Tegnap felhívott a dietetikus, és közölte, hogy Borsika véreredménye százas lett. Ez persze azoknak, akik a PKU-ban nem jártasak, semmit nem mond, de elárulom, ez egy rohadt jó eredmény. Olyan jó, mintha "normális" lenne. Mintha rendesen működne a mája és termelné azt a piszok kis enzimet, amit amúgy nem tud. Nem szoktam ilyesmivel büszkélkedni, mert hát napi harc ez, most száz lett az eredmény, de jövő héten akár ezer is lehet, ami már nagyon
Egy évvel ezelőtt Bende még azzal kínlódott, hogy szavakká varázsolja a betűket. Ma már a Hobbit számára a kötelező olvasmány a suliban. Nem a gyerekverzió. A hagyományos, kép nélküli, 450 oldalas regény. Angolul persze. Azért ez döbbenetes haladás, nem? Na, azért azt bevallom, én nem a Hobbitot adnám a 8 éves fiam kezébe, de nem vitatkozom a tanárral, aki ezt javasolta. Végül is én kértem, hogy adjon már valami nehezebbet neki, mert már untam,
Tavaly azért nem írtam, mert nem volt miről. Nem történt semmi olyan extrém dolog az életemben, amiről érdemes lett volna. Ültem itthon a konyhában, ami az én dolgozószobám (elég röhejes tudom), és írtam, és írtam és írtam. Munka volt dögivel, bele lehetett feledkezni rendesen. Ha akadt egy kis időm csiszolgattam a könyvemet, némi felébredő majd elhamvadó reménnyel, hogy valaha is lesz belőle valami. Merthogy az a tény, hogy valaki megírt egy
Az otthon töltött nyári hónapok alatt mindenki ugyanazt kérdezte: no, és titeket hogy érint a Brexit? Most akkor jöttök haza? Elismerem, akár kinn él az ember, akár Magyarországon, ez egy fontos téma. De a válasz egyáltalán nem egyszerű. Sok angliai magyarokat tömörítő FB csoportnak vagyok a tagja, és mindegyikben megy a pánik rendesen a Brexit miatt. Ez amúgy nem meglepő, mert az angol kormány egyáltalán nem igyekszik megnyugtatni a kedélyeket.
Amikor Spanyolországban éltünk, talán az volt a legjobb (a medencén kívül), hogy zárt lakóparkban volt a kecónk, és az utcán egész nap kinn lehettek a gyerekek, a többi ott lakó család gyerekeivel együtt. Mindig volt egy felnőtt, aki pár percenként rájuk nézett - de tudtuk azt is, hogy mivel zárt helyen vannak, nem mehetnek ki - és idegen se jöhet be. Nekem ez a szomszéd gyerekekkel játszom élmény annak idején kimaradt - nem csak azért, mert
Magyarországon tegnap volt az elmúlt száz év legmelegebb napja. Ez mondjuk minket Angliában egy kicsit sem érintett. Én spec amikor felkeltem reggel, és lementem a konyhába, akkor azért bekapcsoltam a fűtést pár percre. Mert azért kicsit hideg volt. Oké, hogy reggel 6-kor, de azért mégiscsak hűvöske. És tudtam, hogy amikor a gyerekeim húsz perccel később csatlakoznak hozzám, akkor ők is borzongani fognak a pizsiben a meleg tea és a szendvics
Úgy érzem kicsit magam mostanság, mint egy pillangó, amelyik még báb formában várja, hogy végre kinyithassa a szárnyait. De mostanság már elég szűk ez a báb, és csak remélni tudom, hogy a változás nem sokáig várat már magára. Két hónapja halt meg az anyám. És bár nem akarok gyász-bloggá alakulni, ez a tény azért igenis befolyásolja az életem. Előjött a komfortevés (híztam két kilót), alvásgondjaim lettek (amik korábban még soha, ébren feküdtem
Egyszer régen, azon gondolkodtam, hogyan tudnék több pénzt keresni az írással. Mert bár van munka mindig, nem panaszkodom, de azért nem minden anyagot szeretek egyforma szerelemmel, és milyen jó is lenne, ha minden munkám igazi élvezet lenne. Márpedig akkoriban azt élveztem a legjobban, ha leülhettem beszélgetni az emberekkel. Nem celebekkel (azt sose élveztem), hanem olyanokkal, akik sok dolgot átéltek már, és volt valami, amit el akartak mesélni.
Soha nem tartottam szépnek magam. Anyámat sem tartottam szép nőnek, pedig most, hogy jobban megnézem ezt a képet egyértelmű, hogy ragyogóan szép volt, amikor születtem. Vékony, szőke, elegáns nő. Nagyon más, mint az, aki pár évvel ezután lett. A mindig fekvő, beteges, gyenge asszony. Milyen furcsa most: pár nap sírás, kialvatlanság, és a tükörbe nézve mintha anyám látnám. Nem ezt a fiatal, idegent, hanem azt a 74 évest, akinek én ismertem. Furcsa
Kedd éjszaka meghalt. 74 éves volt. A hiánya úgy fáj, hogy elmondani sem lehet. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Mintha gyomorba vágtak volna ököllel, csak úgy kapkodom a levegőt. Pont ott fáj a köldököm fölött, pont ott ahol annak idején a köldökzsinór is összekötött. Tudom, hogy neki már jobb. Az utóbbi években folyamatos fájdalomban élt - kapkodta a levegőt, egymás után törtek a csontjai, leállt a veséje, maréknyi gyógyszert szedett.
A helyzet az, hogy bedaráltak a különórák. Három gyerek, tucatnyi különféle különórája igenis komoly szervezést igénylő hadművelet - az anyagi teherről nem is beszélve. De megéri, isten bizony megéri. (És ezt a férjem is belátja, noha a költségek miatt azért gyakran morog.) Nem szépítem: a költségek óriásiak. Egyszerűen az, hogy mindhárom gyerek sportol (méghozzá többfélét), nyelvet és hangszert tanul, az felemészti egy ember teljes fizetését.
Bende fiam nem jól kezdte a tanévet. Otthon imádott oviba járni, imádta az ottani közösséget és rengeteg barátja volt. De ennek a nagycsoporttal vége lett. És itt semmit sem szeretett. Mintha valaki elrabolta volna az én mindig jókedvű, könnyen barátkozó fiamat, aki mindenkivel azonnal csevegni kezd, mosolygós, nyitott és mindenkivel azonnal megtalálja a közös hangot. Szeptemberben idecsöppent helyette egy morcos, nyűgös kismanó, aki elfordul,
Be kell vallanom, kopott Anglia varázsa - egyre kevesebb dologra csodálkozom rá olyan tiszta szívvel, mint hét évvel ezelőtt. De persze azt is hozzá kell tennem, hogy meglehetős zárkózott életet élek mostanság. Ülök a gép előtt és írok. Ez pedig azért az alkalmakat is csökkenti, hogy izgis dolgokat fedezhessek fel. Az írással amúgy nincs baj, és az itthoni munkával sem, de ez azért azt jelenti, hogy a világgal való interakcióm nagyban lecsökkent
