#Post Title #Post Title #Post Title

Búcsúmorzsák


Szeretem visszaolvasni a blogom régi bejegyzéseit. Annyi sok emlék, érzelem felbukkan közben, amit nyilván rég elsodort volna az élet, ha nem örökítem meg. Ezért is nehéz abbahagyni a blogírást (bár időnként fel-felmerül bennem) mert jó dolog látni, hogy mennyi mindent éltünk át. Persze tudom, meg lehet ezt írni a nyilvánosság bevonása nélkül is - de valójában még ez is jó. Hogy ti, ismerős-ismeretlenek olvastok.

Most csak azt akarom megírni, hogy milyen boldogan jöttem hazafelé ma matekóráról. Hogy ezt ne feledjem el, mert fontos dolog. A boldogság mindig fontos. Pedig nincs sok ok az örömre, holnap geometria vizsga (nehéz anyag) és inkább szoronganom kellene, meg tanulni, semmiképp nem blogot írni. De a boldogság, az a felszabadult érzés, ami elöntött, most kisöpör minden rosszat.
Mert nekem szeptember óta a csütörtök a hét fénypontja. A matekóra. Jövök ilyenkor haza a házifeladattal a táskámban, és alig várom már, hogy nekiláthassak. Hogy elővehessem a feladatokat, hogy megoldjam a rejtélyeket, amiket tudom, korábban undorral löktem volna félre. Matek, brrr. Most meg: matek, jippi.
Ültem ma is az órán, és egy kúp térfogatát kellett kiszámolni, de nem volt meg hozzá egy csomó adat, és csak ültem és ültem, és törtem a fejem, hogyan is kéne megcsinálni, és egyszer csak megláttam, mi a megoldás és egyszerűen szuper volt érezni, hogy megy ez nekem. Hogy nincs mitől félni, mert ez a matekot értők társasága, nem olyan kaszt, ahová én nem juthatok soha be. Nyilván ezt a matektagozatos ismerőseim nem fogják érteni, de nekem olyan most, mintha amikor egy születése óta vak ember hirtelen meglátja, milyen szép is a világ. Persze, nem akarok túlozni, de a helyzet az, hogy ha maradnánk, akkor isten bizony jövőre a science GCSE-re is elmennék, hogy egy újabb tabus-rémálom is lerombolódjon a fejemben. Van egy olyan érzésem, hogy azt is nagyon tudnám élvezni.
Ez az elmegyünk-elköltözünk érzés viszont nagyon más, mint két éve volt, amikor Spanyolországba készültünk. Akkor úgy éreztem, hogy a szívem szakad bele, hogy itt kell hagynom ezt az országot, mert ez milyen csúf és végleges döntés (közben meg dehogy volt az) és igyekeztem az utolsó pillanatokat is kiélvezni. Jártam a várost vérző szívvel, keserédesen (mert azért persze annak is örültem, hogy megyünk.) és minden kis követ, régi helyet végigsimogattam könnyes szemmel.
Most meg úgy érzem, hogy ennek itt a vége és ez így tökéletes. Nincs bennem hiányérzet, nincs fájdalom, sóvárgás, hogy még ezt is kellett volna csinálni, és hogy jajj, oda nem jutottam el.
Persze igyekszem minél több dolgot hazamenteni az angol életünkből, ami abban nyilvánul meg, hogy eszeveszett vásárlási lázban égek. Igyekszem minden olyasmivel bespájzolni, amit majd nem kapok otthon. Vagy nem ilyen áron. Gyűlnek hát a csetreszek, ami azért így a dobozolás környékén nem feltétlen okos dolog. De aztán mindig azzal nyugtatom magam, hogy most befér a csomagba, végül is a költözés végső árában már nem számít, hogy 100 vagy 101 dobozunk van. Otthon meg milyen nagyon fogok örülni annak, hogy megvan már a lányok színházba járó ruhája, vagy hogy vettem pár szélforgót a kertbe akciósan. A férjem szerint úgy gyűjtögetek, mintha azt gondolnám, hogy a harmadik világba megyünk, ahol nincsenek is boltok. És lehet, hogy akciós itt a körömlakk, de biztos, hogy erre tényleg szükségem is lesz? És biztos, hogy most akarom megvenni azokat a dolgokat, amiket majd hónapok múlva fogok majd használni?
Persze neki is igaza van - de nekem is. Mert hát ne feledjük, hogy mi a Balatonhoz megyünk, ahol mint tudjuk, minden nevetségesen drága. És hogy itt a strandpapucsot most egy fontért veszem, ami 370 Ft, de a Balcsinál biztos, hogy minimum egy ezrest kellene érte kipengetnem.
Mindenesetre a szállítási útvonalat már kidolgoztam későbbre is - az amazonon otthonról is megrendelhetek bármit, azt majd kiszállítják az unokahúgomhoz, ő pedig majd csomagküldővel elküldi, ha összejön egy dobozni. Merthogy a magyar posta nemcsak baromi drága, de megbízhatatlan is. Múltkor Borsinak rendeltem pár speciális finomságot Magyarországról (amit itt nem lehet kapni) egy aprócska doboz több, mint tízezer forintért jött meg. Ehhez képest a csomagküldő háztól házig egy tízkilósat visz fele ennyiért. Abba pedig jó sok minden befér. Én pedig eldöntöttem, sok dologról nem akarok lemondani, amit itt megszoktam-megszerettem. Újságok, könyvek, játékok - de persze főként nem is az anyagi javak a fontosak.
Ahogy a férjemmel megállapítottuk, a magyar tévéműsor rémes - és inkább néznénk otthon is az angolt. Szerencsére ez nem megoldhatatlan, szóval az előfizetést tuti, hogy visszük magunkkal, csak még egy parabola antennát kell vennünk. Vicces, mert korábban azt gondoltam, hogy sznobok, akik azt mondják, hogy mennyivel jobb eredeti nyelven nézni valamit, mint magyar szinkronnal (mikor az utóbbi, ugye tudjuk, világhírű) de most már én is ezt a vonalat erősítem. El se tudom képzelni, hogy a kedvenc sorozataim hirtelen magyarul beszéljenek - azt meg még kevésbé, hogy fél-egy évet is várjak vele, hogy hazakeveredjen. (Ha egyáltalán.)
Sokat gondolkodtunk ám, hogy megérte-e visszajönni, nem lett volna-e jobb rögtön Spanyolországból hazacuccolni, de igazából egyikünk sem bánja, hogy így alakult. Nem mintha tökéletes év lenne mögöttünk. Zsolt még mindig nem egészséges, még mindig zajlanak a vizsgálatok és még mindig nincs diagnózis, hogy mi a fene történik vele, noha egyre több rút dolgot zártak már ki. Ám azt sajnos még mindig senki sem tudja megmondani, hogy akkor mi is van vele, és mit is kellene csinálnunk, hogy teljesen felépüljön. Mivel ez már január óta tart, nem tagadom, ez elég komoly teher már a lelkünkön is.
Ehhez képest a tény, hogy elkezdtünk pakolni, már igazán nem stresszforrás. Lassan megint dobozok terítik be a lakást, nő a káosz - és a feszültség is egy hangyabokányit, mert legyünk őszinték, a költözés nem gyerekbarát project, nekünk meg itt ugyebár nincs kihez leadni a csemetéket pár napra, hogy mi hatékonyabbak lehessünk. Kapkodunk ide, oda, két doboz közt mosok, főzök, takarítok - és persze dolgozok is, hiszen a költözésre már sehol nem is akarok hivatkozni. Röhejes minden évben előadni ugyanazt a műsort, meg felesleges is, hiszen az a pár óra, amíg írok, voltaképp még jót is tesz a lelkemnek. Meg aztán azt is tudom, hogy most tudom még igazán megírni, milyen jó helyeken jártunk - ha nem teszem, ezek elvesznek az emlékekben, pedig olyan jó, hogy néha visszalapozok a blogban és azt látom, hogy milyen klassz helyen jártunk, igaz, azt is tudom, hogy ezeknek a bejegyzéseknek van a legkisebb látogatottsága. (Mondjuk megértem, nevesincs kis kastélyok ezek, az esélye annak, hogy valaki Magyarországról pont ezeket akarja megnézni és nem a hivatalos, nagy szépségeket, voltaképp elenyésző.)
De ez mind nem fontos. Ami lényeges, az a felfokozott, boldog várakozás, amit Magyarországra gondolva érzek. Hogy egy országban legyenek már a holmijaim, ne ezerfelé. Várom a forró balatoni szelet, a moszatos-iszapos édesvíz aromáját, ami a tóból árad és azt a klórosat is, ami a strandokon van. De várom az őszt is, a levélhullást, a dértől megcsípett sütőtökök aromáját és persze a hó illatát. Különösen az utóbbit. Elkezdtem egy magyar ötvenes listát is összeállítani, hová akarom elvinni a gyerekeket, milyen jó helyeket akarom, hogy lássanak. Mert az biztos, hogy valami nagyon átkattant bennünk, és most már el se tudom képzelni, hogy négy fal között töltsünk egy hétvégét, új felfedezés nélkül. És ne tagadjuk, szépségből Magyarországon is bőven akad, amit muszáj látni.
Ja, és hozzáteszem, nincs illúzióm. Pontosan tudom, hogy nagyon-nagyon fog hiányozni Anglia és időnként ettől szenvedni fogok, mint egy kutya. Mert Spanyolország is hiányzik. Nagyon. De azt hiszem ezen nem lehet segíteni. Ez a hátránya annak, ha az ember hosszan él egy helyen - ott hagy a szívéből egy darabot, és többé sehol sem lesz igazán és 100%-ig tökéletes az élete, mert mindig tudni fogja, hogy van egy másik hely, ami tök másmilyen módon csodálatos.

3 Responses so far.

  1. Réka says:

    ♡Marcsi kitartás a költözéshez!Remélem itthon is írni fogsz nekem nagyon hiányozna a blogod!

  2. Engem is érdekelnének a további írásaid,az ötvenes lista is kíváncsivá tesz.Valamint,hogyan tervezed a gyerekek itthoni tanulmányait?

  3. Dóra says:

    Még nem kommenteltem soha,de nagyon szerettelek olvasni,és remélem sokat olvashatok még rólatok. :)

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...