Három gyerekkel irány Anglia!

Minden költözésnél van egy olyan pillanat, amikor az ember kétségbe esetten körbenéz, és elképzelni sem tudja, hogy x napon belül hogyan lesz itt minden készen, dobozokban, felcímkézve, útra készen. Hát mi most itt tartunk. A totális káosz állapotában.

Persze, hogy a dolgok még reménytelenebbül alakuljanak, a betegség az itt pusztít körülöttünk. Bíbor láza napi 3-4 alkalommal szökik 40 környékére, és ehhez már hűtőfürdő kell, mert ez a forróság már elviselhetetlen számára is. (Bár őt azért nem fenyegeti az ájulás, azért a magas láz nem kellemes.) És persze, hogy a kép teljesen reménytelenné váljon, pár napja én is rosszul érzem magam. Borzongás, hányinger, fejfájás, köhögés, és általános letargia. Szép lassan vált ez egyre rosszabbá, először csak azt éreztem, hogy álmos vagyok állandóan és olyan... hogy is mondjam, kellemetlenül érzem magam a bőrömben. De az apró tünetek sokáig nem álltak össze teljessé egészen tegnapig, amikor aztán kiborult a bili, és szegény férjemet, aki elment vásárolni, egy alapos hisztivel fogadtam, amikor hazaért.
Az idejére sem emlékszem már, mikor sírtam utoljára, de tegnap délután képes voltam azért zokogni, hogy nem tarthatunk meg mindent, és oda kell adnom egy csomó játékot az ismerősöknek, pedig jobb lenne ezeket megőrizni az unokáimnak. Racionálisan ennek semmi értelme persze - mert minket is tennék el csörgőket meg fakirakókat, amikor a mi gyerekeink ezekkel már nem játszanak és tudom, hogy jó helyre kerülnek, ahol örülni fognak neki. Valójában tudom, hogy teljesen felesleges még 20 évig őrizgetni ezeket, merthogy korábban úgysem kell. És még akkor is lehet, hogy hiába - mert ott van a műanyag katonák esete, amiket anyámék tettek el nekünk a mi gyerekkorunkból és mire Bíbor odakerült, hogy játszhatott volna vele, egyszerűen szétporladt a kezében. Mert a műanyag ilyen.
De tegnap minden racionalitáson felülkerekedett az érzelemhullám, hogy ez nincs rendben. Hiszen én is milyen boldog lennék, ha lenne pár játék anyám gyerekkorából, vagy apáméból. És tessék, most pont azt csinálom, amit ők - odaadom, ami érték is lehetne, és nem őrzöm meg ezeket a fontos tárgyakat. Persze otthon is szétosztanám őket - de most valahogy a költözéssel kapcsolatban még fájdalmasabb az egész, mert van egy olyan végleges és visszavonhatatlan érzés mellette, ami nagyon megvisel.
Megjegyzem, a család csak nézett, senki nem értette, mi a bajom, még Bíbor sem, aki pedig igazán ragaszkodik a tárgyaihoz, ő is azt mondta, ha lesz egy negyedik gyerekem, vagy egy unokám, majd veszek neki új játékokat. Higgyem el, jobban fog örülni neki, mint a régi vackoknak. Másrészt meg mit sírok, nem kukába dobtam, valaki igenis örülni fog neki (és ennek én is örülök) ráadásul olyasvalaki, akit szeretünk, és ez nagyon jó.
Ekkor már sejthettem volna, hogy a hiba bennem van, de én csak azt éreztem, hogy végtelenül fáradt vagyok és ledőltem pihenni, persze csak azután, hogy kisütöttem egy adag cukkínis fasírtot és elmosogattam, mert mint tudjuk, az anyáknak nincs szabadnapjuk. De tény, hogy elfáradtam, és bár egyik gyerek se aludt, (ami pedig jó alibi lett volna) én mégis lefeküdtem a franciaágyra, csak úgy ruhástul. Kicsit borzongva, kicsit szédülve. Még mondogattam is, viccelődve, hogy olyan, mintha lázas lennék, csak hát ugye én soha nem vagyok az. De azért a férjem odaadta a lázmérőt. Tegyünk egy próbát. És nagy megdöbbenésemre kiderült: 39-et produkálok. Utána sok dologra már nem emlékszem, csak arra, hogy fekszem, meg félálomban vagyok, vagy épp alszom. És mondogatom Kisbendének, aki jönne mellém az ágyba, hogy "innen" ami azt jelenti, hogy "menj innen", mert nem akarom szegényt megfertőzni.
Persze a betegség kapcsán sok rémisztő gondolat merül fel - hogyan tudok így pakolni? Ki fog kitakarítani? Ki főz ebédet és szortírozza a rettentő fontos apró cetliket, amiket nem szabad kidobni ellenőrzés nélkül? És főleg, mi van akkor, ha nem gyógyulok meg, mire hazautaznánk? Vagy ha a férjem is megbetegszik? Ha mind itt fekszünk majd jövő hét szombaton lázasan és nem tudunk hazarepülni?
Szóval ha eddig azt hittem, hogy a helyzet pakolási téren reménytelen, most átgondoltam. Eddig minden normális ütemben haladt - de MOST tényleg gond van és nagyon kéne egy csomó pozitív és gyógyító energia, és persze idő pihenni és gyógyulni.

Komolyan mondom, a sors teszteli a határainkat. Tegnap délután Bíbor úgy jött haza a suliból, hogy nem érzi jól magát. Lázmérés, 39.2. Tüszős mandula, antibiotikum, hűtőfürdő, mert persze ő a másik olyan gyerekem, akinél nem sokat használ a gyógyszeres lázcsillapítás.

Egy hónapon belül másodszor kell neki antibiotikumot adni, miközben előtte egy teljes évig nem volt beteg. Nyilván oka van ennek is - tudom, hogy ő nem örül annak, hogy itt kell hagynia Angliát, bár nem panaszkodik. Mi pedig hálásak vagyunk neki, és igyekszünk megkönnyíteni az életét. Például elintéztük, hogy szeptemberben a suli elvigye a francia kirándulásra, még akkor is, ha már hivatalosan nem lesz az iskola tanulója. Megszerveztük: visszajön az apjával és amíg ő kirándul, apa lezárja az itt maradó ügyeket. Azt pedig szentül megígértük, hogy Spanyolországban kertes házunk lesz és kap végre egy igazi kisállatot. Azt reméljük, hogy az átállás könnyű lesz neki, épp úgy, mint itt, és ha vége az állandó esőzésnek, az egészsége is rendbejön mindenkinek. Merthogy Borsi is köhög, méghozzá csúnyán, de nem csodálom, majd minden nap elázunk, pulcsi, kabát nélkül el sem indulunk. Szóval majd a napfény, a kert, a Balaton aztán pedig a tenger remélhetőleg helyrehozza az immunrendszerüket és a jókedvüket is. Pár hét és az angol emlékek is fakulni fognak, ezt már tapasztalatból tudom, hiszen hagytam már magam mögött országot.
De most nem könnyű. Nekik sem és persze nekünk sem. A dolgok azért haladnak, ha nem is a tervezett tempóban - a betegség lelassít minket, még akkor is, ha nem mi kínlódunk vele. De sikerült ma eladni az autónkat, amit tegnap este hirdettünk meg. Ma meg már el is vitték. Igaz, eddig percenként csörgött a telefon, még este 10-kor is, és persze az első érdeklődő már reggel 7-kor ébresztett mindenkit.
Hiába aludtam vissza, az álmaim mostanában olyan elevenek, hogy alig bírok kimászni belőlük. Nemrég írtam egy álmokkal kapcsolatos cikket, annak kapcsán hallottam, hogy olyankor vannak az embernek igazán élénk álomképei, amikor az életében is sok olyan új dolog történik, amiket fel kell dolgoznia - ezért van az, hogy tiniként annyira sokat és intenzíven álmodunk. Sok minden történik, van min tűnődni még alvás közben is. Öregkorban meg azért lesznek az álmaink egyre szürkébbek, mert kevés az újdonság, bedarál a rutin.
Lehet benne valami, mert mostanában minden éjjel úgy érzem, mintha egy alternatív univerzum szippantana be, akár a gólyakalifát. Órákon át a hatásuk alatt vagyok még, azután is, hogy felkeltem, ízek, illatok, érzések keverednek bennem. Nem kellemetlenek, csak furcsán élőek. Persze értem én, az életem alapvetően izgalmas mostanság, még akkor is, ha az elmúlt pár nap monoton dobozolással telt. Azt ugyanis nem lehet abbahagyni, hiszen már csak nyolc napunk van rá, hogy befejezzük, a repülőgép jövő héten felszáll és kész. De hiába a sietség, nem lehet csak úgy dobálni, mindennél el kell gondolkodni, hogy Magyarországon vagy Spanyolországban vesszük-e majd nagyobb hasznát. Minden egyes kézbe vett tárgynak története van, amint megérintem őket, jönnek az emlékek, hol, mit csináltunk, merre jártunk, mit éreztük. És nem csak ezek az élmények olyan elevenek, mintha filmet látnék, néha szabályszerű flascbackjeim vannak, gyerekkoromból, tinikoromból, olyan élmények és emlékek, amikről azt sem tudtam, hogy valaha előjönnek. Nem komoly, sorsfordító események, csak apróságok, de egy egész korszak érzései jönnek velük. A gimis parfümöm illata kísért már napok óta, olyan elevenen, mintha most fújtam volna be magam és vele együtt az akkori életem elfeledett történései is. Aztán az általános iskolai menza jellegzetes szaga. A műanyag Télapós zacskóé, nem azé a fényes susogósé, ami most van, hanem a régi, nehézkes plasztik táskáé. Kirándulás a hegyekben, miközben a hátamat égeti a nap, amikor először kóstoltam Sangriát, amikor egy múzeumban kézbe vehettem Mátyás király arany gyűrűjét. Igen, az eredetit.
Nem sejtettem, hogy ez a költözés érzelmileg is ilyen intenzív lesz, de élvezem ezt a furcsa és váratlan számadást, amire rákényszerített a sors. Itt ez a fotó is - engem ábrázol, nem gyerekként, már majdnem 20 éves voltam akkor ez készült. Magammal hoztam bescannelni, itt hányódik mióta. Pedig milyen szép.
Szóval zsong a fejem a teendőktől és szörnyű, ahogy látom, egyre kevesebbel kell beérnem, egy csomó mindenre már egyszerűen nem lesz időm. Pedig hosszú listám volt, mi mindent szeretnék még elintézni az eljövendő egy hétben - de persze ez egyre szerényebb. Mára például azt terveztem, hogy egész délelőtt a belvárosban leszek, fotózok még egy utolsót és hazafelé veszek egy rakás nyári gyerekruhát, mert hogy az itt jóval olcsóbb, nagy leértékelések vannak és azt remélem, hogy Spanyolországban ki tudjuk őket használni még sokáig.
Az időjárás mintha csak gúnyolna. Az egész heti esőzés után mára gyönyörű napsütésre ébredtünk. Az ég fényeskék és bárányfelhők gömbölyödnek rajta. Gyönyörű háttér lett volna a katedrális mögé. De ez is elmarad. Helyette betegápolás van, és nagyon szoros határidők - merthogy mindennek el kell készülnie. Két doboz megpakolása közben hazahozom Kisbendét a bölcsiből, elaltatom, aztán megyek Borsiért, de őt nem hozom haza rögtön, mert előtte még az év utolsó szülői értekezleteire is be kell ülnöm, ahol elmondják, hogy a gyerekeim hogyan teljesítettek. Talán még bizonyítványt is kapunk. Nagy meglepetés mondjuk nem vár, ha eddig minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, halálra dicsérték a gyerekeimet, gondolom hirtelen nem változtatják meg a véleményüket. Holnap pedig évzáró nagy ünnepség, ahová külön meghívót kaptunk, mert mindkét iskolás lányunk kitüntetést kap.
Ezek igazán jó és fontos dolgok - de most valahogy semmi nem kap igazán jelentős hangsúlyt, mert óriási a káosz. Bennünk és körülöttünk is. A költözés már csak ezzel jár. S ha még mindez nem lenne elég, átraktuk Kisbende ágyát közvetlenül a sajátunk mellé, hogy több doboz elférjen. Persze egy perc alatt rájött, hogy akkor így bele tud mászni az ágyába és persze ki is. Nem is értem, hogy úsztuk meg eddig enélkül a produkció nélkül. A lányok már másfél évesen simán kimásztak a rácsos ágyból. Kisbendének eddig egyszerűen nem volt erre igénye, én azt gondolom. De most van. Így este nem lehet egyedül hagyni az ágyában, ahogy eddig, hogy majd csak jön az az álommanó. Merthogy kijön. Így valakinek ott kell maradnia mellette, hogy meggyőzze, az alvás jó. Persze tegnap este 9-kor belealudtam a feladatba, pedig komoly szortírozási terveim lettek volna, és furcsa módon nem ébredtem pihentebben, mint ha csak éjfél körül kerültem volna ágyba. Majd talán ma este bepótolom és közben figyelek magamra, a többiekre és emlékszem mindenféle jóra, amiben itt volt részünk.

Amikor még Budapesten éltem állandóan tömegközlekedtem, és gyakran figyeltem, hogy mit olvasnak ilyenkor az emberek. Persze ha olyan lap volt a kezükben, amibe én is írtam, igyekeztem közelebb furakodni, hogy lássam, amikor odalapoznak, ahol az én cikkem van. Izgalmas dolog visszajelzést kapni arról, hogy jó-e amit az ember alkot. Talán ezért is szeretek annyira blogolni, mert úgy érzem, hogy több emberhez jut el, amit leírtam.

Ez persze számszerűen nem igaz - az a napi 1-2 ezer olvasó, aki rámkattint köszönőviszonyban sincsen azzal a több tízezres olvasótáborral, akik mondjuk egy Kismamát vagy egy Nők Lapja Évszakokat olvasnak. Nekem mégis többnek tűnik, mert azonnali és közvetlen. Ha tetszik, akkor dicsértek, ha hibás, javítotok, ha uncsi, hagyjátok a fenébe.
Bevallom, bár néha megvisel egy-egy komment, mégse tudnám megszüntetni ezt a lehetőséget, mert állati izgalmasnak találom amit ti tesztek hozzá az én írásaimhoz. A kommenteknél már csak emileket szeretem jobban. Igaz, a válaszolásban már nem vagyok annyira jó - de leginkább azért, mert gyakran merül fel olyan kérdés, amiről azt érzem, hogy több embert is érint, nem csak a levélírót és akkor inkább a blogon írom meg a véleményem. Vagy ott hosszabban.
Nem tudnám megszámolni, hogy hány ember írt nekem levelet az elmúlt két évben a blog kapcsán. Van, aki azóta már szintén Coventryben lakik, és tök jóba lettünk. Van akinek a blogját azóta én is rendszeresen olvasom és imádom. A legtöbb emberrel ugyan 1-2 levél után elhal a kapcsolat, de ez tök normális dolog, hiszen sokan, csak információt kérnek, és nincs miért tovább írni, ha az megvan. Arról se lehet hosszan levelezni, ha valaki egy bejegyzés után privátban megírja, hogy ez nagyon tetszett neki, mert bármilyen jólesik egy ilyen levél, válaszolni azért nehéz rá.
A legtöbb ember amúgy aki ír főként azt mondja el, hogy mennyi sok közös élményük van velem. Merthogy idegennek, expatnak, bevándorlónak (kinek melyik kifejezés a kedvesebb) lenni nagyrészt hasonló érzelmeket mozgat meg az emberekben. Nehéz eljönni, nehéz hazamenni, könnyű beleszokni a jóba és furcsa figyelni a helyi szokásokat fokozatosan felszedő gyerekeket. Ezek amúgy a kedvenc leveleim, izgalmas, amikor valaki saját magáról mesél, hogyan él ő, merrefelé, mit csinál, mit tapasztalt, és az alátámasztja vagy sem az én élményeimet.
Azzal sincsen bajom, ha valaki információt kér. Szívesen megírom, amit tudok, mert emlékszem még, hogy mielőtt kiköltöztünk, én is felkerestem virtuálisan néhány Angliában élő magyart és állati kedvesek voltak és sokat segített nekem amit írtak. (Akárcsak most a spanyolosok!!!)
A baj csak az, hogy az én segítségem eléggé korlátolt mértékű, hiszen a tapasztalataim nagy részét már megírtam a blogban - iskola, egészségügy, költözés. Mivel a kérdések nagy része erre vonatkozik, ezeket a bejegyzéseket direkt külön kitettem a blog mellé a megfelelő linkekkel együtt, hogy ne kelljen magamat ismételni.
Persze kapok mindig furcsa leveleket is, amikkel nehéz mit kezdeni. Persze a beteg gyerek sokszor felmerül a levelekben, amit én maximálisan értek - itt van az én Borsikám, és átérzem, hogy annak, akinek van egy ilyen nehezítés az életében, különösen nehezen mozdul külföldre, mert a gyerek érdekét nézi és fél, nehogy rosszul járjon a cserével.
De nehéz mondjuk azzal mit kezdeni, amikor valaki megkérdezi, hogy neki, mint magyarnak mit kell fizetnie ha a gyerek kórházba kerül, mire én írok egy hosszú levelet, hogy semmit, mert EU-s tagország vagyunk, és a gyereknek amúgy is minden ingyenes, még a lázcsillapító is 14 éves koráig, de például Walesben azt hiszem ez 21 éves korig is tart. Válasz persze nincs a levélre, még egy köszönöm se, de ez nem gond. Annál inkább rosszul esik, amikor olvasom az illető blogját, ahol két nap múlva megjelenik a bejegyzés: "Sajnos úgy néz ki nem tudunk Angliába költözni, mert a gyerek gyógykezelését nem tudnánk megfizetni..." Ilyenkor azért elmegy a kedvem a levelektől, és olyan értelmetlennek érzem azt a félórát, amit azzal töltöttem, hogy írtam neki.
Az is előfordult már, nem egyszer, hogy valaki felajánlotta, csináljunk közös vállalkozást. Merthogy itt olcsó a játék, a gyerekruha, mi lenne, ha én hazaküldeném a cuccot ő meg otthon eladná. Segítsek már neki, mert nincs munkája, ez neki éppen jó lenne, és nem ismer mást itt Angliában. Ilyenkor is fogom a fejem, mert egyfelől se időm, se kedvem ilyen vállalkozásba fogni (nem tudom, ez nem derült ki a blogból???) de ha lenne, akkor miért egy vadidegennel szövetkeznék, akiről korábban még semmit se hallottam? Az OK, hogy ő senkit nem ismer itt, de nekem azért elég sok ismerősöm van Magyarországon.
Persze ez nem kirívó eset, a Határátkelő blogján olvastam, hogy egy Dél-Amerikában élő csaj kapott olyan levelet, hogy költözne ki valaki, kell a segítség. Visszakérdezett: miben. Mire a válasz. Lakást, állást szerezni, tolmácsolni, és persze nyelvet tanítani neki, mert még nem beszél spanyolul. Megjegyzem - szintén egy vadidegen kérte mindezt.
Az utóbbi párhónapban mindenesetre egyre sűrűsödnek az inboxomban az útra készülő emberel levelei. Mintha egyre többen és többen éreznék úgy, hogy menniük kell Magyarországról. Ezért gondoltam, hogy összeírok pár szubjektív tanácsot azoknak, akik Angliába készülnek és kéne nekik egy gyors lista arról, hogy mire figyeljenek. Nem mintha szakértő lennék a témában, de talán van, akinek hasznos lesz. Aki pedig ki akarja egészíteni, vagy javítani - tegye meg nyugodtan a kommentek között. Vagy írjon levelet! Akármiről!

1. Anglia nem egyenlő Londonnal. Ezt muszáj leszögeznem, mert még a saját ismerőseim, akik olvassák a blogot, is gyakran kérdezik, hogy milyen nekünk Londonban és nagyon meglepődnek, hogy nem ott lakunk. Gyakran kapok olyan leveleket is, amelyek arról faggatnak, hogy mennyi Londonban egy lakás, vagy milyen a közlekedés babakocsival. Mit mondjak, erről körülbelül annyi infóm van, mint mondjuk Pécsről. Jártam már ott, van némi képem, de szakértőnek nem nevezném magam. Amúgy London csodás hely - de a legdrágább megoldás, minden szinten. Persze a multik és a zsíros állások nagy része ott van, aki ilyenben utazik, annak jó célállomás. De aki mondjuk mosogatni és takarítani jönne ki, az vidéken jobban jár, mert a londoni ár töredékéért tud házat bérelni.

2. Informálódj! De könyörgöm, ne csak blogokból! Tudom, a blogot kellemes olvasni, pláne ha egy kellőképp pozitív szemléletű ember írja, aki nem feltétlen a rosszat keresi. De megjegyzem, rossz mindenütt van (és pesszimista blogok is...) de a blog szubjektív, egy ember saját szűrőjén át mutat be egy országot, és nem feltétlen vagy te is ebben a cipőben. Persze blogot, fórumot és facebook közösségeket érdemes meglátogatni - de ha igazán meg akarod tudni, milyen az élet az adott országban, nézd meg az adott város honlapját, az állami információs honlapokat. Igen, ezek angolul vannak, de előbb-utóbb úgyis ezeket kell majd követned, ha képben akarsz lenni. Vedd elő a szótárat és a gugli fordítót. Találd fel magad, mert ez olyan lépés, amit előbb-utóbb úgyis meg kell tenned.

3. Ne indulj a semmibe! Persze az jó buli, ha az ember 20 éves, és nyilván vannak olyan helyzetek is, amikor muszáj így dönteni, de könyörgöm, ne cipeld ilyenkor magaddal az egész családot kutyástul és biciklistől. Én ugyan nem vagyok a családok szétszakításának híve, de néhány hetet-hónapot érdemes összeszorított foggal is kibírni, míg előre megy az egyik szülő, munkát keres, lakást bérel. Gyerekkel ugyanis állati drága a szálloda, nyilván öt embernek már senki nem tud "átmeneti" szállást biztosítani, és a munkakeresésben is akadály, ha folyamatosan a gyerekeket is felügyelni kell.

4. A lakásbérlés nehéz! Aki még nem járt külföldön az el se tudja képzelni, hogy az angol ingatlanbérlés milyen macera. Ajánlólevél (persze angoltól és angolul), hitelbírálat (az elmúlt fél-egy évnyi bankszámlakivonattal) és munkahelyi igazolás kell hozzá. Ha ez nincs, akkor az ügynökséges 80%-a szóba se áll veled. Ha mégis, fél évnyi pénzt legombolnak az ügynöki jutalékon felül. Ja, és amit el szoktak felejteni az emberek, hogy a lakbéren felül húzós összeg még a counil tax (helyi adó) amit a kecó után kell fizetni, neked. Ez 100 font körüli összeg - mindenhol más, várostól, kerülettől, ház nagyságától függ.

5. Nincs ingyen bölcsi! Tehát három éven aluli gyerekkel itt lenni szívás. Az iskola és az egészségügy ingyenes - de annyira, hogy még tolltartót se kell venni. A bölcsiért viszont fizetni kell, méghozzá egészen durva összegeket. Napi 20-40 fontot simán elkérnek érte, akár többet is.

6. A segély összege nagy - de dolgozni kell hozzá! Az angol szociális ellátórendszer nagyon jó, de csak akkor jár, ha dolgozik az ember. Az itteni családi pótlék nem sok, de hozzájön ehhez még egy fizetéskiegészítő visszatérítés (working tax credit) is az államtól, ami akár meg is duplázhatja az ember fizetését! A nagycsaládosok és az egyedülállók komoly segítségben és pénzben részesülnek - de csak akkor, ha van munkájuk. Előtte a válasz annyi: illegálisan tartózkodsz itt, nem jár semmi. (Ez a hivatalos szöveg...)

7. A papírmunka sok és bonyolult! Egy-egy igénylőlap kitöltése órákig is eltarthat még nagyon jó angoltudással is. Ebbe neked kell belevágnod, mert senki nem csinálja meg a két szép szemedért.

8. Csak türelem! A bürokrácia malmai lassan őrölnek - akár egy év is eltelhet, míg az ember megkapja a neki járó állami juttatásokat, de akkor viszont egy évre visszamenőleg! Viszont addig ki kell bekkelni saját forrásból.

9.Minimális angoltudásra szükség van! Igaz, az orvosnál és az önkormányzatnál is lehet kérni tolmácsot, de legalább ezt, el kell tudni mondani. A boltban viszont a reklamáláshoz nem biztosítanak efféle szolgáltatást. A lényeg, hogy ne pánikolj és találd fel magad!

10. Oldd meg egyedül!. Ez nem azt jelenti, hogy egy magyar se fog segíteni - de azért erre ne építs. A legtöbb kinn élőnek megvan a maga élete, munkája, gondja - nem fognak téged kísérgetni. Te se kérnél meg otthon egy vadidegent, hogy menjen már el veled az adóhivatalba és segítsen papírokat kitölteni. Itt se lesznek lelkesebbek. Ez nem azt jelenti, hogy ne éreznék át a helyzeted és ne adnának információt és ne számíthatnál rájuk, ha baj van. Csak hát ezzel nem érdemes visszaélni, főleg nem a legelején.

Bende továbbra is láztalan és remélem, hogy ez már így is marad, mert a múlt héten gyakorlatilag semmit nem tudtunk csinálni abból, amit elterveztünk. Jó, én írtam cikkeket, Zsolt meg csinálta a honlapokat, de csak robotpilóta üzemmódban. A lakás közben esett szét, ebéd nem főtt, vasalás nem volt. De most, hogy végre kijutottunk a sötét alagútból, olyan energialöket  áradt szét bennünk, hogy kiürítettünk egy szobát és elkezdtük belepakolni a megrakott dobozokat. Merthogy két hét múlva költözünk!

Persze a nagy lelkesedés csak addig tartott, ki nem nyitottam az első papírdobozt. Ott álltam fölötte, kezemben egy kupac könyv és azon gondolkodtam: ezt most hová vigyük? Haza, Magyarországra, ahol megint évekig nem akad a kezünkbe vagy vigyük magunkkal Spanyolországba? A döntés egyáltalán nem egyszerű. Amit Magyarországra viszünk, azzal most két hónapig játszhatnak a gyerekek - de lehet, hogy utána egy évig nem.
Ráadásul nem kevés holmink van - döbbenet, hogy két év alatt mennyi minden gyűlt össze. Ide 250 kiló cuccal jöttünk, de szerintem minimum a triplájával fogunk elindulni. A férjem persze ki van akadva rám - mert a súly jelentős része könyv lesz. Megint. És valljuk be, könyvből már éppen elegendő mennyiség van már otthon is. Én meg függő vagyok, rosszabb, mint egy alkoholista, mert tényleg képtelen vagyok megállni, hogy ne vegyek, pláne itt, ahol állati olcsón adják.
A férj szerint Kindle kéne már nekem, vagy járjak naponta könyvtárba, ő nem bánja, de ne jöjjek neki azzal, hogy csak 1 font volt egy könyv, ha most kettőt kell rákölteni, hogy elszállíttassuk, mert akkor már hirtelen nincs is olyan jó árban. A könyv ugyanis messze a legnehezebb cucc, erre már az előző költözésnél rájöttünk. De hát én meg úgy vagyok vele, hogy itt kell megvenni az angol olvasnivalót, mert otthon aranyárban adják, és hát milyen jó is nekem, hogy a gyerekek simán olvasnak angol regényeket, mert ez a legjobb módja annak, hogy megőrizzék a nyelvet akkor is, ha innen elmegyünk. 
Szóval pakolunk, szedjük le a falról a felrakott posztereket, dolgozatokat, képeket, feladatokat. Ahogy a falak egyre fehérebbek lesznek, úgy tűnik el az otthonos érzés is a lakásból és lesz egyre jellegtelenebb.
A nagy szortírozásba Kisbendén kívül mindenkit bevontam - érdekes volt például, hogy a lányok mit választanak. Van egy-egy óriási papírdobozuk, amiben a csizmájuk érkezett, és simán belefér egy A4-es papírlap. Ebbe gyűjtöttük az elmúlt két évben az összes olyan rajzot, dolgozatot, cetlit, amit akkor és ott nagyon fontosnak és megőrzendőnek tartottak. Arra kértem most őket, hogy nézzék át, és dobják ki, amihez nem fűzi őket őrült fontos emlék, hogy csak azt pakoljuk be, ami kell, ne vigyünk haza szemetet. Tök érdekes volt nézni, hogy mi fontos nekik, mi nem - csomó esetben és azt mondtam volna, hogy ezt ne dobd ki, mert tök szép rajz, vagy ezt minek őrzöd, tök hülyeség,k de végül megálltam és nem szóltam bele, mert belegondoltam, én se szeretném, ha anyám döntené el, hogy mi az én fontos emlékem és mi nem. (Mondja az a lány, aki simán megőrizte a gimis szerelme által Amerikából hozott toll csomagolását. Nem, nem a tollat. A csomagolást...)
Érzelmileg furcsán felkavaró ez a pakolás dolog. Kerülnek elő a különböző rétegek, dobozok, amikkel úgy voltam, hogy majd, később átnézem mi kell - és most már nem lehet tovább halogatni. Nézegetem a képeket is, mert most kéne még azokat is albumba rendezni, mert ha jönnek az új élmények, akkor azok elsodornak, és úgy maradnak rendezetlenül, mint a 2005-ös év, amit akkor nem raktam albumba és még mindig a fémdobozban várják a képek, hogy elrendezzem őket. Vagy a nászutunk fotói, 2000-ből. Szóval halogatni nem érdemes, mert akkor az soha nem lesz meg, ilyenkor kell hajtani azt a lezárást, ami méltó befejezés és ünneplés.
Ja, ha már ünneplés - júni 15-én, vasárnap hivatalos búcsúbulink lesz a közeli játszóházban. (Nem olcsó, csak másfél óráig lehet ott lenni, nem adnak kaját - viszont 40 gyerek jöhet, tehát legalább a létszámot nem kellett limitálni...) Persze Borsika ötlete volt, nálunk ő a bulifelelős, kicsi korától fogva. Most is jó ideje mondogatja már, hogy kéne egy ilyet csinálni, és végül beadtuk a derekunkat, mert valóban fontos, hogy legyen alkalma a gyereknek elbúcsúzni, mert az ő életében ez óriási mérföldkő és megérdemlik, hogy esélyük legyen ezt meggyászolni. Az a baj, hogy még elég kicsik ahhoz, hogy fenn tartsák a kapcsolatot, pláne a szülők segítsége nélkül, ezért találtam ki, hogy legyen nekik Borsinak és Bíbornak is egy. Ezt a barátaik bármikor megnézegethetik, de akár a tanárok is, így aki akarja akár most, akár később felveheti velük a kapcsolatot, ők meg gyakorolhatják az angolt és persze a számítógéphasználatot is. Mivel nagyon kicsik, ezért egyenlőre az én felügyeletem mellett zajlik az egész, semmi olyan nem kerülhet fel, amit én nem láttam. Most még csak a régi nyaralások képeit töltik fel, de mivel amúgy szeretnek fotózni, gondolom kinn majd készülnek frissebb fotók is. Nagyon nézik amúgy hányan kattintottak rájuk és nagyon szeretnének biztató kommenteket is, szóval akinek van kedve, az lelkesítse őket egy kicsit. :-)
Szóval a búcsú elkezdődött, a hivatalos helyeken is belejentettük, hogy megyünk és ahogy pakoltam, arra döbbentem rá, hogy egyáltalán nem bánom, hogy vége. Úgy érzem, hogy itt és most mindent megtettem, megnéztem, amit akartam és itt az idő, hogy új kalandba kezdünk. Megjegyzem, ezzel a négy hónapja tartó folyamatos esőzéssel, Anglia sem a marasztaló, fényes arcát mutatja nekünk. Borsi folyamatosan köhög még mindig, és tartok tőle, hogy az állandó pára, hideg, nyirkosság nem tesz jót neki. Majd a magyar nyár, a kert, aztán meg a spanyol tenger meggyógyítja, reménykedünk benne. Megjegyzem, a lapok szerint ez volt minden idők legesősebb éve, brutál árvizek vannak és csomó helyen csüdig járnak a kocsik a vízbe és örülhet, akinek a lakásába nem folyt be. Nálunk nem ennyire durva a helyzet, de azért nem tudunk egy sétára se úgy elindulni, hogy ne vigyünk kabátot, és ez azért július közepén nekem nem tetszik.
Szóval gyűlnek a dobozok én meg válogatok, emlékezek és leltárt készítek. 58 helyen jártunk az elmúlt két évben - és rájöttem, hogy körülbelül a negyedéről még nem is írtam a blogra. Ezeket fogom most pótolni, aztán lassan, lezárom a blogot és elkezdek egy újat, aminek a címe az lesz: Három gyerekkel irány Spanyolország. Még nem nagyon érdemes megnézni, mert csak egy bejegyzés van rajta és a design sincs még tökéletesen kitalálva, de a terveim szerint mostantól a Spanyolországra vonatkozó dolgokról ott írok! Mert persze a blogolást nem hagyom abba!

Csütörtök este komolyan megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a blogolást. Végleg. Pedig egy csomó jókívánságot küldtetek és az nagyon jólesett. De nekem csak az a komment járt a fejemben, amelyben valaki megírta, hogy a lázas gyerekéről kiderült végül, hogy leukémiás. Egész éjjel nem tudtam aludni, figyeltem, Bende lélegzik-e, hogy milyen szép, milyen kicsi, és hogy jajj-jajj, milyen nagyon beteg. 

Tudom, tudom, hogy ez a komnmentelő (akinek sajnos Névtelen a státusza, így nem tudok rá név szerint hivatkozni) nem akart rosszat, de annyira nagyon megrémített amit írt, hogy szinte lebénultam tőle. Való igaz, hogy mindenféle szörnyűség történhet a gyerekekkel és sajnos egy ártatlannak tűnő láz is lehet rémséges betegségek első tünete, de nekem most bőven elég volt a realitással megküzdenem. Azzal, hogy Bende 40 fokos lázakat produkál és a kúp mellett kétóránként hűtőfürdőztetni is kell, mert még a kettő együtt se nagyon tudja 39 alá vinni. És hogy a láz nem múlik, vissza-visszatér, és minden magasabb értéknél attól rettegünk, hogy újabb görcsöt kap. Emellett a démonokkal, amelyek a fejembe kerültek és a szívemre ültek, már képtelen voltam megküzdeni. Átvették felettem a hatalmat és legyőztek.
Azt mondják, hogy a zuhanó repülőgépen nincs ateista - én hozzátenném, a beteg gyerek ágya mellett sem. Az a tehetetlenség, amivel az ember a saját gyereke szenvedésével szembesül, porrá zúzza az ember öntudatát, a reményeit és mindent, de mindent, de tényleg mindent odaadna, hogy az a kicsike lény ott az ölében ne szenvedjen. Hogy a szeme ne párás és üres legyen, hanem örömtől csillogó. Hogy a láztól ne rázza a hideg és hogy ne nyüszítsen, mint a megvert kutya, amikor a hűtőfürdőbe rakják. Nincs annál nyomorultabb érzés, mint amikor néz azzal a kicsi szemével, tele bizalommal és szomorúsággal, és kéri, hogy segítsünk rajta, hogy ne kelljen szenvednie és vegyük már ki a hideg vízből, és csináljuk meg, hogy legyen jól. Nekem meg nem eshet meg a szívem, hanem nyomom vissza a vízbe és adom neki a gyógyszert és megteszek mindent, hogy jobban legyen - de persze hiába, mert nem az én kezemben vannak a dolgok. Arról, hogy jobban lesz-e vagy sem, nem én döntök, hanem egy nálam sokkal nagyobb erő, akinek nem ismerem a céljait, és fogalmam sem lehet róla, hogy mi lesz a dolgok vége. Meggyógyul vagy sem? Vajon minden rendben lesz, vagy ez csak a vég kezdete?
Ezek a kérdések dübörögtek a fejemben, és ezeket lehetetlen elviselni, csakis úgy lehet, ha mögötte hit és optimizmus van és bizalom, abban, hogy minden helyre jön. Különben nem tudok belenézni annak a kétévesnek a szemébe és azt mondani, hogy muszáj ez a kúp, mert ettől leszel jól és látod, a hűtőfürdő Boribonnak is segít. Ráadásul ott a két nagy is, akik szintén aggódnak, és kérdik, hogy ugye nem lesz baj és nekem, mint szülőnek azt kell mondanom, hogy nem. De nem tudom, ha az én lelkemben nincs nyugalom és bizalom. És nem volt, pont a blog miatt.
Tudom, hogy sokan drukkoltak nekünk és várták a híreket, hogy ugye minden rendben van. De nem tudtam írni, mert nem akartam,hogy valaki azt írja, nem szabad bízni a javulásban, mert még ilyenkor is történhet visszaesés.
Örültem annak, hogy apró javulást látok. Merthogy a láz az elmúlt két napban egyre ritkább lett és egyre hosszabb lázmentes időszakok jöttek. Tegnap egész délelőtt láztalan volt, és csak délután 3-kor ment fel ismét a láza, ami már egész jó volt, és utána szintén egy hosszabb lázmentes időszak jött, amikor már nem a kanapén ült, hanem építőkockázott és autózott. Persze este 10-kor újra felszökött a láza, de már nem 40-re, csak 39-re és elég volt a kúp is, és utána éjszaka már nem lett újra lázas és ma sem. A mai legrosszabb érték 37.5 lett, ami még hőemelkedésnek se komoly.
És ami még jobban jelzi, hogy milyen jól van, ma már evett is és mindenkivel verekedni akart. A lányok persze dühösek voltak rá, hogy szétrombolja a babvilágot, amit felépítettek, hogy fejbeveri őket az autójával és megharapja a kezüket, de én egy kicsit azért örültem. Persze megbüntettem és kiküldtem a szobából, és közöltem, hogy addig ott kell maradnia, míg bocsánatot nem kér. Mert igen, már olyan jól volt, hogy abba még a büntetés is belefért.
De a legjobb mégis az volt, hogy este a pizsamanacijával öltözködés helyett kacagva csépelni kezdte az apját, a rendes esti hancúrozás részeként, ami az elmúlt héten teljesen kimaradt. Így hát az utolsó kőszikla is legördült a szívünkről. Tényleg jól van. Olyan, mint régen, sőt olyanabb.
Én meg örülök, hogy igazam volt és nem kellett se antibiotikum, se vérvétel és nem csalt meg az ösztönöm, ami azt súgta, hogy nincs baj.
De azért higgyétek el, tudom, hogy lehet. Bármikor lehet. De kicsit sem lesz jobb attól, ha folyamatosan félek. Az igazi nagy bajokat úgyse lehet megelőzni.

A nagy izgalmak közepette, amit a fiam betegsége okozott, el is felejtettem megörökíteni a nagy eseményt, amit Covenrtry a múlt héten ünnepelt. Itt járt az olimpiai láng. Megállt az élet, különösen amerre az útja vezetett, a legtöbben nagy kerti partikat, pikniket csaptak az út mentén és a legtöbben le se szedték a Diamond Jubilee-ról maradt zászlókat. Jól jött az most is, csak emelte az ünnep és a brit büszkeség fényét.
A férjem a két lányt kivitte a reggel 7-es kezdődő ceremóniára és a lányok nagyon élvezték. Igaz, az ő életük már régóta olimpiai lázban ég. Még tavaly kezdődött, amikor kézbe vehették magát a fáklyát, ami itt, Coventryben készült. Idén pedig hónapok óta foglalkoznak vele, beszélnek róla és az utóbbi időben ráadásul speciális olimpiai sportnapok és versenyek követték egymást, a Brownies táborban olimpiai fáklyát készítettek - szóval fel voltak lelkesedve rendesen és még a korai kelés se vette el a kedvüket ettől a nagy eseménytől. Én, mint már mondtam párszor, nem vagyok nagy sportrajongó - de a fáklyás történeteket nagyon szeretem. Következzen hát néhány "fun facts" azaz tréfás és vicces tény a lángról, a fáklyáról és az ő hordóiról.

1. Először is szögezzük le - ami a fáklyában van, annak csak a neve "örök tűz" - a láng maga egyáltalán nem ég örökké. Az olimpiai játékok kezdete előtt néhány hónappal gyújtják meg és az olimpia záróceremóniáján ünnepélyesen eloltják.

2. A lángot négyévente Görögországban, Héra templomának romjainál keltik újra életre, ahol az ókori olimpiai játékok zajlottak. Ókori papnőnek öltözött színésznők gyűjtik össze a nap sugarait egy homorú tükörrel és innen indítják el az olimpiának helyet adó város felé.

3. Ha elfújja a szél (ez bizony a láng útja során előfordul időnként) van egy pótláng is, amely maximum 30 másodpercre van az eredetitől, és a szabály szerint azzal kell újragyújtani a lángot. (Persze megtörtént, hogy amikor elaludt a láng egy lelkes rendőr odaugrott és az öngyújtójával gyorsan újralobbantotta a lángot, de ez ciki volt mindenkinek, mert ha ilyet lehet, akkor ugyebár minek az egész macera a hordozgatással...)

4. A láng nem volt az ősi hagyományok része - bár maga a tüzes futás az ókorban külön olimpiai sportág volt, amelyet Prométeusz tiszteletére tartottak, aki mint mindenki tudja, ellopta a lángot az istenektől, aztán nyilván mint minden tolvajnak, nagyon gyorsan kellett szaladnia a szajréval.

5. A fáklyahordás először az 1936-os berlini olimpián szerepelt. Hitler imádta az ókori görög kultúrát és úgy vélte, hogy ez a láng egyfajta szimbolikus kapcsolatot hoz létre az ősi idők és a nagy német birodalom között. Az ötlet maga azonban Carl Diem agyából pattant ki, aki a szervezők egyike volt.

6. Az első alkalommal rengeteg vita volt róla, hogyan is kéne meggyújtani a fáklyát - a gyufát persze azonnal elvetették, mint túlságosan közönséges megoldást. Az ókorban is használatos tükrös módszert egy görög régész, Alexander Philadelphus vetette fel, akit azért az ötletéért a náci propagandaminiszter, Josef Goebbels személyesen tüntetett ki a Német Olimpiai Érdeméremmel - az okiratot Hitler írta alá.

8. A közhittel ellentétben a lángot nem gyalog viszik Görögországból az olimpia színhelyére, hanem mindenféle járművel. Repülővel, autóval vonattal, tengeralattjáróval - de a legkülönlegesebb az volt, amikor 2000-ben víz alatt futottak vele Ausztráliában egy speciális eszközt kifejlesztve, amely megakadályozta, hogy eloltódjon a láng.

9. Az olimpiai fáklyát nem adják kézből kézbe, mert minden futó megtarthatja a sajátját, csak a lángot kell továbbpasszolnia. Mivel a mostani fáklya majdnem egy méter hosszú, dicsőség ide vagy oda, nem mindenki akarja megtartani, így alig egy nappal a láng indulása után az első fáklyák már felkerültek az internetre. Ez amúgy teljesen legális, hiszen a saját tulajdonával mindenki azt csinál, amit akar. Az ebayen korábbi olimpiákról származó fáklyákat is meg lehet venni, egy 1948-as londoni kezdőára alig 3 millió forint.

10. Fáklyavivőnek lenni nagy dicsőség - általában sportolók, paralimpikonok, vagy olyan köztiszteletben álló emberek vihetik, akik személyes példaképnek is számíthatnak. Ez az elv - de a gyakorlat... hát nagyon más. Itt Angliában sok botrány van most ebből. Volt például egy nagy Coca Cola játék, ahol a nyertesek nyereménye többek között a fáklyavivés lehetősége lett. De nagy cégek elnöke, komoly hirdetők, menedzserek is kaptak ebből a megtiszteltetésből - és ez bizony sokak szemét szúrja, mert ellentmond az olimpia eredeti eszményének.

+1 Diana Gouldtól azonban senki nem irigyli a fáklyát, sokkal inkább a tényt, hogy tud még szaladni. A hölgy ugyanis 100 éves és még mindig aktívan sportol, sőt edzéseket tart Londonban.

Fizikailag teljesen kimerültem. Olyan volt ez az egész nap, mint egy menet a hullámvasúton. Fel és le. Csak épp nem én utaztam ilyen sebességgel, hanem Bende láza.

Amikor egyszer csak 40.2-t mutatott a hőmérő, komolyan azt hittem, hogy valami tévedés történt. Ekkora láz nem lehetséges. Ez csak mérési hiba lehet. Mondjuk a higanyos lázmérő nem szokott tévedni, pláne nem felfelé, de annyira szürreális volt az egész, hogy el se akartam hinni. A férjemet kértem, hogy mérje meg újra. Ő ölbe vette a gyereket és megérezve a belőle áradó hőt, kiabálni kezdett, engedjem a hűtőfürdőnek való vizet. Azonnal. Amikor a 40 fokot nála is elérte a hőmérő, nem volt kíváncsi rá, megy-e följebb a láz, vetkőztette a gyereket és dugta is be a kádba. Kisbende ma már sokkal jobban viselte ezt is - nem sírt, csak nyöszörgött és nem harcolt. Ha kértük, simán lefeküdt a vízbe. Nem szerette, de csinálta.A harmadik, negyediknél meg már nem is sírt. Csak nézett szomorúan.
Vicces, hogy az általános nézet szerint a betegség komolysága egyenes arányban van a láz nagyságával, pedig (és kérem orvos ismerőseimet, erősítsenek meg benne) a kettőnek semmi köze egymáshoz. Láz nélkül is kerülhet nagyon súlyos állapotba egy gyerek - és néha banális, kicsi betegséget is kísérhet magas láz. A miénk úgy tűnik most az utóbbi eset.
Tegnap, amikor megvizsgálták a kórházban, mondták, hogy egyértelműen vírusfertőzés áll a tünetek mögött, ezért nem kell semmiféle antibiotikum, főleg mert se a torka, se a füle nem erősen piros, csak halványan. Szóval nem olyan nagyon beteg ez a gyerek, csak épp lázas.
Tudom, régen valóban az volt a policy ilyen esetekben, hogy a felülfertőzés megelőzésére adjunk antibiotikumot, mert az majd segít megakadályozni, hogy komolyabbá váljanak a dolgok, de ez már erősen túlhaladott nézet. Nem vagyok orvos - de egészségügyi szakújságíró igen, és ebben a státuszban elég sok szakmai továbbképzésen vettem részt és nagyon sok orvossal beszélgettem, és tudni kell, hogy az elmúlt években óriási kampányok voltak világszerte, hogy leszoktassák az orvosokat arról, hogy minden egyes lázas betegségre antibiotikumot adjanak. Az egy dolog, hogy totál hatástalan (és speciel nem akadályozza meg, hogy komolyabbá váljon egy betegség) de veszélyes is lehet. Mivel régen csodaszernek hitték, és mindenre adták, mára nagyon sok rezisztens törzs van, mert a bacik villámgyorsan alkalmazkodnak és túlélnek - ám az antibiotikumok számra nem nőtt, és azzal a pár szerrel kell dolgozni évtizedek óta, így hát elég sokszor már ezek se hatnak.
Arról nem is beszélve, hogy számos olyan mellékhatása van az antibiotikumnak, amit nem szoktak reklámozni, de például tudtátok, hogy a lisztérzékenység, nagyon sok emberben benne van, afféle alvó génként, és csak nagyon sok tényezőnek kell egyszerre jelen lennie, hogy aktivizálódjon, ezért van az, hogy az egyik embernél már 6 éves korban kialakul, másnál meg csak 84 évesen, és az egyik ilyen kiváltó ok, ha lázas betegséget antibiotikummal kezelnek. Szóval ha az ember kicsit beleássa magát a témába, akkor tényleg mindent megtesz, hogy elkerülje a gyógyszereket, mert nagyon sok olyan összefüggés van, amit még nem tudunk, de úgy tűnik, hogy azzal nem teszünk rosszat, ha minél kevesebbet avatkozunk bele.
Tudom, ez a mi gyerekkorunkban másként volt - én például soha nem jöttem el az orvostól Maripen recept nélkül, de sajnos ebben az esetben sem jelenti azt a "régi", hogy tökéletes és követendő. Az orvostudomány minden évben rengeteget fejlődik ezért van az, hogy ekkora különbségek vannak.
Amúgy nekem is tök egyértelmű a gyerekre nézve, hogy nem súlyos beteg, amikor nem 40, hanem csak 39 fokos lázzal tesszük a hűtőfürdőbe, akkor vidáman pancsol és játszik.
Mondjuk a mai napot rengeteg kúppal és még több hűtőfürdővel sikerült csak túlélni, mert 39 alá nem nagyon akart lemenni a gyerek láza, és az is kiderült, hogy az ibuprofenre sokkal jobban reagál, mint a paracetamolra. Ebben is tisztára olyan, mint a férjem, aki szintén hiába vesz be fejfájásra, vagy lázra Panadolt, (a paracetamol leánykori neve) neki se használ lópikulát sem - nekem meg azonnal elfújja a panaszaimat.
Viszont nem volt lázgörcse és azt remélem, hogy lassan csak elkezd gyógyulni is az alapbetegsége, és akkor a láz is mérséklődik majd.
Bende amúgy egy tökéletes energiavámpír, amikor rosszul van, akkor ránk fekszik és nullásra tudja meríteni a vele érintkező ember bioenergiáját. Ha sokat ölelgetem, akkor megfájdul a fejem, és hányingerem lesz és úgy érzem, hogy elájulok, ő meg ezzel párhuzamosan lesz egyre jobban. Ha átadom az uramnak, akkor fél óra múlva ő érzi magát hasonlóan rosszul, míg én addig regenerálódok.
De nem ez a legrosszabb ám számomra, hanem az, hogy teljesen lefoglal minket, így a két nagyra konkrétan nulla energia marad. Se tanulás, félkész mikróebéd, még az se kapott ma igazán nagy ünneplést, hogy Bíboré lett az évfolyam legjobb matek dogája és Borsit külön megdícsérték, milyen szépen olvas. Pedig ezek nem kis dolgok. Csak hát amikor folyamatos Bende ápolás zajlik, akkor nagy segítség az, hogy a lányok már nagyok és szépen eljátszanak a szobájukban. Más kérdés, hogy ez már lassan egy hete elvárás feléjük, és már ők sem örülnek annyira, hogy békén hagyjuk őket. De mi tagadás, Kisbendét is hiányolják már, akivel nem nagyon lehet hancúrozni, így még a Boribon mellé is odaülnek, amikor mesélni kezdem. Boribon pedig nagy sztár nálunk. Eddig is az volt, de most úgy éreztem, hogy pedagógiai hasznot is húzok belőle, méghozzá a Boribon beteg című remekműből, ahol jól látszik, Boribon milyen szépen beveszi a gyógyszert és bizony még hűtőfürdő is kell neki. Annyit elértem, hogy amikor Boribon gyógyszerét mutatom, akkor Kisbende együttérzően nagyra nyitja a száját. De amikor arra kérem, hogy akkor most ő is egyen a képzeletbeli szirupból, akkor nagyot és hegyeset köp. De nem adom fel, hátha egyszer csak észhez tér, mert újfent fogytán a kúpkészletünk és olyan jó lenne, ha a normál gyógyszert is elfogadná.Mivel a nyers erő nem jön be, most a meggyőzéses hadművelettel próbálkozom, de egy kétévesnél azért ez nem feltétlen jön be.

Itthon vagyunk és jól. Ez a lényeg. Ma is tanultunk valamit a legkisebb gyerekünkről, aki eddig még nem sokat mutatott a beteges arcából.

Mondjuk sejthettem volna, hogy ő is könnyen és durván lázasodós fajta lesz - ilyen az apja is és ilyen a nagyobbik lányom is. Mindkettő láza pillanatok alatt képes az égbe szökni, de annyira, hogy a férjem huszonévesen egyszer elájult a buszon, amikor megpróbált betegen hazamenni.
Nekem ez a láz dolog nagyjából ismeretlen fogalom volt addig, míg nem találkoztam velük, mert az én testhőm nem könnyen megy fel, még betegen is ritka, hogy 38 fölé kússzon a lázmérő. Bíborral aztán kiismertem a láz mikéntjét, szóval nem új nekem a váltott hatóanyagú adagolás és a hűtőfürdő - régi motoros vagyok láz témakörben. De hozzáteszem, Bíborral könnyű dolgunk volt - bevette a gyógyszert és ha nem is, akkor megkapta a kúpot. Kisbendénél ez a két tényező hiányzott.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy a láz számomra nem ismeretlen dolog, és hogy soha nem állítottam azt, hogy nem kell csillapítani, csak azt, hogy nem kell azonnal - és ezt amúgy most is tartom. Nekünk a doktor nénink azt mondta, hogy 38.5 fölött kell, és mi ehhez tartjuk magunkat. A láz hasznos dolog és a lázgörcs nem is feltétlen a hőtől függ, viszonylag alacsony hőemelkedésnél is előfordulhat, alkat kérdése. És hát Kisbende úgy tűnik erre hajlamos.

Szóval, hogy mi is történt: A férjem - akinek ma több ősz hajszála is lett - úgy mesélte, épp a gyerek mellett feküdt, és könyvet nézegettek, amikor egyszer csak Kisbende elájult és rángatózni kezdett. Előtte csak könnyű hőemelkedése volt, valószínű, hogy akkor kezdett el felkúszni, méghozzá brutális gyorsasággal, ettől lett Bende rosszul. A férjem azt mondja, hogy fogalma sincsen, hogyan csinálta, de egy kézzel gyorsan megnyitotta a csapot, másikkal a gyereket tette a hideg víz alá, a harmadikkal meg hívta a mentőket.
Nem tudja, meddig volt eszméletlen a gyerek, de ő olyan ideges lett, hogy a címünket is csak negyedszerre tudta elmondani, és különösen akkor lett rosszul, amikor közölték vele, hogy fektesse a gyereket a bal oldalára és figyelje lélegzik-e, de semmiképp ne tegye le, míg meg nem érkezik a mentő. Nem az a mondat, amit az ember szeretne bármikor is hallani.
A szirénázó mentő öt percen belül megérkezett, gyorsan néztek vércukrot, mértek lázat (akkor 38.8 volt), és elég gyorsan kiderült nekik, hogy ez "csak" lázgörcs, tehát a kórházba már nem szirénázva vitték be. Útközben megpróbáltak kanalat paracetamolt adni a gyereknek, de nekik se sikerült.
A kórházban a nővérek is megpróbálták ugyanezt, többféle módon is, de ők is kudarcot vallottak. Így végül adtak Bendének egy kúpot, de nagyon csóválták a fejüket, mert hát mi van akkor, ha antibiotikum kell a gyereknek, abban nincs kúp változat.
Szóval hosszasan vizsgálták Kisbendét, EKG-tól kezdve, fülész stb - és megállapították, hogy az alapbetegsége, ahogyan én sejtettem is, nem túl súlyos, enyhe torok-fölgyulladás, és mivel vírusos, nincs rá gyógyszer. Ám mivel csak kúppal lehet a lázát csillapítani, benn kéne maradnunk, mert azt csak szakképzett nővér adhatja be. (!!!!)
A férjem itt azért kicsit csóválta a fejét, és elmesélte, hogy nálunk Magyarországon ez tök máshogyan van, és adják csak oda a kúpot, majd mi ezt intézzük. Ez az orvos aki amúgy nagyon rendes volt, azt mondta, hogy tudja, hogy másutt recept nélkül is kapható a kúp és szerinte is tök jó szer - de itt ez a policy és elkezdett utána járni, hogy akkor mi a helyzet, ha a szülők olyan vállalkozó szelleműek és bátrak, mint mi vagyunk. Végül megszületett a döntés, hogy igen hazamehetünk, nincs szükség arra, hogy benn aludjunk. (Nem is hiszem el, hogy ezért otthon képesek öt teljes napig benntartani valakit...) és egy recepttel a kezünkben indultunk a kórházi patikába és egy igazolással a háziorvosnak, hogy legközelebb írjon fel nekünk bátran kúpot.
Addigra amúgy kicsit nyugodtabbak voltunk, különösen, hogy akkor már a magyar barátnőm jóvoltából a táskámban volt egy hatos adag Nurofen kúp, de gondoltam, azért kiváltjuk a kórházban a receptet is. Na, ott ért a meglepetés, mert közölték, hogy itt nincs, és ezt a receptet másutt nem is válthatom be, kérjek időpontot a háziorvostól és majd ő felírja, aztán majd megrendelik és majd megkapom. Mondom neki, hogy nemodabuda, komám. Mi van, ha a doki csak 2 nap múlva tud időpontot adni? Mi van, ha a megrendelt kúp újabb 2 nap múlva érkezik? Én innen addig haza nem megyek, míg nem ad kúpot. Mondta, hogy de nincs az egész kórházban. Mondtam neki, hogy muszáj lennie, mert Bende itt kapott egyet, szóval nézzen csak utána jobban. Megjegyzem, a doki, aki a receptet írta, számíthatott erre, mert direkt felírta a telefonszámát, hogy ha gond van, hívják őt. Hívták is, és kiderült, hogy van kúp, de más hatóanyagmennyiséggel, végül azonban kiderült, az is jó nekünk és hallelúja, végül egy doboz paracetamolos és egy doboz ibuprofenes kúppal jöttünk haza.
Amúgy az orvos szerint a lázgörcs semmiféle összefüggésben nincs az epilepsziával - bár a tünetek hasonlónak tűnhetnek, a két dolog totál más. Ám számíthatunk rá, hogy még többször is előfordulhat, olyan öt éves korra szokták kinőni. Sokat tenni ellene nem tudunk - sok hideg ital, és sok pucérkodás, hogy minél kevésbé melegedjen fel. (Nehéz azonban ezt betartani, ha Kisbende azért ordít, hogy neki igenis kell a vastag meleg takaró és kéri a pizsamáját...) Ja, és legközelebb nem kell bemennünk emiatt a kórházba, sőt orvoshoz sem. Persze csak akkor, ha a lázas gyereknél fordul elő és olyan 10 perc múlva láthatóan magához tért - láz nélkül azért lehet komolyabb dolog.
Ha az ember amúgy képes kívülről nézni a helyzetet és elvonatkoztatni attól, hogy a saját bőrére megy a játék, tök érdekes amúgy, hogy mennyire nem egzakt tudomány az orvoslás. Nemcsak országonként nagyon eltérő, de pár évenként is nagyot tud változni, és simán előfordulhat, hogy egy kórházban két orvos is tök különböző dolgot mond az adott dologról - ami azért velem előfordult már. Szóval a szülői józan ész azért az ilyen esetekben nagyon kell, mert különben az ember agya szó szerint felrobban attól, hogy nincs egyetlen üdvözítő módszer és út.
A kórházban amúgy végül olyan négy órán át volt benn a férjem, az utolsó kettőben már én is ott voltam velük. Kisbende elég bágyadtka volt és riadt, de amint hazaértünk feltámadt hamvaiból, mint a főnix és olyan önveszélyes mászásokat produkált a díványon, hogy azt hittem, megyünk vissza az ügyeletre két percen belül. Aztán rám feküdt és elaludt. Mélyen és láztalanul és vigyorogva ébredt. Már egész boldogok voltunk, hogy jön kifele a kórságból, de persze korai volt az öröm. Estére ismét jött a láz és ismét 39 fölötti lett. Szóval most kapott már egyik kúpból, másik kúpból, kapott hűtőfürdőt is és két órai folyamatos kűzdelem után elmondhatjuk, hogy 38.4... Nem mondom, hogy maximálisan elégedett vagyok.
Amúgy döbbenetes, hogy mekkora erővel ellenkezik minden gyógymód ellen. Bíbor is sírt mikor hűtőfürdőztük, de pár perc után feladta, utána már csak szívet tépően zokogott, de elfogyott az ereje és hagyta, csináljunk vele, amit akarunk. Bende azonban igazi harcos. Rúgkapál, üvölt és ki akar mászni és nmegyedóra után is ugyanolyan erővel tiltakozik, mint a legelsőben, két felnőtt kell hozzá, hogy benn tartsa a kádban. Hozzáteszem a lázmérőzés közben is ugyanezt a döbbenetes balhét vágja le, ami pedig nem fájhat neki, mert a hóna alatt mérjük. Esküszöm, még a kúpot viseli a legkönnyebben. Ja, és hogy teljes legyen a kép: Bíbort a hűtőfürdő úgy kimerítette, hogy utána rögtön elaludt. Bende viszont kifejezetten felpörgött tőle és így éjfélig szórakoztatott minket az igényeivel, miszerint egy kicsit még enne, egy kicsit még inna, legyen mese, legyen olvasás, legyen anya, most már apa, másik párna kell, Thomasos takaró... alvás viszont neeeeeeem...  Nem egy tankönyvi gyerek. :-)
Ja, és hogy legyen csattanó is, Borsi elkezdett köhögni, méghozzá nagyon csúnyán... szóval folyt köv...

Persze, tudom, mondta az orvos, hogy egy hétig is eltarthat a betegség, de hétvégén már teljesen láztalan volt. Nem számítottunk rá, hogy visszatér. De megtette. Hétfő este úja lázas lett.

Kúp persze sehol, a banános paracetamolt meg épp úgy köpte ki, mint az epreset. És a Nurofent is. Körbenéztünk a közeli patikákban, de mindenütt azt mondták, kúp az nincs - de ha hozunk receptet, megrendelik. Persze pár napot kell rá várni. De tudtuk, hogy ennyi időnk nincs - egy átlag gyerekbetegség azért nem tart ilyen sokáig, reméltük. Hát nyomtuk bele erővel a lázcsillapító szirupot - megjegyzem, hajnal 2-kor, amikor a gyerek üvöltve és visítva rúgkapált és fulladozva köpte ki a gyógyszert, azért szívesen elbeszélgettem volna a orvossal arról, hogy szerinte ez mennyivel emberségesebb, mint egy kúp. De azért valamennyi belement a gyerekbe és levitte a lázát. De nem sokáig. Hajnal 6-kor újra arra ébredtünk, hogy forró az egész gyerek. Ha fekhetett rajtunk jobban lett, és kicsit szaladgált, aztán újra lefeküdt és szinte bújt belénk, miközben halkan nyögdöste, hogy fáj-fáj, hogy az embernek megszakadt a szíve.
Be kell vallanom, azért nagyon nem aggódtam, mert még mindig nem volt rossz kedve. És bíztam benne, hogy erős és legyőzi, a csúnya vírusokat. Hiszen eddig se volt gyakran beteg. Kis szupermen volt már két naposan is - és tényleg, azóta is olyan stramm gyerek, lázas se volt nagyon, beteg se eddig. Meg aztán, legyünk őszinték - amúgy se tudtam sokat tenni. Ölelgetni. De hát erre apa is jó. Hát úgy döntöttem, azért beszaladok a belvárosba. Ezer éve megbeszéltük egy barátnőmmel, hogy iszunk egy kávét, dumálunk egy kicsit, még hát nincs is már sok időm, mielőtt végleg eltűnök innen, legalább búcsúzzunk el anélkül, hogy a kettőnk hat gyereke körülöttünk ugrálna. Vennem is kellett pár dolgot. Csak pár óra nyugtattam magam. Mi történhet? De azért reggel még rákérdeztem a férjemnél, biztos elmehetek? Ne mondjam le? De ő is küldött. Persze, nyugodjak meg, ő is mindent meg tud csinálni. Még írt is egy SMS-t, hogy ne aggódjak, megvannak.
Aztán egyszer csak telefonált, hogy már a mentőben ül. Merthogy Kisbende elájult. Lázgörcs. Most ott vannak a kórházban. Én meg itthon és várom a híreket, hogy vajon hazaengedik-e őket, vagy benn kell éjszakázniuk. Hogy mennem kell-e vagy ők jönnek. Már elmosogattam, odaraktam egy adag ruhát és remegek és nagyokat lélegzek, hogy ne sírjak. Merthogy nekem most ott kéne lennem velük, és nem vagyok, és nem tudok segíteni. A gyomrom remeg, és felváltva kerülget a hányinger és az ájulás. Az írás egy kicsit megnyugtat, enélkül csak le-föl járnék a lakásban zokogva.

Évek óta szeretem az esőt. Még gyerekkoromban kezdődött ez a szerelem, amikor minden hétvégén apámék játékboltjában kellett segítenem. Nem szerettem ott lenni. De ez egy szabadtéri árusítóhely, amit rossz időben nem nyitottunk ki. Tehát én évtizedeken át minden pénteken azért imádkoztam, hogy essen. És otthon maradhassak. Néha bejött - sokszor nem. De az érzés megmaradt: az eső jót jelent. 

Sok-sok évtizednyi  pavlovi reflex köt a rossz időhöz és mivel napon nem tudok lenni, mert annyira fehér a bőröm, hogy pár perc alatt leégek, végül tényleg megszerettem a borús időt. Az esővel sincsen nagy bajom. Főleg mert az angol eső általában csak szemerkél. Az angolok amikor megered még a kapucnijuk se rakják fel, én is élvezettel sétálok benne, az eső utáni szagot meg kifejezetten imádom. Szóval ezzel nincs baj. 
De az, hogy én szeretem, nem azt jelenti, hogy ne látnám, ami most van itt Angliában, minden idők legesősebb nyara, ne lenne elképesztően rossz az egész családnak. Április óta szinte folyamatosan esik. Volt 1-2 száraz nap, és pici napfény mutatóba. Aztán annyi. A napjaink főleg a négy fal között telnek. Nem tudunk kimenni a parkba, mert saras, nem tudunk elmenni abba a vízi vidámparkba, amit fél éve kinéztünk, mert nincs hozzá soha elég meleg. És a szél is gyakran fúj.
Különösen Kisbende szenved az egész napos bezártságtól, mert nem lehet vele kimenni oda, ahol minden csupa sár és fúj a szél. Így ha aztán mégis kimozdulunk, akkor én nem is csodálom, hogy szalad, mint a fékeveszett csikó, mert kétévesen rohanni kell. Csak hát az a baj, hogy ez eléggé behatárolja a helyeket, ahová elmehetünk vele.
Szombaton lett volna a Godiva fesztivál, ami egész Anglia legnagyobb ingyenes szabadtéri programja és ami tavaly amúgy nagyon jó volt. De az eső miatt elmaradt. Nem feltétlen a szakadó eső riasztotta el a britonokat, hanem az, hogy olyan mértékű a sár a parkokban, hogy nem lehetett felállítani a nehéz vasszínpadokat, mert elsüllyedtek volna. Hát elhalasztották. (Ez amúgy 450 ezer fontjába kerül a városnak, mert a rossz időre nem terjed ki a biztosításuk...)
Viszont az idő jó volt, ezért pár felvonulást megtartottak és mi is bementünk a belvárosba, ahol úgy döntöttünk, hogy végicsinálunk egy "kémfeladatot." Pár hónapja vettem egy feladatlapot, ami a belváros leghíresebb látnivalóin vezet végig, válaszolni kell bizonyos furfangos kérdésekre, mint mondjuk, hogy a "Coventry fiú" szobra, ami a katedrálissal szemben a tizenedgyedik gömbnél van, mit tart a bal kezében. Aztán a megoldást be kell írni egy rejtvénybe, a betűket átkonvertálni egy kulcs alapján és meg is van a kémfeladat megoldása, amivel megmenthetjük a várost egy következő bombázástól. Mondanom sem kell, a lányok nagyon lelkesek voltak, mert hát ez a kémdolog nagyon régóta izgatja a fantáziájukat, több kémképző könyvünk is van. Az meg hogy kulcsok és rejtélyek voltak, külön izgalmas volt. A terv az volt, hogy bemegyünk együtt - az egyik felnőtt a két lánnyal rejtélyeskedik, a másik felnőtt Kisbende után szaladgál.
Igenám, de Kisbende nem kicsit szaladgált, hanem teljesen megbokrosodva, meg sem állva, a világ végéig. Egy pillanatra le nem állt, mint valami felhúzható Duracell nyuszi. Semmivel nem lehetett lekötni a figyelmét, se beültetni a babakocsiba, se a megadott irányba terelni, se semmi. Totálisan kimerített minket - és amúgy a rejtély se volt egyszerű, ezért a feladatlap negyedénél inkább bementünk a Herbert Múzeumba.
Ez a városi múzeum - helytörténet és társai. Szeretünk idejárni, de elképesztően béna nyitvatatrása van. Minden nap 4-kor bezár, vasárnap meg ki se nyit. Így hétköznap, amikor a gyerekek suliban vannak 3-ig, esélyünk sincsen ide eljönni és hétvégén se gyakran. Pedig itt van egy óriási Lady Godiva gyűjtemény, várostörténeti cuccok és millió izgalmas szoba, amit még fel se fedeztünk. Most a "Négy elem" kiállítótérbe mentünk be. Picike, de nagyon ötletes. A levegős részben például kitömött madarak voltak, mindegyik mellett egy gomb, amit ha megnyomtunk, meghallhattuk a hangját. Elképesztő amúgy, hogy néhány egészen kicsi madárnak micsoda bőgése van. De voltak ásványok, igazi narvál szarvak és persze egy óriási zenélő rész, hatalmas xilofonnal, dobokkal.
Na, ez végre leállította a mi kis maratonistánkat és végre kifújattuk magunkat.
De estére azért jól kifáradtunk, mert nem egyszerű azért folyamatosan szemmel tartani, merre megy. És nekem ez a póráz dolog nem jön be - akkor is szaladni kéne ugyanúgy, mert az már milyen lenne annál fogva magam mellett tartani. Akkor meg, ha úgyis futok, nem mindegy?
Mindenesetre amikor vasárnap reggel a férj felvetette, hogy szépen süt a nap, hová kéne kirándulni, csak annyit mondtam, hogy parkba. Olyan helyre, ahol Kisbende szaladgálhat kedvére, és ahol nem kell félni, hogy lelép az úttestről, vagy nekimegy egy bicajos. Szóval kastélykert.
Egy közelit választottunk ki, ahol az útikönyvem szerint piramis is van. De ránéztünk a weboldalra, és kiderült, csak kedden és csütörtökön vannak nyitva. Elmebaj. Így végül egy még közelebbit választottunk. És életünk legszebb és legizgalmasabb kertjébe keveredtünk. Bende szempontból mondjuk nem volt üzembiztos, és sokkal többet rohangáltunk, mint előző nap - de megérte. Holnap elmesélem a részleteket!

Egy idegen országba csöppenve a legnehezebb az információhiány. Az a finom szálakkal átszőtt információs háló, amiből otthon építkezik az ember, hirtelen eltűnik. Otthon az ember egyszerűen tudja, melyik a jó suli és melyik pocsék, hová érdemes a gyereket balettra vinni és hol van a kerületi sportegyesület, ahol vívni tanulhat a gyerek. Gondoltam, hát szedjük össze együtt, ki mit tud Angliáról. Kezdem én, és ha valakinek van még ötlete, ossza meg velem akár levélben, akár kommentben és majd frissítem a lapot. Merthogy ez fontos és hasznos tudás mindenkinek, akit erre vet a sors.

Lánycserkészek
Ez egy igazi békebeli lányszervezet, ahol a lányok csupa olyan dologgal foglalkoznak, amit nagyon szeretnek. Kézműveskedés, sütés-főzés, kirándulás, játék, sok program és persze még ottalvós bulik is. Igazi merülés az angol életbe - mert bár nem vallásos szervezet, azért főként mégiscsak angol kislányok alkotják a tagság jelentős részét. A lányok minden héten rendszeresen találkoznak és dolgoznak a felvarrható jelvények megszerzésén, amikből olyan 50 féle van és olyasmiket kell hozzá csinálni, hogy mondjuk sütit díszíteni, vagy minden nap beágyazni egy héten.Az én lányaim idejárnak és imádják - szóval bátran ajánlom mindenkinek, akinek lánya van, hogy vegye fel velük a kapcsolatot. A kisebbeknek 5-7 éves kor között piros egyenruhájuk van, ők a Rainbow. Amikor kinövik ezt a kort, belőlük válik a Brownies, olyan 10 éves korig, a képen látható sárga-barna egyenruhában. Utána meg lesz belőlük Guides, csupa kékben. Az egyenruha meglehetősen drága - még az ebayen, használtan is, de a legtöbb speciális iskolai egyenruha boltban lehet kapni, nem kell feltétlen a hivatalos Girlguiding shopba menni érte, ám az utóbbi helyen az egyesületet is támogatjuk. és az ára ugyanannyiba kerül.
Az éves tagdíj viszont elég alacsony összeg.

Kadétok
Zsuzsi hívta fel a figyelmemet erre az egyesületre, ahová az ő fia is jár. Itt a gyerekek úszni, vitorlázni tanulnak, mindezt potom pénzért. Emellett pedig fegyelmet, rendet is sulykolnak beléjük, ami nagyon is jól jön egy kamasz fiúnál. Csak 12 éves kor fölött lehet jelentkezni - viszont lányokat is szívesen fogadnak! (Nem találom a linket hozzá, Zsuzsi, ha olvasol, küld már el még egyszer!!!)

Korcsolya
Én a Planet Ice nevű helyet ismerem, ami 11 városban van, érdemes csekkolni, hogy van-e a közelben, mert nagyon jó módszerrel tanítanak. Egymásra épülő szintek vannak, és heti egy alkalommal (ami fél óra vezetett edzést és fél óra szabad gyakorlást jelent) már pár hét alatt meg lehet tanulni biztonságosan csúszkálni, aki pedig több tanfolyamot is végigcsinál, az nagyon hamar ott találja magát a pörgések, ugrások döbbenetes világában. Én személy szerint három hathetes tanfolyamot csináltam végig, merthogy felnőtteket is szívesen várnak, és előre-hátra simán tudok menni, sőt még fél lábon is. A felnőtteknek amúgy külön kurzust is kínálnak, ha valaki nem akarja magát cikisen érezni egy rakás ovis és kisiskolás között, akik minden félelem nélkül hasítanak. De én speciel a gyerekekkel egy időben mentem és semmi gondom nem volt vele. Itt is felvarrható jelvényeket adnak minden kurzus végén  (és persze oklevelet). Tíz szint van, aki azt végigcsinálja, az már állati jó trükköket tud, és utána mehet még bronz, ezüst és arany fokozatra, és akár versenyre is. Az egyetlen hátránya: nagyon drága, de van kedvezmény, ha három fő iratkozik be, viszont a koribérlés is benne van az árban. Ha a gyerek tehetséges és nem elég a heti egy óra, ezeken a helyeken privát edző bérlésére is van lehetőség, és az nem kerül sokkal többe, mint a csoportos óra - igaz, ott is csak az első két szint a zsúfoltabb.

Természetjáró detektívek
Ha a család szeret kirándulni, érdemes belépni a Nature Detective-k közé - évi 12 fontért minden héten küldenek levelet, amiben nagyon jó feladatok vannak. Most épp olimpiai kihívásokat kell megscinálni a gyerekeknek, van hozzá egy nagy olimpiai poszter és azon kell gyűjteni a matricákat minden elvégzett feladat után. Aki nem akar belépni, annak is érdemes ránézni erre az oldalra - elképesztően sok feladatlap van rajta már így is, amit érdemes letölteni, kinyomtatni a természetjáró gyerekeknek. (Nem mellékesen a Woodland Trust oldalán rengeteg kirándulóhely is van.)

Ifjú Régészek
Angliában nagy hagyománya van a történet tudománynak és sok hivatásos és amatőr régész ás lelkesen. Ebbe pedig természetesen a gyerekeket is bevonják. A Youg Archeologist Clubra csak most találtam rá - kicsit sajnálom is, mert beléptünk volna. Ez a társaság a régészkedéshez csinál kedvet a 17 éve alattiaknak, és be kell vallanom, ez a szakma a gyerekeim listáján az első helyen szerepel, ha megkérdezik tőlük, mik is akarnak lenni. Az éves tagdíj 15 font, és ezért jár egy negyedéves magazin, nagyon sok feladattal, és egy olyan igazolvány, ahová 170 múzeumba ingyen vagy nagyon jelentős kedvezménnyel mehet be a gyermek. De ami a legjobb, hogy esélyt kap rá, hogy évente egyszer egy valódi ásatáson is kipróbálhassa a tudását.

Kisbende beteg. Na, semmi komoly, csak olyan Bendeféle baj. Este magas lázzal, ami egészen 39.4-ig képes felkúszni, aztán napközben semmi tünet, nagy rohangálás és kacarászás. 

Kicsit napközben talán több nyűgösség van, de azt még lehet kezelni. Amit nehezen tolerálok, az a folyamatos éjszakai ébredés, ami a láz miatt most óránként történik meg. Nem kíván amúgy sokat - pici cici, pici tea, aztán alvás vissza. De engem ez teljesen kikészít, reggel úgy ébredek, mint akit megrágtak és kiköptek és egész nap így marad a hangulatom. Az sem sokat segít, hogy az időjárás teljesen kiszámíthatatlan lett: az egyik pillanatban égető, tűző napsütés, aztán hirtelen erős szél, hogy a végén viharos jégesővé váljon. És ezt mondjuk tízpercenként folyamatosan ismételve egész nap. Tegnap félkómásan kóvályogtam küzdve a brutális álmossággal, mikor egyszer csak észrevettem, hogy tök sötét a lakás, de annyira, mint ha esteledne - közben meg éppen dél volt. Két perc múlva úgy leszakadt az ég, hogy csak úgy verte az ablakokat és aztán megint kisütött a nap. Addigra már én is aludtam - Bendével együtt persze, de csak amíg fel nem riadt, mert valamiért az alvás az most nem megy.
Nem szoktam azonnal orvoshoz rohanni, ha betegek a gyerekek. Általában elég jól látom, hogy mennyire komoly a helyzet. Bendénél is tudtam, hogy magas láz ide vagy oda - nincs ok az aggodalomra. Nem lehet komoly baj akkor, ha a gyerek vihorászva szaladgál, még akkor sem, ha lázas. Nem is akartam elmenni vele orvoshoz, csak beadtam neki a lázcsillapítót. Nem a szirupot - mert azt kiköpte. Próbáltuk kanállal, próbáltuk fecskendővel, de csak azt értem el vele, hogy a karom, a ruhám, a dívány és a szőnyeg egyaránt tele lett a ragacsos trutyival. Nem nagyon értettem mi Bende baja, mert legutóbb ugyanezt a löttyöt gond nélkül elfogadta - most meg tekergett és zokogott, hogy nem. Persze ez se nagy gond - mert sz előrelátó anya még otthon, Magyarországon íratott fel lázcsillapító kúpot. Egy kicsi krém, egy határozott mozdulat és gond megoldva, láz csillapodva.
Mivel azonban ma már a második lázas, ébredős, nyűgös éjszakát töltöttük a fiammal (akinek persze reggelre se láza, se rossz kedve nem volt) a férjem meggyőzött, hogy orvos kell. És mivel a kúpot hatrészes kiszerelésben adják, és fogytán volt, gondoltam kérek egy új csomagot, kell az mindig. Külön ki is kerestem a szótárban, hogyan is mondják ezt angolul - mert bevallom, hogy soha a büdös életben nem ejtettem ki a számon, sőt leírva sem is láttam. Suppository - mondta a gugli fordító, én meg mondogattam magamban, míg odaértünk, nehogy elfelejtsem. Tudom, hogy a legtöbb helyen sokat kell várni, míg fogad az orvos - de nekünk soha nem volt még ilyen gondunk. Most is ott ültünk a rendelőben, két órán belül.
A doki megnézte a jókedvű Kisbendét és megállapította, hogy piros torok, piros dobhártya, sajnos ez vírus, sokat tenni nem lehet sok folyadék és ha láz van, akkor paracetamol. Ne aggódjak, eltarthat ez egy hétig is, de nyugodtan mehet oviba. Ha lázas, majd hazaküldik, ha nem az, akkor meg miért ne mehetne. Fúj a szél, esik az eső? Az se gond, menjünk nyugodtan sétálni, játszóterezni. Ez már nem lep meg, itt ez a policy. Amúgy meg én is sejtettem, hogy vírus lesz a bűnös és úgyse csinál semmit a doki, csak a családfő megnyugtatására jöttünk ide.
De ha már itt vagyok, akkor kérek egy kis paracetamol kúpot, mondom neki - eddig is azt kapott a gyerek, magyarázom, még Magyarországról hoztuk. A szót persze elfelejtettem, de ettől már nem jövök zavarba, mondom, hogy a gyógyszer én nem a száján át adtam, hanem tudja, a másik felén át, a fenekébe.
A pasi arcán döbbenet. Naná, hogy most rendelt a környék egyetlen fehér dokija, aki úgy nézett rám, amikor ezt hallotta, mintha azt meséltem volna neki, hogy ne aggódjon, vágtam már egy fehér kakast és a vérével körbefröcsköltem a szobát, miután kereszteletlen gyerekek zsírjával bekentem a a szoba négy sarkát.
Szóval néz rám, mint egy harmadik világbeli, elmaradott boszorkányra és hidegre fagyott arccal közli, a gyerekek rektális abuzálása már "out of fashion" - szóval nincsen divatban. És hogy ő életében nem írt még fel kúpot, nem is tudja, hogy van-e még egyáltalán forgalomban. Ez ugyanis fájfalmas kínzása a gyereknek, higgyem el, a szirup is jó lesz.
Mondom neki, én elhiszem öregem, de Kisbende profin kiköpi, mire elmagyarázza, hogy le kell fogni a gyereket és puff már benn is van. Mondom neki, épp ezt csináltam én is, csak épp puff, rajtam kötött ki a cucc, amúgy szerintem ha hárman fogjuk le a gyereket, szétfeszítjük a száját, majd befogjuk és nem engedjük levegőt se nagyon venni, míg le nem nyeli, az kicsit sem emberségesebb, mint ha egy másodperc alatt becsusszan az a kúp. (Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy hogyan kezeled azt a gyereket, a hányik és hogy te se láttad még az én fiam hisztérikusan üvölteni a gyógyszer láttán, mert egy szakasz rendőr nem tudná lefogni...)
Az orvos azonban továbbra sem engedett - hát ha a szirup nem megy, adjunk neki tablettát. Esetleg széttörve, cumisüvegben, szörpiben. Mondom neki, faszányos ötlet, kár, hogy Kisbende nem iszik cumisüvegből és szörpöt se tartunk, hiszen eddig folyamatosan azt mondta minden egészségügyi szerv, hogy nem kell egyik sem, mert árt a fogaknak. Itt azért dokibácsi kicsit zavarba jött, de aztán kitalálta a megoldást - mivel eddig banános szirupot kaptunk, most próbáljuk ki az epreset. Azzal nem lesz baj.
Én meg nem mertem a kúphoz ragaszkodni, mielőtt hívja a gyerekvédelmiseket. Hát így jártunk.
Életemben nem éreztem még magam ennyire kelet-európai suttyónak. Hiába no, azért is jó külföldön élni, mert az ember minden nap tanul valamit. Én most például azt, hogy mit jelent a suppository és azt, hogy soha ne mondjam ki, ha orvos van a közelemben.

Vannak ám előnyei annak, ha az ember albérletben él, átmeneti holmik között. Például ha azt látja, hogy a középső lánya szó szerint belevésett néhány szót a szekrényfiókba, miután felmatricázta, akkor otthon, normál körülmények között jönne a szívinfarktus. De most csak legyintettem. Nem azért, mert ez amúgy egy bocsánatos bűn, hanem mert eszembe jutott, hogyan is került hozzánk ez a komód. A felettünk lakód adta oda ingyen, amikor elköltözött. Ha elmegyünk innen, üres lakást kell itthagynunk, és bár amúgy tökéletes állapotban van (tömör fenyő és tök jó minőségű) a szállítása túl sokba kerülne. Ha így nézzük, akkor nem is olyan nagy baj ez a kis firka. Úgyse nézzük már sokáig.

Ez a szállítás, mit vigyünk, mit nem komoly fejtörést igénylő munka. Van amit hazaviszünk Magyarországra, van amit küldük Spanyolországba és van, amit elajándékozunk, mert egyszerűen nem éri meg elvinni. Hát most csoportosítani kell és ez nem kis munka.
Borsi hozzáállását amúgy nagyon kedvelem - ő kitalálta, hogy csinál egy búcsúpartit és azokat a játékait, amiket nem akar magával vinni, odaajándékozza az osztálytársainak. Én pártolnám az ötletet, különösen, mert sok olyan játék van, amit csak 1-2 fontért vettünk a Car Bott Sale-en, és ezeket nagyon nem éri meg magunkkal vinni. De esélyem sincs rá. Bíbor rögtön lesápadt, mert hogy ő nagyon ragaszkodik minden holmijához, és közölte, nem adunk senkinek semmit, ezek az ő játékai is, neki minden kell. Amúgy nem irigy gyerek, nagyon is jószívű, kölcsönbe bárkinek, bármit odaad. De ahhoz, amit egyszer megszeretett nagyon is érzékeny és tartós szálak fűzik és nem szereti, ha búcsút kell mondania. Ilyen volt már kicsinek is, de ez a tulajdonsága csak erősödött, amikor két éve idejöttünk és szegénynek ki kellett válogatnia, mi az a pár nagyon fontos játék, amit hozni akar - és nagyon sok játék, könyv és baba otthon maradt. Hiszen úgyis csak egy év, vigasztaltuk. De persze  már kettő lett belőle és ki tudja, hol a vége. A gyerekek pedig változnak, ami két éve nagy kedvenc volt, ma már unott darab és amit nem hoztunk ki, lehet, hogy amikor hazamegyünk már nem is kell. Ami tehát itt van, ahhoz ragaszkodik - és én megértem és tiszteletben tartom.
Na, nem mintha a két év alatt ne került volna ki egy csomó játék, ami egykor nem volt fontos, aztán meg nagyon hiányzott. A bőröndünk állandóan tele volt velük. A legemlékezetesebb utasunk egy méternyi plüssmaci volt.
Amikor ugyanis az első fél év után megkérdeztük, hogy milyen játék hiányzik nekik a legjobban, könnyes szemmel emlegették Balut, az óriási plüssmackót, aki körülbelül akkora, mint Kisbende. Bíbor már otthon is mondogatta, hogy hozni kéne, de én azonnal lebeszéltem róla. Egy hatalmas plüss mackó hiányzik csak nekem a költözésnél, szó se lehet róla. De amikor fél év múlva újra megemlítette őt és csak őt, akkor már nem mondhattam nemet. Hát Balu azóta itt van és minden nap vele és rajta alszik párna helyett. De vele együtt a kikerült több kilónyi favonat (Bende nagy örömére) egy csomó Lego, tucatnyi Barbie baba és körülbelül 200 icike picike barátok. (Littlest Pet Shop) Ezek a régi cuccok, amik jönnek velünk, bárhová is megyünk.
De van még egy nagy halomnyi új kedvenc is, amiket itt vettünk - döbbenetes mennyiségű könyvvel az élen, ami azért komoly súly. Mondjuk a magamfajta gyűjtögetőnek Anglia igazi paradicsom, mert az amazonon még a legújabb könyvek is  20-30%-kal olcsóbbak. De ha mondjuk a könyvtárba elmegyek, ott 10 penny egy leselejtezett gyerekkönyv, ami mondjuk csak kicsit kopott. Múltkor tízzel érkeztem haza, többek között egy óriási képes angol-arab szótárral, és összesen egy fontot fizettem. Az arab szótáron egyébként sokat gondolkodtam, de aztán arra gondoltam, hogy a nyelvkönyv soha nem árt és simán használhatom sima mutogatós képeskönyvnek is, Kisbende részére. És tíz penny csak 35 Ft... most komolyan, még pisilni sem lehet elmenni annyiért a Ligetben.
De nem kis kupac Kisbende új kedvence, egy Thomasos könyvsorozat, ami kb úgy néz ki, mint a Boribon könyvek, méretre, formára - és használtan harmincat adtak öt fontért - darabja így került 60 forintba... Csak egybe lehetett elhozni, hát megvettük. És milyen jól tettük! Már hetek óta ez a menő minden este ezeket olvasgatjuk és Bende el van tőle ájulva, már kívülről fújja, hogy melyik vonatot hogy hívják. Nézegetem is az ebayt, míg itt vagyok kellene még beszerezni pár Thomasos favonatot - olcsóbb lenne így, mint otthon, újonnan. Pár karcolás kopás meg kit érdekel - öt perc múlva a vadonatújat is leamortizálja a fiam.
Szóval a játékok jönnek, ez nem kérdés és a könyvek is. De vajon mi a helyzet a kedvenc újságaimmal, amiket tényleg időnként előveszek és újraolvasok? Megtartsam? Vagy vágjam ki az érdekes cikkeket és csak a lényeget vigyem magammal? És az az olcsó étkészlet, amit itt vettünk vajon van olyan jó, hogy magunkkal vigyük Spanyolországba, vagy hagyjuk itt és vegyünk újat? Vagy mi legyen azokkal a gyerekruhákkal, amik még éppen jók, de már nem sokáig? Vajon azokat érdemes vinni? És a paplan, a párna? Vinni? Itt hagyni? Szó szerint kínlódok minden egyes darab felett, van-e olyan jó, hogy elvigyem, nem járok-e jobban egy újjal. És akkor arról már nem is beszélek, milyen nehéz úgy bevásárolni és főzni, hogy tudom, három hét múlva elköltözünk innen és nem képletesen beszélek, amikor azt mondom, hogy már tartós tejet sem érdemes vennem. Ám addig viszont minden nap ennünk kell és minden nap meleget. Szóval próbálok zsonglőrködni, hogy mindenki jól járjon, de nem kis kihívás.
Sokan kérdezték amúgy, hogy mennyire vonjuk bele a lányokat a döntésbe - természetesen semennyire. Azt gondolom, hogy ez nem is lenne fair, mert még a tízéves is kicsi ahhoz, hogy felmérje, milyen előnyei és hátrányai vannak annak, ha elmegyünk innen. A döntés a miénk és később is nekünk kell érte vállalni a felelősséget - de természetesen tudnak róla, meghallgatjuk a véleményüket, és sokat beszélünk arról, mi miért gondoljuk, hogy ez jó ötlet. De a döntés nem az ő kezükben van.
Ha abban lenne, akkor már ide se jöttünk volna, mert Bíbor két éve sokkot kapott a hírre, hogy elhozzuk abból a lakásból, amiben születése óta élt, az osztályból, ahová szeretett járni és elhozzuk egy országba, aminek nem beszéli a nyelvét. Hiába magyaráztuk neki, hogy jól fogja magát érezni, és hogy mi itt leszünk, ő eleinte ellene volt a tervnek. Megtaláltam ma egy régi füzetét, amibe már vagy egy éve elkezdett regényt írni. Ennyi van meg belőle eddig: "A nyolc éves Bíborka Magyarországon él és ott is jár suliba. De csak két évig. Mert a második év végén megtudja a rettentő hírt: Angliába fognak ezentúl élni...!"
Hát igen, ő ezt így élte meg. Igazából ez az élmény, hogy nem akart jönni, de mégis nagyon jó lett, még elég friss benne, ezért most jóval kevesebb gondunk van azzal, hogy rábeszéljük, mert azt reméli, hogy most is hasonló élményben lesz részünk: nem lesz könnyű, de majd a végén jó lesz.
Igazából mind ezt reméljük.

Igen, azt hiszem a dolgok legnehezebb része tényleg le van tudva. Költözünk. És bár sok dolog homályos még a részletekkel kapcsolatban, de egyre lelkesebb vagyok. És persze egyre szebbnek látom Coventryt is. Minden sétánál úgy nézem, hogy közben fáj a szívem, hogy búcsút kell neki mondanom és kattogtatom a gépem, hogy megörökítsem magamnak. Hogy soha ne felejtsem el, milyen is volt.

Mostanában furcsa szentimentális érzések vannak bennem bármerre nézek. Az a várakozással teli fájdalmas búcsú, ami egyfajta izgatottsággal párosul és amit két éve már átéltem, így tudom, hogy milyen szívszaggatóan nehéz tud lenni, amikor közeleg a határidő. Pont így fájt az is, amikor Magyarországtól búcsút vettem. Persze kicsit másként. Erősebben, de kevésbé tragikusan.Akkor az enyhítette a fájdalmat, hogy tudtam, vissza fogok jönni. Mindenképpen. Itt most az nehezíti, hogy tudom, nem fogok visszajönni. Talán soha. És ezt nagyon nehéz elfogadni. Furcsa belegondolni, hogy pár hét múlva Coventry meseszerűen elérhetetlenül távoli világgá válik, olyanná, ami mintha soha nem is létezett volna.
Persze marad egy csomó szál - lelkesen cserélgetek emilcímeket a tanfolyamon, Sri Lanka, Egyiptom, India, Mongólia is felkerült a térképemre a Facebookon. Igaz, ezek az emberek mind angolok igazából, sokan állampolgárok is, de mégis ezerféle kultúrát és nézőpontot képviselnek. Drukkolnak Spanyolországhoz és várják a híreket, hogy mit írok majd nekik. Vannak persze az itt hagyottak között magyarok is - elég élénk és lelkes társaság gyűlt itt össze, rendszeres találkozókkal, programokkal, és jó pár olyan emberrel, akit nagyon megkedveltem. Persze, nem vesznek el végleg - de messze lesznek, és nincsenek illúzióim, tudom, a szálak folyamatosan halványulni fognak, akár az emlékek.
Hogy ne felejtsek el mindent, a fényképezőgépet hívom segítségül, csinálom a Coventrys fotóblogot. Órákon át szöszölök minden egyes kép fölött, válogatok, körbevágom, világosítom, kontrasztolom, keresem a tökéletes verziót. Furcsa módon élvezem ezt a pepecs munkát, megnyugtat. Az meg, hogy mások dicsérnek, kifejezetten lelkesít. Merthogy így a végefelé még fotós "megbízást" is kaptam. Összehaverkodtam a lányok Brownies csoportjának vezetőjével is, felajánlottam neki, hogy szívesen fotózok a rendezvényeiken. Ő persze kapva kapott az alkalmon és végül annyira tetszettek neki az elkészült fotók, hogy most írt, felrakhat-e párat a helyi Brownies csoport honlapjára és az újságjukba is. Naná. Első lépések a fotóriporterség felé vezető úton, mondom magamnak, de igazából szarkasztikusan, mert azért tudom, ez nem jelent többet, minthogy a kompakt kis gép után elég komoly minőségi ugrás egy tükörreflexes, pláne, ha még némi utómunkát is belerak az ember. Láttam ugyanis az eddigi fotókat. Csak annyit mondanék, nem kell hozzá őrült tehetségnek lenni, hogy jobbat csináljon az ember. Mindenesetre hétfőn ismét megyek fotózni a csapatot. Nekik is jó, nekem is. Ha nem is referencia, de legalább gyakorlat. Jól jön az.
A köztes időben meg gőzerővel dolgozom és folyamatosan megdöbbenek azon, hogy ovi nélkül hogyan élhettem eddig és hogyan tudtam bármit is megcsinálni. Kisbende most már heti három alkalommal jár és ez csak azért nem dönt teljes anyagi csődbe minket, mert hivatalosan én is dolgozó nő lettem (van már saját angol cégem) és ha mindkét szülő hivatalosan munkába állt, akkor visszaigényelhetik a bölcsi árának 75%-át. A maradék meg mégiscsak baráti.
Szóval három szabad délelőttöm van és olyan bizarr gondolataim voltak eredetileg, hogy majd szép rendet rakok a rumlis fiókokban, izgalmas blogbejegyzéseket írok a félrerakott anyagaimból és finom ebédeket főzök.
A valóság meg az lett, hogy amint elmennek a gyerekek beizzítom a laptopot és verem a gépet, míg értük nem kell menni. 12-kor rendszeresen rácsodálkozom az órára és megkérdezem magamtól, hová a fenébe tűnt el ez a nap is. Merthogy nem blogbejegyzés születik és nem fotókat válogatok - ilyen úri huncutságokra továbbra is csak éjjel van időm, hanem írok és folyamatosan gyártom Magyarországra a cikkeket. Amikor ugyanis Kisbende elkezdte a bölcsit, teljesen bepánikoltam, hogy a gatyánkat rá fogjuk fizetni, ezért millió ötlettel megbombáztam az ismerős szerkesztőket és ők cserébe elárasztottak munkával. Ami tök jó és nagyon örülök neki. Csak hát ha munka van, dolgozni kell - így a lakás sokkal romosabb lett, mint eddig, ebéd is csak kutyafuttában készül és lassan egy hónapja nem jutottam el hivatalos egész délelőttös fotós kirándulásra a városba, csak úgy kutyafuttában lövöm a képeket, ahogy esik, úgy puffan alapon, ráadásul visszatértem a manuális üzemmódra, ami tiszta ciki.
Viszont nagy előrelépésnek tekintem, hogy a döntéssel egyidőben megszűnt bennem a spanyol nyelv iránt érzett ellenkezésem, amitől eddig egyszerűen képtelen voltam tanulni, és most minden egyes áldott nap csinálok egy leckét a Babbelen, vagy akár többet is és még éjjel álmomban is gyakran arra ébredek, hogy spanyolul beszélek magamban. (Ami elég vicces, lévén nincs 100 szó a teljes szókincsem, tehát azt a meglévő tucatnyit ismételgetem lelkesen.)
És ami még meglepőbb és jobb hír, hogy hogy a pár hete tartó intenzív angoltanulásnak is meglett az eredménye: tényleg elkezdtem angolul álmodni, amire nem volt példa, mióta ideköltöztünk. És bár már jóideje nincs bennem félsz, ha meg kell szólalnom angolul, most már azt is érzem néha, hogy azt mondom, amit akarok és nem azt, amit tudok. Szóval hogy egyre jobban és pontosabban ki tudom magam fejezni. Szóval ezt is hajtom keményen, és lelkesen.
Szóval a kedvem olyan édeskésbús, ha van egyáltalán ilyen szó. Csomó jó dolog történik mostanában, és rossz, hogy ezt mind itt kell hagyni.
Mégsem ez fáj a legjobban. Ez az egész smafu ahhoz az őrült vágyhoz képest, ami a Balaton felől hívogat. Nem is értem miért, hiszem a tóparti kisházunk csak pár éve van meg én meg soha nem voltam az a balatoni strandolós csaj. De a kert, az ottani nyugalom, a langymeleg időtlenül folydogáló délutánok után annyira sóvárgok, hogy az kimondhatatlan. Ott minden alkalommal azt érzem, hogy mindörökre ott kéne maradnunk és sehol másutt nincs keresnivalónk. Eddig még nem sikerült megunnom, és döbbenetes azt látni, hogy mennyire kisimul az egész család abban a nagy kertben. Mintha megállna az idő és hirtelen mindenre lenne elegendő. Persze ez csak illúzió, mert valójában ott sincsen semmire, a kert nincs befejezve, a kerítés csak félig van lefestve, a kisút is csak félig van kikövezve, de mindez nem számít, amikor ott vagyunk. Ettől még olyan szép az egész. Vakációs.
Talán azért érzem magam ilyen furcsán, mert gyerekkorom óta megszoktam, hogy nyáron szünet van. Nem kicsi, hanem nagy. És ez a furcsa óra most is folyamatosan azt tikktakkolja a fejemben, hogy már nyár van és vakáció - és állatira irigylek mindenkit, aki most épp ezt éli meg. Olvasom a magyar blogokat és már mindenki nyaral. Hívogatom a riportalanyokat, és mindenki elutazott. Otthon leállt az élet, ezt még itt is érzem. Itt viszont még suli van, majdnem egy teljes hónapig, igaz, az idő is olyan szeptemberi - kicsit esős, kicsi napos, kicsit hűvös, kicsit meleg. De ha az időjárás nem is jelez nyarat, az én biológiai órám már nagyon is sürget és kiabálja, hogy itt az idő a Balatonhoz. De még egy hónapig itt kell lennünk. Mindent lezárni, bepakolni, megcsinálni és kiélvezni az utolsó cseppekig. Aztán vár minket a magyar tenger első lépésben és a kicsi házunk, a sok-sok otthon hagyott játékkal, könyvvel, emlékkel. Nagyon vágyom már rá.

Zsuzsi egy korábbi bejegyzésemhez írt hozzászólásában azt mondta, hogy "mixed message" amit közvetítek Spanyolországgal kapcsolatban, és ezen jól elgondolkodtam. Aztán pedig úgy döntöttem, hogy tiszta vizet öntök a pohárba.

A helyzet az, hogy eldöntöttük, ősszel Spanyolországba költözünk. Persze közbejöhet még valami óriási magánéleti vagy világméretű krízis, de azért ha a világ megy tovább azon az úton, ahogyan eddig, nekivágunk és kész. Eldöntött tény.
Hogy nekem efelől kettős érzéseim vannak, szerintem teljesen normális.Legyünk őszinték, igenis nagy dolog egy idegen országba költözni, pláne ha annak a nyelvét se beszéli az ember. Megmozgatni öt embert, ebből két iskolásat és egy kétévest, lakást találni, iskolát és megszervezni mindenki életét nagy feladat. Itt is eltartott majd egy évig, míg kiismertem magam a szokások, viszonyok között, pedig legalább az angollal olyan óriási gondom már kezdetekkor se volt.
Azt gondolom, az is teljesen normális, hogy nem vágyom el feltétlen egy olyan helyről, ahol alapvetően jól érzem magam. Sok minden van, amit igenis fáj itthagyni, de szerintem ennek azért örülni kell, az lenne nagyon gáz, ha semmit se sajnálnék, mert akkor az azt jelentené, hogy itt nagyon rossz nekünk, ami nem igaz.
Spanyolországot pedig várom - minden nap tanulom a spanyolt, nézegetem az ottani blogokat, levelezek pár emberrel és gyűjtöm az infókat. Alapvetően pedig optimistán állok hozzá, mert ha eddig öt alkalommal jól éreztem magam az országban, akkor szerintem a költözés se lesz rossz. Illúzióim azonban nincsenek - nem lesz könnyű, senkinek. De azt remélem, hogy a végén (és azért az legalább 1-2 év a mérleg pozitív lesz.)
Furcsa amúgy nekem, hogy a hozzászólásokban mindenki Coventryt hibáztatja, amiért el akarunk költözni, mintha feltétlen rossznak kellene ahhoz lenni, hogy az ember el akarjon menni valahonnan. Mintha csak a rossz mozgathatna, a jövendő jó nem. Mindenki azon győzköd, hogy ha nem itt éltünk volna az elmúlt két évben, akkor annyira beleszerelmesedtünk volna az Egyesült Királyságba, hogy eszünkbe se jutna soha-soha itt hagyni. Ez több okból is furcsa nekem.
Egyfelől ne feledjük: ez csak egy blog. Az életünk töredékét se írom le benne. Egy dolog azonban a kezdetektől fogva le van írva benne feketén-fehéren: mi nem akarunk Angliában letelepedni. Ez soha nem volt benne a terveinkben. Ráadásul soha, egy percig nem panaszkodtam amiatt, hogy bajom lenne a várossal. Nagyon is tudatosan költöztünk ide és most, hogy Spanyolország városai között hezitálunk, gondoltam megírom, hogy mi vezetett minket éppen ide, Középföldére, hátha másnak is hasznos lehet.
Emlékszem, két éve, amikor Magyarországon csomagoltunk, mindenki ugyanazt kérdezte tőlünk, amit most: miért akarunk elköltözni? Nem jó nekünk ott, ahol vagyunk? És a válaszom most is ugyanaz. De igen, jó.
És mégis, akkor már pár éve gondolkodtunk azon, hogy jó lenne másutt is élni. A férjemmel mindketten töltöttünk hosszabb időt egyetemistaként más országban és jó volt. Egyszerűen klassz dolog megtapasztalni, hogy másutt milyenek az emberek, a szokások, az ízek, az illatok. Eleve jó dolog utazni, de másutt élni meg annál is jobb, mert sokkal mélyebben kerül bele az ember egy kultúrába.
Amikor eredetileg szóba került, hogy akkor hová, a férjem azt mondta, legyen Spanyolország, tengerparttal, napsütéssel, jókedvű fiestákkal. Én meg azt, hogy legyen Anglia, mert az angol nyelv az hasznos és én mióta elkezdtem angolul tanulni, imádom ezt az országot. A hasznosság elve győzött és én. Így kerültünk ide. De már az első perctől nyilvánvaló volt, hogy nem örökre jöttünk és hogy az én álmom után jön majd az övé is. Miért is ne?
Coventry véletlenül került a képre. Tudtuk, hogy nem akarunk Londonba menni, mert ott nem tudjuk megfizetni a lakásárakat. De fogalmunk sem volt arról, hogy akkor hová. A sors, a véletlen és persze Borsika PKU-ja döntött.A magyar dietetikusunktól kaptunk 3-4 emilcímet és több itteni dietetikussal is felvettük a kapcsolatot, és a birminghami válaszolt először, ráadásul nagyon barátságosan. Megírta, mely városok tartoznak hozzá, és mi meg eldöntöttük, hogy akkor itt fogunk lakni. Egyikben az ötből. Hozzáteszem, egyikről sem tudtunk semmit korábban. Akkor még azt sem, hogy a birminghami gyermekkórházban sokkal jobb az ellátás, mint Londonban (ezt ottani PKU-soktól tudom) és hogy a világon először ebben a kórházban kezeltek PKU-t diétával, tehát óriási a tapasztalatuk, rengeteg programot csinálnak és nagyon lelkes az egész csapat. 
Vicces amúgy számomra, amikor arról írnak emberek, hogy mi mindent kellett volna tudnunk Coventryről, mielőtt ideköltöztünk. Megnézném amúgy, hogy amikor ő először idejöttek, pontosan tisztában voltak-e Anglia történetével, arról, melyik térség, rész miről híres. Most már két év után én is tisztábban látom a megyéket, a városokat, a történelmi tényeket - de messze vagyok még attól, hogy tanácsot adjak másoknak. Különösen azért, mert mindenki mást keres, amikor külföldre költözik.
Amikor mi ideköltöztünk, csak azt tudtuk, hogy NEKÜNK miért lesz jó Coventry. Például azért, mert az ország közepén van és nagyszerű csillagtúrákat tudunk majd innen tenni és bizony ez nekünk fontos szempont volt.
A városnak egy csomó jó tulajdonsága később derült ki. Például az, hogy sok itt a bevándorló, ami amúgy iskolaszempontból kifejezetten jó volt. Mert a lányok sulijának óriási tapasztalata volt abban, hogyan kezelje azokat a gyerekeket, akik nem beszélik a nyelvet és úgy ülnek be egy tanórára. Vannak ismerőseink, akik tiszta angol közegben élnek és nagyon szeretik - de például a gyereküket el kellett hozni az oviból, mert az óvónők egyszerűen nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy nem beszél angolul.
Az is fontos volt számomra, hogy olyan helyen lakjunk, ahol jó a tömegközlekedés, mert én nem vezetek. Tudom, ezen bármikor változtathatok, hiszen van jogsim, de nem akartam, pláne nem másik irányban. Coventryben nem csak jó a közlekedés, de gyalog is elérek szinte minden boltot, ami fontos. És olcsó! Tudom, ez egy nagyon kicsinyes szempont - de nekem nagyon jó érzés volt, hogy van a környéken egyfontos, vagy Primark, vagy Tesco.
Két évvel ezelőtt szinte egyszerre költöztem ki Angliába az unokahúgommal és amikor az otthoniaknak meséltünk, mintha két különböző országból érkeztek volna az élményeink. Én innen Coventryből írtam, ő meg Londontól délre. Én arról áradoztam, hogy milyen finom és friss itt a zöldség, ő arról panaszkodott, hogy minden ízetlen. Én vittem haza az olcsó és nagyméretű ruhákat anyámnak (22-es méretben...) ő azt mesélte, hogy minden őrült drága és alig vannak boltok. A lakásukért dupla annyit fizettek, mint mi, de régi volt és penészes. A miénk világos és újépítésű. Neki kocsiba kellett ülnie, ha tejet akart venni én 5 perc sétával tíz boltot is találok. Itt egy csomó program van kisgyerekes anyáknak - náluk egy sincsen. Én ingyen angoltanfolyamra jártam - ő a helyi College-ben 150 fontot fizetett érte. Amúgy ugyanúgy utálta mint én, mert semmit sem tanul belőle. Csak nekem nem fájt annyira otthagyni.
Szóval hogy hol jobb az élet, itt, vagy Anglia déli részén, számomra nagyon nem egyértelmű.
Nem akarom én Coventryt fényezni, ezért azt már csak a teljesség kedvéért jegyezném meg, hogy a helyi egyetem sem olyan rossz ám. Az elmúlt pár évben rengeteg pénzt költöttek rá, új épületeket és karokat indítottak. És nem csak a gépészmérnök szakok nagyon jók. A férjem rendszeresen jár be, több tanárt ismer, előadásokra is be szokott néha ülni, és azt meséli, hogy az itteni kommunikáció szak rádióstúdiója jobb, mint ami otthon a Magyar Rádiónak van. (Nem is beszélve az ELTE-ről, ahol az én drágám több mint tizenöt évig tanított rádiózást. Igaz, azt is beismeri, Birmingham-é még jobb. A régi nagy egyetemeken meg nincs kommunikáció szak...)
Szóval azt gondolom, hogy amennyi hátránya van a városnak, annyi előnye is. Számunkra ezek az előnyök nagyon jók voltak és a város pontosan megfelelt annak, amire szántuk. Nem mondom, hogy ez a legjobb választás a világon és ennél jobb város nincs Angliában, de nem értem, hogy akik szidják miért teszik. Én csak azért drukkolok, hogy Spanyolországban is megtaláljuk azt a várost, ami ennyire jó lesz nekünk, mint ez volt.
És hogy mégis mixed legyen ez az üzenet is, azt beismerem, hogy ha Spanyolország után újra visszajövünk (nincs kizárva) akkor nem Coventryt fogjuk választani. De nem azért, mintha itt ne lett volna jó, inkább mert akkor már egy egészen másféle család leszünk. Nagyobb gyerekekkel, másféle igényekkel és tervekkel. Például akkor már a dietetikus se lesz annyira fontos, mert ismerjük a rendszert és nem lesz szükségünk arra a sok-sok segítségre, amit az elején kaptunk tőlük. És mert nem gondolom, hogy hűségesen ragaszkodnunk kellene egy olyan helyhez, ahová a szép emlékeken kívül semmi nem köt, hiszen akkora nagy a világ és annyi szép hely van benne - még itt, Anglián belül is. Hát még ha ennél jobban is körbenézünk...