Három gyerekkel irány Anglia!

Mérföldkőhöz érkeztünk. Bende már csak egyszer ébredt fel éjszaka. Majdnem öt órán át aludt egyfolytában. Úgy éreztem, mintha újjászülettem volna.

Nem mintha lettek volna még illúzióim a lányok után az éjszakákat illetően. Körülbelül sejtettem, hogy mi vár rám, csak reménykedtem, hogy talán megúszom amit a lányokkal durván megszívtam. Bíbor másfél, Borsi kétéves koráig ébredt háromóránként. Előbbi cumisüvegből kért vizet, utóbbi szopizott. A végére, amikor már lassan négy éve nem aludtam négy órát egyfolytában már a teljes idegösszeomlás szélén voltam. A kórház, a kóma és hasonló szavak kifejezetten csábítóan hatottak, az örök nyugalom kifejezés pedig egészen más értelmet nyert. Akkoriban azt hittem, hogy soha nem lesz vége, mindig hajnali 6-kor kell kelnem, soha nem fogom tudni behozni az alváslemaradásom és mindig karikás lesz a szemem.
Ehhez képest persze Bende álombaba, mert két hónapja a saját ágyában alszik el altatódalra és simán alszik reggel 8-ig is, persze csak akkor, ha hozzám bújhat. Mondjuk az első gyereknél még élő elveim mostanra teljesen elkoptak: nem érdekel, ha velünk egy ágyban, nem érdekel, ha szopizás közben, nem érdekel, hogy ha rajtam, de aludjunk, különben belepusztulok a reggeli sulis rutinba, a vasalásba, az állandó főzésbe és a folyamatos játszásba.
Bende persze ennek megfelelően vissza is él minden privilégiumával, amit a nagyok kitapostak neki, és éjszakánként szépen, kényelmesen terpeszkedik az ágyunk közepén. Háromóránként ébred, épp úgy, mint anno a nagyok (ez genetikus???) és egy alapos cicizéssel ellenőrzi, hogy megvagyok-e még. Ha ébren maradok a végére, akár vissza is tehetem az ágyába, de gyakoribb, hogy álomba merülök, míg ő kiszolgálja magát, és végül egy nagy gabalyban szuszogunk reggelig. Persze, elismerem, nagyon jó érzés a meleg puha kis testét ölelni. Imádni való a fürtös kis feje, a cuppogós szuszogása. De azért ha nincs az ágyban mégiscsak jobban tudok pihenni. Az pedig amit az elmúlt két hétben művelt, teljesen kikészített: óránként ébredt, és egyáltalán nem lehetett kirakni. Nem volt beteg, nem fogzott, nem volt semmilyen látható és érezhető baja. De nagyon velem akart lenni. Nappal is folyamatosan rajtam csimpaszkodott, és az a gyerek, aki az Ikeában úgy szalad el, hogy vissza se néz termeken át, itthon a másik szobába is árnyékként követett, rángatta a nadrágom, és folyamatosan ölben akart lenni. Ne mosogassak, ne takarítsak, ne főzzek - Bendézzek egész nap magyarázta gurgulázó babanyelven.
Szóval az a tény, hogy tegnap átaludta az éjszakát a saját ágyában, és "csak" egyszer kelt fel olyan nagy esemény, amit le kellett fotóznom és meg kellett örökítenem.