#Post Title #Post Title #Post Title

A nagyképűzés


Amikor kihozták a kávét a régi munkahelyem melletti kávézóban, akkorát sikoltottam a boldogságtól, hogy mindenki odafordult. És nem csak azért, mert ez a világ legszebb kávéja - alul sűrű méz, felette forró tej, azon egy réteg isteni kávé és a tetején édes tejhab, ráadásul Micinek hívják. Ezt a változatot Nagy Micinek. És hogy ne felejtsem el, ezt most rá is írták. Ha már róluk elfeledkeztem, dünnyögték. Merthogy hiányoltak. És örültek, hogy látnak. És ez olyan jól esett! 

Nehéz nem folyamatosan összehasonlítani Magyarországot Angliával. Ez a kávézás dolog például itt nagyon hiányzik. És persze a munkahelyem is, ahol felnőtt és komoly életem volt hetente háromszor. Persze legyünk realisták - három gyerekkel otthon se lenne időm a kávézásra túl gyakran, és ahogy a munkahelyemen a dolgok állnak, lehet, hogy nem is lenne hová bemennem. A barátnők? Gyakrabban biztos nem találkoznánk. De most, jól bepótoltam és igazán sűrű, nőcis két hetem volt, amikor is a feminin energia és a szeretet csak úgy kavargott körülöttem. Én meg boldogan lubickoltam benne, mert na ez például azért nincs Angliában és időnként olyan nagyon hiányzik. Nekem tagadhatatlanul ez volt a legjobb az egész hazaútban. Az emberek, akikkel már ezer éve nem találkoztam és akikkel olyan jó volt ismét dumálni. És ami még jobb, hogy voltak olyanok is, akikkel korábban még soha nem ültem le kávézni, csak emilezgettünk, és most, hogy találkoztunk, döbbenetesen jóízű beszélgetések keveredtek ki.
Persze nem tagadom, olyan is volt, akivel nem találtam a hangot. Bizony volt, aki nem volt nevetős kedvű - inkább keserű, fanyar, időnként agresszív is. És nem mondhatom, hogy ez meglepetés. Mert bizony a nagy rózsaszín szemüvegemen át is láttam, hogy Budapest most pont ilyen. Ez az általános közhangulat.
Amikor első este otthagytam a férjet három gyerekkel és elmentem bulizni természetesen azzal kezdtem az utam, hogy vettem egy tömbjegyet. A Blaha aluljárójában éppen öten álltak előttem. Öt perc, saccoltam. De nem ennyi volt. A kis üvegajtós fülkében, ahová egyesével kellett bemenni, mindenki őrült hosszú időt töltött el. Áfás számla, bonyolult ügyek, mittom én. A lényeg, hogy kerek húsz percig vártam. Nem voltam ideges, mert egyrészt időm épp volt, meg itt Angliában hozzá is szoktam a sorban álláshoz. Ebben a britek nagyon jók. Szóval álltam és vártam. De körülöttem igazi lincshangulat alakult ki. Csak úgy forrongtak a népek, az egyik még fel is tépte a kis kurtica ajtaját és beordította, hogy húzzanak már bele. Nyilván értelmetlenül - de mi közöm nekem ehhez, gondoltam és vártam tovább. Majd amikor sorra kerültem, bementem és kértem egy tömbjegyet. Mire az eladó hisztérikus hangon letámadt, és szó szerint ezt kiabálta: "Én meg egy kis szabad levegőt szeretnék, meg hogy végre hazamehessek, de még fél óra van hátra a munkaidőmből, és addig is mindenki engem baszogat....!" Én meg csak kerekítettem a szemem - mi van????? Nekem ehhez mi közöm? Én egy rohadt tömbjegyet kértem, azt is udvariasan. Gondoltam, hogy elküldöm a búsba - de inkább csak néztem csodálkozva. Egy perc alatt végeztem, ő meg puffogott mögöttem tovább.
És ez csak az első este volt, amit követett a könyöklés a villamoson, a harc az ülésekért, a csúnya nézés, hogy miért nincs a fiamon sapka és számtalan apró szurkapiszka, amit kaptam ismerősektől és ismeretlenektől egyaránt. Merthogy itt ez teljesen elfogadott, mit ahogyan az is, hogy a metrón még ki se nyitják az ajtót, már zörög is, hogy zárnák be, persze nem teszik, de mindenki ideges lesz tőle, és nekilát tülekedni, nehogy lemaradjon. Persze nem mondom, együtt lehet élni ezekkel a dolgokkal - csak úgy elrontja az ember általános kedélyállapotát.
Azt, hogy ezt máshogyan is lehet, csak akkor jön rá az ember, ha mondjuk külföldön látja, hogy nem kell ám egy megállóval korábban odaállni az ajtó elé, mert a buszvezető TÉNYLEG meg fogja várni, hogy leszálljon és nem csukja rá az ajtót a sarkára. És hogy nem kell pattogva pakolni a pénztárnál a másik kosárba és állati gyorsan fizetni, mert ha picit lassabban rakom el, akkor se mordul rám senki. Mint ahogyan az is érthetetlen, hogy Magyarországon ha egy bolt 6-kor zár, akkor háromnegyed 6-kor már felmosnak, és ha az ember a vizes részre mer menni, mert ott az árucikk, amit keres, akkor nagyon csúnyán néznek rá. Eközben meg Angliában az eladó mindig kedves (de tényleg mindig, még akkor is, ha reklamál az ember) és azzal kezdi, hogy elnézést kér, amiért várnom kellett és reméli, hogy mindennel elégedett vagyok és szép napot kíván. Standard szöveg, nyomja egész nap - de mennyivel jobb hallani, mint azt, hogy tűnjek el a francba. És persze ha a bolt 6-ig van nyitva, akkor 6-kor még ugyanolyan udvariasan szolgálnak ki, mintha délután 2 lenne és kicsit sem éreztetik velem, hogy húzzak már a vérbe.
Igaz, itt a boltok nincsenek 6-ig nyitva. Coventry belvárosában a boltok 90%-a fél 6-kor bezár és pillanatok alatt elnéptelenedik az egész. Ehhez is nehéz hozzászokni.
De olyan apróságokon is el tudják rontani a kedvem, mint amikor epret pucolok a gyerekeknek. Vajon miért van az, hogy amit áprilisban Angliában veszek édes, zamatos és illatos, amit otthon, az fűízű és tényleg muszáj cukrozni, mert különben ehetetlen? Miért van az, hogy zöldség-gyümölcs nagyhatalomnak mondjuk magunkat, de Angliában a sarki zöldségesnél minimum négyféle almát veszek, amiknek döbbenetes íze van, otthon meg csak az ütődött és a kukacos között tudtam választani?
Az egészben a legnehezebb, hogy ha erről beszélek, akkor bizony húzódnak félre a szájak. Azt mondják, hogy nagyképűzök, és könnyű nekem, amiért ott élek, de nem kéne lenéznem a kishazánkat, és nem is igaz, hogy minden jobb nyugaton. Én meg zavarba jövök, mert ha arról nem beszélhetek, ami velem és körülöttem van (és ez spec Anglia) akkor ugyan miről? Nem nagyképűzésből hozom szóba, hogy milyen olcsó itt a gyerekruha, vagy a játék, hanem mert afféle itthon ülős anyukaként nekem ez a világom. Otthon is ez lenne - csak a hazai választék elfogadhatóbb téma, mintha felvágósan az ittenit említem. És igen, itt simán megveszem a ruhákat a GAP Kidsben, ahová otthon be se néztem, mert ez itt nem megfizethetetlen. És hogy örülök neki, hogy az én gyerekeim power pointot tanulnak és senki nem riogat azzal, hogy jövőre bevezetik a rovásírást.
Látom én, hogy ez egyeseket zavar. Mert hiába dicsérem az itteni sulit, nyilván nem alternatívája a belvárosinak. És mesélhetek én arról, hogy Bíbor angolul ír verseket és erre milyen büszke vagyok, rám lehet pirítani, hogy nyilván kevesebb magyar irodalmat olvas, mint aki itthon él.
Tudom én, hogy amikor azt mondom, hogy Angliában a legjobb az, hogy nyugis, már ez önmagában is irritáló, mert hogy lehetek én nyugodt, amikor itt az a standard, hogy mindenki feszült és őrült ideges. És tudom én is, hogy ez bizony óriási luxus, amit nyilván úgy tudok elérni, hogy a magyar politika messze van, ezért nem érdekel - a helyi meg nem érint érzelmileg.
Az életem meg amúgy olyan csendes gyeses módon pereg napról napra, de mesélni nyilván nem erről fogok, mert erről nincs mit, hanem arról, amikor érdekes és jó helyeken járunk, vagy jó dolgokat tanulok. És persze önmagában már az is izgalmas, hogy külföldön élünk.
De már tudom, ez nagyképűzés.
Nem csoda hát, hogy a legjobb találkozásaim olyanokkal estek meg, akik maguk is bejárták már a nagyvilágot, és pontosan tudják, hogy miről beszélek. Hogy milyen cikis arra a kérdésre, hogy de jó a ruhád, hol vetted, azt válaszolni, hogy Londonban, pedig hát mit mondjak, ha ez az igazság. És hogy tényleg hogy tud hiányozni egy kaja, amit mások még csak nem is ismernek. És hogy a másság olyan jó és izgalmas is lehet, hogy az ember egészen hozzászokik! És hogy mindez a gyerekeknek is óriási élmény és útravaló, amit imádnak és kicsit sem szenvednek tőle, hogy egy csomó dolog másként van és egyáltalán nem lelkibetegek a honvágytól, mert nekik ez éppúgy az otthonuk, mint Magyarország.
És főleg, azt lenne jó, ha megértené mindenki, hogy amikor valaki azt mondja Magyarországra, hogy nem a világ közepe és egyáltalán nem a voltaire-i "legjobb világ minden létező világok között", az még nem azt jelenti, hogy ne szeretné tiszta szívből és sóvárogna néha utána éjszakánként. Mert ezek az összevissza érzések mind megférnek szépen egymás mellett.
Csakhát erről beszélni nagyképűség.
Főleg akkor, ha a másik még soha nem élte át.

25 Responses so far.

  1. Anta says:

    Mennyire jól leírtad:-)
    Tudom én, hogy bicskanyitogató a stílusom, ha Mo-ról írok, és ezért háborodik fel sok mindenki azon, ha össze merem hasonlítani Mo-ot Angliával, de nem megy másként. Haragszom arra, ami ott zajlik, és ezért én dühből írok, de jó látni, hogy te is hasonlóan gondolod, mint én, csak te meg tudod fogalmazni nyugodtam:-)

  2. Gyuri says:

    Velünk is éreztettek hasonlókat, csak ők sznobizmusnak hívták. Vagy ha nem is mondták ki akkor is sejtettük, hogy irigyek ránk valamiért, talán azért mert egyáltalán kijutottunk ide. Lehet, hogy néhány barátunk otthon ezért fordult el tőlünk, de legalább tudjuk, kivel hányadán állunk.
    Sajnos az itteni mentalitás talán soha nem lesz jelen otthon és ez csak egy apró ok a sok közül , amiért jobb itt élni.

  3. Ditke says:

    Szokás szerint tök jól megfogalmaztad. :-)

    Azt hiszem ezt mindannyian átéltük és csak mi értjük meg, akik ugyanabban a cipőben járunk. Én is jártam úgy, hogy mondtak valamit a spanyolokra és én kijavítottam, hogy az nem úgy van, azok nem a spanyolok hanem egy másik nemzet. Erre csípőből visszavágott az illető, hogy de igen, a spanyolok, mert Ő tanulta az iskolában (úgy 20 évvel azelőtt). Én meg csendben eldünnyögtem magamban, hogy én meg itt élek ...

  4. én állítólag bezzegelek. például azzal, hogy nem tetszik, hogy az emberek Magyarországon sportot űznek a csalásból. mondjuk vicces, mert Amerika miatt mindenki sajnál, pedig én annak pl piszkosul örülök, hogy simán tudunk mindennap avokádót enni, itt ez nem úri luxus...apró dolog, de fontos. és persze, Amerikával egy csomó baj van és szívesen élnék Európában, de Magyarországon bizony egyre kevésbé. és ahogy mondod: aki nem tapasztalta azt, hogy máshogy is lehet élni, az nem érti és azt hiszi,hogy el vagy szállva magadtól, amikor te csak az igazat mondod.

  5. Christine says:

    Nagyon jól leirtad ezeket az érzéseket. Azt hiszem ezzel mindenki szembesül aki hosszabb-rövidebb külföldön élés után hazatér. Kilenc évvel ezelőtt tapasztaltam meg ugyanezt és gyakorlatilag ebben az érzés kavalkádban kellet élnünk több mint két évet. És bizony se a család se a barátok nem reagáltak túl jól. Én is megkaptam hogy nagyképű vagyok és különben is ki a fenét érdekel hogy mi történt velem három év alatt, mikor ők itthon nyomorognak. Hát most erre mit mondjak....inkább nem megyünk haza. Mert nem vagyok hajlandó többet ezt elviselni senkitől és senkiért.

  6. JuditAu says:

    Ismeros... az elso idokben, mikor kikoltoztunk Ausztraliaba, hatalmas lelkesedessel irtam le, hogy itt mennyire mas, es hasonlitgattam. Aztan idovel rajottem, hogy nem szabad, mert ez egyeseknek faj. Mert nekik OTT kell elniuk (vagy lehetoseguk nincs valtoztatni rajta, mert tul idosek, vagy egyszeruen nem merik meglepni, mindegy is miert, de nekik Magyarorszag a hely, ahol elnek, akarmilyen is, ezzel kell beerniuk... oszinten szolva megertettem valahol, hisz en sem szivesen hallom, hogy milyen nagy fenekem van, pedig igaz, csak nem esik jol hallani). :)
    Idovel mar hasonlitgatas nelkul sem nagyon mertem irni, tul rozsaszinunek tunhetett onnan nezve... Nehez ez, es hidd el, ha szidnad Angliat, akkor meg az lenne a baj (jaj Te milyen sznob vagy mar, hogy meg Anglia sem eleg jo?), mert aki megkeseredett, annak nem tudsz megfelelni. De nem is kell.
    Egyszer olvastam valahol, es azota is ehhez tartom magam: az, hogy TE mit gondolsz rolam, az ROLAD szol, nincs hozza kozom. :)

  7. Orsy says:

    Februárban mikor haza mentem 10 napra, nagyon sokféle élmény ért. Volt aki megértett, büszke volt rám amiért Angliában egyetemista vagyok és még dolgozok is mellette, volt aki viszont azt mondta rózsaszín álomvilágban élek, és nincs felelősségérzetem.
    Azt gondolom nem sok 20 éves hagyja otthon a családját, hogy aztán kimenjen egy vadidegen országba tanulni/dolgozni. Én azt látom, hogy míg a velem egykorúak a szüleikkel élnek (mert nincs más lehetőség), buliznak és nem gondolnak a jövőre (tisztelet a kivételnek!), addig én egyetemre járok, dolgozok keményen és ha nincs is félretett pénzünk (mindenki ezt hiányolta otthon) akkor is boldogabb vagyok itt mint otthon és van jövőképem. A probléma az, hogy rá kellett jönnöm, nem minden barát igaz barát. Ez még mindig fáj.

  8. Timi says:

    Nem nagyképűzés, én tényleg értem, hogy nem az. De amiről beszélsz, az az ország jelen állapotában, itthon élve, fáj. Szerintem önvédelmi reakció is lehet Neked beszólni, tehát hogy Te vagy nagyképű, könnyebb, mint ha azt mondaná az illető, hogy de jó, és milyen igazad van, és nekem is nagyon fáj itthon az, ami van.

    Szíven ütött, amit írtál, pedig még csak nem is vagyok budapesti, és úgy érzem az írásod alapján, hogy kicsiny falunkban ennek a töredéke érezhető... és mégis.

  9. Névtelen says:

    Marcsi, teljesen igazad van.
    Timi! Önvédelmi reakció az irigykedés? Szerintem pusztán egy rossz tulajdonság, amivel Magyarországon lépten-nyomon találkozunk. Én még sajnos olyanoknál is, akik történesen jártak már hasonló cipőben, és éltek külföldön hosszabb ideig.

  10. Névtelen says:

    Én bevallom tényleg irigykedek rád.És azokra a fiatalokra, akik világjárók. Azért is olvaslak, mert én nem tehetem meg, hogy elmenjek és így mégis bepillanthatok egy más világba. És leszögezem örülök, hogy ma már sokan megtehetik, hogy hosszabb rövidebb ideig más országban éljenek és szerintem a gyerekek mindenképpen csak nyernek vele, ha van kint állás és biztos megélhetés. Azért nyelvtudás nélkül felelőtlenség lenne nekiindulni a világnak szerintem és sajnos ennek sokan híján vannak, én is. Ha húsz évvel fiatalabb lennék egy percet sem gondolkoznék.

  11. Timi says:

    Én nem éltem külföldön, és azért nem is fogok, mert idős anyósom-apósom van itthon, akiket nem hagyunk itt. Remélhetőleg koruk ellenére élnek még húsz évet, akkor viszont szerintem mi nem akarunk már menni.

    Én úgy általánosságban nem szeretem Budapestet, nem szívesen élnék ott, turistaként könnyen felfedezem a szépségét, de ennyi nekem elég. Szeretem a kicsiny falumat, itt akarok élni és megöregedni.

    De ezzel együtt nagyon bele tudom magamat képzelni a másik oldalba. Miközben nagyon értelek Téged is, Marcsi! De ha a bkv-dolgozó gyereke otthon van egyedül, kulcsos gyerek, vagy beteg és szeretne hozzá menni, és minden vacakkal megnehezítik a napját, amiért annyit nem keres, hogy a gyereknek egy nyalókát vehessen lelkifurdalás és számolgatás nélkül, akkor előfordul, hogy kifakad, és pont az ártatlan ügyfelére. Biztos maga is megbánta a következő percben.

    Most csak az ő helyzetébe gondoltam bele. De abszolút értem, hogy milyen érzés lehet annak, aki itthon van, ha valaki, aki elment, kritizálja vagy bántja az itthon maradók életkörülményeit. És azt is értem, hogy nem direktben bántja. Ha beszélni akar az életéről, elmondja, hogy gap-ban veszi a gyerekruhát, mert egyszerűen ez a tény, és semmi rosszat nem akar vele. De a másikon egy tüske, mert ő ha akarná, se vehetné ott. Én meg vaterán veszem, és akkor mi van, ugye. Semmi sincs. De lehet, hogy a másik nem Rád irigy, csak ő is szeretné ezeket... A családjának, a gyerekének...

    Lehetne politizálni, hogy miért van a zöldség-gyümölcs kérdés, de nem mennék bele. De szezonon kívül nem veszek epret. Lehet általánosítani, hogy ha Magyarországon egy bolt hatkor zár, akkor előtte már felmosnak, de biztos Angliában is van ilyen, és biztos itthon is megvan az ellenkezője.

    Az általános közhangulatnak igencsak megvan a maga oka, és esküszöm nem vagyok irigy és nem akarok bántani senkit, de külföldön csak újságban olvassátok az okát, mi meg a bőrünkön érezzük. Tényleg könnyű úgy meglátni a rosszat, hogy két hét múlva hazamész - Angliába. Mi itt, ebben élünk, és meg kell látnunk benne a szépet. Illetve sokan nem is keresik, mert az is egy közhely, hogy a magyar milyen negatív. Én ismerek ilyet is, olyat is, magamat kifejezetten pozitív embernek tartom.

    Remélem, értetek... Én nem akarok külföldre menni, de örülök mindenkinek, aki boldog ott, szívesen olvasom a beszámolóidat, Marcsi, és abszolút nem érzem magam irigynek, remélem, nem tűnök annak. De értem a másik oldalt is. Empátiát nekik.

    Köszönöm :)

  12. Timi says:

    Még egy: volt évfolyamtársam jó pár éve kiment Angliába, dolgozott, férjhez ment (angol férjhez) gyereket szült. A kislánya egyéves korában visszament dolgozni, mert muszáj volt, kellett a fizetése. Én kétéves koráig itthon leszek a legkisebbel is. Lehet, hogy amikor majd megyek dolgozni, rosszabb körülményeim lesznek, mint neki most. Mármint, hogy mások a lehetőségek, nem kapok részmunkát és messze nem kapok olyan értékű bért (a végzettségünk ugyanaz). Mégis, szerintem nekem sokkal jobb így. Abszolút nem irigylem őt.

  13. Névtelen says:

    Kedves Timi!
    A fenti cikkben a szerző a BKV-s eset kapcsán éppen, hogy nem bántotta a pénztárost, amikor az igencsak bunkó módon előadta magát, amit nem engedhet meg magának. De akkor milyen kritizálásról vagy bántásról van szó?
    Egyébként nekünk is vannak otthon idős rokonaink, de ha belegondolok, hogy vajon mi a fontosabb, a 70 éves anyós és após jövője, vagy a kiskorú gyermekeimé, akkor könnyű a választás és nem gondolkozom egy percig sem.
    Aki külföldön lakik, majd hazamegy egy időre, szemet szúr neki a rengeteg eltérés, amit szóvá is tesz, ezt nagyképűségnek veszik az otthoniak, pedig általában nem az, de ettől még vannak nagyképű külföldi magyarok. Otthon mindenki azt hiszi, hogy aki ide jön az azonnal baromi gazdag lesz. Itt is ugyanúgy meg kell dolgozni mindenért, csak az a különbség, hogy megbecsülik az embert minden értelemben.
    Ezzel a meg kell látnunk otthon a szépet kérdéssel az a baj, hogy már nem nagyon maradt szép, amit megláthatnánk, megélni csak az tud aki könyököl, ügyeskedik vagy csal, a többiek meg vegetálnak. A pénznek nincs vásárlóértéke, a hitelek bedőlnek, nincs jövőkép.
    Az utolsó résszel egyetértek, a gyereknek biztos, hogy jobb, ha az anyjával van otthon 2 évig. Nyugaton sajnos az a szokás, hogy talán már fél évvel a szülés után visszamegy az anyuka dolgozni. Az első két évben fontos, hogy ne más nevelje a gyereket. Ha pedig mégis bölcsibe adja, ráfizeti a gatyáját. Igaz, otthon is csak lassan a magán bölcsi alternatívája marad, mert vagy nincs állami, vagy a meglévőket kicsinálják.

  14. (csak halkan mondom Timinek, hogy az egész világon gazdasági válság van, sehol sem olyan könnyű ám most élni. amúgy meg ez az egész választás kérdése: te azt választottad, hogy otthon maradsz, oké. más meg elmegy, a bizonytalanba is akár, de hadd ne tegye ezt sunnyogva, hadd beszéljen róla, hogy mi más és mi jobb - vagy mi rosszabb -, legyünk vele is empatikusak.)

  15. Timi says:

    Biztosan nem tudok jól fogalmazni...

    Konkrétan nem írtam, hogy Marcsi bántotta volna a fent említett bkv-dolgozót, sőt, természetesen nagyon megértem, hogy őt bántotta a dolgozü viselkedése, abszolút. Számomra, az olvasó számára bántó az Angliával való összehasonlítás ebben az esetben.

    Névtelen - a gyerekemnek még rengeteg esélye és ideje van, hogy boldoguljon, akár külföldön is. Nyitva előtte a kapu, ha eljön az ideje, mehet. A szüleink viszont felneveltek, most idősek, és szükségük van ránk.

    Itthon sem hiszi "mindenki" ugyanazt... Amiket írsz a megbecsülésről és a pénz vásárlóértékéről - hát ezért olyan a dolgozó, amilyen. Ezt értem én meg. De ne általánosítsunk, hogy megélni CSAK az tud, aki könyököl, ügyeskedik, vagy csal... Ne adj Isten lehet valaki tehetséges és lehet jó állása ma is. A szépet pedig így is meg lehet látni, Marcsi is meglátta, írt is róla posztot. Csak itthon élve, pont az általad is írtak miatt, szerintem nehezebb meglátni.

    Molly - persze, hogy választás kérdése. Igen, én ezt választottam, mondom is, hogy nem akarok menni, és nem is vagyok irigy. És beszéljen róla, igen. Mondom, hogy értem Marcsit is. Feléje érzem is az empátiát, a sajátomat és az olvasókét is. De ugyanezen az alapon hadd érezhesse rosszul magát az, aki maradt, mert így dönt, vagy mert muszáj, vagy mert nincs lehetősége. Vagy hadd hozzon példákat, hogy mi jó, és ő mire büszke itthon.

  16. Gizike says:

    Szívemből írtál "sajnos". Mert igen, sajnos ez a helyzet. 2 napja jöttem vissza Magyarországról és mivel első hazautunk volt nagy honvágyra és rossz érzésre számítottam amikor leszállt a gép, de nem. Ahogy írtad jó dolog más kultúrát megismerni, világot látni, nyugodtan, mosolyogva élni. Sajnos akik ezt nem tapasztalják meg azok nem értenek minket, külföldön élő magyarokat. Pedig nem nagykézűzés csak egy másfajta életérzés.

  17. Kedves Timi, megkérdezhetem, hogy miért sértő az igazság? tényleg képtelen vagyok megérteni. ez az igazság. ha te valóban látod otthon a szépet és a jót, akkor nem bánthat az, ami tény, mert a tények ellenére szerinted jó otthon.
    ez szerintem csak akkor bánthat, ha pontosan tudod, hogy tele van igazsággal, amit Marcsi itt leírt. és természetesen tele van. és igen, jogod van magad rosszul érezni, jogod van magad jól érezni is. én csak azt nem szeretem, mikor valaki panaszkodik, majd utána közli, hogy ő milyen nagyon boldog azért otthon, meg milyen sok a szépség és a nagyszerűség. nekem ez olyan...képmutató.

  18. Timi says:

    Jaj, de nehéz ezt megfogalmazni... Egyrészt nem sértő, hanem fáj. Nekem magamnak fáj, hogy a hazám, amit szeretek, ahol maradok és amiben meglátom a szépet, az olyan, amilyen. Meglátni a szépet nem azt jelenti, hogy az egész jó, ahogy van.

    Tele van igazsággal, amit Marcsi leírt, igen, aláírom. Csak beleképzelem magam az emberek helyzetébe, akikkel találkozott, és szerintem nekik is van igazságuk. Hallgattassék meg a másik fél is :)

    Nem én érzem magam rosszul, ha az utolsó bekezdésemre válaszoltál. Én azt gondolom, ha én beszélgettem volna Marcsival a fenti posztban szerepelve, biztosan lett volna olyan reakcióm is, ami lelkes beszélgetést hoz magával, és biztosan lett volna szájhúzogatásom is. Amitől nem gondolom őt nagyképűnek.

    Rosszul szerintem a cikkben említett emberek érzik magukat, a bkv-dolgozó, a belvárosi iskoláról beszélő, a takarító boltos néni. Én csak képviselem a másik oldalt - könnyű nekem, mert valójában nem tartozom egyikbe sem. Soha nem voltam Angliában és soha nem éltem külföldön, de jobban élek, mint a fenti, talán megkeseredett emberek. És próbálom mindenki helyébe beleképzelni magam. Ha most a szomorú bkv-s néni blogját olvasnám, és ő irigyelné a külföldön élő magyarokat, ott meg azt bizonygatnám, hogy ott sincs kolbászból a kerítés.

  19. Timi says:

    Molly, erre kérdezed: "Számomra, az olvasó számára bántó az Angliával való összehasonlítás ebben az esetben."?

    Ez azért bántó számomra, mert az Angliával való összehasonlítás itt azt jelenti, ha jól értem, hogy ilyen ott nem tapasztalsz, mindenki kedves, mosolygós, szuperül végzi a dolgát, és mindent a közönségért, kuncsaftért. Mert ők tudják, hogy belőlük élnek.

    Ez nyilvánvalóan igaz, és nem maga a tény bántó. Hanem hogy én az illető dolgozó mögé képzelek egy életkörülményt, munkakörülményt, családi életet, munkabeosztást, létbizonytalanságot, problémákat. Esetleg nem jó helyre beválasztást, tehát hogy valójában nem neki való és utálja a jegyeladást. És feltételezem, hogy Angliában erre jobban figyelnek, emberközpontúbb a munkahely, magasabb a fizetés (vásárlóértéken) jobb a munkabeosztás, van részmunka, meg van oldva a gyerekelhelyezés, és még meg is fizetik úgy, hogy megél (mondjuk két keresetből). Lehet, hogy ha az angol jegyellenőrt beültetnék a Blahán a jegyeladó kalickába, sikítva menekülne egy hét után. Javítsatok ki, ha tévedek, de szerintem nem azonos alapon hasonlítunk.

  20. "Lehet, hogy ha az angol jegyellenőrt beültetnék a Blahán a jegyeladó kalickába, sikítva menekülne egy hét után. Javítsatok ki, ha tévedek, de szerintem nem azonos alapon hasonlítunk."

    hát, pocsék, vacakul megfizetett munkák mindenhol vannak. mi most éppen Amerikában élünk (de éltünk már Olaszországban, Angliában és persze Magyarországon)és itt valami elképesztő a munkamorál: ezek az emberek dolgoznak, ha kell, ha nem. kevés pénzért is. itt nem húzzák a szájukat, ha ki kell szolgálniuk, nem vágják hozzád káromkodva a jegyedet, nem éreztetik semmilyen módon, hogy ők mondjuk csak öt dolláros órabérért csinálják azt, amit csinálnak. igen, azt hiszem sokkal inkább érdekeltté vannak téve olyan értelemben, hogy itt azért a vacak munkákból is sokkal jobban lehet élni, mint teszem azt, otthon. de nekem egy kicsit mindig az fura a magyar mentalitásban, hogy mindig más a hibás, mindig más tehet mindenről, mindig a kormány, a kommunisták, a jobboldal, a szocik, a szadesz, a szomszéd néni, a gazdagok, a nyugdíjasok, a szegények...valahogy mindenki úgy tesz, mintha róla nem szólna a történet, mintha az nem számítana, hogy ő mit gondol, mit érez, mit tesz, kire mosolyog és hogyan káromkodik, na meg kire szavaz...szerintem a magyar nép itt van óriási tévedésben, hogy a tanult tehetetlenségét szerencsétlenségként magyarázza és mossa kezeit és ül és vár és csodálkozik, hogy nem történik az égvilágon semmi. ja, bocsánat, dehogynem történik: szépen lassan egyre rosszabb lesz.
    Magyarországon csak és kizárólag a szemléletváltás hozhatna változást - és a szemléletváltás az ilyen kis apróságoknál kezdődik, hogy nem ordítok rá arra, aki jegyet vesz tőlem, mivel én vagyok az eladó, az a feladatom az, hogy kiszolgáljam a vásárlókat. ja, hogy keveset keresek és ettől rossz a kedvem? hát, oké, akkor majd leszek valami más, majd jobban keresek valami mással. ja, hogy nincs képzettségem és nincs pénzem tanulni, ergo lehetőségem sincs jobb állásra? hát, akkor nincs mese, ezzel kell dolgoznom, ebben a helyzetben kell megtanulnom mosolyogni, vagy legalább viselkedni és végezni a dolgomat...nincs ilyen basszus, hogy mindenkinek simogatjuk a buksiját, hogy megértjük és neki nem is kell semmi mást tenni, elég, ha csak szimplán szerencsétlen.igen, lehet empatikusnak lenni, lehet megérteni, lehet sajnálni, de ettől nem jutunk előbbre. majdnem minden embernek piszok sok problémája van, de a problémák megoldásához legkevésbé az az út vezet, hogy másokra kivetítjük a bajainkat és frusztrációnkat. hogy ez érthető meg emberi? hát igen. ugyanakkor azt hiszem az is (értelmes) emberi, hogy vagy elfogadunk bizonyos helyzeteket vagy változtatunk rajtuk. a magyaroknak az egyik óriási problémája, hogy csak a hőbörgésben jeleskednek, másra képtelenek. olyanok, mint a 120 kilós ember, aki fagyi kelyhek fölött sírdogál, hogy jaj, ő kövér...

  21. "jobb a munkabeosztás, van részmunka, meg van oldva a gyerekelhelyezés"

    nem, nem. sokat kell dolgozni azért, hogy kifizesd a gyermekelhelyezést. a gyermekelhelyezés Magyarországon van elég jól megoldva még mindig. a magyarok azt nem értették meg még sajnos, hogy nincs olyan, hogy állam bácsi a seggünk alá tesz dolgokat és most, hogy ez kezd feltűnni, fáj nagyon...nem mondom, hogy ez jó, az amerikai rendszer például elég könyörtelen. de legalább tudod, hogy mire számíts és egész jól le vannak fektetve a szabályok.

  22. ja és félre ne érts, semmi bántó szándék nincs bennem irányodban, bár kétségtelen, hogy ez az a téma, amitől nagyon indulatos tudok lenni, szóval ezért is lehet, hogy kicsit erőteljesebben fogalmazok itt-ott...

  23. Emma says:

    Szerintem az a legnagyobb gond, hogy ha valaki külföldön él, arról az otthoniak azt hiszik, neki aztán könnyű! Ő beleült a nagy szerencsébe! De a francokat könnyű, jöjjön csak mindenki és csinálja végig! Feladod az otthoni életedet, kockáztatod azt, hogy örökké csak egy semmibe vett kelet-európai leszel, akinek még ha eestleg tehetséges a gyereke teszem azt a fociban, akkor sem válogatják be a focicsapatba, mert hát ő mégsem brit. Mindezt azért, mert otthon nem tudsz megélni abból a minimál pénzből, amit havonta adnak nemhogy családot fenntartani. És ha történetesen beszélsz angolul, nekivágsz a nagyvilágnak. Hátrahagysz mindent, amit szeretsz, amiért addig dolgoztál, ami fontos Neked nem azért, hogy mostantól milliomos légy és mindent megvegyél a gyerekednek! Nem! Csak azért, hogy ne csak paprikás krumplit egyen, hanem esetleg halat. Szóval tényleg olyan baromi könnyű???!!!

  24. A helyzet az Timi, hogy Magyarországon simán elfogadjuk, hogy bunkó velünk a jegykezelő, meg a pénztáros és a buszvezető, legfeljebb visszaordítunk hasonló modorban és puffogunk még egy kicsit.
    Ám ha itt egy eladó így viselkedik, akkor két perc alatt az utcán találja magát, vagy börtönben. Igen, akár oda is kerülhet valaki. Most például egy idősotthonbeli ápolót ültettek le 18 hónapra, mert felpofozott egy Alzheimeres öreg nénit. Felvette a kamera.
    Otthon ez mindennapos (én tudom, van ismerősöm, aki ilyen helyen dolgozik) szerinted ha kiderülne is, mi történne? Semmi.
    Igaz, a dolog mindkét irányba működik. A pult egyik oldalán se szabad csúnyán beszélni, kiabálni, agresszívózni, fenyegetőzni. Minden buszon, vonaton, áruházban, kórházban ki van írva, hogy a személyzetnek joga van a normális, nyugodt munkakörülményhez és a velük való udvariatlankodás, bunkózás bűncselekmény. És itt tényleg kihívják a rendőrt, ha elkezdesz mondjuk ordibálni, hogy miért kell ennyit várni a pénztárnál.
    Ha udvariasan adod elő a gondot, akkor lehozzák a csillagokat is és segítenek - de ha átmész agresszívbe, akkor kivezet a biztonsági őr, és örülhetsz, ha ennyivel megúsztad. Szóval mindenki udvariasan beszél a másikkal és nem az erősebb kutya gyak alapon megy az élet. Igaz, itt nem kérnek hálapénzt és a tanító néniknek se visznek ajándékcsomagot, hogy a gyerek jobb jegyet kapjon, vagy egyáltalán bekerüljön a suliba. Szóval tisztább az egész rendszer. És ezt átélni amúgy nagyon felszabadító és megnyugtató.

  25. Timi says:

    Igazatok van, szerintem összeértünk, értjük egymást :)

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...