Három gyerekkel irány Anglia!

Az igazság az, hogy megirigyeltem Bíborka lányomat, amikor abban a nagy kórusban énekelt. Olyan nagyon, hogy elhatároztam, én is keresek magamnak egy kórust a közelben. Sikerült.

Valójában meglepően sok kórus működik Coventryben. Én háromnak is írtam emilt, mindhárom visszaírt, hogy szívesen fogadnak. Volt egy fizetős (na azt már tényleg ne...) volt a Coventry Filharmonikusok (már a nevük is túl komoly) és egy Barbershop kórus, amire én először simán azt hittem, hogy a helyi fodrásznők egyesülete. Még a legnagyobb angol-magyar szótáram harminchatodik jelentése is csak az volt, hogy speciális férfikórus. Ám a honlapról simán levettem, hogy ezek nők, és valahogy azt is éreztem, hogy nem fodrászok. Így hát őket választottam, és tegnap este elmentem a próbára.
Mondjuk nem volt könnyű, mert a templom ugyan, ahol próbálnak légvonalban közel van, - de semmilyen busz nem jár arra. A fél órás séta nem sok - ám a próba este 7-től 10-ig tart. És hát este 10-kor egyedül hazajönni... OK, nem vagyok félős csajszi, de annyira nem ismerem a környéket és a közbiztonságot, hogy bátran nekivágjak ennek a kalandnak. Így hát úgy mentem el, hogy a zsebemben volt a pénz és a telefonomban egy taxitársaság száma, Hogy ha úgy ítélem, akkor jöjjek csak taxival haza. De nem kellett.
Merthogy ezek tényleg nagyon kedves csajok voltak. És ami még meglepőbb, csakis fehér nők. A környéken annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy indiaiak, panzsábiak és urdu emberkék vesznek körül mindenütt, hogy kifejezetten furcsa volt számomra a sok fehér arc. Ráadásul, mind brit volt. Én voltam az egyetlen külföldi. Sokan odajöttek hozzám ismerkedni, beszélgetni, és amikor megjegyeztem, hogy akkor én taxival mennék haza, azonnal adódott valaki, aki szívesen elhozott kocsival, és megígérte, hogy ezt minden alkalommal megteszi, ne aggódjak. Két fiatal csak meg el is hívott a közeli pubba ismerkedni, amire azért háromgyerekes családos anyukaként este 10-kor, bőven a fektetési idő után mégiscsak nemet kellett mondanom.
A legjobb azonban nem az volt, hogy végre angol anyanyelvű emberekkel beszélgethettem és meglibbentetté előttem a barátság zászlaját, hanem a zenélés. A közös éneklés. Utoljára a gimiban voltam kórustag - és most, hogy kottát kaptam a kezembe, odaállítottak a kórusba, és bátorítottak, hogy daloljak velük, két dologra kellett rájönnöm.
Egy, hogy ez nekem megy. Hogy a nyolc év zongora, a több évi gyerekkaros múlt nagyon is profi énekessé képzett ki, akinek nem gond kottát olvasni, és azonnal elénekelni amit lát. És hogy jó érzés, hogy ez nekem megy.
A másik, hogy olyan jó benne lenni egy klassz produkcióban. Merthogy ez nem kispályás banda volt. Állati jó dalokat énekeltek nagyon profin. Nem a fellépés vágya vezérel, de tényleg. A próbafolyamat, a közös éneklés úgy hiányzott már nekem, mint egy falat kenyér, és észre se vettem eddig. Az meg külön bónusz, hogy ez nem az általam megszokott merev, vigyázállásos éneklés. Inkább olyan játékos, mint ami az Apácashowban volt. Volt koreográfia, játék a hangokkal, tánc. És nagyon, de nagyon élveztem!!! Jövő héten karácsonyi buli (legalább tízen a lelkemre kötötték, hogy menjek el) aztán két hét szünet és januártól mindent bele, új dalok és lehetőségek.
A nagy-nagy eufória egén azért volt egy picike felhő. Hazafelé az autóban azért a csaj, aki elhozott, megjegyezte, hogy hát azért ez a kórus dolog elég drága hobbi. Merthogy van a fellépésekre a jelmezbérlés, ha koncert van, az utazást mindenki maga fizeti és vannak egyszer-egyszer hétvégi workshopok, ami szintén önköltséges. Ennek az egész előadásnak a célzatossága fel se tűnt volna, ha nem látom a nőcin, hogy zavarban van, amiért ezt mondja. Aztán rájöttem miért. Itt lakunk a színes környéken, Kelet-Európából jöttem ide és van három gyerekem. Fel se nagyon tételezi, hogy nekem minderre van pénzem... De amikor leesett, diplomatikusan csak annyit mondtam: minden hobbinak megvan a maga ára és költsége... Remélem ebből ő is megértette, amit mondani akartam.
(A képen egyébként a karmesterünk van.)