Három gyerekkel irány Anglia!

Néha jó lenne angolnak lenni. Akkor tudnám, hogy kik voltak az őseim, de nem csak egy-két generációra visszamenőleg, hanem mondjuk kétszáz évre. És tele lenne a padlás öreg emlékekkel, fényképalbumokkal és edénykészletekkel, még az ükanyám korából. Persze lenne ott pár régi játék és bútor is. A bölcső, amiben apámat ringatták, és egy kis bross, amit anyukám kapott a keresztelőjére. Erről álmodozom néha. Talán mert errefelé ez egyáltalán nem vad álom, hanem sokak számára valóság.

Ez a váza még ősszel került az újságok címoldalára, amikor egy költözés során a tulajok szerették volna elpasszolni nagypapa régi vázáját. Meg se fordult a fejükben, hogy amit otthon olyan régóta kerülgettek és annyira nagyon nem is becsültek, egy középkori kínai váza, amely egykor a császári udvarban volt. És mivel a kínai üzletemberek nagyon is szeretik az efféle cuccokat, manapság minden pénzt megadnak érte. Szó szerint. Így lett ez a váza minden idők legdrágább vázája, amelyért 43 millió fontot fizetett ki a vevő (plusz a 20% áfa...)
Efféle csodák persze errefelé se történnek minden nap, de kisebbeket elég gyakran lehet látni a tévében. Angliában ugyanis egy-egy család nemritkán generációk óta él ugyanabban a házban. Vidéken nem pusztított a háború, nem volt államosítás, nem vették el senkinek a házát, sem a birtokat, sem egyéb javait. Amit pedig a család gyűjtött az megvan. Évszázadok óta. Valahol. Padláson, pincében, ládában, dobozban. Ha költöznek, akkor viszik, vagy egyszerűen kirakják az utcára és 1-2 fontért elkótyavetyélik.
Hétvégénte óriási antik piacokon lehet válogatni, és csak a szerencsén múlik, hogy ki, mit tud megvenni. Igazi nemzeti sport a műkincsvadászat, ahol fillérekért is lehet gyönyörűségekhez jutni, ha az ember ügyes.
A jó tévéműsor pedig követi ezt az igényt. Tanítja a vevőket és eladókat egyaránt, és közben szórakoztatja a bámulókat. Erről szól az én kedvenc tévéműsorom, amely a Yesterday nevű csatornán megy minden este, a címe: Antique Roadshow. A műsor immár 25 éves, és a lényege, hogy egy csapat művészettörténész-becsüs járja körbe Angliát. El lehet hozzájuk vinni bármit és ők megmondják, hogy mennyit ér. Nem vesznek semmit, csak megmondják, hogy amid van azt mennyire biztosítsd.
Imádom, mert nagyon sok dolgot lehet belőle tanulni - először is bemutatják mindig az adott várost, ahová mennek - mit lehet ott látni, kik voltak az ott élő érdekes figurák, mecénások, minek van hagyománya az adott környéken, hiszen ha mondjuk porcelánműhely volt arrafelé, valószínű, sok szép csészét hoznak majd.
Aztán jönnek az emberek, hosszú, tömött sorokban és hozzák a legképtelenebb dolgokat. Persze vannak csodás festmények, bútorok, ékszerek, porcelánok. Ha ezeket értékelik, mindig elmondják, mit kell rajta nézni - például fordítsd meg a váza alját, és nézd meg rajta a feliratot Ha rajta van, hogy England, vagy Made in England akkor tuti, hogy 1891 után készült. Ha angol munka, angol műhely neve szerepel rajta, de az England felirat nem, akkor ennél korábbi. Tudom már például, hogy ha nyuszi pescétet látok egy tányéron, azonnal vegyem meg, mert az ritka és drága.
De azt is elmondják, hogy az eredeti 18.századi bútort mi különbözteti meg a hamistól - ha pl. piszkos belülről a fiók, akkor az gyanús, hiszen bármilyen régi egy bútor, a fiókot ritkán nyitogatják az emberek, ezért annak akkor is tisztának kell lennie, ha régi. Vagy hogy az eredeti 16.századi sámlinak a lábainak kopottnak kell lennie - ha nagyon jó állapotú, akkor szinte biztosan modern kori utánzat. És hogy melyik kis kilincs mikori lehet, a keret mennyit ér, hogyan érdemes tisztítani a faragott részleteket, és tárolni a régi szőnyeget, anyagot.
És a végén mindig jön a sokkolás, hogy amit bevittek mennyit is ér. Néha bizony sokkolja szegény öreg néniket, bácsikat, hogy a zsebórájuk, vagy a kancsójuk mennyit ér, gyakran visszakérdeznek - tényleg, nem viccel? És nagyon boldogok ők is, és a néző is, hiszen ha ez ennyit ér, akkor lehet, hogy az övé is, és akkor ő most voltaképp gazdag.
A Show legnagyobb fogásai közé tartozik pl. egy méteres felhúzható fiú-baba, ami igazi múzeumba való tárgy - ők egyébként olyan 15-20 ezer fontra taksálták, a tulaj legnagyobb megdöbbenésére, aki olyan tíz évvel később el is adta, és 84 ezer fontot kapott érte.
De imádtam azt is, amikor egy nő bevitt egy gyönyörű kék tálat, amit egy piacon vett 4 fontért. Mondta, hogy kicsit drágállotta is, mert csorba a széle, de hát tetszett neki a színe. Kérdezték tőle, mit gondol miért van írva a hátuljára, hogy 1418 - gondolta valamilyen akkoriban játszódó történetet ábrázol. De tévedett - a tányér akkor készült, és olyan tízezer fontot ér. Még így csorbán is.
De hoztak már be fagylaltoskocsit, amellyel még az üknagypapa árusított, püspüklila faragott nyelű ernyőt, amit a tulaj nagymamája kapott valamelyik királynőtől, akinek az udvarhölgye volt. Aztán hozott egy néni egy gyönyörű mosakodószekrényt, ami a családja birtokában van 1815 óta, mint kiderült olyan 20-30 évvel korábban készülhetett. De hoztak régi imakönyvet, a Beatles által dedikált étlapot, játékautókat, bicskát, bilit, páncélt, vízköpőt és egészen elképesztő cuccokat.
Olyat is, amit már régóta szeretnek és féltenek generációk óta - olyat is, amit nem kedvelnek és csak azért becsültetnek fel, hogy megtudják érdemes-e eladniuk, vagy őrizgetniük.
Imádom ezt a műsort, de kicsit mindig elszorul a szívem, mert hát nekem fogalmam sincsen arról, hogy kik voltak az őseim kétszáz éve, de még a szüleim fiatalkori képei is elvesztek. Semmiféle régi, szépséges tárgy nem maradt rám az ükanyámtól, de még egy csúf sem. A magyar vérzivataros századok nem kedveztek a családtörténetekek, pláne nem a családi tárgyaknak. Nem kétlem, biztosan vannak szerencsésebb családok is, de a miénk nem ilyen. Az is elveszett, ami csak pár évtizede történt, századokra meg végképp nem látok vissza.
Anglia azonban folyton beledörgöli az orrom abba, hogy nekik régi, patinás történetük van, amire joggal büszkék. Mert reggelenként a BBC1-en van a Money from your Attic" - ami arra buzdít, hogy nézz körül a padlásodon, és tedd pénzzé a régi, elavult cuccaidat, ami nem régi újságokat és bakelit lemezeket jelent, hanem órát, bútort, ékszert, porcelánt. És bizony néha meglepően nagy pénzeket tudnak megkeresni vele a meglepett tulajok, akik évek óta nem is használják az ősök cuccait, és a bevételből mondjuk új kocsit vesznek.
De hasonló kedvencem az a műsor is, amelyikben adnak 300 fontot két csapatnak, akik elmennek és bolhapiacokon, kiárusításokon próbálnak olcsón antikvitásokat venni, hogy aztán egy aukción eladják amit vettek, így kipróbálva, hogy vajon mekkora profitot lehet ezzel elérni. (Amúgy meglepően keveset, mert nyilván a jó cucc kevés és a nagy fogás ritka.)
Persze azzal nyugtatom magam, hogy amikor ezeket a műsorokat nézem, hogy én most továbbképzem magam, hiszen végül is művészettörténészként végeztem. De a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem igaz. Csak irigykedek.