Három gyerekkel irány Anglia!

Hazajöttünk, de persze semmi nem olyan, mint amikor elmentünk. A lakás kiadva, a régi ágyunkban mások alszanak. Vendégek vagyunk mindenütt. Várva várt, szívesen fogadott vendégek - de azért ha azt mondom, hazamegyek, nekem már az angol lakásunk jut eszembe.

Az utóbbi pár hétben már nagyon hiányzott Magyarország. A család, a barátok, a hazai ételek, a magyar nyelvű tévéadás, az újságok. Számoltam a napokat és éjszakákat.
De volt bennem félelem is rendesen - leginkább attól, hogy nagyon nem fog tetszeni, amit látok. A hazai hírek nem voltak boldogítóak - feszültség, panasz, bánat áradt minden forrásból, akár internetes portálokat olvasgattam, akár az ismerősökkel beszélgettem. Ráadásul ehhez hozzájön még a karácsony előtti felfokozott pánikszerű vásárlási hullám, ami minden évben tülekedést és agressziót hoz ki az emberekből. És ha mindehhez hozzászátesszük, hogy végig kell látogatnunk minden ismerőst és barátot, ráadásul egy csomó hivatalos intéznivaló is várt ránk... jajj, jajj. Gondoltam. Hektikus, zsúfolt és ideges ünnepünk lesz. Messze attól a fehér, békés csodától, amit szeretek otthon megteremteni a családnak.
Ám amikor leszállt a repülőgép, Budapest úgy ölelt magához, mint egy régi szerető. A körút ünnepi fénybei és a nagy pelyhekben hulló hó ünnepi hangulatot lopott rögtön a szívembe. Igen, én itt vagyok itthon, ahol ismerős dalok szólnak a vásárban és a szappan, forralt bor és fahéjas narancs illata leng körbe az utcán. Hazajöttem - éreztem azonnal és tudtam, itthon vagyok a szó minden értelmében.
A várt feszült hangulat helyett nyugalom és szeretet vesz körbe. Sehol nem érzek feszültséget magam körül. Esténként órákig beszélgetek anyukámmal, hosszan kávézunk a hugommal, apukám pedig elém teríti a szívét a szokásos terülj terülj asztalkám formájában. Bende szorgosan bűvöli a családot és látványosan élvezi a körülötte lévő harmóniát. Nagyokat kacarászik, sokat sétál és persze habzsolja a magyar finomságokat.
Ráadásul a varázslat nemcsak itthon vesz körül. Mintha mindenkire hatna, akivel találkozunk. Tenyerén tart a jó isten, és úgy segít, mint az öreg néni, akivel a villamosmegállóban ismerkedtünk össze és aki nagyon szeretett volna segíteni, amikor felszálltunk a villamosra. De ő is látta, hogy az alacsony padlós 6-osnál nem kell a segítség. De annyira akart valamit tenni, hogy legalább a kezemre tette a kezét, és jelképesen segített feltolni a babakocsit. Csak hogy tehessen értünk valamit. Ahogy körbenézek, az utcán csak mosolygós embereket látok, rengetegen megállítanak és kérdezgetik a kis vigyori nevét, életkorát. Olyan szeretetháló vesz körül, amit kinn, idegenben soha nem éreztem. Mintha egész Magyarország simogatna. Ahogy a repülőgép leszállt, minden a helyére kattant - értem, amit a hátam mögött mormolnak a kávéházban, és nem kell koncentrálnom, hogy jobbról vagy balról jön-e a busz. Ismerem a szokásokat, a pénzérméket, az emberek félmosolyát és értem a HVG címlapjait. Csupa olyan dolog, ami kinn soha nem lesz természetes. Ez az enyém, és bárhol is élek ezért fogok mindig visszavágyni.
De a különbségek itthon még kiáltóbbak, mint amikor kinntről gondolok Budapestre. Ami miatt ez a szépséges város mégis élhetetlen. A brutálisan magas padlójú troli, amire szinte lehetetlen babakocsival felszállni. A padkák amik lehetetlenné tennék egy tolókocsisnak, hogy végigsétáljon a körúton, és ami miatt állandóan pattogtatnom kell a babakocsit. Fel se tünt már, hogy ennyire elszoktam ettől, hiszen Angliában még a külvárosi részek is teljesen akadálymentesek. De a legfájóbb különbség a sok-sok hajléktalan, akik mindenütt ott vannak. Koldulnak a kocsi között, kéregetnek az aluljáróban - Coventryben egyet se láttam nyár óta. Itt pedig alszanak az utcán, a kapubeállókban - minden tele van velük, fagyoskodnak a mínusz 17 fokos éjszakában. Igen, most otthon nélkül vagyunk mi is. De véd a szeretetháló, ami körülöttük elszakadt. Pedig karácsonykor mindenki megérdemelné, hogy körbevegye.