 |
Persze ez a Bende kérdés tovább motoszkált a fejemben. Merthogy a tanfolyamra hivatalosan csak öt éves kortól lehet járni, ő meg éppen csak négy. Ráadásul legutóbb, mikor megpróbálkoztunk vele (két éve) akkor kicsit sem tetszett neki. De hát egy próbát megér, gondoltam, és három hete felkerekedtem a három gyermekkel, hogy beiratkozzunk.
Elmondtam az edzőknek, hogy Bende nagyon lelkes (pár youtube video korábban meggyőzte, hogy korcsolyázni nagyon izgalmas) és hogy ha nem megy neki egyedül a tanfolyam, én is szívesen beiratkozom, elvégzem vele együtt a tanfolyamot, figyelek rá, ott leszek mellette, fogom a kezét, instruálom.
Ám ők azt mondták, erre semmi szükség - volt már rá példa, hogy négyévest is felvettek, igaz, főleg olyan gyerekeket szoktak, akik már tudnak a jégen járni, de ha a gyerek lelkes, akkor ők bizony nem utasítanak el senkit, menjen. Nélkülem.
Feladtam hát Bendére a kölcsönzői korit - aki persze úgy dőlt oldalra, mint a zsák, hiszen nem könnyű a két kis pengén talpon maradni, de két perc után már boldogan szaladgált koriban is a várakozó peronon. Mondjuk az nem nehéz, hiszen nem csúszós.
Aggódtam persze, de a lányok még nálam is jobban aggódtak - mert hát mi lesz, ha elesik, ha valaki átmegy rajta, ha sírni fog. Pláne, amikor rámentek a jégre és kiderült, hogy Bende nem tud egyedül állni és kicsi ahhoz, hogy elérje a palánk tetejét és meg tudjon benne kapaszkodni. Ott feküdt hát szegény a jégen, majd ült, végül állt a palánknak támasztva, és mozdulni sem mert. De hát vannak helyzetek, amikor egyedül kell helyt állni - és ez ilyen volt. Így hát mondtam a lányoknak, hogy sipirc a saját tanfolyamukra, Bendére majd én vigyázok helyettük is. De azért bevallom, voltak kétségeim.
Ám ekkor megjelent az edző egy nagy műanyag pingvinnel a kezében. Ez egy kifejezetten kezdő korisok számára készült "fakutya" szóval van rajta kapaszkodó és tologatni lehet a jégen. Bende pillanatok alatt rájött a nyitjára és míg a többiek a kezdő tanfolyamon próbáltak a pálya egyik végéből a másikba elcsúszni, ő körbe köre rallizott, nagyon-nagyon gyorsan, szélesen vigyorogva. Imádta. Persze egy pillanatig nem azt csinálta, amit a tanfolyamon kellett volna, de a végén odajött hozzám az edző és elmondta, hogy ez pont így jó - most pár alkalommal pingvinezik a gyerek, a lényeg, hogy jól érzi magát a jégen.
Így mentünk a következő edzésre - ahol azonban elfelejtették kikészíteni a pingvint és míg elmentek érte, addig Bende rájött, hogy tud ő egyedül is menni, és nekiindult. Mire az edző visszaért, Bende megtanult menni, mint a meszes. Nem lépkedett, de nem is csúszkált - a kettő közötti mozgásformát csinálta, és persze, mint egy rongybaba csuklott össze állandóan. Annyit esett, hogy az overállja és a kesztyűje csurom vizes volt, amikor az edzés végén levettem róla. Viszont ellentétben sok más gyerekkel a tanfolyamról (akik 5-6 évesek) ő könnyedén felpattant minden esés után. Pedig a felállás kezdőként nem könnyű - csúszik a jég és magas a kori. A legtöbb gyerek csak úgy tudott felállni, hogy elnégykézlábazott a palánkig és ott támaszkodott. Bende meg egyszerűen csak felpattant és kész, ment tovább. Nem volt ez téma neki.
Az esések se viselték meg igazán, persze egy ekkora gyerek még alacsonyról esik, fel se nagyon vette a legtöbbször, ráadásul nem is minden esés volt a véletlen műve - valójában nagyon is élvezte a jégen fekvést, állandóan szép jégdarabokat keresett rajta és hozta oda hozzám.
Mindezt jó volt látni, de azért én megőszültem egy kicsit a jégpálya szélén, mert még véletlenül se maradt a csoportjával, keresztül-kasul ment a jégpályán, odament más csoportokhoz, integetni, mosolyogni - márpedig ahol épp a hátramenetet gyakorolták és nem feltétlen látták, hogy érkezik, ott elég esélyes volt, hogy előbb-utübb hasra esnek benne.
Én meg ott álltam a jég szélén, és folyamatosan ordibáltam: Azonnal gyere vissza! Mindig menj a fehér kabátos néni után! Azonnal állj fel! - komolyan mondom, a lelkem kiordítottam (nagy a jégpálya, így se nagyon hallott) és az edzés végére úgy elfáradtam, mintha én is koriztam volna.
Mondjuk az edzők nyugtattak, hogy hagyjam, figyelnek rá, ne aggódjak. Meg hát majd csinálja ő is előbb-utóbb, amit a többiek. Ügyes, tehetséges, nem lesz itt gond.
De én nem nyugodtam meg - mert hát azért a kori veszélyes üzem. Ha nekiütközik valakinek, akkor ketten esnek nagyot és ha beleesik a kori élébe, akkor abból komoly baleset lesz.
Így hát a tegnapi edzés előtt elővettem a nagyágyút és beígértem az én kis hebrencs négyévesemnek egy új Lego szettet, ha képes a saját csoportjával maradni és csinálni, amit a többiek.
Mivel ez a jégpálya egyben hokipálya is, ahol az ő csoportjuk órája volt, volt egy piros csík is festve a jég alá. Mondtam, maradjon ezen. Bevallom - nem hittem, hogy be tudja tartani. Mert azért mégiscsak négyéves, és imád szaladni, és idétlenkedni. De megcsinálta! És azt csinálta, amit a többiek - csak a hátrafelé korizást nem volt hajlandó megpróbálni, mert ahogy mondta, ő nem hátra akar menni, hanem előre. (Logikus) De minden mást csinált szépen, lassan (!!!), fegyelmezetten. El voltam hűlve, ahogy néztem: ez az én négyéves fiam? Aki ráadásul kicsit sem esik el gyakrabban, mint a nála sokkal nagyobbak - és aki nem dinka módon megy összevissza, hanem követi az utasításokat. Körülbelül ott tart most, hogy azokat a feladatokat csinálja, amiket a többiek az első órán tanultak - de ha azt vesszük, hogy csak négyéves, már ez is állati nagy teljesítmény.
Arról nem is beszélve, hogy a szabad gyakorlás idejére összecimbizett egy hétéves kiscsajjal és aztán kézenfogva együtt siklottak tovább le-fel. Azt hittem megzabálom.
Persze, hogy ne legyen minden tökéletes élete legnagyobb esését is tegnap produkálta, ráesett az arccsontjára, ami még vérzett is és ma reggelre egy nagy lila folt lett az arcán, mintha jól pofán verte volna valaki. Még szerencse, hogy a tanárnéniknek már hetek óta meséljük a korizást, különben magyarázkodhattunk volna, hogyan került oda.
Egyetlen hátránya annak, hogy Bende is korizni kezdett, hogy egy pillanatra nem merem levenni róla a szemem - így nem nagyon látom, hogy a lányok a pálya másik oldalán mit csinálnak. Csak félszemmel. Pedig ők már olyan trükköket tudnak, amikre érdemes egészen is odafigyelni. Féllábon hátrafelé, pörgés, ugrás. Egyetlen fájdalmuk van csak: hogy nincs edzés minden nap. Mert ahogyan ők mondják, ez a legjobb dolog a világon.Varázslatos.
