Három gyerekkel irány Anglia!

Tudom, szentimentális vagyok, de a magyar X faktor válogatását nézve elsírtam magam, amikor a Hajdú ikrek énekelni kezdték a Piramis együttes régi dalát: Ha volna két életem...

Fura a viszonyom ezzel a dallal, mert amikor először hallottam jó 15 éve, akkor éppen olyan élethelyzetben voltam, hogy teljesen magamra illőnek éreztem a szövegét. Éppen kétfelé húzott a szívem, és képtelen voltam választani. Biztos voltam benne, hogy nincs jó döntés. Az lenne az egyetlen megoldás, ha két életem lenne.
Persze utólag azt mondom, csak a döntés fájdalmától akartam megkímélni magam. Hiszen dehogy nincs jó megoldás! És egyáltalán nem kell két, három élet ahhoz, hogy minden beleférjen. A döntésem eredményével a mai napig együtt élek és azt gondolom, hogy a "másik életemben" ha lenne olyan most nagyon boldogtalan lennék.
Azóta ez a két élet dolog nem foglalkoztat. Gondolom főleg azért nem, mert ezzel a mostanival elégedett vagyok. Van benne minden, amit csak kívánhatok, és ha panaszkodni támadna kedvem - mert hát azt mindig van miért - akkor csak eszembe jut az angol mondás: count your blessings... - tehát számold az áldásokat az életedben és ne azt, amivel elégedetlen vagy. Mondjuk, hogy fedél van a fejünk felett, hogy van mit ennünk, hogy békében élünk, hogy nincs hitelünk, amit nyögnünk kellene, hogy három okos és szép gyerekünk van... és még sorolhatnám, ha nem lenne kérkedés.
De persze ha őszinte akarok lenni, akkor sírhatnék is és szomorkodhatnék egész nap amiatt, ami nem jó. Hogy Borsi PKU-s és milyen időnként emiatt az életünk, hogy kicsi a lakásunk, hogy messze vagyunk a szeretteinktől, hogy nincsenek itt igazi barátaim, vagy hogy Bende újra óránként ébred és ezért állandóan fáradt és álmos vagyok. Mondom, van mindenhol baj is. Mi sem vagyunk kivételek.
De én nem ezt szeretem látni, és nem erről szeretek írni se.
Persze már az, hogy írok is jelent valamit. Évekkel ezelőtt még a húgom mondta nekem, hogy vigyázzak, hogy a neten kivel ismerkedem meg, mert aki nagyon sok időt tölt az internet előtt, azzal valami nem stimmel. Még akkor se, ha amúgy minden kereknek tűnik. Mert ha minden jó lenne, akkor igazán élné az életét és nem virtuálisan.
Nehéz vele vitatkozni, különösen ha eszembe jut, hogy mikor voltam legutóbb ilyen nagyon aktív a világhálón. Éppen tíz évvel ezelőtt, amikor Németországban éltem fél évet és időnként szörnyen egyedül voltam. A németek nem túl befogadóak és naphosszat nem beszéltem senkivel. Így hát állandóan a netet bújtam, törzs-hozzászólója voltam egy rakás fórumnak. Mindenről volt véleményem és órákon át ültem nap mint nap a gép előtt.
Ha ez eszembe jut, akkor bizony keményen fel kell magamnak tenni a kérdést: vajon most miért blogolok? Miért tartom fontosnak, hogy esténként alvás helyett leüljek és leírjam a gondolataimat?
Tegnap este megnéztem a Julia&Julia című filmet, ami egy Júlia nevű bloggerlányról szól, aki egy év alatt végigfőzi a nagy gasztroguru, Julia Child szakácskönyvének összes ételét. Az írás és persze a főzés mindkét nő életét megváltoztatja, és mindkét nő életébe sikert hoz. Az egyik szakácskönyvet ír és tévéműsort kap ennek hatására. A másiknak a blogja olyan siker lesz, hogy könyvszerződést kap, amiből aztán film is készült. Micsoda sikersztorik!
De vajon én miért írok és kinek? Az a feltételezés, hogy nem írok emileket, és helyette blogban mondom el a családtagjaimnak, hogy mi van velünk, már rég megbukott. Fura módon ők olvassák legkevésbé a blogot. Sokat dumálunk telefonon, számukra nincs újdonság a blogon. Aztán van egy kisebb kör, közelebbi-távolabbi barátokból, akik viszonylag rendszeresen olvasnak, és ha találkozom velük, szinte kivétel nélkül megjegyzik "ó, én mindent tudok rólad, olvasom a blogod" ami amúgy, halkan jegyzem meg nem igaz. Korántsem mindent írok le ami történik velünk. Nagyon is megszűröm, hogy mit engedek ki az éterbe, mert tudom, nem feltétlen a jóindulat vezérli minden ismerősömet, aki olvas. Sokan drukkoltak-drukkolnak talán még most is, hogy legyen nekünk rossz, és bukjunk bele az egész utazásosdiba, mert hát micsoda dolog, hogy ideoda rángatjuk szegény gyerekeinket, mi lesz a magyarságukkal, a tanulmányaikkal és jobb lenne, ha normálisan élnénk nem így cigánymódra.
De egyre nagyobb az ismeretlenek köre, akik az akaratlanul is táguló kulcslyukon át bekukucskálnak az életünkbe. Fura módon ma már egyre inkább nekik írok. Talán mert a távolságot tartva sokkal könnyebb magunkról is írni. Könnyebb eldönteni, hogy mi legyen a téma és mi maradjon meg csak nekünk.
Kicsit ugyanis tényleg olyan már, mintha két életem lenne. Egy blogolós és egy igazi. És bár a blogolós kicsit tényleg a szebbik és jobbik oldalát mutatja, azért be kell vallanom, hogy a teljes egész messze van a tökéletestől. Nincs benne, hogy a lányok tetvesek lettek az angol iskolában, hogy öt kilót híztam, mióta kiköltöztünk és hogy képtelen vagyok tisztán tartani ezt a rohadt vajszínű padlószőnyeget. A kép persze még ezekkel az információkkal se lesz teljes. De nem is törekszem rá. (Nem vagyok hírügynökség, és nem tettem ünnepélyes esküt a kiegyensúlyozott tájékoztatásra.)
Sőt. Örülök neki, hogy elhatároztam, hogy többségében a jókat fogom megírni, mert ez arra késztet engem is, hogy a jót keressem. Hogy nyitva tartsam a szemem és örüljek mindennek, ami napsütést hoz bele. És abban hiszek, hogy előbb-utóbb a két életem majd eggyé válik, és az összességében jó lesz túlsúlyban, hosszú távon is.
És írok, mert az írás a szakmám, a szenvedélyem és a hobbim is. Annál jobban már csak visszaolvasni szeretem, amit írtam, mert akkor újraélem, hogy mi minden történt velünk az elmúlt egy évben. Ha nem írtam volna le, most már egy csomó dologra nem is emlékeznék. Azt nem bánom, ha a rosszakat elhomályosítja az idő, de annak örülök, ha a jók megmaradnak. Mert azokból lesz az igazi emlék. És annak már el lehet nézni, ha torzít.