Három gyerekkel irány Anglia!

Internetnomád - így hívják azokat az embereket, akiknek a munkahelye nincs egy adott irodához és napi nyolc órás munkaidőhöz kötve. Ők nagyjából akkor és onnan dolgoznak, ahogyan akarnak. 

Persze ezt az "otthoni munka" dolgot lehet úgy is csinálni, hogy az ember bezárkózik a lakásba, online rendeli a pizzát és egész nap a gép előtt görnyed, miközben napfényt nem is lát. Meg lehet úgy is, hogy az ember él azzal a szabadsággal, amit a munka ad neki, és mindenféle egzotikus helyekre utazgat abból a pénzből, amit keres. Mindegy, hogy hová - csak internet legyen.
Nyilván ennek is meg vannak a maga hátrányai - hiszen ha épp sok munka van, akkor kevesebb a tengerben fürdőzés, akkor is, ha a küszöböt nyalja a kék víz vagy épp akkor jönnek látogatóba a rokonok. De hát mégiscsak igazi szabadság ez, olyan, amiről sokan álmodnak.
Sokan élnek így világszerte - csinálják online a munkájukat, közben szabadon jönnek-mennek.
Na, mi persze nem így élünk. :-)
Még akkor sem, ha nyomokban hasonlítunk az internetnomádokra.
Három gyerek mégiscsak sok munka és nagy felelősség. Bárhová is vet minket a sors, fel kell kelni reggel, mindenkinek reggeli-ebéd-vacsora kell, főzni kell, mosogatni kell, mosni kell, teregetni, vasalni, bevásárolni, különórákra menni, és szülői értekezletre. Szóval élni, ahogyan minden háromgyerekes család. A munka mindenhol ugyanaz, a napi rutin mindenhol ugyanaz - persze némiképp szebb, ha a tengert látja az ember az erkélyről és nem a tűzfalat, de attól még simán előfordulhat, hogy egész délután a lecke felett görnyedünk és nincs idő még kikukucskálni sem a hullámokra.
Amikor pedig munka van, akkor munka van - hiszen az internetnomád munkaideje is nyolc óra, vagy inkább még több is, merthogy a munka az mindig hektikusan érkezik.Van, hogy sok a lazaság - van, hogy sűrű az élet, természetesen ez soha nincs összhangban mondjuk az iskolai szünetekkel. Nem panaszként mondom - mi így élünk és összességében azért több a jó része ennek, mint a rossz.
A gyerekeink meg ebbe nőnek fel. Bende valamelyik nap a tévében látott egy filmet, ahogy egy izgalmas, jópofa iskoláról volt szó, és azonnal közölte, költözzünk oda, ő oda akar járni. Mintha ez így menne. Másfelől meg, néha igenis így megy. Jövünk, megyünk, látunk, tapasztalunk - nem hétköznapi internetnomádként, egyedül, vagy párban, hanem családként.
Van amúgy ilyenből is jó pár a világban.
Ha az ember jó helyre csöppen, akkor egy kicsit sem lóg ki belőle.Borsi mesélte múltkor, hogy nehéz neki azzal a sok-sok utazással, élménnyel, ami a fejében van, mert ha beszél róla, akkor sokan a szájukat húzzák, meg se hallgatják. És ez neki rossz. Naná, hiszen errefelé, ahol mi lakunk, meglehetősen szerény körülmények között élnek a családok, még kirándulni se nagyon járnak. De múltkor jött egy új gyerek, aki szintén utazgatott már, és milyen jó, hogy vele meg tudta beszélni, milyen klassz is volt Párizsban, és jót nevettek azon, hogy mindketten kaptak Eiffel torony alakú nyalókát. Mert amikor az ember ilyesmiről beszél, akkor nem azért mondja, hogy másokat bántson vele, hogy az érezze, hogy ő milyen nyomorult, hogy még nem járt ott. Az ember azért beszél erről, mert számára ez az élet. Ő ezt ismeri, erről tud beszélni, ezek az ő emlékei. A mi életünk is csak annak különleges, aki soha nem hallott ilyesmiről - de már egyre több olyan családot ismerünk, akik hasonló utat jártak be, mint mi, és azt veszem észre, hogy könnyű velük szót érteni. Pontosan tudják, miről beszélek, ha az angol egészségügyet említem vagy a spanyol oktatást. Én lehet, hogy ők a franciáról vagy a vietnámiról fognak mesélni, mégis valahogy ezek az élmények közelebb vannak egymáshoz, mint ha egy magyar családdal akarom megosztani az élményei, akik gyakran egyszerűen bántásnak érzik ha összehasonlítok dolgokat.
Pedig lehet, hogy az életünk nem hétköznapi, de azért sok szempontból mégiscsak egészen unalmasan egyszerű. Esszük a palacsintát, esténként olvassuk az Anna Peti és Gergőt, és ugyanazt a H&M-es Hello Kitty pizsamát lehet kapni egész Európában. Kicsi ez a világ.
Nem mondom, hogy nem változtunk - olvasom a blogomat, miket írtam régen, és látom, hogy sokkal többet féltem, nehogy kárt okozzak a gyerekek lelkében,  aggódtam, hogy jó lesz-e ez nekünk, hogy megmarad-e a magyarságunk, a gyökereink. De azóta már annyifelé jártam, annyi jó fel családdal és gyerekkel találkoztam Európa szerte, hogy egyre kevéssé látom ezeket valós veszélynek.
A gyerekeim pedig ha szóba kerül a költözés gondolata, akkor már a fejüket se nagyon kapják fel. Hát mi így élünk és kész. Jövünk, megyünk, itt élünk, ott élünk. Ez van.
Az, hogy most épp Magyarországot vettük a fejünkbe, nem vált ki belőlük se különleges ujjongást, se heves elutasítást.
Nagy bátorság, mondja sok ismerősünk erre, ami azért is vicces, mert annak idején pont ugyanezt mondták akkor is, amikor Angliába költöztünk. Hát most ismét bátrak leszünk ezek szerint.
Nyilván rengeteg oka van ennek - de hozzáteszem, nincs olyan ország a világban, amely mellett ne tudnék kapásból tíz jó érvet felsorolni. Miért lenne hát Magyarország kivétel?
Bende mehet magyar oviba, közel lesznek a nagyszülők, ott a Balaton és a két hónapos szünet, a lakásunk, a barátaink. Meg hát alapvetően mi mindig is szerettünk ott élni, soha nem is terveztük, hogy örökre kiköltözünk egy másik országba. Egy évig akartunk itt maradni - lett belőle négy.  És most valahogy mi felnőttek mindketten úgy érezzük, hogy hazahúz a szívünk és hogy ez a jó döntés.
Persze Borsika lányom csak legyintett, amikor meghallotta "Én ennek a tervnek maximum két évet adok!" - mondta flegmán, és persze, hogy igaza van. Már tervezem a fejemben, melyik legyen a következő ország, nyelv, kultúra, amit megismertetünk a gyerekekkel. Miért is ne? Hiszen van még annyi!
Bíborral persze más a helyzet - ő már 12 éves, kritikus kor, lassan kezdenek a kortársak egyre fontosabbá válni, ráadásul ő nagyon jó helyen van, imádja az iskolát, imádja a közösséget és szíve szerint sehová se költözne. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő alapvetően soha, sehová nem akar menni. Nemhogy másik országba, de még kirándulni vagy állatkertbe sem, viszont megtapasztalta már, hogy ezek a változások általában jó dolgokat hoznak az életébe, így nem akadékoskodik különösebben.
Megjegyzem - nincsenek illúzióim. Tudom, hogy a magyar iskola nagyon-nagyon más, mint amit megszoktak, különösen Borsi, aki még soha nem járt magyar suliba, most meg rögtön ötödikbe fog csöppenni, és rögtön kezdi az Egri csillagokkal a kiképzést. De ők nem félnek, és igazán mi sem. Ha sikerült helyt állniuk a spanyol suliban, és minden nyelvtudás nélkül egy év alatt egy egész jó bizit összehozni év végére, akkor talán a magyarral is megbirkóznak majd. "Legalább a nyelvet ismerjük." - mondják ők is és olvasnak tovább, ha erről kérdezem őket.
Amúgy meg hát... nézem, milyen okos, talpraesett csaj lett belőlük az évek alatt. Nem félnek, nem szoronganak az új helyzetektől. Múltkor megkérdeztem Bíboromat, mit szólna, ha Franciaországban iratnánk suliba, nem fél-e egy új nyelvtől, (szoktam ilyenekkel nyaggatni őket) mire azt válaszolta: "Csak találok valakit, aki beszél angolul. Vagy spanyolul. Vagy magyarul. Pár hónap után meg majd beszélek velük franciául." és simán olvasott tovább. Hát erről ennyit.