Három gyerekkel irány Anglia!

Hát a macis díj újra megtalált és kicsit sem kisebb öröm most sem, mint korábban volt. Csibike adta, akinek minden blogját imádom, és nagyon ajánlom!

A szabályok értelmében újra elmondok magamról három olyan dolgot, amit eddig még nem. Kicsit sokáig tartott, míg kitaláltam, hogy mi legyen ez a három, de megvan, remélem, most is jól szórakoztok majd rajta.

1. Másként látok a két szememre. Tudom, ez nem nagy kunszt, mert sokan vannak, akiknek az egyik szemük jobb, mint a másik, de nekem nem ilyen különbség van a két szemem között. Ugyanis én más színeket látok a két szememmel. Még gyerekként jöttem rá, hogy ha becsukom az egyiket, akkor fél szemmel más színű lesz a világ. A bal szememmel sokkal élénkebbe, fényesebbek a színek, a jobb szememmel fakóbbak. A kettő között 3-4 árnyalat különbség is van, ami nem kevés. Persze ha mindkét szemem nyitva, akkor egy középszínt látok, gondolom megtanulta az agyam, hogyan hangolja össze, amit lát. Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon melyik az igazi, és hogy van-e egyáltalán ilyen. Vajon vannak, akik genetikusan szebbnek látják a világot és vannak, akik úgy születtek, hogy számukra szürke? Sőt, továbbgondolom, mi van, ha amit én pirosnak látok, az a másiknak zöld? Csak amikor gyere volt mindig azt mondták, hogy ez a piros, és ő így tanulta meg. De amit lát, az teljesen más...

2. Mi négyen vagyunk testvérek, talán ezért akartam én is mindig négy gyereket. Mert nekem ez a szám jelenti a családot. A két nagytesóm nem vér szerinti, hanem szív szerinti testvérem, őket ugyanis örökbe fogadták a szüleim. Anyukám ugyanis 27 évesen azt gondolta, hogy örökké vénlány marad majd, és örökbe fogadta a nővéremet. Így ismerkedett meg apámmal, aki gyerekkel együtt is vállalta. De sokáig úgy tűnt, hogy nekik nem lehet saját gyerekük, a nővérem viszont tesót akart, így örökbe fogadták a bátyámat is. Rá két hónapra anyám terhes lett velem. Azt mondták az orvosok, hogy ez szinte orvosi csoda, mert nulla esély volt rá. Négy évre rá a csoda megismétlődött, a húgom személyében. Nagyon tisztelem a szüleimet, hogy soha, semmilyen formában nem tettek közöttünk különbséget. Bár mindkét idősebb tesóm az első pillanattól kezdve tudja, hogy örökbe fogadták, ez soha nem volt téma. Csak felnőttként hallottam róla, hogy vannak olyan "szülők" (nagyon erős időzőjelben!!!) akik amikor a saját gyerekük megszületik visszaadják az örökbe fogadott gyereket. Én ezt a világ legbecstelenebb és legundorítóbb dolgának tartom.

3. Édesanyám 105%-os vak. Ezt gyerekként mindig murisnak tartottam, merthogy hogyan lehet valaki a 100%-nál is jobban vak??? Valami fura módon a teljes vakság 120%, szemenként 60. (Nem tudom, hogy mi logika van ebben.) Mindenesetre anyám rosszul lát, bár a lényeges dolgokat azonnal észreveszi. Például ha egy ruha alsó és felső része nem pontosan ugyanolyan színárnyalatú, akkor azt azonnal kiszúrja. Nagyon erős fénynél sokáig tudott olvasni is, de már évek óta nem megy neki, amit nagyon fájlal. Azt mondják, hogy egy színanyag hiányzik a szervezetéből, ez okozza a szembetegségét. És ezért olyan eszméletlen fehér a bőre és szőke a haja. Utóbbi kettőt mi is örököltük a húgommal, a szemgondot nem. És apámét sem, aki szintén erősen rövidlátó, és akinek a szembetegsége elvileg öröklődik. Ilyen előzmények mellett nem csoda, hogy gyerekként anyámék évente vittek szemészeti ellenőrzésre, de sem nekünk, sem a mi gyerekeinknek nem kellett (eddig) szemüveg.

A díjat persze tovább is kell adni, négy embernek. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon kiknek adjam. A blogolás legnagyobb ajándéka szerintem, hogy olyan emberek életébe is belepillanthat az ember, akik egészen máshogy élnek. Merthogy azokat könnyű azonnal megszeretni, akik hasonlítanak ránk és akiknek az élete és a gondjai hasonlóak. De van sok-sok olyan ember is, akikkel talán ha csak úgy egy társaságban találkozna az ember, nem is beszélgetne. Mert mások. Fiatalabbak, vagy idősebbek, gyerektelenek vagy nagyon nagy családosok, vagy csak egészen máshogy élnek. De valamiért felmerül a blogjuk a sok-sok ezerből, ami a neten kering és az ember belefeledkezik. És egyre érdekesebb lesz az egész és aztán az ember megszereti azt a másikat. Csak úgy virtuálisan ugyan, de nagyon. A véletlen úgy hozta, hogy akiknek továbbadom a díjat, mind Angliában élnek, de nem ezért szeretem és ajánlom a blogjukat, hanem mert jó! :-)

Az első blog, amit ajánlok, Antáé. Aki Manchesterben él, és elsőként kezdte követni a blogom. Nagyon szeretem olvasni, az írásait és követni az életét. Nagyon sok dologról egészen másként gondolkodunk, de én látom a közös pontokat is, és ettől nagyon közel van a szívemhez.

Kisrumf Írországban cukrászkodik és eszméletlen süteményeket hoz össze mennyiségben és minőségben egyaránt. Nemrégiben Bathan járt sütikészítő tanfolyamon, érdemes elolvasni az élményeit, mert igazán izgalmasak. Én azóta arról álmodozom, hogy a nyomdokaiba lépek.

Christine is Angliában él, és nagyon régóta olvasom a blogját. Gyönyörű fotókat készít virágokról, helyekről és főleg a car boot sale-s szerzeményeiről. Szeretek böngészgetni az írásai között, mert mindig találok nála olyat, ami felvidít.