Három gyerekkel irány Anglia!

A dolgok rejtélyes változása akkor kezdődött, amikor Bende megszületett. Azóta van egy tincs a tarkóm fölött, amely minden balzsamozással dacolva reggelre berasztásodik. Mindig ugyanaz, mindig ugyanott. Hallottam már arról, hogy a nők haja a terhesség hormonális változásának hatására megváltozik - barnából szőke lesz, egyenesből göndör. De a raszta-hormonról eddig nem hallottam.

Ha valaki azt hinné, hogy a GYES-es kismamák élete unalmas, akkor azt kénytelen vagyok gúnyos kacajjal illetni. Merthogy olyan furcsa és titokzatos dolgok történnek körülöttem, amelyeket még Poirot szürke kis agysejtjei se tudnának megfelelően megmagyarázni.
Ott van például a "Kék polár kardigán"-esete. Ebből a ruhadarabból annak idején kettő volt. Hozzá lehet cippzározni a lányok fekete, baromi jól vízálló kabátjához. Meg mernék rá esküdni, hogy mindkettőt kihoztuk Angliába - ám hiába forgattam fel érte már százszor a lakást, csak egy darab van meg belőle. Nem tudom, hogy elveszett, vagy otthon hagytuk. Nem merném egyik változatra se feltenni a nyakam. Tény, hogy otthon se látta senki, itt se találjuk. Könnyű lenne rámondani, hogy elveszett, és könnyű szívvel fel is tenném a veszteséglistára, ha a rejtélyek sora nem folytatódna.
Merthogy egy pulcsi elveszhet - de egy kenyérsütő forma???? Márpedig már hónapok óta nincs meg a kedvenc szürke szilikon kenyérsütő formám. Erre viszont biztosan emlékszem, hogy használtam ebben a konyhában, méghozzá akkor, amikor Helen itt volt. Nem kenyeret, hanem fokhagymát sütöttem benne, de ez a lényeget tekintve mindegy. Egy kenyérsütő formát nem visz ki az ember a játszótérre, annak meg kell lennie. De én hiába pakoltam ki az egész konyhaszekrényt. Eltűnt.(Még Helent is felhívtam miatta, nem-e ő vitte el, de tagadja és valamiért én hiszek neki.)
De hasonló titokzatos módon tűnt el Bende barna sapkája, kék kesztyűje, Borsi iskolatáskája és még a teljes egyenruhája is (aki azt firtatja, hogyan veszhet egy gyerek iskolai egyenruhája és hogyan jön akkor haza a suliból anélkül, annak elárulom, hogy nem kell rosszra gondolni, Diwali ünneplős ruhába öltözött át, és abba jött haza. Az egyenruhával megpakolt zacskónak meg végleg nyoma veszett ezalatt.)
Igen, tudom, a világban mindenütt önálló életet élnek a fél pár zoknik, a hegyezők és valamelyik párhuzamos univerzum tele van celluxokkal is. De amire otthon, az évek óta telelakott, zsúfolásig megtömött lakásban legyint az ember, a mostani minimalista környezetben sokkal bosszantóan tud hiányozni. Merthogy van 8 fiókunk - és ha egyikben sincsen az a keresett vacak, akkor nincs több lehetőség! Nincsenek elfeledett sarkok és ágy alá becsúszó titkos rekeszek. Egyszerűen ha mindent átnéztem, akkor a dolog hivatalosan is eltűnt és kész, nincs mit tenni.
Persze azért racionális gyanakvásra ad okot, hogy az eltűnt holmik döntő többsége Borsi körül összpontosul. Aki lehet, hogy először lép ki az osztályteremből, mégis mindig utolsónak távozik, merthogy visszaküldöm a sáljáért, az uzsonnástáskájáért, majd a pulcsijáért, végül azért, hogy ne tornacipőben jöjjön haza, hanem csizmában. És közben heves hálát adok az istennek, amiért angol iskolába jár, ahol nincs tolltartó, tankönyv és csak minimális felszerelésért kell felelősséget vállalnia, de az se nagyon sikerül neki. Mindezt megtetézve egy olyan nővérrel, aki úgy csinálta végig az általános iskolai első két osztályát, hogy egyetlen apró radírt nem veszített el! (Kivéve egy piros Zara pulcsit, de azt ellopták tőle.)
A legjobban a kenyérforma fáj. Hiába pótoltam az egyfontosban egy narancssárgával, attól még a titok nem oldódott meg. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy fogalmam sincsen arról, miért nevez Bende minden érdekes, új dolgot "bu"-nak. Vagy hogy miért van minden novemberi fotóból kettő a számítógépemen? És egyébként is, most már az is érdekelne, mit titkolnak a 67-es körzetben.
Mindenesetre a rasztásodó tincset ma levágtam. Legalább egy területen uralmam alá hajtottam a titkokat. Reszkessetek szilokon-formák!