Három gyerekkel irány Anglia!

Néha, amikor a legkevésbé várja az ember, akkor vágja gyomorszájon úgy a honvágy, hogy szinte levegőt se kap. Persze karácsonykor számítani lehetett rá, hogy jönni fog. De arra nem, hogy a karácsony már most megérkezik.

Az egész karácsonyi dili még a Conventionon kezdődött, ahová vittük az ajándékokat. Ott vannak a képen mögöttem. Ezernél is több. Jó volt látni. Azóta viszont már mindenütt körbevesz a karácsony, bármilyen boltba megyek. Persze lehetetlen neki ellenállni - vettem már ajtódíszt, matricákat, zoknikat, amiket a kandalló fölé lehetne akasztani, ha lenne kandallónk és csini Mikulásos szalvétákat. Naná, hogy ezerrel kompenzálok a tavalyi rémséges karácsonyunk után. Most erősen elhatároztam, hogy idén minden tökéletes lesz, és meghitt és szépséges és bepótoljuk, amit tavaly elcseszett a sors.
Mert nem csak a karácsony este volt igazán vacak, amit külön töltöttünk, hanem most jöttem rá, hogy már az advent is kimaradt. Persze, hiszen arra vártunk, hogy mikor indulunk haza Magyarországra, a csomagolás, az utazás lázában meg valahogy elveszett maga az ünnep. Még beiglit se csináltam, amire pedig tíz éve nem volt példa, elmaradt a tokaji aszuzselés libamájam, a kicsi, guszta linzerkarikák, a borleves, a zserbó... az a sok-sok finomság, amit amúgy minden évben megcsinálok. De itt, Angliában hozzá se kezdtem - otthon meg vendégségben nem akartam sütni-főzni. Milyen dolog az már. Még adventi naptárból is csak a legolcsóbb csokisat kapták meg a gyerekek. És azon se a karácsony eljöttét számoltuk, hanem a hazautazás napját.
Ha jól belegondolok sorsszerű volt, hogy végül a nagy rohanásban minden elromoljon. Ha mi nem vettük komolyan az ünnepet, az se vett komolyan minket. Feledhetetlen volt az biztos - én egy gyerekkel Magyarországon, a férjem kettővel Angliában, ráadásul az egyik beteg volt és ő még kajáért is csak futva tudott kimenni. Meg is nyerte minden idők legrosszabb karácsonya címet, és ezen az utólag megkapott ajándéközön se tudott változtatni.
Na, ez még egyszer nem történhet meg.
Idén ezért nem megyünk haza decemberben. Nehéz döntés volt, de valahogy nem az igazi a karácsony akkor, ha itt-ott vendégségben vagyunk, még akkor is, ha mindenhol örülnek nekünk és szívesen látnak. De azt a karácsonyi varázslatot, ami az egésznek a lényege, nem lehet csak otthon megteremteni.
Ezért hát olyan korán kezdtem most neki a karácsonyi szervezésnek, mint még soha. Már a menüt tervezem, mindenkinek a kedvenc sütijét, finomságát, a lakásdíszítést beszélem a férjemmel és azt, hogy miről is fogunk addig tanulni. Sok-sok angyalok tananyagot tervezek és azt is, hogy megtanuljuk a rénszarvasok neveit, remélem addig még egy csomó sztorit találok róluk.
Igyekszem az angol és a magyar karácsony legjobb részeit összegyúrni, szóval becsempészek egy csomó itteni vicces dolgot, és hozzáteszem amit otthon megszoktunk.
Logikus és jó döntés. Tudom. Fura, hogy milyen apróságok tudnak mégis nagyon hiányozni. Például a nagy dobozunk, amiben a karácsonyfadíszek vannak. Egy csomó gyönyörű üveggömb, van, amit még gyerekkoromban vettünk. És már tavaly se kerültek ki a dobozból. Az ember, ha egy évre jön, nem hozza magával a törékeny üveggömböket. És idén se jönnek ki. Vettünk persze másokat, szépek. De az a kopott ezüstszínű angyalka, amit gyerekkoromban úgy imádtam, az idén se lesz velem. Meg a malacos üveggömbök. Vagy a békás. Vagy ott vannak a karácsonyi CD-k. Kaláka, Bojtorján, Zséda... a régi lakásban becsukott szemmel is megtalálnám, a polcon bal kéz felől az utolsó pár darab. Most azt se tudom melyik házban, melyik dobozban keressem. Persze, ott vannak a youtubon, de nem ugyanaz, mint amikor csak beteszem a CD-t és úgy gyúrom a tésztát, hogy közben dúdolok egész nap.
És hol kapok mézaskalács fűszerkeveréket? Tokaji aszut? Libamájat? Hogy mondják a réteslisztet angolul? Vagy itt hiába keresném a boltban?
Persze megveszem majd Heston Blumenthal fantasztikus karácsonyi pudingját, amiben egy egész narancs lapul - de tartok tőle, hogy az én bejglimnek nagyobb sikere lesz a családban. Vagyis valami hasonlónak. Mert a tuti recept, amit a Mindenki szakácskönyvében olvastam, az a balatoni házunkban maradt. Így majd valami újat vadászok le a netről, de vajon lesz az olyan jó, mint ami már jól bevált évek óta? És hol a PKU-s linzer receptje, ami kókuszreszelék nélkül készül?
Szóval ez a tökéletes karácsony nem lesz egyszerű - és az ajándékok még szóba se kerültek.
Persze tudom én jól, hogy csak azért hergelem magam a sok kis apró gonddal, mert az igazi naggyal nem merek szembenézni. Hogy ez lesz életem első karácsonya, amikor nem lesznek velem a szüleim. És most már megértem, hogy az én anyukám miért sírt minden karácsonykor. Mert számolt - ez az első karácsony az anyukája nélkül, aki épp az én születésem előtt halt meg, aztán a második, a harmadik, a negyedik... és tartok tőle egy kicsit sem könnyebb ez, hiába múlnak az évek. Szembesülni a veszteségekkel.
Pedig nekem élnek. Csak messze.
A kórussal már második hete gyakoroljuk a karácsonyi dalokat, lesz pár fellépésünk. Rudolf, the red nose raindeer, Xmas Chopstics, Jingle Bells Rock - egyik se a gyerekkorom nótái közül való, bár ismerem őket, így örömmel gyakoroltam, énekeltem. Átjárt a karácsony szelleme és egész jó kedvű lettem.
De aztán elkezdtük énekelni a Silent Night-ot és hirtelen sírni támadt kedvem. Nem is értettem, hogy miért más ez. Csak amikor hazafelé bandukoltam, akkor jöttem rá, hogy ez a Csendes éj, az egyetlen dal, amit minden karácsony este feltett anyu a lemezjátszóra.
Mert lehet, hogy logikus döntés, hogy nem megyünk haza - de érzelmileg igenis megvisel a gondolat. És csak egyetlen dolog vigasztal, hogy jövő héten hazautazom és advent első vasárnapját otthom töltöm, ami véletlen épp apukám szülinapja is egyben.
Igaz, csak pár napra megyek, azt is Kisbendével együtt, ezért alig fogok tudni valakivel találkozni, de azokat, akik a legfontosabbak most, azokkal mégis. A szüleimmel. Még akkor is, ha ők nem engem várnak igazán izgatottan, hanem Kisbendét. Mert ő valamivel többet változott, mint én, ezért sokkal izgalmasabb.
Ha arra gondolok, hogy egy hét múlva ilyenkor már ott ülök majd anyu mellett a rózsás fotelben és kortyolom majd apukám kávéját, akkor megint sírni kezdek. Csak most a boldogságtól. Tudom, szentimentális, hülye dolog. De hiába beszélünk minden nap, mégis nagyon hiányoznak.