#Post Title #Post Title #Post Title

Ez se nekem való

Couch potato - azaz kanapékrumpli. Így hívják angolul azt az embert, aki sportolás helyett egész nap csak lustálkodik. Ez a kifejezés egyre szimpatikusabb számomra. Olyan jó lenne néha (gyakran) semmit se csinálni. De nem lehet. Különösen kedden nem.

A férjem már kedd reggel elkezd rajtam röhögni, amikor először kezdek nyafogni a kori miatt. Ilyenkor látványosan igyekszem felfedezni magamon valamilyen fájdalmas, esetleg fertőző betegséget, ami miatt ágyban kéne maradnom. Aztán ahogy a nap halad, egyre komolyabban érzem, hogy fáradt vagyok. És nyűgös. Nagyon nyűgös. Zsémbelek mindenkivel. Többet szólok rá a csajokra, és minden mondatomnak az a vége, hogy ha nem csináljátok meg, amit kérek, akkor nem mehettek korizni. De végül persze mind elindulunk. Amikor a kocsiba ülök, na, akkor már a pokolba kívánom az egész koridolgot. Főleg magamat, mert én találtam ki. De nincs kegyelem. A csajokat vinni kell, drága ez ahhoz, hogy ellógjuk, ráadásul, hogy a fene enné meg, ők szívesen mennek. Csacsognak és boldogok - miközben én egyre sötétebben látom a jövőmet. De nincs kifogás, hát megyek én is. A felvetésre, miszerint ma én inkább kihagynám az edzést, csak annyit bök oda a férjem: szó se lehet róla.
Pedig amikor rálépek a jégre minden egyes alkalommal pontosan ugyanazt érzem: hogy totál hülye vagyok, amiért belekezdtem. Mert ez rohadt síkos, és közben furamód még tapad is, amitől bénán csetlek-botlok. A lányok már rég a palánkhoz siklottak, amikor én még mindig csak óvatosan lépegetek feléjük és rohadtul koncentrálok, hol vannak a jégen huplik, mert ha most elesek, akkor nekem annyi. Csúszni? Na, azt inkább nem.
De persze itt sincsen tekintettel senki arra, hogy egy magamfajta seniornak némi kímélet kéne. Aki a gyerekcsoportba iratkozott be, tartania kell a tempót a csimotákkal. Hát siklok, először csak lassan, de aztán jön a guggolás, a halacska, és most már a repülőzés is. Persze, belejövök - de a félelem nem múlik.
Pedig tényleg egyre jobban megy, még a rettegett hátrafelé siklás is - na, nem annyira, mint a Bíbornak, aki sebesen siklik minden létező irányba, de már nem csak béna módon lépegetve haladok. A tanár ma mutatott egy újfajta technikát, amivel beindíthatom a siklást, ami nem más, mint heves seggrázás a zene ritmusára. És láss csodát, ezzel tényleg lehet haladni - hátrafelé. Soha nem gondoltam volna.
A hajlított térdes halacskámmal meg lepipáltam a gyerekeket, messze nekem lett a legjobb. Bíbor el is szontyolódott, mert megszokta, hogy ebben ő a legjobb - de a következő gyakorlatnál, ahol egylábon állva kellett körbesiklani megvigasztalódott, ez ugyanis nekem nem ment. Egyszerűen nem tudom magam rávenni, hogy felemeljem a lábam. Bíbor magasra emelt lábbal hosszan siklik - én egy-egy pillanatra emelem fel, de mivel azonnal elvesztem ettől az egyensúlyom, hát gyorsan visszarakom. A drága lányom segíteni akar, hát mellém ksiklik, és odakiáltja: Anya, hát képzeld azt, hogy nem a jégen állsz! A francba édes lányom, morgom magamban, de hát a jégen vagyok!
Igen, azt hiszem ez a rettegés a legrosszabb. Állandóan attól félek, hogy bajom fog esni, és ahelyett, hogy átadnám magam az élvezetnek, folyamatosan a jégpálya óráját nézem. Ilyeneket mondogatok magamban: Már negyedórát kibírtam és nem estem el, már csak 20 perc és lemehetek a jégről...
Az egész korizás legjobb pillanata, amikor végre lejövök a jégről (túléltem!!!) és tudom, hogy még sportoltam is. Ilyenkor megfogadom, hogy az egyre kevésbé sajgó izmaimat másnap esetleg egy kis futással pezsdítem fel, de erre még eddig nem volt precedens.
Nem, nem mondom, hogy kicsit se élvezem - de a rettegés nem nagyon múlik. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy hányféle sérülés szerezhető a jégen. Van például egy ötéves kisfiú a csoportban, aki milliószor elesik. Ha körülöttem csetlik-botlik, nem merek menni se, nehogy véletlenül alámessen, aztán én meg rá. Múlt héten át is ment Borsika lányom kezén, igaz egyik se vette észre. Szerencsére csak a kesztyű hegyét érintette, ahol már nem volt benne a lányom keze. De lehetett volna! Szóval masszívan rettegek, azt szeretem, ha senki nincs körülöttem és ha lehet, tükörsima a jég, mert a lyukaktól is félek, amibe beleakadhat a kori. Nyilván ez két kivitelezhetetlen kívánság, hát leküzdöm a félelmem és csinálom mégis.
Csak azért ez fárasztó dolog. Nem az izmoknak - az idegeknek. Szóval lehet, hogy másféle sportot kéne választanom. Csak az a baj, hogy a lányok tényleg imádják, és még ügyesek is. A jég szélén állni meg tényleg idióta dolog lenne, hát akkor megyek velük én is. És bátorítom és lelkesítem is őket, mert megérdemlik. A kabátjukra ezért hát felvarrtam a vizsgát igazoló jelvényeket - had büszkélkedhessenek vele a suliban. Ami meg engem illet - hát én meg csinálom tovább és azt remélem, hogy előbb-utóbb majd nagyobb lesz a jégbiztonságom és elmúlik a félelmem. És azzal vigasztalom magam, hogy mégiscsak hős vagyok, hogy kanapékrumplizás helyett itt erőlködök.

7 Responses so far.

  1. Kriza says:

    hát, nem tudom... én végigkoriztam a gyerekkoromat, kb. 4-5 évesen kezdtem, imádtam, minden jeges napon kint voltam a pályán a bandával egész kamaszkoromban, és ez akkoriban még igazi, befagyott, naaaaagy strandmedencét jelentett Szombathelyen, nem műjeget. úgyhogy gondoltam, a gyerekeimnek is meg kell tanulni korizni, az a világ legjobb dolga, és én is mehetek velük, hurrá, de jó lesz nekünk. erre így felnőtt fejjel az a fránya jég csúszik, én csetlek-botlok, a múltkor fellöktek álltomban és azóta félek. én, aki egész szezonokat koriztam végig esés nélkül... soha nem gondoltam volna. mondjuk ha elég hideg van és sikerül valami természetes jeget találni, akkor azért sokkal jobb, ott élvezem, de tömegben, műjégpályákon nem szeretem.
    azért drukkolok neked! :-)

  2. Nem adom még fel :-) De nehéz megtalálni benne a flowt. Tudom én, hogy ott van, mert pillanatokra bevillan és hát látom a lányaimon, hogy egyszerűen imádják! Egész héten várják, hogy mikor megyünk már. Addig meg élvezem a járulékos örömöket. Pl. hogy túléltem :-)))

  3. Hella says:

    Fog az menni Marcsi!

    Nem tudom, hogy tanították-e ott Nektek, de nekem régen apukám azt tanította, hogy amint elesel, szorítsd ökölbe a kezed. Így nehezebben szabadítanak meg az ujjaidtól. Grétinek is mindig ezt mondtam, amikor mentünk korizni régebben.

  4. Jujj...erre eddig nem is gondoltam...Újabb szorongás a listámon...

  5. Hella says:

    Jaaaaaaj, nem azért írtam! De annyi mindent megtanítasz a lányoknak, ez már simán belefér.

  6. Örülök, hogy megírtad, mondani fogom nekik. Csak tényleg paramama vagyok. :-)

  7. Vera says:

    Én simán állok a jégpálya mellett míg a srácaim végeznek. :)
    Gyerekként imádtam korizni, most öregnek és rozsdásnak érzem magam. Azt hiszem egy-egy akkora esést amiből ők vigyorogva pattannak fel- én nem is élnék túl. :D
    Vera

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...