Három gyerekkel irány Anglia!

Idén valahogy korán érkezett a karácsony szelleme. Most kaptam egy emilt, hogy a Conventionon ezernél is több ajándék gyűlt össze a rászoruló gyerekeknek. A kórussal pedig elkezdtük tanulni a karácsonyi dalokat. És ha ez nem lenne elég, akkor ott a Diwali, a Guy Fawkes, az Eid Murbarak - és mind ugyanarról szólnak. Hogy kell a fény, a remény ezeken a hosszú téli éjszakákon.

Tüzijáték van szinte minden este körülöttünk. A lányok az ablakból csodálják, sikongatnak, ha sikerül egy szépet látniuk. Egyik este Kisbendével együtt elindultunk tűzijáték leskelődőbe. Az utcán mindenfelé robbantak a színesebbnél színesebb rakéták - virág, kígyó, gömb, piros, sárga, kék. Bende meg izgatottan mutatta és mondta, hogy "bumm" és elragadtatottan, hogy "óóóóó"!
Végül egy templom udvarán kötöttünk ki, ahol 15 éve tartanak minden évben Guy Fawkes napi tűzijátékot, és itt már nem kellett kapkodni a fejünk, hogy hol lesz a következő rakéta - hiszen egyenest a fejünk fölött volt. Kb 200 ember nézte élvezettel és tapsolta meg a mutatványt. A fények játékát.
Hát persze, hogy örültünk neki. Élveztük.
Ahogyan élvezik az arabok is az Eid Murbarakot, ami az ő legnagyobb ünnepük. Olyan, mint nálunk a karácsony. Ilyenkor mindenki siet haza, ajándékokat adnak egymásnak a családtagok és tele az asztal minden finomsággal.
Ide sietett haza az az egyiptomi sofőr is, aki vasárnap felborult a magyarokat szállító busszal. Csak haza akart menni. A családjához. Mind azt akarták, csak ő jobban sietett mint kellett volna.
Nekem ez az egész buszos dolog csak egy hír volt az indexen. El se olvastam. Messze van most Magyarország, egyre ritkábban kattintok a hírportálokra, az ilyen véres híreket meg kifejezetten kerülöm. Minek szomorítsam magam. Persze anyuval azért aznap beszéltünk róla. Ilyenkor mindig a lelkemre köti, hogy vigyázzunk magunkra, hiszen mi is idegenben vagyunk, távol a hazánktól, és értsük meg, hogy aggódik. De azért mielőtt letettem a telefont, még örültünk is neki, hogy nekünk nem volt ott senkink éppen azon a buszon. Milyen rémes is lett volna.
Aztán este jött a telefon.
Hogy mégiscsak volt ott valaki, akit nagyon szeretünk, nem is csak egy ember, hanem egy egész család.
A nővérem férjének a rokonai, akikkel ugyan nincs szoros, napi kapcsolatunk, az elmúlt egy évben talán nem is beszéltünk velük. De azért jól ismerjük és szeretjük őket.
Ők bizony ott ültek a buszon. A két gyereknek nincs baja, azt már tudjuk, de a szülők kórházban. Egyik nap arról érkeztek hírek, hogy komoly a baj, törések, belső vérzés, súlyos állapot. Aztán azt mondta a nővérem, hogy nagy a baj, de nincs életveszély. Aztán ma a derült ki, hogy mégis.
Persze ő se tud semmit biztosan, mi meg aztán tényleg csak a száz kézen átment információmorzsákat kapjuk, ami csak arra elég, hogy az ember aggódjon, hogy a szíve megszakadjon és hogy ha nem is hívő, akkor is imádkozni kezdjen. Mert hát mi mást tud tenni.
Nézem a tűzijátékot, durrog még ma este is. Hosszú ünnepsorozat ez. Persze, hogy az. Sok erő kell hozzá, hogy az ember túlélje a reménytelenül hosszú éjszakát. Fényre van szükségünk. Gyertyalángra, Diwalira, Eid Mubarakra és karácsonyra.
És arra, hogy akiket szeretünk, azokkal ne történjen baj. Vagy ha már megtörtént, akkor a reményre, hogy fel fognak gyógyulni.