Három gyerekkel irány Anglia!

Az igazság az, hogy én azon ritka emberek közé tartozom, akik szeretik az esőt. A szürkés fényeket, a vízcseppek táncoló hangját és persze azt a jó illatot, ami utána marad. A legjobb helyre megyek, amikor Angliába költözöm, gondoltam.

Amikor augusztusban megérkeztünk sokkoló hőmérséklet fogadott. Odahaza akkoriban teljes erővel tombolt a nyár, Spagettipántos ruhák, rövidujjú pólók, szoknyák és szandálok. Pakoltam is belőlük bőven a bőröndömbe. A férjem, aki két héttel előttem már járt a Szigetországban persze próbálta mondani nekem, hogy nem kéne ilyen lelkesen készülnöm a nyárra, de nem akartam meghallani. Oké, ő kifogott egy kis rossz időt, de azért mégiscsak augusztus van kérem! És jöttek is bőven a kisruhák és a rövidnacik. Egyetlen logikus indokom volt csak: amit itthon hagyunk, úgyis kinövik egy év alatt. Ma már azt mondom, kár volt ezzel foglalni a bőröndben a drága helyet, mert minden ment rögtön a szekrénybe. Ugyanis hideg volt. Hosszúujjú, pulcsis, néha kabátos idő, ráadásul esővel megfejelve. Ez utóbbi persze nem lepett meg, végül is Anglia erről híres évszázadok óta. Esik hát esik. Én szeretem az esőt. Azt kevésbé bírtam, hogy a kabátom folyton átázott, ezért elsők között vettünk egy vízhatlan kis barna kabátot. Nem az én színem ez a fakó, de legalább olcsó volt.
Ma már azt mondom, bárcsak a drágábbat vettem volna. Mert ugyan a vízhatlanságra nem panaszkodhatok, de annyit van rajtam, hogy jobban jártam volna egy hozzám jobban passzoló élénk színnel.
Persze nem ez a legnagyobb gondom. Inkább az, hogy a gyerekek alapvetően nem szobai életmódra születtek és nem is ezt szokták meg itthon. Márpedig normális magyar anya nem indul el otthonról, ha esik az eső. Nem viszi el őket játszótérre, ha minden vizes. Ezért hát kezdetben elég sokat voltunk itthon és belülről néztük a világot, és hogy mikor lesz jobb idő. Persze állandóan készenlétben álltunk, és amint kisütött a nap, már vettük is a cipőket. De mire mindhárom elkészült és kiléptünk az ajtón, gyakran újra esett. Vissza azonban ekkor már nem lehet fordulni, legfeljebb esernyőkért. És gyorsan átváltoztatni az agyunkat szabadtériről belső programokra. Így sokat jártunk könyvtárba, múzeumba, játszóházba. Mindenhová, ahol végre nem otthon vagyunk a négy fal között, de nem ázunk meg.
Az időjárás pedig játszott velünk továbbra is. a esőben indultunk, ránk sült a kabát, ha napsütésben, jól megáztunk. Így egy idő után már ki se néztünk az ablakon. Az ember megtanulja, hogy nem számít, hogy esik, mert ez Angliában semmit nem jelent.
Persze nagyon nehéz az embernek átállítani az agyát, hiszen ha Magyarországon kinézel az ablakon és látod, hogy borús az idő, jó eséllyel egész nap így marad. Ha süt a nap, akkor otthon hagyhatod az ernyőd.
Ám Angliában ilyen alapelveket nem lehet lefektetni. Simán változik az idő percek alatt, és a legokosabb, ha az ember mindenre felkészül. Ernyő, vízhatlan dzseki és babakocsira húzható esőzsák nélkül butaság elindulni, utóbbi a hirtelen feltámadó erős őszi-tavaszi szelek ellen is nagyon hasznos.
Mire megszoktuk a zord körülményeket, jött az ősz - és vele együtt egy kis félelem is. Hiszen suliba minden nap menni kell, akár esik, akár fúj. Ráadásul errefelé az a szokás, hogy a gyerekek az udvaron gyülekeznek, ott van sorakozó, és együtt vonulnak be. Mindezt esőben, babakocsival? Rémálomnak tűnt.
Ám az angol időjárás minden prekoncepciónkat megdöntötte. A hideg nyarat ugyanis meglepően meleg ősz követte. És száraz. Míg az otthoniak hidegről és esőről panaszkodtak, itt hosszú, aranyszínnel ragyogó fényes nappalok követték az egyre hosszabb éjszakákat. Egy idő után bátran terveztünk akár hetekre előre is hétvégi programokat, hiszen épp hétvégén soha nem esett. Ráadásul, hogy a kényelmünk teljes legyen csak két alkalommal kellett csak esőben suliba vinni a lányokat, és kiderült, ilyenkor természetesen az osztályteremben van a gyülekező, nem a szabadban.
A hideg télnek lassan vége, és a havat felváltja a tavasz. Újabb meglepetésekkel. Merthogy ez esős., szeles és a fene egye meg, hidegebb is, mint belülről gondolnám. De nem hagyom magam, azt meg pláne nem, hogy az időjárás irányítsa az életem. Nem fogok otthon ülni, gondoltam hétvégén is, sétáljunk csak el a múzeumba. Új egyiptomi kiállítás jött a városba, ennél jobb alkalom soha nem lesz, hogy megnézzük. Ráadásul a nap is sütött.
Természetesen az ég beborult, mire felöltözött mindenki, és mire kiléptünk az ajtón, már szemerkélt. Negyedóra után eléggé esett. Amikor pedig este hazaindultunk, már zuhogott. Ettől persze még sétáltunk, hiszen busz nem járt a múzeum felé. Majd abbahagyja, gondoltuk, de az eső egyre durvább lett. Folyt az arcomról a víz, a cipőm teljese átázott, és már a jó kis vízhatlan kabátom is felmondta a szolgálatot. Én mégse tudtam nem vigyorogni, mert arra gondoltam, most aztán megkaptam, élvezhetem az esőt, nesze neked Anglia. Csak azt nem szerettem, hogy a lányok szája kezd lefelé görbülni. Vizesek voltak és fáradtak. De amikor elkezdtem énekelni, már dalolták velem: "I'm singing in the rain..." És innen kezdve az egész hazaút nem menekülés volt a viharban, hanem kaland és buli. Szlalomoztunk a babakocsival (Bende betakarva, szárazon aludt), ugráltunk a pocsolyákban és táncoltunk az ernyővel. Az én józan férjem először csak furcsán nézett minket, aztán vigyorgott és beszállt a játékba. Hazatérve persze mindenki ugrott a meleg vízbe de amikor a száraz pizsamában forró kakaót szürcsöltünk a lányaim megesküdtek rá, hogy imádják az esőt. Pont mint én.