Három gyerekkel irány Anglia!

Nagyon sokat olvasgattam az utóbbi időben arról, hogyan is tanulják a nyelvet a gyerekek és különösen azt, hogyan is tanulnak egyszerre két nyelvet. Hiszen Kisbende ebben a szituációban van, és sokáig úgy tűnt, bizony alaposan le van maradva.

Na nem mintha nem beszélt volna folyamatosan - nagyon is sokat dumált, de csak egy általa kitalált halandzsanyelven, amiből egyetlen értelmes szót se lehetett kivenni. Az kicsit bízható volt, hogy így is mindent elmutogatott, amit akart - fogta a kezünket, odavezetett, mutatta mit kér, és még egy-két speciális jelet is belevett. Méghozzá az angol süketnéma jelnyelv jeleit. Ugyanis már tavasz óta járunk egy olyan tanfolyamra, amit "Sing&Sign"-nak hívnak. A módszer szerint a kisbabák sokkal korábban tudnak kommunikálni, mint beszélni, és ha eszközt (jelnyelvet) adunk a kezükbe, akkor megtanulják kifejezni amit akarnak és kevesebbet hisztiznek majd amiatt, hogy nem értik meg őket. A dolognak van logikája, hiszen amúgy is többet gesztikulálunk, ha gyerekhez szólunk, miért ne tehetnénk ezt tudatosan és mindenre azonos jeleket használva? Angliában nagyon divatos ez a módszer, még a tévében is van olyan gyerekműsor, ahol jelnyelvet tanítanak a kicsiknek és ezt még a lányaim is imádják. Az egész amúgy egy zenebölcsire hasonlít, mondókákat, dalokat tanulunk - csak éppen jelelünk is közben. Kisbende imádja és örülök neki, hogy eljárunk és még angol beszédet is hallunk. Kell ez mindkettőnknek, kétség nem fér hozzá.
De ahogy teltek a hónapok kiderült, hogy Kisbende nem is a jeleket szereti igazán, hanem a dalos részt. Annyira, hogy jel helyett egy csomó dolgot például az adott dal dúdolásával kezdett jelezni nekünk, például van egy dal, ami arról szól, hogy most már befejeztük a dolgokat, ha nem kér enni, akkor ezt szokta elzümmögni nekünk. De van dal a rendrakásra is (és bejön!) a fürdésre, arra, hogy megálljon az utcán, arra, hogy még kér inni és minden egyébre. Fura módon ezek a dalok Bendének sokkal inkább bejöttek, mint a jelek, amiket azért a kis babakezével elég nehéz követnie. Viszont a dalokat meglepően tisztán és jó ritmusban énekli.
Hát daloltunk egész nap, és odáig fajult mindez, hogy esténként alvás előtt is a Sing&Sign CD-t kellett berakni a magnóba és ezzel aludt el. És azt vettem észre magamon is, hogy egy csomó dolgot angolul mondok vagy dalolok el neki, hiszen így tanulta meg.
Na ez az, amiről mindenki le szokta beszélni az anyukákat - nehogy áttérjenek az adott ország nyelvére, amikor a babával beszélnek, mert akkor nem tanulja meg soha az anyanyelvét, de mivel az anyja rossz-hibás kiejtésével=nyelvtanával hallja a másik nyelvet, akkor azt se fogja elsajátítani. Így két nyelv között a pad alá esik - ahogy mondják.
Egy darabog úgy tűnt, hogy a huhogóknak lesz igazuk, mert Kisbende az istennek nem akart elkezdeni beszélni. Körülöttem a hasonló korú gyerekek már lassan mondatokat kezdtek pötyögni, Kisbende meg még mindig halandzsázott, és ha szavakat mondott, azt is angolul, de inkább csak dúdolt.
Szerintem nincs annál kétségbeejtőbb helyzet, mint amikor az ember azt gondolja, hogy most aztán elrontotta a gyerek nevelését. Ráadásul egy ilyen fontos dologban, mint a nyelvtanulás. Ami nélkül nincsenek barátok, nincs iskola, nincs semmi.
Próbáltam persze változtatni - többet mondókázni magyarul (és szidtam magam, hogy minek kellett bevezetnem az angol mondókákat) és elvettem az esti angol CD-jét is, nehogymár az angol mondatformák szívódjanak az agyába, és inkább egy magyar zenecédét adtam neki, amit persze utált, mert nem ezt szokta meg, így lassan mindketten frusztráltabbak és idegesebbek lettünk.
Abban mindenki egyetért, hogy a gyereket nem kell beszélni tanítani. Megtanul az magától, erre van ráállva az agya ebben az időszakban. De a legtöbb könyv csak az egynyelvű babákról szól, és ha a kétnyelvű szó felmerül, az mindig úgy, hogy az egyik szülő más nyelvű. Akkor került a kezembe egy könyv, aminek a címe: Raising a Bilingual Child (szerző: Barbara Zurer Pearson) amiben végre szó esett arról is, hogy nagyon sokféle módon lehet egy gyerek két vagy akár többnyelvű közegben. Akár úgy is, ahogyan mi - két egynyelvű szülő egy másik országban. És végre konkrét tanácsokat kaptam arra nézve is, hogy mit is lehet csinálni ebben az esetben.
Az én nagy bajom régóta az volt már, hogy olyan béna dolog magyarul beszélni a gyerekhez, amikor nem vagyunk otthon. Buszon, tanfolyamon, bölcsiben - számomra egyszerűen fura magyarul beszélni ilyenkor. És igen, a könyv szerzője szerint valóban van egy olyan módszer is, hogy otthon egyik nyelv, elmenve másik - és ez is működő módszer.
Ráadásul van a könyvben egy beszédfejlődési táblázat is, ami kifejezetten kétnyelvű gyerekekre vonatkozik, és abból az derült ki, hogy Kisbende nincs is lemaradva, hozza a kétnyelvű átlagot a maga lassú tanulásával. És hogy az igazán fontos az, hogy 18 hónapos korra értse amit mondanak neki - és ez sokkal fontosabb annál, hogy mennyit beszél.
Én lassan megnyugodtam - Kisbende pedig valahogy egyre több felismerhető szót kezdett kimondani. Vannak dolgok, amiket továbbra is angolul mond, de egyre több a felismerhető magyar szó is. A szövegértésben szinte teljesen jól érti az angol és a magyar utasításokat is, és bizony van, amit mindkét nyelven is kimond - bár leginkább egymás után, nem különválasztva. Ám a könyv szerint ez normális, és ami fura, hogy látom a hasonló korú babákat, és noha attól féltem, hogy mostanra fényévekkel húznak el majd Kisbende mellett és választékos egész mondatokban fognak beszélni, úgy tűnik ők nem haladtak annyit az utóbbi időben, mint most - és a fiam meg behozta a lemaradását - ráadásul két nyelven.
Persze furcsaságok azért vannak - például Kisbendét nem érdeklik a színek, de imád számolni és az ábécét mondogatni. Nem kötik le annyira az emberes mesék - inkább az autós, vonatos kombó. Állatokból inkább a vadabbak, amelyek nagy hangot adnak - nem a pillangó vagy a katica, ami a lányok kedvence volt. És sokat dúdol még mindig, de olyan szépen és tisztán, hogy erre inkább büszke vagyok, és nem aggódok miatta. Érdekes módon az anyát nem mondja, de a kukiját minden pelenkázáskor hangosan üdvözli és amikor bezárom a pelust el is köszön tőle. (Jó tudni a fontossági sorrendben hol állok...) És igen, még sokat mutogat - de azért amiatt tényleg ritkán van hiszti, hogy nem értjük mit akar - inkább abból, hogy néha nem akarjuk. (Nem adjuk oda a fényképezőgépet, nem adunk több csokit és hasonló vitáink vannak ám...)
Szóval jelenleg egy kétnyelvű gyereket nevelek, az már tuti. És akkor még nem is beszéltem a csajokról, akiknek az angoltudása lassan elhagyja az enyémet. De hogy ezt hogyan kezeljük, az már egy következő bejegyzés.