Három gyerekkel irány Anglia!

Már régóta készültem rá, hogy belülről is lefotózom a csajok suliját. Megkérdezni nem mertem, hogy szabad-e, mert féltem, hogy megtiltják. Ezért hát csak titokban kattingattam, mert nagyon szerettem volna magamnak is megörökíteni, és másoknak is bemutatni, hogyan zajlik itt a tanítás.

Amennyire én látom, itt az alsó tagozatban legalábbis kicsit epohális oktatás folyik, akár a Waldorfban. Tehát nem szigorúan vett tantárgyakra bontrják az oktatást, hanem témaköröket járnak körbe. Borsiéknál például most a fény a fő téma. A gyereklelket nyilván elsősorban a fénnyel kapcsolatos ünnepek fogják meg. Nem csak a karácsony, meg az angol Guy Fawkes nap, de a Diwali, a hindu újévünnep, svéd Szent Lúcia ünnepe is szóba kerül. Ennek kapcsán földrajzból megnézik melyik ünnepet melyik országban szokás ünnepelni. Aztán ha már fény, akkor környezetismeretből elektromosság. Rajzból árnyékolási technikák. És persze árnybáb kivágás, mécses formázás és üdvözlőlapok készítés ezen jeles ünnepekre.
Mivel a csoportmunka nagyon fontos, ezért a kis alkotások mellett rendszeresen készülnek nagyobb művek is. Így az iskola folyosójának falát hatalmas, és rendszeresen cserélt installációk töltik be. És nem csak a nagyok készítenek ilyet, de már az ovis-korúak is. Az ötéveseknél Aranyfürtöcske és a három mackó meséjét dolgozták fel így. De a nagyobbak egész komoly témákból is készítenek kiállításokat, mint a görög mondák, a víz körforgása, Ausztrál őslakosok vagy akár a Ramadán is nagyon jó alkalom erre.


Az eddig látottakból nekem az abszolút kedvencem az Ősi Egyiptomos, ami olyan 4-5 méter hosszú. Alul a Nílus látható, aztán háromdimenziós piramisok (gúlák ugyebár) Tutankhamon maszkja, hieroglifák, tevék. Minden alkatrész a gyerekek által elkészítve, feldolgozva, egészen kézzel fogható módon. Iszonyatosan jó ötletnek tartom, mert nemcsak szép, de többet tanulnak ebből, mint ha csak könyveket olvasnának róla, és a tanárt hallgatnák. Ráadásul annyira sokféle tehetség és ügyesség nyilvánulhat meg ebben. Mert a nagyon okos, az rárakja a fogalmazását, megtervezi a mondandót. Aki szépen rajzol, az kidíszíti, aki ügyesen barkácsol, az mondjuk a betáket faragja ki habszivacsból - szóval mindenki hozzátehet valamit, és sikerélménye lehet. Ráadásul nem egyedül rajta van az elkészítés terhe, hanem megosztja a többiekkel. Ezzel pedig már közösségi értékeket is elsajátít és gyakorol.
De nem csak a tényanyag elsajátítása más errefelé, de az olvasáshoz is más a viszonyuk. A suliban minden nap van például szabad olvasás. Ami arról szól, hogy a gyerekek odamennek az osztály egyik sarkába, ahol könyvek vannak és olvasnak. Mindenki azt amit akar és mindenki mást. És hogy kérik ezt számon? - volt az első kérdésem. De ez csak azt bizonyította, hogy még nem értem a rendszert. A helyes válasz ugyanis a sehogy. Ez ugyanis csak arról szól, hogy a gyerek szeresse meg az olvasást, és legyen ez számára napi rutin.
Én most azért jártam a suliban, mert újraindult a matekóra, amit imádok. Ma ismétlés volt főleg (ami elég vicces, tekintve, hogy csak egy hetet hagytunk ki az őszi szünet miatt, ugyanaz a társaság folytatja, és azért mégiscsak alsós tagozatos matekkal foglalkozunk, ami nem olyan nagy szellemi kihívás) De azért minden órára akad egy kis érdekesség, ami miatt végül nagyon elégedetten jövök el. Ma például megismerkedtünk a matek-legyezővel. Ez valójában nem más, mint 10 papírlap, amire rá vannak írva a számok, aztán a halpikkely formájú lapokat össze kell jancsiszögezni (és nem árt persze laminálni sem) Első pillantásra nem értettem, hogy mire is jó ez. Ott van a gyereknek a tíz ujja, ez a szerkentyű semmit nem ad hozzá. Valójában épp úgy lehet vele műveleteket végezni, mint egy abakusszal, vagy mint a saját kezünkkel. Egy nagy előnye van - rá vannak írva a számok. És egy stresszmentes iskolában ez nagyon jó.
Merthogy - magyarázta a tanár - ha megkérdezik, hogy mennyi mondjuk 3+5, akkor mindig jelentkezik egy csomó gyerek, hogy tudja a választ. De minden osztályban ülnek szégyenlős gyerekek is, akik nem jelentkeznek, és ha lehet, meg se szólalnak. De ha a feladat az, hogy számold ki és aztán mutasd fel a legyezőn a helyes választ, akkor ők is kapnak sikerélményt. Merthogy itt a gyerekek közösségi bevonása igenis komoly feladat és cél.





Mielőtt azt mondaná valaki, hogy nagyon anglomán lettem, a teljesség kedvéért azt is el kell mondanom, hogy az itteni nagy stresszmentességnek is vannak rákfenéi. Bíbor például annak nagyon örül, hogy csak heti egyszer, pénteken adnak fel házit. De azon már felháborodott, hogy aki nem csinálja meg hétfőre, azzal se történik semmi. Ahogy hallom az angolok között is nagyon sok a funkcionális analfabéta, és a felsőbb osztályokban amikor már többet kell magolni, sokan elvéreznek.
Ha azonban őszinte akarok lenni, én nem féltem a lányaimat. És óriási előnynek tartom, hogy az angol mellett megtanulnak egy egészen más tanulási stílust. Amit én már soha nem fogok tudni elsajátítani. Az a 25 évnyi intézményes tanulás, ami mögöttem van, komolyan meghatározza a személyiségem. És ezért egy dolgot biztosan tudok a tanulásról. A tények és adatok, ha nem használjuk őket egyszerűen elvesznek. Kihullanak az ember fejéből. Életem legkeményebb éveit töltöttem művészettörténet szakon, millió adatot bebiflázva. És nagyszerűen ment. De ha őszinte akarok lenni, ma már csak a metodika van a fejemben. Tudom, hogy hol kell utánanézni annak, ami érdekel, és kinek a szavát kell elhinnem, ha olvasok. Mit kell néznem, ha ránézek egy műtárgyra, és az miért fontos. Szóval a lényeg megvan - a részletekbe pedig csak elveszni lehet. És itt Angliában úgy érzem, mintha a lényeggel foglalkoznának a gyerekek. És remélem, ez hosszú távon bennük marad.