#Post Title #Post Title #Post Title

Itt a vége...


Az valami elképesztő, hogy négy óra múlva indulunk Magyarországra. Az pedig egyenesen döbbenetes, hogy el is készültünk a pakolással. Ráadásul, hogy igazi csodák is legyenek, ma volt az első olyan nap három hete, hogy mindenki láztalan volt a családban. Persze tudom, a dolgok még négy óra alatt is változhatnak - de azért mi reménykedünk, hátha ezt már simán megússzuk.

Az elmúlt pár nap azért nem volt könnyű. Hétfőn Borsi is belázasodott, így ő az utolsó hetet itthon töltötte, és mivel minden játék dobozba került már, nem sok minden volt, amivel szórakozhatott. A tévé, a számítógép, rajzolás, olvasás - és sok-sok nyűgösködés. Ráadásul olyan antibiotikumot kapott, amit négyszer kell bevenni, de mindig egy órával evés előtt, na ezt összehangolni azzal, hogy napi hatszor kell tápszert innia, ráadásul semmit sem akar enni, nem volt egyszerű.
Én sem pörögtem úgy, ahogyan szerettem volna - a dokibácsi engem is antibiotikumra ítélt, ám azzal, hogy minden egyes lélegzetvétel fáj, hogy fuldokolva köhögök és főleg, hogy állandóan hányingerem van, nem tudott mit kezdeni. El fog múlni pár nap múlva, mondta bölcsen, én meg nem mondhatta, hogy kérem nekem most nincsenek pihenős napjaim. Hát csináltam amit kellett. Nem lelkesen, és nem örömmel, inkább olyan robotpilótára kapcsolva, aminek egyetlen hátulütője, hogy bizonyos dolgokról fogalmam sincsen, hogy melyik országba küldtem, de annyira ez nem zaklat fel, majd előkerül valamikor, valahol. A lényeg, hogy dobozban van. A fejfájásom viszont kellemetlenül állandósodott, enni meg nem tudok. Éppen úgy vagyok most az étellel, amikor Bende fiam vártam - akkoriban minden olyan rémesen undorítónak tűnt, hogy képtelen voltam elképzelni magát az evést is. Semmit, de semmit nem kívántam és még a sima vajas kenyértől is képes voltam fintorogni, merthogy áthatóan erősnek éreztem a szagát.
Igen, persze bennem is felmerült, hogy mi van akkor, ha ennek a tünetnek aztán semmi köze nincsen a fertőzéshez, ami végigjár a családon és elgondolkodtam, hogy abban az esetben, akkor mégis melyik országba kéne mennünk, de aztán végignéztem a lányokon, akik pontosan ugyanígy húzzák a szájukat minden egyes kaja láttán, amit eléjük rakok, mióta megbetegedtek és úgy döntöttem, hogy nem kell mindenben babát látni, ez most másról szól.
Bár elismerem, pont olyan fáradt vagyok, mint terhesen voltam - és valahogy ezt a fáradtságot a gyerekeknél nem tapasztalom. Igaz, ők fekhetnek egész nap, én meg csak akkor dőlök el, amikor már megpakoltam pár dobozt, megfőztem az ebédet és még el is mosogattam. Szóval nem éppen kímélő üzemmód.
Egyetlen luxusom volt a héten, miután az orvos közölte, hogy semmi komoly bajom nincs, úgy döntöttem, hogy igenis bemegyek a belvárosba és elbúcsúzom Angliától. A magam módján. Persze vásárlással. Merthogy most nagy nyári leértékelés van, a gyerekruha itt amúgy is olcsó, nekünk meg még sokáig tart a nyár a terveink szerint, szóval megéri itt beruházni.
A vásárlást persze a kedvenc kávéházamban kezdtem a főtéren és miközben kortyolgattam a tejeskávém, néztem, hogy hömpölyög a város az ablak előtt, és azon tűnődtem, hogy mennyire sokat változott itt minden az elmúlt két évben. A Godiva szobor környékén tavaly ilyenkor még buszok jártak - most meg az egész belvárost átalakították sétálóutcává és tele van virágokkal. Nagyon szép. Aztán sétálgattam egy kicsit és nézegettem a kirakatokat, a boltokat, hogy mennyire ismerős már itt minden és olyan rossz volt belegondolni, hogy ez már soha nem lesz ilyen. Mert ha visszalátogatunk is, akkor már más lesz minden, új és idegen ismét. Két órát se voltam a városban, de mire hazaértem, sírni tudtam volna a fáradtságtól és persze ismét belázasodtam.
A többi napom is hasonlóan telt - kis erőfeszítés, kis fekvés és lihegés, fejfájás, gyomorfájás, hányinger és szomorkodás azon, milyen igazságtalan is, hogy még be se tudunk együtt, családilag menni a belvárosba egy utolsó közös sétára.
De igazából nem nagyon panaszkodtam, mert nálam sokkal rosszabb volt szegény férjem helyzete, aki egyedül vitte a vállán az összes felelősséget és még Borsi helyzete is nyomorúságos volt, aki az utolsó hetet (ami gyakorlatilag csak lógás és búcsúzás és bandázás lett volna) itthon töltötte betegen és én ugyan el tudtam búcsúzni telefonon is a barátaimtól, neki még ez se adatott meg. (Bár a búcsúbulija nem volt rossz, majd írok még róla!) Bíbort meg azért sajnáltam, hogy köhög, mégis elzavarjuk suliba. Bendét meg azért, mert alig jut rá figyelem. (Mondjuk persze kikövetelte, de azért ez akkor se gyerekbarát időszak volt.)
De most már vége. A dobozok készen, a bőröndök bepakolva, a kézipoggyász előkészítve, és minden lemérve felcímkézve, útra készen. Beleértve minket is.
Nem is tudom, vártam-e már valaha ennyire, hogy hazamehessünk, mint most. Az eső, a betegség és persze a pakolás mind olyan dolgok, amiken már nagyon szeretnénk túllenni és azt reméljük, hogy otthon más lesz. Naposabb, melegebb, egyszerűen olyan, amilyennek egy igazi nyárnak lennie kell. És persze együtt. A Balatonnál. Ez most mindenkit annyira lelkesít, hogy egyetlen gyerek se szomorkodik amiatt, hogy itt hagyjuk Angliát. Kíváncsi vagyok, hogy mikor tudatosul bennük igazán, hogy egy darabig biztosan nem jövünk vissza itt élni. És hogy vajon akkor mit fognak szólni...

3 Responses so far.

  1. Christine says:

    Jó utat nektek! Remélem otthon gyorsan meggyógyultok!

  2. Enikő says:

    Nem semmi ez a kupac :-D Meg az se, hogy 4 órával indulás előtt még irogatsz :-) Jó utat és szép nyarat!!!

  3. sarolka says:

    Elmentetek és a nap kisütött. Maradhattatok volna egy kicsit még és akkor itt is jutott volna belőle. :-) Érezzétek jól magatokat. Pussz

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...