Három gyerekkel irány Anglia!

Tegnap sírtam. Olyan hevesen és olyan fájdalmasan, ahogyan már régen nem. Mert hát néha nehéz az élet. A külföldi élet meg még nehezebb. Nem feltétlenül persze és nem mindig - de amikor minden összejön, akkor azért az jobban tud fájni másutt.

Nekünk most pedig kicsit összejött. Leginkább azért, mert a férjem beteg lett pár hónapja, amiről nem is nagyon akarok írni, mert nem is ez a lényeg, meg úgy tűnik, hogy végre a lábadozás útjára is lépett és már kifele jön a betegségből. De azért kemény időszakon vagyunk túl, ráadásul még nem tudjuk, mikor jön a vége, mindenféle vizsgálatok várnak még rá, és ennek részeként egy gyomortükrözésre is szükség volt, ami már önmagában sem éppen boldogító, de hát, hogy még nehezebb legyen, 8.15-re hívták be a kórházba. Ahová természetesen nem mehet egyedül és nem mehet kocsival sem, hiszen ő nem vezethet. Az, hogy én elkísérjem, szóba se jöhetett, hiszen 9-re mennek a gyerekek suliba, hamarabb vinni őket nem lehet, később sem. Ráadásul külön mondták, hogy el sem engedik, ha nincs aki érte jöjjön, mert rosszul lehet útközben és hát különben is jó valaki, aki vele van.
Nyilván mennék vele. Mennék vele bárhová, és nem csak azért, mert 14 éve azt mondtam, hogy "jóban rosszban, egészségben, gazdagságban" hanem azért is, mert tényleg úgy éreztem, hogy ott a helyem mellette és hogy nem csak neki, de nekem is jó lenne vele lenni.
De hát nem lehetett.
És valahogy minden olyan megoldhatatlannak és kuszának tűnt. És azt éreztem, hogy bezzeg, ha otthon lennénk, akkor mindez talán nem lenne olyan nagy gond. Nem mintha otthon teli lennénk segítőkész rokonokkal és barátokkal, akik alig várják, hogy vigyázzanak a három gyerekünkre, de azért mégiscsak lenne talán megoldás. Akkor mondjuk lepasszolnánk a gyerekeket a nagymamához, aki ugyan nem annyira fitt és egészséges - de ilyen esetekben azért mégiscsak lehet rá számítani, és legfeljebb a gyerekek aznap nem mennének suliba-oviba. Vagy megfűzném a húgom, hogy aludjon nálunk és indítsa el ő a gyerekeket. Valahogy, bárhogy, akárhogy - de megoldanám.Vele lennék és kész.
Annyira belegabalyodtam abba a hihetetlenül rosszízű gondolatba, hogy egyedül vagyunk itt, hogy úgy éreztem, nem bírom tovább. Hogy túl nagy rajtam a teher, hogy beleroppanok és nem tudok tovább helyt állni. Hogy nem bírok a feszültséggel. Azzal, hogy feleannyira nem vagyok jó anya, mint ahogyan szeretném. Hogy egyszerűen elfelejtettem pénzt küldeni a nagylányommal az iskolai színházi programra, így lemaradt róla. Hogy nem tudok annyi energiát összekaparni, hogy tanuljak velük, és hogy mostanában minden délután tévézhetnek, noha korábban azért ez nem fordulhatott volna elő. Zsoltnak a betegsége miatt nincs ereje - nekem meg a három gyerek és az aggódás apasztja az energiámat. Persze a stressz már nálam is kezdett tüneteket okozni - konkrétan a térdem kezdett el annyira fájni, hogy még fekve is a könnyeim potyogtak.
De most nem ezért sírtam. Hanem mert azt éreztem, hogy nincs megoldás arra, ami pedig nem kellene, hogy ilyen nagyon bonyolult legyen.
Persze ilyenkor jelennek meg az angyalok. Megfigyeltétek már?
Mert persze akadt valaki, aki elvitte Zsoltot a kórházba és aztán még valaki, aki engem is utána vitt. Az óvódában mondták, hogy nem baj, ha nem érek oda 11.40-re, amikor el kellene hozni a gyereket, majd ők vigyáznak rá, ne aggódjak. e aztán mégis odaértünk, mert volt, aki értünk jött és hazahozott minket. És nem volt igazán baj az sem, hogy nem tudtam Zsolttal lenni, mert mint kiderült, a hozzátartozók amúgy se lehetnek benn még a lábadozás két órája alatt sem. Bár azért jó érzés volt, hogy mégiscsak ott ültem a váróteremben, míg Zsolt benn volt, még akkor is, ha persze nem volt térerő és ezt ezért ő nem tudta. De én igen, és nekem azért jó volt. Ahogyan neki is, hogy ott voltam, amikor kijött. Minden úgy volt, ahogyan annak lennie kellett, ráadásul egész jó híreket is mondott az orvos. Legalábbis az jó hír, hogy semmi igazán rosszat nem látott.
Az is jó volt, hogy csak akkor tört ki belőlem a zokogás, amikor végre hazaértünk együtt és épségben. Kicsit muris volt, hogy így én voltam az, aki a sírástól kimerülve ágyba feküdt és Zsolt volt az, aki ébren maradt és a Bendével Legozott, de hát most mindent összevetve mégiscsak ő érezte jobban magát (saját bevallása szerint is meglepően jól) és nekem meg össze kellett szednem az energiám, mert délután persze kori volt, amit szívem szerint hagytam volna a fenébe, kit érdekel. De persze azt is tudtam, hogy nem lehet.
És láss csodát, mire indulni kellett elmúlt a fejfájásom, a térdfájásom és egy újabb angyal is felbukkant, aki elvitt minket korizni családilag és még haza is hozott. Merthogy Zsoltnak persze ez is tilos volt még.
Megjegyzem, ha mondjuk nekem lett volna valamilyen tanfolyamom, az hót ziher, hogy inkább ágyban maradok és a paplant magamra húzva hüppögök. De valahogy fel se merült bennem, hogy ha a gyerekeimnek kellek, akkor ne szedjem össze magam. És persze élvezték is. Sőt, Bende némi szülői zsarolás hatására a hátrafelé menettel is megpróbálkozott (életem legjobb 70 centes beruházása volt egy zacskó csipsz, amit a pálya szélén lebegtettem és mondtam, hogy ha hátrafelé megy, akkor megkaphatja.)
De nem ez a lényeg. Hanem, hogy nagyon-nagy tévedés azt állítani, hogy a külföldön élő magyarok nem összetartó csapat. Legalábbis itt, amerre én lakom bizony nagyon szoros, jó közösség alakult ki. Akikre lehet számítani, akik jönnek és segítenek. És ez valami eszméletlen jó érzés. Nem szoktam más emberekről családokról írni, és ez elég tudatos döntés. nem valami önzésből, hogy "ez az én blogom, nincs itt helye másnak" hanem mert azt gondolom, mindenkinek szíve joga, hogy mit tesz nyilvánossá, az interneten mindenki által elérhetővé. Tudom, hogy van, aki a gyerekei fotóit se rakná ki, vagy nem akarja, hogy otthon megtudják, merrefelé lakik. Vagy egyszerűen úgy vélik, senkinek, semmi köze hozzá, hol él és mit csinál, a nagy Google-testvérnek meg pláne nem. És ez teljességgel elfogadható álláspont számomra. Ezért hát most sem írom ki név szerint, hogy kik azok, akiknek köszönöm. De ők tudják. És szerintem tudják azt is, hogy én is bármikor. De tényleg. És még egyszer, köszönöm. Nagyon. Nagyon.