 |
Ahogy közeledik a repülés ideje, természetesen egyre feszültebben figyeljük a gyerekek egészségét, nehogy egy újabb betegség meghiusítsa a vágyott családegyesítést. Bíbor láza most már múlóban, helyette megérkezett a szokásos téli köhögése, de olyan rohamokkal, amelyek sokáig tartanak és könnyedén hányásba csúsznak át. A repülőn imádni fogják őket, az már tuti, különösen hogy erre nincs igazán gyógymód. Bíbor lázas-köhögős típus, kilenc éve figyelgetjük és ápolgatjuk, így nagyon is jól tudjuk, hogyan is zajlik a betegsége és mit lehet vele tenni.
A - a lázát csakis a hűtőfürdő viszi le
B - irdatlan rossz beteg, aki nem tud aludni, mert rémálmai vannak és amikor ébren van, képes órákig sírdogálni azon, hogy vajon meg fog-e valaha is gyógyulni
C - a köhögése képes hónapokig is makacsul megmaradni.
Ezen pontok egyikét se szeretjük, de már különösebben nem is aggódunk miatta.
Az mondjuk már kevésbé hangzik jól, hogy mára virradóra Borsinak is sikerült erőteljes hőemelkedést produkálnia. Bár ez még nem biztos, hogy a világvége, mert az ő betegsége teljesen más forgatókönyv szerint zajlik.
A - amikor beteg nagyon sokat alszik és nincs vele gond
B - sajnos ezért észrevétlenül, szinte álmában tud egészen súlyos állapostab kerülni, tehát nagyon erősen kell figyelni, mert hajlamosabb a szövődményekre
C - viszont irdatlan akaratereje révén képes arra is, hogy extrém esetben akár órák alatt lekűzdje a betegséget, akkor is, ha láthatóan ugyanazt kapta el, mint a többiek, akik heteken át senyvednek tőle. Nem tudom, hogyan csinálja, de képes rá.
Bendét még nem sikerült ABC-be rendezni, egyenlőre csak figyelgetjük és ismerkedünk vele. Mivel eddig egyetlen kicsi és enyhe lázacskája volt, még nem tudom, mikre képes. De azt látom, hogy mokány kis csávó, aki csak akkor veszíti el a türelmét, ha nem sétálhat minden nap pár órácskát, és ha nem kapja meg azt az eletromos kütyüt, amit éppen szeretne. Ez pedig csak a legritkább esetben jelent hagyományos gyerekjátékot. Pedig utóbbiakkal így karácsony környékén megszórta rendesen a ritkán látott család. Zenélő kisbödön, zenélő kutyus, hatalmas Lego készlet. De sajnos be kell ismernem, mindez fityfenét se ér, összehasonlítva a hétköznapi tágyakkal. Mondjuk a digitális szobamérleg izgalmasságát még elfogadom, hiszen világít és pittyeg, ha ütemesen táncol rajta. (Megjegyzem az elektronika biztosan hangosan zokog benne, de ha anyukámat nem zavarja, akkor nekem is okés.) Kicsit jobban zavarja a szüleimet, hogy miért kell csöppségemnek a mosógép nagy gombját állandóan nyomogatnia, különösen akkor, ha ját, mert ez a percenkénti leállítás nem biztos, hogy használ a meglehetősen új és drága Whirpooljuknak, de hát mondjuk napi egynél többet nem mosunk, így kicsi a konfliktusforrás. A kuka fedelének csattogtatását már nehezebben fogadom el, a konnektort pedig erőteljesen tiltom. Persze hiába. Ezredszer is visszamegy és igyekszik, de nagyon, hogy azt csinálhassa, amit eltervezett, és ami lehetőleg életveszélyes, de legalábbis koszos és undorító. A csúcs az volt, amikor két percre félrenéztünk, és ő ezalatt virágföldet pakolt a hugom vadonatúj karácsonyra kapott csizmájába. De említhetném az ágy alól (!) elővarázsolt fémdobozt is, amin fél órán át hangosan dobolt.
Ahogy telnek a napok, sajnos be kell látnom, anyuék lakása kicsit se gyerekbarát. Minden alacsonyan van és semmin nincs gyerekzár. Tehát egész nap szoros felügyelet alatt kell tartani a kis rontó palit, ezerszer is fegyelmezni és elhúzni, rákiabálni. Nem csodálnám, ha az első szava az lenne, hogy "jujjujj!"- mert messze a legtöbbet ezt hallja. Estére rendesen lefáradunk ő is, én is. Ő a sok-sok új élményben, tárgyban, kalandban, ami itt a lakásban éri, és persze a nagy többórás sétákban, amikor babakocsiba rakom és ezer éve nem látott barátnőkkel kávézgatok. Én meg abba, hogy egész nap talpon vagyok, és gyakran még a kávéházban is csak gyerek után szaladgálva iszom meg a forró csokimat. Estére aztán teljes a nyűglődés. Ő már nagyon szeretne aludni, mert fáradt, de nehéz abbahagynia a pörgést. Én meg abban, hogy fogalmam sincsen mit akar. Megáll előttem és nyávog. Felveszem. Megfeszíti magát és vinnyog, hogy tegyem le. Leteszem, de ez se jó neki. A nagy nyüglődés vége mindig ugyanaz. Anyukám megállapítja, hogy ennek a gyereknek tagadhatatlanul fáj valamije. A füle, a feje, a torka és szinte biztosan azért, mert kivittem a hidegre. Hiszen látni is, hogy kipirosodott, ez már láz. Vagy a hasa, nem kellett volna adni neki a májból, a mákos bejgliből, a zsíros kenyérből és a rántott karfiolból. Persze ilyenkor ez már az én hibám, és hogy ebéd közben az egész család kórusban mondta, hogy szegény gyerek hadd kóstolja meg, semmi baja nem lesz tőle, az már rég feledve. És valóban - a gyerek láthatólag egyre nyűgösebb és valóban betegnek tűnik... és ilyenkor jön a varázsszer. A mobilom.
Aminek láttán Bende kivirul, befészkeli magát mellém a fotelbe, boldogan hozzámbújik és nyomogatni kezdi azt a vackot és hangosan kacarászik. Fogalmam sincsen, hogy min, mert a billentyűzárat eddig még nem sikerült feltörnie, ezért a mobil még mindig sötét maradt a kezében. Hajlamos lennék valamiféle titokzatos sugárzásra fogni a gyógyerőt, amelynek naponta be KELL jutnia a gyerek szervezetébe ahhoz, hogy egészséges maradjon, és a jin-jan-ja visszaálljon a helyes egyensúlyba. De a magyarázatot gyengíti, hogy ugyanez a gyógyerő sugárzik a távirányítóból is. Azzal a meglehetősen kellemetlen mellékhatással, hogy átkapcsolja a csatornát, és néha kellemetlenül felhangosítja a Való Világ adását, amit anyukám minden este rajongva figyel. (És persze vele együtt én is nézem, aminek amúgy szörnyű mellékhatása, hogy lassan az egész brancsot ismerem, de az ép eszem még megvan, amit onnan sejtek, hogy még mindig nem érdekel ki kivel fog hamarost összefeküdni.)
A gyereket persze nem érdekli se a Való Világ, se a Barátok közt (amit anyu szintén vallásos áhitattal néz évek óta, és képtelen megérteni, hogy nemcsakhogy nem tudom, hogy kicsoda Géza és miért halt meg Magdi anyus, de nem is érdekel! Ezért hát amint felt
nik egy új szereplő, lelkesen elmeséli, hogy az elmúlt évtizedben mi minden történt az illetővel) Bende persze az esti nyüglődéssel belezavar a nagy fejtágításba, és hogy elhalgasson nem nagy ár a digitális mérleg, a mosógép, de nincs olyan kincs, amit ilyenkor ne kapna meg nagymamitól, beleértve az én mobilomat is, amit mint jó anya, kénytelen vagyok szó nélkül átengedni ilyenkor a békesség kedvéért. A hugom persze megpróbált kisegíteni azzal, hogy bedobta a Bende-szervízbe a saját, régi, kiselejtezett mobilját, ami egy teljes napig el is foglalta a gyereket. De aztán gyanus lett neki, hogy ezt túl könnyen és hosszan megkapta, tehát nem is értékes. Azóta mélységes sértésnek érzi, ha ezt kínáljuk neki.
A nagy kenyértörés épp ma, karácsony napján következett be. Amikor már nem volg elég az én mobilom sem. Merthogy Bende meglátta a fényképezőgépet. És rájött, hogy az még tutibb lenne. És ami sajnos rajta van a szigorúan babakézbe nem való listán a kés, az olló, a WC-illatosító és a gyöngyfűző készlet mögött. És ez a lista arról híres, hogy sok-sok évig még nem változik. A szürke zónában ott a mobil, amit szigorú felügyelet alatt azért nyomkodhat, miközben imádkozom, hogy hátha nem tudja eltalálni Kuala Lumpur pornóközpontjának emelt díjas számát. Ezt csak egy dolog tudja felülmúűlni, méghozzá a gondűző szopi, ami azért így tíz hónapos korban még igazi jolly joker. Egyetlen hibája, hogy anya nem hajlandó 24 órán át folyamatosan adni. Marad hát a mobil, és a remény - hátha sikerül majd előbb utóbb végigaludnia az éjszakát, vagy eljátszania a hagyományos játékokkal is. Végül is, a nagylányaimnak már ez is megy...
