Három gyerekkel irány Anglia!

Fogalmam sincsen, hogy a fenébe mentünk el egy éve Angliába. Ahhoz képest, hogy mindenünk van kinn is, a két bőröndön kívül már összekészítettünk két óriási papírdoboznyi holmit is. És még hol a vége...

Tavaly még két és fél gyerekkel kellett egy egész életet több-kevesebb hisztériával összepakolnom. Bendét még csak félnek számítom, hiszen ahová tettem ott maradt. És biony ez az ideihez képest jelentős különbség.
Igaz, a helyzet akár könyebb is lehetne, hiszen csak a bőröndbe kell visszadobálni, amit magunkkal hoztunk. És egy pár holmit mellérakni, amit kinn hiányoltunk. Nem volt ez olyan sok minden - gondoltuk. Egy palacsintasütő (kell abból kinn is kettő) pár könyv, magyar csíkozású füzetek, pár szoknya, cipő, bizsu, amiről azt gondoltam, hogy nem fog kelleni, pedig mégis. És pár játék, amibe Bende közben belenőtt. Igazán nem sok dolog. Hogy ebből aztán hogyan lett az a rémesen nagy csomag cucc, igazán nem tudom. Tényleg nem.
Persze arra nem számítottam, hogy majd a csajok is hozzárakják a maguk kis túlélőcsomagját, pedig sejthettem volna, mert amikor meglátták a Barbie babáikat, a Playmobil figurákat, és a Baby Born baba ruhaszekrényét, látható volt, hogy ettől most még nehezebben fognak majd búcsút venni, mint tavaly. Merthogy most már sejtik, hogy az az egy év, amire ismét búcsút kell mondani ezeknek a kedvenceknek milyen sok idő. És azt is, hogy nem feltétlen akarnak bármit is itt hagyni. Főleg a könyveket, amit kinn pótolni se olyan egyszerű. És amit most szó szerint faltak. Bíbort nem is láttam az öt hét alatt könyv nélkül, és Borsi is kiválasztott pár kedvencet, amit muszáj befejeznie kinn.
Mindezt a pakolást pedig megfejelve Kisbendével, aki a másfél évesek teljes öntudatával pakol, rakodik, akaratoskodik és folyamatos szórakoztatást igényel. És nem érti, hogy mit jelent a majd és a később. Bár mit mondjak, erre még Borsika se mindig képes. Aki a fenti képen éppen azt nézi, hogy mikor jár már le a kenyérsütő gép. Na nem azért, mert olyan éhes lett volna, hanem mert megígértem neki, hogy utána majd elmegyünk neki kistáskát venni. Mert anélkül nem indulhatunk vissza. Amikor a kép készült, még hátra volt 1 óra 38 perc. Persze nem vártuk meg a végét, mert a kenyérsütő nézegetés program Kisbendének is tetszett, fel is mászott volna, hogy nyomogassa kicsit annak a masinának is a gombjait. Mert minden rohadt gombot nyomkodni kell folyamatosan.
Szóval a helyzet az, hogy az utolsó két nap a Balatonnál már őrült pakolással és takarítással telt, mi is nyüglődtünk, a gyerekek nemkülönben, merthogy jóval kevesebb figyelmet kaptak, amit a lányok még csak-csak elviseltek, de a fiam már jóvaé kevésbé. Mi meg feszültünk, mint a hegedűhúr, hogy mindent rendben hagyjunk ott, tudva, hogy ez nagy felelősség, mert ami marad, azt bizony csak egy év múlva látjuk újra. Az, hogy a barátokkal kapcsolatban is hasonló érzés kavarog bennünk, egy kicsit sewm csökkenti a terheket. Valahogy nem megy nekem ez a búcsú dolog. Minden olyan rohadt végleges és végletes. Pedig nem örökre megyünk el, és jövünk is majd megint vissza. De hogy mikor, még fogalmunk sincs. Hát ez van most velünk.