Három gyerekkel irány Anglia!

"A fiad most először pisilt állva! Csak azért mondom, hogy ha esetleg meg akarnád írni a blogban..." - mondta a férjem. Én meg először nem is értettem, hogy miért akarnám én ezt megírni. Aztán meg elgondolkodtam rajta, nem először, hogy miért is írom és kinek ezt a blogot. És ha valóban elsősorban magunknak, családi élményeinket rögzítendő, akkor bizony ez egy komoly és fontos mérföldkő az életünkben. Legalább annyira, mint a Diamon Jubilee volt - az angol királynő uralkodásának hatvanadik évfordulója. Amit persze mi is megünnepeltünk. Miért is ne?

Bevallom, az elmúlt héten net közelében sem voltam és nagyon jólesett. Half term volt - ami azt jelenti, hogy egy hét szünet. Az utolsó idén. Utána még jön majdnem nyolc hét iskola, merthogy az angolok július végéig nyomják a sulit, így csak öt hét a nagy nyári szünet. Először nagyon furcsa volt, hogy semmibe nem tudok belekezdeni, mert mire beállnak egyfajta napirendünk, jön egy újabb szünet, de most már beleszoktam és összességében nagyon tetszik. A gyerekeken is látom, hogy sokkal kevésbé fáradtak, mint otthon a nyári szünet előtt. Olvasom a hazai nagy családok blogját és szinte mindenütt előkerül, hogy a gyerek fáradt, nyűgös, ideges, ingerlékeny - de muszáj még egy kicsit kitartania, sőt nagyon is összeszednie magát, hiszen most vannak még az utolsó nagy dolgozatok.
Hát itt én ezt soha nem érzem - se azt, az idegességet, hogy most aztán nagy készülés lenne a dolgozatok miatt (pedig írnak) se azt, hogy fáradtak lennének. Igen, az öt hét amúgy szerintem nagyon kevés szünet - de csak azért, mert hozzászoktunk a tíz heteshez, és rossz ilyenkor hallani, hogy mások már a nyaralásra készülnek és a pihenésre, nekünk meg csak sokára jut majd ki. Mármint a magyar Balatonozós.
Mert persze egy hét alatt is nagyokat lehet pihenni. Mi most ezt az egyhetes szünetet arra használtuk ki, hogy megnézzük egy kicsit közelebbről Dél-Angliát. Ha már mindenki azt mondja, hogy az a legszuperebb hely és ott kéne élnünk, mert ott minden sokkal szebb, nyugalmasabb, kevesebb a bevándorló és több a napsütés.
Utóbbiból keveset láttunk - június ide vagy oda, olyan hideg, szeles, esős időnk volt végig, hogy ha nem utaztunk volna el és lettünk volna rákényszerítve, hogy kimozduljunk, szerintem az egész hetet négy fal között töltöttük volna. De mivel a szállodai szobák kicsik és unalmasak is, így hát muszáj volt elmenni. Nagyon jó helyeken voltunk, és most már ki van pipálva az angliai látnivalók listáján minden vágyott pont, Stonehenge és Hampton Court is, utóbbi VIII. Henrik palotája és azóta vágytam rá, mióta megnéztem a Tudor sorozatot.
Ami különösen jó volt most, hogy nem csak turisták voltunk, de vendégek is több alkalommal. Aludtunk kettőt az unokatesóméknál is, akik szintén kinn élnek már másfél éve, és most az új házukban volt annyi hely, hogy ötünket is kényelmesen el tudtak helyezni, és az ő két gyereke nagyszerűen kijött az én hármammal és ez az unokatesózás amúgy is tök fontos és klassz dolog. Nem csak a nyelv miatt, amit ilyenkor végre gyakorolhatnak mindkét családban, de azért is, mert a rokonság örök kapocs. Nekem ez sajnos teljesen kimaradt az életemből, pedig tucatnyi unokatesóm is van, de a szüleim ezt nem tartották fontosnak. Viszont a férjem családjában nagyon is komolyan vették ezt a rokoni szálat és ő nagyon jó szívvel emlékszik az uncsitesókkal együtt töltött időkre. És a lányaimon is látom - ez nekik bizony nagyon jó. Hiába, hogy az unokatesók kisebbek náluk, olyan szeretettel, türelemmel játszanak, törődnek velük, ami szerintem mindkét fél számára életre szóló élmény.
Bónuszként ráadásul meghívást kaptunk egy blogolvasóm Diamon Jubliee partijára, ahol más magyarok is voltak és bár az alkalom angolos volt, minden más nagyon jóízűen magyar és bár kezdetben mindenki ismeretlen volt, az első perctől nagyon kellemesen otthonosan éreztük magunkat. Az egész olyan volt, mint amikor az ember elmegy otthon egy gyerekbuliba, ahol nem ismeri ugyan a szülőket, de hát csomó közös pont van és a megelőlegzett rokonszenv talaján pillanatok alatt kialakul a valódi szimpátia is. A gyerekek meg elképesztően hamar tudnak összehaverkodni, csak lesek néha.
Amúgy még korábban soha nem találkoztam a blog kapcsán senkivel, de ez olyan jól sikerült, hogy ha csak ennyi hasznot hoz a blogom, azt kell mondanom, már megérte elindítani! De nekik nem csak ezért vagyok hálás, hanem azért is, mert még a sok-sok héttel ezelőtti siránkozásom kapcsán, amikor arról írtam, hogy nem találok rendes angoltanfolyamot a környéken, felajánlották, hogy segítenek. Azóta hetente egy alkalommal Skype-on angolórákat kapok, rengeteg hétközbeni feladattal, memoriterrel és nagyon élvezem, sőt, ami még jobb, még a fejlődést is érzékelem.
Szóval visszatérve az eredeti kérdésre, hogy miért is írom a blogot. A válasz egyszerű. Azért, mert jólesik. Nekem. Az, hogy egy csomó jó emlék megörökítve marad, csak extra, mert valójában nem nagyon olvasom vissza, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy amire a gyermekeim felnőnek még mindig lesz blogspot. (Kicsit félek is néha, hogy elvész ez a sok-sok iromány, és szívem szerint mindet kinyomtatnám, bekötném és elraknám, mert azért ami ott van a polcon az a tuti az én dinógondolkodásom szerint.) De ha igazán mérleget akarok vonni, akkor be kell ismernem, hogy nem egy-kettő, hanem annál jóval több egészen különleges embert ismertem meg, mióta elkezdtem blogolni. Sokan maguk is blogolnak, és imádom őket olvasni - másokkal csak levelezek. Néha a kettő egybeér és az mégjobb. De a lényeg az, hogy olyan nagyon kevés negatívumot tapasztaltam - és a mérleg másik felén viszont annyi sok jót kaptam a blog által, hogy én mindenkit arra bíztatnék, hogy írjon! És ha jó blogja van, ami izgalmas, akkor küldje el nekem a címét, had lássam én is!