#Post Title #Post Title #Post Title

A patkányfogó a muskétás és a hercegnők


Warwick egészen közel van hozzánk - talán ezért nem is néztük meg eddig. De aztán hétvégére kibéreltünk egy kocsit, és a hó is leesett és még hideg is volt. Ezért úgy döntöttünk, hogy most a közelben maradunk, és megnézzük a várost. Szigorúan nem a várat. Mert hát mióta itt vagyunk már öt kastélyban jártunk. És mindannyian úgy éreztük, hogy ennyi épp elég. Valahogy végül mégis várlátogatás lett a dologból. És nem is bántuk meg.

Valójában nem is egy, hanem két napot töltöttünk Warwickban, mert szombaton a város úgy elbűvölt, hogy mást se csináltunk, csak járkáltunk benne és csodáltuk. Végre valami igazi angolt láthattunk - piros téglák, régi házak, ódon sikátorok. A műélvezetet csak az csökkentette, hogy brutális hideg volt, és időről időre be kellett mennünk valahová kicsit felolvadni, de szerencsére ezek a helyek mind megérték a látogatást. Így beugrottunk a városka (ingyenes) múzeumába, ahol a meleg mellé kis dínókiállítást adtak. A Szent Mary templomba, ahol gyerek-foglalkoztatósarok (!) volt, és régi sírköveket lehetett zsírkrétával papírra másolni. De a legjobb Lord Leycester katonakórház volt, ami a neve alapján baromi unalmas helynek tűnt, de a külseje olyan elképesztő volt, hogy lehetetlen volt kihagyni. Ezt az 500 éves házat látva végre értelmet kapott a "kidőlt-bedőlt" jelző, mert az utca felőli fala mintha valóban erőteljesen az utca felé hajlott. A heves tengeribetegség érzés belépve csak fokozódott. Egy derékszög, egy egyenes nem volt az egész házban! Ha leraktam volna egy labdát a padlóra, isten tudja, végül hol kötött volna ki. Szegény Bendét annyira megzavarta ez a bizonytalan tér, hogy folyamatosan elesett, ráadásul a sok ember talpa által fényesre csiszolt fapadló is rontott a dolgon. Szerencsére a sok meleg ruha tökéletesen megvédte minden sérüléstől.
Hozzáteszem, már maga a jegy megvásárlása is szórakoztató akció lett. Nyilván ebben a cudar időben, hóban-fagyban egészen kevés látogatója volt az épületnek, így a jegyárus bácsi nagyon megörült nekem. Megkérdeztem, mennyibe kerül egy belépőjegy. 4.50 mondta. És a gyerekjegy? Kérdeztem. Hát ő gyereket nem lát. Na ja, mondtam, mert ők kinn vannak. Erre rámkacsintott: tudja, kedveském, én akkor sem látok itt gyereket, ha bejönnek, mert eltakarja őket ez a pult. Amikor persze mind betódultunk, persze már lehetetlen volt nem észrevenni a csajokat, de a bácsi első mondata ez volt: Én még most se látok gyerekeket... - így végül két felnőttjegyet kellett csak fizetnünk, de még ingyen odacsúsztatott egy egyébként pénzért kapható ismertetőfüzetet is, meg a lányoknak 1-1 képeslapot. A legjobb az egészben az volt, hogy ezután egyedül fedezhettük fel az egész helyet. Se egy teremőr, se más látogató nem volt ott. Kaptunk egy prospektust, merre kell mennünk, aztán uccu neki fel a kápolnába, be a nagy udvarba, fel a lépcsőn a kiállításhoz, majd a bálterembe. És mindenütt annyi ideig maradtunk, ameddig csak akartunk. Persze a családi kedvenc az "eredeti viktoriánus teázó" volt, ahol ettünk és teáztunk is. És persze melegedtünk.
A nagy sétában ránksötétedett, de másnap reggel újra visszamentünk immáron csakis a várba. Merthogy az szombaton kiderült, hogy ezt helyet látni kell - meg az is, hogy érdemes várni egy napot és neten megvenni a jegyet, mert így nem 18 ezer lesz a családi jegy, hanem csak 15. Ami még mindig brutálisan drága, de legalább megvan hozzá a jó érzés, hogy spóroltunk valamennyit, ráadásul itt mindenhol ennyiért vesztegetik a belépőket, úgyhogy nincs mit sápítozni rajta. Ráadásul azt kell mondanom, hogy tényleg mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat és ne bánjuk meg, hogy befizettük a belépőt.
Az most már lassan alap, hogy a kastély nagy és szépen berendezett, meg hogy a kastélykert ápolt - bár itt még bónuszként pávák is voltak, így a szokásos állatszelidítés mellett még pávatollakat is szedtek a csajok. Ám a hely igazi erőssége a sok jelmezes fickó, akik komplett előadásokat tartanak. Volt muskétás (aki időnként lantra fakadt) harcoló lovagok, madarakat reptető solymász. Az én kedvencem a patkányirtó volt, aki külön mesét mondott a patkányokról, és segédet keresett magának az egyébként plüss patkányok irtására, a gyerekek meg lelkesen dobálták a patkányokat, majd próbálták agyonverni őket baseball ütővel, miközben a pasas dobolt és dalolt. Imádnivaló volt.
Zavarba ejtő inkább ott volt, amikor keveredett a viaszfigura és valódi ember - ráadásul néhol még mozgó viaszfigurák is voltak. (Volt egy viaszló például az egyik istállóban, amelyik nemcsak a farkát, a fülét és a szemét mozgatta, de határozottan lószerszaga is volt) Szerintem azt viszont már egészen szándékosan a zavarba ejtésra tervezték, amikor néhány szobányi viaszfigurás parti után bementünk a csalédszobába és ott két eleven nőci ült és ezüstöt pucolt.
A lányok kedvence természetesen a hercegnő torony volt, ahol Arabella hercegnő esküvőjére készültek, segítettek kiválasztani a megfelelő kiegészítőket és persze ők maguk is beöltözhettek. Persze a jelmezbe bújt hercegnőket le is fotózták és egy szemmel jól látható összegért meg is lehetett venni ezeket a fotókat. De az udvaron jelen lehettünk még Guinevra és Lancelot találkozásánál, Merlin varázslatánál és persze volt ott kőbe zárt Excalibur is, hogy teljes legyen a kép, amiért meg is lehetett küzdeni.
Mi a kínzókamrákat a lányok miatt kihagytuk (így is féltek a sötét folyosókon) és a kísértet túrán se vettünk részt. Próbáltuk beosztani, hogy adott mennyiségű udvari móka után megfelelően hosszú benti felmelegedés következzen, de nehéz volt beosztani. Hiszen a várba nem lehetett bemenni babakocsival, Bende viszont úgy döntött ő nem követi a mi ritmusunkat, így a kezünkben és a babakocsiban egyaránt mély álomba merült (valószínű ezzel kárpótolva önmagát az éjszakai fogzás miatt kimaradt órákért).
Itt a kastélyban sétálva rá kellett jönnöm, hogy nagyon belém van ám nevelve a magyar szorongás. Pontosan tudom, hogyan is kellene egy múzeumban viselkedni, és fizikailag rosszul vagyok, ha a lányaim ettől eltérnek. Nem csoda, hiszen szidott már le minket szigorú teremőr a Szépmművészeti Múzeumban azért, mert Bíbor elragadtatásában ugrálni kezdett egy kép előtt. (Máig nem értem egyébként, hogy ezzel mi baja volt) És szóltak már rám azért is, merthogy "túl közelről" nézek egy képet - hiába magyaráztam, hogy ecsetkezelést nem lehet másfél méterről megfigyelni.
Szóval amikor Bíbor odalépett a kobzos fiú dossziéjához, amiben kották rejtőztek és kinyitotta, simán fel voltam készülve arra, hogy majd jól leteremtik, miért is fogdos. Helyette a srác megkérdezte, tanul-e ő is zenét, és hogy ugye milyen érdekes, hogy ez a kotta egészen más, és hogy ismeri-e ezt a régi angol dalt. De ez még semmi. A kastélyban sétálva a viaszfigurák és műtárgyak között nem volt teremőr, és a lányaim persze mindent megfogdostak - az ágyat, amiben a hercegnő aludt, a hajkeféjét, a kirakott edényeket, a vázákat, a legyezőt, a ruhákat. ELőször sápítoztam, hogy jajj, nem szabad, teszed le de rögtön, vigyázz mert török - aztán láttam, hogy a többi szülő se kerít ennek nagy feneket, és hogy valójában nem is esik semmi bajuk ezeknek a holmiknak, hiszen óvatosan nyúlnak hozzájuk. És hogy valószínű ez nem olyan nagy dolog, hiszen ha IGAZÁN értékes lenne, nem hagynák szabadon. Úgyhogy végül is erőt vettem magamon, és rájuk hagytam a nagy felfedezést, ők meg nagyon élvezték, hogy így a megelevenedett mese részesei lehettek.

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...