#Post Title #Post Title #Post Title

Édes álmaink


Tegnap éjjel háromkor vasalás közben valahogy rácsodálkoztam arra, hogy ébren vagyok. Mert aznap már aludtam. Nem is egyszer. Az ébrenlét és az álom ritmusa meglehetősen összekeveredett az életemben és ez nem feltétlen a legjobb tulajdonságokat hozza ki belőlem.

Kisbende továbbra se jó alvó. Nem panaszként mondom ezt, csak közlöm, mint afféle tényt. Ébred 2-3 óránként, aztán vagy visszarakom az ágyába, vagy szépen alszunk együtt összebundizva. Ilyenkor másfél-két óra múlva az én mocorgásom kelti fel, mert elzsibbad az oldalam, a lábam és a karom, amivel még álmomban is félve ölelem. Néha fáradtabban kelek, mint ahogyan elaludtam. Ilyenkor rám férne a pótlás, de mese nincs, 8-kor szigorúan kelni kell, és elindítani a lányokat a suliba, akkor is, ha én Kisbendével már 5-kor felébredtem és épp 8 előtt tíz perccel sikerült visszaaltatnom a kicsit. Kelek hát, és mint az automata teszem a dolgom. Előkészítem a ruhákat, fonom a copfokat, észben tartom kinek milyen különórára kell menni és mit kell vinni. A nagy készülődésen persze Bende is felkel és menni akar. Sétálni, szaladgálni, felmászni, lemászni, enni, inni, énekelni. Anyarabszolga tehát csinálja amit kell. Délben nagy hát a csábítás, hogy Kisbendével együtt visszafeküdjek. Ám ha engedek ennek, akkor minden munka elmarad, az ebéd, a mosogatás, a mosás, a pakolás - márpedig ezeknek is meg kell lenniük. Így mostanság inkább csak az első óra után fekszem csak le Bende mellé, amikor felriad és körbenéz, hogy is van az anyukája. Ha megszoptatom és hozzábújok, még van másfél órányi pihentető nyugalmunk. Ha nem, akkor nyűgösen és durcásan felébred. Jobb a békesség, odabújok mellé. Az a plusz órácska alvás mindkettőnknek jól jön. Én mindig repetáznék, ő huncutul mosolyogva ébreszt. Így hát a délutánnak újra álmosan kezdek bele. De nem baj, már megszoktam. Teszem amit kell. Öltözök, indulok, főzök, mosok, tanulok a nagyokkal, beszélgetek, mesélek. Csinálom, amit kell. Néha csak estére ébredek fel.
De akkor eljön a varázslatos 8 óra, Kisbende alvásideje, az én szabadidőm kezdete. Ő már álmos, de nem akar aludni, én viszont éberebb vagyok, min bármikor egész nap. Mégis melléfekszem, és elzümmögöm az altatódalát. Egyszer, kétszer, ha rosszabb napunk van, akár százszor is. Néha hamarabb alszom el, mint ő. Néha együtt nyom el minket az álom. Olyan is van, hogy nem alszom, csak fekszem és élvezem, hogy végre van egy kis nyugalmam, amikor szabadon formálhatom a fejemben a szavakat és elmélázhatok a gondolataimban. Ilyenkor nem akarok kijönni tévézni, vacsorázni, blogot írni vagy akár csak beszélgetni a család többi tagjával. Jó a csend. Aztán ebbe szép lassan beleszunyókálok. De az ágy éjfél-kettő körül kilök. Mert eszembe jut, hogy nem teregettem, vagy még el kéne pakolnom pár holmit. Vagy csak egyszerűen írnék. De az sem ritkaság, hogy hagyom a fenébe az egészet és élveteg mosollyal alszom tovább. Mert aludni nagyon jó. Különösen akkor élvezi az ember, ha kevés jut belőle és az is ritkán. Ilyenkor néha este 9-től másnap reggel 8-ig is húzom a képes vagyok aludni, akárcsak a kamaszéveimben...
Na jó, ez azért nem ugyanaz. Bende továbbra is ébreszt a maga ritmusában, de hát az olyan, mint az eső vagy a hó, nem tudok rá hatni, alkalmazkodom hozzá. És tényleg, gond csak akkor van, amikor anyarabszolga fellázad és másfél óra félálomban elkövetett szoptatás után vissza akarja tenni a dedet a saját ágyába és akkor se veszi ki, ha az ordít. Mert igen, bevallom, néha fellázad a testem, a lelkem, a szívem és elegem van. Ilyenkor úgy érzem, hogy sok, nagyon sok és elviselhetetlen ez a sok alváshiány. És puffogok, és roppantul sajnálom magam, és úgy megteszem, amit csak ritkán merek - igenis a másik oldalamra fordulok, ha a fene fenét eszik is, mert már fáj a bal oldalam és úgy érzem, hogy mély felfekvések vannak rajta és már a bőr is húzódik, a kezem is zsibbad és kifeküdtem az ágyat. De hát Bende az ágy közepén kell hogy legyen, mert mi van ha elalszom és legurul. Hátat fordítani még akkor se mernék neki, ha nem szoptatnám. Nem biztonságos. De nem is szereti Bende se, ha nem felé nézek. Azonnal mocorogni kezd és követeli, hogy forduljak vissza felé. Marad a baloldal. De néha nem akarom, nem és nem! És kényszeríteni akarom, hogy legyen már nagyobb, menjen az ágyába, tanuljon meg már elaludni egyedül, nem igaz, hogy másfél éve nem alhatok három órát egyfolytában?
Persze a lázadásnak megvan az ára, nem is kicsi. Bende azonnal ordítani kezd, ami a lányokat (szerencsére) nem zavarja, de a férj persze azonnal felkel rá. Az én csendes morgásomat is hallja, de megszólalni sem mer, hiszen tudja, hogy ezt a problémát ő nem tudja megoldani. Azt is, hogy az álmos nővel az éjszaka közepén nem szabad kötekedni. Ha most besokallt, akkor igaza van és kész. És jobb is, ha meghúzza magát, mert ilyenkor az ő minden tette is elviselhetetlen. Ha mocorog - felébreszti az ágy nyikorgásával a gyereket. Nem mozdul? Na, ilyenkor persze úgy tesz, mintha aludna, nehogy segítenie kelljen. Kiviszi a gyereket a másik szobába? Azt hiszi, hogy én nem tudom megoldani a helyzetet? Nem viszi ki? Hát még ennyit se képes segíteni? Tudom én, hogy igazságtalan vagyok, de a fáradtság hajnal 3-4 körül vadállattá tud változtatni.
Dühödt fúriaként csapkodok, de tudom én a lelkem mélyén, hogy hiába. Mert persze Kisbende mindig győz és végül mindig odaveszem a mellemre, hogy végre mindenki megnyugodhasson és alhasson. Mert tudom, hogy ez kell neki, állandóan ez, és mindig egy kicsit több, mint amennyit adni szeretnék, de soha nem több annál, mint amit adni tudok. És akkor elpilled a karomban és a kis kezeivel átölel és a könnyes arcát a vállamba fúrja és akkor már bánom, hogy lázadtam. Dehogy is akartam én neki rosszat, dehogy is ne adnék neki mindent. Hiszen olyan gyönyörű, formás, puha és meleg a teste. És tudom, hogy egyszer majd átalussza az éjszakát, ahogyan a nagyok is. Addig meg alszom, amikor tudok. Éjjel, nappal, délelőtt, vagy épp délután. Amikor lehet. És ilyenkor mindig a jobb oldalamra fekszem. Hogy tovább bírjam majd a másikon. Miatta is. De nem csak. Mert ha alszunk, az mindenkinek jó.

2 Responses so far.

  1. Hella says:

    Tök jó írás!

    Kár, hogy rossz emlékeket idéz bennem. Szofinak 17 hónapos koráig hagytam, hogy éjjel is szopjon. Másfél-két óránként. De gyakran akkor sem aludt el, hanem jöttek a "rohamok", amikről akkor még csak azt hittem, szenved, nyűglődik és ezért üt, vág, fejel.

    17 hónapig bírtam, akkor már bárhol elaludtam. Ültem az asztalnál és arra ébredtem, hogy a fejem az asztalra bukott és aludtam kicsit. Kész voltam. 17 hónapos volt, amikor egyszer egyedül voltam otthon velük. A bili borult. Gréti ugyan semmire sem ébred fel, de akkor úgy üvöltöttem, mint egy állat. Riadtan kapta fel szegény a fejét. :(

    Szofit nem vettem ki. Otthagytam. Teljesen lesokkoltam őt is, reggelig csend volt. Én legalábbis semmit sem hallottam. Soha többet nem kapott éjjel szopit. De egészen 3 hónappal ezelőttig, szinte minden éjjel az ágyunkban kötött ki. És addig nem sok alvás volt, mert az ütés-vágás-fejelés kombó megmaradt, csak háttal mertem neki aludni (már amennyit így lehetett).

    Mióta itt vagyunk, az esetek 99%-ában külön ágyban alszik. Csak ha gondja van, akkor jön át. A "rohamaival" elvan magának, csendben. De ha átjön, akkor képtelen vagyok aludni.

  2. Rodick says:

    Most kezdtem olvasni a blogod,elejetol,gratulla mindenhez!Nagyon jo blog! Amugy a fiaddal kapcsolatban,neha olyan mintha magamat latnam,en is a 11honaposommal meg mindig kelek,szoptatok,es nem lattom a kiutat.

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...