagyon furcsa, harsány - tényleg olyan, mint egy vásári komédia, amely itt ragadt a középkorból. Érdemes, legalább egyszer belekóstolni!

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...