Három gyerekkel irány Anglia!

A kórustagoknak 7-re kellett menniük. Egy teljes órával korábban, mint a családtagoknak, hogy legyen idő berendezni a termet, bemelegíteni a hangunkat és persze pár dalt gyorsan el is énekeltünk várakozás közben. Persze ki tud olyankor koncentrálni a karmesterre, amikor életem legfontosabb közönségét várom. Hiszen mit érdekel a nagy kórusverseny, az amerikai edző vagy a színpadi reflektorfény. A gyomrom jobban görcsben volt, mint eddig bármikor.

Minden ajtónyitásra összerezzentem - mikor jönnek már, mikor érnek ide, vajon rendben és időben el tudtak-e indulni, lesz-e még ülőhelyük az első sorban és vajon fog-e nekik tetszeni? Merthogy egy éve járok már hetente a kóruspróbákra, de a család még soha nem látott-hallott. Az, hogy otthon velük együtt gyakorlok nem sokat mond el a teljes élményből - van olyan dal, ahol a basszusnak percekig csak az a szövege, hogy "dumdumdumdum" vagy "swing-swing-swing-swing" ráadásul néha tök ugyanazt a hangot kell kitartani. Szóval nem minden dalunk nagy élmény, ha csak egy embert hall az ember.
Meg attól is féltem ám, hogy vajon nem lesz-e unalmas számukra tíz barbershop dal egymás után. Mégiscsak három kisgyerek és egy nem feltétlen acapella kórusokat kedvelő férj az ítélőbizottság.
És persze ott volt a fekete ló is, Kisbende. Akinek a viselkedéséről semmi jót nem vártam. Este 8-kor neki már nagyon későn van, más napokon ilyenkor már megfürödve az ágyában nézegeti a mesekönyveket a család egy szabadon választott tagjával.
És ha mindez a sok szorongás nem lenne elég, akkor ott volt a bejgli. Amit évek hosszú munkájával tökéletesre fejlesztettem és amin most csak egyetlen icipici dolgot változtattam. A tölteléket. Azt se azért, mert az eredetit olyan bonyolult lenne elkészíteni, hanem mert nincs mákdarálóm. Amikor nyár végén kijöttünk darált mákot hoztam magammal. Jó is volt, csak elfogyott. Így amikor most novemberben hazalátogattam, akkor ezt is vettem. Volna. Csak hát pont abban a boltban, ahová beszédültem nem lehetett kapni. Csak darálatlant. És egy előre elkészített máktöltelék nevű terméket, ami azt ígérte, hogy csak pár kanál tej kell hozzá és már kész is. Megnéztem a hozzávalókat: 40% mák, 50% cukor, keményítő, sűrűsítő és némi aroma. Mivel a töltelék eredeti receptje is majdnem hasonló, ezért úgy gondoltam jó lesz ez. Hülyeség ugyan cukrot is a bőröndbe rakni, de egyszerűen nem volt időm tovább keresgélni. És most jött el az idő, hogy bejglit gyúrjak.
Az igazán jó főzött máktöltelék úgy néz ki, mint a friss, koromfekete bitumen, amit az utakra kennek. Színe van, illata, lelke és fénye. Az íze meg... na hát az mennyei. És ami a legjobb benne, hogy sütés után is nedves marad. A tésztát leheletfinomra szoktam nyújtani, és csak jelzésértékű amikor feltekerem. Az egész csak azért van, hogy ezt a mennyei tölteléket összetartsa.
Hát... ez az előre elkészített töltelék nem volt fényes. Szürke volt és száraz. Hiába tettem bele több tejet, javítottam fel citromhéjjal, mézzel és lekvárral. Akkor se lett sokkal jobb. Ráadásul nem volt tökéletesen ledarálva sem. Csak úgy ropogtak a fogam alatt a mákszemek. Brrr. De nem volt visszaút - mindenkinek eldicsekedtem már vele, hogy milyen isteni és különleges mákos sütit viszek, hát sodródtam az árral. Gyúrtam, kelesztettem, pihentettem és sütöttem. Majd jött a kóstolás ideje... és a csalódásé.
Merthogy rossz lett. A tészta vastag (nem tudom, hogy miért...) a töltelék meg száraz. Ahogy a férjem mondta, mintha boltban vettem volna. Szóval nem rossz, de nagyon-nagyon messze a kulináris élvezettől. Én meg egész délután azon dilemmáztam, hogy vajon attól még vigyem el, mert hát várják - vagy inkább ne, mert ez minden bejglik szégyene. Értitek - nem rossz, csak hát nem jó.
A kérdést a férjem döntötte el, aki azt mondta vigyem csak, mert ezt a vackot ő nem fogja megenni. Szóval vittem. Kiraktam és esküszöm rá se néztem többé. De sejtem, hogy nem lett nyerő.
De amikor már az ajtó állandóan nyílt, már ez se érdekelt. Énekeltem, és félszemmel a karmestert is néztem, de lélekben nagyon másutt jártam. A torkomban dobogott a szívem és hirtelen rájöttem, hogy miért is az a sok próba, a tréning, hogy álmomból felkelve is tudjam a szöveget és a dallamot. Hogy erre aztán ne kelljen koncentrálni egy pillanatig sem. Mert amikor az ember ott áll a színpadon, akkor millió más dologra kell odafigyelnie. Pláne, ha nagy a tét. És nekem az volt.
És nagyon örültem, amikor időben megérkeztek és volt helyük az első sorban és még pár fotót is csináltak. A férjem kezelte a Nikont, a nagylányom a kisebb gépet. De aztán pár villantás után már egyik se fényképezett többé. Nem, nem az ámulat vette el a fotózós kedvük - mindkét gépben kifogyott az elem. (Hát nem tipikus????) Mondjuk a férjem amúgy se nagyon sokat fotózhatott volna, merthogy Kisbende nagyon megörült, hogy lát engem - csak azt nem értette, hogy miért nem jöhet oda az anyukájához. Nyújtotta a kis kezét, hogy öleljem át, vegyem ölbe - én meg ugyebár daloltam, és próbáltam koncentrálni, de egyre kevesebb sikerrel. A kórusban többen kuncogtak, mert persze Kisbende nagyokat kurjongatott is, és végre megtanulta a "Mami" szót is, amit be-bekiabált. (Naná, hogy a legjobbkor fejlődik a gyerekek szókincse.) Szerencsére a próba végére jöttek, még az előadás kezdete előtt, így csak egy dalt kellett Kisbendének nélkülem senyvednie, és az egyik csaj oda is jött hozzám, hogy ne aggódjak, itt most egymás közt vagyunk - család és barátok. És ha Kisbende oda akar jönni hozzám, hát jöjjön.
Na, jött is. Így volt dal, amit úgy daloltam, hogy a lábam ölelte, volt amikor ölbe vettem és olyan is, hogy leguggoltam hozzá. Amikor a karmester a közönség felé fordult, hogy felkonferálja a következő dalt, Kisbende azonnal odapenderült a helyére és elkezdett mutogatni a kórusnak, hogy énekeljünk, ne hagyjuk abba. És aztán boldogan táncikált előttünk.
És utána az apja kivitte. Egy szomszédos terembe, ahonnan ők hallottak ugyan minket, de Kisbende produkciója már nem volt látható. Merthogy ugye aranyos egy ilyen színpadon bohóckodó gyerek 1-2 percig - de valljuk be, utána már idegesítő. Hiszen nem ezért jöttek az emberek, hanem hogy a szeretteikben gyönyörködjenek. Amikor lementek a dalok mi nem maradtunk ott enni (én még a bejglis edényt is otthagytam) és tombolát se vártuk meg. Siettünk haza, mert addigra már minden gyerek hullafáradt volt. De azért dicsértek. Mondták a lányok, hogy szép voltam, meg azt is, hogy büszkék rám, amiért ilyen szépen énekeltünk.
De a legnagyobb bókot a férj mondta, aki szerint tök profi kórus vagyunk. És hogy élőben végre összeállt a kép, és nem csak a kép de a hang is jobb így, mint amikor a kis képernyőn néz minket. Mert ez állati jó és erős volt. És hogy végre érti, hogy én ebben mit szeretek, és hogy mostantól sokkal jobban fogja viselni, ha egész hétvégékre eltűnök próbálni, meg azt is, ha itthon dalolok. Még akkor is, ha neki ebből sokáig csak a "dumdumdum" jut. Szóval dicsérve vagyok kérem. És ez jó.