#Post Title #Post Title #Post Title

Mi nyertesek vagyunk


Ez a hinta számomra minden jó dolog esszenciája itt Angliában. A lényeg maga. Amit a gyerekek elsősorban meg fognak itt tanulni. Persze az angol mellett. De egyáltalán nem az a legfontosabb.

Ezt a hintát még Skóciában láttuk egy tengerparti játszótéren. Nekünk, felnőtteknek az tetszett benne, hogy nagy és mi is bele tudunk ülni. Mondjuk kicsit béna formájú, de hát épp jó lesz, nevetgéltünk, mire Borsi csodálkozva nézett ránk: De anya, ez egy mozgássérült hinta! És basszus, igaza volt! Tényleg az! Mert hát miért is ne járhatna egy mozgássérült gyerek is játszótérre? Hol hintázzon szegény?
Egyszer, régen csináltam interjút egy játszótér tervezővel, aki elmesélte, hogy tolókocsis gyerekeknek is nagyszerű dolgok vannak ám. Például ha speciális rámpát építenek nekik, akkor simán bele tudnak menni a homokozóba, és nem süllyednek el a kerekeik. És ha van magasított asztalka is van ott, akkor ők is tudnak homoksütit sütni. Szomorúan mesélte, hogy egyetlen magyar önkormányzat se volt erre még vevő, mert mindenütt azt mondták, nincs rá igény. Hiszen a tolókocsis gyerekeket nem viszik játszótérre. De miért nem? Mert nincs hová...
Angliától leginkább azt remélem, hogy olyan élményekkel gazdagodnak a gyerekeim, amelyek az egész gondolkodásukat átformálják. Annak a gyereknek, akinek néger a padtársa, nem lehet majd beadni, hogy valaki a bőrszíne miatt alacsonyabb rendű. Akinek csadros a barátnője, az nem hiszi majd, hogy az arabok mind terroristák.
És igen, az angol is fontos. Nem azért, hogy kompenzáljak velük azért, amiért én nem tudok. Mert tudok. És világéletemben mindenütt hasznát láttam. A nyelvvizsga miatt megúsztam az érettségit, plusz pont volt a felvételinél, belépő a kommunikáció szakra, emiatt kaptam életem első állását, végezhettem el a BBC tanfolyamát és még sorolhatnám. Ha nem beszélnék angolul, ezer lehetőségből maradtam volna ki.
De azt is éreztem mindig, hogy van egy gát, amit nem tudok átlépni, mert ahhoz sokkal magabiztosabban kellene használnom a nyelvet. És ahhoz, hogy ez meglegyen, Angliában kellene élnem és tanulnom. Ha nem gyerekként, akkor egyetemistaként, de talán felnőttként se késő még.
Persze nem gondolom, hogy az angol nyelvtudás a világ legfontosabb kincse, és majd minden kaput kinyit a gyerekek előtt. De azt igen, hogy olyan nyelvi készséget szereznek, amit otthon nem lehet. És igen, tisztában vagyok azzal is, hogy ennek ára van. Szükségszerűen vesztenek a gyerekek valamit a magyarságukból. Hallom, hogy már most döcögősebben olvasnak magyarul, mint angolul. És amit az iskolában tanulnak, azt nem feltétlen tudják magyarul is visszaadni. Vannak fogalmak, szituációk, amelyekben erősebb az angol. De egyenlőre nem harcolok ez ellen. Ha csak egy évig maradunk, majd bepótolják az iskolás dolgokat. Azt pedig, amit emellé kapnak nagyon is megköszönöm a sorsnak.
Mert van itt valami, ami a nyelvtudásnál sokkal fontosabb. A látásmód. Ők a hintában már meglátják mások esélyét is a játékra, és nem bánják, ha a tolókocsis is odamegy melléjük játszani. És megtanulják a csapatmunkát, ami az angol iskolában eszméletlen fontos alapelv.
Például a suliban versenyt hirdettek a szorzótábla szakkör számára. És ki volt a nyertes? Az összes gyerek. Mind a 29 beérkezett pályaművet kirakták az ajtóra, mindegyik gyerek megkapta laminálva a saját munkáját és feltűzhette a mellére és tök boldog volt. És nem volt egy nyertes és 28 szomorú vesztes, hanem a végeredmény egy nagy csapatmunka lett és mindenki boldogsága.
És lehet erre azt mondani, hogy a világ nem ilyen, mert szükségszerűen vannak benne nyertesek és vesztesek, és nagyon is jó, hogy erre felkészít a magyar iskola. De ha alaposan belegondolunk, vajon tényleg így van ez? Ha valaki orvos lesz, akkor ő nyertes amikor sikerül a műtét, vagy csapatmunka a gyógyulás, amiben a nővér, az aneszteziológus, a laboros és a beteg is részt vett? Ha titkárnő lesz valakiből, akkor ő már nem lehet büszke a cég érdemeire, és nem érezheti azt magáénak, mert a szerződést a menedszer írta alá? Ha otthon maradok anyaként, akkor le kell nyomnom a gyerekeimet, hogy győztes lehessek vagy adhatok nekik is szavazati jogot?
Persze engem sem így neveltek. Mint minden első gyereket, hajtottak versenyről versenyre. Egy nagy kazalnyi oklevelem van valamelyik a fiók mélyén - versmondás, rajzverseny, énekverseny, zongoraverseny... a kezemben sem voltak legalább 20 éve. És milyen érdekes az élet - nem lettem se színésznő, se festő, se énekesnő, de még zongorista sem. Semmi, amiért annak idején annyit izgultam. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor nyertem volna, pedig sok aranyérmes papírom van. Az mindig természetes volt. De arra nagyon is élénken, amikor egyszer második lettem és végigzokogtam a délutánt a csalódottságtól.
Mi magyarok, valahogy nem tudunk örülni a második helynek, még akkor sem, ha valaki az olimpián szerzi azt meg. Az arany, az igen. De a második... az vesztes. És a csoportmunka nem számít. Pedig nagyon fontos. Holnap Borsiék osztályában a Piroskát fogják bemutatni. Már hetek óta erre készülnek. Én nagyon kíváncsi vagyok, mert ilyen előadást még biztosan nem láttam. Hogy kicsoda Piroska? Hát az ÖSSZES gyerek. Igen, a fiúk is. És a tanár szerint ők is nagyon élvezik.
És még valami - tudom, szenvedélyesen írok, és nagyon sajnálom, ha egyesek ebből azt olvassák ki, hogy az is bolond, aki nem hagyja ott Magyarországot, mert errefelé minden jobb. Eszem ágában sincs ilyet sugallani, de még gondolni sem. Boldog vagyok, hogy kijöhettem Angliába, és még inkább, hogy ezért cserébe nem kellett mindent örökre felégetnem magam mögött. Lehetőségek várnak itt is, ott is - és én dönthetek, hogy merre tovább. De most itt vagyok, és ezt a világot fedezem fel és élvezem, ezért erről írok. Örömmel és szenvedélyesen, mert izgalmas élmények érnek. És hálásan a sorsnak, mert tudom, szerencsés vagyok. Mert tíz éve élek boldog házasságban. Mert van három szép gyerekem. Mert már felfedezték a PKU kezelését és Borsika nem lett agykárosodott. Igen, van miért nyertesnek éreznem magam. És ha ebből a szempontból nézem az életem, akkor olyan mindegy, hogy hol élek. Hogy most épp Angliában vagyok boldog, hát ez a legkisebb rész benne.

2 Responses so far.

  1. Judit says:

    Szia Marcsi!

    Ez megdöbbentő!! Mennyire a saját gondolataim vannak a soraidban (könnyek szöknek a szemembe a bejegyzéseid olvasásakor).
    És most már tudom,hogy az igazi boldogság ott van :) A gyerekek szempontjából mindenképp.
    Hamarosan elindulunk mi is,és akkor tapasztalatot írhatok,nem csak egy feltevést.

    üdv. Fürti

  2. Hella says:

    Én is nagyon egyetértek. Most már innen. :)

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...