Három gyerekkel irány Anglia!

A lányaim mondogatták ugyan, hogy a mai, utolsó napon vizsgázni fogunk korizásból, de én nem nagyon hittem nekik. Nekem ezt senki se mondta, meg aztán annyit nem tudunk mi, hogy ez bármilyen vizsgára elég legyen. De persze végül nekik volt igazuk.

Bevallom, ma aztán tényleg nem akartam korizni menni. Az elmúlt hetekben annyira sok munkám jött össze, hogy szinte minden éjjel 3-4-ig fenn voltam, délelőttönként csak a túlélésre játszottam, majd délben Kisbendével ágyba bújtam, hogy délután ember legyen belőlem. Minden nap megfogadtam, hogy most aztán korán elmegyek aludni - de aztán minden este újra ott találtam magam a gép, a vasalódeszka vagy a tévé előtt és azt vettem észre, hogy már megint túl késő van.
Ehhez az egyre növekvő ólmos fáradtsághoz hozzájött, hogy ma nem aludtam délben, mert a bőröndöt pakoltam, és a feszkó, mert utálok utazni. Persze, hogy várom Magyarországot, de közben utálom is, hogy felforgatódik a megszokott napi rutinom, hogy ez a kétszer két órás út (repcsi és busz) valójában egész nap tart. Aggódom már előre, hogy Kisbende hogy fogja bírni a bezártságot, hogy nem szaladgálhat - és hogy fogom én bírni, amikor majd a reptéren bepótolja rohangálási igényét.
Aztán kiderült, hogy nem tudom bepakolni a bőröndöm, mert egyszerűen túl sok cuccot vettem a szeretteimnek és ha magunknak nem is pakolok ruhát, akkor se fér bele, amit kiterveltem. Aztán az is felidegesített, hogy vírusos lett a gép és nem tudtuk kinyomtatni a beszállókártyát, megvenni a buszjegyet. A hab a tortán az volt, amikor kiderült, hogy senki nem fog értem jönni a reptérre, mert vagy túl korai, vagy túl késői az időpont.
És akkor már úgy éreztem, hogy talán nem is ér ennyit az a pár nap, és mintha ólomsúlyok lennének a vállamon, még kiegyenesedni is fájt. Na ehhez a kori már tényleg nem hiányzott. Csak viszi az időt morogtam, mikor annyi dolgom lenne, ráadásul még fáradtabb leszek, amikor megjövök, és a fenének se kell az egész.
De persze elmentünk. Nem miattam. A lányok miatt. És ha már elviszem őket, akkor persze, hogy én is korizni fogok. Akkor már csak azért imádkoztam, hogy legalább ne törjem össze magam, mert az már tényleg nem fér bele.
Fura dolog ez, de amikor a jégre léptem elmúlt a nagy fáradtság. Nagy vigyorogva jött a tanár, hogy akkor ma vizsga. És szépen elkezdtük csinálni a gyakorlatokat. Az első feladat rögtön az volt, hogy üljünk le a jégre és álljunk fel egyedül. Aztán siklás előre, megállás, kanyarodás. Mindenkinek ment, így megpróbálkoztunk a ketten szint feladataival is: siklás hátrafelé, halacska, szlalom... és igen, meglett a kettes szint is. Hogy ne bízzuk el magunkat, néhány dolgot kipróbáltunk a hármas szint feladataiból is - ugrás (ez állati ijesztő, és szinte mindenki el is esett, aki megpróbálta de én nem!!!) egylábon korizás (nem mondom, hogy magasra emelem a lábam, de nincs a jégen) és halacska hátrafelé (na, ez nem megy, egy kicsit sem, amúgy az egész hátrafelé korizás nem nagyon megy. Csak néha sikerül siklani, és akkor se arra megyek, amerre akarok...) De ezek a feladatok majd csak a következő tanfolyamon kerülnek elő, most csak kóstolgattuk mi jön, és tök jó, hogy azért annyira nem reménytelen a helyzet.
Ráadásul annyi kedves gesztust kaptam - a korikölcsönző sráctól, aki rám nézett és már hozta a méretemben a korit, meg se kérdezte, hányas kell. A szintén korizást tanuló anyukától, akivel tök jól eldumáltunk siklás közben, és akivel nagyon egyformán gondolkodunk. És ott volt még a parton álló kedves anyuka is, aki lefotózott minket az új kis Nikonommal. A kép nem tökéletes, de tényleg rémesek a fények és nem kérhettem meg egy vadidegent, hogy ugyan már kezdje el beállítgatni a gépet.
Végül teljesen kivirulva jöttem haza, tele energiával, amit elsősorban ruha hajtogatásra és vacsikészítésre használtam fel, de hát ezeket a munkákat is meg kell csinálni. A félelmeim is elmúltak és valahogy a dolgok is rendeződtek. A gép új életre kelt a férjem keze által és kinyomtatódott, amire holnap szükségem lesz, a nővérem telefonált, hogy a férje mégis értünk tud jönni és egy vákumzsák segítségével a cuccok is befértek a bőröndbe, és csak tényleg 1-2 apróságot kellett itthon hagynom.
Szóval csak annyit mondhatok: a koripályán jó energiák keringenek.